A nagy embereket inkább szellemük kiterjedése tünteti ki, semmint eredetiségük. Ha fürkésszük az eredetiséget, amely abban áll, hogy valaki a pók módjára beleiből szövi ki a hálóját; vagy hogy maga talál agyagot s csinál téglát belőle a házépítésre: ebben az értelemben egyik nagy ember sem eredeti. S az értékes eredetiség nem is más emberektől való különbözésben áll. A hőst a lovagok és események sűrű tömege nyomja s meglátván, mire szorul az emberiség s osztozva vágyában, éles szemét és karja erejét adja oda, hogy a kívánt pontra segítse. A legnagyobb lángelme a legnagyobb adósa másoknak. A költő nem gyöngefejű ember, aki átabotába beszél s minthogy össze-vissza beszél mindent, végül mégis csak mond valami jót is, hanem korával és hazájával szorosan egyesült szív. Alkotásában nincs semmi bogaras és fantasztikus, hanem szelíd és szomorú komolyság, súlyos meggyőződéssel terhes s abba az irányba kicsúcsosodott, amely ismeretes kora bármely embere vagy osztálya előtt.

Életünk géniusza féltékeny az egyéniségekre s nem akar semmiféle egyéni nagyot, hacsak nem az általános, a köz útján. Így a lángelmének nincs szabad választása. A nagy ember nem ébred egy szép reggel ezzel: «Csak úgy buzog bennem az élet; tengerre szállok hát s fölfedezem a délsarki szárazföldet; ma megtalálom a kör négyszögesítését; fölkavarom a botanikát és új táplálékot fedezek föl az emberiségnek; új építőművészet motoszkál a fejemben; új mozgató erőt látok» stb. – nem, hanem eszmék és események folyamában találja s belülről hajtatva érzi magát kortársai eszméitől és szükségleteitől. Oda áll az útra, ahová minden ember szeme néz s minden ujj mutatja az irányt, amelyben mennie kell. Az Egyház szertartások és pompa közepette nevelte föl őt s ő muzsikájának sugallatát követve fölépíti a székesegyházat, amelyre az Egyháznak himnuszai és körmenetei számára szüksége van. Amaz a háború dühöngése közt él: az neveli föl trombitaszóval, barakkokban s íme: ő reformálja a hadviselés szabályait. Ismét egy másik két vidéket lát, amelyek afelől tapogatóznak, hogy a szenet, a lisztet, a halat a termelés helyéről mint vigyék a fogyasztás helyére s íme, rájön a vasút eszméjére. Minden mester összegyűjtve találja az anyagát s hatalmát az a rokonszenv és szeretet adja, amellyel népe és a megmunkálandó anyag iránt viseltetik. Mily gazdaságosság ez az erő fölhasználásában s mily kárpótlás az élet rövidségéért. Mindent kezébe kap; a világ vitte őt ennyire előre az útján. Az emberi faj járt el előtte, lehordta a halmokat, betöltötte a szakadékokat s áthidalta a folyóvizeket. Emberek, nemzetek, költők, mívesek, nők: mind érette dolgoztak s ő belelép munkáik folyamába. Ellenben ha olyan teret választ, amely a fejlődés irányvonalán kívül esik, kívül esik a nemzeti érzés és történelem körén, mindent önmagának kell megtennie: s erőit kimeríti az első előkészületekben. Az ember hajlandó volna azt állítani: a nagy lángész hatalma egyáltalában nem az eredetiségben áll, hanem a befogadóképességben, abban, hogy hagyja, hogy a világ mindent megtegyen érette s az idő szelleme gát nélkül hassa át a lelkét.

Shakespeare fiatalsága olyan korszakba esett, amidőn az angol nép mohón kívánta a színjáték mulatságát. Az udvar hamar zokonvette a politikai célzásokat s megpróbálta elnyomni. A puritánok növekvő és erélyes pártja és az anglikán egyház vakbuzgó hívei is el akarták nyomni. Ám a nép kívánta. Korcsmai udvarok, tetőtlen házak, rögtönzött bekerített helyek a falusi vásárokon kész játszóhelyekül szolgáltak a vándorszínészeknek. A nép megízlelte ezt az új élvezetet s valamint mi manapság hiába próbálnók elnyomni az ujságokat – s még a legerősebb párt is hiába próbálná – éppoly kevéssé tudta akkor király, főpap, puritán, egyenkint és egyesülve elnyomni azt a szervet, amely egyben volt ballada, elbeszélés, hírlap, választógyűlés, olvasmány, Paprika Jancsi és könyvtár. Sőt valószínű, hogy király, főpap, puritán mind megtalálták benne a magukét. Minden ok arra vezetett, hogy nemzeti érdekű ügy lett belőle, amely ugyan nem volt oly tekintélyes, mintha valamely nagy tudósnak eszébe jutott volna, hogy az angol történelemben helyet szenteljen neki, de amely mindazonáltal nem vesztett jelentőségéből azzal, hogy olcsó és igénytelen volt, akárcsak egy pék boltja. Életerejének legjobb bizonysága az a sereg író, aki ezen a téren gombamódra ütötte föl a fejét: Kyd, Marlowe, Greene, Ben Jonson, Chapman, Dekker, Webster, Heywood, Middleton, Peele, Ford, Massinger, Beaumont és Fletcher.

A színpadnak dolgozó költőre főfontosságú, hogy a színpad révén megnyerje a közönséget. Nem vesztegeti idejét henye kísérletezéssel. A közönség szeme, füle, várakozása elő van készítve. Shakespeare esetében még többről is van szó. Amidőn ő Stratfordból Londonba jött, egész sereg régi és új szerzőktől való színdarab volt meg kéziratban s került sorra színre. Itt van Trója története, amelyet a hallgatóság szívesen hallgat meg valamely részében akár minden héten; Julius Cæsar halálát és Plutarchos más történetét sohasem unja meg, egy polcra való angol história a Brut- és Arthur-krónikáktól kezdve a Henrik királyokig, amelyre mohón fülel, egy sor szomorújáték, vidám olasz mesék, spanyol kalandok, miket minden londoni inas ismer. Ezt az egész tömeget több, kevesebb ügyességgel dolgozták föl a színdarabok s a súgó tartja kezében a szennyes, elrongyolt kéziratokat. Ma már meg nem lehet mondani, ki volt az eredeti szerzőjük. Oly hosszú ideig voltak már a színház birtokában s oly sok felbukkanó lángész bővítette és módosította azokat, amidőn hol beletett egy beszédet, egy egész jelenetet, egy dalt, hogy senki sem emelhetett írói tulajdonjogot ezzel a sokszerzőjű művel szemben. Szerencsére ezt senki nem is akarta. Ilyen irányban nem voltak még vágyaik. Akkoriban kevés volt az olvasó, ellenben sok volt a néző és hallgató. Ennélfogva jó helyen feküdtek ott azok a darabok, ahol éppen voltak. – Shakespeare, csakúgy mint társai a sok régi darabot olyan tőkeként becsülte, amivel szabadon lehet kísérletezni. Ha már akkor is körülvette volna a drámát a «prestige» kerítése, amely a mai tragédiát körülveszi, semmit sem vittek volna véghez. Az eleven Anglia durva meleg vére keringett a színdarabokban is, mint az utcai balladákban s megadta a szükséges testet a légzés és fenséges képzelet számára. A költőnek szüksége van a népies hagyomány anyagára s amely egyben kellőkép korlátozza is művészetét. A néphez fűzi, alapot ad épületének s amidőn annyi kész dolgot ad a kezébe, szabadságot, időt ad neki, hogy teljes erejével működtethesse képzelete merész játékát. Röviden kifejezve: a poéta a hagyomány legendájának annyit köszönhet, amennyit a szobrászat köszönhet a templomnak. Az egyptomi és görög képfaragás az építészet alárendeltségéből fejlődött nagyra. A templom falának szolgált díszéül: eleinte csak nyers relief a lába zatba vésve, azután a dombormű merészebb lett s egy-egy fej vagy kar emelkedett ki a falból, azonban a csoportok még egyszer beilleszkedtek az épületbe, amely egyúttal az alakokat tartó keretül is szolgált; s ha végül el is érték a stílus és kidolgozás legnagyobb szabadságát, az építészet uralkodó géniusza mégis bizonyos nyugalmat és tartózkodást követelt meg a szobortól. Mihelyt azonban a szobor kezdett egészen különválni a templomtól és palotától, a szobrászművészet hanyatlásnak indult: szeszély, különködés és fitogtatás szorította ki a régi mérsékletet. Ugyanolyan ellensúlyozót, aminőt a szobrász az építészetben talált, talált a költő veszedelmesen izgékony tehetsége a fölhalmozott, régi drámai anyagban, amelyhez a nép már hozzá volt szokva s amelynek megvolt olyan kitünősége, hogy egyes lángelme – lett légyen az bármily rendkívüli – sehogysem alkothatta volna meg.

Shakespeare nyilván igen sokkal tartozik ide is, oda is s kész volt mindent fölhasználni, ami kezeügyébe akadt. Eredetiségének mértékeül szolgálhat Malone fáradságos kutatása «VI. Henrik» I., II. és III. részére vonatkozólag. Eszerint 6043 sorból 1771-et valamely Shakespeare előtti író írt, 2373-at Shakespeare írt, de elődei előmunkálatai alapján s csak 1899 sor egészen az ő műve. S a Malone kutatása alig hagy meg egyetlen drámát is föltétlen eredeti Shakespeare-műnek. S «VIII. Henrik»-ben magam is előtörni látom az eredeti törzset, amelyre a Shakespeare finomabb invenciója rétegeződött. Az első darabot valamely kiválóbb gondolkozó elme írta, de ennek a szerzőnek rossz füle volt a ritmus iránt. Megismerem a kezevonását és kadenciáját. Ime: Wolsey monológja s a következő jelenete Cromwell-lel; itt a Shakespeare métruma helyét – amelynek az a titka, hogy a gondolat teremti meg magának a ritmust, úgy hogy, ha értelmesen olvassuk a szöveget, akkor legjobban eltaláljuk ritmusát is – olyan sorok foglalják el, amelyek adott ritmusra vannak megírva, úgy hogy a versek szószéki szónoklatra emlékeztetnek. Ám a darab minden hosszadalmassága ellenére is tartalmaz olyan vonásokat, amelyek kétségtelenül Shakespeare kezétől erednek és némely helye, mint pl. a koronázás elbeszélése olyan, mintha valóságos autogramm volna. Ami különös, az Erzsébet királynőhöz szóló hódolat rossz ritmusban van tartva.

Shakespeare jól tudta, hogy a hagyomány jobb mesét szolgáltat, mint a kitalálás. Ha ezzel veszt is írói hírneve, viszont így nagyban szaporította művészete forrásait s az ő napjaiban még nem keresték úgy az eredetiséget, mint manapság. A milliókhoz szóló irodalomnak még nem volt se híre, se hamva. Az általános olvasás, az olcsó sajtó ismeretlen fogalmak voltak. A kezdetleges irodalmi közönség korszakában föllépő nagy költő a saját fénykörébe szív föl minden, bárhonnan sugárzó fényességet. Magasztos hivatása, hogy az értelem minden drágakövét az érzés minden virágát a nép közé vigye s eközben emlékezetét éppoly értékesnek tekinti, mint kitaláló tehetségét. Ennélfogva vajmi keveset törődik azzal, honnan származnak a gondolatai, vajjon valamely fordított műből, hagyományból, távoli országokban való utazások leírásaiból avagy ihletéből; mert bármily forrásból fakadtak, egyformán kedvesek a kritikátlan hallgatóságnak.

Sőt egészen közel, otthon is vesz föl kölcsönt Más ember is mond éppoly bölcs dolgokat, mint ő; csakhogy az közben egy csomó bolond dolgot is mond s nem is tudja, mikor is mondott bölcset. Ellenben a költő ismeri a valódi drágakő tüzét és bárhol találja, magas helyére emeli. Ez – talán – a Homeros szerencsés helyzete; ez a Chaucer-é és Szádi-é. Ők érezték, hogy minden elmésség az ő elmésségük s ők éppúgy könyvtárosok és historiográfusok, mint költők. Minden igényes poéta örököse s egyúttal szétárasztója volt a világ száz elbeszélésének.

Chaucer befolyása szembetünő egész régebbi irodalmunkban s újabban is nemcsak Pope és Dryden, hanem egész sereg angol író be nem vallott tartozását könnyen lehet megállapítani a Chaucer javára.

Az ember ámul azon a gazdagságon, amely annyi kosztost tud táplálni. Már pedig maga Chaucer is egy nagy, nagy kölcsönző! Úgy látszik folytonosan fölvett kölcsönöket Lydgate és Caxton útján, Guido di Colonnától, akinek latin költeménye a trójai háborúról viszont Dares Phrygius, Ovidius, Statius kompilációja. Azután Chaucer jótevői még: Petrarca, Boccaccio s a provencei költők: a «Romaunt of the Rose» («A rózsaregény») csak jó ítélettel végzett fordítása Guillaume de Lorris és Jean de Meung művének; «Troilus and Creseide»-jét az urbinói Lollius után, a «The Cock und the Fox» («A kakas és a róka») Marie de France egy «lais»-a után; a «The House of Fame» (A hír háza) franciából vagy olaszból készült s a szegény Gowert úgy kihasználja, mintha csupán téglavető vagy kőfejtő hely volna, ahonnan építőanyagát veszi. Elcsenéseit azzal védi, hogy az, amit elvett, ott, ahol találta, mit sem ért, ellenben ahová ő tette és hátrahagyta, a legértékesebb lett. Mintegy gyakorlati szabály lett az irodalomban, hogy ha valaki csak egyszer is bebizonyította, hogy tud eredetit írni, akkor már jogosult tetszése szerint mások írásaiból csenegetni; a tulajdon azé, aki fenn tudja tartani és azé, aki a kellő elhelyezést tudja biztosítani számára. A kikölcsönzött gondolatokon rajta van ugyan némi félszegség bélyege, mihelyt azonban megtanultuk, mit csináljunk velük, máris a sajátunkká válnak.

És ugyanígy minden egyéb eredetiség is csak viszonylagos. Minden gondolkozó retrospektív (a mult örökségéből vagy a mások tapasztalatából táplálkozik). Westminster vagy Washington tanult törvényhozója a néptömegek ezrei nevében beszél és szavaz. Fedd föl mily útakon és módokon, mily láthatatlan csatornákon tudja meg ez a szenátor a népnek kívánságait, mennyi gyakorlati és tapasztalt ember táplálja őt szóban, írásban, tényekkel, adatokkal, értékítéletekkel s ez mindjárt jócskán elvesz az ő erős egyéniségének és magatartásának hatásából. Ahogyan Sir Robert Peel és Webster ezrekért szavaztak, Locke és Rousseau éppúgy gondolkoztak ezrekért s így környékezték Homerost, Menut, Szádit, Miltont források és kutak, mikből ők merítgettek: rég elfeledett barátok, szerelmesek, könyvek, hagyományok, közmondások, amelyek, ha mind látnók őket – kisebbé tennék a költészetük csodáját. Tekintélyes magabízással szólott-e a költő? Avagy érezte, hogy legyőzte valamely versenytársa? Ez a szózat csupán az író enlelkiismeretéhez szól. Az ő keblében van a Delphi, amelyből eszméire, dolgaira nézve igazolást, igen-t, nem-et kell kérnie s amelynek feleletére kell magát bíznia. De mindaz az adósság, amellyel az ilyen kölcsönvevő mások elméjének tartozik, sohasem fogja megzavarni azt az érzését, hogy ő eredeti ember, mert a könyvek és mások eszének segítsége csak egyetlen pipafüst-szippantás ahhoz a legtitkosabb valósághoz képest, amellyel érintkezik s amelyből merít.

Könnyű látni, hogy a géniusz java, írásai és tettei nem egy ember műve, hanem tágkörű szociális munka terméke, amikor ugyanattól ösztökélve ezrek dolgoztak együtt. Angol bibliánk az angol nyelv erejének és muzsikájának csodás példája. Csakhogy nem egy ember vagy egy kor teremtette meg, hanem századok és sok egyház tökéletesítette. Nem volt idő, amikor nem létezett volna valamelyes fordítása. A lithurgia, amelynek erélyes pathoszát csodáljuk, a különböző korok és nemzetek kegyességének anthologiája, a katholikus egyház imáinak és formuláinak fordítása, miket hosszú idő alatt gyűjtöttek egybe az egész világ szentíróinak imáiból és elmélkedéseiből. Grotius a «Miatyánk»-ról megjegyzi, hogy egyes mondatai, amelyből összetevődik, már használatba voltak Krisztus idejében a rabbinisztikus formulákban s ő onnan szemelgette föl az aranymagvakat. A Common Law izmos nyelve, törvényszékeink hatásos tételei, törvénybeli megkülönböztetéseink szabatos és velős igazsága megannyi adaléka a sok-sok éleslátású, erősfejű embernek, akik e törvények uralma alatt lévő vidékeken éltek. Plutarchos fordítása azért lett olyan kitünő, mert fordítás fordításra következett. Nem volt idő, amikor nem volt volna valamelyes fordítása. Valami hasonló mehetett végbe réges-régen ezeknek a könyveknek eredetijével. A világ szabadjára bánt el a világkönyvekkel. A Védák, Aesopos, Pilpay,28) az Ezeregy Éjszaka, a Cid, az Ilias, a Robin Hood, a Scottish Minstrelsy nem egyes emberek művei. Az efféle művek összealkotásában részt vesz gondolataival az idő, a piac, a kőműves, az ács, az árús, a gazda, a bohóc. Minden könyv szolgáltat korának egy-egy jó szót; minden városi szabályzat, minden ipar és kereskedelem, minden napi bolondság ugyanezt teszi s a faji, általános géniusz, amely nem átallja bevallani, hogy eredetiségét a mindenkivel közös eredetiségnek köszönheti, a következő kor szemében mint a saját kora megtestesítője s kifejezője jelentkezik.

Az irodalombúvároknak s a Shakespeare Society-nek köszönhetjük az angol dráma fejlődésfokainak történetét a templomi misztériumoktól s a világi daraboknak kiválásától, a «Ferrex és Porrex» és «Gurton nagyanyó tűjé»-től azokig a darabokig, mik a színpadot rendre meghódították és miket Shakespeare megmásított, átformált és végül a magáévá tett. Ezek a búvárok a sikeren fölbuzdulva s az egyre érdekesebbé váló problémától sarkalva, nem hagytak egyetlen könyvespolcot átkutatlanul, egyetlen ládát a padláson fölbontatlanul, egyetlen elsárgult számadás- vagy aktacsomót a por és férgek prédájául, olyan heves volt a vágyuk, hogy fölfedezzék, vajjon csakugyan vadorzó volt-e a siheder-Shakespeare vagy sem, vajjon csakugyan tartotta-e a lovakat a színház kapuja előtt, járt-e iskolát s miért hagyta végrendeletében csak «második legjobb ágyát» Ann Hathaway-nek, a feleségének.

Van valami megható abban az őrületben, mellyel a kor olyan rosszul választotta meg azt a tárgyat, amelyre minden gyertya veti a fényét. amely felé fordul minden szem; az a gond, amellyel leltároz minden semmiséget, ami Erzsébet királynéra, Jakab királyra, az Essexek, Leicesterek, Burleigh-k és Buckingham-ek dolgaira vonatkozik, s egyetlen értékes följegyzés nélkül hagyja egy másik dinasztia megalapítóját, akinek egyedül köszönhető, hogy a Tudor-dinasztiát egyáltalában emlegetni fogják, azt az embert, aki az egész angolszász fajt kifejezi az őt tápláló ihlet tüze által s akinek eszméi táplálják most és századokon át a világ első nemzetét, aki határozott irányba kényszeríti a lelkeket. A népszerű színészben senki sem gyanította az emberiség költőjét s a titok titok maradt a költők, tudósok, udvari emberek s a léha tömeg előtt egyaránt. Bacon, aki leltárba foglalta kora egész értelmiségét, soha még csak nevét sem említi. Ben Jonsonnak – bár azt a pár szót, mellyel Shakespearet magasztalta, iparkodtunk minden ízében megvizsgálni – sejtelme sem volt annak a hírnek ruganyos tovaterjedéséről, melynek első rezgését ő indította meg. Kétségtelen, hogy nagylelkűnek tartotta magát azért a dicséretért, amelyet Shakespeare számára engedélyezett s egészen bizonyos, hogy kettőjük közül önmagát tartotta nagyobb költőnek.

Pedig, ha igazat mond a közmondás, hogy az ész fölismerésére ész kell, a Shakespeare korának alkalmasnak kellett volna lennie az ő felismerésére. Sir Henry volton négy évvel Shakespeare után született és 23 évvel utóbb halt meg s ismerősei s a vele levelezők között találom a következő neveket: Theodore Beza, Isaac Casaubon, Sir Philip Sidney, Earl of Essex, Lord Bacon, Sir Walter Raleigh, John Milton, Sir Henry Vane Isaac Walton, dr. Donne, Abraham Cowley, Bellarmin, Charles Cotton, John Pym, John Hales, Kepler, Vieta, Albericus Gentilis, Paolo Sarpi, Arminius; mindazokkal együtt, akikről van bizonyságunk, hogy érintkeztek vele, anélkül, hogy sok mást előszámlálnánk, akikkel kétségkívül találkozott s akik közt voltak: Shakespeare, Spenser, Jonson, Beaumont, Massinger, a két Herbert. Marlowe, Chapman stb. A nagy emberek ama összetalálkozása óta, amelyet Görögország elénk tár Perikles korában, sohasem volt még ilyen kiváló társadalom s íme, mégis híjával volt a géniusznak, amellyel fölismerte volna a mindenség legjobbfejű emberét. Költőnk álarcán nem hatolt át szem. A hegyet nem láthatod közvetlen közelből. Egy évszázig tartott, míg sejteni kezdték, hogy ki is ő s két évszáznak kellett elmúlnia halála után, míg olyan kritika kezdett jelentkezni, amelyet már hozzá méltónak gondolunk. Egész mostanáig nem volt lehetséges Shakespeare történetét megírni. Ő volt a német irodalom atyja: ismeretének bevezetése Lessing által, műveinek lefordítása Wieland és Schlegel által a legszorosabb összefüggésben van a német irodalom rohamos kivirágzásával. Csak a XIX. században – ebben a században, amely spekulativ bölcselkedő lelkével mintegy eleven Hamlet – találhatott Hamlet tragédiája ilyen rajongó olvasókra. Most már irodalom, filozófia, gondolkodás mind átshakepearesedett. Az ő értelme az a látóhatár, amelyen túl ma sem látunk. Fülünket az ő ritmusa nevelte muzsikára. Coleridge és Goethe az egyedüli kritikusok, akik meggyőződéseinket kellő hűséggel tudták kifejezni: ámde minden művelt lélekben él az ő legfelső hatalmának és szépségének néma nagyrabecsülése, amely éppúgy jellemzője a kornak, mint a kereszténység.

A Shakespeare Society kutatást indított minden irányban, kihirdette, mily adatok hiányoznak, jutalmakat tűzött ki minden, bizonysággal támogatott fölvilágosításra s mi lett az eredmény? Néhány fontos adaton kívül, amely az angol színpad említettem fejlődését megvilágította, nagynehezen összegyűlt egy pár részlet a költő vagyonáról. Úgy látszik, hogy évről-évre szaporodott a része a Blackfriars Theatre-ben; hogy a ruhatár és egyéb színpadi kellékek az övéi voltak; hogy írói és színházrészvényesi jövedelmeiből birtokot vett szülővárosában; hogy Stratford legjobb házában lakott; hogy földijei megbizatásokkal, pénzüzletekkel stb. látták el Londonban; hogy gazdálkodott stb. Abban az időben, hogy Macbethet írja, pörli Philip Rogerst a stratfordi törvényszéknél 35 shillingért és 10 pennyért, a részére különböző időkben szállított gabona vételára címén. Kifogástalan családapának látjuk, mert nem hallunk róla semmi kicsapongást. Összeférő természetű ember volt mint színész és részvényes, nem ütközik ki kellemetlenül a többi színész és színházigazgató közül.

Én elismerem mindennek a fölvilágosításnak a fontosságát; megérdemelte az adatok beszerzésének fáradságát. Ámde mindez nem vethet világosságot végtelen föltalálóképességére, amely fő-fővonzó mágnesünk. Bizony nehézkes történetírók vagyunk. Elmondjuk rendre a rokonság, a születés, szülőhely, az iskola, iskolatársak, kereset, házasság, könyvkiadás, híresség, halál krónikáját, de ha e fecsegés végére értünk, ez egyetlen szállal sem fűződik az istenszülte géniuszhoz s ha történetesen valamely más életet kaptunk volna ki találomra az Új Plutarchosból, az éppúgy illett volna a költeményekhez, mint ez, azaz éppoly kevéssé. A költészet lényeges sajátsága, hogy a Csoda szivárványleányához hasonlatosan a láthatatlanból szökjék elő, hogy elmossa a multat és megtagadjon minden történelmet. Malone, Warburton, Dyce, Collier: hiába vesztegettek rá fáradságot. A híres színházak, a Covent Garden, Drury Lane, Park és Tremont hiába segítettek. Betterton, Garrick, Kemble, Kean, Macready életüket szentelték ennek a lángelmének, őt koronázzák, világosítják, neki engedelmeskednek, őt fejezik ki. S íme, a géniusz nem ismeri őket. Kezdődik a szavalat; egy aranyos, halhatatlan szó szökken ki mindebből a festett pedanteriából s édes viharzást kelt a lelkünkben, amelyet hozzá férhetetlen otthona fölkeresésére csalogat. Emlékszem, egyszer láttam egy híres színész, a londoni színpad egyik büszkesége Hamlet-alakítása s íme a summa, amit akkor hallottam s amire ma emlékszem, olyasmi volt, amiben a nagy tragikusnak semmi része; egyszerűen Hamlet kérdése a szellemhez: «Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem, egész acélban így feljársz, a hold fakó fényére, borzasztván az éjt?» Az a képzelő tehetség, amely egész világgá szélesíti az író kamráját s minden rendű és rangú cselekvő személyekkel népesíti be, a vaskos valóságot éppoly hamar finomítja holdsugárrá. Varázsvesszeje csúffá teszi a színház minden illuzióját. Van-e életrajz, amely bevilágíthatna a helyekre, amelyekbe a «Szentivánéji Álom» bebocsát bennünket? Vajjon Shakespeare beavathatott-e valamely jegyzőt, egyházkerületi titkárt, sekrestyést vagy vikáriust Stratfordban e finom alkotásának létrejövetelébe? Ime: az Ardenne-i erdő, Scone Castle szellője, Portia lakának holdfénye, Othello fogságának «sivár barlangjai és elhagyatott sivatagai» – vajjon, hol az a harmadunokaöcs vagy más vérrokon, a kancellár aktacsomója vagy magánlevele, amely csak egyetlen szót is megőrzött volna ezekről az érzékfeletti titkokról? Szóval, ebben a drámában, mint minden nagy műalkotásban, Egyptom és India kyklops-építkezésében, Phidias szobrászatában, a góth székesegyházakban, Italia festészetében, a spanyol és skót balladákban: a géniusz fölhúzza maga után a létrát, amidőn az alkotó korszak fölszállt az égbe s új időnek ad helyet, amely látja ugyan a műveit, de hiába tudakolja történetüket.

Shakespearenek egyetlen életrajzírója van: Shakespeare s még ő sem tud nekünk semmit sem mondani, hacsak nem a bennünk levő Shakespearenek legfogékonyabb és legrokonszenvezőbb óránkban. Nem állhat föl háromlábú jós-székéről, hogy ihletéről adalékokat szolgáltasson nekünk. Olvasd a régi okmányokat, miket a buzgó Dyce és Collier kivonatoltak, elemeztek, összehasonlítottak s olvasd viszont egyik-másik mennyei mondását, ærolithek ezek, amelyek mintha az égből hulltak volna le s amelyeket nem tapasztalatunk, de a keblünkben lévő ember szinte a Végzet igéiként fogad be – vajjon versenyt tartanak-e azok az adatok s ezek a mondások; vajjon az előbbiek egyáltalában számba jönnek-e ez utóbbiakkal szemben; s vajjon melyikük ad több történelmi betekintést ebbe a nagy emberbe?

És így, bármily sovány is külső történetünk, ha biográfusául – Aubrey és Rowe helyett – őt magát használjuk, valódi felvilágosítást kapunk jelleme és sokszor lényege felől s amit az esetre, ha találkoznánk s dolgunk volna vele, tudnunk fontos volna. Megkapjuk hiteles nézeteit, meggyőződéseit oly kérdésekről, amelyek feleletért döngetik mindenki szívét: az élet, halál, a szerelem, a vagyon és a szegénység, az élet értékei s megszerzésük útjai, módjai felől; az emberek jelleméről s ennek sorsukra gyakorolt nyilt vagy titkos hatásairól s azokról a misztikus és démoni hatalmakról, amelyek megcsúfolják tudományunkat s mégis beleszövik jó és rossz adományaikat legragyogóbb óráinkba. Olvasta-e valaki a szonetteket anélkül, hogy ne látta volna mint fedi föl itt a poéta – olyan álarc alatt amely az értelmes olvasónak nem álarc – a barátság és szerelem titkát, az érzelmek küzdelmét a legérzékenyebb s egyben legértelmesebb emberben? Mely titkos gondolatát nem leplezte le a drámáiban? A nemes urakról s királyokról írt nagy festményein megkülönböztethetjük, mily alakokat és embereket szeretett; látjuk, mint gyönyörködik a barátokban, a szíves vendéglátásban, a szeretettel teljes adakozásban. Hadd beszéljen nagy szívéről Timon, Warwick s Antonio, a kereskedő. Bármily keveset tudunk Shakespeareről, mégis ő a modern történelem egyetlen személye, akit jól ismerünk. Az erkölcs, a szokások, a gazdaság, a filozófia, a vallás, az ízlés, az életművészet mely pontját nem érintette? Mely misztériumról nem jelezte tudását? Mely hivatást, tevékenységet, emberi munkateret nem említett? Mely királyt nem tanított méltóságra, mint Talma Napoleont? Mely szűz nem találta őt finomabbnak tulajdon szemérménél is? Melyik szerelmesen nem tett ő túl szerelemben? Mely bölcs szemén nem látott túl? Mely nemes urat nem nevelt ki helyesebb magatartásra?

Némely kiváló kritikus abban a véleményben van, hogy csak az a Shakespeare-kritika ér valamit, amely tisztán drámai érdemeinek méltatására szorítkozik, mert mint költőt és filozófust hamisan ítélték meg. Én is éppoly nagyra tartom drámai érdemeit s mégis csak másodrendűeknek tartom. Olyan ember volt, akinek tele van a feje, agya s szíve, aki tehát szeret beszélni. Agya eszméket, képeket lehelt ki, s miközben kijáratot kerestek, a legközelebbi eszközre, a drámára bukkantak. Ha kevesebb lett volna, vizsgálgathatnók, mint töltötte be a helyét, mily jó drámaíró volt – s bizony a világ legjobb drámaírója volt. De az, amit mondott, oly súllyal jelentkezik, hogy eltéríti figyelmünket kifejezése eszközéről; olyan ő, mint valamely szent, akinek története átment minden nyelvbe, versbe, prózába, dalokba, festményekbe, aggszavakba, úgyhogy az alkalom, amely a szent véleményének majd a beszélgetés, majd az ima, majd a törvénykönyv alakját adta, mellékessé vált a vélemény alkalmazásának egyetemességéhez viszonyítva. Így vagyunk a bölcs Shakespeare-rel és életkönyvével is. Ő írta meg modern zenénk minden melódiáját, modern életünk szövegkönyvét, szokásaink kódexét. Ő rajzolta meg Anglia és Európa férfiait s az amerikai férfiú apját; ő rajzolta meg az embert és írta le a napot és azt, ami benne történik. Ő olvasott a férfiak és nők szívében, kiolvasta tisztes és rejtett csalfa gondolataikat; az ártatlanság hamiskodásait és az átmenetet, amelynek révén erény és bűn az ellentétébe siklik át. Szét tudta választani az anya részét az apai örökségtől a gyermek orcáján. Megvonta a finom határvonalat a Szabadság és Végzet közt. Ismerte a megtorlás törvényeit, amelyek a természet rendjének őrsége. S az emberi sors minden édessége s minden borzalma oly éles, de egyszersmind oly enyhe körvonalakkal jelentkezett lelki szeme előtt, mint valamely tájkép körvonalai. S életbölcsessége kitörli tudatunkból a formájukat, azt, hogy drámában, epikában nyilvánul-e? Mert eziránt éppannyi joggal érdeklődhetnénk, mint az iránt, hogy a király üzenete micsodás papiron vagyon megírva.

Shakespeare épp annyira kiválik a kitünő írók kategóriájából, amennyire a tömegből kiválik. Ő megfoghatatlanul bölcs; azok megfoghatóan bölcsek. Az elmélyedő olvasó bizonyos mértékben befészkelheti magát Plato agyába s onnan kifelé gondolkozhat; Shakespearevel ezt nem teheti. Bizony kívül maradna mindig. Végrehajtó tehetség, teremtő erő tekintetében Shakespeare páratlanul áll. Nincs ember, ki különbet tudna elképzelni. Finomságban, lelki megérzésben elérte a végső határt, amellyel az egyéniség még összefér s elérte az írásművészet lehetőségének határait. Életbölcseségével egyenrangú képzelete és lírai ereje. Meséi teremtményeit olyan mezbe és érzelmekbe öltöztette, hogy azt a hitet kelti: ezek az emberek egy fedél alatt éltek vele s kevés, valóban élt ember hagyott bennünk olyan es nyomot, mint ezek a képzeleti alakok. S nyelvük éppoly édes, mint találó. Ám Shakespearet képességei sohasem csábították el fitogtatásokra, vagy arra, hogy mindig csak egy húrt pengessen. Mindenütt jelenlévő emberiessége harmóniába rendezi minden tehetségét. Mondass el valakivel bármely történetkét: legott kiderül a pártossága, mert neki megvannak a maga megfigyelései, véleményei, közhelyei, amelyek alkalomszerűleg érvényesítik súlyukat s ő hajlandó lesz mindezeket napvilágra hozni. Kiemeli ezt a részt, elnyomja amazt s nem az elbeszélendő tárgy alkalmasságára, hanem csakis a saját alkalmasságának s erejének fitogtatására van gondja. Ellenben Shakespearenek irásaiban nincsenek modorosságai, kellemetlenkedő szólásmódjai, mindent kellő helyen, kellőképpen ad elő. Nincsenek szeszélyei, különködései: nem tehénfestő, nem madarak bolondja, nem modoros specialista ő; nem süthetni rá önzést és önkényt. A nagyot nagynak, a jelentéktelenebbet alárendeltnek festi. Bölcs anélkül, hogy szavalna, vagy makacsul bizonykodnék. Erős, aminő a Természet, amely erőfeszítés nélkül emeli a földet hegyekké, ugyanazon törvény szerint, amely szerint buborékot fú a levegőben; s egyiket éppoly szívesen teszi, mint a másikat. Ezért oly egyenletesen hatalmas a bohózatban, a tragédiában, az elbeszélésben, a szerelmi dalban. Ez adja meg neki azt a szüntelen értéket, amelynél fogva minden olvasója azt véli, hogy másik olvasó nem is értheti meg.

A kifejezésnek ez a tehetsége, amellyel a dolgok benső valóságát zenébe és versbe tudja áttenni, Shakespearet a poéta típusává avatja s új problémát szolgáltat a metafizikának. Ez teszi őt a természettudomány tárgyává is, mint a Föld hatalmas teremtményét, aki új korszakokat, új tökéletesüléseket jelez. Költészete a dolgokat veszteség és túlzás nélkül tükrözi: a finom dolgokat éppoly szabatossággal tudta festeni, mint a nagyokat egész terjedelmükben; a tragikusat, komikusat pártatlanul torzítás és kedvezés nélkül. Hatalmas tervét a legaprólékosabb részletekig hajszálpontossággal hajtotta végre: egy-egy szempillát, vagy ajkgödröcskét éppoly biztos kézzel rajzol meg, mint egy hegyet s mindez, mint Természet műve, kiállja a napmikroszkóp vizsgálatát.

Fő-főpéldája annak, hogy mily közömbös dolog a több vagy kevesebb termelés, több vagy kevesebb festmény. Elég az, hogy neki megvan az ereje egy festményt alkotni. Daguerre rájött a módjára, mint edzze be egy szál virág a képét az ő jódos-lemezére s azután már kénye-kedve szerint ezerszámra fényképezhette a tárgyakat. Tárgyak mindenkor léteztek, de hiányzott a művészi visszaadásuk. De végre eléretett a teljes visszaadásuk s most hadd üljenek a világ alakjai az arcukat leképező művésznek. Nincs arra recipe, hogy kell valakiből Shakespearet csinálni, ámde annak a lehetősége, hogy a dolgokat át lehet vinni versbe, dalba, az ő révén teljes bebizonyítást nyert.

Lírájának hatalma az egész darab szellemében rejlik. Szonettjei, bár kitünőségüket elhomályosítja a drámák ragyogása, éppoly utánozhatatlanok, mint ezek s érdemüket nem egyes sorok adják meg, hanem az egészük. Mint valamely páratlan egyéniség hangjának zöngéje, olyan ezeknek a költői lényeknek a beszéde s egyetlen mondatuk éppoly utánozhatatlan, mint az egész költemény.

Bár a darabok beszédei s egyes sorai olykor meghökkentenek cikornyájukkal (euphuismus), mindazonáltal az illető mondás annyi értelemmel van ellátva s úgy össze van kapcsolva elődeivel és utódaival, hogy a logikus is kielégítve érzi magát. Eszközei éppoly csodálatosak, mint céljai s még alárendeltebb kitalálásai is, aminőkkel pl. akkor segít magán, amidőn látszólag kibékíthetetlen ellentéteket kell összeházasítania, merő költemények. Ő sohasem kénytelen leszállni és gyalogszerrel menni az okból, hogy lova elfutott vele bizonyos távoli irányba: ő mindig a nyeregben marad.

A leglégiesebb költészet is először élmény volt: ám a gondolat átalakulást szenvedett, amióta élmény volt. Művelt emberek gyakran nagyfokú ügyességre tesznek szert a versírásban; ámde verssoraikon át könnyű kiolvasni személyes történetüket; aki a feleket ismeri, meg is tud nevezni minden alakot: ez itt András, az ott Rákhel. S így az egésznek értelme prózai marad. Csak szárnyas hernyó, de nem pillangó. Ellenben az igazi költő lelkében az esemény, az adottság egészen átalakult új eszmévé és lehámlott róla a régi bőre. Ez a nemesedés Shakespeare főjelessége. Festményei, igazsága és tökéletessége láttára azt kell mondanunk: ez aztán tudja könyv nélkül a leckéjét! Pedig képeiben nyoma sincs a maga személye előtérbe tolásának.

Egy még királyibb vonás tünteti ki a költőt. Nyájasságát értem, amely nélkül nincs költő, – mert szépség a célja. Szereti az erényt, nem kötelességből, hanem mert bájos; gyönyörködik a világban, férfiben, nőben azért a kedves fényért, amely belőlük kisugárzik. A szépséget, az öröm és derű szellemét árasztja a mindenségre. Epikuros mondja, hogy a költészet olyan csábító, hogy a szerelmes kész elhagyni érte a kedvesét. Az igazi lantosokat mindenha szelid és kedves temperamentumuk tüntette ki. Homerost verőfényben látjuk; Chaucer vidám és emelt fejű; Szádi pedig ezt mondja: «Bűnbánó híremet költötték; de hát mi közöm nekem a bűnbánathoz?» Nem kevésbé felséges és vidám, sőt még sokkal felségesebb és vidámabb a Shakespeare hangja. Már puszta neve is örömet és fölszabadulást sugall az emberszívnek. Ha történetesen bárhol megjelenne, az emberi lelkek társaságában, vajjon ki ne szegődnék zászlaja alá? Amit csak megérint, annak egészséget és hosszú életet kölcsönöz verőfényes stílusával.

De íme, hogy áll ennek a lantosnak és jótévőnek emberi számadása, ha magánosságunkban, elzárva fülünket az ő hírének hullámverésétől, megpróbáljuk megállapítani mérlegének egyenlegét? A magánosság rideg leckékkel szolgál; megtanít ellennünk hősök és költők nélkül; latra teszi Shakespearet is és azt találja, hogy bizony ő is osztozik az emberi nem felemás voltában és tökéletlenségében.

Shakespeare, Homeros, Dante, Chaucer mind látták a fényességet, amely sugaraival beragyogja a látható világot; tudták, hogy a fa másra is való, mint hogy almát teremjen, a búza másra is való, mint hogy eledelül szolgáljon, a föld másra is, minthogy fölszántsák és utakkal lássák el: mert mindezek a dolgok második és szebb aratást érlelnek a lélekben, amidőn eszméi jelképeiül és természetrajzunkban néma kommentárul szolgálnak az emberi életnek. Shakespeare színekül használta föl őket festményei számára. Megmaradt szépségük mellett és sohasem tette meg a lépést, amely pedig elkerülhetetlennek látszott ekkora géniusz számára, hogy t. i. kikutassa s kifejezze mily igazi jelentőség rejlik ezekben a jelképekben s árasztja hatalmát; mit is mondanak tulajdonképpen? Ő az elemeket, mik csak parancsszavát lesték, mulatsággá változtatta. Ő az emberiség spektákulumainak főrendezője.29) Nem olyannak látjuk-e, akinek a tudás fenséges hatalma a kezébe adta a csillagokat, a bolygókat és holdjaikat s leszedi őket pályájukról, hogy valamely ünnepnapon városi tűzijátékot rendezzen velük s városszerte hirdetik: «Ma este láthatók a pyrotechnika valóságos csodái!» Avagy a Természet ható erői s az őket felfogó értelem nem érnének meg többet, mint egy utcai fáklyászenét vagy egy szivar füstjét? Eszünkbe idézi a Korán harsona-szövegét: «Az egek és a föld s mindaz, ami közöttük vagyon – azt hiszitek, hogy tréfából teremtettük?»

Tehetségre, az ész hatalmára az embervilág nem tud vele összemérhetőt fölmutatni. Ám ha az élet, az anyaga és segédforrásai kerülnek szóba, mit használ ő nékünk? Mit jelent az élet? Csak: Vízkeresztet, Szent Ivánéji Álmot, Téli Regét? S egyéb képei jelentenek-e többet? Eszünkbe jut a Shakespeare Society egyptusi ítélete: hogy ő jókedvű színész és színigazgató volt. De ezt a tényt nem tudom összepárosítani a költészetével. Más, csodás emberek életünkbe valahogy belevitték eszméiket, de ez a nagy ember szöges ellentétet árul el élete és eszméi közt. Lett légyen bár kevesebb, ne érte volna el csupán a nagy írók középmértékét, mint Bacon, Milton, Tasso, Cervantes, bízvást otthagyhatnók ezt a tényt az emberi sors kétes félhomályában; de hogy ez az emberebb ember, aki az emberi tudásnak sohasem ismert új és kitágított látóhatárt nyitott, aki az emberiség lobogóját mérföldekkel plántálta előbbre a Chaosba – hogy ne rejtse bölcseségét tulajdon vékája alá – hogy a világ legkitünőbb költője az ismeretlenség szürkeségébe rejtőző, világias és köznapi életet élt, aki lángelméjét nyilvános szórakoztató eszközül használta: ezt a szomorú tényt a világtörténelemnek is le kell szegeznie!

De hát viszont más emberek, papok és próféták – izraeliták, germánok és svédek – ugyanezeket a dolgokat tették szemlélődésük tárgyává, sőt keresztül is láttak rajtuk és tudták, mi a hatalmuk. S mivégre? A szépségük nyomban tovatűnt szemünk elől; parancsokat, hegysúlyosságú föltétlen kötelességeket olvastak ki belőlük, hegyek oszlopain emelkedő s rájuk szakadó komor kötelességeket. És az élet rémítő, örömtelen valami lett révükön: «zarándokút»,30) próbatét, miket köröskörül ostromolnak gyászos históriák Ádám és Éva elestéről s a róluk ránk szakadó átokról; mik utolsó ítéletet, tisztító tüzeket s a bűnhödés lángjait tűzik elénk s a látnok szíve és a hallgató szíve elmerült e szomorú viziókban.

El kell ismerni, hogy ezek félemberek félszemmel látásai. A világ még várja a költő-papot, a kibékítőt, aki nem tréfál a színész-Shakespeare-rel, sem nem vájkál a sírokban a gyászoló Swedenborggal; hanem a ki majdan egyaránt lelkesen lát, beszél és cselekszik. Mert a tudás ragyogóbbá teszi majd a verőfényt: az igazság szebb, mint az egyéni vonzalom és a szeretet összefér a mindeneket átfogó bölcseséggel.