Ha a társadalmak pusztulásáról beszélünk, óvakodnunk kell attól az előítélettől, amely a társadalmak pusztulásához gáncsot, vagy fájdalmas érzést fűz. A történettudósok és a moralisták azt hiszik, hogy úgy kénytelenek siránkozni az ilyen eseményen, mintha balesetről volna szó, holott ez az esemény elkerülhetetlen. A társadalom intézményeiben és erkölcseiben keresik azokat az okokat, amelyek hanyatlását vagy romlását előidézték. Panaszkodnak, megvádolnak, visszamenően kárhoztatnak bizonyos intézményeket, bizonyos politikai vagy társadalmi rendszert. Ez a gyermekes történelemfilozófia. Mert ezek a sirámok abból az optimizmusból fakadó ábrándból táplálkoznak, hogy a társadalomnak rendes körülmények között, baleset, hibák vagy ügyetlenségek hijján, a végtelenségig kellene tartani. Épp ily joggal lehetne csodálkozni és méltatlankodni az egyén halálán is.
Az igazság ott van, hogy a halál a társadalmakra épp úgy, mint az egyénekre megmásíthatatlan törvény. Ebbe készségesen bele kell nyugodnunk. A társadalmakra is alkalmaznunk kell, amit egy mai gondolkozó az egyének haláláról mondott: «A halált nem úgy kell felfognunk és elviselnünk, mint betegséget vagy büntetést, mely mérhetetlen és félelmetes távlatokat nyit, hanem, mint az élet utolsó működését, az adósság törlesztését és a legfőbb kötelességet. Törvénynek beteljesülése ez, mely közös minden lényre, hasznos az összességre és önmagunknak is üdvös. Minthogy elődeink meghaltak, hogy helyet csináljanak nekünk, minekünk is meg kell halnunk, hogy helyet csináljunk utódainknak.»132) Az ideig-óráig tartó társadalmi formákon túl, meg kell látnunk végtelen és mély életét az emberiségnek, melyben a társadalmak élete csaknem oly észrevétlenül vész el, mint az egyén élete.
Mit értsünk a társadalom felbomlásának ténye alatt?
Azt a tényt kell rajta értenünk, hogy bizonyos belső vagy külső okok hatása alatt azokat az elemeket, amelyek társadalmat alkotnak, megszünik összefűzni az a társadalmi kötelék, amely addig érvényesült; hogy azok az elemek megszünnek részei lenni annak a társadalmi kapcsolatnak, amely idáig egybefoglalta őket, és úgyszólván visszanyerik szabadságukat épp úgy, mint ahogy a szerves test atomjai a test szétbomlása után visszatérnek a nagy mindenségbe és szabadon léphetnek új vegyi kapcsolatokba.
Bizonyos okok megsemmisíthetnek egy társadalmat anélkül, hogy megsemmisítenének minden egyént, amely a társadalmat alkotja, sőt anélkül, hogy megsemmisítenék a társadalmat alkotó egyének többségét. Ezek egyéni sorsukat tovább élhetik más feltételek között; de az a társadalom, melynek részét alkották, elpusztult.
Azok közül az egyének közül, melyek túlélik a széttört társadalmi kereteket, némelyek, nem lévén meg a szükséges hajlékonyságuk arra, hogy hozzásimuljanak az új keretekhez, hamarosan elpusztulnak. Mások alkalmazkodnak az új társadalmi körülményekhez. Például az olyan válság után, mint amilyen a franczia forradalom, ez az igazi világ-vége volt, a régi társadalom tagjai részint eltüntek: elsöpörte őket a vihar, vagy képtelenek voltak az új dolgok rendjéhez alkalmazkodni; részint pedig beletörődtek az új körülményekbe és megmaradtak.
Bármiképp van is, a halott társadalmak romjain mindig új társadalmak alakulnak; és a maguk útján a fejlődésnek és a szétbomlásnak ugyanazokat a szakaszait élik át, mint amilyeneken elődeik áthaladtak. Ugy látszik, mintha ez a ricorsi-elméletet igazolná, az örök ismétlődést az emberiség életében. De mégsem, mert az új társadalmak távol állanak attól, hogy minden vonásukban ismételjék az eltünt társadalmi formákat.
Uj eszmék születtek, – hosszas emberi munka gyümölcseként – új technikák jelentkeztek, amelyeket nem rántott magával ennek vagy annak a társadalmi formának a romlása, és amelyek megakadályozzák, hogy a jövendő a multat ismételje. Tisztára szójáték, amikor azt mondják, hogy a mai szoczializmus, amely igen bonyolult és igen tudós elméleti, etikai és technikai szempontokon alapszik, nem más, mint visszatérés a kezdetleges társadalmak határozatlan vagyonközösségéhez.
A nemzedékek hosszú munkájából eredő találmányok és eszmék nem tünnek el valamely különleges társadalommal. Menedéket találnak azoknak az egyéneknek agyában, akik a holnapi társadalmaknak még alaktalan anyagát alkotják és akik a társadalmi formák romlásának közepett többé vagy kevésbbé öntudatos módon a haladás átplántálását közvetítőknek szerepét játszszák.
Lássuk most, melyek a társadalmak hanyatlásának és oszlásának okai.
Igen különböző rendű okokra szoktak hivatkozni: 1. etnologiai; 2. biologiai; 3. gazdasági; 4. lélektani; 5. társadalmi okokra.
Mielőtt ezeknek az elméleteknek vizsgálatába bocsátkoznánk, úgy illik, hogy mindenekelőtt elkülönítsünk néhány olyan látszólagos okot, melyekre felületes írók néha hivatkoztak. «Nagy balgaság, – mondja Lapouge, – valamely népesség jelenlegi hanyatlásának megmagyarázására, amely népesség nem érzi többé annak szükségét, hogy örökkévaló legyen, azt állítani, hogy ez a népesség öreg. Az egész emberiség egyforma idős. Az sem szabatosabb, ha azt mondjuk, hogy a nép belepusztul a czivilizáczióba. Polgáraink legnagyobb részének legfölebb két vagy három nemzedékes a műveltsége, és milyen ez a műveltség! Ami a népet illeti, közvetlen elődei olyan értelmi fokon éltek, ahol egyáltalán nem koptatták magukat, munkásaink és parasztjaink agymunkája pedig nem magasabbrendű, mint őseiké. Az igazság az, hogy a kiválasztás befejezte a magasabbrendű etnikai elemek kiküszöbölésének munkáját…»133)
Ez az idézet rámutat a hanyatlás első okára, amelyet most vizsgálni szándékozunk. Ez az etnikai tényező.
Gróf Gobineau, Lapouge, Ammon, stb. szerint a fajnak és a faj tisztaságának befolyása a társadalmi csoportosulások sorsára tagadhatatlan. A népek hanyatlása és bukása csak a felsőbbrendű etnikai elemek kimerüléséből származik.
Ugy látszik, Nitzschének is ez a nézete: «Egész Európában, – mondja, – a leigázott faj, ami a szint, ami a brachycephaliát, sőt ami talán az értelmi és társadalmi ösztönöket illeti, – végül is legyőzte a felette állót. Ki biztosít bennünket arról, hogy a modern demokráczia, a még modernebb anarchizmus és különösen arra a kommunizmusra, arra a kezdetleges társadalmi formára való törekvés, amely ma Európa összes szocziálistáinál közös, ki biztosít bennünket arról, hogy ezeknek az eseteknek az összesége vajjon nem monstruózus visszaütés-e? Az urak és hódítók fajtája még fiziológiai értelemben is hanyatlásban van…»134) Másutt még nagyobb határozottsággal így fejezi ki magát Nietzsche: «Föltehetjük, hogy időnként, a földgömb bizonyos pontjain, valamely fiziológiai eredetü kedvetlenségi érzés lesz szükségszerüleg urrá a nagy tömegeken. Az ilyen kedvetlenségi érzés eredete szerfölött sokféle lehet; eredhet ez túlságosan heterogén fajok kereszteződéséből (vagy osztályokéból, – az osztályok mindig születési és fajbeli különbségeket jelentenek: az európai spleen, a XIX. század pesszimizmusa lényegében kasztok és rendek keveredésének következménye, amely keveredés őrült gyorsasággal ment végbe); származhat továbbá szerencsétlen kivándorlás következményeiből, ha valamely faj olyan éghajlat alá tévedt, melyhez alkalmazkodási képessége nem volt elegendő (mint az indusok esete Indiában), vagy eredhet megrontott vérből, maláriából, szifiliszből, stb. (pl. a német kedvetlenség a harmincz éves háború után, mely ragadós betegségekkel lepte el Németország felét és így készítette elő a teret a német szolgalelkűségre és kishitűségre).»
Az a lényeges tényező, melyre Nietzsche itt utal, – a faji tényező. Alkalmunk volt már fentebb kifejteni, hogy mi a véleményünk erről a tényezőről. Itt csak néhány megjegyzést teszünk még pótlóan a társadalmak hanyatlásának kérdésével kapcsolatosan.
Először is igen nehéz megmondani, hogy a társadalomnak melyek a magasabbrendű elemei. Az antropologusok ma két osztályba sorozzák az embereket, a dolichocefalok és a brachycefalok osztályába. De egyáltalában nincsenek egy véleményen e megkülönböztetés társadalmi jelentőségére vonatkozóan. Némelyek azt állítják, hogy a dolichocefalok tipusa a magasabbrendű, mások pedig, hogy a brachycefaloké az; némelyek olyan tulajdonságokkal ruháznak fel egy tipust, amilyenekkel mások egy másik tipust ruháznak fel. Hogy mi az összefüggés a brachycefalia vagy dolichocefalia és valamely egyén értelmi állapota között? Ezt nem tudjuk. Hogy van-e valamilyen összefüggés? Valószínüleg van, igen általános értelemben, olyan értelemben, mintahogy a determinizmus feltevése szerint minden jelenségnek olyan közvetett kapcsolata van más jelenségekkel, amilyent akar az ember. A világ egy nagy gép, melyben minden összefügg. A por atomja között, mely előttem lebeg a napsugárban, és a Sirius kék villanása között korreláczió és kölcsönösség kapcsolata van. – Ily általános értelemben, de valószinüleg nem szabatosabb értelemben van korreláczió vagy parallelizmus a koponya külső alakja és az egyén értelmi képessége között.
A dolichocefalia és a brachycefalia megkülönböztetésének idáig, úgylátszik, nem volt sokkal alaposabb tudományos értéke, mint az agydudorokról, vagy az arczszögről szóló régi tannak.
«A régi görögök, – kérdezi Tarde, – inkább dolichocefalok voltak, mint a mai görögök? Nem sokat tudunk róla. Görögország hanyatlását semmiesetre sem szabad dolichocefaliája csökkenésének tulajdonítani, minthogy a fejalkat nyilván nem változott meg egyszerre a maczedón hódítás után.»135)
Ugyanaz a szerző az abszolut fajbeli különbség ellen felhozza Japán csodálatos átalakulásának példáját, amely alig egy nemzedék alatt ment végbe, az európai példák asszimilálása folytán, a fegyvereken és öltözékeken kezdve az iparig, a művészetig, az erkölcsökig.
Novicow szerint egyáltalán nincs változhatatlan faj. Felgyülemlő kicsiny egyéni változások hozzák létre az új fajokat. «Látjuk, hogy az angol-szász tipus kereszteződés nélkül is átalakul az Egyesült-Államokban.»136)
Nem kevesebb vitára adott alkalmat az a kérdés is, hogy vajjon a fajok és a társadalmak hanyatlása nincs-e összefüggésben az összekeveredéssel. Tarde megjegyzi, hogy a fajok keveredése elősegíti a találékonyság képességének fejlődését. «Ahelyett, hogy valamely faj genialitásának foka tisztasága fokával volna arányban, inkább összetétele, változósága fokával és az átlagtipusa körül végzett kilengések nagyságával van arányban. Három, négy század óta mind jobban keverednek az európai fajok és ahelyett, hogy gyöngülne, egyre fejlődik találékonyságuk… Mennél előbbre halad az evoluczió, annál inkább csökken a faji tényező jelentősége. Mennél jobban visszamegyünk a multba, annál inkább azt látjuk, hogy minden nagy nemzeti faj megcsinálta a maga czivilizáczióját, és megfordítva: mennél jobban haladunk előre, annál inkább azt látjuk, hogy a modern czivilizáczió saját faja kialakításán dolgozik, azon, hogy sok különböző faj összeolvasztásából új fajokat teremtsen, amelyek jobban megfelelnek fejlődésének.»137) Ahelyett, hogy a keveredést úgy fognók fel, mint a hanyatlás okát, bizonyos szempontból jótéteménynek tekinthetjük, A fajok keveredése épp úgy, mint a kulturák és a társadalmi hatások keveredése ugyanabban az agyban, bonyolultabb, gazdagabb és finomabb egyéniségeket hoz létre.
Most pedig pár szót a társadalmak hanyatlásának élettani okairól.
Matteuzzi hivatkozott ezekre az okokra. Két fő okot jelöl meg, melyek közül az első gazdasági, egyszersmind fiziológiai, a másik pedig tisztán fiziológiai.
Az elsőt társadalmi élősdiségnek (parasitisme sociale) nevezi Matteuzzi. Természeténél fogva gazdasági, de eredményei szerint fiziologiai ez az ok. «A fiziológia és a pszichofiziológia megmutatják, – mondja Matteuzzi, – hogy milyen a kórhatása a túlságos szegénységnek a többségben és a túlságos gazdagságnak a kisebbségre; e tudományok segítségével megtapinthatjuk a kitagadott tömegek elkorcsosulását és az uralkodó és kiváltságos tömeg hanyatlását az oly közösségben, melyet beteggé tett a vagyonnak a szélsőségig vitt egyenlőtlen eloszlása…»138) Itt lép közbe az öröklődés törvénye. Világos, hogy minden nemzedéknek fiziológiai és lélektani öröklődés útján át kellett adnia mindazt a korcsosulást, melyet őseitől kapott, továbbá azt a korcsosulást, mely élete folyamán érte… Ennek eredménye a felgyülemlő, visszaütő öröklődés, amelynek mind mélyebb anatomiai és pszichológiai elváltozásokat kellett létrehoznia. Nem csodálkozhatunk, ha Aristoteles, a szabad embert és a rabszolgát összehasonlítván, arra a következtetésre jutott, hogy volt egy szolgaságra született faj, és volt egy másik faj, mely az uralkodásra született. Ha ismerték volna az ő idejében a szerzett jellegzővonások öröklődésének elméletét, ő sem tulajdonította volna a két embercsoport közötti különbséget velük született jellegzővonásnak, hanem pszichikai és fiziológiai elfajulásnak, melynek «századok során a rabszolgaság vetette alá az embereket».139)
A népek hanyatlásának második oka Matteuzzi szerint nem más, mint a lelki jellemvonások öröklődése. «Ez a törvény azt akarja, hogy amikor valamely szellemi evoluczió elért tökéletesedése csúcsára, ha új lökés nem jelöl ki számára más irányt, fiziológiai törvény szerint, nem tehet egyebet, mint hogy kijegeczesedik.» Matteuzzi a görögök és a renaissancekori olaszok példájára hivatkozik. Ez a törvény egy fiziológiai törvény corrolláriuma, melyet így határozhatunk meg: «A megszerzett, de nem organizált változások nem öröklődhetnek. Ez a törvény maga is Ribot törvényének corrolláriuma, mely szerint az emlékezet bomlása közben az új elvész a régi, az összetett az egyszerü előtt. «Amikor a lelki tevékenység az egyre növekvő összetettség folytán, mely a szerzett jellegzővonások öröklődéséből eredt, megerősödött anélkül, hogy váltakoztak volna benne a pihenésre elegendő időközök, akkor jelentkezett a lelki működések ez összetett energiájának gyöngülése, minek következtében táplálkozása csökkent és a tömege kisebbedett; a megújhodás nem volt többé egyensúlyban a veszteséggel; és így az idegelemek szerzett diszpozicziója kevésbbé tartós lett, és ezek között az elemek között a dinamikus társulások nem jutottak többé teljes egybeolvadásra. Következésképpen természetes volt, hogy ezek a kevésbbé tartós és összetettebb változások jobban lázongtak reprodukálásuk ellen, mint a régebbi változások, melyeket végtelen sokszor ismételtek az ősök. Az ingadozó és zavaros társulások nem olvadhattak bele többé a szervezetbe és nem is szállhattak át az utódokra. Ezentúl csak mellérendeltettek a máskülönben igen erős régi emlékeknek, amelyek folyton amazoknak az elűzésére törekedtek.»140)
A társadalmak felbomlásának számos a gazdasági oka is. Fentebb rámutattunk egyre, mikor a társadalmi élősdiségről beszéltünk. Felhozhatnók még a vagyon tékozlását és azt a sokféle gazdasági tévedést, mely gyakran az egész társadalmi fejlődést visszaveti. Novicow több ilyen okot bonczolgatott a modern társadalmak tékozlásáról szóló könyvében (Les Gaspillages des Sociétés Modernes). «A nemzetek hanyatlásának okát, – mondja ez az író, – az emberi tévedések gyászos sorozatában kell keresnünk: az élősdiségben, a türelmetlenségben, a kizárólagosságban, a mizoneizmusban.» Ugyanaz az író rámutat arra is, amit ő a gazdasági tévedések által okozott mesterséges alkalmatlanná válásnak (désaptations artificielles) nevez. Szerinte a protekczionisták tévedésének következménye az, hogy az emberiség mesterséges úton alkalmatlanná válik a bolygóján való életre.
Gazdasági és egyszersmind politikai természetü ok az, amit a társadalmi kiválasztás fonákjának lehetne nevezni, a kiválasztó mechanizmus rendes működésének felforgatása folytán. A kiválasztás társadalmi mechanizmusa azok az intézmények, melyeknek feladata az egyének kiválasztása és minden egyénnek arra a helyre való elhelyezése, amelyet legjobban be tud tölteni. Ezek az intézmények, Ammon szerint, kétfélék: az egyik fajtának az a czélja, hogy feltartóztassa útjukban az értékteleneket; a másik fajtáé pedig az, hogy feljebb emelje az igen megáldott egyéneket. Midőn ez a mechanizmus politikai vagy társadalmi okok hatása alatt megrongálódik, vagyis amikor ahelyett, hogy a legtehetségesebbeket, legértelmesebbeket, a legtevékenyebbeket részesítené előnyben, a jobban összesógorosodottakat, a legtanulékonyabbakat pártolja, azokat, akik a legügyesebben tudják magukat cselszövényekkel előretolni, egy szóval azokat, akik meg vannak áldva azzal, amit Carlyle «farkas intelligencziá»-nak nevez, akkor ennek egy nagyravágyó és magahitt oligarchiának a kialakulása az eredménye, mely a nepotizmuson és a kegyenczségen alapul, amelyet később jogosan megvetnek és amely a maga részéről hozzájárul a társadalom hanyatlásának siettetéséhez.
Térjünk át a társadalmak felbomlásának lélektani okaira.
Tarde szerint, a társadalmak kialakulásának és maradandóságának lényeges eleme az utánzás törvényeinek működése lévén, természetes, hogy ha bizonyos külső vagy belső hatás folytán az utánzás törvényei megszünnek érvényesülni, a társadalom rugalmassága elgyöngül, a társadalom felbomlik és elpusztul. Tegyük hozzá, hogy az utánzás korrelativ tényezője, a találékonyság, szintén fontos szerepet tölt be itt. Amint egy nemzetben vagy fajban, a találékonyság tehetsége bizonyos határokon túl csökken, amint az egyéni eredetiség eltünik a csorda-szellem haladása előtt, amint az egyéniség érzése elvész és helyére nem tudni mily petyhüdt és együgyü társadalmiság kerül, mely azt eredményezi, hogy mindenki a többiekre s nem magára számít: a társadalmi tudat megérzi az egyéni tudatok e megmerevedésének következményeit és a rugalmasság nélküli társadalom az első kissé erősebb lökésre felbomlik.
Egy pár szót kell ehelyütt szólanunk az értelmiség és a jellem között gyakran állított ellentétről. Némely társadalomtudós vagy moralista dicsőítő szólamokat zeng arról, amit jellemnek nevez, és szinleg megveti az intelligencziát. Sőt ez utóbbinak túlságos kifejlődését a hanyatlás egyik okának tartja. Megtörténik, hogy igen megvetően beszélnek a tehetségről, mint amely társadalmi szempontból nézve jelentéktelen tényező. Igaz, hogy emez iskola nem egy társadalomtudósa vagy nevelője valószinüleg pro domo sua beszél, amikor becsmérli a tehetséget. Azt mindenki állíthatja, és el is hitetheti, hogy van jelleme, de sajnos, nem ily könnyü illuziókat kelteni a tehetség és az értelem adományai dolgában. – Bármiképpen van is, ez a tan egész pedagógiánkat bizonytalanná teszi.
Véleményünk szerint ez a tan hamis. Amit a jellem fogalma alatt dicsőítenek, csupa olyan tulajdonság, mely az elhelyezkedettet (arriviste) jellemzi; a durvaságnak, a simulékonyságnak, a nyakasságnak és az ügyeskedésnek keveréke. Minthogy a lelki állapotnak ez a ravasz és brutális formája túlontúl elterjedt, a jellem névvel tüntetik ki és úgy állítják elénk, mint egy nemzet vagy faj erejének elemét. Az ilyen lelkiállapot szerintünk inkább a hanyatlásban lévő társadalmat jellemzi.
A társadalmak fenmaradásának törvényeit tani okai is vannak, melyekről szintén ejtünk egypár szót.
A társadalmak fenmaradásának törvényeit vizsgálva, láttuk, hogy a társadalomnak, ha fenn akarta magát tartani, szüksége volt arra, hogy bizzék magában, s erkölcsi és társadalmi dogmatizmusra, sőt szükség esetén hasznos hazugságokra támaszkodjék.
Következésképpen, amikor a társadalom megszünik magában bizni, akár azért, mivel azok a dogmatizmusok, melyekre támaszkodott, felborultak, akár mivel visszaélt a maradi hazugságokkal, közel van a társadalmi tudat szétbomlása. Ennek a bomlásnak nagyrészt társadalmi ellentmondások, ellentmondások a társadalmi elmélet és gyakorlat között, a száj által vallott dogmák és a valódi cselekvések között, vagy pedig ellentmondások az összeütközésben lévő különféle társadalmi befolyások között lesznek az eredményei. – Ezek a külső ellentmondások, az egyéni tudatban belső ellentmondások alakjában verődnek vissza, melyek az egyénben a társadalmi zavarral párhuzamos lelki zavart támasztanak.
Nordau igen helyesen bonczolgatta a társadalmi bomlás okait Társadalmi hazugságok czímű könyvében. «Egész életünk más időből kölcsönvett feltevéseken nyugszik, amelyek egy pontban sem felelnek meg jelenlegi eszméinknek. Politikai életünk alakja és alapja kézzelfogható ellentmondásban van egymással. A probléma, melynek, úgy látszik, a hivatalos czivilizáczió a megoldását keresi, olyanforma, mintha egy kúpot akarnánk elhelyezni ugyanolyan ürtartalmú gömbben. Minden szó, amit kimondunk, minden cselekedet, melyet véghezviszünk, egy-egy hazugság azzal szemben, amit lelkünk mélyén igazságnak ismerünk el. Azt lehet mondani, hogy önmagunkat parodizáljuk és örökké komédiát játszunk… Külső tiszteletet tettetünk olyan személyek és intézmények iránt, amelyeket alapjukban a legképtelenebbeknek tartunk, és gyáván megmaradunk odalánczolva olyan meggyőződésekhez, amelyekről lelkünkben és tudatunkban tudjuk, hogy minden alapot nélkülöznek… Ennek az örök összeütközésnek, mely a társadalmi meggyőződések és saját meggyőződéseink között folyik, végzetes visszahatása van.»141)
Egypár szót végül a társadalmak bomlásának társadalmi okairól.
Ezek egyikét Simmel világította meg, amikor megjegyezte, hogy a társadalom valamelyik szerve gyakran túlzott jelentőséghez jut a szervezetben, melynek eleme; és czéllá válik, amikor pedig csak eszköz. Demokratikus társadalmainkban ilyen a bürokráczia, amelyre vonatkozólag ezeknek semmi irigyelni valójuk sincs a monarchikus társadalmaktól. Világos, hogy a társadalom testében bizonyos szerveinek ilyen túltengése kényelmetlenséget okoz, mely igen alkalmas arra, hogy a hanyatlást siettesse.
Matteuzzi fontos társadalmi okát jelzi a társadalmak hanyatlásának. Ez a győztes népek hatása a legyőzött népekre. «Az a nép, mely környezetének és szerzett jellegzővonásai öröklődésének befolyása alatt kifejlődött, szükségszerüen eljut odáig, hogy megalkossa saját egyéniségét. De nagyon megzavarhatja fejlődésében egy katonailag szervezett, erősebb, bár kevésbbé művelt népnek beavatkozása; e két népnek, mely így találkozik, mivel különböző környezetben fejlődtek, különböző öröklött jellegzővonásai lesznek. A győztes azzal, hogy eszméit és erkölcseit a legyőzöttre erőszakolja, arra kényszeríti, hogy kitérjen fejlődési vonalából, és egész fizikai és értelmi szervezetében zavart okoz.»142)
Valamely nép ipari fensőbbsége e szempontból ugyanolyan eredménynyel járhat, mint hadi fensőbbsége. Ezért van az, hogy napjainkban az északi népek, anélkül, hogy területi hódításokat kisérelnének meg, hanyatlásra kárhoztatják a déli népeket, arra kényszerítvén őket, hogy felvegyék velük az ipari versenyt. A déli lakosok így aztán kénytelenek alkalmazkodni olyan társadalmi állapothoz, mely nem egyezik öröklött tulajdonságaikkal.
Ezzel megvizsgáltuk a társadalmak hanyatlásának főbb okait.143)
Az előbbiekből megérthetjük értelmét ennek a kifejezésnek: a társadalmi regresszió.
A társadalomtudósok jogosan különböztettek meg haladó evolucziót és hátráló (regressziv) evolucziót.
A haladó evoluczió Demoor, Massart és Vandervelde szerint magában foglalja az előre való haladás, a kifejlődés, a tökéletesedés, a növekvő differencziálódás és a differencziálódott szervek és működések fokozatos egymásmellé rendeltsége eszméit.
A hátráló evoluczió ellenkezőleg, a visszafordulás, a hanyatlás, az elkorcsosodás. Például a sötétben élő állatok látószerveinek sorvadása; az élősdi növények leveleinek elcsenevészesedése, a czéhek számának csökkenése a középkor végén.
A társadalmi regresszió első törvénye a következő: A haladást mindig hátrálás követi. Ez alatt azt kell érteni, hogy a régi strukturák szétrombolása új intézmények fejlődésének szükséges következménye. A szervek és intézmények minden átalakulásának részleges regresszió a correlativuma.144)
Egy másik törvény az, amelyet a túlélés törvényének lehetne nevezni.
Mintahogy minden haladás együttjár a hasznavehetetlenné vált szervek és intézménynek részleges visszafejlődésével, azonképpen minden haladás feltételezi legalább bizonyos időn keresztül a mult többé-kevésbbé fontos nyomainak fenmaradását. Ama nagy vonalaiban mindinkább egyöntetű törvényhozás mellett, mely a modern népeket igazgatja, többé vagy kevésbbé elmosódottan és alaktalanná váltan, de mégis felismerhetően megtaláljuk mindazokat az intézményeket, melyek az előző korszakokban uralkodók voltak. Igy a mai családban a család régi alakjainak, például a matriarchatusnak megmaradtak nyomai.
Valamely társadalmi állapot mindig bizonyos számú anachronikus intézményt zár magába. Demoor és Vandervelde így magyarázzák ezt a tényt: «Bizonyos hasznavehetetlen intézmény gyakran fenmarad kényszer folytán, ha fentartása előnyökkel jár azokra nézve, akik részesei… Végtelen jegyzékét lehetne összeállítani azoknak a teljesen haszontalan szinekuráknak, melyeket egyes kormányok makacsul fentartanak, attól félvén, hogy elégedetlenekké teszik, akik azokat elfoglalják.»145) Felhozhatnók a középkor-végei védőúri haszonélvezeteket és mennyi más modern példát!
Nézzük most, hogy milyen az az irány, melyben a visszafejlődés történik. Greef szerint, a regressziv evoluczió meghatározott rendben megy végbe! Visszatérést alkot a kezdetleges állapot felé.
Tudjuk, hogy a belga tudós a társadalomban hétféle tulajdont különböztet meg: gazdasági, genetikus (családi), művészi, tudományos, erkölcsi, jogi és politikai tulajdont. Azt is tudjuk, hogy szerinte ez a rend, amikor a logikus hierarchiát tünteti fel, ugyanakkor feltünteti e tulajdonok történelmi alakulásának rendjét is. Ebből indulva ki, Greef kifejti a regressziv evoluczió következő törvényét: A legemelkedettebb jelenségek és működések minden osztályban és az osztályok összeségében egyuttal a legujabban feltünt jelenségek és tevékenységek lévén, egyben a legfelületesebbek, a legváltozóbbak és a legkevésbbé állandók is.»
Ezt a törvényt Demoor, Massart és Vandervelde, sőt Tarde is igen kétségbevonják. Ez utóbbi joggal a következő megjegyzést teszi: «Összes franczia intézményeink közül egyik legújabb az általános választói jog. Próbálják azt megtámadni. Minden bizonynyal sokkal könnyebben eltörölik a biróságok és a papság szervezetét, melyek pedig bizonyos szempontokból a középkorból erednek.»146)
Demoor és Vandervelde szerint a társadalmi evoluczió vissza nem térhet soha, következésképpen, néhány többé-kevésbbé világos kivételen kivül: 1. eltünt intézmény, vagy szerv nem jelenhetik meg újra; 2. az az intézmény, vagy szerv, melynek csak nyomai maradtak meg, nem fejlődhetik ki újból és nem folytathatja régi működését; 3. valamint nem fejthet ki új működést sem.
Ezek a szervek vagy intézmények végkép halottak.
Az az alaktalan állapot, mely valamely társadalom szétbomlását kiséri, csak ideiglenes. Amikor valamely társadalom eltünik, a szétbomlás következtében felszabadult elemek nemsokára a körülmények kényszere folytán új rendben egyesülnek, amelyben mindazáltal fenmarad valami a régi formákból is.
Ez a törvény áll azokra a különleges társadalmakra is, amelyeket osztályoknak nevezünk. Ha szétrombolják őket, újjászületnek más formában, különböző külsővel, különböző szellemmel és különböző társadalmi fegyelemmel, de mindig újjászületnek. Ugy látszik, ez a törvény elkerülhetetlen. Az egyenlőségi eszmék növekedésének hatása alatt az osztályszellem, a hierarchikus szellem kétségtelenül gyengült. De valószinüleg sohasem fog eltünni. Mindig lesznek osztályok és hierarchiák, ha kevésbbé zártak és kevésbbé merevek is, mint a multban, de mindig lesznek.
Maga a szoczializmus sem fogja teljesen megszüntetni a hierarchiákat, sem az osztályokat, pedig látszólag az egyenlőségi eszmék megtestesülése.
Igaz, hogy vannak elméleti emberek, akik különbséget tesznek a munkamegosztás és a hierarchia eszméje között. Azt mondják, hogy a társadalmi munka megosztódhatik anélkül, hogy ez a megosztás hierarchiát vonna maga után. Társadalmilag mindnyájan egyenlőek leszünk, miközben különböző működést fejtünk ki.
Ha gondolkozunk, be kell látnunk, hogy ez az eszmény bajosan valósítható meg. Maga az a tény, hogy lesznek igazgatók és igazgatottak, munkások és munkaszervezők, nem fog-e társadalmi egyenlőtlenséget okozni közöttük?
Ugy látszik, hogy ma evoluczión megy át a szoczializmus és lemond a tökéletes társadalmi egyenlőség régi eszméjéről.
Uj szoczialista áramlat bontakozik ki, mely főleg a differencziálódás és az egyéni egyenlőtlenség eszméihez ragaszkodik. Egy német szoczialista, M. S. Gystrow, egy czikkében, melyet Nietzsche halála alkalmából közölt a Socialistische Monatshefte-ben,147) ezt írja: «A gazdasági hatalom megszerzése a munkásságra nézve hosszúlélekzetű feladat, mely úgy kinálkozik neki, mintahogy hajdan a polgárságnak kinálkozott, mely nem a teljesen kész gyárakra és kereskedőházakra tette rá kezét, hanem azokat fokozatosan ő maga alkotta meg. Ezért van, hogy végtelen differencziálódás ment végbe az eredetileg homogén polgárságban. Aki pedig differencziálódásról beszél, az arisztokratizálódást mond.»
«Tulajdonképpen a gazdasági demokratizálódás a tömeg arisztokratizálódása. El fog következni, amit Bernstein megjövendölt: a proletárság nem marad egységes fogalom. Olyan mértékben fog ez megvalósulni, amint a fogyasztási szövetkezetek terjedése és ennélfogva gazdasági felelőssége növekszik, és még inkább meg fog ez látszani a termelési szövetkezeteken. A bérmunkás fogalmának épp oly különféle értelme lesz, mint ma a polgár fogalmának. Semmi sem faragja jobban az egyéniséget és nem emeli ki jobban a tömegből, mint a gazdasági felelősségben való részesedés. Ezen a téren lehetséges aztán az értelmi és erkölcsi egyéniség kifejlődése is.» Ugyanez az író azt mondja, hogy a szoczializmusban a társadalmi kérdés keretén belül van egy arisztokratikus kérdés is (Das ist die aristokratische Frage innerhalb der sozialen).148)
Sok franczia demokrata hasonló véleményen van. Csak Rénard-t és Izoulet-t említjük. Az utóbbi azt mondja, hogy a demokráczia igyekszik visszaadni a személy szerinti arisztokrácziának azt a helyet és azt a szerepet, melyet a másik arisztokráczia bitorolt… A forradalom azért jött, hogy az ál-kiválasztottakat az igazi kiválasztottakkal helyettesítse.»149)
A társadalmi kiválasztottaknak ez a kérdése azok közül való, amelyeket igen kényes és igen nehéz megközelíteni. Már az ál és a valódi kiválóság kritériumának megkülönböztetése is nehéz. Másrészt pedig nem áltatja-e magát Izoulet, amikor a demokrácziában végbemenő kiválasztás társadalmi mechanizmusának csalhatatlanságában hisz? Annak a dőre arisztokracziának, mely mai demokrácziánkból kerül ki és teljesen a nepotizmuson és a kegyenczségen alapszik, vajjon sokkal több értéke van, mint a hajdani arisztokrácziáknak? – Ezt nagyon bajos megállapítani.
Az a megkülönböztetés, mely talán alkalmas arra, hogy egy kis világosságot vessen a kérdésre, a következő: Szerintünk nincs társadalmi fensőbbség, nincs osztályfensőbbség; csak egyéni fensőbbség van. Az osztály-eszme mulandó, de a kiválóság eszméje (azt értve alatta, hogy az egyének között vannak értelmi és erkölcsi egyenlőtlenségek) lerombolhatatlan. Sőt szerintünk ellentét van az osztályeszme és a kiválóság eszméje között. Annál a ténynél fogva, hogy az ember beleegyezik abba, hogy tagja legyen valamely uralkodó, vagy állítólagos uralkodó osztálynak, már annál a ténynél fogva, hogy hozzájárul ennek megszabott elveihez és társadalmi fegyelméhez, – bizonyos mértékig lemond egyéniségéről; csordaszellemüvé válik, a hozzá hasonlóak osztályelőitéleteit teszi magáévá; megszelidül és beleesik abba az értelmi és erkölcsi megfogyatkozásba, melyet testületi szellemnek, vagy osztályszellemnek nevezünk.
Feltéve, hogy kivételes eset folytán képes lesz osztálya kebelén belül megőrizni értelmi és erkölcsi függetlenségét, utódai elkorcsosulnak és csordaszellemüekké válnak. Kiélvezik megszerzett helyzetüket. Ő talán igazságot vagy vagyont teremtett. Ezek pedig élősdiek lesznek.
Amint mondottuk, semmi sem nehezebb, mint meghatározni azt, hogy miről ismerjük fel a kiválasztottakat, azaz az egyéni fensőbbséget; mert az állítólagos társadalmi fensőbbségnek nincs semmi jelentősége. Csak egy dolog bizonyos, az, hogy az értelmi és erkölcsi fensőbbség lényegében egyéni dolog. Az egyénben székel, nem a családban, sem az osztályban. Nincsenek kiválasztott osztályok, hanem csak kiválasztott egyének.
Következésképpen, ha egy jövőbeli társadalmi rend, hivják azt szoczializmusnak, vagy másnak, kiválasztottakat akar teremteni, akkor dobja félre az osztály, sőt a kollektiv kiválasztottság fogalmát is; de ápolja és tegye hatályossá az egyéniség s az egyéni érték érzését. Teremtsen olyan embereket, akik egyének tudnak lenni.
És válaszsza jelmondatul Nietzsche aforizmáját: «Nicht nur fort sollt Ihr euch pflanzen, sondern hinauf.» És mi hozzáteszszük: Nem csordaszellemüekké kell lennetek, hanem ellenkezőleg: egyénekké.
Annak alapján, amit előzőleg mondottunk, számot vethetünk világosan az egyéni és a társadalmi tudat között lévő nem felületes, hanem valódi ellentéttel.
A kérdésnek két oldala van. Mintahogy e munka elején mondottuk, az egyéni tudat és a társadalmi tudat között nemcsak érintkezési pontok vannak, hanem eltérülések és ellentétek is. De az ellentétek súlyosabbak, mint az egybehangzások.
Ismerjük el először is, hogy lehetetlen teljesen elválasztani az egyéni tudatot a társadalmi tudattól. Az egyén, amint százszor mondtuk, nem egész, hanem csak alkotóelem.
De minek az eleme?
Szerintünk az egyén kevésbbé a jelenlegi társadalom, az adott társadalmi közösség eleme, amelyben él, mint inkább ama dinamikus, eszményi társadalomé, amely az időben fejlődik és amelyben az egyén csak múló mozzanat.
Szerintünk, ha valóban számot akarunk magunknak adni az egyén és a társadalom kapcsolatairól, ez utóbbiról nem statikus, hanem dinamikus fogalmat kell alkotnunk.
Ez alatt azt értjük, hogy az egyénnek nem maga körül kell szétnéznie, hogy irányt és eszményt találjon, hanem a háta mögé és maga elé kell néznie. Az egyén csak pont valamely örök evoluczióban, de egy mozgó, tevékeny, bizonyos mértékig önrendelkezéssel biró pont. «Az egyénben kezdődnek azok a változások, – mondja Paulhan, – melyeknek hatalma annyira meghaladja és csaknem megsemmisíti őt. Általa, találékonysága folytán mennek végbe az átalakulások, ő a középpontja annak az automatikus vagy önkényes cselekvésnek, mely által a társadalom magát védi vagy átalakítja. Az egyén a kezdeményezője azoknak a változásoknak, melyek fel fogják forgatni a világot…»150)
Ezzel nem tagadjuk azt a hatást, melyet az egyénre a környezet tesz, de nem szabad túloznunk ezt a hatást és főleg nem szabad úgy, mint némelyek teszik (például Spencer), szabályként és dogmaként felfognunk. Az egyénnek megvan a hatalma és a joga, hogy visszahasson a környezetre. Ennek nincs más értéke és más szerepe, mint hogy támadó pontja és ösztönzője legyen az egyéni energiáknak, és amint a visszahatás követeli, az egyéniség kiterjedését előidézze. «Bizonyos esetekben, – mondja Paulhan, – az egyénnek igaza van a tömeggel, az állammal, kora művészetével, kortársai tudományával vagy a vallással szemben. Rembrandtnak igaza volt kortársaival szemben, akik félreismerték, és Galileinek igaza volt biráival szemben. De ebben az esetben az egyén nem csak magából merít jogot és erőt. Magasabbrendű igazságokat, szépségeket képvisel, mint azok, amelyek ellen harczol. Magasabbrendű, nagyobbszabású társadalmat képvisel, mint amelyik őt elnyomja, mint valami nemes vágy, mely véletlenül durva lélekben sarjadzik ki, mely megvetően elnyomja. És ezt a társadalmat ő ébresztgeti és bizonyos mértékig ő csinálja is.»
Számos és jelentős olyan pont van, ahol az egyéni tudat és a társadalmi tudat közti összeütközés megnyilatkozik. A társadalmi tudat természetesen arra törekszik, hogy elnyomja az egyéni tudatot. A nagy társadalmi intézmények, mint vallás, törvényhozás, kaszt, osztály, arra törekszenek, hogy az egyént teljesen maguk alá rendeljék. Mindazonáltal az egyén visszahatást fejthet ki és nem tűri, hogy a csoport felszívja és elnyelje. A társadalmi körök sokfélesége, melyekben részt vesz, szabadulási eszköz lehet ránézve, eszköz arra, hogy uralkodjék azok fölött a társadalmi hatások fölött, melyek közül mindegyik elharácsolni igyekszik őt a maga számára. Tudatában öszpontosítja a különféle, néha ellentétes hatásokat, és amikor megvan a kellő egyéni energiája, azokat kombinálja egy neki megfelelő formulában. Simmel fokozatos társadalmi differencziálódásának törvénye működik itt. Mennél inkább halad az evoluczió, annál inkább növeli az egyén körül a társadalmi köröket és a társadalmi hatásokat, annál inkább előmozdítja ez úton eredetiségét és függetlenségét. És elérkezünk ahhoz a látszólag paradox tényhez, hogy az egyén függetlensége egyenes arányban van azoknak a társadalmi köröknek számával, melyekben részt vesz.
Gyakran ellentét van a társadalom haladása és az egyéni tudat haladása között. De amikor a társadalmi haladás ellentétben van az egyéni haladással, ez csak látszata a haladásnak; ez ál és ideiglenes haladás. Ez gyakran visszafejlődés. A társadalom arra törekszik, hogy az egyént pangó intézményeinek tárnájába zárja. A társadalom lényegében mizonéista és haladásellenes. Az egyéni tudat a haladás szülője, ő az a rejtélyes csira, mely magában hordja a jövendőt, hasonlóan az első elemi sejthez, az élet homályos és nyugtalan fakadásához, mely magában hordta a jövendő életek mérhetetlen genezisét. Minden alkalommal, amikor haladás történt, azt az egyéni tudat végezte. «Az emberek, – mondotta Galilei, – nem hasonlatosak a kocsi elé fogott lovakhoz, amelyek mindent húznak: olyanok, mint a szabadon futó lovak, melyek közül valamelyik nyer.»
Az egyéni tudat világosságban és őszinteségben túltesz a társadalmi tudaton.
Először is őszinteségben. Valamely adott korszak társadalmi tudata a konvenczionális hazugságok, kiadott és gyáván eltürt parancsok szövevénye.151)
Azután világosságban. A társadalmi tudat ellentmondások szövevénye, melyeket a kissé áthatóbb elmélkedés leleplez. Azt lehetne mondani, hogy az egyéni tudatoknak homályos, nem gondolkozó része. Nem kollektiv gondolat, hanem kollektiv ál-gondolat.
Valamely társadalmi szervezetben mindenféle olyan elv van, melyekre úgy hivatkoznak, mint világos igazságokra és amelyeknek lélektani tartalmát képtelenek lennénk egy igazi gondolatban kifejezni. Tiszta papagálybölcseségek.
Az egyéni tudat széttépi e hazugságokat. Ő az, amely szilárd logikával felfegyverkezve, megszünteti az ellentéteket és lesújtja a társadalmi papagálybölcseségeket. A társadalmi tudatból, mely szűk önzések összetétele, hiányzik a lélek finomsága, az éles elme ereje, és a függetlenség, melylyel az egyéni lélek az élet és a társadalom problémáihoz közeledhetik. A csoportitéletek nagyon durvák, tömörek és egyvágásúak. Valamely csoport egyoldalúan itéli meg a dolgokat és az embereket. Azt értem ez alatt, hogy egyedül a csoport alkalmi hasznának szögéből látják ezeket. Ha csak egyetlen ponton is valamelyik ember viselkedése ellentétben volt, vagy látszott lenni a csoport többé vagy kevésbbé konvenczionális egyformaságával, ez az ember nem várhat semmi méltányosságot, semmi belátást még az itéletekben sem, melyeket róla mondanak az emberek. Az emberek, ez a személytelen és névtelen erő, elitélik felebbezés és minden veszély nélkül, mert a csoportok itéletei felelőtlenségnek örvendenek, mely kedves a gyávaságnak. A csoport minden egyes tagjának felelőssége elmerült a közösség büntetlenségében.
Ilyenek a csoportok, testületek, osztályok, stb. itéletei. Szürke önzésre, jelenlegi és közeli érdekekre lévén alapítva, az életfelfogásnak és a dolgok mozgékonyságának hiánya jellemzi őket. A legtökéletesebb filiszterség bélyege van rájuk ütve. Az egyéni tudat az alkalmi társadalmi érdek fölé emelkedhet; megvan benne az élet és a lét dinamikus érzéke, mert öszhangzó és művészi, mint maga az élet. «Hányszor megállapítottam, – írja Guy de Maupassant, – hogy az értelem növekszik és emelkedik, mihelyt egyedül élünk; csökken és sülyed, amint újra emberek közé keveredünk! Az érintkezés, mind az, amit beszélünk, mind az, amit kénytelenek vagyunk meghallgatni, megérteni, hogy felelhessünk rá, hat a gondolatra. Az eszmék fejből-fejbe áramlanak és visszaáramlanak, és minden számbeli tömeg számára értelmi középszerűség szinvonala alakul ki. Az elszigetelt ember egyéni kezdeményezése, bölcs meggondolása, sőt értelmi ereje is eltünik, mihelyt ez az ember más emberek tömegébe keveredik.»152)
A csoport visszahatása leszállítja úgy az értelmet, mint az egyén erkölcsiségét. «Nagyszámú emberi gyülekezések, – mondja Sighele, – a kollektiv lélektan végzetes törvénye folytán, mindig leszállítják a szándékolt elhatározás értelmi értékét.»153) Ami a csoportnak az egyénre gyakorolt erkölcsi hatását illeti, ime ez Sighele egyik igen találó megjegyzése: «Nézzük meg a gyermekeket, mikor együtt vannak: rosszabbak és kegyetlenebbek lesznek, mint bármikor. A kissé merész csinyt, apróbb lopást, a fal-ostromot, amit egyik sem merne megcsinálni, sőt, amire gondolni sem merne egyedül, kigondolják és megcsinálják, amikor többen vagy sokan vannak együtt. Mi magunk, mi többi emberek, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy ha van eset, amikor vétünk a gyöngédség vagy a könyörület törvényei ellen, ez pontosan akkor történik, amikor többen vagyunk együtt; mert feléled bennünk a rosszra való bátorság s könnyedén itéljük meg az olyan kevésbbé kifogástalan cselekedetet, melyet egyedül sohasem vittünk volna végbe.»154)
Schopenhauer szerint, a társadalmi tudat az intellektustól elválasztott, tiszta élniakarás, az ostoba, vad és durva önzésű élniakarás megtestesülése. Az egyéni tudat az a rejtelmes tűzhely, ahol a felszabaduló értelem kicsiny lángocskája pislog, mely az élniakarás önzései és vadságai fölé emeli a lényt. Mindegy, hogy Schopenhauernak ezt a nézetét pesszimista, vagy más szempontból magyarázzuk-e; ez a nézet, mint ténymegállapítás, vitathatatlan. A társadalmi tudat, ha statikus szempontból, vagyis a csoport közvetlen érdekeinek szempontjából nézzük, erősen elnyomó és korlátolt; az egyéni tudat előtt, mely azokat az értelmi és erkölcsi hatásokat öszpontosítja magában, melyek e nemzedékről-nemzedékre fejlődő társadalmi dinamizmust alkotják, végtelen látóhatár van. Ő az Eszmény szülője, a világosság és az élet tűzhelye, a felszabadítás és az üdv géniusza.
Ezek után foglalkozhatunk immár azzal a kérdéssel, mely az egész társadalomtudomány főkérdése: az egyén és a társadalom kapcsolatainak kérdésével. A szoczializmusnak és az individualizmusnak két tanával lesz itt dolgunk.
Általános értelemben véve ez a szó, hogy szoczializmus, jelenti mindazt a társadalmi tanítást, mely az egyént a közösségnek alárendeli. Ez a plátói szoczializmus értelme. Szorosabb és modernebb értelemben véve a szoczializmus az a tan, mely a tulajdon uralmának gazdasági reformja útján arra törekszik, hogy az egyénnek nagyobb anyagi és erkölcsi függetlenséget biztosítson.
Az individualizmus az a tan, mely ahelyett, hogy az egyént alárendelné a közösségnek, azt az elvet vallja, hogy az egyénnek önmagában van czélja; hogy tényleg és jogilag saját értéke van és autonóm léte, és hogy a társadalmi eszmény az egyénnek legteljesebb felszabadítása. Az így értelmezett individualizmus ugyanaz, mint az úgynevezett anarchisztikus (libertaire) társadalmi bölcselet.
Szükebb értelemben individualizmus alatt a laisser-faire (a manchesteri iskola) gazdasági elméletét értjük. Amikor mi individualizmusról beszélünk, arról az individualizmusról lesz szó, melyet libertaire bölcselet alatt értenek.
Melyek a szoczializmus és az individualizmus kapcsolatai?
A szoczializmus és individualizmus között sok az érintkezési pont. A szoczializmus, amelyre nagy mértékben hat az individualizmus, sok pontban arra törekszik, hogy elégtételt szolgáltasson ez utóbbinak. Az egyén gazdasági felszabadítását kivánja és ki akarja szabadítani őt a kapitalizmus karjai közül. Sőt mi több, nemcsak a kapitalizmust akarja elpusztítani, mint gazdasági rendszert, hanem azokat a társadalmi intézményeket és alapítványokat is, melyek e rendszer következményei: a kapitalista és burzsoá jogot, mely rajtunk uralkodik, a birtokos és burzsoa erkölcsöt, mely osztály- és az egyént elnyomó érdekből keletkezett. Egy német társadalomtudós azt mondja erre vonatkozóan: «A liberalizmus nélkül a szoczializmus teljesen érthetetlen: a szoczializmus lényegében liberális; felszabadító és függetlenítő eszmékre hallgat, melyek napjainkban létének legbiztosabb feltételei és biztosítékai. Aminek elérésére törekszik, nem kevesebb, mint a munkások felszabadítása a tőke mindenhatóságával szemben.»155)
Ez nem minden. A szoczializmus ma még a küzdelmi állapotban van. Ellenzéki és harczi párt. Tehát védi a szabadságot politikai, társadalmi, erkölcsi területen minden alkalommal, amikor teheti. Előmozdítja mindazokat a törvényeket, mindazokat az indítványokat, mindazokat a rendszabályokat, melyek az egyén gazdasági, értelmi és erkölcsi felszabadulására kedvezőek. Szivesen törekszik arra, hogy széttörje a mult társadalmi és erkölcsi kereteit. Ezért van az, hogy erkölcsi téren sok szoczialista hive van a szabad szerelemnek. Ezért van az, hogy a multkoriban Németországban az egész szoczialista párt ellene szavazott a zaklató és egy kissé nevetséges Heintze-törvénynek. Tehát tagadhatatlan, hogy ma a szoczializmus képviseli az individualizmust és annak leghatalmasabb társadalmi megtestesülése. Jaurés igen helyesen fejtette ki ezt az igazságot a Revue de Paris-ban megjelent Szoczializmus és Szabadság (Socialisme et Liberté) czímű czikkében.156)
De így lesz-e mindég? Amikor hatalomra jut, amikor kormánypárt lesz, vajjon a szoczializmus és individualizmus szabadelvű lesz-e akkor is még?
Ez a kérdés, mert akkor talán az anti-individualizmusnak a szoczializmusban rejlő csirái kifejlődnek.
Melyek ezek a csirák?
Vannak olyanok, melyek szemelláthatóak és amelyekre a szoczializmus ellenségei régóta hivatkoznak. Hozzuk fel például a valószinüleg túlzásba menő közigazgatási és rendszabályozási dühöt; a társadalom megnőtt igényét arra, hogy joga legyen az egyének tevékenységét ellenőriznie; a közvélemény egyre növekvő mindenhatóságát, amennyiben szoczialista uralom idején a közvélemény válnék a legfőbb erkölcsi szankczióvá. Már pedig tudjuk, hogy a közvélemény mennyire vak, zsarnoki, mindenféle előitélet számára megközelíthető, és végül, hogy mennyire anti-individualista.
Egy másik pont, ahol a szoczializmus, úgy látszik, ellentétben áll az individualizmussal: az egyoldalú dogmatizmus, a társadalmi és erkölcsi monizmus, amely felé, úgy látszik, visszatartózhatatlanul törekszik. Tényleg tudjuk, hogy sok szoczialista hisz egy végső monizmusban, az emberiség gazdasági és erkölcsi egyformává alakulásában. Ugy látszik, maga Jaurés is elfogadja ezt a szempontot. A «nagy szoczialista békéről» beszél, «az öszhangról, mely az erők és ösztönök összeütközéséből fog támadni».157) Ezek szép álmok. De azt is tudjuk, hogy minden dogmatizmus és minden társadalmi egyformaság, minden egységes társadalmi tan veszélyes az egyéni különféleségre, az egyén szabadságára és függetlenségére; mert többé vagy kevésbbé egyenesen az a czéljuk, hogy az egyénnek a köz számára való feláldozását követeljék. Szerintünk ellentét van Jaurés individualista kiindulási pontja és végczélja: a végső társadalmi monizmus között. Libertaire premisszából indul ki és társadalmi miszticzizmus-féléhez jut el. Proudhonnak, akit Jaurés költőnek és szofistának nevez, igaza van vele szemben, amikor a különféleség és a harcz kategóriájának örökkévalóságát és megváltoztathatatlanságát hirdeti. Alapjában Jaurés, kiinduló individualista ihlete mellett is, Plato iskolájához tartozik. Nála a szoczializmus végül visszanyeri ősi formáját: az egyén alárendeltségét a köznek. – Ami minket illet: mi határozott ellenségei vagyunk minden dogmatizmusnak, minden társadalmi monizmusnak, mivel azt tartjuk, hogy mindezek az egyén függetlenségét és az egyéni energiát fenyegetik. Szerintünk a dogmatizmus és monizmus rokonértelmüek az önkényuralommal, a kényszerrel és a korlátozással. Minden társadalmi és erkölcsi dogmatizmusnak az a törekvése, hogy zsarnoki legyen. Ezért volt igaza Nietzschének, amikor tiltakozott ellenük a szépség ösztöne és a nagyság ösztöne nevében. Ezek a dogmatizmusok felhatalmazzák a társadalmi tudatot állítólag csalhatatlan szabályok nevében az egyéni tudat önkényes ellenőrzésére és mindazoknak társadalmi vesztegzárba való helyezésére, akik ellentétbe jutnak e szabályokkal. Nem mondjuk, hogy mindezek a következmények benne vannak Jaurés szoczialista felfogásában. De a nála kevésbbé liberális szellemek levonhatják belőle ezeket, és ezek a következmények minden esetre a szoczializmus kebelén belül veszélyt alkotnak az individualizmusra nézve.
Kell még néhány szót mondanunk azokról az érvekről, melyekre a társadalmi dogmatizmus hivei hivatkoznak, társadalmi dogmatizmus alatt értvén azok tanítását, akik feltételezik, hogy a társadalom léte előbbi és elsőbbrendü az egyéni létnél.
A társadalmi dogmatizmus érdekében kétféle érveket hoztak fel: részint a priori, részint a posteriori érveket. A társadalmi dogmatizmusnak ekként két faját lehetne megkülönböztetni: az a priori társadalmi dogmatizmusokat és az a posteriori társadalmi dogmatizmusokat.
Az a priori társadalmi dogmatizmus első és fő képviselője Plato, aki az egységes társadalombölcselet örök tipusa marad. Plato, amint tudjuk, az egység ráczionális eszméjére hivatkozik és azt hiszi, hogy ez az eszme az egyéneknél magasztosabb, hogy náluk előbbvaló és felsőbbrendü. Következésképpen az állam felsőbbrendü, mint a polgárok. Az állam minden; az egyén semmi. Aristoteles leszállította ez érv értékét. Megczáfolván Platót, kimutatja, hogy az egység eszméjének logikus következménye oda vezetne, hogy az egyént inkább kell isteníteni, mint az államot. «Sokrates, – mondja, – valóban az állam végső czélját a tökéletes egységben látja. De mi az állam? Különféle elemek sokasága; ha több egységet teszünk bele, az állam család lesz; ha még jobban egységesítjük, a család az egyénben konczentrálódik: mert több az egység a családban, mint az államban, és még több az egyénben, mint a családban.»158) Igy tehát nincs valódibb, teljesebb egység, mint az egyén. Tehát az egyén az, mely még Plato elvei szerint is, legjobban megtestesíti az egység eszméjét. Az a priori okoskodás útján jutnak el némely kantisták és neokantisták is oda, hogy hirdetik a társadalmi dogmatizmust és azt hiszik, hogy állíthatják az egyén szükséges és törvényes alárendeltségét a társadalommal szemben. De érveiknek nincs több értéke, mint Plato érvelésének, melyet többé-kevésbbé minden másban megtalálunk.
Az a posteriori társadalmi dogmatikusok arra törekszenek, hogy ezt az alárendeltséget természetes szükségszerüségként magyarázott és általánosított tapasztalati tényre alapítsák. Azok módszere ez, akik az egyént a környezethez való alkalmazkodás törvénye, vagy a szimbiózis törvénye (Izoulet) vagy a szolidaritás törvénye, stb. nevében alárendelik a társadalomnak.
E bölcselők elméleteit a historizmus (Nietzsche kifejezése) közös elnevezése alá foglalhatnók. Mert ezek úgy tekintik az egyént, mint történelmi környezetének egyszerü eredőjét, egyszerü viszfényét.
Ez ellen a historizmus ellen tiltakozott Nietzsche. Ő az, aki minden más gondolkozásnál erélyesebben szét akarta vágni azt a hálót, melyet fejére igyekeztek vetni, és amelynek csomóit környezetnek, öröklődésnek, tradicziónak, konvenczionális erkölcsnek nevezik.159)
Nietzschenek igaza van. E bölcselők dogmává emelik a tökéletes passzivitást és mintegy az egyén semmiségét. Elfelejtik, hogy az egyén maga is erő, jelentős tényezője környezetének és ezt épp úgy átalakíthatja, mint ahogy ügyesen alkalmazkodhatik hozzá. «Igaz, – mondja Sighele, – hogy a geniális emberek többek, mint szinészek: az emberiség drámájának szerzői.»160) De ez megfelelő arányokban ráillik minden emberi egyénre. Gondoljunk csak arra a megkülönböztetésre, amelyet a társadalom vizsgálása czéljából a statikus és a dinamikus szempont között tettünk. Ha statikus szempontból, azaz az evoluczió egy adott pillanatában, a környezet elkerülhetetlen akadályt gördít az egyén tevékenysége elé, dinamikus szempontból, azaz az evoluczió és a társadalmi emelkedés szempontjából, az egyén visszaszerzi jogait. Mert e szempontból ő a kezdeményezések elve, a haladás tényezője, a történelem mozgatója.
Mi a társadalmi dogmatizmus minden formáját visszautasítjuk, az a posteriori dogmatizmust épp úgy, mint az a priori dogmatizmust, és ellenük szegezzük az individualizmust, mint az igazi társadalmi bölcseletet.
Most tisztán láthatjuk, hogy mi igaz és mi hamis a szoczializmusban.
A szoczializmus jogos és igaz, amikor az egyéni szabadság és felszabadulás eszméiért küzd. Ha így nézzük, a szoczializmus csak egy mozzanat az individualizmus fejlődésében. És jogos, amennyiben az individualizmus megerősítése.
De a szoczializmusnak nincs igaza, ha azt hiszi, hogy mozdulatlanul megmaradhat egy lezárt dogmában, valamely egységes felfogásban, megrögzített ideálban, ha átalakul társadalmi dogmatizmussá. Mert akkor felveszi minden dogmatizmus jellemvonását, azt, hogy az egyénre nézve kényszer és korlátozás. Sok szoczialista észrevette ezt a veszélyt és joggal visszautasítja, hogy a szoczializmust véglegesen dogmatikus formulába zárják. A Sozialistische Monatshefte161) egyik czikkében, melyet Nietzsche halála alkalmából írt, Gystrow visszautasítja azt, hogy a szoczializmus mozdulatlan és statikus felfogás, és csakis a dinamikus szoczializmus, a fejlődésben lévő és magát folyvást meghaladó szoczializmus jogosságát ismeri el. «Engels, az öreg forradalmár, – mondja Gystrow, – saját maga tabula rasát csinált a kötelező forradalomból. A végczél (Endziel) felé vezető szoczialista mozgalomnak törvényes utakon kell lefolynia. Aztán jött Bernstein, aki eltörölte a «végczél» dogmáját… Minden mozgalomnak van iránya; de más dolog az irány és más dolog a végczél.»
«A történelmi mozgalom nem megszabott vonal, parabola, archimedesi csavar, hanem olyan görbe, melyet az analitikai geometria legnagyobb lángelméi is hiába kisérelnének meg meghatározni. A történelemben nincs végczél, amely abban a pillanatban, amikor elérnék, ne lenne túlhaladott. Minden végczél csakis ideiglenes pontot jelenthet a mozgalom irányvonalában. A végczél felé való haladásában a történelmi mozgalom a végczélt folyton változtatja. Amit valamely mozgalom eszményének neveznek, soha sincs a végponton; hanem minden pillanatban ott van a mozgalommal és vele együtt változtatja helyét: vele vándorol, mint a tűzoszlop Izraellel. Mindaddig, mig valamely történelmi mozgalom a szó szoros értelmében végczélt tűz ki, addig éretlen: gyermekábrándokban él. Ez a fázis természetesen szükséges. De amint a gyermek nő, elérkezik az a nap, amikor a történelmi mozgalom kineveti a gyermekes reményeket. Ha a történelmi mozgalom megéli ezt a napot, ez létjogosultságának próbaköve. A szoczializmus sutba dobta régi végczélját; de ennek ellenében van eszménye, amely, ahelyett, hogy előtte lebegne, benne van és rányomja bélyegét.»162)
Részünkről, miként ez a szocziológus, visszautasítjuk a dogmatikus és mozdulatlan alakban jelentkező szocziálizmust. De megengedjük a dinamikus, az örök jövendőjű szoczializmus lehetőségét, azét a szoczializmusét, melyet egyéni akaratok hoztak létre és teremtettek meg, amely tehát nem gyüri le az egyéni akaratokat, egyszóval annak a szoczializmusnak a lehetőségét, amely individualizmussá válnék.
De ennek a szocziálizmusnak, mint mondottuk, el kell kerülnie a társadalmi monizmus veszedelmes ábrándját. És el kell kerülnie a tökéletes egyenlőség ábrándját is.
Van egyenlőtlenség, melyet meg lehet szüntetni: az osztályegyenlőtlenség; de van olyan, melyet el nem lehet törölni: és ez az egyének egyenlőtlensége.
Megszüntethetjük a konvenczionális társadalmi hierarchiákat, de a lelkek személyes emelkedettségét nem. Mint Mazel mondja: «Mindig lesznek cselekvők és szenvedők, erélyesek és lenyügözöttek.»163)
Ebből látjuk, hogy Gystrow paradoxona, – a nietzscheizmus és a szoczializmus összeegyeztetése, – nem olyan tarthatatlan, mint az első pillanatra tetszik.
Ugy van. Nietzsche arisztokratikus allürjei mellett sincs oly távol a szocziálizmustól, mint hiszik. Mert mindenki számára követelte az arisztokratizálódás jogát. Nietzsche jelmondata: Nicht nur fest sollt Ihr euch pflanzen, sondern hinauf, a szoczializmusé és az egész demokrácziáé is lehet. Mert Nietzsche kifejtette minden valódi szoczializmus és demokráczia igazi alapelveit: a személy értékét és végtelen becsét. Bátran visszautasította a végczél-monizmus, az egyformaság és a világbéke ábrándját valamely lezárt dogma alapján. Mert az ilyen béke a tespedés és a pangás volna.
Ma, Gystrow megjegyzése szerint, igen sok szoczialista közeledik ehhez a felfogáshoz. «Nietzsche és a szoczializmus között, – mondja ez a társadalomtudós, – van még egy kötelék: az érzelgősség, a békefurulyázás gyülöletes hangjának megvetése. És egyik is, másik is befogja orrát ama konyhák bűze előtt, hol a közösen fogyasztott leves és az öszhang mártása készül. Az egyéniség csak harczban növekszik meg. Egyetlen egy sztrájk több egyéniséget felébreszt, mint egy dagályos kötet, mely «a belső fejlődést» tárgyalja», stb.
«A hatalom birtokolása drága, – a hatalom elbutít. – De a hatalomért való harcz minden nagy mozgalom életeleme, és elég annyi, hogy benne és általa kelnek létre számosabb és gazdagabb egyéniségek… Egykor a szoczializmus dogma volt. Ma egy nagy mozgalom. A dogma darabokra esik; de az érzékenység és az egyéni élet termékenyebben és gazdagabban munkálkodik.»
«Nietzsche a miénk volt. Nem volt a középkorias czéhrendszer regényességének bölcselője és szakított Wagnerral, aki a művészetben e regényesség képviselője volt. A kapitalizmusnak sem volt bölcselője. Hitt a mult nagy embereiben és – ez a csodálatos és isteni a geniejében – a jövendő nagy emberiségében. Megjövendölte azt, aminek feladatunk alapelvévé kell lennie, azt, hogy az emberiség értéke magában az emberben van és hogy az emberiségnek minden igazi emelkedése arisztokratikus irányú lesz…»164)
Igen, demokráczia egyáltalán nincs a tömeg arisztokratizálódása nélkül. Egyik barátunk elhatározta, hogy népszerű hallgatóság előtt felolvassa és magyarázza A kötéltánczos részt az Igy szóla Zarathustra-ból. Azt a tanácsot adták neki, hogy ne tegye meg ezt, mert ez az olvasmány kevéssé demokratikus és tele van a tömeg megvetésével. Barátunknak mégis igaza volt. A tömegnek meg kell nemesednie, le kell ráznia a maga csordalelkét, éreznie kell a nyájszellem borzalmasságát, amelyet Nietzsche oly gyönyörűen fejezett ki: «Eredj e városból, óh Zarathustra; sokan vannak, akik gyülölnek. A jók és az igazak gyülölnek és ellenségüknek és megvetőjüknek neveznek; az igazi hit hívői gyülölnek és veszedelmesnek tartanak a tömegre. Szerencséd volt, hogy tréfába vettek, mert igazán úgy beszéltél, mint egy király. Szerencséd volt, hogy a döglött kutyával társultál: és így lealacsonyítva magad, mára megmenekültél. De eredj e városból, mert holnap reád ugrom…»165)
Most immár megérthetjük a közösség és az egyén igazi kapcsolatait. Kétségtelenül van bizonyos igazság Goethe e versében: