A «Prolegomenák» 1783-ban, két évvel Kant főműve, a «Tiszta ész kritikája», után jelent meg s e kis mű már e körülménynél fogva is kiváló fontosságú Kant gondolatainak megértésére. A «Tiszta ész kritikája» mint architektonikus rendszerességgel szerkesztett nagyszabású s terjedelmű munka, e rendszeressége mellett is, vagy talán épen miatta bonyodalmas, belsőleg nehezen áttekinthető egész; mint hosszú, tizenegy évig tartó megfeszített gondolkozás eredménye pedig, mely teljesen uj útat tör magának, sok helyütt homályos is, nem az előadás külső, hanem a gondolatkifejtés belső okainál fogva. A soká egy pontra összepontosított gondolkodás könnyen elveszti közvetetlenségét s azt az elfogulatlanságát, melynél fogva az író saját gondolatait a felvilágosítandó olvasó szemével is tudja nézni s ennek szükségletei szerint előadni; az író nem uralkodik többé gondolata fölött, hogy részeit az olvasó számára leleményesen elrendezhesse, hanem a gondolat uralkodik ő rajta s keletkezésének előttünk ismeretlen körülményei szerint jut kifejezésre. Mindez megváltozhatik, mihelyt a mű kilép a világba s ezzel némileg idegenné válik saját irója előtt is. Fogyatkozásai könnyebben feltárúlnak előtte, főleg az előadásbeliek, mert az író most az olvasó szemével látja a művét s részben innét van, hogy oly gyakran elégedetlen vele. Némi efféle elégedetlenséget érzett Kant a «Tiszta ész kritikája» megjelenése után. Szilárd meggyőződése volt, hogy korszakos munkát végzett, mely új fejlődést szab a filozofiának, de jogosúltnak ismerte el azt a kifejezést, «hogy műve itt-ott homályos» (9. l.1)), hogy e homályosságnak részben legalább az előadás az oka, melyet első izben nem lehetett mindenütt elég jól berendezni. (11. l.) Ez indította a «Prolegomenák» megírására. A «Prolegomenák» Kant saját nyilatkozata szerint «előkészítő gyakorlatok» a főműhez (9. l.), melynek alaprajzát, tervét adják. (11. l.) «E terv alapján azután áttekinthetjük az egészet, egyenkint megvizsgálhatjuk a főpontokat, melyeken minden megfordúl s az előadást «egyben-másban jobban berendezhetjük, mint a mű első kidolgozása alkalmával lehetett.» (11. l.) A «Prolegomenák»-ban tehát Kant újra, rövidebben s áttekinthetőbben adja elő a «Tiszta ész kritikája» tartalmát s minthogy a «Tiszta ész kritikája» homályosságáról még ma sem szüntek meg a panaszok, érthető, hogy ama nagy vitában, mely Kant gondolatairól több mint száz év óta folyik, a «Prolegomenák»-at mindig a legfontosabb okiratok egyikének tekintették. E szempont vezette a «Filozófiai Írók Tára» kiadóit is, hogy mielőtt a «Tiszta ész kritikája» magyar fordítását kiadnák, ennek különben se könnyű útját a «Prolegomenák» fordításával egyengessék.
Kantnak idézett nyilatkozata azonban, hogy a «Prolegomenák» tervrajzát adják a «Tiszta ész kritiká»-jának, csak metaforikus módon, tehát tökéletlenűl jelzi a «Prolegomenák» sajátosságát. A «Prolegomenák» puszta tervrajznál sokkal többet foglalnak magukban. Némely része valóban nem egyéb mint a főmű megfelelő részeinek puszta kivonata, néha csak tartalomjegyzéke, mely magában kevéssé érthető, tehát csekély jelentőségű is; de a műnek első fele igazi átdolgozása a «Kritika» megfelelő szakaszának, meglepő világosságú új feltüntetése, mely nemcsak mint előkészítő gyakorlat a rendszer tanulmányozásához, hanem mint vezérfonal a rendszer megvizsgálásában is fontos szolgálatot tehet. Az a gondolattömeg, mely a «Kritiká» – ban némely helyütt oly nehézkésen rendezkedik el, a «Kritika» megjelenése után nem merevedik meg azonnal; kezd átalakúlni, tisztúlni, habár némelykor úgy, hogy a rendszerben megoldatlan s megoldhatatlan kérdések szirtjei tisztább előadásban csak láthatóbbakká válnak.
E világosodási folyamat hat évig tart a «Tiszta ész kritikája» második kiadása megjelenéseig 1787-ben, s ez út mentében a Prolegomenák fontos állomást jeleznek. Még ma is vitatott az a kérdés, hogy a «Tiszta ész kritikája» második kiadásának az elsőtől való eltérései mily jelentőségüek, pusztán formaiak-e, vagy pedig elvi változtatásokat foglalnak-e magukban? E kérdés eldöntésére is a Prolegomenák figyelmes vizsgálata mellőzhetetlen. A Prolegomenák mind a rendszer fejlődésének, mind pedig értelmének megértésében egyaránt fontos szolgálatot tehetnek.
A következőkben nem térhetünk ki mind e kérdések tárgyalására. Ez megkívánná a rendszernek bő ismertetését, mely feladatra egy külön műben (Kant Élete, fejlődése és filozofiája, írta Alexander Bernát. I. kötet. Budapest 1881. A. m. t. Akadémia könyvkiadó vállalatában) vállalkoztunk. De ez föltételezné azt is, hogy akik a Prolegomenákat olvassák, a «Tiszta ész kritikáját» már ismerjék. S habár ezekre is kell, hogy tekintettel legyünk, a következőkben mégis inkább azokhoz fordulunk, kik a «Prolegomenák» olvasásával megkezdik Kant rendszere tanulmányozását. Ezeket akarjuk röviden a mű keletkezéséről, szerkezetéről, sajátosságairól felvilágosítani, a magyarázatokat s ama kérdések taglalását, melyek Kant gondolatainak fejlődésére vonatkoznak, a «Tiszta ész kritikája» kiadásában fogjuk adni.
A mű keletkezése első nyomáról Hamann levelei tudósítanak bennünket. (Hamann-nak Kanthoz való viszonyát l. a fordító «Kant»-jában 131–137. l.) Hamann 1781 augusztus 5-ikén írja Herdernek: «Kant szándékozik Kritikája népszerű kivonatát laikusok számára is kiadni» (Hamann művei Roth kiadásában VI. k. 202. l.) s nehány nappal később azt írja Hartknochnak: «Kant Kritikájának népszerű kivonatáról beszél, melyet, mint igéri, laikusok számára fog kiadni.» Haman-nak e szavai azonban épen nem tekinthetők a megírandó mű kimerítő programmjának. Ha e szók «népszerű kivonat» magától Kanttól származnak is, azért még nem tudhatjuk, mit értett Kant «népszerű kivonat»-on. Vajjon a főpontok egyszerű, világos előadása, a részletek mellőzésével, nem népszerű előadás-e a szó legjobb értelmében? A Prolegomenák-ról nem mondhatni-e, hogy ily értelemben a legkitünőbb népszerű művek közt foglalnak helyet? S hogy mivé válik majd a mű kidolgozás közben, midőn esetleg egészen más, új körülmények is érvényesíthetik befolyásukat, nem árulhatta el ama cím, mely amúgy is Kant szándékát legfölebb jelezte, de nem jellemezhette. – Mikor fogott hozzá Kant a mű megírásához, Hamann leveleiből nem tudhatjuk meg. Hamann 1781-ben s 1782 elején folyton kérdezősködik barátainál, mikor lesz meg a mű (l. az illető levélrészek összeállítását Emil Arnoldt kis művében: «Kant’s Prolegomena nicht doppelt redigirt.» Berlin, 1879. 26–28 l. továbbá újabban az említett porosz akadémiai kiadásban Benno Erdmann tanulmányát IV. k. 598–607 l.), de úgy látszik, csak 1782 ápril táján tud meg valami biztosat. Mert mindaddig majd «kivonatnak», majd «tankönyvnek» vagy «olvasókönyvnek», majd a Kritika «pótlásának» nevezi a megírandó művet; 1782 ápril 21-én már egy még megírandó metafizika «prolegomenáinak» nevezi, tehát körülbelül a végleges címet adja meg neki (Prolegomena einer noch zu schreibenden Metaphysik), habár igen jól tudja, hogy voltakép csak a Kritika «magyarázatát», «mellékletét» fogja benne találni.
Közben ugyanis, 1782 január 19-én megjelent az első birálat a Tiszta ész kritikájáról, a Göttinger Gelehrte Anzeigenben (L. «Kant» I. 433. l. ff.), mely nagy mértékben hatott Kantra és a Prolegomenák megirását is siettette. Ama birálat írója teljesen félreértette, jobban mondva, nem értette meg Kant gondolatait s általában nem is sejtette a mű jelentőségét. Ama számos kisérletek egyikének tartotta, melyek homályos nyelven régi gondolatokat elevenítenek föl s nem az igazságot, hanem a feltűnést keresik. Kant el volt készűlve rá, hogy gondolatai mind újságuknál, mind mély s alapvető voltuknál fogva csak lassan s nehezen fognak érvényesűlni, de e küzdelem első tünete a göttingai bírálatban mégis mélyen bántotta. Nagyítva a bírálat jelentőségét, mintegy kockáztatva látta hosszú, fáradságos munkájának lassan megérlelt gyümölcsét s e balesetet részben annak is tulajdonította, hogy nem adta meg művének azt a közérthetőséget, mely hatását biztosíthatta volna. Ha eddig talán bele sem fogott még a tervezett kis mű irásába, most nemcsak megírja, de határozottabbá vált céllal és szándékkal írja meg. Ha egyáltalán ilyenre gondolt volt eddig, most már szó sem lehetett többé tiszta kivonatról. Népszerűséget se kereshetett többé a szó közönséges értelmében. Nem a nagyközönséget kellett első sorban felvilágosítani, hanem azokat, kik ily könyvekről bírálatot írnak, a filozófia tanítóit. Azért mindjárt első sora a műnek mondja: «E prolegomenák nem tanulók, hanem leendő tanítók használatára valók.» S már a mű címében fel kell tüntetni nemcsak a Tiszta ész kritikája tendenciáját, hanem a Prolegomenák polemikus élét is. Mert a Tiszta ész kritikája abból a szempontból itélendő meg, hogy metafizika eddig egyáltalán nem volt s a Tiszta ész kritikája veti meg először annak a tudománynak az alapját, mely ezentúl a metafizika helyébe fog lépni. Még ezt sem vette észre ama bírálat szerzője, s azért a Prolegomenák főleg erre fogják a közfigyelmet terelni. Ki fogják mutatni, hogy az eddigi metafizikának egyáltalán nincs értéke, s a Tiszta ész kritikája valósággal forradalmat idéz elő a filozófia terén. Azért a «Prolegomenák» nem közönséges prolegomenák (bevezetés) a metafizikához, hanem prolegomenák «minden leendő metafizikához, mely tudományként fog szerepelhetni». S azért a mű elején is, végén is olyatén módon jelzi a Prolegomenák célját, hogy e mű mintegy tervnek tekintessék, melynek alapján a főművet, minden pontját egyenkint, meg lehet majd vizsgálni. (L. 11. és 125. l.) S annyira beleélte magát e gondolatba, hogy nem tekintve keresztülvitelének lehetetlenségét, komolyan ajánl formális vizsgálatfélét. «Azt ajánlom, minthogy lehetetlen terjedelmes épületet futólagos áttekintéssel azonnal egészben itélni meg, hogy vizsgálják meg alapjától kezdve részenként s használják ennél e Prolegomenákat általános tervrajz gyanánt, melylyel azután alkalmilag maga a mű hasonlítható egybe.» (125. l.) «A vizsgálat tervrajzáúl s vezérfonaláúl pedig azért ajánlom e Prolegomenákat, nem pedig magát a művet, mert ami az utóbbinak tartalmát, rendjét, tanítási módját s azt a gondosságot illeti, melyet minden tételre fordítottam, hogy mielőtt felállítom, pontosan megmérem s vizsgálom, még most is egészen meg vagyok vele elégedve (mert évek kellettek hozzá, míg nem csak az egésszel, hanem némelykor csak egy tételével is forrásait illetőleg meg voltam elégedve); de előadásommal az elemtan némely szakaszaiban nem vagyok teljesen megelégedve, példáúl az értelmi fogalmak dedukciójában vagy a tiszta ész paralogizmusaiban, mert bizonyos terjedelmesség ott kárára van a világosságnak. Ezek helyett a vizsgálat alapjáúl az szolgálhat, amit e szakaszokra vonatkozólag a Prolegomenák mondanak.» (126. l.)
«Hogy a tudósoknak ily célra való törekvéseit mikép lehetne egyesíteni, ennek eszközeit kigondolni másokra kell bíznom.» (127. l.) – Egy külön függelékben pedig egyenesen ama bírálattal s egy időközben megjelent más bírálattal is foglalkozik (1782 aug. 24. a Gothaische gelehrte Zeitungenben jelent meg Ewald bírálata, amelyet Kant második helyen 125. l. említ) s az első ellen sújtó ellenbírálatot ír.
A munka megírása pedig gyorsan halad előre, valószínűleg 4–6 hónap alatt készűl el. 1782 ápril havában már tudták Königsbergben, hogy a Prolegomenák készülnek s augusztus havában már azt írja Hamann, hogy, amint hallja, Kant már tisztába is írta a művet. 1782 végén már megkezdték a mű nyomását, mely 1783 elején megjelent a könyvpiacon.2)
A Prolegomenáknak az előbbiekben elmondott keletkezési története egy sajátságos föltevésre adott alkalmat. Benno Erdmann, ki nehány kitűnő művel gazdagította a Kant-irodalmat, abból a nézetből indul ki, hogy ama kivonat, melyről Hamann szól, jóformán készen volt, mikor a göttingai bírálat megjelent. A bírálat megjelenése Erdmann nézete szerint arra birta Kantot, hogy a kivonat hátralevő részét rövidítve befejezze, s ebbe a most már kész kivonatba számos történeti s kritikai toldásokat közbeszúrjon. A «Prolegomenák» tehát két alkotó részből állanának, a kivonatból s a polemikus élű toldásokból, melyek oly különböző természetűek, hogy pusztán tartalmukat tekintve, határozottan föl lehet ismerni, hogy mi melyik részből való. Erdmann annyira bízik e föltevésében, hogy ennek alapján készítette a Prolegomenák új kiadását, s tipografiailag is, a toldásokat kisebb betűkkel szedetvén, megkülönböztette a két alkotó részt egymástól.3)
E föltevés szerint:
Erdmann föltevése a szöveg éles megfigyelésén alapszik s hasznos szolgálatot is tehet a mű tanulmányozásában, figyelmeztetvén Kant gondolatmenetének kitéréseire, polemikus fordulataira s ez okból közöltük részletesen Erdmann szövegfelosztását; de magát a föltevést jogosulatlannak és szükségtelennek, a szöveg felosztását pedig, amennyiben a művet két különböző időben s különböző célzattal készült részre akarja bontani, teljesen önkényesnek tartjuk, amiért is Erdmann szövegfelosztását fordításunk kiadásánál teljesen mellőznünk kellett.
Külső okok nemcsak nem kényszerítenek e föltevésre, de nem is támogatják. Csakis Hamann révén tudjuk, hogy Kant népszerű kivonatot akart írni; de hogy Kant maga élt-e «népszerű kivonat» szókkal; s ha élt velük, mit értett rajtuk; s ha valóban puszta népszerű kivonatot akart csinálni, bele fogott-e ebbe a munkába; s ha belefogott, fölhasználta-e azt, amit írt, a Prolegomenákban: minderről nem tudunk semmit. Sőt nem is valószínű, hogy a szó közönséges értelmében népszerű művet akart írni; valószínűbb, hogy elejétől fogva csak rövidebben s már azért is áttekinthetőbben, közérthetőbben s ily értelemben népszerűen akarta előadni a kritika alapelveit. Minthogy azonban Hamann leveleiből tudjuk, hogy 1782. elején, mielőtt a göttingai bírálat megjelent, az erkölcsök metafizikáján dolgozott, semmi sem támogatja azt a föltevést, hogy ugyanakkor a kivonaton is dolgozott. Ha pedig Hamann igazat mondott, ha Kant valóban laikusoknak írt volt valamit, nem valószínű, hogy amit írt, felhasználta abban a munkában, melyet mint mindjárt az első sorban mondja, leendő tanítóknak szánt. Hamann-nak egy odavetett nyilatkozatára semmikép sem lehet oly kényes műveletet alapítani, minő a mű szövegének elejétől végig való ketté osztása s tipografiai, tehát az olvasásban rendkívűl zavaró, megkülönböztetése.
Belső okok sem pótolják a külsők gyengeségét. Mert ha valószínű, hogy a göttingai bírálat előtt Kant kivonatot nem írt, hogy az egész művet a bírálat megjelenése után írta, mi ok szólhat amellett, hogy a mű két alkotó részből lett összeszerkesztve? Az, hogy a bírálatra vonatkozó polemikus, cáfoló s bizonyító szavak akadnak a műben? De hiszen az egész mű a bírálat megjelenése után készült, miért ne lehetne benne vonatkozás e bírálatra? Vagy talán az, hogy e vonatkozások némikép elkülöníthetők a többi részektől? Ez a vonatkozások természetéből következik, melyeknek a gondolatmenet fősodrától el kell válniok. Talán az adna okot e föltevésre, hogy nagyon sok a műben a kitérés, jegyzet, mellékes észrevétel, nincs egységes szervezete, meglátszik rajta, hogy sok helyütt toldva-foldva van? De melyik műve Kantnak nem ilyen? A többiekhez képest a Prolegomenák még művészileg van szerkesztve. A «Tiszta ész bírálatában» némely helyütt a legfontosabb fejtegetések jegyzetekbe szorulnak. A Prolegomenákon meglátszik, hogy egyhuzamba rövid idő alatt készültek, főkép az I. és II. rész, melyek gondolatmenete gyorsan és szorosan halad célja felé. Hogy ismételt átolvasásnál a szerzőnek egyik-másik dolog eszébe jutott, mely vagy mint közbeszúrás, vagy mint jegyzet találta meg helyét, melynek beletoldása vagy észrevétlenül elsimíttatott, vagy többé-kevésbbé kilátszott, az főleg Kantnál oly természetes, de különben is annyira vele jár minden tudományos mű készítésével, hogy legkevésbbé sem adhat jogalapot oly merész föltevésre, minő Erdmannt a Prolegomenák szövegének kiadásánál vezette.
Állíthatni-e végűl, hogy az állítólagos kivonat tartalma más mivoltú, mint a szupponált későbbi toldások, hogy talán ellenmondások, vagy legalább a gondolat nevezetes változásai találkoznak bennük? Az magában is teljesen valószínűtlen, mert még Erdmann nézete szerint is oly rövid időköz választja el egymástól a két alkatrész kidolgozását, hogy ez idő alatt Kantnak 12 év óta megszilárdult gondolatsorai nem bomolhattak szét, vagy változhattak meg. Erdmann maga sem vetemedik ily állításokra. Csak azt fejtegeti, hogy összehasonlítva a Kritikával, a Prolegomenák kivonat-jellegű része egyben-másban a bizonyítási mód javítását, a toldások pedig egyes gondolatoknak erősebb kidomborítását, s a gondolatok továbbfejlődésének egyes csiráit mutatják. De ennek az eredménynek a leszármaztatására teljesen fölösleges volt apodiktikus bizonyossággal ketté választani a Prolegomenák egységes szövegét, mintha csak Kant eredeti kézirata vagy önvallomása feküdt volna a kiadó előtt. Igen veszedelmes præcedens volna, ha szövegkiadásoknál a kiadó képzeletének, szubjektiv vélekedésének ekkora hatalmat engednénk meg.4)
Csakhamar Erdmann nagy szövegkritikai akciója után H. Vaihinger is, a ki a Kant-kutatás terén nagy érdemeket szerzett, szövegkritikai fölfedezéssel lépett elő, melyet «Eine Blattversetzung in Kants Prolegomena c. a. a Philosophische Monatshefte»-ben (Ascherson Schaarschmidt. XV. k.) tett közzé (321–332 l.). Ugyanebben a kötetben ugyanezen a czímen (513–532. l.) ennek az általa fölfedezett lapcserének történeti hatásait fejtegette. E folyóirat XVI. kötetében hozzászólván az Erdmann-Arnoldt-féle vitához, ujra előhozakodik felfedezésével, melyet odáig senki sem bántott volt, míg végre a XIX. kötetben J. H. Witte (Die angebliche «Blattversetzung in Kants Prolegomena» 145–174. l.) igen alaposan végzett Vaihinger fölfedezésével. Ezek után az egész ügy épen csak ezen a helyen érdemel rövid említést; szövegkritikai értéke nincsen, de hozzájárulhat hamis föltevéseivel a Prolegomenák illető helyei gondolatmenetének élesebb föltüntetéséhez.
Vaihinger a Prolegomenák 2. és 4. paragrafusát (l. fordításunkban al. 13–17. l. és 17–21. l.) nem találja rendben. A 2. §. felirata ez: Az ismeretnek ama fajáról, mely egyedül metafizikainak nevezhető. Célja tehát a metafizikai megismerés sajátosságát feltüntetni. Melyik az a sajátosság? Az, hogy a metafizikai itéletek szintetikusok, még pedig a priori. De ebben a §-ban c) alatt szó van a tapasztalati és a mathematikai itéletekről, mint a melyek szintetikusak. Hogy a metafizikai itéletek is szintetikusak, még csak nem is említtetik. A dolog annál feltűnőbb, mert az idézett helyen (14. l. c első pont vége) külön megmondja, «előbb osztályozni akarom a szintetikai itéleteket», föl is sorolja sub 1. a tapasztalati, sub 2. a mathematikai itéleteket, de a metafizikai itéleteket nem említi. A 2. §-ban tehát hiányzik a metafizikai itéletek említése. Ezt megtaláljuk a 4. §-ban, a hová pedig nem való. Ebben a 4. §-ban az első pontban szóvá tétetik, hogy metafizika mint tudomány nem létezik, mintha már előbb szó lett volna a metafizikai itéletekről; sőt határozott utalás is történik a 2. §. lit. c-ra (18. l. 2. sor felülről), holott az említett helyen az illető gondolatot nem találjuk meg; ellenben a 4. §. 4 pontja egyszerre megadja azt a fejtegetést, melyet a 2. §-ban hiába kerestünk. («Voltaképi metafizikai itéletek mind szintetikaiak stb. 19. l.) Ez a 4. pont semmiféle összefüggésben nincsen a 2. és 3. ponttal, melyekben a mathematikai itéletekről van szó; ellenben az 5. és 6. pont logikai folytatása a 4-nek. A 6. pont így kezdődik: Der Schluss dieses Paragraphes ist also, holott a 4. §. nem ezzel a ponttal végződik, még három jő utána. Továbbá a 4. §. felirata ez: Lehetséges-e egyáltalán metafizika? az előbb idézett német szavak után pedig ez következik, dass Metaphysik es eigentlich mit synthetischen Sätzen a priori zu thun habe. Ez nem felelet arra a kérdésre, melyet a §. felirata kitűzött; erre a kérdésre azonban igenis a következő pontok adnak feleletet. Mindezek és még néhány itt mellőzhető okadat alapján Vaihinger abszolut biztosnak mondja, hogy a szedő tévedése folytán állott be ez a zavar. A szedő a 4. §-nak 2., 3., 4., 5., 6. pontját (a mi fordításunkban a 18. lapon onnét kezdve: A tiszta mathematikai ismeret lényeges… a 20. lapon egészen odáig: a filozófiai ismeret szinthetikai a priori tételeinek megalkotása) tévedésből tette ide a 4. §-ba, holott ez a 2. §-ba tartozik, a végére (fordításunkban 16. l. az utolsó mondat után: hanem csak valamely szemlélet segítségével járul). Ez a csere véget vet az egész zavarnak, melyet most találunk. Hogy a szedő mikép tévedhetett így, mellékes. Ha Erdmannnak igaza van, akkor a kézirat egy része úgyis külön betoldott lapokból állott. Nevezetesebb az, hogy Kant miért nem tesz valahol említést erről a nagy tévedésről. Talán csak észrevette? De a birálók és fordítók közül senki sem tesz róla említést, sem Hamann, a ki oly feszült érdeklődéssel várta és olvasta a művet, sem a többiek, sem Tissot a franczia, sem Kunhardt a latin fordító. Ellenben Kant ellenfeleit ez a lapcsere vitte veszedelmes tévedésekbe, így Eberhardot és másokat. Itt azután Vaihingeren is megesik, hogy míg a 330. l. azt állítja, hogy K. bizonyára észrevette a lapcserét (der doch wohl diese Blattversetzung merkte), néhány hónappal később (519. l.) bebizonyítja, hogy K. a cserét nem vette észre! (Somit haben wir das wundersame Resultat, dass Kant, trotzdem er die Stelle vor Augen hatte, die Blattversetzung in seinem eigenen Buche selbst nicht gemerkt hat).
Az egész okoskodás sarkpontja nyilván az, hogy Kant a metafizikai itéletek szintetikus természetének fejtegetését a 2. §-ban igéri és csak a 4. §-ban adja. De Witte helyesen jegyzi meg, hogy Kant a 2. §-ban azért szorítkozik a mathematikai itéletek fölemlítésére, mert ezek érvényessége kétségen felül áll, holott az egész metafizika még kétséges tudomány (l. id. h. 153. l.). Ez az argumentum az én nézetem szerint is helyt áll, főleg ha hozzátesszük, hogy a Prolegomena nem rendszeres, hanem előkészítő mű, mely a hallgatót be akarja vezetni a metafizikába, nem pedig a metafizikát mintegy már föltételezni. Vaihingernek a 2. §. hiányosságára vonatkozó kifogása tehát legalább is inog. Ha most bebizonyítható, hogy a 4. §-ba minden beletartozik, amit most benne találunk, egész okoskodása megdűl. Igaza van Wittének, hogy a 4. §. gondolatmenete sehol ugrást, kapcsolatlanságot nem mutat, csak kár, hogy a gondolatmenet föltűntetése és logikai összefüggésének egyszerű fölmutatása helyett a polemia kedvéért kevéssé világossá és áttekinthetővé teszi okoskodását, melyet néhány ide nem tartozó szempont belekeverésével is kissé megzavar. A 4. §. 1. pontja kifejti, hogy a metafizika kétséges tudomány. Vannak ugyan biztos tételei, de azok analitikusok, tehát nem mondanak újat. Vannak szintetikus tételei is, de azok meg nincsenek bebizonyítva, és a metafizikusok velük élvén, ellentétes eredményekhez jutnak. Ez a paragrafus általános bevezetése. Ezért kell azt a kérdést fölvetni, mely a §. feliratában foglaltatik: Lehetséges-e egyáltalán metafizika? Azután kezdődik a fejtegetés. Ennek kell a mathematikából indulni, mert hiszen a mathematikai tételek bizonyítják, hogy a priori itéletek lehetnek szintetikusok. Ezt nem látta Hume, innét az ő nagy tévedése. Ha látta volna, akkor nem hitte volna, hogy a metafizikai tételek is tapasztalatiak (2., 3. pont). Már pedig a voltaképi metafizikai itéletek mind szintetikusok és a prioriak; azok a metafizikai itéletek, melyek aprioriak ugyan, de csak analitikusak, másodrendű fontosságúak. Az eredmény tehát az: a metafizikának tulajdonkép szintetikus a priori itéletekkel van dolga (4., 5., 6. pont). Ennélfogva, visszatérve a §. bevezetéséhez, mely a metafizika mai állapotáról szól és kimutatja, hogy az dogmatizmus és szkepticizmus közt támolyog, a 7. pont azt mondja, hogy sem a dogmatizmus, sem a szkepticizmus nem elégíthet ki bennünket, hanem (8. pont) arra a kritikai álláspontra kell helyezkednünk, melyen a Tiszta Ész Kritikája áll és (9. pont) szerencsénkre itt arra a biztos alapra állhatunk, hogy mint a mathematika is bizonyítja, szintetikus a priori itéletek valósággal vannak, tehát csak azt kell kutatnunk, mikép lehetségesek. Míg tehát a §. felirata azt kérdezte: Lehetséges-e egyáltalán metafizika, az eredmény, melyhez eljut, ez: Metafizikai tételek mindenesetre lehetségesek, mert hiszen vannak, csak az a kérdés, mikép lehetségesek. Ez a gondolatmenet pedig oly logikus, oly kapcsolatos, hogy Vaihinger egész okoskodása összedűl és ennek részleteibe bocsátkozni egészen fölösleges.5)