PROLEGOMENÁK

MINDEN LEENDŐ METAFIZIKÁHOZ

MELY TUDOMÁNYKÉNT FOG SZEREPELHETNI.

1783.

E prolegomenák nem tanulók, hanem leendő tanítók használatára valók; nekik se arra szolgáljanak, hogy egy már kész tudomány előadását rendbe szedjék, hanem hogy mindenek előtt magát ezt a tudományt megalkossák.

Vannak tudósok, kiknek maga a filozófia története (az ókori, valamint az újé) az ő filozófiájok; ezek számára nem írtam e prolegomenákat. Ezeknek be kell várniok, míg azok, kik magának az észnek forrásaiból iparkodnak meríteni, dolgukat befejezték; azután előállhatnak majd, hogy a történtekről a világot tudósítsák. Ellenkező esetben semmit se mondhatnánk, amit az ő nézetük szerint már azelőtt ne mondtak volna, ezt pedig valóban minden leendőről csalhatatlanúl meg lehet jósolni; minthogy tudniillik az emberi elme számtalan dologról sok évszázadon keresztül mindenféléket összeábrándozott, nem nagyon nehéz lesz minden újhoz oly valami régit találni, ami némiképen hasonlít hozzá.

Az én szándékom az, hogy mindazokat, kik érdemesnek találják metafizikával foglalkozni, meggyőzzem arról, hogy egyelőre okvetetlenül abba kell hagyniok munkájokat, ami eddig történt, nem történtnek tekinteniök s mindenek előtt azt a kérdést felvetniök: «Lehetséges-e egyáltalán metafizika»?

Ha a metafizika tudomány, honnét van az, hogy nem tudott úgy mint más tudományok, általános s állandó tetszést biztosítani magának? Ha meg nem tudomány, mikép lehetséges, hogy folyton a tudomány színével büszkélkedik s az emberi elmét soha ki nem haló, de soha sem is teljesedett reményekkel ámítja? De akár tudásunkat, akár nem-tudásunkat bizonyítsuk: ez állítólagos tudomány mivoltára vonatkozólag végre valahára biztos megállapodásra kell jutnunk, mert úgy amint most áll, a dolog nem maradhat. Szinte nevetségesnek látszik, hogy míg minden más tudomány folyton előre halad: ebben a tudományban, mely maga a bölcseség akar lenni, melytől mindenki fölvilágosítást kér, mindig ugyanazon a helyen körben forogjunk, anélkül, hogy csak egy lépést is előre tennénk. El is maradoztak nagyon hívei, s akik elég erőt éreznek magukban, hogy más tudományokban kitünjenek, nem igen kockáztatják dicsőségöket oly tudományban, melyben mindenki, ki minden egyéb dologban tudatlan, döntő ítéletre tartja magát jogosúltnak; mert ebben az országban valóban nincs még biztos súly meg mérték, melynek segítségével az alaposságot az üres fecsegéstől meg lehetne különböztetni.

Nem is oly hallatlan, hogy valamely tudomány hosszú mívelése után, a mikor azt hisszük, hogy tudja isten mennyire jutottunk benne, valakinek eszébe jut kérdezni: Lehetséges-e ez a tudomány s mi módon lehetséges? Mert az emberi ész annyira szeret építkezni, hogy már többször tornyot emelt, de azután ismét lebontotta, hogy lássa, milyen is az alapzata. Soha sem késő észre térni; de mennél később nyilik meg eszünk, annál nehezebben indítjuk meg.

Amidőn azt kérdezzük, hogy valamely tudomány lehetséges-e, e tudomány valóságát vonjuk kétségbe. Ámde e kétség bántja mindazokat, kiknek eme vélt kincs talán mindenük; azért, aki ily kétségre vetemedik, minden oldalról való ellentállásra legyen elkészülve. Némelyek régi s ép azért jogosnak hitt birtokuk büszke tudatában, metafizikai kézi könyveikkel kezükben, megvetéssel fognak reá lenézni; mások, akik nem látnak meg egyebet, csak ami olyan, amilyet már azelőtt valahol láttak, nem fogják megérteni; s egy ideig minden úgy marad, mintha mi sem történt volna, ami közeli változás reményét vagy aggodalmát kelthetné.

Mindazáltal előre merem mondani, hogy e prolegomenák önálló gondolkozású olvasója nemcsak eddigi tudományában fog kételkedni, hanem csakhamar teljesen meg fog győződni róla, hogy amíg az itt kifejtett követeléseknek, melyeken a metafizika lehetősége fordúl meg, eleget nem tesznek, minden metafizika lehetetlen; minthogy pedig ez eddig nem történt, metafizika egyáltalán nincs még. Mivel azonban másrészt a metafizika szükséglete sem veszhet ki,6) mert az egyetemes emberi ész érdekeivel a legbensőbb módon kapcsolatos: át fogja látni, hogy a metafizika teljes reformja, jobban mondva újjászületése, eddig teljesen ismeretlen tervrajz alapján, bármennyire ellene szegüljenek is egy ideig, okvetetlenül be fog következni.

Locke s Leibniz kísérletei óta, jobban mondva a metafizika keletkezése óta, ameddig csak története ér, nem történt semmi, aminek döntőbb hatása lehetett volna e tudomány sorsára, mint az a támadás, melyet David Hume ellene intézett. Nem világította ugyan meg az ismeretnek e fajtáját, de mégis szikrát ütött, mellyel, ha fogékony taplóra talál, melynek tüzét gondosan ápolják s növelik, világosságot gyújthattak volna.

Hume leginkább a metafizikának egyetlen egy, de fontos fogalmából, tudniillik az ok s okozat kapcsolata fogalmából (tehát e fogalom származékfogalmából is, minő erő és cselekvés stb.) indúlt ki, s fölhívta az észt, amely azt állítja, hogy e fogalmat saját belsejében teremtette, mondaná meg neki: mely joggal gondolja ő, hogy valami olyan mivoltú lehet, hogy ha tétetik, ezzel szükségképen valami más is tétetik; mert hiszen ezt jelenti az ok fogalma. Megcáfolhatatlanúl bizonyította, hogy az ész teljesen képtelen ily kapcsolatot a priori és fogalmakból gondolni; ez a kapcsolat ugyanis szükségességet foglal magában; már pedig elgondolhatatlan, miért kelljen, mert valami van, azért valami másnak is szükségkép lennie; mikép állítható tehát, hogy ily kapcsolat fogalma a priori? Ebből azt következtette, hogy az ész teljesen csalódik e fogalmával: tévesen tartja tulajdon édes gyermekének, holott nem egyéb, mint fattyúhajtása a képzeletnek, mely a tapasztalattól megtermékenyítve bizonyos képzeteket gyakran összetársított s az ebből eredő szubjektiv szükségességet, tudniillik megszokást, objektiv, észbeli szükségességnek tüntette föl. Ebből meg azt következtette, hogy az ész egyáltalán nem képes ily kapcsolatokat még általánosságban sem gondolni, mert fogalmai ez esetben pusztán költöttek volnának; az észnek állítólagos a priori ismeretei mind nem egyebek hamisan bélyegzett közönséges tapasztalatoknál, ami más szóval annyi, hogy metafizika egyáltalán nincs s nem is lehetséges.7)

Bármily elhamarkodott s helytelen volt is Hume következtetése, de legalább kutatáson alapúlt s e kutatás megérdemelte volna, hogy korának kiváló gondolkodói egyesüljenek avégett, hogy a föladatot abban az értelemben, melyben ő előadta, ha lehet, szerencsésebben megoldják, amivel azután okvetetlenül a tudomány teljes reformja járt volna.

De a sors, mely sohasem kedvezett a metafizikának, úgy akarta, hogy senki meg ne értse. Az ember bizonyos kínnal látja, hogy ellenfelei Reid, Oswald, Beattie s még legutóbb Priestley is mennyire félreértik föladatának sarkpontját; s mindig elfogadottnak tekintve, amit épen kétségbe vont, ellenben nagy hévvel s többnyire nagy szerénytelenséggel is igaznak bizonyítgatva, amit kétségbe vonni soha eszébe nem jutott: oly kevés hasznát vették útbaigazító gondolatának, hogy minden a régiben maradt, mintha semmi se történt volna. Nem az volt a kérdés, hogy az ok fogalma igaz, hasznavehető s a természet megismerésében mellözhetetlen-e, mert ezt Hume soha kétségbe nem vonta; hanem Hume azt kutatta, hogy az ész a priori gondolja-e ezt a fogalmat, aminek következtében azután minden tapasztalattól független belső igazságú s alkalmasint szélesebb körben, mint csak a tapasztalat tárgyaira alkalmazható volna. Csak e fogalom eredetéről volt szó, nem alkalmazásának szükségességéről; ha egyszer eredetével volnánk tisztában, a többit, alkalmazásának föltételeit s érvényességének körét, könnyen meg lehetne állapítani.

A föladat megértésére azonban a híres férfiú ellenfeleinek igen mélyen be kellett volna nyomúlniok az ész mivoltába, amennyiben ez csakis tiszta gondolatokkal foglalkozik, ami terhükre volt. Föltaláltak tehát egy kényelmesebb eszközt, hogy tudomány nélkül is hetvenkedhessenek, tudniillik hivatkoztak a józan észre. – Való igaz is, hogy a józan ész nagy adománya az égnek; de tettekkel kell bizonyságot adnunk róla, gondolkodásunk s beszédünk megfontolt s okos voltával, nem pedig azzal, hogy amidőn okos dolgot igazolásunkra mondani nem tudunk, ő reá mint oraculumra hivatkozunk. A józan észre akkor s nem előbb hivatkozni, amikor tudásból, meg tudományból kifogytunk, egyike az újabb idők agyafúrt találmányainak, melynek segítségével a legüresebb fecsegő bátran kiállhat s mérkőzhetik a legalaposabb eszűvel. Amíg csak egy csöpp belátásunk marad, tartózkodni fogunk ily kétségbeesett segítségtől. S ha közelről nézzük, ily fölebbezés nem egyéb, mint hivatkozás a tömeg ítéletére, oly tapsokra, melyeken a filozófus elpirúl, míg a népszerű élcelő diadalmaskodik s nagyra van velük. De talán szabad hinnem, hogy Hume csakúgy tarthatott számot józan észre, mint Beattie s még azonfölül, amivel Beattie bizonyára nem rendelkezett, kritikai észre is, amely a közönséges értelmet korlátok közé szorítja, hogy fönjáró spekulációkra ne vetemedjék; vagy pedig ha csak ilyenekről van szó, döntő itélettől tartózkodjék, mert nem bír számot adni a maga alapelveiről; csak így maradhat meg azután egészséges józan értelemnek. Véső s kalapács igen alkalmasak lehetnek ácsmunkálatok teljesítésére, de a rézmetszésben a metszőtűvel kell élnünk. Hasonlóképen mind a józan, mind a spekulativ ész, de mindegyik a maga módján hasznavehető; amaz, ha oly ítéletekről van szó, melyek a tapasztalatban találnak közvetetlen alkalmazást; emez, ha általánosságban, tiszta fogalmak alapján itélnek, mint például a metafizikában, melyben az úgynevezett józan észnek, mely maga magát, de gyakran csak per antiphrasin nevezi annak, nincs szava.

Nyiltan vallom: épen David Hume emléke szakította először félbe, sok évvel ezelőtt, dogmatikai álmomat s adott egészen más irányt a spekulativ filozófia terén folytatott kutatásaimnak. Következtetéseit éppenséggel nem fogadtam el. Ezek úgy jöttek létre, hogy Hume nem egész kiterjedésében vette szemügyre a föladatot; csak a föladat egy részére gondolt, mely, ha nem az egészet tekintjük, nem adhat fölvilágosítást. De ha alapos, habár nem egészen kifejtett gondolatból indulunk ki, melyet más valaki ránk hagyott, akkor biztosan remélhetjük, hogy messzibbre jutunk, mint az az éleseszű ember, kinek e világosság első szikráját köszönjük.

Én azért először is megkísérlettem, nem lehetne-e Hume kifogását egyetemesíteni és csakhamar láttam, hogy az ok meg okozat kapcsolatának fogalma távolról sem az egyedüli, mely által az értelem dolgok kapcsolatát a priori gondolja, hanem hogy a metafizika csakis ily fogalmakból áll. Iparkodtam számukat megállapítani s miután ez kivánságom szerint t. i. egyetlen egy elv alapján sikerült, hozzáfogtam e fogalmak dedukciójához, melyekről most már biztosan tudtam, hogy nem a tapasztalatból, mint Hume gondolta, hanem a tiszta észből erednek. Ez a dedukció, mely éleseszü elődömnek lehetetlennek látszott, melyre rajta kívül soha senki még csak nem is gondolt, habár mindenki, anélkül, hogy objektiv érvényességük jogosultságát kutatta volna, élt e fogalmakkal, – mondom – e dedukció volt a legnehezebb föladat, melyre valaha valaki a metafizika érdekében vállalkozhatott; a legnagyobb baj pedig az volt, hogy e munkában az egész metafizika, amennyi csak belőle található, legkisebb segítségemre sem lehetett, mert hiszen e dedukcióval kell előbb a metafizika lehetőségét bizonyítani. Miután pedig a Hume-féle problemát nemcsak egy részleges esetben, hanem egész kiterjedésében megoldanom sikerült: biztosan, habár még mindig csak lassan, előre haladhattam, hogy végre a tiszta ész egész körét, mind határaira, mind pedig tartalmára vonatkozólag, teljesen s egyetemes elvek alapján meghatározhassam, amire a metafizikának szüksége volt, hogy rendszerét biztos terv szerint fölépíthesse.

Tartok azonban tőle, hogy a Hume-féle problemának lehető legnagyobb kiterjedésében való kivitele (tudniillik a Tiszta Ész Kritikája) úgy fog járni, mint maga a problema járt, midőn először fölvetették. Helytelenül fogják megítélni, mert félreértik; félre fogják érteni, mert a könyvet át fogják ugyan lapozni, de át nem gondolni; ily fáradságot pedig azért nem akarnak majd reá fordítani, mert a mű száraz, homályos, a megszokott fogalmakkal ellenkezik s hozzá még hosszadalmas is. Megvallom ugyan, hogy meglep, ha filozófusoktól hallok panaszt népszerűség, kellemesség s kényelem hiányáról oly esetben, midőn egy dicsőített s az emberiség számára mellözhetetlen igazság létéről van szó, melyet csak a tudományos pontosság legszigorúbb szabályai alapján lehet megállapítani; a népszerűség itt idővel bekövetkezik ugyan, de kezdetben nem járhat vele. Jogosúltnak ismerem azonban el azt a kifogást, hogy itt-ott művem homályos, ami részben onnét származik, mert a terv terjedelmes volta megnehezíti a főpontok áttekintését; ezen fogok is e prolegomenák által segíteni.

Ama mű, mely a tiszta ész tehetségét egész kiterjedésében s határaiban tárgyalja, amellett megmarad annak az alapnak, melyre a prolegomenák csak mint előkészítő gyakorlatok vonatkoznak; mert ama Kritikának mint rendszeres és legkisebb részeiben teljes tudománynak készen kell lennie, mielőtt metafizikára csak gondolhatnánk is.

Régóta megszokták, hogy avúlt, kopott ismereteket azáltal tüntetnek föl újaknak, hogy előbbi kapcsolataikból kiveszik s önkényes szabású rendszeres ruhát aggatnak reájuk új címekkel; ama Kritikától sem vár majd az olvasók legnagyobb része egyebet. De e prolegomenák majd megértetik vele, hogy az merőben új tudomány, melynek eddigelé gondolata sem jutott eszébe senkinek, melynek puszta eszméje is ismeretlen volt, s melyhez abból, mi eddig volt, semmi egyebet se lehetett fölhasználni, mint Hume útbaigazító kételyeit. De Humenak sem volt sejtése egy efféle valóságos tudomány lehetségéről. Ő, hogy biztosságba helyezze hajóját, a partra (a skepticizmus partjára) húzta, a hol heverhet s elrothadhat; míg én kalauzt adok neki, aki a hajókormányzásnak a földgömb ismeretéből levont biztos szabályai alapján, tökéletes tengeri mappával s kompasszal fölszerelve, biztosan vezetheti, ahová kedve tartja.

Ha valaki egy új tudományhoz, mely egészen elszigetelten áll s egyetlen a maga nemében, azzal az előitélettel közeledik, hogy már meglévő állítólagos ismeretei segítségével megitélheti, holott mindenek előtt ép ez ismeretek valóságában kell kételkednie; akkor nem érhet el egyebet, mint hogy, talán a kifejezések hasonlósága miatt, mindenben azt véli látni, mit már különben tud, csakhogy minden elferdítettnek, értelmetlennek, zavarosnak látszik előtte, mert nem a szerző gondolataiból indúl ki, hanem saját, hosszú megszokás folytán természetévé vált felfogásmódjából. A mű hosszadalmassága azonban, amennyiben magából a tudományból s nem az előadás módjából ered, a szükségkép vele járó szárazság és skolasztikus pontosság nagy hasznára válhatnak ugyan az ügynek, de magának a könyvnek csakugyan ártalmára kell hogy legyenek.

Igaz, hogy nem mindenkinek adatott oly mélyrehatóan s egyúttal oly vonzóan írni, mint David Humenak, vagy oly alaposan s amellett oly elegánsan, mint Moses Mendelssohnnak; de népszerűséget, azt hiszem, én is adhattam volna előadásomnak, ha csak tervet akartam volna csinálni s annak végrehajtását másoknak dicsérőleg ajánlgatni, s ha nem a tudomány érdeke, mely oly régóta foglalkoztatott, feküdt volna szívemen. Mert különben nagy állhatatosság, sőt nem csekély önmegtagadás kellett ahhoz, hogy a korai kedvező fogadtatás csábításával szemben, későbbi ugyan, de tartós tetszés reményének adjak elsőséget.

Terveket csinálni gyakran kényelmes, dicsekvő szellemi foglalkozás, mellyel az ember teremtő lángész színét adja magának, másoktól követelvén, mit maga sem tud teljesíteni, gáncsolván, mit maga sem tudna jobban csinálni s olyanokat ajánlgatván, miket maga sem tudna hol keresni; habár az ész általános Kritikájának jó tervéhez is, ha az a rendes jámbor óhajtások nyilvánításánál egyéb akar lenni, több kell, mintsem az ember gondolná. De a tiszta ész oly elkülönített és maga magában teljesen kapcsolatos kör, hogy egyik részéhez sem nyúlhatunk anélkül, hogy a többieket is ne érintsük, és semmit sem végezhetünk, ha csak előbb mindenik résznek nem állapítottuk meg helyét, s az egyiknek a másikra való hatását. Minthogy ugyanis semmi sincsen rajta kívül, ami körén belül ítéletünket helyre igazíthatná: azért mindenik résznek érvényessége és használata attól a viszonytól függ, melyben ez magának az észnek többi részeihez van, amint egy szerves test alkatánál az egyes tagok célja csak az egésznek teljes fogalmából származtatható le. Azért ily Kritikáról mondhatni, hogy ha csak nem teljes és a tiszta ész minden alkotó részét ki nem meríti, megbízhatatlan; e képesség köréről vagy mindent meg kell határoznunk és állapítanunk, vagy pedig semmit.

De habár puszta terv, amely megelőzi a tiszta ész kritikáját, érthetetlen, megbizhatatlan és haszontalan volna, annál hasznosabb a terv, ha a kész műre következik. Mert a terv alapján azután áttekinthetjük az egészet, egyenkint megvizsgálhatjuk a főpontokat, melyeken minden megfordul és ez előadást egyben-másban jobban rendezhetjük be, mint a mű első kidolgozása alkalmával lehetett.

Ime, ez ilyen terv, mely a befejezett műre következik és amely analitikai módszer szerint haladhat, holott magát a művet egészen szintetikai módszer szerint kellett készítenem, hogy a tudomány minden izületében, mint egészen sajátos ismereterő alkata, természetes kapcsolatában előtünjék. Aki e tervet, melyet mint minden jövendő metafizikához való bevezetést előre bocsátok, ugyancsak homályosnak találja, az fontolja meg, hogy nem kell mindenkinek ép metafizikát tanulni, s hogy sok oly ember van, ki alapos, sőt mélyebb tudományokban is, ha csak közelebb állnak a szemlélethez, szépen előrehalad, míg oly kutatásokban, melyek csupa elvont fogalmak körül forognak, nem tud boldogulni, amely esetben legjobb lesz tehetségeit más tárgyra fordítani. De aki arra vállalkozik, hogy metafizikát ítéljen meg, sőt maga írjon: annak okvetetlenül eleget kell tennie az itt fölállított követelményeknek, akár úgy, hogy elfogadja az én megoldásomat, akár pedig, hogy alaposan megcáfolja s mást tesz helyébe, – mellőzni nem mellőzheti. Ami pedig azt a sokat hánytorgatott homályosságot (a kényelmesség vagy rövidlátás e szokott köpenyét) illeti, annak is megvan a maga haszna; mert mindazok, kik minden más tudományban óvatosan hallgatnak, azok metafizikai kérdésekben mesterként beszélnek, bátran ítélnek, mivel tudatlanságuk itt nem üt ugyan el nagyon mások tudományától, de igenis az igazi kritika alapelveitől. Ezekről tehát méltán mondhatni: