Minthogy egyik út sem, melyen eddig jártak, ért e célhoz: a tiszta ész megelőző kritikáját mellőzve pedig e cél jóformán elérhetetlen marad: nem látszik méltánytalannak az a kivánság, hogy az itt előadott kísérletet pontos s gondos vizsgálatnak vessék alá, hacsak nem akarunk inkább minden metafizikáról teljesen lemondani, mi ellen, ha csak hivek maradunk szándékunkhoz, kifogás nem tehető. Ha a dolgok folyását úgy veszszük, amint valóban van, nem amint lennie kellene, kétféle ítéletet találhatunk: olyat mely a vizsgálatot megelőzi, s ami esetünkben ily ítélet az olyan, amidőn az olvasó a maga metafizikája szempontjából mond ítéletet a Tiszta Ész Kritikájáról, (melynek föladata előbb a metafizika lehetőségét vizsgálni meg); s az olyat, mely a vizsgálatot követi, midőn az olvasó a kritikai kutatásokból vont következtetéseket, melyek az ő előbb elfogadott metafizikájával valószinűleg elég erősen ellenkeznek, egy időre félre tudja tenni s előbb az alapot vizsgálja, melyből ama következtetéseket leszármaztathatták. Ha az, amit a közönséges metafizika előad, kétségtelenül bizonyos volna, (mint például a geometria), az ítélet első faja volna helyén; mert ha bizonyos alaptételek következményei megállapított igazságokkal ellenkeznek, akkor amaz alaptételek hamisak s minden megelőző vizsgálat nélkül elvetendők. Ha azonban nem úgy áll a dolog, hogy a metafizika kétségtelenül bizonyos (szintetikai) tételek készletével rendelkezik, sőt talán úgy, hogy egész csomó olyan található benne, mely látszólag ép oly igaz, mint akár a legjobbak közülök, de következményeiben mégis egymással ellenkezik, továbbá a voltaképi metafizikai (szintetikai) tételek igazságának biztos kriteriuma egyáltalán nem található meg benne: akkor az ítélet előbbi fajtája nincs helyén, hanem a kritika alaptételeinek vizsgálata meg kell hogy előzzön minden e kritika értékéről vagy értéktelenségéről szóló ítéletet.

A Kritikáról való oly ítélet próbája, mely annak vizsgálatát megelőzi.

Ily ítélet a Göttingische Gelehrte Anzeigenben található az 1782. év január 19-i számában a Zugabe harmadik darabjában, 40. l. sf.

Ha oly szerző, ki művének tárgyát jól ismeri, ki mindenütt önálló gondolkodással iparkodott azt földolgozni, oly birálónak esik a kezébe, ki elég éleselmű, hogy azokat a mozzanatokat, melyeken a mű értéke vagy értéktelensége tulajdonkép alapszik, ki tudja fürkészni, aki nem tapad a szóhoz, hanem a dolgokat vizsgálja s nemcsak az elveket tisztázza s kutatja, melyekből a szerző kiindúlt: akkor az utóbbinak az ítélet szigorúsága talán nem lesz inyére, de a közönség azzal mit sem törődik, mert nyert vele; maga a szerző is meg lehet elégedve azzal, hogy alkalmat talál egy hozzáértő által elég korán megvizsgált értekezéseit megigazítani vagy megmagyarázni s ilyetén módon, ha azt gondolja, hogy alapjában neki van igaza, a félreértés okát, mely művének a jövőben kárára lehetne, idejekorán az útból eltávolítani.

Egészen más helyzetben vagyok én az én bírálómmal szemben. Át nem látja, úgy látszik, hogy ama kutatásban, melylyel (szerencsémre vagy szerencsétlenségemre) foglalkozom, min fordul meg tulajdonképen a dolog; s akár mert nem volt türelme ily nagy munkát átgondolni; akár mert kedvetlen volt ama tudomány fenyegető reformja miatt, melyben ő a maga hite szerint már régen mindent tisztába hozott; akár pedig, mit nem szívesen teszek föl, valóban korlátolt fölfogás volt oka annak, hogy iskolai metafizikáján túl nem tudott gondolni: egy szóval, nagy hévvel fölsorolja a tételek hosszú sorát, melyeknél, ha előzményeiket nem ismerjük, nem gondolhatunk semmit; itt-ott gáncsolását szövi közbe, melynek az olvasó ép oly kevéssé látja okát, mint nem érti a tételeket, melyek ellen a gáncsolás intéztetik, tehát sem a közönségnek nem szolgálhat fölvilágosítással, sem bennem a hozzáértők szemében nem tehet kárt; ezért egészen mellőztem is volna e bírálatot, ha nehány magyarázatra nem adna alkalmat, mely e prolegomenák olvasóit némely esetben félreértésektől megóvhatja.

A bíráló, hogy oly szempontja legyen, melyből a legkönnyebben a szerzőre nézve kedvezőtlen módon tüntetheti föl az egész művet, anélkül, hogy valamely különös kutatással kellene bajlódnia, azzal kezdi s végzi is, azt mondván: «e munka a transscendentell (vagy amint ő fordítja, a magasabb)41) idealizmus rendszere».

E sor láttára csakhamar tudtam, miféle bírálat jő ki majd ebből; körülbelül olyan, mintha valaki, ki soha sem látott vagy hallott semmit a geometriából, egy Euclidesre akadna s arra a kérésre, hogy mondja meg ítéletét róla, miután átlapozásánál sok rajzot talált, azt mondaná: E könyv rendszeres vezérfonal a rajzoláshoz; a szerző sajátos nyelvvel él, hogy homályos érthetetlen szabályokat adjon, melyekkel végre is nem végezhetni többet, mint amennyit mindenki jó természetes szemmértékkel is elérhet stb.

De lássuk, miféle idealizmus is az, mely végig megy egész művemen, habár azért távolról sem lelke a rendszernek.

Az összes igazi idealisták tétele, az eleai iskolától kezdve Berkeley püspökig, e formulában foglaltatik: «Minden érzéki és tapasztalati ismeret nem egyéb puszta látszatnál és csak a tiszta értelem meg ész eszméiben van igazság.»

Az én idealizmusomat ellenben a következő alaptétel irányozza s határozza meg: «A dolgoknak csakis tiszta értelemből vagy tiszta észből való megismerése nem egyéb puszta látszatnál és csak a tapasztalatban van igazság.»

De hiszen ez egyenes ellentéte ama voltaképi idealizmusnak; hogyan történhetett tehát, hogy én egész ellenkező értelemben éltem e szóval s a bíráló ezt látta meg mindenütt.

E nehézség megoldása olyasmin fordul meg, amit, ha akarták volna, művem összefüggéséből könnyen megérthettek volna. Tér meg idő mindennel, amit magukban foglalnak, együtt nem maguk a dolgok vagy ezek tulajdonságai, hanem csak ezek megjelenéséhez tartoznak; idáig ugyanazt vallom, mint amaz idealisták. Ezek azonban s köztük főleg Berkeley, pusztán empirikus képzetnek tekintik a tért, mely minden meghatározásával együtt valamint a benne levő jelenségek, csak a tapasztalat vagy észrevevés útján ismeretesek előttünk. Ezzel szemben én bizonyítom legelőször, hogy a tér (s hasonlóképen az idő, melyre Berkeley nem vetett ügyet) minden meghatározásával együtt, a priori ismertetik meg általunk, mert a tér valamint az idő minden észrevevés vagy tapasztalat előtt mint érzékiségünk tiszta formája van meg bennünk s ennek minden szemléletét, tehát valamennyi jelenséget is lehetővé teszi. Ebből következik, hogy mert az igazság egyetemes és szükséges törvényeken mint ismertető jelein alapul, azért a tapasztalatnak Berkeley-nél nem lehetnek az igazságot ismertető jelei, mert jelenségeinek (ő nála) semmi sem szolgál a priori alapul, amiből azután következik, hogy nem egyebek puszta látszatnál, míg ellenben én nálam tér meg idő (a tiszta értelmi fogalmakkal egyetemben) a priori szabják meg minden lehető tapasztalatnak törvényét, amely egyszersmind biztos ismertető jel az igazságnak a látszattól való megkülönböztetésére.42)

Az én úgynevezett (tulajdonkép kritikai) idealizmusom tehát egészen sajátos mivoltú, t. i. megdönti a közönségest s először ad objektiv valóságot minden a priori ismeretnek, magának a geometriának is, melyet a tér- meg időnek általam bebizonyított idealizmusa nélkül a legbuzgóbb realista sem állíthatna. A dolgok ilyetén állásánál, minden félreértés megelőzése végett, szeretném, ha e fogalmamnak más nevet adhatnék; de egészen még sem másíthatom meg. Legyen tehát megengedve, hogy ezentúl, mint már fennebb mondottam, formai vagy még inkább kritikai idealizmusnak nevezzem, hogy Berkeley dogmatikai, meg Cartesius skeptikus idealizmusától megkülönböztessem.

Egyéb nevezetest nem találok e könyvbirálatban. Szerzője mindig en gros ítél, ami igen okosan kigondolt eljárás, mert az ember így nem árulja el, hogy ő maga mit tud vagy nem tud; egyetlen egy kimerítő en detail ítélet, ha amint kellett volna, a főkérdést érinti, földerítette volna vagy az én tévedésemet, vagy a biráló belátásának mértékét az efféle vizsgálatokban. Az sem volt rosszul kigondolt fogás, oly olvasóknak, kik csak ujság-hirekből szoktak maguknak könyvekről fogalmat alkotni, a könyv olvasásától eleve való elriasztására, hogy egyhuzamban egymásután egész sor tételt mond el, melyeknek, bizonyítékaikkal és magyarázataikkal való összefüggésükből kiszakítva (főleg ha még az iskolai metafizikával homlokegyenest ellenkeznek) szükségkép képteleneknek kell hangzaniok; az olvasó türelmét az undorodásig ostromolja; azután pedig, miután azzal az elmés mondással ismertetett meg engem, hogy az állandó látszat igazság, e vaskos de atyai tanítással végzi: «Mire való tehát a közönséges elfogadott nyelv ellen való hadakozás, és mire meg honnét való az idealisztikus megkülönböztetés?» Ez az ítélet, miután előbb könyvemet metafizikailag eretneknek mondotta, egész sajátosságát puszta nyelvujításban keresi s világosan bizonyítja, hogy feltolakodott biróm legkevésbbé sem értette meg a könyvet, hozzá pedig még maga magát sem igen.43)

A biráló különben mint oly férfiú beszél, kinek fontos s kiváló igazságokat kell tudnia, melyeket azonban még rejtve tart; én legalább újabban nem vettem tudomást semmiről a metafizikában, ami ily hangra feljogosítana. De nagyon rosszul teszi, hogy fölfedezéseit nem közli a világgal; mert valószinűleg mások is úgy járnak, mint én, t. i. hogy noha annyi időn át oly sok szépet írtak e téren, még sem láthatják, hogy ezzel a tudomány csak egy ujjnyival is előbbre vitetett volna. Egyebet, meghatározások hegyezgetését, sánta bizonyításoknak új mankókkal való ellátását, a metafizika toldozott-foldozott ruhájának új rongyokkal vagy más szabással való ellátását, igen is találhatni, csakhogy ezt nem kivánja a világ. Metafizikai állításokkal torkig van a világ; e tudomány lehetőségét kivánják, ama forrásokat, melyekből bizonyosság származtatható le, s biztos ismertető jeleket a tiszta ész dialektikai látszatának az igazságtól való megkülönböztetésére. Ennek kulcsa van meg bizonyára a biráló kezében, különben dehogy beszélhetett volna ily nagy hangon.

De az a gyanú éled bennem, hogy a tudomány ily szükséglete talán soha eszébe se jutott, máskülönben e pontra irányozta volna birálatát s ily fontos ügyben sikertelen kísérlet is tiszteletben részesült volna előtte. Ha így van a dolog, megint jó barátok vagyunk. Elmerülhet amily mélyen csak akar a metafizikában, senki sem fogja útját állani; csak arról, ami a metafizikán kívül van, a metafizikának az észben levő forrásáról nem, mondhat ítéletet. Hogy pedig gyanúm nem alaptalan, azzal bizonyítom, hogy a szintetikai a priori ismeret lehetőségéről, mi a voltaképi föladat volt, melynek megoldásától függ egészen a metafizika sorsa, amiért is erre irányult egész kritikám (valamint ezek a prolegomenáim is), szót sem említ. Az idealizmus, melyre ráakadt s amelyben meg is akadt, csak mint ama feladat megoldásának egyetlen eszköze vétetett föl a tantételbe (habár más okok is megerősítették); neki pedig ki kellett volna mutatnia, vagy hogy ama feladatnak nincs meg az a fontossága, melyet tulajdonítok neki (itt a prolegomenákban is), vagy hogy a jelenség fogalma nem oldja meg e feladatot, vagy hogy más módon jobban megoldható; minderről azonban egy szót se találok a birálatban. A biráló tehát nem értett semmit művemből, talán semmit a metafizika szelleméből s lényegéből sem, ha csak, amit szivesebben fölteszek, birálói elhamarkodás, megbotránkozva azon a nehézségen, hogy annyi akadályon keresztül kell törnie, káros árnyékot nem vetett az előtte levő műre s alapvonalaiban fölismerhetetlenné nem tette előtte.

Sok hijja van még annak, hogy egy tudományos ujság, ha munkatársai még oly jól s gondosan vannak is megválogatva, különben jól kiérdemelt tekintélyét úgy mint másutt a metafizika terén is fentarthassa. Más tudományoknak s ismereteknek mégis megvan a maguk mértéke. A mathematikának maga magában, a történetnek s theologiának világi és szent könyvekben, a természettudománynak s orvosi tudománynak a mathematikában s tapasztalatban, a jogtudománynak törvénykönyvekben, s még az ízlés műveinek is a régiek mintáiban. De annak a valaminek megítélésére, mit metafizikának neveznek, a mértéket még előbb meg kell találni (én kísérletet tettem, hogy ezt, valamint használatát meghatározzam). De amíg nem találtuk meg, mit tegyünk, ha mégis ily könyvekről kell ítéletet mondanunk? Ha dogmatikaiak, tegyen mindenki, amint neki tetszik; soká úgy sem fogja senki a másik fölött az urat adni, anélkül, hogy ne találkozzék valaki, aki hasonlóval fizet neki. De ha kritikaiak, még pedig nem más művekre, hanem magára az észre vonatkozólag, úgy hogy a megítélés mértéke nem vehető föl előre, hanem előbb keresendő: akkor ellenvetés és gáncs meg van engedve, de megférhetőségnek mégis alapúl kell szolgálnia, mert a szükséglet közös s a szükséges tudás hiánya miatt birói döntő tekintélynek nincs helye.

De hogy e védelmemet a filozofáló közügy érdekéhez kössem, kisérletet javaslok, mely ama módra vonatkozólag, mikép kelljen minden metafizikai kutatásnak közös célra irányulnia, dönt. Ez pedig nem egyéb, mint amit régebben a mathematikusok tettek, hogy versenyben döntsék el módszereik elsőségét, t. i. kihívom birálómat, hogy egyetlenegy általa állított igazán metafizikai, azaz szintetikai s a priori fogalmakból megismert, mindenesetre pedig mellőzhetetlen alaptételt, példáúl a szubstancia tartósságáét, vagy a világeseményeknek okaik által való szükséges meghatározásáét bizonyítson be, a maga módja szerint, de amint illik a priori okokkal. Ha erre nem képes (a hallgatás pedig ennek bevallása), akkor, minthogy a metafizika az efféle tételek apodiktikai bizonyossága nélkül semmi: el kell ismernie, hogy az efféle tételek lehetőségét vagy lehetetlenségét mindenekelőtt a tiszta ész kritikájában kell eldönteni, minek folytán kénytelen vagy elismerni, hogy kritikám alaptételei helyesek, vagy bebizonyítani, hogy érvénytelenek. Minthogy pedig előre látom, hogy bármily gondtalanúl bizott is eddig alaptételei bizonyosságában, kemény próbáról lévén szó, a metafizika egész területén egyetlen egyet sem fog találni, melylyel bátran fölléphetne, a legkedvezőbb feltételt, melyet versenyben csak várhatni, engedem meg neki, t. i. leveszem róla az onus probandi-t s a magam vállára tétetem.

E prolegomenákban ugyanis s Kritikámban a 426–461. l.44) nyolc tételt talál, melyek közül kettő-kettő mindig ellenkezik egymással, mindegyik azonban szükségkép a metafizikához tartozik, melynek vagy el kell azt fogadnia, vagy pedig megcáfolnia, (habár egy sincs köztük, melyet annak idején valamely filozófus el nem fogadott volna). Már most szabadságában áll egyet a nyolc tétel közül tetszés szerint kiválasztania, s bizonyítás nélkül, melyet elengedek neki, elfogadnia; de csak egyet (mert idővesztegetés neki ép oly kevéssé lehet hasznára, mint nekem), azután pedig támadja meg az ellentételről adott bizonyításomat. Ha mégis meg tudom ezt védeni s így kimutatni, hogy minden dogmatikai filozófia által szükségkép elismert alaptételek szerint az általa elfogadott tétel ellentétele ép oly világosan bebizonyitható; akkor ezzel el van döntve, hogy a metafizika öröklő hibában szenved, melyet meg nem magyarázhatunk, még kevésbbé pedig megszüntethetünk, míg szülő helyéhez, a tiszta észhez nem hatolunk előre; s így vagy el kell fogadnia kritikámat, vagy annak helyére jobbat tennie, tehát amazt legalább megvizsgálnia, s csak is ezt kivánom most. Ha azonban bizonyításomat nem tudom megvédeni, akkor ellenfelem javára egy szintetikai a priori tétel dogmatikai alaptételek folytán megáll, vádam a közönséges metafizika ellen tehát igazságtalan volt s én kész vagyok kritikámról való gáncsát jogosnak ismerni el (habár ez még távolról se következnék ebből). E célra azonban, úgy hiszem, szükséges volna, hogy inkognitójából kilépjen, különben nem tudom, mikép lehetne elejét venni annak, hogy névtelen s mégis hivatlan ellenfelek egy feladat helyett többel ne tiszteljenek meg, vagy ostromoljanak.

A kritika oly vizsgálatának javaslata, amelyre ítélet következhetik.

A tisztelt közönségnek a hallgatásért is le vagyok kötelezve, mellyel hosszabb időn át Kritikámat megtisztelte; ez mégis az ítélet elhalasztását bizonyítja, tehát annak sejtését, hogy oly műben, mely minden járt utat elhágy és új útra tér, melyen nem igazodhatni el mindjárt, talán mégis van valami, ami az emberi ismeret egyik fontos, de most kihalt ágának új életet s termékenységet adhatna, tehát óvatosságot, hogy elhamarkodott ítélettel a még gyenge oltványt le ne törjék és el ne pusztítsák. Az ily okokból elkésett ítélet próbája ép most kerül szemem elé a Gothaische Gelehrte Zeitungban, melynek alaposságát (mellőzve az én itt gyanús dicséretemet) a művem alapelveihez tartozó szakasz érthető s hamisítatlan előadásából minden olvasó maga fogja észrevenni.

S itt azt ajánlom, minthogy lehetetlen terjedelmes épületet futólagos áttekintéssel azonnal egészben ítélni meg, hogy vizsgálják meg alapjától kezdve részenként, s használják ennél e prolegomenákat általános tervrajz gyanánt, melylyel azután alkalmilag maga a mű hasonlítható egybe. Ez ajánlat, ha csak ama képzeltem fontosság szolgálna neki alapúl, melyet a szerző hiúsága rendesen a saját művének tulajdonít, szerénytelen volna s megérdemelné, hogy keményen visszautasítsák. De az egész spekulativ filozófia ügyei úgy állanak, hogy azon a ponton vannak, hogy végkép elaludnak, ámbár az emberi ész soha ki nem haló hajlammal csüng rajtuk, mely csak mert folyton csalódott, iparkodik most, habár hiába, közömbösséggé válni.

A mi gondolkodó korunkban nem tehető fel, hogy sok érdemes férfiú ne ragadna meg minden jó alkalmat, hogy a mindinkább felvilágosodó ész közös érdekén közre ne működjék, ha csak némi remény mutatkozik, hogy ezzel célt érünk. A mathematika, természettudomány, törvények, művészetek, maga a morál stb. még nem töltik be egészen a lelket; még mindig marad benne üres tér, mely csak a tiszta és spekulativ ész számára van kiszabva, s amelynek üressége arra kényszerít bennünket, hogy torzképekben vagy haszontalan játékban vagy még rajongásban is látszólagos foglalkozást s mulatságot, voltakép pedig csak szórakozást keressünk, hogy elkábítsuk az ész panaszkodó szavát, mely rendeltetésénél fogva olyat kíván, ami maga magában elégíti ki, nem pedig csak más célok kedvéért, vagy a hajlamok érdekében hozza tevékenységbe. Hiszem is, hogy ép azért mindenki, aki csak fogalmainknak e kibővítését megkisérlette, nagy kedvét találja oly elmélkedésben, mely csak a magában álló ész e körével foglalkozik, mert épen ő benne kell, hogy összefolyjanak s egészszé egyesüljenek mind a többi ismeretek, sőt célok is; merem állítani nagyobb kedvét találja benne, mint bármely elméleti tudásban, melyet nem könnyen cserélnénk be amazért.

A vizsgálat tervrajzáúl s vezérfonaláúl pedig azért ajánlom e prolegomenákat, nem pedig magát a művet, mert ami az utóbbinak tartalmát, rendjét, tanítási módját s azt a gondosságot illeti, melyet minden tételre fordítottam, hogy mielőtt felállítom, pontosan megmérem s vizsgálom, még most is egészen meg vagyok vele elégedve (mert évek kellettek hozzá, míg nem csak az egésszel, hanem némelykor csak egy tételével is forrásait illetőleg meg voltam elégedve); de előadásommal az elemtan némely szakaszaiban nem vagyok teljesen megelégedve, példáúl az értelmi fogalmak dedukciójában vagy a tiszta ész paralogizmusaiban, mert bizonyos terjedelmesség ott kárára van a világosságnak. Ezek helyett a vizsgálat alapjáúl az szolgálhat, amit e szakaszokra vonatkozólag a prolegomenák mondanak.

Dicsérik a németekben, hogy amihez állhatatosság s kitartó szorgalom kell, abban túltehetnek más népeken. Ha e vélemény alapos, itt alkalom mutatkozik ama kedvező vélemény megerősítésére s oly dolognak befejezésére, melynek szerencsés végében alig kételkedhetni, melyben minden gondolkodó ember egyformán részt vesz s mely eddig még sem sikerült; főleg minthogy oly sajátos tudományról van szó, mely egyszerre hozható teljes befejezésre, s abba a maradandó állapotba, hogy semmikép nem fejthető tovább s későbbi fölfedezések által sem nem gyarapítható, de még csak meg sem változtatható (itt-ott nagyobbított világosság vagy hozzá függesztett haszon által való kicifrázást nem számítok ide). E haszna nem lehet semmi más tudománynak, mert egyik se vonatkozik ily teljesen elszigetelt, másoktól független s tiszta ismereterőre. A mostani időpont kedvezőtlennek sem látszik ajánlatomra, mert most Németországban jóformán nem tudják, hogy az úgynevezett hasznos tudományokon kívül mivel foglalkozzanak, úgy hogy még sem puszta játék, hanem egyszersmind oly munka is volna, melylyel maradandó célt érhetni el.

Hogy a tudósoknak ily célra való törekvéseit mikép lehetne egyesíteni, ennek eszközeit kigondolni másokra kell bíznom. Nem úgy vélekedem azonban, mintha azt várnám, vagy csak remélném is, hogy valaki egyenesen elfogadja tételeimet; történjék támadás, ismétlés, helyreigazitás, vagy pedig megerősítés, kiegészítés vagy bővítés, ahogy jön; csak vizsgálják meg alapjától fogva a dolgot, s a siker nem maradhat el; oly elmélet, habár nem is az enyim, jő majd létre, s hagyható örökségbe az utódoknak, melyért ez joggal hálás lesz.

Hosszú volna kimutatni, hogy, ha csak előbb a kritika alapelveivel jöttünk tisztába, mily metafizikát várhatunk ennek alapján, s ha áltollaitól megfosztottuk is a metafizikát, azért épenséggel nem jelenne meg szegényesen s kicsiny formájúra összezsugorítva, ellenkezőleg más tekintetben gazdagon s tisztességesen ellátva jelenhetnék meg; de más nagy haszon, mely ez újítással vele járna, azonnal szembe tűnik. A közönséges metafizika mégis már hasznot hajtott azzal, hogy a tiszta értelem elemi fogalmait fölkereste, hogy taglalás által világossá, magyarázatokkal határozottá tegye. Ezzel művelte az észt, bármihez is fordúlt ez azután. De aztán egyéb hasznot se hajtott. Mert ez érdemét megsemmisítette azzal, hogy merész állításaival kedvezett az elbizottságnak, szubtilis kifogásaival és szépítgetéseivel az álokoskodásnak, s azzal a könnyűséggel, melylyel egy kevés iskolai bölcseséggel a legnehezebb feladatokon el tudott suhanni, a selejtességnek, mely annál csábítóbb, mennél inkább tud egyrészt valamit a tudomány nyelvéből, másrészt pedig a népszerűségből kölcsön venni s ezzel mindenkinek minden volt, de voltakép magában semmi. Ellenben a kritika azt a mértékét szolgáltatja ítéletünknek, mely által a tudást biztosan megkülönböztethetjük az áltudástól, s ha a metafizikában teljesen alkalmazzuk, e kritika oly gondolkodásmódot szül, mely jótékony hatását azután minden más észhasználatra is kiterjeszti s először kelti az igazi filozófiai szellemet. De bizonyára az a szolgálat sem becsmérlendő, melyet a theologiának tesz, függetlenné tevén azt a dogmatikai spekulació ítéletétől s épen ezzel teljesen biztosítván őt ily ellenfelek minden támadása ellen. Mert a közönséges metafizika, habár nagy segítséget igért a theologiának, később nem tudta az igéretét beváltani, s azonfölül, a spekulativ dogmatikát segítségére híván, ezzel csak annyit ért el, hogy maga fegyverzett föl maga ellen ellenségeket. A rajongást, mely felvilágosodott korszakban nem kaphat lábra, ha csak az iskolai metafizika mögé nem búvik, melynek oltalma alatt merhet mintegy észszel dühöngeni, a kritikai filozófia kergeti ki ez utolsó búvó helyéből. Végül pedig metafizika tanítójának csak fontos lehet az, hogy egyszer közmegegyezéssel mondhassa, hogy amit előad, végre valahára tudomány, s ez a közügynek igazi hasznára válik.