A haladásnak egy második lélektani tényezője nem más, mint a kényszerű eszmék lélektani törvénye. Azzal az egyszerű ténnyel, hogy az ember felfog egy magasabbrendű társadalmi eszményt, ennek megvalósítására is törekszik. Itt is, mint másutt, az eszme a haladásnak el nem hanyagolható tényezője.
Hogyan történik a haladás?
Bagehot a folytonosságot tartja a haladás törvényének. Ő szerinte, hogy tartós legyen, lassú és szabályos evolucziót kell végeznie minden haladásnak valamelyes megegyezés folytán, mely két ellentétes hatás: a maradiság és újításgyűlölet hatása és a változóságra való törekvés között jön létre. «Annak a nemzetnek, – mondja, – amely szert tesz a változóságra, anélkül, hogy elveszítené a törvényes folytonosságot, egész különleges eshetőségei vannak arra nézve, hogy uralkodó nemzetté legyen.»123) Róma példája, eme társadalomtudós szerint, fényes bizonyítéka ennek a törvénynek.
Néha a haladás mégis erőszakos forradalommal történik. «A kollektiv harcznak, – mondja Sighele, – van egy dinamikusan erőszakos formája.» Szerinte «a legyőzötteknek és elégedetleneknek azok a csoportjai, a szekták, amelyeket a győzők és boldogok önző áltatással úgy tekintenek, mint a társadalmi bomlás csiráit, mégis csak az átalakulás és a kikerülhetetlen megujhodás csirái.»124)
Mi most a haladás valószínű iránya?
Több formulát vetettek fel.
Tarde szerint, valamely társadalom haladását a szervezkedés gyarapodása és az életerő meg a tevékenység csökkenése jellemzi. «A mily mértékben terjeszkedik, növekszik, tökéletesíti és bonyolulttá teszi intézményeit valamely társadalom, annyira veszít czivilizáló és haladó hevéből; mert ezt a hevét erre használta fel. Vagyis: inkább hitében, mint vágyaiban lesz gazdagabb, ha igaz, hogy a társadalmi intézmények lényege nem más, mint a hit és a bizonyosság, az igazság és a biztonság, az egyöntetü vélemények összesége, egyszóval az, amit ezek megtestesítenek, és ha a társadalmi haladás mozgató ereje a kiváncsiság és nagyravágyás, a szolidáris vágyak összesége, melynek ez a haladás a kifejezője. A vágy igazi és végleges czélja tehát a hit; a lelkesülés egyedüli létoka a lélek fenkölt bizonyosságainak vagy bizalomteltségének kialakulása, és mennél inkább fejlődött valamely társadalom, annál inkább találunk benne, mint az érett lélekben, szilárdságot és nyugalmat, erős meggyőződéseket és halott szenvedélyeket, mely utóbbiakból lassanként alakultak ki és jegeczesedtek ki az előbbiek. A társadalmi béke, az ugyanazon eszménybe, vagy ugyanazon ábrándba vetett egyöntetü hit, az egyértelműség, mely az emberiségnek napról-napra kiterjedtebb és mélyebb asszimiláczióját tételezi fel: ez az a czél, ahová akarva, nem akarva, törekszenek a társadalmi forradalmak. Ez a haladás, vagyis a társadalom világának logikus utakon való előbbrejutása.»125)
Szerintünk, mintahogy már fentebb kifejtettük, az emberiségnek ez a napról-napra kiterjedtebb és mélyebb asszimilálódása, amelyet Tarde úgy állít fel, mint a haladás törvényét, a társadalmi evolucziónak csak egyik oldalát mutatja. Ellensúlya a fokozatos differencziálódásnak, – az emberi lények egyre intenzivebb és mélyebb individualizálódásának törvénye. Nem igaz, hogy az emberiség az egyformaság s ennélfogva a meddőség eszménye felé halad. Nem igaz, hogy a birtok lerombolja a vágyat, hogy a hit kioltja a kiváncsiságot. Az emberiségre nézve örökre igaz marad Lessing mondása: Nagyobb gyönyörűség űzni a nyulat, mint elfogni. Örökké új kilátásokkal fogja ingerelni az ember értelmét és fogékonyságát a mindenség. Az emberiség folyton széttöri eszményeit, de mindig abban a reményben, hogy szebbekkel, ragyogóbbakkal, összhangzóbbakkal fogja őket pótolni. Valamely részleges műveltség, vallás, erkölcsi tan mozdulatlanul megmarad talán egy időre abban az egyformaságban, melyet Tarde végső eszményként tűz ki. De az emberiség a maga teljességében nem fog megállani az ismeretlen eszmény felé való nyugtalan haladásában.
Az emberiség oly energia, mely folyton kitolódó czél felé törekszik, örökké. Az a formula, mely fejlődését kifejezi, nem statikus, hanem dinamikus.
Bagehot szerint a társadalmi haladás átmenet a harcz korából a vitatkozás korába. Könyvének Az igazolható politikai haladás-ról szóló fejezetében ez a társadalomtudós bámulatosan bonczolgatta a szabad vitatkozás és a kritikai szellem szabad virágzása uralmának jótéteményeit.
Sighele szerint a társadalmi haladás haladás az individualizmus felé. Az antik világban kétféle ok nyomta el az egyént: a zsarnok nemzeti vallás és a kegyetlen háború joga, mely arra kényszerítette a közösséget, hogy minden embert felhasználjon a maga védelmére és eltartására. «Ott senki sem fejlődhetett különállóan, a maga számára; mindenki csak megszabott keretben cselekedhetett és gondolkozhatott. Mindez fordítva van a modern világban: ami egykor szabály volt, az most kivétel, és az antik rendszer csak ideiglenes társulásokban él, aminő a hadsereg, vagy részleges társulásokban, aminő a kolostor. Az egyén fokonként felszabadult… vagyis az a két láncz, mely a közösséghez kapcsolta, széttört és meglazult.»126)
Szerintünk, valamint Sighele szerint, a haladás a társadalmi követelmények fokozatos csökkenésében, a csordaszellem, a zsarnokságot s a hazugságot szülő csoportönzés csökkenésében áll. Az egyén mindinkább kisiklik azokból az egyre lazulóbb békókból, amelyekbe egykor beleverték. Az egyén mindinkább el fogja foglalni a dolgok közepén igazi helyét, ahhoz hasonló forradalom útján, mint aminőt Copernicus csinált a csillagászatban. Az egyén mindinkább az lesz, a mi valójában: az energia egyedüli forrása, az eszmény egyedüli mértéke.127)
Még egypár szót egy fontos kérdésről: a haladás és a boldogság kapcsolatáról. Sok társadalomtudós megjegyezte, hogy a modern időkben a haladás rohamos menetét (az ismeretek és a jólét gyarapodását) nem kisérte az emberi boldogság hasonlóan rohamos növekedése. A haladás gyorsul, a boldogság pedig stagnál. Miért?
Ugy látszik, két okát lehet adni ennek a ténynek, egy általános és állandó s egy esetleges okát.
A lényeges ok az ember lélektani berendezkedésében rejlik. Ez a berendezkedés okozta azt, hogy megsokszorozván benyomásainkat, ugyanakkor megsokszorozzuk szükségleteinket is. Vegyük hozzá fiziologiai korlátozottságát szerveink fogékonyságának, amely nem növekedhetik határtalanul és ami megmagyarázza, hogy a boldogság nem növekedhetett oly rohamosan, mint a haladás.
Coste,128) aki igen behatóan tanulmányozta ezt a kérdést, megjegyzi (az esetleges ok), hogy talán több hasznot húzhattunk volna a szerzett előnyökből.
Ez igaz. Amint Coste panaszolja, a munkának, a természetes rokonszenvnek, az egyéniség szabad fejlődésének igazi és tartós gyönyöreinél többre becsültük a hamis és lankasztó élvezeteket, a hiúság, a fitogtatás, a feltűnni vágyás gyönyörűségeit.
Hozzátehetjük, hogy a boldogság megállapodásának a társadalomban szerintünk az a mindenhatóság az oka, mely a csordalélek felett még sokáig fog uralkodni. Az ember nem tud saját maga, hanem csak mások számára cselekedni. Ez alatt azt értem, hogy a közvéleménytől, a gyönge lelkeknek e zsarnokától való félelemből cselekszik. Ugy látszik, a csordaszellem elpusztíthatatlan. Az antik előitéleteket másokkal helyettesítettük, amelyek szintén zsarnokiak; mert a csordazsarnokság alkalmazási módja nem fontos; ez a zsarnokság lényegileg egyaránt ostoba, elnyomó marad örökké. A «mit mondanak»-kal, az osztályok előítéleteinek és másoknak meg nem botránkoztatásával való törődés, az a gond, hogy elkerüljük a társadalmi vesztegzárba való helyezést, ez az a járom, melynek személyes szabadságunkat feláldoztuk. Ameddig tart a lelkeknek ez a helyzete, az emberiségre nézve nem lesz haladása a boldogságnak. Hasonlóak maradunk a vadakhoz, akik reszketnek a fétisek előtt, melyeket saját kezükkel faragtak.
Az eddig mondottak alapján bizonyos mértékig előre láthatjuk a jövendő társadalmi tudatának tartalmát.
A fokozatos asszimilálódás és a társadalmi csoportok kiszélesedésének törvénye arra törekszik, hogy érvényre juttassa az emberiség, azaz egy olyan csoportosulás gondolatát, mely tágabb és megfoghatóbb, mint a többi csoportosulások (nemzet, osztály, kaszt, család, stb.).
Másrészről a fokozatos differencziálódás törvénye mindinkább arra törekszik, hogy megerősítse az egyéniség értékét. Mert a társadalmi evoluczió az egyéniségben, az esztétikai és erkölcsi kultura eme virágában, végződik, mely mintegy mesterműve és létezésének egyedüli oka.
Semmi ellentmondás nincs e két eszme között. Az emberiség eszméje elősegíti az egyéniség eszméjének kivirágzását, s viszont az egyéniség eszméje elősegíti az emberiség eszméjének terjeszkedését. Ez a két eszme segíti egymást és párhuzamosan fejlődik.
Mennél szűkebb valamely társadalmi kör, annál zsarnokibb és elnyomóbb az egyéniségre. Mennél inkább tágul a társadalmi kör, az egyéniség annál inkább érzi, hogy lazulnak a társadalmi kényszer békói. A csordaszellem sehol sem oly állandóan zsarnoki, mint a kis csoportban.129) Egy kis város tanácsát és egy nagy ország parlamentjét erkölcsi szempontból összehasonlítván, Mazel a következőket mondja: «A falvakban és kis városokban találni a carpet-baggers-uralomnak, a pártok inkvizicziójának, az osztályok támadó szervezetének legrosszabb példáit; a városi tanács a kormány felelősségét, a hatalmak diplomácziai nyomását, az ellenzéki sajtót, mind azt a féket, amit a parlamentnek el kell tűrni, – nem ismeri; kifejlődhet a párt-türelmetlenség, az irigység és gyülölség mikrobái itt találnak a legjobb televényre; a kisebbséggel sehol sem bánnak rosszabbul és sehol sem ismerik el jogait kevésbbé. Talán jobb, – a községtanács határozott és közeli hatalmától félve, – beletörődni a parlament határozatlan és távoli hatalmába.»130)
A társadalmi evoluczió, kibővítvén a társadalmi csoportok keretét, előmozdítja az egyén felszabadulását és mind erősebbé teszi a társadalmi tudatban ezt a szétbonthatatlanul eggyé vált két eszmét: az emberiség eszméjét és az egyéniség eszméjét. A zárt, szűk és elnyomó hajlandóságú csoportok jogával szemben kettős jog fog érvényesülni: egyrészről az emberiség, másrészről az egyéniség joga.
Ugyanakkor, amidőn mindinkább két pólus, az emberiség és az egyéniség eszméje köré gyüjti össze minden gondolatát és minden tevékenységét: a társadalmi tudat mindinkább felszabadul azok alól a korlátlan dogmatizmusok alól, melyek oly sokáig ránehezedtek.
«A mai gondolkozáson, – mondja Vogüé, – a viszonylagosság érzéke uralkodik.» Talán azt mondhatjuk, hogy ez uralkodik az egész társadalmi tudaton. Az antik világban az emberi cselekedetekre, valamint a természet megnyilvánulásaira a végzetszerűség eszméje nehezedett.
A végzetszerűség eszméjét a modern tudomány a tudományos determinizmus eszméjével helyettesítette.
Némelyek felmagasztalták a determinizmust és úgy tekintették, mint rejtelmes és kikerülhetetlen hatalmat, mely teljes súlyával ránehezedik az egyének sorsára.
A determinizmusnak ez az istenítése jogosulatlan. A determinizmust annak kell felfogni, ami: gondolkozásunkhoz illő szimbolizmus, a legkényelmesebb és a legpontosabb jelrendszer, melynek segítségével az értelem a mindenség és az élet elképzelésére törekszik. Ha így értelmezzük a determinácziót, akkor a tudomány semmiképpen sem ellensége az individualizmusnak. Mert az egyéniség kibontakozása nem történhetik anélkül a világos tudat nélkül, amelyet az egyén önmagáról és társadalmi környezetéről szerez. «A determinizmus, – mondja Nietzsche, – mithologia; az életben csak erős akaratok és gyönge akaratok vannak. Csaknem mindig annak a jele, aminek hijjával van, ha a gondolkozó minden okozati lánczolatban valami kényszert: szükséget, kötelezettséget, nyomást, szabadsághiányt mutat ki. Ez az érzés megnyilatkozás; az egyén nem áruló… csak gyöngeségét, szolgaság után való vágyát árulja el.»131) Az a helyes, – mondja még Nietzsche, – hogy az «okot» és az «okozatot» csak egyszerű fogalmakként, szokásos fikcziókként alkalmazzuk, – útbaigazítás és nomenclatura gyanánt, – nem pedig magyarázatul.»
Azzal fejezhetjük be fejtegetéseinket, hogy a jövendő társadalmi tudata, melyen a viszonylagosság elve uralkodik, e három eszme: a tudomány, az emberiség és az egyéniség eszméje körül fog forogni.