A nagy emberbe vetett hit természetes dolog. Ha gyermekkori társaink történetesen hősökként jelentkeznének, királyi életkörülményekkel: ez nem lepne meg bennünket. Minden mithologia küszöbén félisteneket találunk magasztos és költői környezetben, lángeszük fölényénél fogva. Gautama2) legendáiban az első emberek földet ettek és azt pompásan édesnek ízlelték.

A természetnek az a színe, mintha csak a kiválók kedvéért volna. A világ fentartója a jó emberek igaz volta: ők teszik a földet egészségessé. Akik velük élnek, vidámnak és táplálónak érzik az életet. Az élet csakis egy ilyen társadalomban való hitünk révén válik édessé és elviselhetővé s gyakorlatban vagy legalább elméletben, mindig arra törekszünk, hogy fölöttünk álló emberekkel éljünk. Róluk nevezzük el gyermekeinket és földeinket. Neveik belevésődnek nyelvünkbe; műveik, képeik ott vannak házunkban s a nap minden körülménye valamely róluk szóló esetet idéz eszünkbe.

A nagy emberek keresése az ifjúság délibábja, s a férfikor legkomolyabb foglalkozása. Idegen vidékekre utazunk, hogy meglássuk műveiket s – ha lehet, – egy percre őket magukat is. De helyettük csak külső javak jutnak osztályrészünkül. Fölállítjátok a tételt: az angol nép gyakorlatias, a német vendégszerető; Valenciában szelid az éghajlat, s a Sacramento halmain aranyat lehet ásni. Elhiszem. De én nem azért utazom oda, hogy kényelemben, gazdagságban élő, vendégbarát népeket, derűs eget, vagy igen nagy árú aranyrudakat találjak. Ha ellenben volna olyan mágnes a világon, amelynek hegye megmutatná a tájékokat és házakat, ahol valóban dús és hatalmas lelkü emberek laknak: mindenemen túladnék, hogy az árán megvegyem ezt a mágnest és útmutatása szerint még ma fölkerekedném az útra.

Az egész fajt az ő hitelük fémjelzi nekünk. Ha tudjuk, hogy ebben vagy abban a városban él az az ember, aki a vasutat föltalálta, ez szemünkben a város minden más polgárát magasabbra emeli. De a rengeteg néptömeg, ha nem egyéb, mint csupa koldus, utálatos, mint a pondrós sajt, nyüzsgő hangyaboly vagy bolhasereg: mentől több van belőle, annál rosszabb.

Vallásunk e védőszentjeink iránt táplált szeretetből és hódolatból áll. A hitrege istenei a nagy emberek ragyogó perceinek emlékei. Minden edényünket egy mintában öntjük. A judaizmus, christianizmus, buddhizmus, mahometizmus, összes hatalmas hitrendszereink mind az emberi szellem szervezeti, szükségszerű működésének alkotásai. A történelem búvára hasonlít az emberhez, aki az árúházba szövetet vagy szőnyeget megy vásárolni. Azt képzeli, új dolgot szerez; pedig ha elmegy a gyárba, azt találja, hogy ez az új szövet is csak azokat a kacskaringós és rózsás mintákat ismétli, mik a thébai pyramisok belső falába vannak írva. Theizmusunk az emberi szellem tisztulása. Az ember nem tud mást festeni, alkotni, elgondolni, mint csak embert. Azt hiszi, hogy a természet nagy anyagi elemei is az ő gondolatából eredtek, s bölcsészetünk csak egyetlen lényeget ismer összegyülemlett vagy szétosztódott állapotban.

Ha már most annak a kutatásába fogunk, minémű haszon háramlik ránk másoktól, szolgáljon intőjelül némely modern tudomány veszedelme s kezdjük szépen alulról! Ne tusakodjunk a szeretet ellen; ne vitassuk el, hogy mások létezése is lényeges. Vannak erőink, amelyek csakis a társas együttlétből fakadnak. Másokhoz való szeretetünk olyan előnyt teremt, amelyet semmi egyéb nem tud pótolni. Mások révén meg bírom tenni, amit egyedül nem tudok megtenni. Kimondhatom neked, amit előbb nem mondhattam ki enmagamnak. Embertársaink olyan üveglencsék, amelyeken át saját lelkünkben olvasunk. Minden ember a magáétól különböző tulajdonságokat keresi, de a maguk nemében jókat, azaz különbözőket, sőt a legjobban különbözőket keresi. Mentől erősebb valakinek a természete, annál erősebb visszahatást gyakorol. Nyúljunk a tisztaságában jelentkező tulajdonság után. A csekély tehetségre ne hederítsünk.

A főkülönbséget az teszi az emberek közt, hogy saját ügyükben járnak-e el, vagy sem. Az ember olyan nemes növény, amely – mint a pálma – belülről nő kifelé. Ő a maga dolgát, bár az mások számára lehetetlen volna, gyorsan, szinte játszva fejti ki, s végezi el. Könnyű a cukornak édesnek lenni, s könnyű a salétromnak sósnak lenni.

Sokat bajoskodunk azzal, hogy olyasmit hajhászunk, ami magától hull az ölünkbe. Azt sorolom a nagy emberek közé, aki a gondolat olyan magasabb körében él, ahová más ember csak nagy üggyel-bajjal bír felküzködni. Ő neki csak a szemét kell kinyitnia, hogy a dolgokat igazi világításukban s széleskörű viszonylataikban lássa, holott amazoknak kínos igazításokat kell tenniök s éber szemmel kell őrizkedniök a tévedés fölös forrásától. Hasonló a nagy emberek haszna számunkra. Egy szép személynek nem kerül fáradságába, hogy képét szemünkbe fesse, s mégis, milyen fejedelmi ajándékot ad vele. Épp ilyen kevés áldozatába kerül a bölcs léleknek, hogy a maga kiválóságát másokkal közölje. Mindenki javadolgát a legsímábban végzi: «Kevés eszközzel nagy hatást!» Az a valóban nagy, aki természeténél fogva az, s aki sohasem emlékeztet bennünket másokra.

Mindazonáltal kell, hogy rokonunk legyen és életünk igéretet nyerjen tőle, hogy azt föl fogja világosítani. Ha például én meg sem tudom mondani, mit is szeretnék tudni, viszont találkoztam emberekkel, akik jellemükkel és cselekedetükkel felelnek olyan kérdésekre, miket én föl sem tudnék tenni. Előfordul, hogy bizonyos egyén olyan kérdésre válaszol, amelyet egyik kortársa sem tett föl és ezzel elszigetelve marad. Elmúlt és elmúlóban lévő hitek és filozófiák megint egyéb kérdésekre válaszolnak. Bizonyos emberek ismét azt a benyomást keltik, hogy gazdag lehetőséget rejtenek ugyan magukban, azonban még magukkal sem tudnak mit elkezdeni s nincsenek hasznára kortársaiknak, – mintha merőben valamely a levegőben keringő ösztön szeszélyes játéka lennének, – úgy hogy nem elégítik ki szükségleteinket. Ellenben a nagy emberek közel élnek hozzánk; első látásra megismerjük. Kielégítik a várakozásunkat és kellő időben teremnek őket megillető helyükre. Ami valóban jó, az termékeny is; maga csinál helyet, maga szerez táplálékot, szövetségeseket magának. Az egészséges alma magot terem; a vackor nem. Ha az ember a maga helyén van, akkor alkotó, termékeny, mágneses, egész seregeket betölt céljával, hogy azt végrehajtsák. A folyó maga ássa meg medrét s minden helyes eszme maga módolja ki csatornáit és befogadó kikötőjét, aratását, kifejező intézményeit, harci jelvényeit, terjesztő, magyarázó tanítványait. Az igazi művész piedestálja az egész földkerekség, holott a szerencselovag évtizedes küzdelem után is csupán azt a talpalatnyi földet mondhatja a magáénak, amelyre éppen talpát ráteszi.

Közbeszédünk a nagy ember kétféle hasznát különbözteti meg. A «közvetlen adomány» kedvenc hite az embernek korai fejlődési fokain; ilyenek pl. az anyagi vagy szellemi segítség, egészség, örök ifjúság, finom érzékek, a gyógyító- vagy varázserő, a jóstehetség ajándékai. A kis fiú azt hiszi, hogy a tanító pénzért tölcsérrel csöpögtetheti belé a bölcseségét. Az egyházak is hisznek átháramló érdemekben. Ámde, ha szigorúbban vizsgáljuk a dolgot, nem sok esetét látjuk a közvetlen szolgálatnak, haszonnak. Az ember endogén, belülről fejlődő és a nevelés csupán arra jó, hogy kibontakoztassa a lényét. Mások segítsége csak gépies jelentőségű, ha szembeállítjuk benső természetünk önnön fölfedezéseivel. Amit így tanulunk, az megtevés által gyönyörűséggé és maradandó hatásúvá válik. A helyes erkölcs középponti dolog s a lélekből sugárzik kifelé. Az ajándék, ingyen adomány tulajdonkép ellenkezik a világegyetem törvényével. Ha másokat szolgálunk, magunkat szolgáljuk. Csak magam adhatok magamnak fölmentést. «Intézd el a dolgod magaddal, te bolond» – mondja a lélek – «csak nem fogsz az egekkel vagy más emberekkel törődni?» Így hát csak a közvetett szolgálat, vagy haszon jön számba. Az embereknek festői vagy képviselő tulajdonságuk van s ők értelmünknek vannak hasznára. Böhme és Swedenborg3) fölismerték a dolgok jelképi mivoltát. Tehát az emberek reprezentativok; elsősorban a dolgok képviselői, másodsorban eszméké.

Ahogyan a növények az ásványokat az állatok táplálékává alakítják át, úgy minden ember a természet valamelyes nyersanyagát emberi használatra alakítja át. A tűz, villamosság, mágnesség, vas, ólom, üveg, vászon, selyem, gyapot, a szerszámok, a tizedes mérték föltalálója, a földmérő, a gépészmérnök, a muzsikus valamennyien megkönnyítik embertársaik útját ismeretlen és úttalan rengetegeken át. Minden embert titokzatos hasonlóság révén rokonság fűz a Természet valamely negyedéhez, amelynek ő a működtető tényezője és magyarázója: így pl. Linné a növényeké, Huber a méheké, Fries a gombáké, Van Mons a körtéké, Dalton az atomformáké, Euklides a vonalaké, s Newton a differenciális- és integrálisoké.

Az igazi férfiú a Természet középpontja, akitől a viszonylatok szálai minden dolog felé szövődnek akár folyékony vagy szilárd, akár testi vagy lelki is az. A földgömb forog; minden röge, köve elérkezik a délkörhöz: éppígy minden szervnek, működésnek, savnak, kristálynak, porszemnek megvan a maga viszonya az agyhoz. Minden növénynek megvan a maga élősdije s minden teremtménynek a szerelmese és poétája. Jogaihoz jutott már a gőz, a vas, a fa, a szén, a mágneskő, a jód, a gabona, a gyapot, de mégis mily kevés anyagot használtak még ki mesterségeink. A teremtmények és tulajdonságaik túlnyomó tömege még lappang és fölfedezésre, fölhasználásra vár, mintha a mesebeli elvarázsolt hercegkisasszony volna, aki sorskijelölte fölszabadítóját várná. Mindegyik varázslatát meg kell törni, hogy ember képében jusson napvilágra. A találmányok történetében a lappangó, de érett igazság nyilván maga teremti meg fölfogó agyvelejét. A mágnesnek emberré kell válnia, egy Gilbert-té, Swedenborg-gá, Oersted-dé, s csak így férkőzhet az általános értelem az ő erőihez.

Az első előnyökre korlátozva szemünket: íme mily tiszta báj fűződik az ásvány- és növényországhoz, amely legmagasabb mozzanataiban mint a természeti szép jelentkezik: a földpát csillámlása, a vegyrokonság biztossága, a szögek pontossága. Világosság és sötétség, meleg és hideg, éhség és táplálék, édes és savanyú, szilárd, cseppfolyó és légnemű – mindez a gyönyörűségek füzérjével övez bennünket s kellemetes versengésével megkönnyíti mindennapi életünket. Szemünk nap-nap mellett ismétli a dolgok első dicshimnuszát: «S látá, hogy mindenek jól vannak.» Tudjuk, hol találjuk meg őket, s ezek a művészek annál jobban megnyerik tetszésünket, mentől jobban behatolunk a versengő fajok ismeretébe.

De még magasabb előnyökre is van jogunk. A tudomány mindig hiányos, valamíg meg nem emberiesedett. Más dolog a logarithmustábla, s megint más eleven játéka a növénytanban, a hang- és fénytanban, az építészetben. Valóságos, bár eleinte kissé sanda tekintettel nézett haladást jelent a számok, az anatómia, az építészet, a csillagászat körében, ha az emberi értelem és akarat révén beszállnak a reális életbe s újra megjelennek beszélgetésben, a jellemekben, a politikában.

De ez későbbi dolog. Most csak arról szólunk, mint ismerkedünk meg velük a saját körükben, s mint vonzzák magukhoz és bilincselik le a geniuszt, aki egész életén át egy dologgal foglalkozik. A tolmácsolás, magyarázás lehetőségét a megfigyelő egyénnek és a megfigyelt dolognak azonossága adja meg. Minden anyagnak megvan a maga égi oldala, megvan az emberiség által történő átvitele a szellemi és törvényszerű szférába, ahol épp oly leronthatatlan szerepet játszik, mint bármi más. S efelé, mint végső célja felé törekszik minden. A gázok fölszállnak s a szilárd mennyezeten gyülekeznek. A vegyi tömeg eléri a növényt s nőtteti azt; eléri a négylábú állatot és vele együtt jár; eléri az embert és benne gondolkozik. De az alkatelemek meghatározzák a képviselőjük viselkedését is. Nemcsak képviseltek, hanem részesek is. Hasonlót csak hasonló ismerhet meg. Annak az oka, hogy valaki behatol az ismeretükbe, az, hogy ő is közülük való, hasonló természeti anyagból eredt, annak része ő is. A lelkes chlor ismeri a chlort, a megtestesült horgany ismeri a horganyt. Az ő sajátságuknál fogva futja meg ő a pályáját és ő különféleképpen nyilváníthatja ki erőiket, mert hisz ő belőlük tevődik össze. A világ porából lett ember nem feledheti eredetét, s mindaz, a mi ma még lelketlen és halott: egy szép nap beszélni fog és értelmes lénnyé válik. A még nem közölt Természet minden titkát el fogja mondatni. A kvarchegyek számtalan Werner-ré, Buch-há, Beaumont-ná porladoznak s a légkör laboratóriuma nem tudom hány Berzelius és Davy oldatát foglalja magában.

A tűzhely körül ülünk és a föld sarkait fogjuk át. Ez a mintegy mindenütt-jelenvalóság istápolja körülményeink gyöngeségét. Az isteni napok egyikén, amidőn meny és föld találkozik és egymást ékesíti, mily szegénységnek látszik, hogy csak egyszer élvezhetjük ezt a napot: azt kívánnók, vajha volna ezer fejünk, ezer testünk, hogy végtelen szépségét sok, sok helyen, sok, sok módon ünnepelhetnők. Avagy délibáb ez? Lám, csakugyan megsokszorozódunk helyettesítőink révén. Mily könnyen sajátítjuk el művüket. Minden hajó, amely Amerikába jön, Columbustól nyerte a kiváltságlevelét. Minden regény Homeros adósa. Minden ács, aki minta szerint gyalul, kölcsönt vesz valamely elfeledett föltalálótól. Az életet a tudományok öve veszi körül, s a tudományok olyan emberek adományaiból tevődnek össze, akik tönkrementek, csakhogy egy kis fénylőponttal szaporíthassák az egünk fényét. Mérnök, bankár, jogász, orvos, moralista, hittudós s bárki emberfia, amennyiben van egy kis tudománya, emberi életünk szélességi és hosszúsági fokainak meghatározója és térképrajzolója. Ezek az útkészítők gazdagítanak mindkét kezükkel. Ki kell terjesztenünk életünk határait és meg kell szaporítanunk viszonylatainkat. Éppannyit nyerünk, ha új sajátságokat fedezünk föl az öreg földünkön, mintha új bolygót szereznénk meg.

Mi nagyon passziv módon fogadjuk be ezeket az anyagi vagy félig-meddig anyagi segítségeket. Nem kell éppen egyszerű zsákoknak vagy gyomroknak lennünk. Ha rokonszenvünk segít, könnyebben hágunk egy lépcsőfokkal feljebb. A közös munkálkodás ragadós. Ha odanézünk, ahová mások néznek és ha ugyanazokkal a dolgokkal társalkodunk, átárad reánk is a bűbáj, amely őket rabul ejtette. Napoleon mondta: «Ne hadakozz túlgyakran ugyanazzal az ellenséggel, mert különben minden haditudományodra megtanítod őt». Ha erőteljes szellemű emberrel sokat érintkezünk, nagyon hamar elsajátítjuk a dolgoknak ugyanolyan szemszögből való szemléletét s minduntalan előre kitaláljuk a gondolatait.

Az emberek egymást értelmükkel és érzéseikkel segítik. Minden más segítség csalóka tünemény. Ha nagyra vagy vele, hogy kenyeret és tüzet adsz nekem, én viszont tudom, hogy teljes árát megadom s végezetre nem tesz se jobbá, se rosszabbá. Ellenben minden értelmi és erkölcsi erő pozitív jószág, érték. Kiárad belőled, akár akarod, akár nem, s ott is hasznomra van, ahol sohasem gyanítottad volna. Sőt nem is hallhatok semmiféle személyes derekasságról, nagy alakító erőről, anélkül, hogy az friss elhatározást ne ébresztene bennem. Vetélkedők vagyunk mindabban, amit ember csak megtehet. Cecil mondása Sir Walter Raleighról: «Tudom, szörnyen sokat tud dolgozni» – villamszikraként hat reám. Ilyenek Clarendon arcképei is. Pl. Hampdenről: «Olyan iparkodás és éberség volt benne, hogy semmi sem fáraszthatta ki; olyan éleslátás, hogy a legcsalafintábbak sem szedhették rá; olyan személyes bátorság, amely méltó volt többi legjobb tehetségéhez.» Vagy Falkland-ról: «Olyan szigorú imádója volt az igazságnak, hogy könnyebben lehetett volna lopásra csábítani, mint a képmutatásra». Plutarchost nem olvashatjuk anélkül, hogy ne hozná forrongásba a vérünket, s aláírom a khinai Mencius mondását: «A bölcs száz nemzedék tanítója. Ha Loo erkölcsi oktatásait hallja, a bárgyú értelmes lénnyé, a habozó erős elhatározásúvá válik tőlük.»4)

Ilyen az életrajz erkölcsi hatása. Pedig az elköltözött emberek bajosabban hatnak reánk élőkre, mint saját kortársaink, holott az ő nevük nem lesz olyan hosszúéletű. Ki az nekem, akire sohasem gondolok, míg minden magánosságunkban is hozzánk szegődnek azok, akik géniuszunkat segítik és csodás módon ösztökélnek. Nagy a szeretet hatalma, amellyel jobban megsejti más sorsát, mint ez a más tudná és hősi buzdításokkal feladatához hűvé teszi. Van-e nagyobb jele a barátságnak, mint az a magasztos vonzás, amelyet minden bennünk meglévő erény iránt érez? Nem fogunk többé alacsonyan gondolkozni magunkról vagy az életről, mert valamely feladatra vagyunk tüzelve, s a vasúttöltés kubikosainak szorgalma nem fog többé szégyenbe hozni.

Ebbe a fejezetbe tartozik az a szerintem nagyon jogos hódolat, amellyel minden rangú és rendű ember adózik a nap hőseinek Coriolanustól és Gracchustól Pitt-, Lafayette-, Wellington-, Webster-, Lamartine-ig. Halljátok az üdvrivalgást az utcán! A nép nem bír betelni képükkel. Gyönyörködik az igazi férfiban. Ez aztán a fej, a törzs! Micsoda homlok; micsoda szem! Atlas vállai! Egész tartása hősies, s mily méltó belső erő hajtja a nagy gépet! S gyönyörünk azon, hogy ami a magunk tapasztalata szerint rendesen csak csökevényesen és elfojtva nyilvánul, itt teljes kifejezést talál, még magasabb formákat is ölt s nyitja annak a titoknak, miért találunk élvezetet az irodalmi genie-ben. Semmi sincs benne fékezve. Annyi tűz van itt, hogy meg tudna olvasztani akár érchegyeket is. Shakespeare főfőérdeméül azt szokták tekinteni, hogy ő minden ember között legjobban értett az angol nyelvhez és mindent ki tudott fejezni, amit csak akart. Ámde a kifejezésnek ezek az el nem dugult csatornái és zsilipei csupán egészség és szerencsés alkat dolga és Shakespeare neve még egyéb, merőben szellemi adományokat is jelent.

Szenátusok, fejedelmek érmeikkel, díszkardjaikkal, címerpajzsaikkal nem osztogathatnak olyan megtiszteltetést, mint aminő az, ha bizonyos magasságból, megértést föltételezve, gondolatok intéztetnek egy más emberi lényhez. Ezt a tisztességet, amely a személyes érintkezésben ritkán esik meg kétszer az életben, a géniuszok örökösen osztogatják s meg vannak elégedve, ha olykor-olykor, egy-egy században el is fogadják az ajándékukat. Az anyag értékmérői holmi szakács vagy cukrász rangjára sülyednek, ha megjelennek az eszmei értékek mérői. A géniusz az érzékfölötti régiók természettudósa vagy térképírója s miközben a cselekvőség új mezőit ismerteti meg velünk, lehűti a régi iránt táplált érzéseinket. Azokat legott realitásnak fogadjuk el, amelyhez képest az a világ, amelyben eleddig forgolódtunk, merő délibáb.

Tornacsarnokba és uszodába azért megyünk, hogy lássuk a test erejét és szépségét. Ugyanilyen, sőt magasabb a gyönyörűségünk mindennemű értelmi ügyesség láttára, mint pl. az emlékezet vagy mathematikai kombináció gimnasztikája, az elvonás nagy képessége, az átalakító képzelet, a szellemi mozgékonyság vagy összpontosítás műveletei láttára. Mert mindezek megláttatják a szellem láthatatlan szerveit, tagjait, amelyek rendre megfelelnek a test részeinek, tagjainak. Új tornapályára lépünk itt s megtanuljuk az emberek legigazibb ismertető jeleit, megtanuljuk Plato szerint: «megismerni azokat, akik a szem vagy más szerv segítsége nélkül tudnak előhatolni az igazságra és életre». E működések előterében állnak a képzelőtehetség bukfencei, varázsigéi és felszökellései. Ha ez eleven, az ember mintha megtízszerezné, nem, megezerszerezné az erőit. Fölkelti a határtalannak gyönyörét és az értelem vak merészségét. Olyan ruganyosak vagyunk, mint a puskapor gáza s egy-egy mondás valamely könyvben, egy-egy beszéd közben elejtett szó fölszabadítja a képzeletünket s fejünk tüstént a tejútban fürdik és lábunk az alvilág folyósóit tapodja. S ez a jótétemény valódi, mert képzeletünk e határkibővítéseire jogunk van s ha egyszer leráztuk bilincseinket, sohasem válhatunk többé ismét olyan nyomorult pedáns fráterekké, aminők azelőtt voltunk.

A lélek magas funkciói oly szorosan összefüggnek, hogy bizonyos képzelőerő rendesen minden kiváló szellemben megnyílvánul, még az elsőrangú mathematikusokban is, de különösen az intuitiv gondolkozású szemlélődő emberekben. Ez az osztály azzal tesz nekünk szolgálatot, hogy élénk érzéke van az azonosság és visszahatás iránt. Plato, Shakespeare, Swedenborg, Goethe szeme sohasem zárkózott el ezekkel a törvényekkel szemben. Ezek észrevevése mintegy fokmérője az értelem erejének. A kis lelkek azért kicsik, mert nem tudják meglátni.

Ámde még ez a gyönyörűségünk is túlzásba vihető. Az ész csodálata: hirnöke bálványozásává fajul. Kivált akkor találkozunk az elnyomás tanubizonyságaival, ha egy hatalmas rendszerű léleknek tanítványai támadnak. Aristoteles, a Ptolemæus-i csillagászat, Luther, Bacon, Locke hitele, a vallás, a hierarchiák, szentek és az alapítóik nevét fölvett felekezetek története: megannyi példával szolgálnak erre. Óh jaj, minden ember áldozatául esik ennek! Az ember gyöngesége mindenkor kihívja a hatalom szemérmetlen túlkapását. A közönséges tehetség szokása, hogy elkápráztatja a nézőt; ellenben az igazi lángész inkább arra törekszik, hogy távoltartson, óva-intsen magától. Az igazi lángész nem szegényíteni akar, hanem fölszabadítani, új érzékekkel gazdagítani. Ha történetesen bölcs ember telepedik falunkba, azokban, akik vele közlekednek, a gazdagság új tudatát ébreszti föl, amidőn eddig figyelembe nem vett előnyök, javak iránt nyitja meg szemeiket; rendíthetetlen egyenlőség érzékét gyökerezteti belénk, s megnyugtat azzal a biztosítással, hogy nem fogunk csalódni, mivelhogy mindenki megláthatná a maga helyzete utalványait és zálogleveleit. A gazdag észrevenné ballépéséit és tulajdonképi szegénységét, s a szegény mentő eszközeit és segítő forrásait.

Mindezt kellő időben meghozza a Természet. A forgandóság az ő gyógyszere. A lélek ráun mestereire és mohón kap a változáson. A háziasszonyok azt szokták mondani derék szolgálójukról: «Eleget élt már velem.» Valahányan csak irányzatok, jobban mondva jelenségek vagyunk s egyikünk sem teljes egész. Jövünk, megyünk és sok élet habját iszogatjuk. Forgandóság a Természet törvénye. Mihelyt eltávolít egy nagy embert, a tömeg nyomban kémleli a látóhatárt, föltűnik-e azon az utódja. De csak senki sem jön, mivelhogy az ő rendje kihalt vele. A legközelebbi nagy ember valamely egészen más mezőn fog föltűnni; nem Jefferson, nem Franklin lesz az, hanem valamely nagystílű kereskedő, azután útépítő, azután a halak természettudósa, majd egy bivalyvadász felfedező vagy egy félvad hadvezér Amerika nyugati részein. Így fejtünk ki ellentállást durvább mestereinkkel szemben, de a legjobbakkal szemben is van orvosszerünk, persze finomabb annál. A hatalom ugyanis, amelyet velünk közölnek, nem az övék. S ha föllelkesítenek eszméikkel, ezt nem Plato javára írjuk, hanem az eszme javára, amelytől Plato maga is kölcsönzött.

Észben kell tartanom, hogy az emberek egy bizonyos fajtájának különösen le vagyunk kötelezve. Az Élet lépcsőfokokból áll. Nagy embereink rangja közt tágas közök tátonganak. Az emberiség minden időkben csak kevésszámú egyéniséghez ragaszkodott, akiket a bennük testet öltött eszme értéke vagy széleskörű gondolkozásuk tett hivatottakká a vezéri és törvényhozói tisztre. Ezek nyitják meg szemünket az őstermészet tulajdonságainak, – hozzáeresztenek a dolgok ősalkatához. Egyébként napról-napra a káprázatok folyamán úszunk s embertársainkkal együtt csalóka délibábokban gyönyörködünk. Ámde az Élet őszinteség s világos perceinkben így szólunk: «Adjatok számunkra rést, amelyen behatolhassunk a valóságba; eleget hordoztuk a bolond csörgősapkáját.» Meg akarjuk ismerni közgazdaságunk és politikánk céljait. Adjátok meg a titkos írás kulcsát, s ha emberek és dolgok az isteni zene partiturái, hadd olvassuk le melódiáit! Elkápráztattak eleddig, pedig azalatt is voltak egészséges emberek, akik gazdag és rendezett létet élveztek. Amit ők tudnak, a mi számunkra tudják. Minden új értelmen a Természetnek új titka, lehellete szivárog át s az Írást nem lehet lezárni, valamíg meg nem született az utolsó nagy ember. Ezek a nagy férfiak hozzák rendbe az állatias lelkek őrjöngéseit, gondolkodó lényekké tesznek s új célokra, új erőfeszítésre köteleznek. S az emberiség tisztelete a legmagasabb, külön helyre állítja őket. Tanubizonyságai ennek a sok, sok szobor, festmény, életrajz, amely újra meg újra fölidézi a lángelméjüket minden városban, faluban, házban, hajón: «Szüntelenül elénk áll jelenésük; ők magasztosabb testvéreink, de egy húsból-vérből valók velünk; ágyunknál, asztalunknál uralkodnak rajtunk, szépséges tekintetükkel, jóságos szavukkal».5)

Mint világosítsam meg az eszmék megkülönböztetett jótéteményét, azt a szolgálatot, amelyet azoknak köszönhetünk, akik erkölcsi igazságokat plántálnak a köztudatba? Világéletemben csak értéktáblák megállapításával bajoskodom. Ha kertemben dolgozom s almafámat nyesegetem, ezzel kellemesen elszórakozom s vég nélkül el tudnék vele szórakozni. De eszembe jut, hogy megint elmúlt egy nap ezzel a kedves semmitevéssel. Bemegyek Bostonba, vagy New-Yorkba és lótok-futok a dolgaim után: sürgősen elvégzem, de ezzel a napnak is vége, s bosszant, ha fölgondolom, milyen árt fizettem holmi semmi előnyért. Eszembe jut a «Szamárbőr» meséje: ha ki ráült, teljesedett kívánsága, de minden kívánságával elfogyott a bőr egy-egy darabja. Meglátogatom az Emberbarátok valamely gyűlését; sehogysem tudom szemem az óráról levenni. Ám ha egyszerre csak betoppanna oda a társaságba valami nemes lélek, aki vajmi keveset tudna pártokról, Carolináról, vagy Cubáról, de kihirdetne egy olyan törvényt, amely mindezeket a részleteket elrendezné, s biztosítana olyan igazságról, amely minden hamisjátékost sak-mattá, minden önző kapzsit vagyonbukottá tesz s megadná függetlenségemet az ország, korom s emberi testem minden körülménye közt: ez az ember felszabadítana s bizony akkor elfelejteném az órát nézni. Levetém magamról az emberekhez való viszonylataim kínzó békóit. Kigyógyultam sebeimből. Halhatatlanná lettem azzal, hogy most nem-romlandó javaim birtokában tudom magam. Nagy itt a szegény és gazdag versengése. Piac az életünk, ahol csak ennyi, meg ennyi gabona, gyapjú vagy föld áll rendelkezésre; s ha nekem ennyim van belőle, minden másnak, kell, hogy ennyivel legyen kevesebbje. Úgy rémlik nekem, mintha nem lehetne semmi birtokom az Erkölcs6) megsértése nélkül. Senki sem örül az embertársa örömének s társadalmi rendszerünk hadi állapot és igazságtalan uralkodás rendszere. Az angolszász faj minden gyermekét abban a vágyban nevelik, hogy ő legyen az első. Ez a mi nevelési rendszerünk. S a férfi az ő nagyságát vetélytársai bánatán, irigykedésén és gyűlöletén méri. Ám ezeken az új mezőkön tág tér nyílik minden emberfia számára: de itt nincs helye sem a maga-túlbecslésének, sem kizárólagosságának.

Én csodálója vagyok mindenfajta nagy embernek: a Tett képviselőinek éppúgy, mint a gondolaténak; szeretem az érdeset és símát, az Isten ostorait éppúgy, mint az emberiség kedvenceit. Kedvelem Julius Cæsart, V. Károlyt, a spanyol királyt és XII. Károlyt, a svédet; Plantagenet Richardot és Napoleont. Tapsolok minden embernek, aki megfelel a maga helyén; kapitánynak, miniszternek, szenátornak. Szeretem a mestert, aki szilárdan, érclábon áll, aki jószületésű, gazdag, szép, ékesszavú, tehetséges s aki embertársait lebűvöli és hatalma adófizetőivé és támaszaivá teszi.7) Kard és jogar, vagy kardszerű és jogarszerű tehetségek viszik előbbre a világot. Ám még nagyobbnak tartom, ha önmagát és az összes hősöket meg tudja semmisíteni, aki a gondolkozásunkba be tudja vinni a személytelenség elemét, azt a finomult, ellenállhatatlan felsőbb erőt, amely az egyéniséget is lerombolja. Oly nagy az erőhatalom, hogy a hatalmas semmi! Ilyen a fejedelem, aki népének alkotmányt ad; ilyen a főpap, aki a lelkek egyenlőségét hirdeti s fölmenti híveit a barbár bálványimádás alól; ilyen a császár, aki le tud mondani császárságáról.

Ámde az volt a szándékom, hogy kissé jobban részletezzem a nagyok hasznának két vagy három nemét. A Természet sohasem tagadja meg az ópiumot vagy egyéb kábítószert szülötteitől, valahányszor valami elnyomorodással vagy testi-lelki hibával sujtja, hanem bőven rakja csillapító irját a sebre, s íme a teremtésben vesztes vidáman éli végig életét, nem ismerve, sehogysem látva baját, bár minden emberfia nap-nap mellett ujjal mutogat rá. A társadalom leghitványabb és legkárosabb tagjai, akiknek puszta léte is társadalmi pestist jelent, mindig azt tartják magukról, hogy ők azok, akikkel az élet legigazságtalanabbul bánt el és semmiképpen sem ocsudnak föl a kortársaik hálátlanságán és önzésén érzett ámulatokból. Azonban földgömbünk nemcsak hősökben és arkangyalokban, hanem a pletykanénikékben és dajkákban is kinyilvánítja titkos erényeit. Avagy nem csodálatos leleményesség-e a Természettől, hogy kellő tehetetlenségi erőt tett minden teremtménybe, konzerváló, ellenálló erőt, amely irtózik minden fölserkentéstől s változástól? Teljesen függetlenül az értelem erejétől mindenkiben megvan a saját véleményére való büszkeség, annak a biztosságnak érzete, hogy igazunk van. Nincs olyan gyönge öreg anyóka, nincs az a csak egy kicsit megmoccani bíró hülye, aki észtehetségének utolsó szikráját ne arra használná föl, hogy összes többi embertársai véleményének abszurditásán kacagjon és diadalmaskodjék. Mások nézetének képtelenségét azzal mérjük, mennyiben tér el az a nézet a mienktől és senkit nem száll meg a kétség, hátha éppen neki nincs igaza. Vajjon nem volt-e fényes gondolat: a dolgokat ezzel a szurokkal, a cementek legerősebbjével összeforrasztani. Ámde az önhitt vigyorgók tömegén áthalad valaki, akit még Thersites is szeretne, csodálna. Mert ő az, aki hivatva van bennünket utainkon vezérelni. Segítségének se vége, se hossza. Plato nélkül kétségbe kellene vonnunk van-e egyáltalában okos könyv a világon. Úgylátszik mintha csak egy hősre volna szükségünk, de erre az egyre csakugyan szükségünk van. Szivesen szegődünk hősi egyéniségekhez, mivelhogy befogadóképességünk határtalan s nagy emberrel közlekedvén, a mi gondolataink és viselkedésünk is könnyen naggyá válik. Képesség tekintetében mindnyájan bölcsek vagyunk, de a kivitel erélyére nézve csak kevesen azok. Társíts egyetlen igazi bölcset a többiekhez, s íme, az egész társaság bölccsé válik, olyan gyorsan ragadós a bölcsesége.

A nagy ember ekképen mintegy önzésünk szemvize, amely megnyítja látásunkat embertársaink és műveik iránt. Vannak azonban bűnök és őrületek, amelyek egész nemzeteket és korokat megszállnak. Az emberek még jobban hasonlítanak kortársaikhoz, semmint nemző elődeikhez. Gyakorta megfigyelhetjük, hogy öreg házaspárok, vagy egyéb személyek, akik évek hosszú során át éltek együtt, hasonlóvá válnak egymáshoz, s ha elég hosszú időn át élnének tovább együtt, végezetre meg sem lehetne különböztetni az egyiket a másiktól. A Természet azonban irtózik ettől az összeilleszkedéstől, amely azzal fenyegeti a világot, hogy egy tömeggé gyúródik; sietve megrontja tehát az ilyen érzelgős egyberagadást. S hasonló áthasonulás megy végbe ugyanannak a városnak lakosai közt, ugyanazon felekezet, politikai párt tagjai közt. A kor eszméi a levegőben szállonganak s megfertőznek mindenkit, aki csak belélegzi. Magasabb szempontból nézve ez a New-York, s odaát az a London, az egész nyugati civilizáció a betegségek és őrültségek egyetlen szövedéke. Egymást ösztökéljük és versengésünk által végsőig fokozzuk korunk őrjöngését. Lelkiismeretünk tövise ellen az általános cselekvőség, vagyis kortársaink hasonló gyakorlata a paizsunk. Pedig vajmi könnyű oly bölcsnek, jónak lennünk, mint kortársaink. Elsajátítjuk tőlük, mit ők tudnak s többnyire bőrünk pórusain át; mert már a puszta rokonszenv révén megragadjuk azt, amint a feleség is ezen a réven jut föl férje értelmi és erkölcsi színvonalára. Ámde egyszerre csak megállunk, ahol ők is megakadnak, s csak nagy keservesen tudunk más nyomon indulni. A nagy emberek, akik a Természettel tartanak és áthágják a szokásokat, a divatot, akik hűek az egyetemes eszmékhez, a mi megváltóink, megszabadítanak ezektől a szövetségi hibáktól és megvédelmeznek bennünket kortársainktól. Ők a nekünk oly szükséges kivételek az alól, ahol minden egyforma. Az idegen nagyság a kabbalában8) való megrögzöttség ellenszere.

Így táplál bennünket a genie és üdít föl a kortársainkkal való túlságos közlekedés unalmától, amikor ujjongva merülünk a Természet mélységébe, ahová a nagy ember vezet bennünket. Mily kárpótlás csak egyetlen nagy ember is a pygmeusok egész hadáért! Minden anya azt kívánja, bárcsak akadna fiai közt egy lángelme, a többi azután lehetne közepes, átlagember.

Ámde a nagy emberek túlságos befolyása új veszedelemmel fenyeget. Vonzóerejük kimozdít, lelök helyünkről. Alárendelt alakokká és intellektuális öngyilkosokká tesz bennünket. Ám! Ott a látóhatár túlsó részén föltünik a segítségünk: egy másik nagy ember, új nagy tulajdonságokkal, aki amannak ellensúlyozója s fékezője. Mert végezetre minden egyes külön nagyságtól megcsömörlünk. Utoljára minden hős terhünkre esik már. Voltaire talán nem volt gonosz szívű ember, s mégis azt mondta a jóságos Jézusról: «Kérlek, ne említsétek többé előttem a nevét.» A nyomorult jakobinus nem tudja Washington Györgyöt egyéb beszéddel cáfolni, mint ezzel a fölkiáltással: «A pokolba Washington Györggyel!» S mégis ez az emberi természet mulhatlan védőeszköze. A centripetális erő növeli a centrifugálist is. Mi az egyik embert ellentétével ellensúlyozzuk és az Állam egészsége ettől a hinta-balintától függ.

Mindamellett elég hamar elérjük a nagy emberek reánk nézve hasznos hatásának végét. Minden géniuszt egész sereg tulajdonság kerít be s véd a túlságos közeledéstől. Ime, nagyon vonzóknak s bizonyos távolságból egészen a mieinknek látszanak, s mégis itt is, ott is akadályba ütközünk, ha hozzájuk akarunk férkőzni. Mentől jobban vonzanak, annál jobban taszítanak. Van abban valami irreális, amit mások tesznek értünk. A fölfedezésnek a fölfedezőre van a legnagyobb haszna, társa csak akkor részesülhet valóban benne, ha ő is egészen elsajátította. Mintha az istenség minden lelket határozott, mással nem közölhető, erényekkel, erőkkel természeti adományokkal küldene erre a világra és amidőn beilleszti a többi élő lény körforgásába, mintha lelkük köntösére ezt írná: «Át nem ruházható» vagy «Csak erre az útra érvényes.» Így hát némi csalás játszik közre a szellemi érintkezésben. A határmesgyék láthatatlanok, de sohasem kereszteződnek. Annyi jóakarat az adakozó részéről s annyi jóakarat az elfogadó részéről, hogy szinte az a veszedelem fenyegeti őket, hogy az egyik a másikká változik; ámde az Egyéniség törvénye összeszedi titkos erőit és ennek eredményekép: Te Te vagy és Én Én vagyok – s így is maradunk.

Mert a Természet azt akarja, hogy minden lény maradjon ő maga, de miközben minden egyén azért küzd, hogy egyre nagyra nőjjön és másokat egyre jobban kizárjon, a végletekig, s a tulajdon lénye törvényének igáját tegye rá minden egyéb teremtésre: a Természet erős kézzel védi az egyik lényt a másik ellen. Mindenkit a saját egyénisége véd. Mindennél jobban szembetünik az az erő, amellyel az egyének az egyéneket őrzik ebben a világban, ahol minden jótévő oly hamar gonosztévővé válik egyszerűen azáltal, hogy tevékenységét nem a maga helyén folytatja; ahol a gyermekek annyira ki vannak szolgáltatva botor szülők kényének-kedvének s ahol a legtöbb ember túlságosan szociális és túlontúl sokat törődik embertársa ügyeivel. Méltán beszélünk a gyermekek őrangyalairól. Mennyivel fölényesebb a gyermekek biztonsága aljas emberek befolyásával, közönséges és konvencionális gondolkozásukkal szemben! Mindenre, amire csak pillantásukat vetik, rásugározzák tulajdon, túláradó szépségüket. Ennélfogva nincsenek olyan hitvány nevelőknek kiszolgáltatva, mint mi nagyok. Ha mi kiszidjuk és korholjuk őket, csakhamar lerázzák a szidást, és visszanyerik önbizalmukat, ha pedig eltűrjük csintalanságaikat, máshonnan tanulják meg azok korlátait.

De nem kell félni a túlságos befolyásoltatástól. Van nemesebb biztosítékunk. Szolgáld a nagyot; ne hőkölj vissza semmiféle megalázástól; ne tagadj meg semmiféle tisztet, amit megtehetsz. Légy az ő testük tagja; ajkuk lehellete. Tégy le önzésedről. Ki törődik azzal, ha így valami többet és nemesebbet nyersz el? Ne bántson, ha boswellismussal9) gúnyolnak; könnyen meglehet, hogy az alázatos odaadás nagyobb dolog, mint az a hitvány gőg, amellyel valaki a tekintélyét őrzi. Légy mássá: ne légy többé csak magad; szegődj Plato táborába; ne légy csak lélek, hanem Krisztus híve; ne légy csak természetbúvár, hanem légy Descartes követője, ne csak költő, hanem Shakespeare tanítványa. Hasztalan minden; a haladás irányának kerekei nem állnak meg s a tehetetlenség, félelem vagy szeretet összes erői nem bírnak tégedet helyben tartani. Rajta s csak előre! A mikroszkóppal az ázalagok közt a vízben úszkálva észre lehet venni egy monaszt vagy kerék-férgecskét. S egyszerre csak pontocska jelen meg a kis állaton, amely hasadékká tágul, s íme, két tökéletes állatka keletkezik. De ez a folyton előrehaladó «oszlás» éppúgy jelentkezik a gondolat és a társadalom világában. A gyermekek azt hiszik, nem élhetnek szüleik nélkül; pedig már jóval előbb, semhogy észrevették volna megjelent az a bizonyos fekete pontocska és megkezdődött az ő különválásuk, s a legközelebbi véletlen eset beálltával lehull a lepel függetlenségükről.

De «nagy emberek»? – ez a kifejezés bántó. Kasztjuk vagy végzetük megjelölése-e ez? Mi lesz az erényre igért jutalommal? A gondolkozó ifjúság panaszkodik a Természet túlereje ellen. «Nemes és szép a ti hősötök» – mondja: «Azonban nézd a szegény Paddy-t10), egész nemzetét.» Hogy lehet az, hogy a nagy tömegek a történelem kezdetétől fogva máig csak a mészárlás áldozatai, ágyútöltelékek? Az eszme csak kevésszámú vezért avat föl, s eltölti őket érzéssel, önálló véleménnyel, szeretettel, önfeláldozással, s ők szentelik föl a háborút és halált is – de ki törődik a szegényekkel, akiket zsoldjukba fogadnak és mészárszékre visznek? Az emberélet olcsósága a mindennap tragédiája. S az, hogy másoknak alacsonyrendűeknek kell lenniök, éppoly reális veszteségünk, mintha magunk lennénk alacsonyrendűek, mert társas életre vagyunk utalva.

Vajjon illő válasz-e ezekre a sejtelmekre, azt mondani, hogy a társadalom afféle Pestalozzi-rendszerű iskola: mindenki éppúgy tanító, mint tanuló. Éppoly szolgálatunkra van az, amit kapunk, mint az, amit adunk. Két egyforma tudású ember nem soká maradhat jó barát. De ha mindegyikükhöz másfajtájú tapasztalokkal rendelkező, értelmes társat adsz, ez olyan lesz, mintha a tavat alacsonyabb medencébe csapolnád le. Merőben mechanikai előnynek látszik, pedig valóságos nagy jótétemény ez mindegyiküknek, mert most kibeszélheti, önmagának kifejtheti a gondolatát. Egyéni hangulataink szerint hamar csapunk át a méltóságból a függőségbe. És ha úgy is látszik, mintha némelyek sohasem jutnának el a székig, hanem örökösen csak állonganának és szolgálnának: ez azért van, mert nem kísérhetjük a társadalmat szemünkkel elég sok ideig, hogy észrevehetnők, mely része mikor kerekedik felül. Így hát, amit mi «tömeg»-nek és «közönséges emberek»-nek hívunk, azok sem «tömeg» és «közönséges emberek». Alapjában véve minden ember egyfajta s életművészet csak azon a meggyőződésen épülhet föl, hogy minden tehetség eléri valahol és valamikor a megdicsőülést. Fair play!11) Szabad teret mindenkinek és friss babért minden győztesnek! Az Ég egyenlő pályát mér ki minden teremtésnek, s mindegyik elégületlen, valamíg az ő külön sugárzásával be nem ragyogta a földgömbünket s tehetségét nem látta végső nemességében és lendületében.

A nap hősei csak viszonylag nagyok: gyorsabb növésüek, vagy olyanok, akikben a siker pillanatában ért meg az éppen akkor szükséges tulajdonság. Lehet, hogy más idők más értékeket fognak követelni. Némely sugár rejtve maradt a köznapi szemlélő előtt, mert kifinomult, hozzá alkalmazkodó szervet követel meg. Kérdezd meg a nagy embert, nincs-e nagyobb ember nálánál? Bizony neki is megvannak a társai, s nem kevésbé nagyok, sőt nagyobbak azok, akiket a társadalom nem tud meglátni. A Természet sohasem küld nagy embert a földkerekségre anélkül, hogy ne közölné a titkát egy másik lélekkel.

Ezekből a vizsgálódásokból azt az egy örvendetes tényt vonhatjuk le, hogy szeretetünkben valóban van igazi emelkedés. A XIX. század hírességeit egy szép nap a barbárság bizonyságául fogják idézni. Az emberiesség szelleme az egyetlen méltó tárgya történetírásunknak s évkönyveinknek. S még ebbe is sokat kell beletoldanunk és sok hézagát kell kitöltenünk. A mindenség története tüneti jelentőségű, és az élet olyan, mintha csak emlékeztető volna. Nincs ember a híres emberek körmenetében, aki maga volna az ész, a világosság, vagy az a lényeg, amelyet várunk; hanem csak: valamely törtszám, új lehetőségek mutatványszáma.

Óh, bárcsak valaha egyetlen roppant csillagképpé teljesednék, ami ma csak csupa egyes röpködő fényes pontocska. Sok, sok egyén tanulmányozása olyan elemi régiókba vezet, ahol az egyéni vonások elmosódnak, vagy ahol csúcspontjaik mind találkoznak. Az itt megnyílvánuló gondolatot és érzést nem lehet semmiféle korlát közé rekeszteni. A legnagyobb emberek hatalmának ez a titka: szellemük magától szerteárad. Újminőségű lélek kering éjjel-nappal kiindulópontjától közös középpontú körökben s eddig nem ismert utakon-módokon közli magát tovább: a lelkek egysége bensőnek jelentkezik: ami bebocsáttatást nyer az egyikbe, azt nem lehet elzárni a másiktól sem; a legcsekélyebb részlet-vívmány az igazságban vagy energiában a lelkek egyetemének vagyonát szaporítja. Ha a tehetség és a helyzet különbözőségei elenyésznek, s az egyének egész pályáját végig követheti a szemünk, akkor a látszólagos igazságtalanság még gyorsabban eltünik s fölemelkedünk minden egyén központi egységének és azonosságának fölfogására s annak megismerésére, hogy valamennyien abból a szubstanciából valók, amely rendelkezik és hatva cselekszik.

A humanizmus szelleme a történelem igazi szempontja. A minőségek, értékek maradandók, ám az emberek, akikben majd több, majd kevesebb nyilvánul meg belőlük, íme, mulandók, s az értékek: új homlokon ragyognak. Nincs ennél mindennapibb tapasztalat. Egykor az ember főnixeket látott; ezeknek már bealkonyodott, de azért a világ még nincs feloldva a bűbáj alól. Az edények, mikről szent jelvényeket olvassz le, közönséges gölöncsérmunkává lesznek, de a festmény értelme megszentelt dolog s a világ falaira átvitten újra olvashatod. Egy ideig tanítóink személyes szolgálatot tesznek nekünk, mint a haladás mérői és mérföldkövei. Egykoron a tudás angyalai voltak nekünk és alakjuk az égig ért. De utóbb közelebb férkőztünk hozzájuk, megláttuk eszközeiket, műveltségüket és korlátaikat s helyöket más geniek foglalták el. Jó szerencse, ha legalább egy pár név oly magasságban marad, hogy nem olvashatjuk őket közelebbről és az idő és az összehasonlítás sem rabolhatta el egyetlen fénysugarukat sem. Végezetre azonban ne is keressük többé emberben a teljes tökéletességet és elégedjünk meg a társas és rájuk ruházott tulajdonságaikkal. Mindaz, mi az egyénre vonatkozik, csak időleges és a jövőbe kilátást nyújtó, mint maga az egyén is, aki kilép korlátaiból az egyetemes létbe. Mindaddig nem férkőzünk a géniusz igazi és java-jótéteményéhez, valamíg eredeti erőnek tartjuk. Abban a percben azonban, amikor már nem lehet segítségünkre mint «ok», annál jobban kezd segítségünkre lenni, mint okozat. Akkor egy hatalmasabb szellem és képesség képviselőjeként fog előttünk megjelenni. A homályos Én átlátszóvá válik a Végső oknak fényforrásától.

Mindamellett az emberi nevelés és cselekvőség korlátai közt is elmondhatjuk: nagy emberek azért vannak, hogy legyenek még nagyobbak. A szervezett Természet rendeltetése a tökélesbülés s ki mondhatja meg, hol van ennek határa? Az ember dolga, hogy úrrá legyen a khaoszon; az ő dolga, valamíg él, mindenfelé elvetni a tudás és dal magvait, hogy éghajlat, gabona, állatok, emberek egyre szelidebbekké váljanak, s a szeretet és üdvös hatás csirái szaporodjanak ezen a földön.