Minden tény egyrészt az érzékekkel, másrészt az erkölcsi világgal van viszonyban. A gondolkodás azzal mulat, hogy, ha a két oldal egyike nyilvánvaló, megkeresse a másikat; ha adva van a felső, megtalálja az alsót. Nincs olyan vékony dolog a világon, amelynek ne volna két arca, s ha a megfigyelő látta a színét, megfordítja a dolgot, hogy meglássa a visszáját. Az élet is egy pénzdarab feldobása: fej-e vagy írás? Sohasem fáradunk bele ebbe a játékba, mert mindig megrázkódunk egy kicsit a csodálkozástól, ha a másik arc mutatkozik, s ha a két oldal ellentétét látjuk. Az ember, akinek fölösen szolgált a szerencse, gondolkozóba esik, mit is jelenthet ez a jószerencse. Kereskedik az utcán, de olykor megesik, hogy őt is veszik, adják, akár az árúját. Látja az emberi arc szépségét és fürkészi ennek a szépségnek az okát, amelynek még szebbnek kell lennie. Megalapozza, sokasítja vagyonát, megtartja a törvényeket, szeretettel gondozza gyermekeit, de azt kérdi magától: miért, mi végre? Ezt a fejet és írást a filozófia nyelvén végtelen- és véges-nek, relatív- és abszolut-nak, látszónak és való-nak hívják és egyéb szép névvel is illetik.
Minden ember a természet egyik vagy másik oldala iránt való hajlammal születik. Az egyik csoport a különbségeket veszi észre, s a tények és felületek, városok és személyek s az események létrehozása iránt érdeklődik: ezek a tehetség és tett emberei. Viszont a másik csoport az azonosságot veszi észre: ezek a hit és filozófia emberei, a lángelmék.
Mind a két lovassal elszalad a lova. Plotinus csak a filozófusokban hisz, Fenelon csak a szentekben, Pindaros és Byron csak a költőkben. Olvassuk csak azokat a fölényes szólamokat, mikkel Plato és a platonisták mindazokat letárgyalják, akik nem hódolnak be fényes abstractióiknak: ezek a többiek csak holmi egerek, patkányok. Az írók osztálya rendesen gőgös és szeret másokat kizárni. Pope és Swift levelezésében a többi ember mind szörnyeteg s bizony, a mi korunkban, a Goethe és Schiller levélváltása sem kedvez sokkal többet embertársaiknak. Könnyű látni, honnan ered ez az igényesség. A genie genie az első pillantásnál fogva, amelyet valamely dologra vet. Vajjon teremtő-e a szeme? Ha nem marad meg a dolgok szögleteinél, színeinél, hanem mélyükbe, céljukba tekint, mindjárt hajlandó lesz az illető tárgyat lebecsülni. Elméje, hatalmas perceiben, a művészet és természet alkotásait szétbontotta okaikra, úgyhogy magok az alkotások otrombáknak és hibásaknak tűnnek föl előtte. Olyan képe él benne a szépségnek, amelyet semmiféle szobrász nem tud kidomborítani. Festmény, szobor, templom, vasút, gőzgép: ez mind először egy művész lánglelkében volt meg, repedés, hiba, folt, redő nélkül, nem úgy, mint a végrehajtott mű. Ugyanígy vagyunk az egyházzal, állammal, iskolával, udvarral, társadalmi körökkel és minden intézménnyel. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy ezek az emberek, emlékezvén arra, mit láttak ők eszmeileg, s mit reméltek eszméiktől, a realitásokról megvetőleg nyilatkoznak s az eszmék fölényét vitatják. Olykor azt látjuk, hogy az istenáldott lélek minden művészetet hatalmába ejt, ezért azt mondják, minek kínozzuk magunkat fölösleges megvalósításokkal s mint az álmodó koldusok úgy beszélnek és cselekszenek, mintha azok az eszmei értékek már testet öltöttek volna.
Másrészt a munka, kereskedés és fényűzés emberei, az állati világ – beleértve a filozófusban és költőben is bennlévő állatiságot, – s a gyakorlati világ, – beleértve a sok kínlódást, amelytől a filozófus és a költő éppoly kevéssé van megkímélve, mint egyéb emberfia – súlyosan lebillentik a mérleg másik serpenyőjét. Az utcai árús nem hisz metafizikai okokban, mit sem tart arról az erőről, amely szükségkép létrehozta a kereskedőket és a kereskedő Földet: csupán a gyapothoz, cukorhoz, gyapjúhoz, sóhoz tapad a gondolkozása. A gyűléseket, választások napján, nem bántja a kétség a szavazás értéke felől. Az eleven élet egyetlen irányba hömpölyög. S az e világról való embernek, az állati erőnek és szellemnek, a gyakorlati, az életbe merült tevékeny embernek: az eszmék emberei eszteleneknek látszanak. Ész csak ő bennük lakozik!
Minden dologgal velejár a tulajdon filozófiája, azaz okossága. Senki sem szerezhet vagyont, hogy azzal együtt ne szerezzen egy kis számvetési tudományt is. Angliában, a világ leggazdagabb országában, a vagyont, a személyes ügyességhez mérve, mindennél többre tartják. Jó ebéd után az ember kevesebbet hisz, többet tagad: az igazságok elvesztették vonzó erejüket. Jó ebéd után a számolás az egyedüli tudomány: az eszmék a fiatalság zavaró, gyújtogató őrültségei, amiket visszautasít a társadalom megállapodottan gondolkozó derékrésze, s az embert csak athletikai és állati tulajdonságai szerint értékelik. Spence írja, hogy Pope együtt volt Sir Godfrey Kneller-rel, amidőn belépett hozzájuk ennek unokaöccse, egy guineai kereskedő. «Öcsém», – szólítá meg Kneller25) – a világ két legnagyobb emberéhez van szerencséd!» – «Nem tudom» – viszonzá ez – «mily nagy emberek vagytok, csak nem sokat nézek ki belőletek. Tíz guineáért már sokszor vettem nálatoknál sokkal különb, csupa csont- és izom-embert». Így boszúlja meg magát az érzéki ember az eszmék professzorain. Szeget-szeggel! Azok olyan következtetésekre ugrottak, amelyek még nem értek meg s többet mondanak a valónál; ezek meg kifigurázzák a filozófust és fonttal mérik az embert. Hiszik: hogy a mustár csípi a nyelvet, hogy a bors éget, a gyufa gyújt, a revolvert kerülni kell, a nadrágtartó tartja a nadrágot, hogy egy láda thea izgalmat ébreszthet, s az, akivel jó bort itatsz, ékesszavúvá válik. Ha érzékeny és aggodalmas vagy – egyél több húspástétomot. Azt tartják, hogy Lutherben sok tej gyűlemlett meg, amikor ezt mondta: «Aki nem szereti a bort, nőt, éneket, világéletében bolond marad»,26) s amikor a prædestináció és szabad akarat kérdéseibe belezavarodott diáknak azt tanácsolta, igya le jól magát. Cabanis szerint: az idegek teszik az embert. Szomszédom, egy vidám gazdaember, azt tartja az ivóban, hogy a pénz arra való, hogy gyorsan és biztosan a nyakára hágjunk; ő a maga részéről – úgymond – fölönti a garatra s így látja hasznát.
Az efféle gondolkodásmódnak az a hibája, hogy közömbösségre s utóbb csömörre vezet. Az élet fölfal bennünket, s mindjárt mesealakokká válunk. Ne izgulj: száz év múlva minden mindegy! Az élet megjárja, de mindnyájunknak örülnünk kellene, ha kijutunk belőle. Minek gyötrődjünk. Életünk csak olyan ízű lesz holnap, aminő tegnap volt és végtére megelégeljük. «Óh, mondá egy unott úr Oxfordban – «semmi új vagy igaz sincs a nap alatt – de hát mindegy!»
Egy kicsit több keserűséggel véli a cinikus: életünk olyan, mint a szamár, amely előtt egy kötés szénát visznek s azzal csalogatják a vásárra: nem lát az egyebet, csak a szénakötést. «Oly sok bajjal jövünk a világra» – mondja lord Bolingbroke – «s még sokkalta több nyomorúsággal távozunk belőle, hogy bizony alig érdemes egyáltalában létezni.» Ismertem egy ilyen furcsa filozófust, aki az emberi természetről szerzett tapasztalatát röviden így sommázta: «Az emberiség csupa átkozott gazfickó» – amiből szükségkép következik:
«Az egész világ szemfényvesztésből él; úgy fogok én is élni!»
Míg az elvont filozófus és a materiálista ekképpen bánnak el egymással, – s a gúny a legalacsonyabb materializmust fejezi ki: – egy harmadik párt: a szkeptikus-párt középutat foglal el. Mindkettőt helytelennek, mert túlzónak találja. Azon igyekszik, hogy úgy vesse meg a lábát, hogy helyrebillentse a mérleget. Nem lépi túl a határait. Látja az utca emberének egyoldaluságát; nem akar merő csúfolódó lenni; az értelmi tehetségekért száll síkra, a hideg fejért, s mindazért, ami a fejet hidegen tartja, nem szereti sem a hebehurgya iparkodást, sem a jutalmat nem találó önfeláldozást, sem az agynak munkába ölését. Vajjon igás barom vagy szekér vagyok-e? mert ti ez is, az is vagytok, ha túloztok. Vaskos önámítás tőletek, ha mindent szilárdnak, ólmosnak akartok a világon, s ha azt vélitek: gyémántkőkemény alapon álltok; mert bizony, ha tudásunk végső tényeit fölfedjük, csak olyanok vagytok, mint a folyóvíz buborékjai, azt sem tudjátok honnan? és hová? s csupa csalódásba vagytok ágyazva, burkolva.
A szkeptikus éppoly kevéssé hagyja, hogy elámítsa egy könyv, vagy tudós talár. A tudósok önmaguk áldozatai; ösztövérek és sáppadtak; lábuk hideg, fejük meleg, éjjel nem tudnak aludni, nappal folyton félnek a háborgattatástól – csupa vértelenség, szenny, éhség és önzés. Ha közelről nézed mulatságaikat, azt látod: elvonó elmék és éjjel-nappal egyaránt álmodoznak, s a társadalom hódolatát várják valamely igazságra épített értékes rendszerükért, amelyet azonban arány nélkül ad elő, szabatosság híjával alkalmaz, s valójában nem tud testté alakítani, eleveníteni akaraterő nélkül szűkölködő rendszerezője.
Ám világosan látom – úgymond a szkeptikus, – hogy nem tudok látni. Tudom, hogy az ember ereje nem a túlzásban van, hanem éppen a túlzás elkerülésében. Én legalább el akarom kerülni azt a gyöngeséget, hogy túlmenjek a bölcselkedésben a határaimon. Mihaszna törekszünk olyan erőre, amely nincs meg bennünk? Minek túlozzuk az erény hatalmát? Miért akarnánk idő előtt angyalok lenni. Ha túlfeszítjük a húrt, elpattan. Ha csak kívánjuk a halhatatlanságot, de az nem nyilvánvaló, miért ne mondanók meg ezt kereken? Ha a nyilvánvalóságok harcban állnak, miért ne állapítanók meg ezt? Ha a tisztafejű gondolkozó nem lát elég alapot az ő «igen»-ére és «nem»-ére, – miért ne függesztené föl az ítéletét. Torkig vagyok ezekkel a dogmatizálókkal, de éppúgy unom ezeket a szőrszálhasogatókat, akik a dogmákat tagadják. Nem állítok, nem tagadok. Azért vagyok itt, hogy megvizsgáljam az esetet, hogy szemügyre vegyem, azaz σκεπτειν. Megpróbálom egyensúlyra billenteni a mérleg rúdját. Mihaszna, ha pulpitusra állok s ledarálom a társadalomról, vallásról, természetről szóló elméletemet, ha tudom, hogy áthághatatlan akadályok állják útjokat? Miért vesztegessek annyi szót nyilvános gyülekezetben, ha minden szomszédom falnak szegezhet olyan érvekkel, miket nem tudok megcáfolni? Minek tüntetnők föl az életet egyszerű játéknak, ha tudjuk mily bonyolúlt és alakoskodó, csalfa Proteus? Miért vonnánk minden dolgot egy szűk kalap alá, holott tudjuk, hogy nem egy vagy két dolog van a világon, hanem tíz, húsz, ezer és megannyi más és más? Minek képzelnéd, hogy minden igazság a te kezedben van? Hisz annak annyi ezer oldala van.
Ki tilthatná el a bölcs szkepticizmust, ha látja, hogy nincs gyakorlati kérdés, amelynek ne volna több megközelítő megoldása? Vajjon nem nyílt kérdés ma is a házasság, ha világ kezdete óta olyan intézménynek mondják, amelyből kivágyódik az aki benne van, s amelybe belevágyódik az, aki nincs benne? S nem maradt-e mindmáig észszerű a Sokrates válasza annak a kérdésére, hogy megházasodjék-e vagy sem: «Akár megházasodik, akár nem: így is, úgy is megfogja bánni!» Nem kérdéses-e az állam? E részt minden társadalomban megoszlanak a vélemények. Senki sem szeret igazán; sokan nagyon nem szeretik, lelkiismeretfurdalásokat éreznek követése miatt s egyedül azért kelnek védelmére, mert félnek, hogy még rosszabbat cselekszenek, ha szervezetét megbontják. Nincs-e ugyanígy az egyházakkal? Vagy vegyünk egy közelebbről érdeklő kérdést: törekedjék-e a fiatalember vezető szerepre a törvényhozás, politika, közgazdaság terén? Nem lehet állítani, mintha az itt elért siker egészen összeesnék a lelke bensőséges színe-javával. Avagy elvágván a horgonyköteleket, amelyek a társadalmi rendhez fűzték, nyílt tengerre szálljon, holott nincs más vezére, mint géniusza? Mellette is sok szól, ellene is. Vagy jusson eszünkbe a mai nyílt kérdés, vajjon «szabad verseny» legyen-e, vagy «szervezett, társas munka?» A fenkölt lelkek lelkesednek a munka iránt, melyből mindenki kiveszi a részét; ez az egyedüli becsületes és biztos mód. Egyedül a szegény ember kunyhójában születik az erő és erény; pedig, másrészt azt állítják, hogy a munka elnyomorítja a testet, lelket egyaránt s a munkások egyhangúlag jajonganak: «Nekünk nincsenek gondolataink!» – Kultúra? Mily nélkülözhetetlen kincs. Nem bocsáthatom meg a tökéletesedés vágyának hiányát. Pedig a kultúra azonnal letörli az önkénytelenség üde hamvát. A kultúra kitünő a vad embernek; ámde ha csak egyetlenegyszer olvasott könyvet, többé sohasem tud úgy gondolkozni, hogy ne gondoljon Plutarchos hőseire. Szóval: minthogy az értelem igazi ereje abban áll, hogy «ne engedjük azt, amit tudunk, megzavartatni azzal, amit nem tudunk», biztosítanunk kell ezt az előnyünket, s nem szabad kockáztatni elérhetetlen légvárakkal. Félre a délibábbal! Menjünk a világba, vegyüljünk a mindennapi dolgokba; tanuljunk, szerezzünk, s hágjunk fölfelé. «Az ember a mozgó növény egy fajtája, s mint a fa, tápláléka javarészét a levegőből kapja. Ha túlsokat van otthon, elsorvad». Éljünk erőteljes, férfias életet; tudjuk azt, amit tudunk, biztosan; amit birtokba veszünk, legyen szilárd, észszerű, s csakugyan a miénk. Többet ér egy kézzelfogható világ, mint kettő a levegőben. Legyen dolgunk igazi férfiakkal, nőkkel, ne pedig imbolygó kísértetekkel.
Ez a szkeptikus gondolkozás igazi alapja: a meggondoltság, önmegtartóztatás szelleme; de egyáltalában nem a hitetlenség szelleme, egyáltalában nem az egyetemes tagadásé, vagy egyetemes kételkedésé s legkevésbé a minden szilárdat és jót kigúnyoló kárhozatos legyalázás szelleme. Ez éppoly kevéssé lehet a szkeptikus eljárása, mint nem az a vallásé vagy filozófiáé. Ő a megfontoló, az okos, aki bevonja a vitorlát, megszámolja a tőkéjét, takarékoskodik eszközeivel, s azt a meggyőződést táplálja, hogy az embernek túlsok ellensége van, semhogy még a maga ellensége is legyen; hogy nem adhatunk magunk túlságosan sok előnyt ebben az egyenlőtlen harcban, amelyben az egyik csatasorban oly nagy és lebírhatatlan hatalom áll, a másikon pedig az a kicsiny, öntelt sebezhető lövőházi figura, akinek ember a neve aki egyik veszélyből a másikba bukdácsol. Ez a filozófia a jobb védekezhetés érdekében elfoglalt biztosabb állás, s olyan, amelyet meg is lehet tartani; amely széles alapon nyugszik, alkalmatos, mint mikor házat építünk s arra vigyázunk hogy ne legyen se túlmagas, se túlalacsony, ne járja túlságosan a szél, de kiemelkedjék a föld sarából.
A bölcsészet, amelyre szükségünk van, legyen mozgékony, hullámzó. A spártai és sztoikus rendszerek a mi céljainknak túl vaskosak és ridegek, merevek. Másrészt a Szt. János és az ellen-nem-állás elmélete túlfinomnak és légiesnek látszik. Valami rugalmas acélból szőtt ruhára van szükségünk, amely erős, mint az első és hajlékony, mint a második. Hajóra van szükségünk a hullámokon, miken lakunk. A szögletes, dogmás ház forgáccsá, szilánkká törne a sok elem viharában Nem, szilárdnak, de az ember formájához alkalmazkodónak kell lennie hajlékunknak, mintahogy a kagyló a tengerre épült ház mintáját szolgáltatja. Az emberi léleknek kell rendszerünk típusát megadnia, ahogy az emberi test az a típus, amelyre a házépítést szabják. Az emberi természet alapsajátsága az alkalmazkodás. Arany-középszer vagyunk, röpködő állandóság, kiegyenlítődő vagy szakaszosan visszatérő hibák, tengerre épült ház. A bölcs szkeptikus közelebbről akarja látni a játékot és a főjátékosokat, azt, hogy mi a java a földgolyónak; a művészetet, s természetet, a helyeket és eseményeket, de különösen az embereket. Mindazt, ami kíváló az emberiségben – a bájos alakot, az acélos kart, a rábeszélő ajkakat, a leleményes agyvelőt, a játékban ügyeset s győzőt – mindezt szemügyre akarja venni s ítélete alá akarja vonni.
A színjátékba bebocsáttatás föltételei: legyen szilárd és értelmes, a magunkéra támaszkodó életpályánk; annyink, hogy életszükségleteinket kielégíthessük; annak a bizonysága, hogy megvan bennünk a vérmérséklet, erő és kíválóság, amely honfitársai s kortársai közt hitelt bíró követőket ad nekünk. Mert az élet titkainak csak a hasonló és rokonszenvező leli meg a nyitját. Az emberek nem bízzák magukat tacskókra, pojácákra, pedánsokra, hanem csakis magukhoz hasonlókra. Bizonyos kölcsönös korlátozás, a két véglet közti helytfoglalás, pozitivítás révén erős és rátermett ember, aki sem nem csíp, mint a só, se nem túlédes, mint a cukor, hanem eléggé rokon a világgal, hogy igazságot szolgáltasson Londonnak vagy Párisnak, egyúttal erős és eredeti gondolkozó, akit nem képesztenek el a városok, hanem aki tud velök élni: íme, ilyen ember alkalmas a gondolkozás e területének elfoglalására.
Ezek a tulajdonságok találkoznak Montaigne jellemében. Minthogy azonban én talán túlságos személyes vonzalmat érzek Montaigne iránt, azért az önzők e fejedelmének védőpajzsa alatt legyen szabad egy két szóval védekeznem, miért választottam éppen őt a szkepticizmus képviselőjének, s legyen szabad röviden kifejtenem, mint fakadt s mint növekedett szeretetem e csodálatos pajtás iránt.
Apám könyvtárában megvolt Montaigne essayinek egyetlen kötete Cotton fordításában. Soká por lepte, míg egy szép nap, amidőn a kollégiumból kikerülvén, elolvastam, s megszereztem a többi kötetét is. Ma is emlékszem, mily gyönyörrel és ámulattal töltött el. Úgy éreztem, mintha én magam írtam volna valamely előbbi életemben, olyan bensőséggel fejezte ki tulajdon gondolatomat és tapasztalatomat. Párisban létem alatt azután, 1833-ban, a Père la Chaise temetőben történetesen odakerültem az 1830-ban, 68 éves korában elhúnyt Auguste Collignon sírja elé, aki sírfelirata szerint: «az igaz életnek szentelte magát és erényét Montaigne essay-n formálta». Néhány évvel utóbb megismerkedtem a kitűnő John Sterling költővel s leveleiből értesültem, hogy ő, Montaigne kedvéért elzarándokolt périgordi kastélyába, amely még ma is áll Castellune közelében és 250 év múltán lemásolta a mondásokat, miket maga Montaigne írt könyvtára falára. Majd örömmel hallottam, hogy William Shakespeare egyik újonnan fölfedezett kezeírását Montaigne-nek Floriótól készült másolatában találták meg. Ez az egyetlen könyv, amelyről biztosan tudjuk, hogy megvolt a költő könyvtárában. S különös, hogy Florio másodpéldányáról, amelyet a British Museum a Shakespeare-autogramm kímélése céljából vásárolt meg, kiderítették, hogy előlapján Ben Jonson27) neve írása van. Leigh Hunt jelenti Lord Byron-ről, hogy Montaigne volt az egyetlen régi író, akit bevallott kielégüléssel olvasott. Egyéb oly összetalálkozások, miknek fölemlítését nem tartom szükségesnek, szintén hozzájárultak, hogy az öreg gascogne-i mindig új és halhatatlan legyen szememben.
1571-ben, atyja halála után, Montaigne, aki akkor 38 éves volt, visszavonult a bordeaux-i törvényszék gyakorlatától és birtokán telepedett meg. Ámbár szerette a mulatságot és időnkint az udvarnál is megfordult, tudós hajlamai most egyre nőttek, s megszerette a falusi nemes szabályos korlátok közt lefolyó és független életét. Komolyan belemerült a gazdálkodásba, s földjeinek hozadékát nagyra emelte. Egyenes és tisztességes ember létére, aki egyaránt írtózott attól, hogy csaljon, mint hogy megcsalassék, környékén nagy becsületre tett szert. A liga polgárháborúi közepette, amelyek minden házat várrá alakítottak át, Montaigne tárva tartotta kapuit és házát védelem nélkül hagyta. Szabadon járt be hozzá minden pártbeli, mert bátorságát és tisztességét egyaránt becsülték. A szomszéd főurak és köznemesek hozzáadták ékszereiket és értékes írásaikat megőrzés végett. Gibbon szerint ezekben a vakbuzgó időkben csak két szabadabban gondolkozó ember akadt Franciaországban: IV. Henrik és Montaigne.
Montaigne a legőszintébb és legbecsületesebb író. Gall szabadsága olykor bizony vaskos, de minden kifogást eleve lefegyverez saját nyílt bevallásaival. Az ő korában a könyveket csupán a férfi nem számára írták és többnyire latinul, úgyhogy ez a humoristát följogosította bizonyos szabadszájúságra, amelyet a mi, egyaránt mind a két nemhez forduló irodalmunk nem enged meg. Mindazonáltal lehet, hogy bibliai nyíltsága igen merész rakoncátlansággal párosulva lapjait elzárja sok érzékenylelkű olvasó előtt; de ezek megbotránkozása csak felszínes. Ő fitogtatja hibáit, nagyra van velök; senki sem gondolhat ő róla több rosszat, mint ő maga teszi. Ő majd minden bűnt magára ró s ha történetesen van benne valami erény az – úgymond – bizonyosan csak úgy belélopta magát. Nézete szerint nincs ember, aki meg nem érdemelné, hogy ötször-hatszor fölakasztották légyen, s ő magára nézve sem igényel kivételt. «Öt vagy hat épp oly nevetséges történetkét lehet én rólam is elbeszélni, akárcsak bármely más élő emberről.» De mindezen, valóban fölösleges őszintesége mellett is minden olvasójában a tántoríthatatlan becsületesség benyomását kelti.
«Ha a legszigorúbban és bensőségesen gyóntatom meg magam, úgy találom, hogy legjobb erényemben is van egy csöppje a bűnnek, s attól tartok, hogy Plato legtisztább erényében is – én az ilyen erénynek éppoly őszinte híve vagyok, mint bárki más – ha egészen rátartotta volna a fülét, kihallotta volna a belevegyült emberi elemnek vásott hangját, de olyan bágyadtan és távol, hogy egyedül csak ő vehette volna észre.»
Ingerültség és utálkozás jelentkezik benne mindennemű szenvelgés és nyegleség ellen. Oly soká élt udvari életet, hogy alaposan megcsömörlött a külszíntől s inkább megenged magának egy kis káromkodást és esküdözést. Szívesen beszél hajósokkal és cigányokkal, fölhasználja a tolvajnyelv és utcai rigmusok kifejezéseit. Oly soká volt szobákban, hogy belebetegedett: kivágyódik a szabad levegőre és ha golyóbisok esnek is az égből. Túlsok taláros férfiút látott: most inkább lát emberevő vadembert s a mesterkélt élet olyan idegessé tette, hogy úgy tartja: mentől barbárabb az ember, annál jobb. Szeret nyeregben ülni, s másra bízza, hogy másutt theológiát, nyelvtudományt vagy metafizikát olvasson. Bármit tála elénk, annak földes íze s eleven élete van; édes, csípő vagy szúró. Nem habozik olvasóit betegsége stációival mulattatni; olaszországi naplója tele van ezzel. Az egyensúly álláspontjára helyezkedett. Neve fölé mérleget rajzolt ezzel az aláírással: «Que sçai-je?» Ha a címlap melletti képét nézem, mintha hallanám: «Ám játszd az öreg abszolutot; ha úgy tetszik, gúnyolódhatsz és túlozhatsz, – én az igazság embere vagyok s Európa minden állama, egyháza, jövedelme és személyes hírneve kedvéért sem megyek túl a száraz ténynél, ahogy én látom; inkább dadogok, fecsegek arról, amit biztosan tudok: házamról s pajtáimról, apámról, feleségemről s árendásaimról; öreg kopasz fejemről; késemről s villámról; arról, hogy mit eszem s mit szeretek inni s száz más éppolyan nevetséges semmiségről, – azután pedig finom varjúpennával finom mesét írok. Szeretem a szürke napokat, az őszt és téliidőt. Szürke és őszies vagyok magam is s legjobbnak tartom a pongyolát és kitaposott cipőket, amik nem nyomják a lábamat, az öreg barátokat, akik nem feszélyeznek, s az egyszerű tárgyakat, amelyek nem erőltetik meg és nem szivattyúzzák ki az agyamvelejét. Földi életünk úgyis elég kockázatos és esendő. Egyetlen órában sem lehetünk biztosak életünk s vagyonunk felől, s vajjon nem ránt-e balsorsunk valami szánalmas vagy nevetséges helyzetbe. Minek fujjam föl magam s játsszam a filozófust, ahelyett, hogy minden erőmmel egyensúlyba hozzam ezt a táncoló léggömböt? Így legalább biztos korlátok közt élek, megőrzöm cselekvőképességemet, s becsülettel juthatok révbe. S ha az efajta életben van valami bohókás, az nem az én hibám, hanem a Végzeté és Természeté.»
Essay-i ennélfogva mulatságos magánbeszéd mindenféle véletlen tárgyról, ami éppen eszébe ötlik, s mindent ceremónia nélkül, azonban férfiasan tárgyal. Lehet, voltak mélyebben szántó elmék; de azt bízvást el lehet mondani, hogy nem volt még ember, aki gondolatokban ennyire gazdag lett volna. Ő sohasem lapos, sohasem alakoskodó, s meg van benne az a nagy tehetség, hogy leköti figyelmünket mindaz iránt, ami őt leköti.
A férfi őszintesége és velős ereje átmegy mondásaiba is. Nem ismerek könyvet, amelyen ily kevéssé érzik az irodalom. Ez a beszélgetés nyelve, könyvbe plántálva. Mesd meg ezeket a szavakat s vérezni fognak: mert eleven véredényekből állnak. Ugyanazt a gyönyört érezzük nála, mint mikor munkások beszélgetését hallgatjuk s valamely rendkívüli körülmény pillanatnyi fontosságot ad párbeszédjüknek. Kovácsok és fuvarosok nem sokat illegetik a nyelvüket: golyózáporként hull a szavuk. A Cambridge-i tudós ember szokta magát folyton javítgatni, minden félmondat után újrakezdegeti a mondókáját, a szókkal játszadozik, azokat túlontúl csiszolgatja, miközben elugrik a tárgytól. Montaigne világosan beszél, ismeri a világot, a könyveket, önmagát és az alapfokot használja; sohasem rikácsol, tiltakozik, könyörög; nincs benne semmi gyöngeség, görcsös rángatózás, túlzófok; nem akar kiugrani a bőréből; nem akar bohócot játszani, helyet, időt semmivé tenni. Ő erős és szilárd; élvezi a nap minden pillanatát; szereti a bajt is, mert az érezteti vele énjét és igazolja a dolgok létét, mintahogy megcsípjük magunkat, hogy meggyőződjünk arról, ébren vagyunk-e. Síkságon halad, ritkán hág magasra, vagy bocsátkozik mélységbe; szereti lába alatt a szilárd talajt és köveket. Írásaiban nem lobog lelkesedés, sem nagyravágyás: ő mindig elégedett, magáttisztelő, a középszer barátja. Egyetlen kivétel: Sokrates iránti szeretete. Ha ő róla beszél: arca kipirúl és stílusa szenvedélyessé válik.
Montaigne torokbajban halt meg. 1592-ben, 60 éves korában; halála előtt szobájában misét mondatott. 33 éves korában nősült. «De» – mondja – «ha a magam akaratát követem, nem vettem volna el magát a Bölcseséget sem, még ha ő akart volna is hozzám jönni. De nagyon bajos a házasodást elkerülni, s a közszokás és élet megköveteli. Legtöbb cselekedetünket a példa vezérli, nem saját választásunk.» Halála óráján ugyancsak a közszokásnak áldozott. «Que sçais-je?» (Mit tudom én?)
Montaigne könyvét az egész világ elismerte azzal, hogy minden nyelvre lefordították. Európában 75 kiadásban terjedt el s ugyancsak válogatott körökben: udvari emberek, katonák, fejedelmek, világfiak, elmés és fenkölt gondolkozók közt.
Mondhatjuk-e, hogy Montaigne bölcsen beszélt, helyesen s tartós érvénnyel fejezte ki az életben való viselkedésről szóló emberi nézetet?
Mi természettől fogva hívők vagyunk. Csak az igazság, vagyis az ok és okozat közötti összefüggés érdekel. Meg vagyunk győződve, hogy fonál fűz össze minden dolgot; az egész világ rá van fűzve, mint kaláris szeme s ember, esemény, élet csupán e fonal segítségével jut el hozzánk; jönnek-mennek egymásután, csupán azért, hogy ennek a vonalnak irányát és folytonosságát megismerjük. Az olyan könyv, vagy állítás, amely azt akarná kimutatni, hogy itt nincs irányvonal, hanem csak vakeset és khaosz van, véletlen szerencsétlenség, ok és következés nélküli szerencse, bolondból lett hős, hősből lett bolond: bizony leverne; mert akár látjuk, akár nem: hiszünk a kötelék létében. A tehetség hamisíthatja ezeket a kapcsokat, de a lángész megtalálja az igaziakat. Figyelünk a tudós szavára, mert előre sejtjük a tőle fölfedett természeti jelenségek következéseit. Szeretjük mindazt, ami állít, erősít, összeköt, fenntart, s nem szeretjük, ami szétszór és lerombol. Megjelenik valaki, aki mindenki szemében konzervatív és konstruktív: az ő jelenléte jól berendezett társadalmat, földmívelést, ipart és kereskedelmet, széleskörű intézményeket és kormányt föltételez. S ha ezek még nem voltak meg, életrekelnek az ő erőfeszítése által. Ennélfogva fölvidítja és megvigasztalja az embereket, akik mindezt hamar kiérzik belőle. A tiltakozók és lázadozók kígyót-békát kiáltanak a fennálló álladalomra, de nem tárják elénk a maguk ház- vagy államtervét. Ennélfogva bármily szerény és kevéssé virágzó is a város, az állam, az élet, amelyet ama tanácsadónk vizsgál, az emberek mégis ahhoz a konzervatívhoz ragaszkodnak és elfordulnak az újítótól valamíg csak fejszével és feszítővassal jő.
Ámbár így természettől fogva konzervatívok és az okság hívei vagyunk s elvetjük a keserű, komor hitetlenséget, a Montaigne-képviselte szkeptikusoknak is igazuk van s élete bizonyos korában minden ember közéjük tartozik. Minden felsőbbrendű lélek átmegy az egyensúlyozás e területén, jobbanmondva, akarja tudni, mint használja föl a Természet fékeit és súlyait, mint természetes ellenszereket a vakon hívők és bakfejűek túlzásai és alakiságai ellen.
A szkepticizmus annak a magatartása, aki vizsgálat tárgyává teszi azoknak a sajátságoknak viszonyát, amelyeket a társadalom imád, de amelyeket ő csak irányzatuknál és szellemüknél fogva tisztel. Ő a templom tornácában áll. A társadalom nem szereti, ha a fennálló rendet a kétségnek csak fuvalma is éri. Ám a szokások megvizsgálása, minden magasabbrendű lélek kikerülhetetlen fejlődésfoka s egyszersmind annak a bizonysága, hogy fölismeri az erőt, amely minden változás, hullámzás ellenére megmarad.
A felsőbbrendű lélek éppoly idegenül áll szemben a társadalom bajaival, mint ezek javasolt ellenszereivel. A bölcs kételkedő rossz polgár; nem konzervatív: látja a vagyon önzését és az intézmények álmosságát. De semmiféle demokratikus párttal való együttműködésre sem alkalmas, mert a pártok mindenkitől teljes odaadást kívánnak és ő átlát a közkeletű demokrata-hazafiságon. Az ő politikája olyan, mint a Sir Walter Raleighé a Lélek Izenete-ben vagy a Krishnáé a Bhagavatban: «Nincs senki, aki méltó volna szeretetemre, gyűlöletemre», mialatt ítélete alá von törvényt, természetet, vallást, kereskedelmet, szokást. Bár reformista: azért nem jobb tagja az emberbaráti egyesületeknek. Kiderül, hogy ő nem előharcosa sem a dolgozó osztályoknak, sem a szegényeknek, sem a raboknak, sem a rabszolgáknak. Meg van győződve, hogy életünket ezen a földön nem lehet olyan egyszerűen magyarázni, mint az iskolás könyvek teszik. Nem akar ezekkel a jóakaratú dolgokkal szemben az ördög prókátorának pártjára állni, hogy kikürtöljön minden kétséget és gúnyt, amely elsötétíti előtte a napot; ámde így szól: mégis csak vannak kétségek.
Élek az alkalommal s Montaigne-ünk nevenapját, a Szent Mihály-napot megülöm azzal, hogy előszámlálom és leírom ezeket a kételyeket és tagadásokat. Ki akarom őket rángatni oduikból a nap világosságára. Úgy kell velük tennünk, ahogy a rendőrség tesz megrögzött csirkefogókkal: nyilvánosan kiállítjuk őket. Mindjárt nem lesznek már olyan félelmetesek, mihelyt azonosítják és lajstromba foglalják őket. De azért igazságosan akarok velük bánni. Nem veszek elő afféle szónoki ellenvetéseket, amelyeket csak azért állítanak föl, hogy cáfolattal azonnal leronthassák. A legerősebbeket keresem ki, akár bírok velök, akár ők bírnak le engem.
Nem foglalkozom a materialisták szkepticizmusával. Tudom, hogy a négylábúak filozófiája nem fog érvényesülni. Igazán nem fontos, hogy denevérek és ökrök mit gondolnak. Ellenben az első veszedelmes tünet, amelyre rámutatok, az értelem könnyelműsége, mintha az igazi komolyságnak ártalmára volna a sok tudás. Tudni annyit tesz, mint azt tudni, hogy nem tudhatunk. A jámbor imádkozik; a lángész gúnyolódik. Mily tiszteletreméltó a komolyság minden neme, de az értelem megöli. Még az én finomlelkű s csodálatos barátom, San Carlo, egyike a legáthatóbb elméjű embereknek, is úgy találja, hogy minden egyenes emelkedés, még ha szárnyaló jámborságról van is szó, erre az ijesztő belátásra vezet, s híveit árván küldi vissza. Az én bámulatos San Carlom úgy hitte, hogy a törvényhozók és szentek meg vannak mérgezve. Üresnek találták a bárkát; látták, de nem akarták megmondani, hanem közeledő követőiket ezzel próbálták elriasztani: «Kedves társaink ott van számotokra a cselekedet!» Ámbár ez a felfedezésem San Carlóban úgy hatott rám, mint a júliusi fagy vagy menyasszonyomtól kapott arculütés, ért még egy rosszabb, t. i.: a szentek csömöre. Látomásuk alatt még mielőtt térdükről fölkeltek, így szóltak: «Úgy látjuk, hogy a mi hódolatunk és boldogságunk részleges és csonka: a gyanusított és lesajnált intellektushoz, az értelemhez, a Mephistopheleshez, a tehetség gimnasztikájához kell fordulnunk!»
Ez azonban elsősorban mumus; s bár sok elegiának szolgáltatott tárgyat a XIX. században, Byrontól, Goethetől s kevésbé híres költőktől kezdve s nem is említve sok jeles magános megfigyelőt, – megvallom, nem nagyon hat a képzeletemre; mert úgylátszik csak bábuházak és fazekasboltok szétzúzására vonatkozik. A különböző egyházak hullámzásai távolról sem érintik a hit egyetlen alapelvét sem. Úgy tartom, hogy az értelem és az erkölcsi érzés harmóniában van és hogy, ámbár a filozófia kipusztítja a mumusokat, egyszersmind a bűn gátjait is szolgáltatja s a lélek sarkítását eszközli. Úgy tartom, mentől bölcsebb valaki, annál bámulatosabbnak találja a Természet és Erkölcs gazdaságos berendezését és sokkal teljesebb bizalomra emelkedik.
Ime, a szeszély hatalma, amely semmibe sem veszi, amit nem ő szőtt össze tényekből és hiedelmekből. Ime, a temperamentum hatalma, amely nyilván módosítja a hajlamokat és érzéseket. A hitek és hitetlenségek nyilván strukturális eredetűek és mihelyt ki-ki eléri azt az egyensúlyt és kezdő sebességet, amely megengedi, hogy az egész gépezet működni kezdjen, nem lesz szüksége szélső példákra, hanem rohamosan megváltoztatja majd minden életnézetét. Életünk márciusi idő, zord és derült ugyanabban az órában. Keményen, elszántan, a Végzet vasláncában hivén indulunk neki, s még ha életünk megmentéséről volna is szó, meg nem fordulnánk: de, íme, egy könyv, egy mellszobor, vagy akár egy név hangja cikázik át idegeinken, s mi egyszerre csak hiszünk a szabadakaratban: gyűrűm Bölcs Salamon pecsétje legyen; a Végzet csak félkegyelműeknek való: az elszánt lelkeknek minden lehetséges! Új élmény új fordulatot ad gondolatainknak; a józanész zsarnoksága ismét érvényesül s azt mondjuk: «Nos, a hadsereg végre is a hírnév, jó modor és költészet kapuja s lám, egészben véve az önzés vet legjobban, nyeseget legjobban, ő csinálja az emberből a legjobb kereskedőt, s a legjobb polgárt.» Hát az embernek nézetei a jóról és rosszról, a végzetről s az okságról csak megszakadt éjjeli nyugalom vagy emésztési zavar következménye? Hite Istenben és a Kötelességben nem mélyebb, mint a gyomor tanusága? S mi biztosítja nézetei állandóságát? Nem szeretem a francia gyorsaságot: minden héten új egyház és új állam. – Ez a második tagadás; ám érjen, ami ér. Amennyiben a lelkiállapotok forgását bizonyítja, úgy hiszem, tulajdon ellenszerét is maga találja meg, különösen hosszabb korszakokat véve. Mi az államok értelme? Vajjon a korok általános hangja tanuskodik-e valamely közös alapelv mellett, avagy nem lehet érzelmi közösséget fölfedezni távoleső idők és helyek közt? S ha az emberek önérdekének hatalmát mutatja, azt is elfogadom, mint az isteni törvény részét s kénytelen vagyok összeegyeztetni a vágyaimmal, amennyire csak tudom.
Ezek a szavak: «Végzet», «Sors» az emberiség értelmét jelentik minden korban, – azt, hogy a világ törvényei nem mindig kedveznek nekünk, hanem sokszor sebeznek és széttörnek bennünket. A Végzet, mint természet és hajlam fölénk nő, mint a fű. Az Időt kaszával festjük, a Szerelmet és Szerencsét vaknak, a Végzetet süketnek. Túlkevés bennünk az ellenálló erő e minket megemésztő vadsággal szemben. Hogy tudnánk szembeszállni a kikerülhetetlen, diadalmas, gonosz hatalmakkal? Mit tehetek a faj behatása ellen tulajdon történetemben? Mit az átöröklés, a szervezetem hajlama, a skrofulás, lymphatikus szervezet, a nemi tehetetlenség ellen? A zord éghajlat ellen? A földieim barbársága ellen? Mindent lecáfolhatok, tagadhatok, csak ezt az örök Hasat nem; annak táplálék kell és sehogysem tehetem tiszteletreméltóvá.
Az igenlő ösztön főakadálya azonban egy – amely a többit mind magábazárja: az illuzionisták tana. Kínos nézet van forgalomban, amely szerint az élet minden főbb alakulata áltat bennünket s a szabad cselekvőség csak üres szó. Megétettek s elkábítottak bennünket levegővel, eledellel, asszonnyal, gyermekekkel, tudománnyal, eseményekkel, s ezek éppúgy hagynak minket, ha eltávoznak, mint aminőkül jöttükkor találtak. Ezt panaszolják a mathematikáról; így tesz minden más tudomány, eset és cselekedet. Látok egy embert, aki már minden tudományon átrágta magát s ugyanolyan fajankó, mint volt s minden tudós, polgári, társadalmi hivatalából kiütközi a gyermek. Mindazonáltal kénytelenek vagyunk életünket nekik szentelni. Valóban kisértésbe jutunk nevelési rendszerünk alapszabályául és elméletéül elfogadni, hogy Isten: substancia és a módszere: illuzió. A keleti bölcsek hittek Yoganidra istenségben, Visnu nagy, kápráztató energiájában, aki legfőbb tudatlansággal az egész világot elámítja.
Vagy így állítsam föl a tételt? Az élet nagy döbbenete, hogy még látszata sincs meg az életben az elmélet és gyakorlat kiegyezésének. Az Értelmet ezt a fennen magasztalt realitást, a Törvényt megragadjuk olykor-olykor, derűs és mély percekben, a gondok, bajlódások zajos zűrzavarában, – miknek nincs közvetlen közük hozzájuk; – megragadjuk, elveszítjük hónapokra, évekre, megint megtaláljuk, s bizonyos időközben megint elveszítjük. Ha jól összeszámláljuk, ötven év alatt van egy féltucat okos óránk. S mire jó ez a sok gond és bajlódás? Módszert sem látunk a világon, csak a nagynak és kicsinek párhuzamosságát, amelyek sohasem hatnak egymásra s a legkisebb jelét sem mutatják, hogy egymás felé hajolnának. Tapasztalat, vagyon, kormányzat, olvasmány, írás mit sem használnak; mintha egy ember a szobába lép, nem látszik meg rajta, vajjon yam-gyökérrel vagy bivalyhússal táplálkozott-e; csak arra törekedett, hogy annyi csontot és izmot szerezzen, amennyire csak szüksége volt, akár rizsből, akár habból. Olyan nagy az aránytalanság a törvény égboltja s a véghezvitel hangyája közt, hogy akár értékes ember valaki, akár ostoba, nem olyan nagy dolog, ahogy mondani szoktuk. Hozzátegyem-e még, mint ennek a varázslatnak szemfényvesztését, az elkülönülésnek megdöbbentő törvényét, mely az együttműködést lehetetlenné teszi? Az ifjú lélek mohón vágyódik társaság után. Ámde a kultúra és nagyság útja magános elzárkozásra vezet. Gyakorta csalódott. Nem várhatta, hogy eszméit rokonszenvesen fogadja a falusi nép, ámde ő választékos és értelmes emberek közé vitte, de egyáltalában nem talált barátságos arcokra, hanem csak félreértésre, visszatetszésre és gúnyolódásra. A nagy emberek csodamód korszerűtlenek és helyüket tévesztettek, a legnagyobb kíválóságuk lángra gyúlt individualizmus, amely még jobban elszigeteli őket.
Ilyen és többféle betegsége van a gondolatnak, amiket rendes tanítóink meg se kísérlenek távoztatni. Minthogy a jó természet az erény felé hajlik, azt mondjuk-e: «Nincsenek kétségek!» – s kitartunk a helyes úton! Vajjon az életet vitézül avagy gyáván kell-e élnünk? S vajjon a kétségek megszüntetése nem lényeges kelléke-e minden férfiasságnak? Miért oly hihetetlen, hogy egy jól megtermett, komoly ember kevés élvezetet talál teában, értekezésekben, katekizmusokban, s vaskosabb tanítás, emberek, munka, kereskedelem, gazdaság, háború, éhség, bőség, szerelem, gyűlölet, kétkedés, ijedtség kell neki, hogy a dolgok megvilágosodjanak előtte? S vajjon nincs-e igaza, hogy azt követeli: ám győzzék meg őt a maga útján? S ha meggyőzték, meg is érte a bajlódást.
A hit abban áll, hogy a lélek állításait elfogadjuk; a hitetlenség: hogy tagadjuk azokat. Némely elme képtelen a szkepticizmusra. Ha olykor-olykor kétkedést nyilvánítanak, ez inkább udvariasság vagy alkalmazkodás a társadalmak rendes társalgásához. Elkalandozhatnak a spekulatív bölcselkedés magasságaiba, mélységeibe, mert bizton haza tudnak onnan térni. Ha egyszer bebocsáttatást nyertek a Gondolat egeibe, nem bukhatnak többé vissza az éjszakába, hanem végtelenül hivogatja őket a túlsó part. Mindenütt mennyek, egek sokaságát látják s istenségek sokaságát maguk körül. De vannak mások, akiknek szemében az ég ércből való redőnek látszik, amely elzárja maga elől az alant levő földet. Ez a temperamentumnak vagy a természetbe mélyebben, vagy kevésbé mélyen való elmerülésnek kérdése. A legalsóbb néposztályoknak a hit valamely visszfénye, vagy valami élősdi hit kell; nem a valóságok látománya, hanem ösztönszerű bizakodásuk a valóságok látnokaiban és hívőiben. A nagy hívők viselkedése, gondolatai megdöbbentik őket s meggyőzik őket arról, hogy ezek láttak valamit, ami ő előlük el van rejtve. Ám az ő érzékies gondolkozásuk szeretné a hívőt utolsó álláspontjához szegezni, holott az múlhatlanul tovább halad, egyre halad s most a hitetlen, a hithez való buzgóságában, máglyára viszi a hívőt.
A nagy hívőket mindig hitetleneknek tartják s megférhetetlen, fantaszta, atheista s számba nem jövő embereknek. A spiritualista érzi a kénytelenséget, hogy hitét a kétségeknek egész sorával fejezze ki. Kegyes lelkek eléjejárulnak terveikkel és kérik közreműködését. Hogy habozhat? Merő illem- és udvariassági szabály, hogy egyezzünk bele, amibe csak lehet és nyilatkozzunk biztatóan s ne dermesztően és komoran. De ő kénytelen így beszélni: «Óh, ezek a dolgok majd úgy következnek be, ahogyan be kell következniök. Mit tehettek ez ellen? Ezek a részleges bajok és bűnök csak hajtásai s gyümölcse annak a fának, amely szemünk láttára nő. Hiába panaszkodunk a levélre vagy gyümölcsszemre; vágd le s a fa megint éppoly rosszat fog teremni. Mélyebben kell az orvoslást kezdened.» A köznapi jótékonykodás olyan tárgy, amelyről ő nem tud tárgyalni. A nép kérdései nem az övéi; útjaik, módjaik nem az övéi, s bármit sugall neki jó természete, kénytelen azt mondani, hogy ő nem talál gyönyörűséget bennök.
Még azokat a tanokat, amelyek drágák az ember reménységének, így pl. amelyek az isteni gondviselésről s a lélek halhatatlanságáról szólnak, még ezeket sem tudják embertársai úgy fölállítani, hogy ő igent mondhasson reájuk. Ám ő merőben azért tagad, mert többet hisz, s nem azért, mert kevesebbet. Tisztességből tagad. Inkább veszi magára a tehetetlen szkepticizmus vádját, semmint a hazugságét. Azt mondja: én hiszek a világegyetem erkölcsi tervében, amely a lelkek üdvösségére van; ámde dogmáitokat torzoknak látom, hogyan szerezhetnék nekik hitelt? Azt mondja erre valaki: ez fagyos és hitetlen beszéd? A bölcs és nemeslelkű nem mondja, sőt örülni fog messzelátó jóakaratának, amely ellenfelének engedheti át a hagyomány és közös hit egész területét, anélkül, hogy szemernyit veszítene erejéből. Ő minden átmenet végét nézi. Fox György látta, hogy «a sötétség és halál óceánja van előtte; mindazonáltal a fény és szeretet végtelen óceánja hullámzott e sötétség fölött».
A végső megoldás, amelybe belevész a szkepticizmus, az erkölcsi érzés, amely sohasem veszíti el felsőbbségét. Próbáljanak ki bízvást minden útat és módot és mérlegeljék minden ellenvetés súlyát: az erkölcsi érzés valamennyit egészen könnyen lebillenti. Ez az a csöpp, mely egész tengert ellensúlyoz. Játszhatom a tarka-barka tényekkel, s szemügyre vehetem azzal a felületességgel, amelyet szkepticizmusnak nevezünk, de jól tudom, hogy mindjárt abban a rendben fog előttem megjelenni, amely lehetetlenné teszi a szkepticizmust. A gondolkozó embernek éreznie kell a gondolatot, mely a világegyetem szülője: hogy a Természet tömegei folynak és hullámzanak.
Ez a hit elősegíti az élet és tárgyai egész születését. A világ telítve van az Istenséggel és a Törvénnyel. Megtűri épp úgy az igazat, mint a nem igazat, az ostobákat és bolondokat, az őrültség és csalás diadalát. Nyugodtan szemléli a szakadékot, amely az ember nagyravágyása és megvalósító ereje, a hatalom kereslete és kínálata közt tátong, s amely minden lélek tragédiája.
Charles Fourier azt hirdette, hogy «az ember vonzóereje sorsához viszonylik», vagyis, hogy minden vágy megjövendöli tulajdon kielégülését. Ámde minden tapasztalat ennek épp az ellenkezőjét mutatja: az erő elégtelenségéről panaszkodik minden ifjú és tüzes lélek, s az isteni gondviselést bizonyos szűkmarkúsággal vádolja. Megmutatta az eget s a földet minden gyermekének s beleoltotta a vágyat az «egész», az «egyetemes» iránt; s ez a vágy dühödt és határtalan, olyan éhesség, mint a Téré, amely mohón vágyódik, hogy égi testek töltsék be; olyan éhesség, aminővel az ördögök ordítoznak prédájuk, a lelkek után. S kielégítéséül – minden ember számára napi adagul rendeltetett egy csöpp, az életerő egy harmatcsöppje; a Serleg olyan nagy, mint a Tér és tartalma: az élet vizének egyetlen csöppje! Minden ember olyan étvággyal ébred reggelente, hogy föl tudná falni az egész naprendszert, mint egy kalácsot; féktelen tettvágy és szenvedély tölti el; kezét szeretné rátenni a hajnalcsillagra, hogy kísérletet tegyen a nehézkedéséről vagy vegyi összetételéről. Ám az első mozdulatra, amellyel erejét ki akarná próbálni, – keze, lába, érzékei fölmondanák a szolgálatot. Ime, a státusaitól elhagyott császár, aki magánosan dudorászik, vagy csupa ilyen szerencsétlen flótás-császárok tömegében: s a szirének még egyre ezt zengik: «az ember vonzóereje sorsához viszonylik». Ez a hasadék ott tátong minden házban, minden szűzi szívben, ifjúéban, leányéban, a szent repeső lelkében: a szakadék az eszményi hatalom legnagyobb igérete és a nyomorú tapasztalás, realitás között.
De segítségünkre jön az igazság terjedékeny, ruganyos, korlátok közé nem szorítható természete. Az ember egyre szélesebb általánosságok révén segít magán. Az élet tanításának gyakorlati alkalmazása az általánosítás; hinni abban, amit az évek és századok az órákkal szemben mondanak; ellenállni a részletek és különlegességek bitorló hatalmának; beléhatolni egyetemes értelmükbe. A dolgok látszólag ezt mondják, pedig éppen az ellenkezőjét, azt mondják. A jelenség lehet erkölcstelen, s az eredmény mégis erkölcsös. A dolgok látszólag lefelé irányulnak, hogy igazolják a kishitűséget, előmozdítsák az aljasokat és leverjék az igazak lelkét, s íme úgy a gazok, mint a vértanúk révén az igaz ügy mozdíttatott elő. Bár minden politikai küzdelemben a hitványak győznek, bár a társadalom, a látszat szerint arra van kárhoztatva, hogy a bűnösök egyik csapata kezéből a bűnösök egy másik csapata kezébe kerüljön, mihelyest a kormány változik, s a civilizáció haladása főbenjáró bűnök láncolata: mégis mindez valahogyan a végső céloknak is eleget tesz. Látunk erőszakos eseményeket, amelyek a külszín szerint egész korszakok polgárosultságát hátráltatják vagy visszavetik. Ám a világszellem kitűnő úszó, s dacol a viharokkal, hullámokkal. Fügét mutat a törvényeknek, s a történelem egész folyamán azt látjuk, hogy az Ég mintha szeretne alacsony és szegényes eszközökkel élni. S éveken és évszázakon át, gonosz tényezőkön, semmiségeken és atomokon át ellenállhatatlanúl áramlik egy hatalmas és jótékony alapirányzat.
Hadd tanúlja meg az ember az állandót a változóban és hullámzóban; tanúlja meg, hogy viselje el ama dolgok letüntét, miket tisztelni megszokott volt, úgy, hogy ne veszítse el a tiszteletét; tanulja meg, hogy nem azért van ezen a földön, hogy ő formáljon, hanem, hogy ő formáltassék, s bár feneketlen mélység alatt újabb feneketlen mélység tátong és vélemény félreszorít véleményt, végezetre valamennyi benne foglaltatik az Örök Végső Okban: