A könyvek között egyedül Platót illeti meg Omar fanatikus hódolata a Korán iránt, amellyel ezt mondta: «Égessétek el a könyvtárakat, mert minden értékük benne van ebben a könyvben.» Az ő mondásai tartalmazzák a nemzetek kultúráját; sarokkövei a bölcsészeti iskoláknak; kútfejei az irodalmaknak. Tárházai azok a logika, mathematika, esztétika, költészet, nyelv, ontológia, erkölcs és gyakorlati életbölcsesség tanulmányának. Az elvont bölcselkedés nem volt még sohasem ilyen magas színvonalon. Platotól ered minden, amit az eszmék emberei valaha írtak és vitattak. Nagy pusztítást végez ő a mi úgynevezett eredeti gondolkozóink között. Följutottunk a hegy csúcsára, amelyről mindezek a görgeteg-kövek leváltak. Ő a tudósok bibliája huszonkét évszázad óta; minden lelkes fiatal ember, aki a következő korokban fennkölt eszméket hirdet a vonakodó nemzedékeknek, – Boethius, Rabelais, Erasmus, Bruno, Locke, Rousseau, Alfieri, Coleridge – bizonyos mértékben mind Plato olvasója, s az ő jó gondolatait plántálja át elmésen a hazai talajba. Még a nagyobbszabású emberek is kénytelenek elszenvedni, hogy érdemeikből levonjunk azon szerencsétlenségnél fogva – ha ugyan szabad szerencsétlenségnek neveznem – hogy e mindent kimerítő általánosító genie után jöttek a világra. Szt. Ágoston, Copernicus, Newton, Böhme, Swedenborg, Goethe valamennyien az ő adósai és kénytelenek utána mondani a dolgokat. Mert dicsőség kölcsön venni azokat a legszélesebbkörű általánosítótól, minden részlettel együtt, amik tételeiből levonhatók.

Plato: a filozófia és a filozófia: Plato; az emberiségnek egyben dícsősége és szégyene, mivelhogy sem angolszász, sem latinfajú ember nem bírta azóta egyetlen eszmével sem megtoldani az ő kategóriáit. Nem volt se felesége, se gyermeke, s minden polgárosult nemzet gondolkozói mégis az ő ivadékai, s az ő szellemétől színezettek. Mennyi nagy embert küld föl a Természet szüntelenül éjsötét méhéből, azzal, hogy az ő embere legyen! íme: a platonikusok, az alexandriai lángelmék egész csillagképei, s nem kevésbbé az Erzsébet-korabeliek: sir Thomas More, Henry More, John Hales, John Smith, Lord Bacon, Jeremy Taylor, Ralph Cudworth, Sydenham, Thomas Taylor; Marsilius Ficinus és Pico da Mirandola. A kalvinizmus benn van «Phædon»-jában s benne van a kereszténység is. Az iszlám egész filozófiáját – erkölcsi kézikönyvében, az Akhlak-y-Jalaly-ban,12) tőle vezeti le. A miszticizmus minden szövegét megtalálja Platóban. Ez a görög városi polgár nem tapad sem egy község, sem egy haza rögéhez. Angol ember olvassa s így szól: «milyen angolos!»; – a német: «milyen igazi német!» – az olasz: «milyen római s milyen görög!» Amint az argosi Helenáról mondják, hogy egyetemes szépségénél fogva mindenki az ő rokonának érezte magát, akképpen Plato is új-angliai13) olvasója szemében: amerikai lángelmének látszik. Az ő széles humanizmusa túlszárnyal minden nemzeti s felekezeti válaszfalat.

Platónak ez a magas rangja kioktat arról, mit gondoljunk afelől a sokat hánytorgatott kérdés felől, hogy munkái közül mi eredeti, mi utánzat. Különös dolog, hogy valahányszor támad egy ember, aki egész fejjel nagyobb minden kortársánál, bizonyosan kétség támad afelől, melyek az igazi művei. Így van ez pl. Homeros, Plato, Raffael, Shakespeare eseteiben. Mert ezek a férfiak mágneses erővel bűvölik le kortársaikat, úgyhogy az ő révükön meg birnak tenni olyanokat is, amiket egyedül sohasem tudtak volna megtenni. Ekképpen a nagy emberek sok testben élnek és sok kézzel írnak, festenek, cselekszenek; s egy idő mulva már bajos megmondani, melyik a mester hiteles műve s mi csak az ő iskolájáé.

Imigyen Plato is, mint minden nagy ember, fölemésztette a maga korát. Mi más a nagy ember, mint a nagy vegyrokonságok egyike, amely táplálékául fölszívott minden művészetet, tudományt, minden megismerhetőt. Nem hagy meg semmit; minden az ő rendelkezésére áll. Ami nem jó, erényes cselekedet, az jó a megismerés számára. Innen van, hogy kortársai plágiumokkal vádolják. Ámde csak az igazi föltaláló tudja, honnan kell kölcsönözni; s a társadalom hamar elfelejti a számtalan sok munkást, aki az építészt kiszolgálta, s minden elismerést ennek az egy embernek tart fenn.

Ha Plato-t magasztaljuk, mintha csak Solon, Sophron és Philolaos idézeteit magasztalnók. Ám legyen úgy! Hisz minden könyv idézet; minden ház idézet-gyűjtemény az erdőkből, bányákból, kőfejtőkből; s minden ember minden elődének idézetgyűjteménye. S ez a nagy markú föltaláló minden nemzetet adófizetőjévé teszi.

Plato fölszívta korának minden tudományát – Philolaost, Timaiost, Heraklitost, Parmenidest s még többeket; azután mesterét, Sokratest, s még szélesebbkörű szintézisre érezvén magában erőt – amire sem akkoriban, sem azóta nincs példa – elutazott Itáliába, hogy elsajátítsa mindazt, amit Pythagoras neki nyújtani tudott; utóbb Egyiptomba s talán még tovább keletre, hogy az európai lelkekbe importálja azt a másik elemet, amelyre Európának szüksége volt. Ez az átfogó ereje följogosítja őt arra, hogy a filozófia képviselőjének tekintsük. «Respublika»-jában azt mondja: «Az olyan lángelme, aminőnek a filozófusban lakoznia kell, egészében, minden részével csak ritkán találkozik egy emberben; különböző részei rendesen különböző személyekben jelentkeznek.» Minden ember, aki bármit is jól akar elvégezni, kell, hogy magasabb szintről fogjon hozzá. A filozófusnak többnek kell lenni, mint csak filozófusnak. Plato meg van áldva a költő tehetségével is, sőt a költők közt a legmagasabb helyet foglalja el, – jóllehet kétségbevonom, meg volt-e benne a lírai kifejezés döntő jelentőségű adománya – s mégis elsősorban nem poéta, mert úgy tetszett neki, hogy költői tehetségét magasabb célnak szentelje.

A nagy géniuszoknak van a legrövidebb életrajzuk. Írásaikban élték ki magukat, s így házi és nyilvános életük mindennapi és közhelyekkel teljes. Ha gondolkozása módját, ízlését és érzületét akarod megismerni, vedd szemügyre azt az olvasóját, aki legjobban csodálja őt, mert ez hasonlít legjobban reá. Platónak különösen nincs külső élettörténete. Hogy kedvese, felesége, gyermeke lett volna, minderről semmit sem hallunk. Mindet beletemette színeibe, festményeibe. Valamint a jó kályha megemészti minden füstjét, a filozófus is minden vagyonát átváltja szellemi termékeire.

Kr. e. 430-ban született, Perikles halála idejében, athenæi patriciusi családból. Azt mondják, korán katonai hajlamai voltak, de húsz éves korában, hogy Sokrates-szel megismerkedett, ez mihamar lebeszélte szándékáról. Erre tíz éven át Sokrates tanítványa maradt, egészen a mester haláláig. Azután Megarába ment, elfogadta Dion és Dionysios meghívását siciliai udvarukba, s három ízben is visszatért oda, jóllehet ott szeszélyesen bántak vele. Beutazta Itáliát, azután Egyiptomot, ahol hosszan időzött, némelyek szerint három, mások szerint tizenhárom évig. Állítólag még tovább, Babyloniába is eljutott, de ez nem bizonyos. Athenæbe visszatérve, az Akadémiában tanított, azok körében, akiket híre odavonzott s a hagyomány szerint írás közben érte a halál, nyolcvanegy éves korában.

Ámde Platónak sokkal inkább belső az életrajza. Be kell számolnunk, mint emelkedett ez a férfiú a legfelsőbb polcra fajunk szellemi történetében, mint esett meg, hogy az emberi műveltség gyarapodásával mindenki az ő tanítványává válik; hogy amint a Biblia átplántálódott az európai és amerikai nemzetek mindennapos beszélgetéseibe s házi életébe: úgy Plato teljesen befolyásolt minden tudományos iskolát, minden gondolkodni szerető embert, minden egyházat, minden költőt, – ami bizonyos színvonalon lehetetlenné teszi, hogy az ő kikerülésével gondolkozzék az ember. Ő ott áll az igazság és minden ember szelleme között s az ő neve és bélyege van rajta az eszmék nyelvén és alapformáin. Olvasása közben elképeszt engem, mennyire modern a stílusa és szelleme. Itt van csirájában Európa, amelyet olyan jól ismerünk; művészeteinek és háborúinak hosszú története. Plato szellemében már minden lényeges vonását meg lehet különböztetni, ám előtte még senkiében sem. Azóta száz meg száz történetbe szóródott szét, de egyik sem adott hozzá újabb elemet. Ez az örök modernség minden műalkotás értékmérője, mert szerzőjét nem vezette félre semmi rövidéletű vagy pusztán helyi jelentőségű elem, hanem csakis igazi, állandó, mindenütt érvényes vonások. S hogy miképpen lett Plato ilyen jelentőségű Európa és a filozófia, de kívált az irodalom számára, ez a megoldandó problémánk.

Ez nem történhetett meg egy ép, őszinte egyetemes ember nélkül, aki egyaránt tiszteletben tudta tartani az eszményt, vagyis a Szellem törvényeit és a végzet, vagyis a Természet rendjét. A nemzet életének első korszaka, csakúgy mint az egyéné, a tudattalan erő korszaka. A gyermekek kiabálnak, rikácsolnak, dühödten toporzékolnak, amíg nem bírják kifejezni kívánságaikat. Mihelyt beszélni tudnak, s ki tudják fejezni, mire vágyódnak és okát is meg tudják adni: mindjárt megszelidülnek. Fölserdülve, amíg fölfogásuk tompa, minden emberfia hevesen, túlzó fokban, meggondolatlanul beszél, civódik, kétségbeesetten kapkod, esküszik, káromkodik. Ám ha a műveltségük kissé fölvilágosította őket a dolgok felől, már nem látják azokat rongyokban, vagy egy tömegbe zagyváltan, hanem meglátják pontos, szabatos elosztásukat: ekkor letesznek gyöngeségre valló heveskedésükről s részletesen ki tudják fejteni véleményüket. Ha a nyelv nem képződött volna ki az artikuláció alkalmas eszközévé, az ember ma is erdei vadállat volna. De ugyanez a gyöngeség és hiányosság jelentkezik, magasabb szinten, nap-nap mellett, hővérű ifjak és leányzók nevelése közben. «Ah, Ön nem ért engem; s még sohasem találkoztam olyasvalakivel, aki megértett volna» – és sóhajtoznak, zokognak, verseket irogatnak, egyedül járnak-kelnek, – egyszerűen azért, mert nincs meg az erejük, hogy pontosan ki tudják fejezni nézeteiket. De egy-két hónap mulva, jó géniuszuk kegyelméből, találkoznak valakivel, akit beavathatnak vulkáni lelkiállapotukba. S most, hogy a jó érintkezés ezzel meg van alapítva, ezentúl a társadalomnak is jó tagjaivá válnak.

Ez örök törvény. A haladás a vak erőtől a szabatosság, a tudás, igazság felé tart.

Minden nemzet történetében vannak pillanatok, amikor nyers ifjúságukból kibontakozva, megérik a fölfogó erejük, de még nem válik mikroszkópikussá, úgyhogy az ember ilyenkor a megismerés egész skálájára törekszik s bár lábával még az Éj roppant erőire támaszkodik, agyával és szemeivel már a Nap- és Csillagrendszerek alkotásaival társalog. Ez a serdült egészség, az erő teljességének a kora.

Ilyen Európa története minden részében, s ilyen a filozófia története is. Legrégibb emlékei, – amelyek nagy része tönkrement és elkallódott – Ázsiából bevándorló emberekről szólnak, akik magukkal hozták barbár álmaikat. Durva erkölcsi és természettudományi ismeretek zagyva halmazát hozták magukkal, amelyekben egyes mesterek rész-belátása segíti őket fokról-fokra.

Perikles előtt jött a hét bölcs, s megkapjuk a mértan, metafizika, erkölcstan alapelemeit; majd jönnek a partialisták, az elem-bölcselők, akik a dolgok végokát a víz áradatában, vagy a levegőben, vagy a tűzben, vagy a szellemben keresik. De megannyian mythologiai képekkel keverik ezeket az okokat. Végre jön Plato, a szétosztó, akinek nincs szüksége sem barbár festékre, sem tetoválásra, sem csatakiáltásra; mert ő már tud meghatározni. Ázsiával együtt elhagyja a végtelent s a túlzó méreteket is; ő a szabatosság és az értelem beköszöntése. «Istenként becsülöm – mondja – azt, aki helyesen tud felosztani és meghatározni.»

S ez a meghatározás már a filozófia maga. Mert mi más a filozófia, mint beszámoló, melyet az emberi szellem magának ad a világ alkatáról. Két sarkalatos tény az örök alapja: az Egy és a Kettő. 1. Egység vagy Azonosság; 2. Különbözőség. Mi egyesítünk minden dolgot, miután fölfogtuk az őket átható törvényt s fölfogtuk felszínes és látszólagos különbségeiket, de mégis lényeges megegyezésüket. Viszont az értelemnek minden művelete – ennek az egységnek, vagy azonosságnak fölfogása mellett – fölismeri a dolgok különbözését. Egység és Különbözőség, «egy és más». Lehetetlen anélkül gondolkodni, beszélni, hogy mindkettőt föl ne öleljük.

A lelket hajtja a vágy, hogy egy okát keresse a sokféle okozatnak, azután ennek az oknak a szülő okát, és ezt az újonnan talált okot is tovább mélyítse, abban a meggyőződésben, hogy végre el kell jutni egy föltétlen s kielégítő végső okhoz, az Egyhez, amely Minden. «A Nap közepében vagyon a Fény, a Fény közepében vagyon az Igazság, s az Igazság közepében vagyon az elpusztíthatatlan, örök Lény» – mondják a Védák. Minden filozófiának, – úgy a keletieknek, mint a nyugatiaknak – ugyanilyen centripetális a törekvése. Viszont azonban a lelket ellenkező szükségesség is hajtja: hogy egyik dologról a másikra térüljön, arra, ami nem egy, hanem más és sok; az okról az okozatra, s ez igazolja a változatosság létezésének szükségességét, mindkettő önállóságát, mert egyik a másikba van olvadva. A pontosan egybeillesztett elemeket szétválasztani s összeegyeztetni: a filozófia feladata. Létük kölcsönösen ellentmondó, s egymást kízáró, s mégis az egyik olyan hamar siklik a másikba, hogy sohasem tudjuk megmondani, mi az egy és mi nem az. Proteus épp olyan fürge a magasságok és mélységek közt, – ha az Egyet, az Igazat, a Jót szemléljük, mint az anyag felületein és kerületein.

Minden nemzet közt akadnak szellemek, akik arra hajlanak, hogy az alapegység eszméjéhez ragaszkodjanak. A könyörgés és odaáldozás elragadtatásai mindent beleolvasztanak az Egyetlen Lénybe. Ennek az irányzatnak legmagasabb kifejezései a Kelet vallásos írásai, s különösen az indus Vedák, a Bhagavat Gita és a Visnu-Purana. Ezek az írások alig tartalmaznak egyebet, mint ezt az eszmét és tiszta, magasztos melódiákban ünneplik azt.

Az Ugyanaz, az Ugyanaz: hívő és hit ugyanabból az anyagból valók: a szántóvető, az eke, a barázda egyazon anyag; s az anyag annyira egy, hogy az alak változásai lényegtelenek. «Ime, fölfoghatod» – mondja a legfőbb Krishna egy bölcsnek – «hogy te nem különbözöl tőlem; mert ami én vagyok, az te is vagy, s a világ is, javaival, hőseivel, az egész emberiséggel. Az emberek azért látnak különbségeket, mert tudatlansággal vakok». – «Ezek a szavak: «én» és «enyém» a tudatlanság szülöttei. Hogy mi mindennek a nagy vége és kútfeje, azt tanuld meg most tőlem. A Lélek az – egy: minden testben, amely egyformán, tökéletesen, a természet fölött uralkodva áthat mindent; amely nem születik, nem nő, nem hal meg; s mindenütt jelenlévő; igazi tudásból álló, független s nincs összekeverve valótlan dolgokkal, nevekkel, fajokkal sem a multban, sem a jelenben, sem a jövőben. Annak a megismerése, hogy ez a szellem, amely lényegében egy, benne van mibennünk és minden más testben: ez az olyan Egynek a bölcsesége, aki tudja a dolgok egységét. Mint a szétáradó levegő a fuvola likain átmenve, a skála különböző hangjainak hallik, pedig egy: úgy a Nagy Szellem természete is egy, ámbár formái változatosak a különböző cselekedetek hatásai miatt. De ha a külső megjelenés formáinak különbözősége, mint istené, vagy a többié – le van rontva, nem is marad semmi különbség.» – «Az egész világ csak Visnu nyílvánulása, aki azonos minden dologgal, s a bölcs szemében nem is különbözik tőlük, hanem egy velük. Nem jövök, nem megyek, nincs is egy helyen a szállásom; s Te nem vagy Te; s a mások nem mások és Én nem vagyok Én.» Mintha csak ezt mondaná: «Minden a lélekért van, s a lélek Vishnu; állatok, csillagok csak átmeneti festmények; a fény csak meszelő; a tartósság csak délibáb; a forma börtön s még az ég is káprázat.» A lélek csak arra törekszik, hogy feloszoljon a létbe, – túl formán, poklon, mennyen, – hogy megszabaduljon a természettől.

Ha az elvont gondolkodás ilyen elrémítő egységre törekszik, amibe minden dolog felszívódik, a cselekvés éppen ellenkezőleg visszafelé irányul a sokféleség felé. Az előbbiben az Ész nehézkedési ereje, az utóbbiban a Természet ereje nyilvánul. A Természet a sokszerű. Az egység elnyel, felolvaszt, vagy összevon. A Természet ellenben kiterjeszt és szaporít. Ez a két alapelv jelen meg újra, meg újra és áthat minden dolgot és gondolatot: az Egy – a sok. Az egyik a lét, a másik az értelem; az egyik szükségszerűség, a másik szabadság; az egyik nyugalom, a másik mozgás; az egyik hatalom, a másik szétosztás; az egyik erő, a másik élvezet; az egyik öntudat, a másik meghatározás; az egyik géniusz, a másik tehetség; az egyik komoly elmélyedés, a másik ismeret; az egyik vagyon, a másik kereskedelem; az egyik kaszt, a másik kultúra; az egyik király, a másik demokrácia. És ha szabad ezeket az általánosításokat egy fokkal magasabban folytatni, és mindkét alapelv végső irányzatát megjelölni, azt mondhatnók, hogy az egyik végcélja: menekülés a konkrétba szerveződés elől: azaz tiszta, elvont tudomány; a másiké pedig legmagasabb fokú instrumentáció, azaz az eszközök fölhasználása, vagy végrehajtó istenség.

Minden gondolkozó, vérmérsék vagy szokás alapján, a léleknek majd ehhez, majd ahhoz az istenségéhez szegődik. A vallás révén egységre törekszik; az értelem és érzékek révén a sokféleségre. Túlgyors egységesítés és túlzott alkalmazkodás a részlegeshez: a spekulativ gondolkodást ez a kettős veszedelem fenyegeti.

Ennek a megoszlásnak megfelel a nemzetek történelme. Az egység, a mozdulatlan intézmények birodalma, az elvont gondolkodásban gyönyörködő bölcselet székhelye, olyan emberek hazája, akik elméletben, gyakorlatban a vak, irgalmatlan, roppant Végzetben hisznek: Ázsia, amely ezt a hitet a kasztok társadalmi intézményében valósította meg. A másik oldalon ott van Európa; az ő géniusza cselekvő és alkotó; a kasztokat műveltséggel ellensúlyozza; filozófiája szaktudomány; a művészetek, találmányok, szabadság hazája. Ha a Kelet a végtelenséget szereti, a Nyugat a határokat.

Az európai polgárosultság a tehetség diadala; a rendszer kiterjesztése; az értelem kiélesedése; öntudatos, alkalmazó formaélvezet; a megnyilvánulás, a kézzelfogható eredmények gyönyöre. Perikles, Athén, Görögország munkálkodott ebben az elemben az olyan géniusz gyönyörével, amelyet még nem fagyasztott meg a túlzás kárának semmiféle aggodalma, előrelátása. Nem láttak maguk előtt semmiféle baljóslatú nemzetgazdaságtant, semmiféle károgó Malthust14); nem Párist, nem Londont; nem könyörtelen osztály-választó falakat, – nem: a tűcsinálók, a takácsok, szabók, harisnyakötők, a gyapjútisztítók, szövők-fonók, kőszénbányászok sorsát; nem Irországot; nem az indiai kasztokat, amiket Európa erőszakoskodásai még csak jobban túlhajtanak. Az értelem egészségében és első frissességében virágzott. A művészet ragyogó újdonság volt. A pentelikosi márványt úgy tudták faragni, mintha hó lenne, s tökéletes építészeti és szobrászati műveik mintha csak mindennapi dolgok lettek volna, amelyek nem okoztak nagyobb nehézséget, mint egy-egy új hajó építése Medfordban, vagy új malmoké Lowell-ben. Ezek rendes dolgok és biztosra vehető a sikerülésük. A római légió, a byzanci törvényhozás, az angol kereskedelem, a versailles-i fogadótermek, a párisi kávéházak, a gőzmalom, a gőzhajó, a gőzvasút mind, mind láthatók már perspektivában, valamint a városi gyűlések, a szavazó urna, az újság és olcsó sajtó is.

Közben Plato Egyiptomban és keleti zarándokútjain beszívta magába az «egy Isten» eszméjét, amelybe minden dolog beleolvad. Ázsia egysége és Európa részletessége, az ázsiai lélek végtelensége és az elhatároló, eredmény-szerető, gép-csináló, felszint-kereső, opera-látogató Európa: íme, Plato mindezt összekötötte és az érintkezésbe hozás által mindenik erejét fokozta. Agyában egyesül úgy Európa, mint Ázsia kitünősége. Metafizika és természetfilozófia fejezték ki Európa géniuszát, de alapépítményük Ázsia vallása.

Röviden sommázva a dolgot: megszületett egy egyensúlyozott lélek, amely mind a két elem iránt fogékony volt. Éppoly könnyű nagynak lenni, mint kicsinynek. Hogy miért nem hiszünk egyszerre a csoda-szellemekben, ez onnan van, hogy nem esnek rendes tapasztalatunk körébe. A mindennapi életben olyan ritkák, hogy szinte hihetetlenek; de alapjában véve, nemcsak nem fogadják ellenző elfogultsággal, sőt a legerősebb rokonszenvvel várják feltüntöket. De: akár hallatszottak születésekor égi hangok, akár nem; akár álmodták a szülei, hogy a csecsemőfiok Apollo-gyermeke, akár nem; akár telepedett méhraj az ajkaira, akár nem: megszületett a férfiú, aki meg tudta látni a dolgok mindkét oldalát. A Természetben megszokott oly csodás összetételek: Jupiter érmének felső- és alsófele; a lehetetlenségek összetétele, amely minden tárgyban újra, meg újra fölbukkan; reális és ideális hatalma: – íme most már mindez az ember tudatosságának körébe került.

Eljött az egyensúlyozott lélek. Ha szerette az elvont igazságot: a maga mentségére a mérleg másik serpenyőjébe állította a legnépszerűbb alapelvet, a föltétlen Jó igazságát, amely uralkodik az uralkodókon is és bíráskodik a bírákon is. Ha ő transcendentális megkülönböztetéseket tett, azzal erősítette magát, hogy megvilágosító példáit olyan köznapi forrásokból merítette, amelyeket megvetettek a bölcselő és politikai szónokok: vénasszonyoktól és sihederektől; vízhordóktól és levesárúsoktól; lacikonyhásoktól és utcai kikiáltóktól; a fazekasok, gyógykovácsok, mészárosok és halárusok boltjaiban. Nem engedett meg magának pártosságot, hanem arra törekedett, hogy a gondolat mindkét sarkát föltüntesse a tételében. Érvelése és ítélete egyensúlyozott és szférikus. A két sark kitünik, sőt két kézzé válik, hogy megragadja és elsajátítsa a magáét.

Minden nagy művész ilyen volt a szintézis révén. Erőnk átmeneti, váltakozó, vagy, ha szabad ezzel a kifejezéssel élni: két part közti fonal. A tengerpart: tenger, a part felől nézve s: part, a tenger felől nézve; két érintkező fém íze; barátunk közeledtére vagy távoztára fölajzott erőink; a költői alkotás élménye, amit nem tapasztalunk sem otthon ülve, sem utazva, hanem csak az egyik állapotból a másikba való átmenetelnél, – amelyet tehát oly ügyesen kell igazgatni, hogy mentől több átmeneti felület adódjék: – e két elemen való uralom magyarázhatja csak Plato erejét és bűbáját. A művészet az egyet, vagy hasonlót fejezi ki a különböző által. A gondolkodás az egységet az egységben iparkodik megismerni; a költészet a változatosság által akarja megmutatni, azaz mindig tárgy vagy jelkép által. Plato két edényt tart kezében, az egyikben æther van, a másikban pigment s mind a kettőt szüntelenül használja. Dolgok dolgokhoz adva mint statisztika, polgári történet: egyszerű leltárt, lajstromot adnak.

Ellenben, ha a dolgokat beszéltetjük, azok kimeríthetetlenül érdekesek és vonzók. S Plato is folytonosan forgatja Zeus érmét, hol az egyik, hol a másik felére.

Vegyünk egy példát: A természetfilozófusok mindegyike megrajzolta a maga vázlatos képét a világ elméletéről. Itt van az atomok, a tűz, a víz, a szellem elmélete; a mechanikai vagy khemiai természetű elmélet. Plato, a mathematika mestere, aki minden természeti törvényt és okot tanulmányozott, úgy látja, hogy ezek csak másodrendű okok, s nem elméletei a világnak, hanem csak leltárai és lajstromai. Ennélfogva ő a Természet tanulmánya elé ezt a tételt tűzi: «Fedjük föl az okot, amely a Legfőbb Rendezőt a világegyetem megteremtésében és összealkotásában vezette. Ő jó volt, s aki jó abban nincs irigység. Minthogy mentes volt az irigységtől, azt kívánta, hogy minden dolog lehetőleg olyan legyen, mint ő maga. Ennélfogva mindenki, aki bölcs emberek tanításából ezt fogadja el a világ eredete és megalapozása végső okául, az igaz úton jár.» – Minden a Jó érdekében van, s az minden Szépnek is az oka. Ez a hitelv élteti és teszi személyessé bölcseletét.

Ez a szintézis, amely lelke főjellemvonása, minden tehetségében jelentkezik. Ahol egy emberben az ész nagy tömege van meg, rendesen olyan kitünőségeket találunk benne, amelyek könnyen kombinálhatók az eleven emberben, de leírva összeférhetetleneknek látszanak. Plato szellemét nem lehet khinai pedánsságú katalogusban bemutatni, hanem azt csak eredeti elme, eredeti erejének gyakorlása által, foghatja föl. Benne a legszabadabb csapongás egyesül egy mértantudós szabatosságával. Merész képzelete a tények legreálisabb megragadására is képesíti, ahogyan a legmagasabb röptű madaraknak is a legerősebbek a szárnycsontjaik. Patriciusi pallérozottsága, veleszületett, belső elegánciája maró és megsemmisítő finomságú iróniával ékesítve, a legerősebb egészséggel és a forma erejével párosul benne. Igazolja az aggszót: «Ha Zeus a földre szállna, ő is a Plato stílusában beszélne.»

Ez a fenséges stílus, némely művének közvetlen irányát s viszont azt a tenort tekintve, amely az összes többin keresztülhangzik, olyan komolysággal tölti el munkáit, amely a «Respublika»-ban s a «Phædon»-ban egyenesen a vallásos áhitatig emelkedik.

Azzal vádolták Platót, hogy Sokrates halálakor betegnek tettette magát. De korbeli adatok, éppen ellenkezőleg, azt tanusítják, hogy mestere érdekében férfiasan közbenjárt a népnél. Reánk maradt annak a vad szidalmazásnak hagyománya is, amellyel Platót illették. S Plato fölháborodása a népkormányzat ellen, amely több munkájában jelentkezik, egyenesen személyes keserűséget fejez ki. Olyan becsületesség, az igazság és tisztesség olyan veleszületett tisztelete, s olyan emberiesség volt benne, amely kényessé tette az elfogódott tömeggel szemben. Vegyük ehhez azt a hitét, hogy a költészet, a látnoki tehetség és a legmagasabb belátás olyan bölcseség adományai, amelynek nem mi vagyunk a mesterei; hogy az istenek sohasem okoskodnak, hanem ezek a csodák mennyei őrület által mennek végbe. Képzelete szárnyas paripáján beröpüli a sötét régiókat, ellátogat olyan világokba, mikbe a test nem tud behatolni. Látta a gyötrődő lelkeket, hallja az Ítélet harsonáját, tanuja a lélek büntetésből való vándorlásának, látja a Végzet párkáit rokkájukkal, ollójukkal s hallja orsójuk kábító surrogását.

De körültekintő higgadtsága azért sohasem hagyta el. Mintha olvasta volna Busyrane kapuinak feliratait: «Légy merész!»; s a második kapun: «Légy merész, légy merész, légy egyre merészebb», – de bölcsen megállt a harmadik kapu előtt, amelyen írva vagyon: «Ne légy túlságosan merész.» – Olyan erővel lendül ki, mint a röpülő bolygó, de csak oly hamar vissza is tér megszabott és tökéletes görbéjéhez. Olyan kíváló mértékben van meg benne a határok görög szeretete és a korlátok ismerete! Ha logarithmust olvasunk, akkor sem érezzük magunkat nagyobb biztonságban, mintha Plato szárnyalását követjük nyomon. Nincs hidegebb valami, mint az ő fénye éppen abban a percben, amidőn képzelete villámai végigcikáznak gondolata egén. Ő már befejezte a gondolkodás munkáját, amikor az olvasó elé hozza. Bővelkedik az eszközökben, mikkel, – mint az írás mestere, – meg tud lepni. Olyan dús, hogy minden pillanatban rendelkezik a kellő fegyverrel. Mint a tehetős ember nem hord egyszerre több ruhát, nem hajt több lovat, nem ül több szobában, mint a vagyontalan, – de megvan mindig az a ruhája, az a fogata, az a bútora, amely éppen ahhoz az alkalomhoz illik, úgy Plato sem jön sohasem zavarba, mert mindig megvan a kellő kifejezése. Valóban nincs fegyver, amely ne lett volna meg fegyvertárában s amellyel alkalmilag ne élt volna. Elbeszélés, elemzés, ihletett elragadtatás, muzsika, szatira, gúny – egészen le a banális udvariaskodásig. Világosító példái költői képek s tréfái világosító példák.

A sokratesi nyilatkozat, hogy a bölcselkedés hasonlatos a bába mesterségéhez, kitűnő filozófia, s hogy a szónoklatot «kotyvasztás»-nak és a «hízelgés mestersége»-nek nevezte el a «Gorgias»-ban, ez még ma is jelentős szolgálatot tesz nekünk. Valóban nincs szónok, aki olyan találó gúnyneveket tudna kitalálni, mint ő.

Milyen mérséklet, fékezés, micsoda tompítása a mennydörgésnek minden kitörése közepette!

Teljes jóindulattal maga szerelte föl az udvari embert és a nyárspolgárt mindazzal a fegyverrel, amellyel a filozófiai iskolákat támadni lehet. «A filozófia elegáns dolog, ha módjával élünk vele, de aki, kelleténél jobban belemélyed, azt megrontja.» Könnyen lehetett ilyen nagylelkű, ő, akit a naprendszerre emlékeztető központisága és látomásainak szárnyalása felhőtlen hittel áldott meg. S amilyen a gondolkozása, olyan a beszéde. Csak úgy játszik a kételyekkel, s kihozza belőlük a lehetőt, majd fest, szójátékokat gyárt, de íme egyszerre olyan mondás következik, amely megrengeti a tengert és a szárazföldet egyaránt. Csodálatos komolysága nemcsak hellyel-közzel, párbeszédei tökéletes «igen»-t és «nem»-et mondásaiban jelentkezik, hanem egész villámözönben. «Ez a meggondolás, Kallikles, meggyőzött, s most azon gondolkozom, mint mutathatom be lelkemet egészséges állapotban bírám előtt. Ennélfogva megvetem a külső díszt, miket a legtöbb ember nagyra tart és csak az igazságot nézve olyan erényesen iparkodom életemet élni, amennyire csak bírom. S ha meghalok, szintígy akarok meghalni. És erre buzdítom minden embertársamat, amennyire csak hatalmamban van, s téged is fölhívlak erre a versenyre, amely különb minden egyéb versenynél.»

Középarányos, nagy ember volt ő, olyan, aki a java-gondolkozáson kívűl tehetségei arányosságával és egyensúlyával is kitünik, úgyhogy az emberek benne saját álmaikat, csúcsaikat és elismertetésüket látják. Nagy józanész az ő biztosítéka s ez minősíti őt arra, hogy a világ tolmácsa legyen. Megvan benne az értelem, amely más filozófusokban és költőkben is megvan, de ezenfelül dicsekedhetik olyasmivel is, amivel azok nem dicsekedhetnek, t. i. az erős feloldó érzékkel, amelynél fogva kiegyezteti költészetét a világ jelenségeivel s a reális városoktól hidat ver az Atlantisra.15) Sohasem mulasztja el ezt a fokozatosságot, s bármilyen festői is a magaslat az egyik oldalon, a másik oldalon enyhén lejtteti a síkság felé. Sohasem ír önkívületben s minket sem ragad teljes költői eszeveszettségbe.

Plato a sarkalatos tényeket ölelte föl. Leborulhatott a földre s elfödhette szemét, miközben azt imádta, amit nem lehet megszámlálni, megmérni, megismerni, megnevezni, azt, amit minden részében lehet állítani és tagadni, ami «entitás» és «nem-entitás». Ő ezt superessentialisnak nevezte. Kész volt bebizonyítani, – mint «Parmides»-ben látjuk, – hogy ez a Lény túlhaladja az emberi értelem határait. Soha ember nem ismerte meg teljesebben a Kimondhatatlant. De miután bemutatta hódolatát, mintegy az emberi faj nevében, a Mérhetetlennek, kiegyenesedett és az emberi faj nevében kijelentette, hogy a dolgok mégis megismerhetők. Vagyis elsőbben benső tisztelője volt Ázsiának, a szeretet és hatalom oceánjának, mely fölötte van formának, akaratnak, megismerésnek: mert az az Ugyanaz, a Jó; az Egy, s miután ez a tisztelet és hódolat felfrissítette és megerősítette, visszatért benne Európa ösztöne, kultúrája s fölkiáltott: «S a dolgok mégis megismerhetők!» Megismerhetők, mert egyből eredve, egymásnak megfelelők. Lajtorja van a dolgok közt, s az ég és föld, az anyag és értelem, a rész és egész közt: s ez a fokozat a mi vezetőnk. Amint megvan a csillagoknak a tudománya: az asztronómia, a mennyiségeké: a mathematika, a minőségeké: a kémia, éppígy megvan a tudományoknak a tudománya is: a dialektika, amely nem egyéb, mint az igazat és hamisat szétkülönböztető értelem. Az azonosság és különbözőség megfigyelésén alapszik, mert hogy ítélhessünk, a tárggyal egyesítenünk kell a reávonatkozó ismeretet is. A tudományok – még a legmagasabbak is, mint a mathematika és astronómia – olyanok, mint a vadász, aki minden kínálkozó zsákmányt megragad, még ha nem is tud vele mit csinálni. A dialektikának pedig épp arra kell megtanítani, mire használjuk az összes többi tudományt. «Olyan rangú, hogy az értelmes ember egyetlen tudományba sem fog bele, önmagáért, hanem csakis azzal a kilátással, hogy annak a révén előrehalad ebben a tudományban is, mely valamennyit felöleli.»

«Az ember sajátsága és lényege, hogy az «egész»-et fogja föl, vagy azt, amit az érzékletek eltérése mellett is észszerű egységben lehet fölfogni.» «A lélek, amely nem fogta föl soha az igazságot, nem tud emberi formába átmenni.» – Hirdetem az embernek az Értelmet. Hirdetem annak a létnek jóságát, amely át van hatva a Lélektől, amely a Természetet alkotta, azt az adományt, hogy meg tudja érteni a Természetet, amelyet ő teremtett és teremt ma is. A Természet jó, de az Ész még jobb, miképen a törvényhozó is fölötte áll a törvény követőjének. Megörvendeztetlek titeket ember fiai: hogy az igazság egészség is, hogy van reménységünk, hogy kikutathatjuk, mi is mindennek az igazi valósága. Az ember nyomorúsága az, hogy el van előtte takarva a lényeg látása, s hogy tele van hozzávetésekkel, de a legfőbb Jó valóság, a legfőbb Szépség valóság és minden erény és boldogság a valóságnak ettől a megismerésétől függ. Mert a bátorság sem egyéb, mint ismeret; s a legszebb sors, amely osztályrészéül juthat az embernek, az, hogy dæmona arra vezérelje, ami valóban az övé. S ez az igazság lényege, ha megadjuk mindenkinek a magáét. S az erénynek ismeretére is csak úgy lehet eljutni, ha közvetlenül szemléljük az isteni lényeget. Bátorság tehát! Mert «az a meggyőződés, hogy keresnünk kell, amit nem tudunk, hasonlíthatatlanul jobbakká, bátrabbakká, igyekvőbbekké tesz bennünket, mintha lehetelennek tartjuk annak a fölfedezését, amit nem tudunk s hiábavalónak is tartjuk keresését.» A valóság iránti szenvedélye csorbíthatatlanul független helyzetet biztosít neki, midőn a filozófiát csak annyiban értékeli, amennyiben az a való léttel való közlekedés gyönyöréhez juttat.

Európa szellemével így eltelve mondta ki ezt a szót: «Kultúra.» Látta Sparta intézményeit s páratlanul zseniális szemmel fölismerte a neveléshez fűződő reménységet. Gyönyörét találta minden tökéletesülésben, minden szép, hasznos és igaz átalakulásban, de mindenekfölött a géniusz fényében és az értelmi tökéletességben. «Óh Sokrates – mondja Glaukon – az élet teljességét, a bölccsel szólva, az adja meg, hogy mentől több ilyen beszélgetést hallhassunk.» Mily nagyra becsüli a tehetség tetteit, Perikles, Isokrates, Parmenides hatalmas cselekedeteit! Mily nagyra, mindennél nagyobbra, becsüli magukat a tehetségeket! Az egyes képességeket, kedves személyesítéssel, isteneknek nevezte. Mily nagyra tartja a nevelésben a testnevelést; a geometriát, a muzsikát, a csillagászatot, amelynek megnyugtató és gyógyító hatalmát magasztalja. A «Timaios»-ban megmutatja a szemek legmagasabb fölhasználását: «Állítjuk, hogy az Isten a látásképességét azért találta ki és adta meg nekünk, hogy szemügyre vévén az értelem égi köreit, azok szerint helyesen alkalmazzuk a magunk értelmét, amely a többiekhez, az egyformákhoz mérten zavaros ugyan, mégis kapcsolatban van azok körforgásával, s ha így – azonfelül, hogy természettől fogva megvan a képességünk a helyes okoskodásra, – még jobban megtanultuk, utánozva az istenség egyforma kifejléseit, kiigazíthatjuk tévelygéseinket és hibáinkat». S a «Respublika»-ban: «E tudományok mindegyike révén egy bizonyos lelki szervünk tisztul meg és kél új életre, amely egyébfajta tanulmány révén eltompult és betemettetett; egy olyan szervünk, amely jobban megérdemli, hogy megóvjuk, mint akár tízezer szem, mert csakis ezzel az eggyel láthatjuk meg az igazságot.»

Azt mondta: «Kultúra», de ő volt az első, aki megalapozta, még pedig úgy, hogy a legeslegelső helyet a Természet fölényének adta. Patriciusi ízlésénél fogva nagyra tartotta a születésbeli különbségeket. A szervi jelleg és adottság elméletén alapul a kaszt eredete. «Azoknak, akik kormányzásra termettek, az alkotó istenség aranyat vegyített az alkatukba: a katonáskodásra hívatottaknak ezüstöt; a gazdáknak és kézműveseknek vasat és rezet.» A Kelet, minden korban, megmaradt ennél a hiténél. A Korán kifejezetten ezt a kaszt-álláspontot vallja. «Az emberekben megvan a maguk érce, akár csak az arany vagy ezüst. Azok, akik a tudatlanság állapotában méltók voltak, méltók lesznek a hit állapotában is, mihelyt azt befogadják.» Plato sem fejezi ki ezt gyöngébben: «A dolgok öt rendjéből csak négyre lehet az emberek egyetemességét megtanítani.» – A «Respubliká»-ban legfőképen az ifjúságnak temperamentumaival foglalkozik.

A Természet nagy értékelésének szerencsésebb példája az a párbeszéd, melyet nála Sokrates a fiatal Theagessel folytat, aki a mestertől leckéket óhajt venni. Sokrates kijelenti, hogy bár némelyek bölcsekké váltak annak a révén, hogy ő hozzá szegődtek, ő ezért nem érdemel köszönetet, mert ők nem tőle, hanem egyszerűen azáltal öregbedtek bölcseségben, hogy vele voltak, s azt állította, hogy ő nem is ismeri ennek az útját és módját. «Sokaknak éppen nem kedvező s nem válhatik javukra a velem való érintkezés, t. i. azoknak, akiknek a dæmonom ellenáll; úgyhogy én nem is tudok velük élni. Sokakkal viszont nem tiltja meg nekem a közlekedést, pedig ezek sem nyernek azzal, hogy hozzám szegődtek. Lásd, óh Theages, ilyen a velem való társulás; ennélfogva, ha az istenségnek tetszik, úgy lehet, nagy és gyors előmenetelt fogsz tanusítani; de nem részesülsz ebben, ha neki nem tetszik. Ítéld meg tehát magad, vajjon nem biztosabb-e számodra, ha olyas valaki oktat, akinek hatalmában áll az emberekkel való jótevés, mint ha én oktatlak, aki hol lehetek valaki üdvére, hol nem.» Mintha ezt mondaná: «Nekem nincs rendszerem. Nem felelhetek érted. Az leszesz, aminek lenned kell. Ha van köztünk szeretet, érintkezésünk végtelen gyönyörűség és haszon lesz, de ha nincs, csak az időt fecsérled, engem meg untatsz. Te engem bárgyúnak fogsz találni és híremet-bitorlónak. S ez a titkos vonzás vagy taszítás egészen fölül van mindkettőnk akaratán. Minden jó tulajdonom mágneses és én nem leckékkel nevelek, hanem azzal, hogy a magam dolgát végzem.»

Azt mondta: «Kultúra», azt mondta: «Természet», s nem mulasztotta el hozzátenni: «S ez az isteni is.» Mihelyt a lélekben gondolat ébred, azonnal arra igyekszik, hogy erővé váljék s az eszközök egész seregét szervezze magának. Plato, a határok kedvelője, szerette a határtalant is, jól látta, mily kiterjedést és nemességet ad maga az igazság, maga a jóság és iparkodott mintegy az emberi értelem nevében méltó hódolatát bemutatni iránta, olyan hódolatát, amely egyaránt számol az azt elfogadó végtelen lélekkel s az azt bemutató emberi értelemmel. Ezért ezt mondja: «Tehetségeink a végtelen felé rohannak s onnan visszatérnek hozzánk. Ennek a pályának csak kis részét tudjuk megjelölni, de itt olyan tény jelentkezik, melyet nem lehet átugorni, s amely előtt szemet húnyni öngyilkosság. Minden dolog közt fokozat van és bárhol kezdjük, fölfelé, egyre fölfelé haladunk. Minden dolog jelképies; s amit eredménynek nevezünk, az tulajdonképen kezdődés.»

Plato módszerének és teljességének kulcsa az ő kétszer metszett vonala. Miután megvilágította a föltétlen jó és igaz viszonyát és az intelligibilis világ formáit, így szól: «Vegyünk föl egy vonalat, amely két egyenlőtlen részre van metszve. Messük megint ketté mind a két részt, – amelyek egyike a látható, a másika az értelmileg fölfogható világot képviselje, – s ez a két újabb metszet pedig egyrészt ennek a világnak világos, másrészt sötét részét, – akkor a látható világ egyik metszetében képeket kapunk, azaz árnyékokat és visszaverődéseket, a másik metszetében ezeknek a képeknek tárgyait kapjuk, azaz a növényeket, állatokat, a művészet és természet műveit. Azután osszuk meg az értelmileg fölfogható világot hasonló módon, akkor az egyik metszetben találjuk a véleményeket és föltevéseket, a másikban az igazságokat.» Ennek a négy metszetnek felel meg a lélek négy művelete, – a föltevés, a hit, az értelem, az ész. Amint minden tócsa visszatükrözi a nap képét, úgy minden gondolat és tárgy a Felséges Isten képét és teremtményét tükrözi vissza. A világegyetemet millió csatorna szeli át az ő működése számára. Minden dolog folyton följebb emelkedik.

Minden gondolatát ez az emelkedés jellemzi. «Phaidros»-ában azt tanítja, hogy a szépség minden dolog közt a legkedvesebb, mert vidámságot ébreszt, s a vágy és bizalom magvát szórja világszerte, ahol csak megjelen, pedig bizonyos fokban minden dologban megjelen: ámde van a világon még valami más is, ami annyival szebb még a szépségnél is, amennyivel szebb a szépség a kaosznál, t. i. a bölcseség, amelyet ugyan még a mi oly csodás látószervünk sem tud elérni, amely azonban, ha láthatnók, elragadtatásba ejtene tökéletes valódiságával.» Ugyanilyen szempontból tárgyalja azt, mint a műalkotások kíválóságának forrását: «Ha egy művész valamely műve alkotásánál, mindig csak azt tartja szem előtt, ami örökké fennáll és az azonossal egyezik meg, és ilyen mintát használva föl eszméjét és erejét ebben a műben fejezi ki, ebből szükségszerűen következik, hogy alkotásának szépnek kell lennie. Ha azonban csak azt nézi, ami született és meghal, azaz véges, az távol marad a széptől.»

Így van ez többi műveivel is. A «Lakoma» ugyanebben a szellemben tanítja, – amely most a világ minden költészetében s szónoklatában otthonos, – hogy a szemek szerelme csak kezdő folyamat, mert bizonyos távlatból nézve – csak jelképe a lélek szenvedélyes vágyódásának, amellyel a szépség végtelen és még csak ezentúl fölfedezendő tengerét keresi. Az istenségbe vetett ez a hit sohasem hagyja el a lelket, s minden dogmájának korlátja. A test nem taníthat bölcsességre – csak az Isten taníthat. Ugyanily szellemben hirdeti állandóan, hogy az erényt nem lehet tanítani, mert az nem tudomány, hanem ihlet; hogy a legnagyobb és legjobb dolgokat «mánia» hozza létre és isteni adomány juttatja hozzánk.

Ez elvezet engem ahhoz a középponti alakhoz, akit Akadémiájában szócsövéül használt minden megfontolandó gondolatának, s akinek életrajzát úgy kidolgozta, hogy a történelem adatai egészen elmosódnak Plato szelleme fényénél. Sokrates és Plato kettős csillag, akit még a legerősebb lencséjű teleszkóp sem bírna szétválasztani. Sokrates viszont, az ő rajza és géniusza szerint a legjobb példája a Plato rendkívüli hatalmát kitevő szintézisnek.

Sokrates közönséges, de azért tisztes származású volt; élettörténete a legmindennapibb. Olyan igénytelen volt a külseje, hogy állandóan tréfák céltáblája volt, annyival inkább, mert jó kedélyű volt és kitűnően értette a tréfát, úgyhogy szinte kihívta a csipkedő élceket, miket bizonyára ő is busásan visszafizetett. A színészek kifigurázták a színpadon; a gölöncsérek rápingálták csúf arcát a fazekaikra.

Hidegfejű legény volt; humora tökéletes vérmérséklettel párosult. Bárkivel is állt szóba, úgy ismerte a maga emberét, hogy a vele vitatkozót föltétlenül falnak állította és legyőzte. S ő szertelenül szerette a vitatkozást. Az ifjúság nagyon kedvelte és sokszor meghívta lakomára; s ő szívesen el is ment a beszélgetés kedvéért. De azután inni is tudott, még pedig derekasan, mert a legerősebb koponya volt Athénben; s miután asztal alá itta az egész kompániát, ment a maga útjára, – mintha semmi sem történt volna, – hogy újra párbeszédbe kezdjen valakivel, aki még józan. Szóval olyasvalaki volt, akit falusi atyánkfiai «régi jó fajta» névvel illettek volna.

Egy csomó kispolgári hajlandóságot is látunk benne. Borzasztóan szerette Athént; gyűlölte a fákat; önszántából sohasem akart a sáncokon túl menni. Ismerte a város minden régi alakját; nagyra tartotta még a fecsegőket és filisztereket is, s meg volt győződve arról, hogy Athénben minden jobb egy kicsit, mintsem egyebütt. Olyan egyszerű volt beszédjében és szokásaiban, mint egy quaker. Szerette az alantas kifejezéseket; példálózott kakasokról s női jómadarakról, leveses tálról és jávor-fakanálról, szolgákról és patkoló kovácsokról és kimondhatatlan mesterségű emberekről, – különösen, ha finnyás személlyel beszélgetett. Életbölcsesége a Franklinéra emlékeztet. Így annak, aki visszahőkölt attól, hogy gyalogszerrel induljon Olympiába, bebizonyította, hogy az nincs is messzebb, mint ha séta-útjait, miket naponta megtesz a város kapuin belől, összeadja.

Derék öreg bácsi volt ő, nagy füleivel, roppant bőbeszédűségével. De híre jár annak is, hogy a böotiai háborúban egy-két alkalommal olyan elszántságot tanusított, hogy ezzel fedezte a csapatja visszavonulását. Azt is mesélik, hogy egyszer, amikor történetesen beült a városi tanácsba, a bolondosság leple alatt olyan bátran szállt szembe a nép szavával, hogy majdnem rajtavesztett. Nagyon szegény volt, de olyan edzett, mint egy katona. Meg tudott élni egy marék olajbogyóból s rendesen a szó szoros értelmében kenyéren és vízen tengődött, ha csak barátai nem hívták vendégségbe. Mindennapi szükségleteire rendkívül kevés kellett neki, s bizony senkifia nem tudna úgy élni, amint ő élt. Alsóruhát nem hordott; felső ruhája ugyanaz volt télen-nyáron; mezítláb járt. Azt mesélik még róla, hogy, mivel nagy gyönyörűsége telt a legelőkelőbb és legműveltebb ifjakkal való társalgásban, olykor visszatért régi mesterségéhez és szobrokat faragott, – jókat, rosszakat – s azokat árulta.

Akármit mondjanak, bizonyos, hogy fő-főszenvedélye ez a vitatkozás volt, s színlelt semmit-nem-tudása alatt Athén legravaszabb szónokait és filozófusait is – lettek légyen bennszülöttek, vagy Kis-Ázsiából vagy a szigetekről bevándorlottak, – megtámadja és legyűri. Senki sem állhat annak ellent, hogy szóba ne álljon vele, olyan becsületes és igazán érdekes ember. Szívesen engedte, hogy megcáfolják, ha nem volt igaza, de éppoly szívesen cáfolt meg másokat, akik téves dolgokat állítottak. Mindkét esetben megőrizte jókedvét, mert úgy tartotta, hogy nem érheti az embert nagyobb baj, mintha valaki hamis fogalmakat alkot magának a helyesről és helytelenről. Irgalmatlan vitatkozó, aki azt állítja, hogy semmit sem tud, holott hódító értelme határait senki sem érte el soha. Kedélyét lehetetlen volt megzavarni; rettenetes logikájában is mindig kényelmes és játszi maradt; olyan «gondatlan» és «tudatlan», hogy a legvigyázóbbat is lefegyverezte, és a legmulatságosabb módon rántotta bele borzasztó kétségbe, kaoszba. Ő ellenben mindig tudja a kivezető utat; tudja, de nem akarja elárulni. Nincs menekvés! Dilemmáival rémes választások közé hajtotta őket és a nagy tekintélyű Hippiasokat és Gorgiasokat úgy dobálja ide-oda, akárcsak a fiúcska a labdáját. Zsarnoki realista volt! Meno életében már legalább ezerszer értekezett számos közönség előtt az erényről, s úgy érezte, hogy nagyon jól. Ámde ebben a pillanatban mégsem tudja megmondani, mi is az – úgy megbénította Sokrates, ez a rezgő-hal az ő villanyosságával.

Erről a keményfejű humoristáról, akinek különös ötletei, furcsaságai és bonhomiája mulattatta a fiatal patriciusokat, mialatt jó mondásai és szójátékai mindennap szájról-szájra jártak, utóbb az derült ki, hogy becsületessége éppoly legyőzhetetlen, mint logikája és hogy ő vagy mániákus, vagy legalább is, ilyennek álarca alatt, rajongó a vallásos nézeteiben. Amidőn azzal vádolták a törvény előtt, hogy fölforgatta a nép hitét, ő a lélek halhatatlanságát, s a jövendőbeli jutalmat és büntetést erősítgeti s minthogy megtagadta tanai visszavonását, fogságba vetették és halálra ítélték. Sokrates bevonult a börtönbe, s mindjárt megszüntette a hely minden szégyenletességét, mert nem lehetett börtön az, amíg ő benne volt. Kriton megvesztegette a porkolábot, de Sokrates nem akart árulás útján kiszabadulni. «Bármily kellemetlenségek származnak is belőle, semmit se tartsunk nagyobbra, mint az igazságot. Én ennek a hangját mint síp és dob szavát hallom, s ettől siketté válok mindazzal szemben, amit mondasz.» Fogságának és ott folytatott beszélgetéseinek, s a bürök-pohár kiürítésének története a világhistória legbecsesebb lapjai.

Az a ritka összetalálkozás, mely szerint egy ilyen csúf testben egyesült a bohóc a vértanuval, a merész utcai és piaci vitatkozó a történelem eleddig ismert legédesebb szentjével, nagy erővel ragadta meg Platónak az ellentétek iránt oly fogékony lelkét és Sokrates alakja szükségkép a szín homlokterébe került, mert ő volt a legalkalmasabb szócsöve mindazoknak a szellemi kincseknek, miket Plato közölni akart. Ritka szerencse volt, hogy ennek a népből való Aesopusnak, s az ünnepélyes tudású tudósnak össze kellett találkozniok, s hogy kölcsönös tehetségeik révén egymást halhatatlanokká tették. Sokrates jellemének rendkívüli szintézise fölülmulta Plato értelmi szintézisét. Ilyen eszközökkel Plato közvetlenül és irigység nélkül föl tudta használni Sokrates szellemességét és súlyát, s ezért kétségtelenül sokkal tartozik neki, viszont azonban Sokrates e tulajdonságai is sokat nyertek Plato tökéletes művészi beállításában.

Meg kell még jegyeznem, hogy Plato gyöngéi is ebből a tulajdonságából erednek. Célja az volt, hogy az értelemre hasson, ezért kifejezésmódja irodalmi. Amikor egekbe emelkedik, a mélységbe száll, az állam törvényeit, a szerelem szenvedélyét, a bűn okozta lelkifurdalást, az elszálló lélek reménységét fejtegeti: mindenkor irodalmi. Érdemét egyedül az kisebbítheti, hogy írásai – kétségkívül annak következtében, hogy bennük az értelem az uralkodó vonás – nem hatnak azzal az eleven erővel, mint a próféták kiáltásai és az írástudatlan arab és zsidó szónokok beszédei.

Lehet, hogy ez a bírálat ellentmondást kelt, de annyi bizonyos, hogy ezzel a dolgok természetében rejlő tényt érintettük: a tölgyfa nem narancsfa. A cukor tulajdonságát csak a cukor őrzi meg, a sóét a só.

Másodszor: Platónak nincs rendszere. Legbensőbb hívei és tanítványai is hiába védik ez ellen a kifogás ellen. Ő a világegyetem elméletére törekedett, de elmélete se nem teljes, se nem magátólértetődő. Egyik ember azt hiszi, ezzel vagy azzal ezt meg azt értette, de a másik mást ért alatta. Az egyik helyen állít valamit, de a másikon éppen az ellenkezőjét. Terheli őt az a mulasztás, hogy nem csinálta meg az átmenetet az eszmékből a testre. Íme a világ: egészséges, mint egy dió, tökéletes, a kaosznak legkisebb teret sem enged, nincs benne sehol szakadék, vég, nincs sehol jele az elhamarkodásnak, toldás-foldásnak, vagy gondolat-megmásolásnak; pedig a világ elmélete csupa rongy és toldás-foldás.

Azonban még a leghosszabb hullám is hamarosan belevész a tengerbe. Plato szerette volna megteremteni a platonizmust, a világnak megismerésen alapuló szabatos kifejezését. Ez nem kevesebbet jelentett volna, mint a Plato lelkén átment világot. Minden atomjának platói jelleget kellett kapnia, minden azelőtt ismert atomot, kapcsolatot, tulajdonságot itt újra kell megismernünk; újra rájok találunk, de rendezve. Azonban ez nem Természet, hanem Művészet. S éreztetni akarja velünk: bár Nagy Sándor katonáival és lovaival végigszáguldotta ennek a földkerekségnek sok országát, ámde ezek az országok és azok a dolgok, mikből az országok alkotvák: alkotó elemeik, maga a bolygónk és az ember törvényei átmentek ebbe az emberbe, mint a táplálék átmegy a testen, s már nem is táplálék, hanem testté vált, úgyhogy ez a mammuth-falat Plato lett. Az egész világra rásütötte a tulajdonjoga védőjegyét. Ez az individualizmus nagyravágyása. De a falat mégis túlságosnak bizonyult. A «boa constrictor»-ban hiába van meg a jóakarat, hogy megfalja, mert vállalkozása dugába dől. Kísérlete közben elbukik, s harapás közben megfullad; a világ, amelybe beleharapott, a harapót önnönfogain ragadja meg szorosan. Ő ebbe belepusztul, míg a meg nem hódított Természet tovább él és elfelejti őt. Ez vár mindenkire, s Plato is így járt. Az örök Természettel szembehelyezve Plato is merő filozófiai kísérletezésnek tűnik föl. Egyik lapon ezt állítja, a másikon azt. A legélesebb eszű germán bölcselő, Plato legkedvesebb tanítványa, sem tudja soha megmondani, mi is hát a platonizmus. Valóban csodálatos szövegeket idézhetünk minden nagy problémája mellett és ellen egyaránt.

Kénytelenek vagyunk ezeket a dolgokat kimondani, ha fontolóra vesszük Plato vagy bármely más filozófus abbeli kísérletét, hogy rendelkezzék a Természettel, holott az nem akarja, hogy vele rendelkezzenek. Eleddig nem volt még olyan erős lángelme, amelynek csak valamelyes részt sikerült volna a Létet megmagyarázni. A titok mindig megfejtetlenül marad. De talán méltánytalan, ha ezt az ambiciót Platónak felrójuk. Távol legyen tőlem, mintha az ő tiszteletreméltó nevét elhamarkodott ítélettel akarnám sérteni. Az emberek, értelmük arányában, elismerték transzcendens igényeit. Az ő megismerésére az vezet, ha összehasonlítjuk, de nem a Természettel, hanem más emberekkel. Hány század tünt tova és ő még mindig megközelíthetetlen marad. Hogy az emberi ész olyan hatalmas alkotásait megismerjük, aminő a karnak-i templom vagy a középkor székesegyházai vagy az etrusk maradványok, – ehhez az emberi tehetség teljes terjedelme szükséges. Azt hiszem, akkor látunk a legigazabban, ha a tisztelet szemüvegén nézzük. Ha elmélyedünk a tanulmányába: műve, értelme elmélyül, érdeme fokozódik. Ha azt mondjuk, milyen szép mesegyűjtemény van itt; ha stílusát vagy józan eszét, arithmetikáját magasztaljuk, úgy beszélünk, mint az iskolásfiúk, s félek, hogy a dialektikán gyakorolt türelmetlen kritikánkat is ez a vád érheti. A bírálat türelmetlensége hasonlít annak az embernek a türelmetlenségéhez, akinek sietős a dolga és még mérföldeket hall emlegetni; s mégis legjobb, hogy a mérföldben hétszázhatvan yardnak kell meglenni. A nagyszemű Plato a fényt és árnyat életünk géniuszához arányosította.