Másutt:

Egyébiránt a Gyöngyvirágok költője kölcsönzött valamit Lisznyai úgynevezett házi költészetéből is, melynek remekeit régebb a «Hölgyfutár»-ban, nem rég pedig a «Laczi konyhájá»-ban olvashattuk. Mi az a házi költészet? Rokon a tájköltészettel. Az, midőn a költő házi ügyeit, barátjait és nem barátjait, kalandjait, a vidék vagy köre pletykáit a legprózaibb és legilletlenebb oldalról fogva, föl a közönség elé viszi. Cserei-Berei-féle költészet, melyet a mi galambszelíd kritikusaink nem mernek megostorozni, talán azért, mert nagy közönsége van: minden ember rokonostul, kikről név szerint tesz említést, és a botrány-kedvelők, kik szeretnek röhögni. Oh ez az abstract fogalom: közönség, hány költő és kritikus fejét zavarja meg! S mégis vajon nem természetes-e, hogy épen a közönség az, mely mind kevesebb kevesebb tiszteletet tanusít a költők iránt? Nagyon természetes. Ki önmagát és művészetét megalázza, ne csodálkozzék, ha példáját a közönség is követi. Ki gyermekjátékot űz az irodalomból, tűrje el, ha gyermeknek nézik s köszönje meg, hogy ily kegyes elnézésben részesül. Mindezt nem Spetykóról mondom. Ő korlátozni igyekezett e hajlamát. Csak két házi költeményt írt, a «Különcz»-öt és a «Firkantyu komá»-t – a mint jegyzeteiben mondja – két élő gyöngyösi egyénről. Mindkettőben a prózai felfogás vetekedik az érzület műveletlenségével. Unalom és undor fogják el az embert. A házi költészet rendesen a gyönyör e két forrását nyitja meg számunkra. De értsük meg egymást. Irjon mindenki élményeiből, fessen élő alakokat: ezt teszi minden valódi költő, de soha se feledkezzék meg arról, hogy a satirához gúny és közérdekű gúny kell, a humorhoz kedély, a tréfához elmésség, s mindez sem pasquil, sem olynemű önvallomás, mely még meghittjeink körében is izetlen.

Spetykó egész lyrai venája sem több, sem kevesebb, mint némely udvarló úgynevezett phraseologiai készsége. Ah kisasszony nézze a pillangót ama rózsán, ha én az ön rózsaarczának pillangója lehetnék, mond némely udvarló. Hej te tarjányi hamis kis lyány, honnan hoztad volt azt a hátfát, mióta befűtöttem volt a búbost (kemencze) egészen tűz vagyok, bizonyosan a szerelem erdejének tilosában vágtad és szivem – ez a búbos – azért ég a szerelemtől. Dalainak nagy része mind ilyen. A többi prózai leirása némely gyöngyösi tájszokásnak. Köztük néhány nem-népdalt is veszünk a «Honművész» idejebeli versekből. Legyünk irántuk elnézők. De vajon azt elnézhetjük-e, hogy éppen a tájköltők tesznek erőszakot nyelvünkön, kiktől ha egyebet nem is, legalább magyaros nyelvet várhatnánk. Álljon itt néhány sor mutatványul:

Másutt:

Meancsek «Kakukdalai» népdalok, melyek mellőzve a tájszólást, a dunántúli népéletet akarják képviselni. Ötven dalt veszünk, melyek közt egyetlenegy figyelemreméltó sincs. Egyébiránt az Meancsekben igen becsülendő, hogy komolyan veszi a népköltészetet, egész lelkéből akarna érezni és dalolni, de nincs mit érezzen és daloljon. Rossz népdalainkat utánozza s még rosszabbakká teszi. Minő beszéd például ez:

A ki szenved, természetesen nem örül. Ilyenekkel tele van e gyüjtemény. Aztán Meancsek azt hiszi, mert vannak igen egyszerű népdalok is, melyek alig többek egy önkénytelen lelki mozzanat költői kifejezésénél, hogy tartalom nélkül is lehet írni dalt. Ilyen tartalom nélküli dal például ez:

Természetesen Meancsek sem kerülhette ki tájköltőink éppen nem-népies és értelem nélküli szószaporítását és czifraságait, minők: «elenyészett a fergeteg vihara»; «a külföld kemény rideg göröngye lenne majd a hős csatárnak nyughelye». Természetesen neki is bele kellett esni a népdalok azon ferde felfogásába, miszerint a sebes vagy szakadozott átmenet, össze nem függés. De miért ne tegye mindezt egy kezdő és igénytelen népköltő, midőn veteran s az ujdondászat által ünnepelt népköltők ugyanezt teszik.

Ime mivé lőn a népi elem, melylyel Petőfi ifjúságot lehelt lyránkba: a vénség gyermekeskedésévé. De vizsgáljuk Petőfi lyrájának más sajátságait is, melyen újabb lyrikusaink megosztoztak. Bocsánat hosszadalmasságomért: lehető rövid leszek. Ha e lapok szerkesztője oly szives hozzám, mit nem tudok eléggé meghálálni, hogy eltűri kimondanom mindazt, mi szépirodalmunk ügyében rég szivemen fekszik: miért ne remélhetnék a közönségtől is egy kis türelmet.

Volt a Petőfi lyrájában valami átkozódó harag, boszus meghasonlás, evődő reflexió. E hangulat fejlődésének második stádiumaként tünt fel, midőn kedélyének egységét egyidőre elveszté s mintegy örülni látszott, hogy fölfedezte a fájdalom vigasztalhatatlan bölcsészetét. Egyik kritikusa ezt világfájdalomnak nevezte, míg ő maga költeményeiben csak világgyűlöletnek, melynek aztán ugyanitt búcsút is mondott. De Petőfi költészetében tulajdonkép se világfájdalom, se világgyűlölet nincs. Ama lázas költemények, melyekben az embereket megveti és utálja, ama sötét epigrammok, melyekben könnyet és vért, angyalt és ördögöt egyszerre veszünk, nem annyira a kétely és kétségbeesés, mint az önámítás és szeszély szüleményei. De miért is esett volna ő kétségbe? Élményei és szerencsétlenségei nem voltak olyanok, melyek a kedély ifjúságát örökre elhervasztják; viszonyai nem sodorták oly tévedések és bűnökbe, hogy a kétkedő ész és önvádló szív, a gúny és fájdalom hánykódásai közt elvesztve hitét, erélyét, önkínzó és vigasztalhatatlan legyen, vagy a tagadás souverain ironiájában keressen menedéket. Igaz: első ifjúsága sanyarú volt, járta a nyomor iskoláját, de ez csak edzeni tudta, erélyt öntött beléje, hogy mielőbb felküzdje magát. Igaz: szegény volt, néha nyomasztó szükséget szenvedett, mint igen sok ember a világon; de költészetének egyik bája éppen az, hogy megaranyozza a szegénységet. Igaz: kritikusai igazságtalanul is bántak vele, de négy-öt évi rövid pálya után az egész nemzet nyujtott neki koszorút s mindenki szeretetével üldözte. Szerelmi viszonyaiban nem volt tragikum: az ifjúság rendetlen évei, a szerelem álmodott kínjai után, hamar lőn hite szerint a legboldogabb férj.

Mindebben a világfájdalom és gyűlölet, az életundor és blazirozottság kevés eleme rejlik. S vajon véralkatánál fogva hajlott-e a kétely és búskomolyságra? Nem, sőt ellenkezőleg egész a vakmerőségig hívó és erélyes volt; innen bosszús türelmetlensége s a lehetetlenséget vívó önbizalmas lelkesültsége; míg másfelől mindvégig annyira naiv maradt, még humora és cynismusában is, hogy néha gyermekes: innen egész költészetén a fiatalság szeretetreméltósága. Tett-e bölcsészi tanulmányokat, hogy az elme tévedései vesztegessék meg szívét? Műveltsége egészen szépirodalmi volt. S vajon azon évek, melyekben élt, lehettek-e a nemzeti kiábrándulás és elcsüggedés napjai, midőn a legjózanabb is ábrándozott, a legkétkedőbb is hitt, s mindenki csak a jövő dicsőségét látta? Honnan hát mégis átkozódó haragja, bosszús meghasonlása, evődő reflexiói? Mert olvasta Byront, Shelleyt, Lenaut, Heinet; mert ámította magát; mert legveszettebb kedvében is írt, mikor jobb lett volna kisétálnia vagy kialunnia magát, a mit pedig megírt, mindig kiadta: mivel mohón olvasták s neki költeményeiből kellett élnie. Szellemének e nyilatkozása kevés becsű. Nagy részt kölcsönzés és önámítás s éppen azért nem foly azon közvetlen bensőségből, mi őt annyira jellemzi. Ilyenkor nála az eszme különcz ötlet, az érzés szeszélyes roham és éppen nem a kétkedő elme elmélyedése, a vigasztalhatatlan szív önkénytelensége. Hangulata majd mindig erőszakos, s bár képzelete soha sem hagyja el, gyakran beléesik azon üres pathos és dagályba, mi másnemű költeményeiben oly ritkán mutatkozik. Nyersesége ugyan itt is némi egyéni, eredeti színben tünteti föl, de míg e nyerseségnek másutt költői tartalma van, itt át-átcsap a tartalom nélküli bizarrságba.

Petőfi úgynevezett világfájdalmán mindnyájan osztoztak újabb lyrikusaink. Azonban míg Petőfi költészetének e gyöngeségét bizonyos jóhiszemű, hitető önámítással és rendkívüli tehetségének erejével fedezte, utánzói nyiltan és nevetségesen affectálnak, s a bizarr ötletek és dagály egész költészetét alkotják meg. E téren leginkább Tóth Endre és Zalár tünnek ki. De mielőtt műveikről szólanék, hadd jegyezzek meg egy s mást a lapjainkban annyiszor emlegetett világfájdalomról, nem részletezve, – ez messze vezetne – hanem csak a legnagyobb általánosságban.

Kritikusaink régebben sokat írtak a sentimentalismus ellen s hevükben üldözték a kedélyt és érzést is. Most a világfájdalmat ostromolják s túlbuzgalmukban üldözni kezdik a fájdalmat és tragikumot is. Egyik kritikusunk nem rég azon nevezetes fölfedezést tette, hogy a fájdalomnak nincs helye a költészetben, mert nem szép, mert kellemetlen, s miután az embernek annyi baja és bánatja van, miért búsuljon még a költőkkel is, kiken tulajdonkép mulatni akar. Jól van, de akkor kár a művészetben keresni a szépet, midőn az életben sokkal könnyebben megtalálhatni, például a terített asztalnál, a telt poharak közt, egy szép hölgy karjaiban. Mindez öröm és mulatság, de vajjon azért költészet-e? Magában az öröm éppen úgy nem szép, mint a fájdalom, de mindkettő azzá válik, ha a zenész, költő, festész, szobrász hangok, gondolatok, színek és alakok által ki tudja fejezni. Ez a művészet, ez a gyönyör. Továbbá nem egy kritikusunk követeli a költőtől az egészséget. Helyesen, de mit értenek az egészség alatt? Olyasmit, mi a marha egészsége. Azt kivánják, hogy a költő ne könnyezze meg kedvese halálát, hűtlenségét – ez beteges érzelgés, hogy ne merjen fájdalmairól beszélni – ez férfiatlan nyavalygás; hogy legyen érzéketlen az élet szomorú és megrázó benyomásai iránt – ez sötét izgatottság. Miért? Mert a költészet feladata megszépíteni az életet és derültségében mutatni föl. Így pusztán frázisnak megjárja, valamely beteg kedélynek jó reczept is lehet, a mellett a materialista és hypocrita is szivesen elfogadhatja; de a kinek szíve helyén van, költői fogékonysággal bir, meg kell vetnie e szatócs-széptant, mely az érzéketlenség józanságát és a képmutatás erkölcstelenségét hirdeti. A szívnek megvan a maga joga, a szellemnek a maga szüksége, miket semminemű rendszer el nem vitathat. Ha az élet öröme nem a kéj szakadatlan lánczolata, a költészet derültsége sem az élet egyoldalú felfogása. Azért hagyjatok békét az elegia és tragikumnak, ha nincs reá fogékonyságtok, mert különben még azt is kimagyarázhatnátok, hogy az ó- és új-világ nagy költői mindnyájan nyavalygók, mert a ti fogalmaitok szerint nem derültek, s tanaitokat éppen a magyar költőknek ne hirdessétek, kiknek az elegia és tragikum soha sem vala nagy betegségük.

Kritikusaink nagy része hallott valamit a világfájdalomról, s az elegia és tragikummal zavarja össze. A világfájdalom egyik sem a kettő közül. Az elegia a sebzett szív nyilatkozása, mely panaszban keres enyhet és emelkedést; a tragikum az erkölcsi világrenddel küzdő egyén bukása, tehát tévedéseink és szenvedélyeink rajza. Mi hát a világfájdalom? Rokon azon érzéssel, mi Hamletet e felkiáltásra készti: «A világ kifordult sarkából. Minő fájdalom, hogy helyreigazítására nekem kelle születnem!» A világfájdalom a nagyon is magas s éppen azért mélyen megtört, szenvedélyesen telhetlen s éppen azért korán blazirozott eszményiség költészete, melynek az élet nem lehet öröm és összhang, hanem ellentét és kielégíthetetlen szenvedély; mert végtelenbe veszett vágyai és határozatlan eszményeinél fogva mindenütt csak azt látja, minek nem kellene lennie, és elkeseredésében hirdetni kénytelen, hogy az ember sorsa boldogtalanság, s annál nagyobb, minél mélyebb szívvel és magasabb szellemmel bir. A világfájdalom egy elpazarlott vagy szerencsétlen élet benyomásaiból táplálkozó kétely, mely felbonczolta érzéseink és szenvedélyeinket, erkölcsi és társadalmi fogalmainkat, s kétségbeesett eszményeink dőresége, erényeink nyomorultsága, tévedéseink és bűneink végzetszerűsége fölött. A világfájdalom a pessimismus költészete, mely a megsértett erkölcsi érzület búskomoly vagy humoros hangulatában mintegy örömét leli az embert gyöngeségeiben mutatni fel, mely nem zavarja ugyan össze az erőt a gyöngeséggel, az erényt a bűnnel, de egyiket a másik nélkül nem tudja képzelni; nem kétkedik ugyan az eszmékben, de igen a tényekben s az emberi dolgokban elvesztvén hitét, bölcs Salamonnal kiált föl: minden hiúság a nap alatt! A világfájdalom a tagadás költészete, mely se eszmék, se tényekben nem hisz, egyetlen tényleges eszméje és érzése sincs és a szentet és szentségtelent, a nemest és nemtelent, a fönségest és aljast összezavarván, a dæmoni gúny és ájtatos lelkesülés közt hánykódva, érezni akar, mikor már nem érezhetni, sírni, midőn kaczag és kaczagni, midőn sír, s elvégre is a cynismus frivol ironiájában nyugszik ki. A világfájdalom a kétségbeesés költészete, a blazirtság, embergyűlölet, életundor, tagadás, cynismus különböző árnyalataiban. Alaphangja és véghatása mindig vigasztalhatlanság. Innen a világfájdalmas költők bármily nagy tehetséggel birjanak, nem ragyogtathatnak föl eszményt; hiszen nincs benne hitük; elméjök bármily éles, kedélyük bármily mély, művészetük bármily elragadó legyen, nem nyujthatnak az értelemnek általános és jótékony eszmét, a szívnek kibékítő és tartós táplálékot, hiszen lelkesülésük kétségbeesés, bölcseségük kétely. Ez okon azon költők, kik megtámadják ugyan eszményeinket, de helyükbe mást akarnak állítani, nem világfájdalmasak. Például a szoczialista költők csak a tagadást és hangot kölcsönzék emezektől a társadalom ellenében s nem egyszersmind a kétségbeesést, sőt ellenkezőleg egy megszülendő új világban igen is ábrándos, igen is erélyes hitük van. A világfájdalom legkijelöltebb képviselői, bár mindenik különböző árnyalattal s a költői erő különböző fokán: Byron, Balzac, Thackeray és Heine.

E rendkívüli költőkről, kik korukat éppen úgy kifejezték, mint hatottak reá, nem szándékom mindazt ismételni, mit róluk az európai kritikusok oly sokszor elmondottak. Néha az embernek éppen úgy kedve jő védeni őket megtámadóik, mint ócsárolni magasztalóik ellenében. A világfájdalom mellett sem akarok szót emelni. Meg vagyok győződve arról, mit a legnagyobb költők és műbölcsészek hirdetnek, hogy a költészet nem dissonantia, hanem összhang s forrásai az önmegalázódás, melynél fogva az egyén nem tekintheti magát a világegyetem központjául s egyéni fájdalmait, meghiúsult vágyait, reményeit nem állíthatja az általános kényszerűség ellenébe; a hit, hogy a jó valóban létezik, s ha egyes ember, egész nemzedék, egész korszak, egész polgáriasodás semmivé lesz is, azért az emberiség hanyatlása, az erkölcsiség végromlása nem következik be; a szeretet, mely bizalommal és reménynyel tekint a világba és életörömet érez, ha megoszthatja magát, folytonosan másokért s így önmagáért munkálva. Én csak azt akartam röviden érinteni: mi tulajdonkép a világfájdalom; mihez még hozzáteszem, hogy e világfájdalom a magyar költészetben nincs meg, lyrikusainkban legkevésbbé s legfölebb csak egyetlenegy regényírónkban találhatni annak némi nyomaira.

S vajon azok után, miket mondottam, miért ne merjem még azt is bevallani, hogy én a világfájdalmas költőkre nem tudok oly megvetéssel tekinteni s oly könnyedén pálczát törni fölöttük, mint a legtöbb kritikus, sőt némelyik iránt rokonszenvet s bámulatot érzek. Mindenek előtt a költészet nem lehet képmutatás, s a valódi költő csak annyiban nyugtathatja meg olvasóit, mennyire maga van megnyugodva s e szerint nem lehet-e azt követelni oly költőtől, ki szerencsétlen, kétségbeesett, kinek lelkében nincs összhang, hogy költészete más legyen, mint szíve, lelke, élményeinek összege. Szigorúan itélhettek róla – erre jogotok van – de azt nem kivánhatjátok tőle, hogy képmutató legyen, s ha igazán és mélyen érzett, ha a szív csak egyetlenegy örvényét, a szellem egyetlenegy mélységét födözte föl, igen sokat találhattok benne olyat, mi ha nem is összhang, de az összes világköltészet összhangjának egyik kiegészítő részét teszi és mindenesetre ezerszer többet, mint az oly meg nem hasonlott költőkben, kiknek nincs szívük, mi meghasonoljék s összhangjok alapja vakhit, korlátoltság vagy felület. Aztán vannak korszakok az emberiség és nemzetek életében egyaránt, melyek a költőnek nem nyujthatnak eszményt és megnyugvást, csak fájdalmat és meghasonlást. S ilyenkor egyetlenegy vezető csillag, egyetlenegy biztos támpont nélkül, hogy emelkedjék kora fölé? Elitélhetitek s talán nem egészen ti, hanem egy más kor kritikusai, de ha mindent meg fogtok tagadni is tőle, egyet el kell ismernetek: hogy korának hű képviselője volt és nem hiába.

Mindez, ha nem is szorosan vett széptani elv, de oly lélektani és történeti szempont, melyeket a kritikusnak nem lehet mellőznie. S én, ki mint kritikus először is költészetünk komolysága és őszintesége mellett küzdök, mi nélkül nincs költészet s mit annyira lábbal tapodtatni látok, hajlandó vagyok azt mondani lyrikusainknak: legyetek hát világfájdalmasak, homlokotokon büszkeséggel, ajkatokon gúnynyal, szívetekben boldogtalansággal, essetek kétségbe, ha nem tudtok lelkesülni, gyűlöljetek, ha nem szerethettek, de igazán s egész lelketekből, csak az istenért ne affektáljátok azt, mit nem éreztek, s éppen a naiv Petőfi mesterkélt gyöngeségeit ne tegyétek nevetségesekké. De mielőtt eltökélnétek magatok a világfájdalomra, tudjátok meg, hogy a világfájdalomhoz kétely kell, s ez bizonyos bölcsészeti műveltség eredménye, mit ti pedánsságnak neveztek; hogy a világfájdalomhoz oly élmények kellenek, miken ti alig mehettetek át s miket nem is tanácsos megpróbálni; hogy a világfájdalomhoz eszményies ábránd s mély kedély kell, mi szerintetek nem magyaros és férfiatlan; és végre ne feledjétek, hogy blazirtság és naivitás, világfájdalmas és népi költészet ellenkező dolgok, e két szerepet nem lehet egyszerre játszani s ha mégis komédiázni van kedvetek, könnyen úgy járhattok, mint Réthy járna, ha Hamlet szerepében lépne föl.

Még egyszer erősitem, hogy a magyar lyrában nincs világfájdalom; mindaz, mit annak neveznek, nem egyéb, mint gyönge s még jól ki sem számított affectatio vagy egész a monomaniáig ment önámítás, mikből aztán természetesen semminemű költészet nem fakadhat. Ezt mindjárt maga az alaphangulat elárulja. Lyrikusaink keresve keresik, dicsőítve dicsőítik a fájdalmat. Tóth Endre ezelőtt két évvel kiadott «Zengő bokrá»-ban többször elmondja, hogy minő kéj a fájdalom, mert különben hova lenne dalaiból a láng nappala, szivéből a villám; némi öntetszéssel vallja be, hogy szomjazik egy tengert s gyülöli az embert, s keblének vad sötét éjét csak egy szikra ragyogja át: szive lángja, ez a vérben égő világgyűlölet komor csillaga. Ugyane szellem vonul át újabb költeményein is, kissé szelidülve. Mindenikből kiérzik a kín áhitata, a fájdalom boldogsága, mi nélkül boldogtalan volna. Zalár hasonlókép oltárt emel a fájdalomnak. A «Fájdalom lantjához» czímű költeményében, miután megátkozza az örömet és boldogságot, így kiált a fájdalomhoz:

De e hajhászat mind hiába: a fájdalom nem akar megjelenni; a dicsőités mit sem használ: a fájdalom nem akarja megdicsőítni imádóit. Miért is vagy oh fájdalom oly kegyetlen és makacs? Miért hasonlítasz abban az örömhöz, hogy a puszta akarat nem varázsolhat szivünkbe? Miért nem boldogítod azon költőket, kik imádnak, s miért teszed boldogtalanokká azokat, kik vágynának szabadulni tőled. Oh fájdalom, e kegyetlen szeszélyed sebzőbb, mint magad.

Valóban az elegikus költő épen úgy nem szokta keresni és dicsőíteni a fájdalmat, mint a világfájdalmas. Az elegikus azért panaszol, hogy enyhüljön s megnyugodjék; a világfájdalmas pedig oly örömest szabadulna fájdalmaitól, de nem tud, mert kételye minden megnyugvást fölemészt és kétségbe kell esnie. Épen ezért a fájdalom e boldogságát és dicsőítését nem lehet komolyan venni. De ha mindjárt komolyan venné is az ember, nem kellene-e mosolyogni azon gondolatokon, melyekkel lyrikusaink úgynevezett világfájdalmukat és gyűlöletüket kifejezik. Ők tulajdonkép nem tudják mi bajok, s egyetlen eszméjök sincs. Az eszményiség makacs küzdelmét a valóval, a kétely és szenvedély örvényeit, a blazirozottság kinait, a tagadás és gunyor keserűségét mind nem találhatni meg bennük. Csak azt halljuk untalan, hogy fáj, fáj, nagyon fáj valami, s ez a valami végre is egy nagy semmi. Tóth Endre «Oh ne kérd» czímű költeményében igen jól jellemzi e lélekállapotot, midőn így szól:

Tehát az örökös bú az, mire nincs okunk s mit nem tudunk kimondani. De hogyan van mégis, hogy Tóth Endre ugyanezen költeményében megmondja örökös bánatja okát, így szólván:

Ha ez azt teszi – egyebet alig tehet – hogy örömeink mellett bánatunk is van, épen nem világfájdalmas, épen nem kétségbeejtő eszme. Tóth Endre «Zengő bokrá»-ban nyiltabban tartá föl világfájdalma okait, többször emlegetvén, hogy a kritikusok üldözik, szennyes föllegek dörgenek körüle, ellenségeinek fekete felhői s a gyáva kajánság és lelki elvetemültség mindegyre sebeket ütnek szívén; hogy a gazdaság rosszul jövedelmez s kutyájának, mely épen oly rossz húsban van, mint maga, még kosztja sincsen; hogy dalolt, fázott, éhezett s fénybe öltözött lelkével rongyosan kell meghalnia. Bizonyára nagy gyöngédtelenséget követnék el, ha e szomorú és részvétet érdemlő tényeken kétkedni vagy belőlük gúnyt űzni mernék, de azon szabadjon kétkednem, hogy mindez elegia vagy világfájdalom, midőn a száraz tények halmazából egyetlen költői eszme sem merül föl. Nem egyéb ez, mint azon házi költészet komoly oldalról, melynek vígabb felét Lisznyai szokta legnagyobb virtuozitással kizsákmányolni. Tóth Endre újabb költeményeiben mindezt mellőzi, csak kritikusaira panaszol most is, például e sorokban:

s bár a tünő ifjuságot, szétfoszlott reményeket, a kiábrándulást többször emlegeti, fájdalmát lehetetlen megértenünk, mert hiányzik benne a mélyebb jelentőség, a költői felfogás s valami oly határozatlan, ködbe vesző árjongás, hogy elvégre is szánalmunk kifárad és boszankodnunk kell. Innen van aztán, hogy Tóth Endre ilynemű költeményeiben – s a legtöbb mind ilyen – egyetlenegy gondolatot sem tud kivinni, a végszakokban már elfeledi, mit az elsőkben mondott, s nem tudva mi baja, nem tudva mit mondjon, ide-oda kapkod, mint a vízbe haló, míg végre elmerül. A költőt magába nyelte a fájdalom árja, s csak bokrétás kalapja úszik a habokon. Tóth Endrének egész költészete csakugyan nem egyéb, mint síró rhythmus, mely a szóvirágok bokrétáit ringatja.

Zalár már sokkal határozottabb s úgy szólva bölcsészibb. De én jobban szeretem Tóth Endre határozatlan árjongását. Zalár úgynevezett világfájdalmas költeményei valóságos parodiák. Az «Ábrándos bölcsek» czímű költeményében, miután a bölcseknek azt tanácsolja, hogy agyvelőiket etessék ki a kutyákkal, kimondja, hogy az emberek nem érdemlik a boldogságot, hogy nincs boldogság, mert

De vajjon, ha a virágok nem hervadnának el, ha nem volna gyümölcsözés, ha nem érnék meg a gabona: nem azért panaszkodnék-e Zalár, hogy az az átkozott nap éhhalált küld az emberiségre?

Ha ennek értelme az, hogy az álomból utoljára is föl kell ébrednünk, akkor az a könnyű metsző szer igen érdemes szerszám, mert a sok és hosszú álom csakugyan egészségtelen; ha pedig a költő az álmatlan éjekre czéloz, akkor könnyű segíteni a dolgon: nem kell éjszakára sokat enni vagy theát, kávét, bort inni. De nincsenek-e gondok, betegségek, melyek elrabolják álmainkat. Vannak bizony, hanem ezért még Hamlet sem esett kétségbe, sőt épen azért nem lőn öngyilkos, mert félt a mély álomtól, mert nem tudta, hogy minő álmai lesznek, ha többé nem ébred föl.

Ez újra homályos. Ha a költő oly szegény embert vádol, ki munkája által kényelemhez jutva, azt derekasan használja, nagy igazságtalanságot követ el, mert a szorgalmat és törekvést hurrogatja le, mi annyi nemes érzés és tett szülőanyja. Sőt többet mondok: ismerek oly költőt, ki verseiben untalan azzal dicsekszik, hogy kunyhóban született, mi egyébiránt oly kevéssé érdem, mint gyalázat, de azért a legújabb divat szerint öltözik s minden este fodrozott hajjal és fénymázas czipőben udvarol – oh nem a karzaton a nép leányainak – hanem valamelyik páholyban valóságos nemes és gazdag hölgyeknek. Vajjon ezen ártatlan következetlenségért rossz embernek tarthatni-e a különben igen becsületes ifjut? De vannak emberek, kik pénzért vagy czímért eladják becsületüket. Vannak és voltak mindig, noha aligha magas lelküek, mint a költő mondja, de az emberiség nem ily hitvány emberekből áll s azért, mert ilyenek is vannak, még a közerkölcsiség véghanyatlása nem következett be.

Ez csak annyit tesz, hogy vannak gazemberek is a világon, és hogy a dicsvágy bűnökre vezeti az embert. De vajon a dicsvágy nem vezet-e erényre s nagy tettekre is? Mi pedig a Herostratokat illeti, pár ily bolond ember miatt még senki sem vesztette el hitét az emberiségben:

De nem győzött-e a keresztény vallás s világfájdalmas eszme helyett nem vigasztaló, lelkesítő-e a vértanuság istenülése, az eszme győzedelme a legerősebb világi hatalom ellenében? Végül Zalár azt kérdi: romlottság-e ez avagy könnyelműség? Az olvasó felelet helyett méltán állhat elő azon kérdéssel: nem éretlenség, nem gyermekeskedés-e ez?

Ön sokkal józanabb, sokkal szárazabb, mintsem fogékonysága lehetne a költészetre – mondhatja valaki. Nem védem magam, nem mondom, hogy épen az elébb törtem lándzsát a fájdalom és tragikumért, hogy menteni kisértem meg a világfájdalmat, hogy ellenszenvvel viseltetem azon kritikusok iránt, kiket rögeszméjök egyoldaluakká tesz, de azt szabadjon kérdenem: miért akarnak a költők őrültek lenni? E kérdés se gorombaság, se sértés nem lehet. Én nem merném kimondani, ha maguk a költők nem vallanák be magukról. Tóth Endre kéjelegve érez oly lélekállapotot, melyet szelid őrültségnek nevez:

Zalár alig várja a pillanatot, hogy megőrülhessen. Az «Egy frenologhoz» czímzett költeményében mind az őrültség boldogságát festi, s a többek közt így szól:

Honnan ez őrült költészet? Megmondom. Petőfi írt egy «Őrült» czímű költeményt, mely nem egyéb, mint egy őrült ember lyrai monologja, s mint ilyen igen jeles. Lyrikusaink annyira megszerették e költeményt, hogy a tébolyt a legköltőibb érzésnek kezdék tartani. Képzeletük, kedélyük öntudatlan oly lázas hangulatot váltott, minő sem a szenvedély vagy fájdalom, sem az elragadtatás vagy kétségbeesés költői nyilatkozása. Feledték, hogy a mi objectiv költeményben helyén van, subjective ízetlen és nevetséges is lehet. Aztán írt Petőfi egy cyclus sötét epigrammot, melyeket «Felhők» czím alatt adott ki, s melyeknek nagy része, néhány valóban szép költeményt kivéve – pusztán csak dagályos ellentét vagy bizarr ötlet. Lyrikusaink a képzelet merészségét bámulták bennük és vakmerők lettek, majd mély bölcsészeti eszméknek hitték, s innen kezdék meríteni világnézletüket.

Tóth Endre «Zengő bokrá»-ban nem egy ily szellemű költemény van. Ő is kérdi, mint Petőfi: mi a nap? azt is hozzá teszi: mi a hold? de míg Petőfi csak gyermekesen felel a feltett kérdésre, Tóth Endre igen nevetséges dolgokkal áll elő. A «Rajongás», «Egy ismeretlen nőhöz», «A midőn aluszik a fergeteg» stb. mind e tébolyszerű költészet szüleményei. E szellem nyomai újabb költeményeiben is megtalálhatók, noha nem oly kirivóan. A «Sappho mellett», «Reménytelen», «Szerető átka», «Túlvilági élet», «Borongós», «Lombok közt» többé-kevésbbé a gondolatnélküli kétely és a szárnya szabadjára eresztett képzelet lázas vergődései. A helyett, hogy az ember sötét ábrándokba sülyedjen, mosolyogni kényszerül, mint például e sorokon:

Sőt románczai és balladáiban is ez elem túlnyomó. Az «Őrült huszár» czíműben egy őrült huszár a folyó hullámát paripának nézi, reá ugrik s a vízbe vesz. «Bolond Miská»-ban egy utczai bolond azt hiszi, hogy a csalogány éneke az ő dala. A «Beteljesült álom»-ban egy költő azt álmodja, hogy kedvesét öleli és szíve örömében megreped, s midőn «az álom ellebbenti szemeiről hímes fátylát» – tehát fölébred – csakugyan «megtelt szíve ketté repedt.»

Zalár sokkal tovább megy, mint Tóth Endre, ki, mikép már megjegyzém, ez újabb költeményeiben mérsékli magát, s pár csinos versszak s a rhythmus erejével némi hangulatot is képes ébreszteni. Zalár mintegy elemében van, ha a tébolyszerű költészet szikráit ragyogtathatja. «Melyik szebb fény», «Ha megfutván», «Szegény ember éjszakája», «Sokáig áll-e a világ», «Nagy változáson ment át», «Apa és fiu», «Sápadt vőlegény és halvány menyasszony» stb. – különösen ilyenek. Az elsőben azt kérdi, melyik szebb fény, a hold vagy a villám? s kéri a villámot, hogy csapja agyon. A másodikban a világ végével tépelődik, midőn a nap égő keble kihamvad, a hold a földre száll melegedni, és összefagy, a csillagmilliók lehullnak, az ég boltozatja beszakad, s az Isten mint Marius dől az omladékokra. A harmadikban egy szegény ember kutyája vonításából veszélyt sejt, tán tűz lesz valahol, de nem bánja, ha hamuvá ég is minden a világon; miért ne gyuljon meg háza? hisz úgy is rongyos teteje, oldala; miért átkozza magát s a hideget? hisz úgyis régóta átokkal tüzelget s csak volna kovája, aczélja, taplója, tüstént fölégetné kunyhóját: hadd vonítson hát a kutya, hadd legyen hát tűz valahol, azonnal az égő ház mellé terem s fölmelegíti félig fagyott testét. Így tovább. De mind ebben van-e valami, mi bárminő szempontból figyelmet érdemeljen? Nem a legnagyobb képtelenség, üresség-e ez, mi csak lehet?

E képtelen, üres költészet természetes kifolyása a dagály. Mi az a dagály? Az értelem, a képzelet, az érzés fölfuvalkodása, mely nagy puffogás közt pattantja el a semmit, legtöbbször úgy jelen meg, mint oly képek és hasonlatok halmaza, melyek nem tudnak gondolatokká válni, se a gondolatok emelésére nem szolgálhatnak. Tóth Endre és Zalár tulajdonkép a dagályban keresik a költészetet s nem mindig emelkednek oda, hogy szabatosan legyenek dagályosak. Legyen szabad pár ily dagály fölbonczolásával untatnom olvasóimat. Nem ok nélkül teszem. Nálunk a dagály meglehetős tetszésben részesül. A színházban igen sokszor tapsot nyer a haszontalan phrasis, míg a jellemnyilatkozás elkerüli a figyelmet. Némely költemény hírét pár hasonlat alapítja meg, s igen sok olvasó és költő paradoxonnak tartaná, ha azt erősítné valaki, hogy remek költemények vannak a világon, melyekben egyetlen úgynevezett hasonlat sincs. Igen sokan a művészi próza titkát is a virágos nyelvben hiszik rejleni, mi a legkiállhatatlanabb valami. S mennyi utánzója akad nálunk mindennemű dagálynak. Istenem! Hisz oly körmönfont stylista is, mint Török János, nem egy journalistának szolgál példányul. Legalább mindenik vidéki levelező eltanulja tőle a «fajunk» szót, mely által a «nemzet»-et akarják kiküszöbölni szótárunkból.

Tóth Endre «Nem itt születtem» czímű költeményében így szól:

Hát a madár arany szekérben robog-e az égen? Ha a költő magát madárhoz hasonlítá, nem kellett volna-e e hasonlatban felolvasztania azon gondolatot is, miért hasonlatot használt?

A «Gondolkozom rólad» czímű elején ez áll:

A költő emlékezetének arany fonalára ereszkedik – ám legyen! de hogyan van az, hogy az arany fonalat, azaz multjának ábrándját nem tartja fényesnek, midőn az arany elég fényes, s mégis a fényes ábránd karjain aludt, noha multjában hiányzik a fényes ábránd? Az ember egészen elkábul. Nem csoda, ha a költő is reszket és fél.

A «Flóra» czímű költeményt így fejezi be:

Itt a madárének és virágillat nem mint külön fogalmak vannak összeállítva, de mint ugyanazon fogalom részei. De ha külön fogalmaknak vesszük is, az arcz nézése s a virág szagolása adnak-e összevágó képet, s ha adnak, van-e alatta gondolat?

Zalár «Reszketnek forró» czímű költeményében így szól:

A sáppadó, enyésző csillag lehet-e a kéj jelképe, s ha lehet, egyik ajknak piros, másiknak halvány sugára nem a legnagyobb szegénység-e a keresettségben?

A «Sápadt vőlegény és halvány menyasszony» czíműben ez áll:

Szenvedély kifejezése-e ez undorító zabálás? Meginni egy tengert, mint az egyszeri ember, ki sziklákat evett. Mégis ha az történnék a költővel, mi a tengeren szokott. De Zalár mindent túlvisz. Mint a rossz színész untalan kiabál, hadarász. Nagyokat gondol és mond semmit. Szépeket akar képzelni és szörnyű bizarrságokba téved. Kirabolja a mennyet, poklot és földet, lehúzza az Istent az égből, de a virág és fény, angyalok és ördögök közepett ott áll mint egy felczifrázott automat érzés és gondolat nélkül. S mindez nemcsak ízlésünkre hat sértőleg. Én nem vagyok pietista, megdöbbenés nélkül tudom végig olvasni Byront, de Zalár néha zavarba hoz megdöbbentés nélkül és nevetésre ingerel s mégis mosolyra sem birhat. Például e sorok igen kellemetlenül hatottak reám:

Más helyt:

Más helyt:

A rakonczátlan képzelet e lázas dagálya nem az erő és forrongás jele, hanem épen az erőtlenségé. Midőn a költőnek nincs gondolatja, compositiója, csak egyes képek lebeghetnek képzeletén s lelkesülése csak a lázbeteg rohama lehet. S ez könnyen szokássá, második természetté válhatik s akkor oda van az egész iránti érzék. Innen Tóth Endre és Zalár költeményeiben alig találhatni compositiót, költeményeik legtöbbjéből versszakokat lehet kihagyni csorbulás nélkül, míg némelyik egész ívvel megtoldva sem lelhetné meg bevégzettségét. Sőt még a költői alapul vett dagályt sem látjuk mindig kikerekítve. A virágból mindjárt-mindjárt rózsaköd válik, a rózsaködből kárpit; a pillangó fényes fátyol lesz, s a fátyolnak gyöngyöznie kell, hogy újra pillangó lehessen; avagy a virágos lélek gyöngygyé alakul, míg a nagy habbá vált patak a tenger fenekén gyümölcsre, virágra, egész paradicsomra bukkan.

Mindemellett nem mondom, hogy mindkét gyűjteményben egyetlen élvezhető költeményt sem találhatni. Tóth Endre pár csinos verset is írt. Nem balladáit, festő költeményeit, népdalait értem, ezekről jobb hallgatni, hanem a «Hova ámulsz», «Szülő házam», «Új év», «Nagyon részeg» czíműeket. A két első a reminiscentia daczára is érdekkel bír; a harmadik a gyűjtemény legjobb költeménye; a negyedikben a forma meglepő, mire egyébiránt Tóth Endre másutt is gondot fordít. Zalárról ezt épen nem mondhatni. Ő úgy versel, mintha prózát írna, s költői szelleme is igen rokon e prózaisággal. Bár költeményeit háromszor olvastam el, egyetlenegy sem maradt emlékeimben olyan, melyet méltánylólag tudnék felmutatni, a negyedik átolvasásra pedig nem szánhatom el magam a «Pesti Napló» figyelmeztetése után is. E lap kritikusa Zalár költeményeit tartalmasaknak tartja, s azt hiszi róluk, hogy a közhangulat tolmácsai. Ha a költői tartalom pár sikerült ellentétből áll, s a közhangulatot visszatükrözni annyi, mint ezt akarni költői felfogás és alakítás nélkül: akkor a «Pesti Napló» kritikusának igaza van. Még abban is igaza lehet, mit ugyane czikkében mond, hogy én lyrai költészetünkről már elmondott s még elmondandó nézeteimet az ő régibb czikkeiből kölcsönöztem. Ám legyek plagiator, de szabadjon abban eredetiséget keresnem, hogy a kölcsönzött eszméket következetesen alkalmazom és Zalárt nem méltányolhatom úgy, mint a «Pesti Napló».3)

S minthogy engem igen sokan – nem tudom miért – oly kritikusnak tartanak, ki az írók gyöngeségeinek örül, s csak árnyoldalaik felmutatásában tanusít hajlamot és tehetséget, nem lesz fölösleges egy kis önvallomást tennem. Én ez épen nem kellemes s nem minden fáradság nélküli kritikai hadjáratra nem azért szántam el magamat, hogy hol egyik, hol másik írónak kellemetlent mondjak s a közönséget botránynyal mulattassam, hanem mert tanulmányozva újabb költészetünk és kritikánkat, szükségesnek láttam néhány kérdést szőnyegre hozni. Nekem, ki a szellemet nyomozom, nem lehet czélom mesterséggel kikeresnem azon szempontokat, melyekből valamely írót dicsérni vagy gyalázni lehet, a mint azt a rokon- vagy ellenszenv különböző indokai kivánják. Ott, hol a költői szellem, a helyes irány lüktetését érzem, nem fogok aránylag csekélységeken fönnakadni, de ott, hol mindebből semmi, miért bájoljanak el az aránylag csekélységek? Ezt tegyék meg mások, minthogy meg is teszik: mert kritikánknak ez főszempontja. Nekem nem egyes talán élvezhető költeményeiből kell és szabad megitélnem a költőt, hanem egész szelleméből. Azért ne nevezzen engem senki irodalmi hóhérnak, hanem álljon elő, támadja meg bírálataimat, ne kiméljen – legyen hóhérom.

Áttérek Tóth Kálmánra, ki lyrikusaink közt minden esetre legfigyelemreméltóbb tehetség.

Tóth Kálmán nem annyira osztozott Petőfi lyráján, mint inkább egész pályáját magához ragadta. Hat évi folytonos és tevékeny munkásságából e jellemvonás kirívóan merül föl. Műveiben épen úgy megtaláljuk Petőfi népies szellemét, mint világfájdalmas és egyéni szeszélyeit. De mind ez még nem minden. Önkénytelenül egy egész második Petőfit látunk magunk előtt, ki erőnek erejével a magyar lyra megváltója akar lenni. Kritikai szempontból az kevésbbé érdekes, hogy Tóth Kálmán irodalmi föllépése külsőleg is sokban hasonlít a Petőfiéhez; hogy ő is néhány költeményt írva büszkén és kihívóan dobta az irodalom szemei közé önbizalmát és tehetségét; hogy barátjaival költői levelezésbe, kritikussal verspolemiába bocsátkozott; hogy első füzetkéje után csakhamar szétküldék a lapok arczképét, mint a melyet a közönség türelmetlenül bírni óhajt; hogy maga körül egy egész fiatal irodalmat gyűjtött, melynek imádottja és vezére legyen; hogy a «Hölgyfutár»-ral a «Pesti Divatlap», Nagy Ignáczczal a Vahot Imre szerepét játszatta s több efféle. Sokkal érdekesebb azon benső hasonlatosságnak tetsző valami, melyet, ha nem is annyi sikerrel, mint ő, vele együtt sokan képviselnek, s melyet én meg akarok támadni, mint lyránk s általában költészetünk egyik betegségét. E valami alatt a genialitást, az erőszakolt genialitást értem, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a naturalistaság mestersége.

Tóth Kálmánnak megtetszett a Petőfi genialis szerepe, s a helyett, hogy költő akarjon lenni, színész lett. Nem tehetsége kifejtésén fáradozott, hanem e szerep betanulásán, mi aztán azon kínos állapotra juttatá, hogy geniális legyen a lángész egyetlen szikrája nélkül. Mélyen emlékébe véste Petőfinek az önkényes szabályok, az igazságtalan kritikusok elleni kifakadásait, s azt hivén, hogy a genialitás a művészet megvetése, mint hevenyész és naturalista akart ragyogni. Aztán szerencsétlensége volt többször ok nélkül dicsértetni és ócsároltatni. A dicséret épen oly üres és igazságtalan volt, mint az ócsárlás. Ez egy okkal több volt arra, hogy tovább játszva szerepét csakugyan a magyar lyra megváltójának higyje magát: hisz a megváltók sorsa dicsőítés és gyalázat; hogy a lángész kijelentését érezze magában: hisz a lángészt egész nagyságában soha sem fogja föl kora és sorsa, míg él, üldöztetés, méltatlanság. S valóban Tóth Kálmán annyira meg van győződve lángeszéről, hogy barátjai s a «Hölgyfutár» közönsége tapsaival nem elégedve meg, nem átall így kiáltani föl: