Azok a kiváló férfiak, akik egyszermind a legkedvesebbek embertársaik előtt, nem abból az osztályból kerülnek ki, akiket a közgazdaságtan termelőknek nevez: semmi sincs a kezükben, nem foglalkoztak gabonatermeléssel, nem sütöttek kenyeret, nem gyarmatosítottak, nem találtak föl szövőszéket. Ez a városépítő, piacjáró emberi faj magánál magasabbra tartja és jobban szereti a poéták osztályát, akik értelmi királyságuk révén az ő gondolataikat és képzeletüket olyan eszmékkel és festményekkel táplálják, amelyek kiemelik az embert a búza és pénz világából s kárpótolják a napi megrövidülésekért, a munka és kereskedelem silányságáért. Azután megvan a maga értéke a filozófusnak is, aki azzal hízeleg a dolgozó ember értelmének, hogy azt finomságokra irányozza, amelyek új tehetségekre tanítják. Mások ám építsenek városokat; az ő hivatása az, hogy megértse őket s áhitatos tisztelettel töltse el őket. Van azonban még egy osztály, amely ismét más regiókba vezet, az erkölcs vagy akarat világába. A szellem e területének sajátsága az az igény, amellyel föllép. Ahová csak behatol a jogérzet, minden egyéb dolgon uralkodóvá válik. Más dolgokat én alakítok át költészetté, de az erkölcsi érzés engem alakít át azzá.

Nem egyszer gondoltam el, hogy igen nagy szolgálatot tenne az irodalomtörténet-írásunknak, aki megvonná a rokoni párhuzamot Shakespeare és Swedenborg között. Az emberi szellem örökös zavarban leledzik, amidőn értelmet s egyben szentséget követel, s egyaránt türelmetlen, ha az egyiket a másik nélkül kell látnia. Az összeegyeztető eleddig még nem jelent meg. Ha belefáradtunk a szentekbe, Shakespeare a menedék-városunk. De ösztöneink mindjárt arra tanítanak, hogy a Lényeg problémájának kell minden mást megelőznie, – annak a kérdése: «honnan», «miért», «mi» és «hová». S ezek megoldását adja az élet, ne a könyv. A dráma, vagy egyéb költemény megközelítő vagy közvetett válasz; de Mózes, Menu, Jézus egyenesen nekivágtak a problémának. Az erkölcsi érzés légköre a nagyságnak olyan régiója, amely minden anyagi nagyságot játékká fokoz le, ellenben minden, eszes szegény ördögnek is megnyitja a világegyetem kapuit. De különösen mohó sietséggel terjeszti ki uralmát az emberre. A Korán így szól: «Az Isten úgymond: Azt hiszed, hogy az eget és földet és mindent, ami közöttük van, tréfából teremtettük, s hogy nektek nem kell visszatérnetek mi hozzánk?» Az akarat birodalma ez és minthogy a személyiség magvát, az akaratot befolyásolja, mintha az egész világegyetemet egy személlyé változtatná:

A Szent minden embernek parancsol. A Korán megkülönbözteti azokat, akik természettől fogva jók, s akiknek jósága befolyással van másokra, s azt mondja, hogy ez az osztály a Teremtés célja: a többiek csak annyiban bocsáttatnak be a Lét ünnepségére, amennyiben azok nyomdokait követik. S a perzsa költő így ujjong egy ilyen lélek felé: «Járulj bátran a Lét lakomájához; Te hivatalos vagy, a többieket csak Veled bocsátják be.19)

Ennek a kasztnak kiváltsága, hogy hozzáfér a Természet titkaihoz és alkatához, még pedig a tapasztalatot fölülmúló, magasabb módon. Közszólásmód szerint: amit egyik ember tapasztalásból tanul meg, azt a rendkívül éleselméjű ember tapasztalat híján is megsejti, kitalálja. Az arabok szerint egyszer Abul Khain, a misztikus és Abu Ali Seena, a filozófus tanácskoztak egymással, s amikor elváltak, a filozófus így szólt: «Mindazt, amit ő lát, én tudom»; a misztikus pedig ezt mondta: «Amit ő tud, én látom.» Ha ennek az intuiciának okát kérdjük, a választ abban a sajátságban találjuk meg, amelyet Plato «visszaemlékezés»-nek nevez és mely benne van a brahmánok lélekvándorlási tanában. Minthogy a lélek gyakran született újra, vagyis, mint a hinduk mondják: «ezer születés által járta be a Lét ösvényeit», s látta úgy az itt levő, mint az égben és föld alatt dolgokat, mindenből meríti ismereteit; nem csoda tehát, ha bármely dologra vissza tud emlékezni, amit felőle azelőtt tudott. «Minthogy a Természetben minden összefügg és rokon, s a lélek már előbbről ismert mindent, nincs akadálya annak, hogy bárki, aki emlékezetébe csak egy dolgot idézett föl, vagy közszólás szerint egy dolgot tanult meg, magától föl ne fedezze minden egykori tudását és rá ne jöjjön minden egyébre, csak ha elég bátor és bele nem fárad a kutatásaiba. Mert a vizsgálódás és tanulás mind csak visszaemlékezés.» Hát még ha a kutató szent és isteni lélek! Minthogy az ember lelke az őseredeti lélekkel rokon, amely által minden dolog létezik, könnyen folyik bele minden dologba és minden dolog ő belé folyik, s egyesülnek s ő rokonérzéssel hozzáfér alkatukhoz és törvényeikhez.

Ez az ösvény nehéz, titokzatos és teli van rémekkel. A régiek extázisnak, vagy önkívületnek nevezték, amikor az ember szinte kiszáll a testéből, hogy gondolkozzék. Minden vallástörténetben megtaláljuk a szentek elragadtatásának nyomait; – boldogság ez, de az öröm egyetlen jele nélkül; komoly, magános, sőt szomorú boldogság. Plotinus így hívta: «a magánosnak a magánoshoz való menekülése». Μυεσις, szem-behúnyás, s innen ered a «mysztikus» szó. Önkénytelenül eszünkbe jut Sokrates, Plotinus, Porphyrus, Böhme, Bunyan, Fox, Pascal, Guion, Swedenborg trance-sze. De éppoly önkénytelenül emlékszünk arra is, hogy ez betegség társaságában lép föl. Ez a boldogság félelem képében köszönt be s megrázza az illető lelkét. «Túlfeszíti agyaglakát», s őrjöngővé teszi az embert, vagy félszegségekre vezet, mik megrontják az ítéletét. A vallásos ihlet legfőbb példáiba belevegyült valami beteges, bár az elme ereje kétségtelenül öregbedett. Vajjon a legfőbb jó szükségképpen együtt jár-e olyan tulajdonságokkal, amelyek ellensúlyozzák és elveszik a hitelét?

Azt mondjuk-e, hogy a takarékos szülőanya pontosan kilatolja és kiméri a földet és tüzet, amely az ember alkotására szükséges, de nem akar egy unciát sem ráadni, jóllehet egész nemzetek mennének is tönkre vezér hiányában? Azért az isten választott embereinek is őrültségekkel és kínjukkal kell megfizetniök tudományukért. Ha tiszta szenet, kurbunkulust vagy gyémántot kívánsz, hogy az agyad átlátszó legyen, törzsednek és szerveidnek annál vaskosabbaknak kell lenniök; porcellán helyett csak fazekas agyagja, sara.

Az újkorban az ilyen befelé fordított léleknek legfeltünőbb példája Swedenborg Emánuel, aki 1688-ban, Stockholmban született. Ez az ember, akit kortársai holdsugár-balzsammal telt látnoknak tartottak, kétségkívül csak olyan reális életet élt, mint bármely más emberfia, s most, amidőn az a sok királyi és hercegi Fridrik, Krisztierna és Braunschweig már mind feledségbe merült, ő ezrek és ezrek lelkében kezd gyökeret verni. Amint ez a nagy emberekkel megesni szokott, ő is, sokféle képességei összegével mintha több ember összetétele volna, – mint ama bizonyos gyümölcsök, mik a kertben négy vagy öt egyes virág egyesüléséből érlelődnek. Kerete nagyobbszabású s ezért a nagyobb méret előnyeit élvezi. Amint könnyebb a nagy szféra visszaverődését nagyobb gömbön meglátni – bár bizonyos repedések vagy foltok zavarják is – semmint egy vízcsöppön, úgy a nagyobb kaliberű emberek, mint Pascal vagy Newton, bár némi vegyületével a különösségnek, vagy eszelősségnek, több segítségünkre vannak, mint a jól egyensúlyozott, de középszerű elmék.

Ifjúsága és nevelése nem lehetett rendkívüliségek híjával. Az ilyen gyermek nem fütyürészhet, nem táncolgathat, hanem bányákban, hegyekben bujkál, elmélyed vegytanba, optikába, élettanba, mathematikába, csillagászatba, hogy sokféle tehetségű agyának megfelelő képeket találjon. Tudós volt már gyermekkorában. Upsalában tanult. Huszonnyolc éves korában XII. Károly a bányafőhatóság ülnökévé tette. 1716-ban négy évre elhagyta hazáját s egyetemeket járt Angliában, Hollandiában, Francia- és Németországban. 1718-ban, Fredericshall ostrománál nevezetes mérnöki tettet vitt véghez, amidőn két gályát, öt kisebb hajót és egy naszádot mintegy tizennégy angol mérföldre vontatott szárazföldön a király szolgálatára. 1721-ben beutazta Európát, hogy bánya- és kohóműveket tanulmányozzon. 1716-ban kiadta «Dædalus Hyperboreus»-át, s ettől kezdve harminc éven át tudományos munkák írásával és kiadásával foglalkozott. Ugyanilyen erővel mélyedt el a theológiába. 1743-ban, negyvennégy éves korában kezdődött el ú. n. illuminációja. Minden metallurgiája és hajóvontatása belemerült ebbe az elragadtatásba. Már nem adott ki több tudományos könyvet, visszavonult gyakorlati tevékenységétől is s életét ezentúl vaskos theológiai könyvek írására szentelte, amelyeket vagy a maga, vagy a braunschweigi vagy más hercegek költségére Drezdában, Lipcsében, Londonban, Amsterdamban adott ki. Utóbb ülnöki tisztéről is lemondott, de a fizetését élete végéig meghagyták neki. Hivatala benső ismeretségbe hozta XII. Károly királlyal, aki nagy tiszteletben tartotta és sokszor kikérte a tanácsait. A király utódja éppúgy megbecsülte. Az 1751-iki országgyűlésen – mondja Hopken gróf – a legalaposabb pénzügyi tervezet az ő tollából eredt. Svédországban nyilván megkülönböztetett becsülésben részesült. Ritka tudománya és gyakorlati ügyessége, s az a híre, hogy «második látása» van, rendkívüli vallásos ismeretei és képességei királynékat, nemeseket, papokat, hajótulajdonosokat, nagy tömegeket vonzottak a kikötőkbe, miket számos utazása közben érintenie kellett. A papság ugyan némi akadályokat is gördített vallásos művei behozatala és terjesztése ellen, azonban – úgylátszik – a hatalmasok az ő pártjára keltek. Sohasem házasodott meg. Viselkedése nagyon szerény és előkelő volt. Szokásai egyszerűek; kenyéren, tejen, növényi koszton élt; nagy kert közepén álló házikóban lakott. Többször látogatott el Angliába, bár ott a tudósok és kiváló emberek nyilván nem sokat törődtek vele. Londonban, 1772-ben, március 29-én nyolcvanötödik évében halt meg, agyszélhűdés következtében. Londoni időzése alatt csöndes, papos embernek írják le, aki szerette a theát, kávét és gyermekeket. Ha bársony díszruháját öltötte föl, kardját is felkötötte, s ha kisétált, aranygombos botot hordott. Közkeletű arcképe régi módi hosszú kabátban, parókával ábrázolja; tekintete azonban tétova, vagy a levegőégbe révedező.

A géniusz, – amelynek az lesz a hivatása, hogy kora tudományát egy fokkal finomabb tudománnyal itassa át, hogy keresztülhatoljon a Tér és Idő korlátain, hogy benyomuljon a homályos szellemvilágba és új vallás alapítását kisérelje meg – tudományos működését kőfejtőkben, kohókban, olvasztó-kemencék és tégelyek mellett, hajóépítő műhelyekben s boncoló termekben kezdte el. Talán nincs ember, aki alkalmas bírálója lehetne ilyen sokfajta munkái érdemének. Úgy látszik, a XIX. század nem egy tudományát megelőzte. A csillagászatban megelőzte a hetedik bolygó fölfedezését, – sajnos, nem egyszersmind a nyolcadikét is, – megelőzte a modern csillagászoknak azt a fölfogását, hogy a Föld a Napból ered; a magnetizmusban későbbi tudósok néhány fontos kísérletét és következtetését; a vegytanban az atomelméletet; az anatómiában Schlichting, Monro és Wilson fölfedezéseit; ő fejtette ki először a tüdő szerepét. Kitünő angol kiadója nagylelkűen elmellőzi Swedenborg felfedezéseinek hangsúlyozását, mert ő sokkal nagyobb volt, semhogy sokat gondolt volna az eredetiségével.

Olyan roppant szellem, hogy messze túlhaladja korát (amely nem is érti meg), s távolra kell tőle állnunk, hogy jól szemügyre vehessük. Meggyőző példája, – amint az Aristoteles, Bacon, Selden, Humboldt is, – hogy az emberi lélek a Természet mily hatalmas tudására, illetve szinte mindenütt-jellemvalóságra tehet szert. Pompás bölcselkedése a Természetről, tudományról, amelyet mintegy magas toronyból végez, – anélkül, hogy valaha szem elől tévesztené a dolgok sorát és szövedékét, – javarészt megvalósítja «Principia» c. művében foglalt tulajdon festményét az ember eredeti, ép teljességéről. Különleges felfedezései érdemét messze túlhaladja fő-főérdeme: az ő magával való egyenlősége. A vízcsöppben is megvan a tenger sajátossága, de azért a vízcsöpp nem mutathat be vihart. Meg van a hangversenynek, meg az egyes fuvolának a szépsége, s megvan egy hadseregnek, s meg egy hősnek a maga ereje. És Swedenborgban a modern könyvek ismerői leginkább a hatalmas tömeg érdemét fogják csodálni. Egyike az irodalom csodaóriásainak, mastodonainak, s nem mérhető össze közönséges tudósok egész testületeivel sem. Hatalmas megjelenése ugyancsak zavarba hozná az egyetem taláros professzorait.

Mai könyveink hamisak: töredékességüknél fogva. Tételeik csak bon mot-k, s nem természetes fejtegetés részei; gyerekes kifejezései a Természetben való gyönyörködésnek; bizonyos furcsaságok és érdekességek gyűjteményei, amelyek nincsenek összhangban a Természettel, hanem készakarva úgy tesznek, ahogy az ezermesterek: elrejtik bűvészetük eszközeit. Ellenben Swedenborg rendszeres tudós, s minden mondatában a Természetre van tekintettel. Minden eszközét, módszerét elénk tárja. Képességei csillagászati pontossággal működnek s csodálatos írásai mentesek minden hivalkodástól és önteltségtől.

Swedenborg nagy eszmék légkörébe született bele. Bajos megmondani, mi volt a sajátja; azonban életét a világegyetem legnemesebb festményei tették méltóságosabbá. Az az erővel teljes aristotelesi módszer, az ő kiterjedésével és szabatosságával, – amelynek geniális sugárzása szégyenbe hozza a mi meddő, egyvonalú logikánkat; amely egész sorozatokkal, fokozatokkal, okokkal és okozatokkal dolgozik s megtanít arra, mint kell megkülönböztetni erőt és anyagot, lényeget és esetlegest, s amely műszavaival és meghatározásaival a Természet magasba vezető útjait nyitotta meg: – nagyra nevelte az athléta-filozófusok faját. Harwey kimutatta a vér keringését, Gilbert azt, hogy a Föld mágnes, Descartes – a Gilbert mágnese alapján – az ő örvényével, csigavonalával és sarkításával egész Európát betöltötte az örvénylő mozgás, mint a Természet titka vezéreszméjével. Newton éppen abban az évben, amikor Swedenborg született, tette közzé «Principia» c. művét, s állította föl a nehézkedés egyetemes törvényét. Malpighi – Hippokrates, Leukippos és Lucretius magas elméletei alapján – hangsúlyozta azt a tantételt, hogy a Természet parányokban működik – tota in minimis existit natura. Vetélytárs nélkül álló boncolók, mint Swammerdam, Leuvenhoek, Winslow, Eustachius, Heister, Vesalius, Boerhave az emberi nagy összehasonlító anatómiában már mi fölfedezni valót sem hagytak meg a boncoló kés vagy mikroskóp számára; Linné, – kortársa, – kedves tudományában azt erősítgeti, hogy a «Természet mindig egyforma»; s utoljára Leibnitz és Wolf Keresztély a módszer nemességét, az alapelvek legszélesebbkörű alkalmazását mutatták ki a kozmológiában, míg Locke és Grotius levonták belőle az erkölcsi következtetéseket. Maradt-e még valami egyéb a legnagyobb kaliberű lángelme számára, mint hogy átmenve ezeken a területeken, igazoljon, egyesítsen? Könnyű ezekben a szellemekben Swedenborg tanulmányai és problémái ihlető forrásait megtalálni. Ő képes volt szolgálatába hajtani és megeleveníteni a gondolatok e hatalmas tömegeit. De éppen ezeknek a lángelméknek közeli rokonsága, akiknek egyikétől-másikától vezéreszméit származtatta, Swedenborgban újabb példáját szolgáltatja annak, hogy mily bajos még a legtermékenyebb géniusznak is eredetiséget, elsőszülöttséget tanusítani a Természet törvényeinek kikutatásában és hirdetésében.

Kedvenc szempontjait a Formák, a Sorok és Fokok, a Befolyás és Vonatkozás tanának nevezte el. Érdemes a saját könyveiben tanulmányozni, mint állította föl tételeit. Nem mindenki tudja őket olvasni, de aki tudja, az busás jutalmat nyer. Ezt mutatják például theológiai munkái. Iratai elégséges könyvtára lehetnének egy remete- s athlétaszellemű tudósnak. Az Állatország Gazdasága emelkedett szelleménél fogva valóságos hódolat az emberi nemnek. Nem hiába tanulmányozta a köveket és fémeket. Sokoldalú és szolid tudása stílusát ragyogóvá teszi; csak úgy fénylenek benne a gondolat nyílhegyei s hasonlít azokra a téli reggelekre, amikor a levegő kristályoktól ragyog. Tárgyai nagysága adja meg a nagyságot stílusának is. Alkalmas volt a kozmológiára, mert veleszületett az «azonosság» fölfogása, amely a puszta nagyságot nem tekinti döntőnek. A mágnesvas atomjában is meglátta azt a tulajdonságot, amely a Nap és a bolygók spirális mozgását létrehozza.

Eszméi, amik közt élt ezek: a természettörvények egyetemes érvénye; Plato tana a fokokról; minden dolog egymásba változása vagy visszaváltozása, s minden résznek összeillősége, egymásnak megfelelősége; az az elmés titok, hogy a kicsi magyarázza a nagyot, s a nagy a kicsit; az ember középpontisága a Természetben s minden dolgok kapcsolata; az a meglátás, hogy az emberi test szorosan egyetemes, vagyis olyan eszköz, amelynek révén a lélek táplálja az összes anyagot, s viszont ő is onnan veszi táplálékát. Ennélfogva, szöges ellentétben a szkeptikusokkal, úgy tartotta, hogy «mentől bölcsebb az ember, annál inkább imádója lesz az istenségnek». Szóval: az identitás bölcsészetének volt a híve, de azt nem vallotta olyan tétlen meddőségben, mint a berlini vagy bostoni álmodozók,21) hanem évek hosszú során próbálta ki a legkeményebb wiking bátorságával, akit csak zord svéd hazája valaha csatába küldött.

Ez az elmélet a legrégibb bölcselőktől ered, de talán épp a legújabbaktól származtatja legkitünőbb magyarázatát. Ez pedig a következő: a Természet folytonosan megismétli eljárásait, de mindig egymásra következő, újabb szinteken. A régi mondás szerint «a Természet mindig hasonló önmagához». A növényben a szem, vagy rügy levéllé nyílik, majd egy másik levéllé, azzal a képességgel, hogy gyökérré, szárrá, szirommá, fedőlevéllé, kehellyé, maggá válhasson. A növény egész művészete abban áll, hogy végnélkül ismétli a levelet, s a hőség, fény, nedvesség, táplálék kisebb-nagyobb foka határozza meg, milyen alakot fog ölteni. Az állatvilágban a Természet alkot egy gerincet, vagy egy gerinccsigolyát és még továbbra is csigolyát használ föl, bizonyos korlátolt átváltozó képességgel, – tehát csigolyát a világ végeig. Egy költői lelkű anatomus napjainkban azt tanítja, hogy a kígyó, amely vízszintes vonal és az ember, aki függőleges vonal, derékszöget alkotnak, s hogy ebben a misztikus quadransban minden élőlény elhelyezhető; s azt veszi föl, hogy a hajszál-féreg, az araszoló-féreg vagy a kígyó a gerinc előképe vagy típusa. Az oszlop tetejére a Természet egy másik gerincet állít, amely ott megkettőzi vagy gömbbé görbíti magát, mint a féreg és a koponyát képezi, majd meg végtagokat bocsát ki: a kezek most a felső állkapocs, a lábak az alsó állkapocs, a kéz- és lábujjak a felső- és alsófogsor. Ez az új gerinc magas célokra van hivatva. Íme, új ember emelkedett az előbbi vállain. Majdnem eldobhatná a törzsét, s egyedül élhetne, mint a platói eszme a «Timaios»-ban. Benne, magasabb szinten ismétlődik mind az, ami a törzsben megvolt. A Természet újra fölmondja a leckéjét, de magasabb színvonalon. A lélek finomabb test s a táplálkozás, emésztés, fölszívás, kiválasztás, nemzés funkcióit új és légies elemben végzi. Itt, az agyvelőben a táplálkozás minden folyamata ismétlődik a tapasztalat megszerzése, áthasonítása, megemésztése által. Ugyanitt folyton megújul a nemzés misztériuma. Az agyban is vannak hím- és nőstény tehetségek: itt is van házasság, amelyből gyümölcs terem. S ennek a fölfelé fokozódásnak nincs határa; sorozat sorozatra következik. Ha valami a rendeltetés végére ér, belekapcsolódik, átmegy a következőbe és minden sorban szabatosan ismétlődik az előző szerv és folyamat. Megvan a képességünk, hogy a végtelen felé emelkedjünk. Egyáltalában nem szeretjük a véges dolgokat, s a Természetben nincs is vég, mert minden ami végére ért a rendeltetésének, fölemelkedik a következőbe s a dolgok lajtorjája dæmoni és égi természetekbe csúcsosodik. A teremtő erő, mint valami zeneköltő, fáradhatatlanul egyszerű melódiát vagy tételt ismétel, most magas, most mély hangon, majd magánszólamban, majd kórusban, tízezerszer visszhangozva, míg eget és földet betölt az ének.

A nehézkedés törvénye, amint azt Newton kifejtette, derék dolog, de még nagyobb dolog, ha fölfedezzük, hogy a kémia csak a tömegek törvényének a parányokra való kiterjesztése s hogy az atom-elmélet a vegyi működésekről is kimutatja, hogy azok is mechanikaiak. A metafizika is a nehézkedés egy faját mutatja, amely t. i. a lelki jelenségekben működik, s a francia statisztikusok rémes táblázatai még a látszólag teljesen szeszélyes és önkényes dolgokat is pontos számbeli viszonylatokra vezetik vissza. Ha húsz, vagy harmincezer közül akad egy ember, aki cipőt rág vagy elveszi az öreganyját, akkor minden újabb húsz- vagy harmincezer ember közt fog egy-egy ember találkozni, aki cipőt rág vagy elveszi az öreganyját. Amit mi nehézkedésnek nevezünk és határtörvénynek képzelünk, az csak egy ága egy még hatalmasabb folyamnak, amelyre még nincs nevünk. A csillagászat is nagy dolog, de bele kell hatolnia az életbe, hogy egészen érvényre jusson; nem szabad csupán az égitestek és égiterek közt maradnia. A vérsejt éppúgy kering saját tengelye körül az ember ereiben, mint a bolygó az égen s az értelem körei rokonok és kapcsolatosak az égi körökkel. Minden természettörvény ugyanilyen egyetemes; a táplálkozás, alvás, téli álom, forgás, nemzés, átalakulás, örvénylő mozgás éppúgy tapasztalható a tojásban, mint a bolygókban. A Természetnek e nagy ritmusai és visszatérései – ezek a kedves, jóismerős okok, amelyek minduntalan meghökkentenek, olyan váratlan álarc alól előtünve, hogy idegeneknek tartottuk vagy isteni alak hasonlatosságát öltve föl – gyönyörködtették Swedenborg látnoki szemét. S vezérnek kell őt elismernünk abban a forradalomban, amely vezéreszmét vitt a tudományba; a kísérletek céltalan fölhalmozódásának irányt, alakot és lüktető szívet adott.

Nem kis sajnálattal közlöm, hogy nyomtatott művei több mint ötven vastag nyolcadrét kötetet tesznek ki, ennek több mint fele tudományos munka; s úgylátszik a stockholmi királyi könyvtárban még egy sereg kiadatlan írása hever. Tudományos munkáit kitünő angol kiadásban most tették közzé.

Swedenborg tudós műveit az 1734 és 1744 közti évtizedben nyomatta ki. Kora elhanyagolta őket, s most, hogy letelt a száz évük, méltó tanítványra találtak Londonban Wilkinson, bölcsészeti íróban, akinek megértő és elképzelő erejét csakis a lord Bacon-éhoz lehet hasonlítani. Ő napvilágra hozta mestere eltemetett műveit, s rendkívüli előnyükre az elfeledett latin nyelvről átültette angolra, hogy világhódító és világbejáró nyelvünkön világkörüli útjukra bocsássa őket. És Swedenborgnak ez a megdöbbentő visszatérése száz év múlva tanítványa képében: az ő történetének nem kevéssé jelentős ténye. A munkát, mint mondják anyagilag és irodalmi munkásságával is Clissold úr támogatta. Így hát beteljesedett a költői igazságszolgáltatás. A csodálatos bevezető értekezések, amelyekkel Wilkinson úr a köteteket gazdagította, messze kiemelkednek a korbeli angol filozófiából s oly átfogóak, hogy számomra igazán nem marad mondanivaló.

«Az Állatok Birodalma» rendkívül érdemes munka. A legmagasabb célt tűzte ki maga elé, hogy t. i. újból összehozza a tudományt és a lelket, amely soká szét volt válva. Egy anatómus beszámolója az emberi testről, a költészet legfenköltebb stílusában tartva. Páratlanul fényesen dolgozza föl ezt a rendesen olyan száraz, sőt elijesztő tárgyat. Ő a Természetet végtelen csigavonal körül forgónak látta, «soha ki nem száradó kerekekkel és soha nem csikorgó tengelyekkel» s néha megkísértette, hogy «fölfedezze azokat a titkos zugokat, ahol a Természet műhelye mélyében a tűz mellett ül», míg festménye tetszetőssé válik azzal a hűséges hasonlatossággal, amelyet gyakorlati anatómiai alapja ad meg neki. Nevezetes, hogy ez a magasztos géniusz határozottan az elemző módszert fogadja el, szemben az összetévővel, s olyan könyvben, amelynek lelke magasan szárnyaló költői szintézis, arra igyekszik, hogy a rideg tapasztalat adataira szorítkozzék.

Ha valaki, úgy ő ismeri a Természet folyását és tudta, mily bölcs volt Amasis egykori válasza, amikor azt mondták neki, igya ki a tengert: «Szívesen, ha megállítod a folyók beletorkolását». Kevesen tudtak olyan sokat a Természetről és finom módszereiről s kevesen fejezték ki olyan finoman eljárásait. Úgy tartotta, hogy a Természet ugyanolyan igényt támaszt hiszékenységükkel szemben, akár a csodák. «Megjegyezte, hogy a Természet úgy jár el első alapelveitől annak sok, sok folyományáig, hogy nincs egyetlen stádium, melyen át ne haladt volna, mintha útja végigvezetne mindeneken át». «S gyakorta, ha a látható jelenségen felülemelkedik, vagyis önmagába húzódik vissza, hirtelen eltűnik; senki sem tudja, hová lett: úgyhogy a tudományt kell vezérünkül szólítanunk, hogy nyomdokait követhessük».

A végső ok és cél világánál folytatott kutatás csodásan megeleveníti, szinte megszemélyesíti az egész írást. Ez a könyv kedvenc tételeit hirdeti; íme pl. a Hippokrates régi tana, hogy az agyvelő mirigy, a Leukipposé, hogy az atomot a tömeg révén lehet megismerni, vagy – Plato szerint – a makrokozmust a mikrokozmus által, vagy amit Lucretius verse fejez ki:

– és amit Malpighi ebben a mondásban fejezett ki: «A Természet egészen benne van a legkisebbekben.» – «A szerves testeknek állandó törvénye, hogy a nagy, összetett és látható formák kisebb, egyszerűbb és végeredményben láthatatlan formákból erednek és azok révén léteznek, amelyek hasonlóan működnek, mint a nagyobbak, csak tökéletesebben és egyetemesebben, s a legkisebbek már olyan tökéletesen és egyetemesen, hogy az egész mindenségöket képviselő eszmét is magukban foglalják.» Minden szerv egysége megannyi kis szerv, amely egynemű összetételével; a nyelv egységét apró nyelvek teszik; a gyomorét apró gyomrok; a szívét apró szívek. Ez a termékeny eszme megadja minden titok kulcsát. Ami igen kicsi volt a szemnek, úgy hogy nem tudta fölfedni, azt összetételéből betűzték ki; viszont, ami túlnagy volt, azt részeiből olvasták ki. Ezt a gondolatot a végtelenségig lehet alkalmazni. «Az éhség nagyon sok apró éhség összetétele, vagy vérveszteség az egész test erecskéiből.» Ez kulcsa theológiájának is. «Az ember valami igen kicsi ég, aki megfelel a szellemvilágnak és az égnek. Minden egyes eszméje, érzelme, sőt érzelmének minden legkisebb része is az ő képmása. A lelket egyetlen gondolatából meg lehet ismerni. Az isten pedig a nagy ember.»

Természettudományi kutatásainak ez a merészsége és átfogósága a formák elméletét is megkövetelte. «A formák a legalacsonyabbról rendre emelkednek a legmagasabbig. A legalacsonyabb forma szögletes, azaz földi és testi. A következő magasabb forma a kör, amelyet végtelen szögnek is hívnak, mert a kör kerülete végtelen szög. A feljebb következő forma a csavarvonal, a köralakok forrása és mértéke: átmérői nem egyenes vonalak, hanem különféle görbék, melyek középpontja gömbfelület. Ezért is nevezik végtelen köralaknak. Fölötte következik a végtelenül forgó vagy égi forma, s legfelül a végtelen égi vagy szellemi.»

Csoda-e, hogy az ilyen bátor lángelme megteszi az utolsó lépést is, azaz megkísérli, nem bírja-e elérni a tudományok tudományát s megfejteni a világ értelmét? Az Állatok Birodalma egy nevezetes jegyzetében érinti ezt a témát:

«A reprezentációról és a korrespondenciáról szóló elméletünkben tárgyalni fogjuk úgy a jelképies, mint a tipikus hasonlóságot és azokat a csudálatos dolgokat, amelyek nemcsak az élő testben fordulnak elő, hanem az egész természetben és amelyek annyira megfelelnek a legfelső és szellemi dolgoknak, hogy az ember hajlandó volna megesküdni, hogy a fizikai világ merőben jelképe a szellemi világnak, olyannyira, hogy mikor valamely természeti igazságot fizikai és szabatos szavakkal akarunk kifejezni, s ezeket a szavakat egyszerűen csak a megfelelő szellemi kifejezésekre fordítjuk át, már ezen a réven is szellemi igazságot, vagy theológiai dogmát fejezünk ki, a fizikai igazság vagy törvény helyett, jóllehet senki sem jövendölhette meg, hogy ilyesmi létrejöhet egyszerű betűszerinti áttétel révén, mert az egyik törvény különvéve a másiktól, úgylátszik, mintha semmi vonatkozásban nem volna a másikkal. Utóbb szolgálni fogok az ilyen megfelelőség és kapcsolat egy csomó példájával, s szójegyzéket is adok, amely a szellemi dolgok kifejezéseit tartalmazza, nemkülönben azoknak a fizikai dolgoknak kifejezéseit is, amelyek helyettesítőiül használjuk őket. Az élő test ezzel a szimbolizmussal van tele, tetőtől-talpig.»

Az ily határozottan felállított tény benne van minden költészetben, mesében, a jelképek használatában, a nyelv alkatában. Plato is tudott róla; ezt nyilvánvalóvá teszi az ő kétszer metszett vonala, a Respublika hatodik könyvében. Lord Bacon úgy találta, hogy az Igazság és a Természet csak úgy különböznek egymástól, mint a pecsétnyomó és lenyomata, s például fel is hozott egy pár fizikai tételt, erkölcsi vagy politikai áttételével együtt. Ez a törvény megvan Böhme és minden egyéb misztikus sötét, talányos írásaiban. A költők, amennyiben költők, fölhasználják, de csak úgy ismerik, mint ahogyan a mágnest évszázadokig ismerték, t. i. mint játékot. Swedenborg volt az első, aki azt a tényt külön s tudományosan megállapította, mert folyton előtte lebegett. Benne rejlett – mint már fentebb kifejtettük – az azonosság és ismétlődés tanában, mert a szellemi sorok pontosan megegyeznek a fizikai jelenségek soraival. Mély belátás kell ahhoz, hogy a dolgokat rendekbe s sorozatokba sorolja, vagyis inkább az a helyes álláspont, hogy a szem sarkai szükségképpen, kell, hogy összeessenek a világ tengelyével. A Föld öt vagy hat évezreden át táplálta már az emberiséget, amelynek volt tudománya, vallása, filozófiája; s még sem látta meg, mily kölcsönös megfelelőség és kapcsolat van minden rész jelentésében. S mindezétig nincs irodalmi mű, amelyben a dolgok jelképessége tudományosan volna kifejtve. Az ember azt hitte volna, hogy mihelyt az embereknek első sejtelmük támadt afelől, hogy minden érzékelhető tárgy – állat, szikla, folyó, levegő, sőt Idő és Tér is, – nem önmagukért, végeredményében nem anyagi cél kedvéért van, hanem csak festő-nyelvként, hogy más történetet ecseteljen a lényekről és kötelességekről: mindjárt félreteszik vala minden egyéb tudományukat, mivelhogy az ilyen sokat igérő tudomány szükségkép fölszí minden képességet. Azt hitte volna, hogy minden ember megkérdez minden tárgyat: mi az értelmük? Miért tart engem fogva a látóhatár örömömmel, bánatommal, ebben a középpontban? Miért hallom számtalan különböző hangból ugyanazt az értelmet s olvasom a soha teljesen ki nem fejezett tényt végtelen képes beszédben? S bár lehet, hogy ezeket a dolgokat nem lehet az értelemmel fölérni, vagy hogy sok évszázadnak kell azon dolgozni, amíg ilyen ritka dús szellem előáll, afelől még sincs kétség, hogy nincs üstökös, szirtréteg, fosszilis lény, hal, négylábú, pók vagy gomba, amely ne érdekelne több tudóst és osztályozót, mint a dolgok formájának végcélja és jelentősége.

Swedenborg azonban nem elégedett meg a közönséges világi élettel. Ötvennégy éves korában megszállták ezek az eszmék és mély lelkén erőt vett az a veszedelmes vélemény, – amely nagyon is gyakori a vallások történetében, – hogy ő abnormális ember, akinek megadatott az angyalokkal és szellemekkel való közlekedés kíváltsága és ez az elragadtatás egyenesen hozzákapcsolódott ehhez a hivatásához, amellyel az érzékelhető világ erkölcsi jelentőségét akarta megvilágítani. A természeti rendnek helyes és épp oly átfogó, mint aprólékos fölfogásához párosította az erkölcsi világ törvényeinek fölfogását a legtágabb társadalmi szempontokból, azonban bármit látott, azt a természetében rejlő kissé túlzó alakító hajlamánál fogva nem elvontan látta, hanem képekben, hallotta párbeszédekben, beleformálta eseményekbe. Mikor a törvényt a legegészségesebben akarta kifejezni, akkor is kénytelen volt parabolába öltöztetni.

A modern pszichologiában nincs párja ennek a megzavart egyensúlynak. A lélek főerői továbbra is egészségesen működnek, s az olyan olvasó, aki kellőleg tud számolni az író sajátosságaival, tanulságot meríthet írásaiból, sőt sokkal megragadóbb bizonyságát találja ott a Swedenborg hirdette magasztos törvényeknek, mint aminőt bármely egyensúlyozott együgyűség létre tudna hozni. Megpróbálja, hogy némileg számot adjon új állapotának természetéről, s azt állítja, hogy «az ő jelenlétét a szellemi világban bizonyos lelki elkülönülés kíséri, de csak, ami az értelmét illeti, mert ez nem vonatkozik akaratára». Azt állítja továbbá, hogy: «ő belső látással sokkal világosabban látja a másvilág dolgait, mintsem ennek a világnak a dolgait».

Miután megérlelődött benne a hit, hogy az Ó- és Új-Testámentom bizonyos könyvei merő pontos allegóriák és angyali s ihletett nyelven íródtak, hátralevő éveit arra szentelte, hogy a betűszerinti értelmükből kifejtse egyetemes értelmüket. Kölcsönvette Platótól azt az elmés mesét, hogy volt «egy ősrégi nép, és emberiség, amely sokkal jobb volt nálunknál és közelebb lakott az istenekhez», és hozzátette, hogy ez az emberiség jelképes jelleget tulajdonított a Földnek, mert ha földi tárgyakat látott, egyáltalában nem gondolt velök, hanem csak azon gondolkozott, hogy mit jelentenek. Ezentúl csak a dolgok és gondolatok korrespondenciájával, egymásnak megfelelőségével foglalkozott. «Maga a szervi alak a beléírt célnak hasonlata.» Az ember, – általában úgy mint részleteiben, – szerveződött igazságosság, vagy igazságtalanság, önzés vagy hálásság. S ennek az összhangnak okáról «Arcana» c. művében ezt mondja: «Annak az oka, hogy minden égi és földi dolog, egészében és részleteiben mindig jelképes, nem egyéb, minthogy az Isten égi befolyása révén létezik.» Ha ennek a megfelelőségnek tervét arányosan végigvezeti, a világ hőskölteményét írta volna meg, amelyben a történelem s minden tudomány lényeges szerepet játszott volna, de ezt a tervet megszűkítette és meghiusította vizsgálódásának kizárólagos theológiai iránya. Természetfölfogása nem emberi és egyetemes, hanem misztikus és héber fölfogás. Minden természeti tárgyat theológiai ismerethez kapcsol: a ló neki hússá vált értelem, a fa a felfogóképesség, a hold a hit; a macska ezt, a struccmadár azt, az articsóka amazt jelenti, s minden jelképet nagyon erőltetetten hozzáfűz valami egyházi értelemhez. A csíkszerű Proteust nem lehet egykönnyen megfogni. A természetben minden egyéni jelkép számtalan szerepet játszik, amint viszont az anyag minden egyes részecskéje minden rendszerben kering. A dolgok középponti azonossága minden jelképet alkalmassá tesz arra, hogy rendre kifejezze a reális dolgok minden tulajdonságát és árnyalatát. Az égi vizek transmissiójában minden tömlő alkalmas vízömlesztő. A Természet mihamar bosszút áll a rideg pedanteriáért, amellyel hullámait fékezni akarják. Ő bizony nem betűrágó. Minden dolgát geniálisan kell fölfogni és ugyancsak össze kell szednünk minden lelki erőnket, hogy rájöjjünk a helyes értelmére.

Theológiai hajlama tehát végzetesen leszállította természetmagyarázata színvonalát s a jelképek szótárát még csak ezentúl fogják megírni. De ez a magyarázó, akire az emberiségnek még várnia kell, nem talál majd hozzá hasonló előzőt, aki annyira megközelítette volna az igazi problémát.

Swedenborg a könyvei címlapján így szokta magát titulálni: «Az Úr Jézus Krisztus szolgája». S valóban szellemi erejénél fogva ő az utolsó egyházatya, s nem igen akadhat követője. Nem csoda, hogy ethikai bölcseségének mélysége befolyásos tanítóvá tette. A száraz kathekizmusokba hervadt hagyományos egyházakba ismét a Természet üde levegőjét bocsátotta be, s a hivő, aki szavak és szövegek pitvarábál lép ki, ámulattal látja, hogy ő vallása teljességének részese. Az ő hite gondolkozik helyette és egyetemesen alkalmazható mindenre. Bármerre forgatja, alkalmas az élet minden részére, megmagyaráz és fölmagasztosít minden körülményt. Olyan vallás helyett, amely őt világéletében csak háromszor, négyszer keresi föl – hivatalból, – t. i., amikor születik, megházasodik, megbetegszik, meghal, egyébbként pedig nem törődik vele, – íme egy olyan tanítás, amely minden napjának, napja minden órájának hű kísérője, még álmában is. Kísérője gondolkozásának, s megmutatja, neki, mily messzire nyúl a múltba eszméinek törzsfája; kísérője a társadalomban, föltárván neki, mily vegyrokonság vonzza hasonló embertársaihoz s taszítja ellenfeleitől; s kísérője a Természet világában, amidőn megismerteti dolgainak eredetével, értelmével hasznos és kártékony természetével. Végül megnyitja előtte a jövendő világot, amidőn jelzi neki, hogy ott is ugyanezek a törvények folytatódnak. Tanítványai csakugyan azt állítják, hogy értelmük megizmosodott a Swedenborg tanulmánya révén.

Theológiai írásai ugyancsak kemény diók a kritikának. Érdemüket el kell ismerni, de viszont súlyos levonásokkal. Roppant és sívár szétszóródottsága olyan, mint a puszta sivatag s ellentmondásai mintha merő önkívület félrebeszéléséből erednének. Sokszor fölösen terjengősen magyarázgat. Túlozza az emberi tudatlanság érzetét. Az emberek igen hamar hajlanak az ilyenfajta igazságok befogadására. Mindazonáltal bővelkedik pozitív tételekben is: olyan dolgok bő erét fedezte föl, amelyeket tudnunk mindennél fontosabb. Eszméinek házai lényeges hasonlóságok, amint a ház viszont hasonlít az építőjére. Ő a dolgokat törvényeikben, működésük hasonlóságában látta s nem az alkatukban. Az ő igazságának kiderítésében mindig ugyanazt a módszert és rendet követte, t. i., hogy szellemével mindig belülről hatol kifelé. Micsoda komoly súlyosság! Szeme nem kalandoz szerteszét, a hiúság nem szédíti, ügyet sem vet önmagára, a szokásos irodalmi hiúságra! Elméleti, spekulatív ember, de akit a világ leggyakorlatibb emberének sincs joga lenéznie. Plato taláros ember; öltözete, bár bíborból való és égi szövésű, azért mégis csak hosszú, tanári köntös, amely hatalmas redőivel gátolja a szabad mozgást. De ez a misztikus Cæsart is megfélemlítené s Lykurgus meghajolna előtte.

Swedenborg erkölcsi belátása: az, hogy helyreigazított igen népszerű tévedéseket; hogy erkölcsi törvényeket hirdetett, – mindez fölülemeli őt minden modern íróval való összehasonlításon, s jogcímet adott neki az évszázadok óta üres helyre az emberiség törvényhozói között. A lassú, de annál mélyebb befolyás, amelyre szert tett, éppúgy, mint a többi vallásos lángelméé, szükségkép túláradó és egy ideig dagadnia, apadnia kell, mielőtt állandó lesz a szintje. Valóban, aki igazi és egyetemes érték, az nem korlátozódhatik a geniusával rokonszervezők szűk körére, hanem annak hozzá kell járulnia a bölcs és helyes gondolkozás közös kincséhez. A világnak biztos vegyészete van, amely kivonja gyermekeiből mindazt, ami kitűnő és elhullatja a legnagyobb elmékből is mindazt, ami bennök gyöngeség és korlátoltság.

A lélekvándorlás, amely benne van a görög hitregében, amelyet Ovidius egybefoglalt, s amely az indus tanokban objektiv, vagyis valóban végbemegy a testekben, idegen akarat által, – Swedenborgnál bölcsészibb jelleget ölt. Nála szubjektiv, vagyis egészen az illető személy gondolkozásától függ. A világegyetem tárgyai mind újból rendeződnek minden egyén körül az ő uralkodó hajlama szerint. Az ember olyan, aminővé gondolkozása és érzése iránya teszi. Az ember ember akaraterejénél fogva s nem ismereteinél és értelménél fogva. S amilyen ő, akként látja a dolgokat. A világ által kötött házasságok fölbomlanak, de a szellemi világban minden bensőn egyesül. Bármire esik az angyalok pillantása, mindazt mennyeinek látják. Minden sátán embernek látja magát; azoknak, akik hozzá hasonló gonoszak, derék ember; ellenben a tisztáknak merő szemétdomb. Semmi sem állhat ellent az erőknek, minden követi a nehézkedés törvényét. A hasonló a hasonlóhoz törekszik; a költői igazságszolgáltatás menten érvényesül. Olyan világra jöttünk, amely eleven költemény. Minden olyan, aminő én vagyok. Madár és állat nem madár és állat, hanem a most élő emberek elméjének és akaratának folyományai. Mindenki maga építi a házát és kovácsolja körülményeit. A lelkeket a halál félelme háborgatja; elfelejtik, hogy már meghaltak. Akik bűnben és hamisságban leledzenek, borzadnak minden más embertől. Akik elzárkóztak a Kegyesség elől, kóbor, menekülő vándorok s a társaság, amelyhez közelítenek, fölismeri és elkergeti őket. A zsugorik úgy érzik, mintha pincékben kuksolnának, ahová pénzüket rejtették, s ezt egerek rágdossák. Azok, akik jócselekedeteikre helyezik a súlyt, úgy érzik, mintha fát vágnának: «Azt kérdeztem az ilyenektől, vajjon nem fáradtak-e el? Azt felelték: még nem dolgoztak eleget, hogy érdemesek lennének az egekre.»

Arany-mondásai vannak, mik páratlanul szépen fejezik ki az erkölcsi törvényeket. Így például, ez a híres mondása: «Az angyalok az Égben folyton ifjúságuk tavasza felé közelednek, úgyhogy a legöregebb angyal a legfiatalabbnak látszik.» – «Mennél több az angyal, annál több a hely számukra.» – «Az ember tökéletessége az, ha szeret használni másoknak.» – «Az ember legtökéletesebb formájában az Ég.» – «Ami Tőle van, az az Övé.» – «A végső cél folyton emelkedik, amint a Természet alábbszáll.» Valóban költői a leírása az égi titkos írásjegyekről, amelyek, minthogy az ég alakjához igazodnak és símulnak, olvashatók anélkül, hogy olvasásukat tanítani kellene. Azt az igényt, amelyet a természetfölötti látomás képességére emel, majdnem teljesen igazolja szemének az emberi test és lélek alkatába való ritka behatolásával. «Az égben senkinek sem szabad másvalaki mögé állnia és annak feje hátsó részét néznie, mert ez megzavarná az Úrtól átáramló befolyást.» Az angyalok az ember hangja zöngéjéből ismerik meg szerelmét, a hangja tagolásából a bölcsességét, s szavai értelméből a tudományát.

A «Házastársi Szerelem»-ben kifejtette a házasság tudományát. Azt lehet mondani, hogy ez a könyv, a benne foglalt magasságok ellenére is, sikertelen maradt. Pedig majdnem olyan himnusa a szerelemnek, mint amelyet Plato a «Lakoma»-ban megkísérelt; annak a szerelemnek, amelyet Dante szerint Casella énekelt az angyalok közt a Paradicsomban; annak a szerelemnek, amely – mint joggal magasztalják, – eredetében, élvezetében és hatásában elragadtatásba ejtené a lelkeket, amint fölfedné minden intézmény, szokás és erkölcs eredetét is. Könyve valóban nagy lett volna, ha elhagyta volna belőle a héber és góth (középkorias) vonásokat, s a törvényt egyszerűen mint erkölcsit állította volna föl s teret engedett volna a dolgok követelte természetszerű feljebbfejlődésnek. Finomelméjű, platói modorú kifejtése ez a házasság tudományának. Azt tanítja, hogy a nem valami egyetemes és független a helytől; hogy a hím férfiassága minden szerven, cselekedeten és gondolaton jellemző s ugyanúgy van ez a nőiességgel a nőstényben. Ennélfogva a házas egybekelés úgy az érzéki mint a szellemi világban nem pillanatnyi dolog, hanem szüntelen és teljes; hogy a szűziesség sem helyhez kötött, hanem egyetemes erény; hogy a szűziesség hiánya nemcsak a nemzésnél árulódik el, hanem a kereskedelemben, a növényültetésnél, a beszélgetés, bölcselkedés alkalmával is; hogy, bár szépek voltak a szűzek is, akiket az égben látott, az asszonyok sokkal, de sokkal szebbek voltak és egyre szépültek.

Swedenborg azonban, híven módszeréhez, időleges formákhoz kötötte elméletét. Túlozza a házasság esélyeit és bár a földön sok balul sikerült házasságot lát, azt képzeli, hogy az égben bölcsebb választás hozza össze a frigyet. Ám fölfejlődő lelkek számára minden szerelem és barátság csak időleges. «Szeretsz-e engem?» – ez azt jelenti: «Ugyanazt az igazságot látod-e, amelyet én látok?» Ha csakugyan látod, egyazon boldogságban egyesülünk: de íme, egyikünk már új igazság fölfogására emelkedett, s ez szétválaszt bennünket és semmiféle természeti erő nem tud többé összetartani. Én tudom, mily gyönyörűséges a szerelemnek ez a kelyhe: «én érted élek, te értem élsz». De ez csak a gyermek ragaszkodása a játékszeréhez; annak megkísérlése, hogy örökkévalóvá tegyük a tűzhelyünket és a nászágyasházunkat; hogy megőrizzük a képes ábécénket, amelynek segítségével olyan könnyűekké váltak első leckéink. Az Úristen édenkertje nagy és magános; hasonlatosan a tájékhoz odakünn, amelyre este a kandallónál gondolunk, hidegnek és pusztaságosnak látszik, valamíg a parázsnál üldögélsz, de ha egyszer megint künn vagy, csak szánalommal tekintsz le azokra, akik gyertyavilág és kártyajáték kedvéért feledni tudják a Természet nagyszerűségét. A Házastársi Szerelem-nek igazi tárgya talán a Közlekedés vagy Társalgás, amelynek törvényeit mélyrehatóan fejti ki. De helytelen betűszerint a házasságra alkalmazni. Mert a lélek arája vagy vőlegénye Isten. A menny nem két egyén párosodása, hanem minden lélek egyesülése. Egyazon eszme templomában találkozunk s tanyázunk egy percre, s azután szétválunk, mintha nem is válnánk szét, hogy más eszméhez, más gyönyörűség osztályosaihoz szegődjünk. A «Szeretsz-e?» abban az alacsony és birtoklást jelentő értelmében annyira nem isteni, hogy csak akkor kerülök hozzád közelebb és vagyok igazán melletted, ha elhagysz és elvesztesz engem és olyan érzelemnek, eszmének szenteled magad, amely mindkettőnknél magasabbrendű. De ha – ehelyett – rámszegezed a tekinteted és szerelmemet esdekled: csak eltaszítsz magadtól. A szellemi világban minden pillanatban változtatjuk a nevünket. Te szereted ezt meg azt az értéket bennem: akkor én férjed vagyok, de nem én, hanem az az érték rögzíti meg a szerelmet s az az érték csak egy csöppje az értékek oceánjának amelyek kívülem hullámzanak. Olykor én másvalaki nagyobb értékét imádom, s ezzel annak a hitvese leszek. Viszont ő másvalaki még magasabb értékére vágyódik s ezzel az ő felesége s befolyásának befogadója lesz.

Akár önvizsgáló, önkínzó szokása folytán, akár azért, mert félt azoktól a bűnöktől, amelyekbe a gondolat emberei bele szoktak esni, az erkölcsi kórság e különleges formájának boncolásában és föltárásában olyan éleselméjűségre tett szert, amely elől semmiféle lelkiismeret nem bír elzárkózni. Utalok arra, hogy megérezte, mennyire megszentségteleníti a gondolkozást, az amire tudósok használják. «Okoskodni a hiten annyi, mint kételkedni és tagadni». Kínos elevenséggel érezte a megismerés és cselekvés közötti különbséget és ez az érzékenysége szüntelenül meg is nyílvánul. Neki a filozófusok: viperák, baziliskusok, áspiskígyók, aranyerek, röpülő sárkányok; a tudósok összeesküvők és nagyhangú szemfényvesztők.

De ez arra a sötét utógondolatra vezet, hogy itt fészkel a tulajdon gyötrelme is. Lehetséges, hogy Swedenborg ezzel fizette meg a bírságot befelé fordított látóképességeért. A diadalmas géniusz sikere, – úgylátszik – a szív és ész szerencsés összetételén alapszik; az erkölcsi és észbeli erők kellő – nehezen eltalálható – arányától függ, amely talán a vegyi viszonylatok törvényét követi, mint ahogyan a gáz vegyül bizonyos, meghatározott arányban, de nem minden arányban. Színig telt csészét nehéz vinni s íme, ez az ember, akit a Természet fölösen megajándékozott az ész és szív tehetségeivel, korán veszedelmesen meghasonlik önnönmagával. «Állatok Birodalma» c. művében meglep azzal a kijelentésével, hogy az analizist szereti, nem a szintézist s most, ötvenedik évének betöltése után, féltékenykedik saját eszére s ámbár jól tudja, hogy az Igazság nem magános dolog s a Jóság sem magános dolog, hanem mindkettőnek vegyülni kell, össze kell házasodnia: mégis hadba száll eszével, vele szemben védelmébe veszi a lelkiismeret szavát s minden alkalommal csepüli, becsmérli. Ám az erőszakot nyomban követi a megtorlás. A Szépség elveszti báját, a Szeretet szeretetreméltóságát, ha az Igaz, – a Menny fele – megtagadtatott, éppúgy, mint a amikor a tehetséges embert a keserűsége gúnyolódásra viszi és lerontja józan ítéletét. Bölcs, de maga ellen fordítja a bölcsességét. Határtalan bánat árnya borul erre a sötét Mindenségre; jajongás hangja tölti el végtől-végig. Vampír ül a próféta székében és komor mohósággal fordul a kínzó képekhez. Valóban, madár nem szövi gyorsabban a fészkét, vakond nem túr nagyobb készséggel a föld mélyébe, mint ahogyan a lelkeknek ez a látnoka folyton újabb és feneketlenebb poklokat váj és épít minden újabb bűnös csoport körül. Oly oszlopon ereszkedett alá, amely ércbőlvalónak látszott, azonban angyali lelkekből volt formálva, hogy azon sértetlenül szállhasson le a boldogtalanok közé és tanuja legyen a lelkek pusztulásának. És hosszú ideig hallgatta sirámaikat; látta gyötrőiket, akik kínzásukat határtalanul növelik, feszítik. Látta a szemfényvesztők poklát, a gyilkosok poklát, a kicsapongók poklát, a rablók poklát, a csalafinták pokoli hordóját; a bűzös sarok emésztő gödreit; a bosszúállók poklát, a kiknek orcái széles kerek kalácshoz hasonlítanak s karjuk kerékként forgott. Rabelais-t és Swift-et kivéve talán még nem volt ember, aki a szenny és romlottság ekkora tudója lett volna.

Ezeket a könyveket óvatosan kell olvasni. A gondolat e hamar elfakuló képeit veszedelmes domborművé alakítani. Mint átmeneti tűnő jelenségek igazak, de ha meg akarjuk rögzíteni, mindjárt hazugsággá válnak. Hogy valaki helyesen foghassa föl őket, annak legalább is olyanrangú lángelmének kellene lennie, aminő ő volt. Ha ellenben ezek a látomások egy nagy tömeg, mindenféle korú és képességű ember állandó nyelvévé válnak, menten elkorcsosulnak. A bölcs görögség bevett szokása volt, hogy a legtehetségesebb és legerényesebb ifjakat, mintegy nevelésük kiegészítéséül, átvezették az eleusisi misztériumokon, ahol sok pompával s fokozással az ősi bölcseség és ismeret legmagasabb eszméit tanították. A lelkes és szemlélődő ifjú ám hadd olvassa el egyszer – tízennyolc-húsz éves korában – Swedenborg könyveit, a szeretet és lelkiismeret e misztériumait, de azután tegye őket örökre félre. A géniuszt örökre üldözik hasonló álmok, ha menny és pokol nyílt meg előtte. Ám ezeket a festményeket nem szabad egyébnek fölfogni, mint misztikus képeknek, azaz az Igazság egészen önkényes és esetleges képeinek, de semmiképpen sem szabad az Igazság igazi képeinek tekinteni. Ha szem előtt tartjuk, hogy bármely más jelkép éppoly jó volna, akkor ezt is bátran lehet nézni.

Swedenborg világnézeti rendszere híjával van a középponti öntevékenységnek. Csak dinamikus, de nem életteljes; az élet nemzőereje nélkül szűkölködik. Nincs benne egyéni. A világegyetem egy óriás kristály, amelynek minden atomja és lemezkéje szakadatlan rendben és egységben sorakozik, de az egész hideg és néma. Ami egyéniségnek, akaratnak látszik, – nem az. Végtelen láncolata ez a közvetítő átmeneteknek, amelyek a középponttól a kerületre vezetnek, s minden cselekvőséget megfoszt minden szabadságától és sajátosságától. Az ő költött Mindensége mágneses álomba dermedt, s csupán a magnetizáló szellemét tükrözi. Minden gondolat a környező szellemek társaságának befolyása révén plántálódik a lélekbe, s ebbe a társaságba viszont egy magasabb szellemű társaság révén és így tovább. Minden típusa ugyanazt a kevés dolgot jelenti. Minden alakja egy nyelvet beszél. Minden személyének ajka swedenborgizál. Erre lyukad ki valahány. Ez a Charon szállítja át mindet a csónakján, akár király, tanácsos, nemes úr, tudós az illető; akár Newton Izsák, Sloane, II. György király, Mahomet vagy más a neve; mind, mind ugyanazt a komor színt és hangot kapja. Csupán akkor, amidőn Cicero kerül a színre, nemes látnokunk csupán akkor hőköl vissza egy kissé, s megmondván, hogy most Ciceroval beszélt, emberi elérzékenyüléssel jegyzi meg: «ő olyas valaki volt, akiben megadatott vala hinnem!» Ámde, amidőn az állítólagos római kinyítja a száját, Róma és ékesszólása menten elapadt s megint csak a merő theológus Swedenborg áll előttünk. Ege, pokla egyaránt szürke mert egyéniség nélkül szűkölködik. Nincs meg sehol az emberek ezer meg ezer viszonylata. Az érdek és érdeklődés, amely a Természetben minden egyes emberhez fűződik, – mert igazság van igaztalanságában s igaztalan az ő igazságában is; mert meghazudtol minden dogmatizálást és osztályozást, annyi korlátozást, kivételt, eshetőséget kell mindeniknél számbavenni; aki erős hibáinál fogva s gyakorta bénult erényeinél fogva – nála egészen elsikkad az ő «társasága» iránt érzett rokonszenve közepette. Ez a nagy hiányosság visszahat rendszere magjára.

Bár az «Úr» tevékenységét lépten-nyomon emlegeti, az sohasem lép elevenen előtérbe. Nincs fény és melegség ebben a szemben, amely a középpontból kimered, s amelynek meg kellene eleveníteni a teremtmények roppant láncolatát.

Swedenborg szellemének főhibája: theológiai korlátozottsága. Nála sohasem csap meg az egyetemes bölcseség szabadelvűségének friss szellője; mindig templomfalai nyomnak. Az a héber Múzsa, amely az embereket a Jó és Gonosz tudására tanította, őrá is olyan végzetesen túlságos hatást gyakorolt, mint a nemzetekre. Formája, éppúgy mint a magja, megszentelt. Palesztina örökké a legértékesebb fejezete lesz a világtörténelemnek, de egyszersmind a legkevésbé hozzáférhető eleme a nevelésnek. Swedenborg géniusza, – amely a gondolkozás birodalmának modern képviselői közt talán a legszélesebb körű, – azzal a kísérlettel emésztette föl magát, hogy új életre keltse és életben tartsa azt, ami már természetes végéig kiélte magát és ami századának nagy gondviselése folytán már visszavonulóban volt a gondolat és kifejezés nyugati formáival és eljárásaival szemben. Swedenborg és Böhme: mindketten hibáztak, amidőn a keresztény jelképekhez ragaszkodtak, ahelyett, hogy az erkölcsi érzéshez kapcsolódtak volna, amely a kereszténység, emberiség és istenség számtalan faját hordozza méhében.

Ennek a befolyásnak túlsága az idegenszerű szólamoknak aránytalan használatában nyílvánul. «Mi közöm nekem» – kérdi a türelmetlenné vált olvasó – «a jászpiszhoz, a szardonyxhoz, beryllhez, khalcedonhoz; mi közöm a bárkákhoz és passah-okhoz, az epha-khoz és ephod-okhoz23); mi a bélpoklosokhoz és aranyeresekhez; a fölajánló áldozatokhoz és kovásztalan kenyerekhez; tüzeskocsikhoz, koronás és szarvas sárkányokhoz, behemótokhoz és egyszarvúakhoz? Lehet, hogy ezek a dolgok kellenek a keleti embernek, de nekem nem. Mentől több tudomány kell a magyarázatokhoz, annál jobban kitünik, hogy kár volt alkalmazni őket. Mennél összefüggőbb és kidolgozottabb a rendszer, annál kevésbé szeretem. Azt mondom a spártaival: «Mit hozakodsz elő fűvel-fával, ami nem tartozik a dologra?» Az a tudományom, amit Isten adott velem születésemkor, amit cselekvéssel elsajátítottam, s amit szemem élvezett és tanult, s nem a más ember szeme. Az abszurdumok abszurduma, ha egy idegen azt követeli tőlem, tegyem félre az én szólásmódomat, s helyettesítsem az övével; mulassak gólyákkal és pelikánokkal, rigó és vörösbegy helyett; idegen pálma- és cédrusfákkal a honi babér- és diófa helyett.

Locke mondja: «Az Isten nem semmisíti meg az embert, ha prófétát csinál belőle.» Ezt bizonyítja Swedenborg története is. A svéd hitviták a Luther és Melanchthon hívei között a «csak a hit» és «csak a cselekedet» tétele felől, Swedenborgnál benyomulnak a világegyetem és az égitestek gazdaságos berendezéséről való elmélkedésekbe is. A lutheránus püspök fia, akinek megnyiltak az egek, úgyhogy tulajdon szemeivel látja, még pedig a leggazdagabb jelképies formákban, a dolgok csodás valóságát és azután könyveiben, mintegy égi parancsra, fejti ki az erkölcsi természet megdönthetetlen titkait – minden nagysága mellett is a lutheránus püspök fia marad; ítéletei egy svéd polemistáé s roppant kiszélesített szempontjait nyomon követik vaskorlátok. A hitvitákra való emlékezését magával viszi lelki elemzéseibe is. Olyan, mint Michelangelo, aki freskóin a bíborost, aki megsértette őt, ott süttetti a pokol tüzén az ördögök hegyén; vagy mint Dante, aki boszúló melódiákban fizetett meg minden, személyét ért sérelemért, vagy talán még inkább, mint Montaigne falusi papja, aki, ha jégeső vonul át fölöttük, azt hiszi, hogy az utolsó ítélet harsonája szól. Swedenborg éppígy megzavarja a lelkünket Melanchthon, Luther és Wolfius kínjaival, mint tulajdon könyveivel, melyeket pedig angyalok körében hirdet.

Ugyanilyen theológiai gúzsba van kötve sok dogmája. Erkölcsi alaptétele, hogy a rosszat kerülni kell, mint a bűnt. Kétségtelen, hogy ezzel a személyes istenség fogalmát akarta belevinni. De nem fűz hozzá semmi többet. Valaki fél az orbánctól: mutasd meg neki, hogy félelme rossz dolog, vagy valaki fél a pokoltól, mutasd meg neki, hogy félelme rossz dolog. Aki szereti a jóságot, angyalokat fogad lakába, tiszteli a tiszteletadást és Istennel él együtt. Mentől kevesebb dolgunk van bűneinkkel, annál jobb. Senki sem vesztegetheti szívesen idejét maga-sanyargatásával. «Az a tevékeny kötelesség» – mondják a hinduk – «ami nem ver bilincsbe; az a tudás, ami fölszabadít; minden más kötelesség csak kifáraszt».

Másik dogmája, amely vészes theológiai korlátozásából ered, az ő pokla. Swedenborgnak megvannak a maga ördögei. A Régiség filozófusai szerint a rossz eredete jó. Hogy lehet tiszta gonoszság is, ez a hitetlenség legtúlzóbb tétele, végső atheista profanáció. Euripides szerint: «A jóság és isteni lét egy és ugyanaz; aki rosszat tulajdonít az isteneknek, megsemmisíti őket».

Mily gyötrelmes végekre jutott az északi theológia azzal, hogy Swedenborg nem ismerte el, hogy a gonosz lelkek meg is térhetnek. De az isteni erőfeszítés sohasem ernyed el; a napon heverő dög fűvé, virággá fog átalakulni s az ember akár bordélyházban, börtönben vagy akasztófán van is, mégis úton van a jó és igaz felé. Burns, – mikor a szegény öreg Nickie Ben-nek vad humorával azt kiáltja oda: «Gondold fel és javulj meg» – legyőzi a bosszúálló theológiát. Minden dolog felszínes és tönkre is megy, csak a szeretet és igazság nem. A legszélesebbre ható érzelem egyszersmind a legigazabb is és nemesebbnek érezzük az indiai Vishnu szellemét: «Én ugyanaz vagyok minden ember számára. Nincs senki, aki szeretetemre vagy gyűlöletemre méltó volna. Akik imádással szolgálnak, – azokban bennök vagyok és ők bennem vannak. Ha kinek útjai rosszak, de egyedül engem szolgál, éppúgy tekintetbe veszem, mint az igaz embert; mindenkép jól foglalkozik, csakhamar erényes lélek lesz és elnyeri az örök boldogságot».

Ami Swedenborgnak azt az elképesztő állítását illeti, hogy jelenései vannak a másvilágról, – ezt csakis azért lehet komoly vizsgálatra méltatni, mert lénye becsületes és zseniális. De jelenései hitelét mégis megrontja a részletekbe-veszés. Ha valaki azt állítja, hogy a szentlélek neki az utolsó ítélet idejét 1757-re tette; vagy, hogy a hollandus és anglius a másvilágon külön-külön mennyben fog élni: erre csak azt felelem, hogy az igazi Szentlélek hallgatag, tartózkodó s csupán törvényekben nyílvánítja magát. Csakis a kísértetek és manók fecsegnek és mondanak jövendőt; a Szentlélek tanításai szűkszavúak és megtagadják a részleteket. Sokrates dæmona vagy géniusza nem adott neki tanácsot, hogy ezt meg azt tegye, mondja, hanem, csak akkor figyelmeztette, ha valami károsat akart elkövetni. «Hogy mi az isten» – szokta volt mondani – «azt nem tudom; de azt tudom, hogy mi nem az isten». Az indiánok a Legfőbb Lényt «belső fék»-nek mondják. S az ihletett quaker-ek szerint is az ő Fény-ük nem olyasmi, ami a tettre vezérel, hanem csak gátolja a helytelen cselekedetet. A legjobb példák azonban a személyes tapasztalatok s ezek mind megegyeznek efelől. Közelebbről meghatározva: Swedenborg látomásai a látósíkok összezavarásából erednek: öreg hiba egy ilyen tudós kategóriacsinálóban. Ő a felület törvényét átviszi a szubstancia terére, az egyéni jelenségeket és bolondságokat az általános és lényeges birodalmába, ami rendetlenségre és zagyvaságra vezet.

Az ég titka évszázadról évszázadra meg van őrizve. Soha még vigyázatlan, közlékeny angyal egy szótagját sem ejtette le a feleletnek a szentéletűek vágyódásaira s a halandók szorongó kérdéseire. Térdenállva hallgatnók annak a kiválasztottnak szavát, aki szorosan engedelmeskedő gondolatait párhuzamba hozná a mennyei történéssel s jelezni tudná emberi füleknek az imént eltávozott lélek új színterét és körülményeit. De annyi bizonyos, hogy a túlvilágnak egyeznie kell természetünk java lényegével. Nem lehet az alacsonyabbrendű, mint a Mesternek már ismert művei, aki az égboltozat gömbjeit megteremtette és az erkölcsi törvényt megalkotta. Üdébbnek kell lennie a szivárványnál, állandóbbnak a hegyeknél; s harmóniában kell lennie a virágokkal, folyamokkal, s az őszi csillagok keltével, nyugtával. A legdallamosabb költők hangját utcai rekedt gajdolásnak hallanók, mihelyt fölhangzanék a Természet átható alapakkordja és szelleme, – a föld dobbanása, a tenger dobbanása, a szív dobbanása, amely megadja a hangnemet, amely szerint a nap, a vértestecske és a fák nedve kering.

Ilyen hangulatban halljuk a hírt, hogy megjött a látnok és elmondja jelentését. Ámde ebben nincs sem szépség, sem angyaloknak való Ég. Az ő komor múzsája csak az éjt és halált és poklot szereti. Az ő «inferno»-ja mesmeri. Az ő szellemvilága ugyanúgy viszonylik a valóság nemes és vidám jelenségeihez, mint rossz álmaink az eszményi életünkhöz. Valóban erősen hasonlít komor festményeivel az álom jelenségeire, amelyek éjjente a derék, jó, de gyenge gyomrú férfiút is aljas fickóvá teszik, aki úgy kullog és somfordál a teremtés külső udvarain és csatornái előtt. S ha föl is hág az égbe, nem hallom annak a nyelvét. Ne mondja el senki, hogy az angyalok közt járt; sokkal jobb bizonysága ennek, ha ékesszava belőlem angyalt csinál. Vajjon az arkangyalok kevésbé fenségesek és édesek, mint a földön járó alakok? De a Swedenborg festette angyalok nem valami magas ideát adnak műveltségükről: valahányan falusi lelkészek ők; az ő egük afféle fête champêtre, evangelikus picnic vagy holmi francia arató-díj kiosztás. Különös, scholastikus, oktató, szenvedély nélkül való, vértelen férfi ez, aki úgy osztályozza a lelkeket, mint a botanikus a füveket, s a szomorú poklokat úgy látogatja, mintha csak a mész- vagy csillámpala-rétegződést vizsgálná. Nincs benne rokonérzés. Úgy jár-kél az emberek világában, mint egy modern Rhadamanthus aranygombos bottal, parókában, s egy bíró hideg képével osztályozza a lelkeket. A meleg, sok viszontagságú, szenvedélyes embervilág neki csak hieroglyph-gyűjtemény vagy jelképies szabadkőműves-menet. Mily más Jakob Böhme! Ő reszket a felindulástól, s áhítattal s legnemesebb emberiességgel eltelve figyeli a Mester szavát. S ha azt állítja, hogy bizonyos tekintetben a szeretet nagyobb az istennél, – ettől szíve olyan nagyot dobban, hogy dobbanását bőrköténye alól meghallani századokon s századokon át. Nagy különbség ez. Böhme egészséges s kellemes bölcs ember, bármily misztikus korlátoltságban és közölhetetlenségben leledzik is. Swedenborg ellenben kellemetlenül bölcs s bármily képességeket halmozott is föl magában, csak megbénít és visszarettent.

A nagy lélek legjobb jele az, hogy előteret nyit meg számunkra s a reggeli táj üde lehelletéhez hasonlóan szólít föl bennünket, hogy lépjünk csak be, előre. Swedenborg ellenben hátratekintő ember s bajos elképzelnünk sírásó-szerszám és halotti lepel nélkül. Olyik lélek örökre ki van zárva a Természetbe való leszállásból, olyiknak pedig az sem adatott meg, hogy fölszálljon belőle. Bár sok ember ereje szorult beléje, Swedenborg mégsem bírta elszakítani a köldökzsinórt, amely őt a Természethez nyügözte s nem tudott fölemelkedni a tiszta géniusz magaslatára.

Nevezetes, hogy ez az ember, aki jelképies fölfogásával látta a dolgok költői szerkezetét, s a lélek és anyag ősi viszonylatát, teljesen kerülte a költői kifejezés egész apparátusát, amelyet ez a fölfogás teremt. Ő ismerte a Természet anyanyelvének elemeit, – hogy nem tudott belőle egyetlen sor zenét sem kiolvasni? Úgy járt talán, mint Saadi, aki látomásában meg akarta tölteni ölét égi virágokkal, ajándékul barátainak; ámde a rózsák illata úgy elbódította őt, hogy a köntöse széle kisíklott a kezéből? Vagy talán az égi szokások megszegése volna, onnan le is hozni valamit? Vagy azért van ez, hogy látomása merőben intellektuális volt s innen ered az a mohó törekvés az értelmiségre, amely át meg áthatja könyveit. Bármint áll is a dolog, annyi bizonyos, hogy könyveiben nincs melódia, lendület, humor, felülemelkedés a holt és száraz prózai színvonalon. Bőszavú és pontos képeiben nincs gyönyörűség, mert nincs bennök szépség. Fénytelen tájékon tévelygünk. Soha madár nem dalolt még a halál e kertjeiben. A költészet teljes hiánya egy ilyen transcendens lélekben szinte betegségi tünet, s mint egy szép személy rekedt hangja, mintegy intőjel. Olykor úgy gondolom, hogy már nem fogják olvasni.24) Neve egyszerű szentenciává válik; könyvei emlékekké lesznek. Borostyánjába annyi ciprus vegyül, a templomi tömjénbe annyi halottszag, hogy azt a helyet ifjak, leányok mindig kerülni fogják.

Mindazonáltal a géniusz és hírnév feláldozása a lelkiismeret oltárán minden dícséretet fölülmuló érdem. Egy célnak szentelte életét: leadott egy igazmondást. A jóságot választotta a vezérfonalául, amelybe a léleknek fogóznia kell a természet minden útvesztőjében, bármily eltérők a nézetek afelől, hogy mi az igazi középpont. Hajótöréskor némelyek kötelekbe, mások hordókba, ismét mások gerendákba, vagy árbocba kapaszkodnak; a kormányos tudása szerint választja ki a helyét: ide plántálom magam; ez utoljára merűl el, «szárazföldet ér, aki velem tart». Ne bízd magad sem égi kegyre, sem az emberi botorsággal érzett szánalomra, sem az okosságra, józanészre, régi szokásra s jószerencsére: semmi sem tart meg, sem végzet, sem egészség, sem mesés értelem, hanem egyes-egyedül csak az egyenesség, a minden körülmény között megőrzött egyenesség. S tanulmányaiban, kitalálásaiban, álmaiban tántoríthatatlanul, szívósan ragaszkodott ehhez a választásához. Olyannak látom, mint valamely fogadalmat tévő hindu zarándokot, aki így szól: «Legyek bár kutya, sakál, vagy hangya, a Természet legalsó fokán, a vadság bármily mezében, ragaszkodom az igazhoz, ahhoz a biztos lajtorjához, amely engem emberhez s Istenhez fölvezet».

Swedenborg kettős szolgálatot tett az emberiségnek, amelyet csak most kezdenek fölismerni. A kísérlet és gyakorlat tudományán kezdte: megfigyelte s közzétette a Természet törvényeit és fokról-fokra emelkedvén az eseményekről okaikra, kegyesség tüzelte, hogy a harmóniájukat megérezze, s átengedje magát ennek a gyönyörnek.

Ez volt az első szolgálata. Mikor azután a glória túlságosan ragyogó volt, semhogy szeme elbírta volna; amidőn megtántorodott a gyönyör önkivületétől, annál nagyszerűbb volt a látomása, annál dícsőbbek a lét realitásai, amelyek belőle kisugárzanak, kifuvalnak, s amelyeket a prófétai gyarlóságok sem homályosíthattak el. S ezzel második, passzív szolgálatot tesz az emberiségnek, nem kisebb értékűt az előbbinél, s talán a lét nagy körforgása s a szellemi természet visszatérítései révén, nem kevésbé dícsőségeset és szépet önmaga számára.