A XIX. század kimagasló egyéniségei közt nincs senki, aki annyira ismert és hatalmas volna, mint Bonaparte. Ezt a fölényét annak köszönheti, hogy a leghívebben fejezi ki a tevékeny és kiművelt emberek tömegének eszméit, hitét, törekvéseit. Swedenborg tanította, hogy minden szerv homogén részecskékből tevődik össze, vagy – mint néha így mondja – minden egész hasonló részekből; így a tüdők végtelen sok apró tüdőcskéből; a máj végtelen sok apró májacskából, a vese végtelen sok apró vesécskéből stb. Eszerint az analógia szerint tehát, ha fölbukkan a férfiú, aki magával tudja ragadni a nagy tömegek erejét és vonzalmát, ha Napoleon: Franciaország, ha Napoleon: Európa, – ez azért van, mert a népek, kiket kormányoz, mind apróka Napoleonok!

A mi társadalmunkban állandó az ellentét a konzervativ és demokrata osztályok közt; azok között, akik már megvagyonosodtak és a fiatalok és szegények között, akiknek még ezentúl kell megcsinálni a szerencséjüket; azaz oly kezek munkája közt, amelyek már régóta el vannak temetve, s amelyek munkája be van temetve henye tőkések tulajdonába, pénzbe, részvényekbe, földbe, épületekbe és az élő munka érdekei közt, amely azon iparkodik, hogy ő maga kerüljön a föld, az épületek, a pénztőkék birtokába. Az előbbi osztály félénk, önző, illiberális, nem szereti az újításokat és állandóan veszíti tagjait halálozás következtében. A másik osztály is önző, de azonkívül követelőző, merész, magabíró, számban mindig fölülmúlja a másikat s a szapora születések révén minden órában új tagokkal egészül ki. Azt kívánja, hogy minden jövedelem nyitva álljon az összesség versenyének és hogy a jövedelemszerzési lehetőségek szaporíttassanak. Az a dolgos emberek osztálya Amerikában, Angliában, Franciaországban, egész Európában: az iparkodók és hozzáértők osztálya. Napoleon a képviselőjük. A tevékeny, bátor, ügyes embereknek – minden nemzet középosztályának – ösztöne csúcsosította ki Napoleont, mint a megtestesült demokratát. Ő osztozik erényeikben, bűneikben s mindenekfölött: osztozik szellemükben, törekvéseikben. Ez az irányzat anyagi, érzékelhető diadalra célzó s a leggazdagabb és legváltozatosabb eszközökkel él, hogy célt érjen. Egyaránt használ föl mechanikai erőket, mint igen magas értelmiséget, széleskörű, pontos tudományt, képességeket, de minden értelmi és lelki erőt is alárendel az anyagi siker eszközeinek. A gazdagság: a főcél.

A Korán mondja: «Az Isten minden népnek megadta az ő nyelvén beszélő prófétáját.» Tehát kell, hogy Páris, London, New-York, a kereskedelem, a tőke, az anyagi hatalom lelke is megkapta légyen a maga prófétáját: s íme Bonaparte nyert erre képesítést és küldetést.

A Napoleonról szóló életrajzok, memoárok, adomák millió olvasóinak mindegyike gyönyörködik ezeken a lapokon: hiszen a tulajdon történetét tanulmányozza. Napoleon ízig-vérig modern s szerencséje tetőpontján ugyanaz a szellem tölti el, mint a mai hírlapokat. Ő nem szent, – hogy saját szavaival éljünk: «nem kapucinus» – de a szót magas értelmében véve: nem is hős. Az utca embere megtalálja benne az utca többi emberének képességeit és erőit. Úgy találja, hogy Napoleon is – csakúgy, mint ő – születésénél fogva városi ember, aki nagyon észrevehető érdemeknél fogva olyan parancsoló állásba jutott, hogy megengedhetné magának a közönséges ember ízlését is, de mégis úgy érzi, kénytelen azt rejtegetni és megtagadni. S íme ez a hatalmas ember megszerezte mindazt, ami a XIX. század minden embere szívének kedves: jó társaság, jó könyv, gyors utazás, jó ruha, lakomák, számtalan szolgahad; személyes súly, eszméinek megvalósítása; a jótévő szerepe környezete minden tagjával szemben; a képek, szobrok, zene, paloták, konvencionális tiszteletadás kifinomult gyönyöre: mindez az övé volt.

Ám az olyan ember, aki, – miként Napoleon – annyira alkalmazkodik a tömegek lelkéhez, akik közt él: már nem is képviselője, hanem egyenesen monopolizálója s bitorlója a többi lelkeknek. Így plagizált Mirabeau minden jó eszmét, minden jó szót, amit valaha elejtettek Franciaországban. Dumont beszéli, hogy a Convent karzatáról hallotta szónokolni Mirabeaut s neki az az ötlete támadt, hogy befejezést készít a beszédhez; ezt ceruzával rögtön meg is írta s megmutatta a mellette ülő Lord Elginnek. Tetszett a lordnak s Dumont este megmutatta Mirabeaunak. Ez elolvasta, bámulatosnak találta s kijelentette, hogy bekebelezi másnapi beszédébe a nemzetgyűlésen. «Csakhogy ez nem lehet, – viszonzá Dumont – mert, sajnos, már megmutattam lord Elginnek.» «S ha meg is mutatta lord Elginnek s kívüle akár ötven másnak is, mégis elmondom holnap», – felelte Mirabeau s a másnapi ülésen csakugyan elmondta, még pedig nagy hatással. Mert Mirabeau az ő mindenkit lebiró nagy egyéniségével megérezte, hogy ezek a dolgok, miket ő sugallt a jelenlétével, éppúgy az övéi, mintha ő mondotta volna s hogy tulajdonképpeni súlyukat azzal kapják meg, hogy ő tette magáévá. De még föltétlenebb és központosítóbb volt az, aki örökölte Mirabeau népszerűségét és még sokkal többet ért el, mint Franciaországban gyakorolt fölényét. Valóban, a Napoleon-veretű embernek többnyire nincs is már magánvéleménye és egyéni beszéde. Annyira befogadó képességű s olyan helyzetű, hogy a kor és föld értelmiségének, szellemességének, hatalmának valóságos központi hivatalává válik. Ő nyeri meg a csatát, ő csinálja a Code-ot, ő állítja föl a súly- és mértékrendszert, ő tünteti el az Alpok akadályait; ő építi az utakat. Minden kiváló mérnök, tudós, államférfiú neki tesz jelentést; ugyanezt cselekszi mindenfajta jó fő: s ő elsajátítja a legjobb rendszabályokat s a maga bélyegzőjét süti rájuk, de nemcsak ezekre, hanem minden szerencsés és emlékezetreméltó kifejezésre is. Imigyen minden napoleoni mondás és minden sor napoleoni írás tulajdonképpen Franciaországé.

Bonaparte a tömeg bálványa volt, mert benne transcendens fokban vannak meg a tömeg-ember tulajdonságai és erői. Bizonyos elégtételt érzünk, ha leszállhatunk a politika mélyére, mert ezzel megszabadulunk a képmutatástól. Bonaparte a nagy osztállyal közösen, amelynek képviselője volt, törekedett hatalomra és gazdagságra, de Bonaparte különösen nem válogatott az eszközökben. Elnyomott minden érzést, amely az embereket e törekvésükben akadályozni szokta. Fontanes 1804-ben Napoleon tulajdon szellemében szólt, amikor a szenátus tárgyában e szavakat intézte hozzá: «Sire! A tökéletesülés vágya a legnagyobb kórság, amely az emberi értelmet valaha megszállta.» A szabadság, haladás szószólói «ideológusok», ami megvető értelemben gyakran megfordul a száján: «Necker ideológus», «Lafayette ideológus!»

Egy jól ismert olasz közmondás szerint: «Ha sikert akarsz aratni, nem szabad túljónak lenned!» Bizonyos határok közt előnyös lemondani a kegyelet, hála, nemeslelkűség uralmáról, mert ezentúl az, ami eleddig áthághatlan korlátunk volt s mások számára még mindig korlát, alkalmas fegyverré lesz céljaink számára, éppúgy, amint a folyót, mely félelmetes akadály volt, a tél a legsímább úttá változtatja.

Napoleon egyszersmindenkorra letett a gyöngéd érzésekről és szeretetről s csak kezével s fejével akart boldogulni. Benne nincs semmi csoda, semmi bűvészet. Ő egyszerűen: munkás; munkás ércben, vasban, fában, földben, utakban, épületekben, pénzben, csapatokban; még pedig nagyon szívós és okos mester-munkás. Ő sohasem gyönge és elméleti ember, hanem a természeti ható erők pontosságával és szabatosságával cselekszik. Nem vesztette el veleszületett eredeti érzékét és rokonságát a dolgok iránt. Az emberek az ilyen egyénnek éppúgy kitérnek, mint a természeti eseményeknek. Igaz, hogy találkozunk sok emberrel, aki elmélyedt a dolgokba mint mezőgazda, kovács, hajós és általában mint technikus s tudjuk, mily reálisaknak és határozottaknak mutatkoznak tudósok és szórágók gyülekezetében: ámde ezek az emberek rendesen híjával vannak az elrendezés tehetségének; olyanok, mint a kezek fej nélkül. Ám Bonaparte ez ásványi és állati erőkön felül a magasabb belátás és általánosítás képességeivel is meg volt áldva, úgyhogy azok az emberek társulva látták benne a természeti és szellemi erőket, mintha a tenger és föld testet öltött volna s elkezdett volna számítani. Ennélfogva a föld és tenger mintha föltételeznék őt. A sajátjába jött ő és tenger és föld úgy is fogadták őt. Ez a számító-cselekvő nagyon jól tudja, mit tegyen velük s mi lesz az eredmény. Ismeri az arany és vas, a kerekek és hajók, a seregek és diplomaták sajátságait s megkövetelte, hogy mindegyik a maga neme szerint cselekedjék.

Arithmetikáját a hadviselés művészetében fejtette ki. Ez, szerinte, abban áll, hogy, háborúskodván, legyen mindig több erőnk, mint az ellenségnek, azon a ponton, ahol az ellenséget támadjuk, vagy ahol ő támad. S egész tehetsége arra irányzódik, hogy végnélküli mozdulatok, átcsoportosítások révén mindig szögben menjen neki az ellenségnek és hogy részletekben morzsolja föl erőit. Nyilvánvaló, hogy még igen kis erő is, amely ügyesen és gyorsan mesterkedik és mozog, úgyhogy a támadás helyén mindig két embert tud harcba dobni egy ellen, lebír egy sokkal nagyobb ellenséges túlerőt is.

Az idők, szervezete, előélete mind társultak, hogy kifejlesszék ezt a minta-demokratát. Megvannak benne osztálya erényei és hatásos érvényesülésük föltételei. Ez a józanész, amely nem vesz semmibe valamely célt, mielőtt nem látja az eszközöket, amikkel végre is lehet hajtani; az eszközök fölhasználásának gyönyöre; az eszközök kiválogatása, egyszerűsítése, csoportosítása; munkájának határozottsága és alapossága; az okosság, amellyel mindent lát és az eleven erő, amellyel mindent megtesz: mindez természetes szervévé és fejévé tette őt annak, amit szeretnék a szó legtágabb értelmében vett modern pártnak nevezni.

Minden sikerben az oroszlánrész szükségszerűleg a Természetet illeti meg; így az ő esetében is. Ilyen emberre volt szükség, tehát ilyen ember született. Kőből, vasból való ember, aki nyeregben tudott ülni tizenhat, tizenhét órahosszat, sok napig tudott menetelni pihenés és élelem nélkül – legfeljebb egy harapást befalva – s mégis a bősz tigris rugalmasságával és hevével verekedni; akit nem zavart meg soha semmiféle aggodalmaskodás; szívós, önző, okos s oly fölfogású, hogy nem hagyta meggyőződését befolyásolni vagy félrevezetni sem mások véleményétől, sem babonáitól, sem tulajdon elhamarkodásától és hevétől. «Az én vaskezem – mondá – nem a karom végén volt, hanem a fejemmel állott közvetlen összeköttetésben.» Tekintetbe vette a Természet és Szerencse hatalmát és ezeknek tulajdonította fölényét, ahelyett, hogy alacsonyabbrendűek módjára önfejűségében bizakodva harcra kelt volna a Természettel. Legkedvesebb szavajárása a «csillagára» való célzás s tetszelgett azzal, magának s a népnek is, hogy a «Sors gyermeké»-nek hívta magát. «Nagy bűntettek elkövetésével vádolnak – mondja – pedig az olyan vezető emberek, aminő én vagyok, nem követnek el bűntetteket. Mi sincs egyszerűbb az én emelkedésemnél: hiú törekvés azt cselszövésnek, gaztetteknek tulajdonítani: egyszerűen az idők sajátságának s annak a híremnek kell betudni, hogy sikerrel verekedtem hazám ellenségeivel. Én mindig a nagy tömegek véleményével s az eseményekkel tartottam lépést. Mi hasznomra lettek volna tehát nékem gaztettek?» Majd ismét, fiáról szólván, ezt mondja: «Fiam nem helyettesíthet engem; magam sem tudom magam helyettesíteni. Engem a körülmények teremtettek.»

A cselekvés egyenesvonalúsága eladdig még sohasem párosult ekkora fölfogóképességgel. Ő realista, réme minden fecsegőnek és az igazságot elhomályosító zavarosfejűeknek. Ő meglátja minden dolog sarkpontját, pontosan az ellentállás pontjára veti magát és félredob minden egyéb megfontolást. Erős akaratú, de helyes értelemben, tudniillik: erősakaratú belátással együtt. Ő sohasem hibázott rá egy-egy győzelemre, hanem fejben megnyerte a csatát, mielőtt a harctéren megnyerte volna. Főfő-mesterfogásai benne rejlenek. Senki mástól nem kér tanácsot. 1796-ban ezt írja a Direktoriumnak: «Magam vezettem a hadjáratot, anélkül, hogy valaki tanácsával éltem volna. Semmi jót nem végeztem volna, ha kénytelen lettem volna más valaki véleményéhez alkalmazkodni. Előnyökre tettem szert túlerőkkel szemben olyankor is, amikor minden nélkül állottam csak azért, mert abban a meggyőződésben, hogy Önök bíznak bennem, cselekedeteim éppoly gyorsak voltak, mint gondolataim.»

A történelem tele van, a legrégibb időktől napjainkig, a királyok és kormányzók gyengeségével. Olyan személyek ők, akiket szánni kell mert nem tudják, mit kell tenniök. A takácsok kenyérért sztrájkolnak, s a királyok és minisztereik – nem tudván, mihez fogjanak – szuronyokat szegeztetnek rájuk. Ám Napoleon értett a maga mesterségét. Ime egy ember, aki minden percben és alkalommal tudta, mit kell tennie a következőben. Roppant megnyugtató és üdítő látvány nemcsak királyoknak, hanem polgároknak is. Kevés ember ismeri a másnapját; terv nélkül tengődnek máról-holnapra s mindig végére érnek tudományuknak s minden tettük után kívülről várják az indítékot új cselekvésükre. Napoleon a világ első embere lett volna, ha célja történetesen merőben közcélok. Azonban így is amilyen volt, bizalmat gerjeszt cselekvésének rendkívüli egysége által. Szilárd, biztos, önmegtagadó, önmagát hátratevő, mindent céljának áldozó; föláldoz pénzt, csapatokat, tábornokokat föláldozza saját biztonságát céljainak s ami közönséges kalandorokat el szokott szédíteni, őt nem vezeti félre saját eszközeinek ragyogása. «Esélyeknek nem szabad a politikát vezetniök, ellenben a politikának kell az esélyeket vezetniök.» – «Ha valakit minden esemény elragad, az annak a jele, hogy egyáltalában nincs politikai rendszere.» Győzelmei megannyi kapu volt s egy percre sem tévesztette szem elől a még megteendő utat, a jelen körülményeinek vakító csillámlásában vagy süketítő lármájában. Tudta, mit kell tennie s meg sem állott, míg végére nem járt. Még az egyenes vonalat is szerette volna megrövidíteni, hogy gyorsabban jusson céljához. Kétségkívül lehet borzalmas adatokat összegyűjteni történetéből, mily áron vásárolta meg győzelmeit; de azért nem kell kegyetlennek ócsárolni, csak olyannak kell tekinteni, aki nem ismert akadályt akarata útjában; nem volt vérszomjas, nem volt kegyetlen, de jaj annak a dolognak vagy embernek, aki útjában állott! Nem szomjúhozta a vért, de nem kímélte a vért – s nem ismert könyörületet. Csak a célt látta s az akadálynak pusztulnia kellett. «Sire! Clarke tábornok nem tud Junot tábornokkal egyesülni az osztrák tüzérség borzasztó tüzelése miatt.» – «Foglalja el rohammal azokat az ütegeket!» – «De Sire! Minden ezred, amely közeledik a tüzelő üteghez, veszve van; mit parancsol, Sire?» – «Előre! Előre!» – Serusier tüzérezredes Hadi emlékirataiban következőleg vázolja az austerlitzi csatát: «Abban a percben, hogy az orosz sereg megkezdte visszavonulását, nagy üggyel-bajjal, de jó rendben, a tó jegén, Napoleon császár teljes vágtában száguldott a tüzérséghez. Mit vesztegetitek az időt? – rikoltá. – Tüzeljetek rögtön kellős közepükbe, el kell őket sülyeszteni; tüzeljetek a jégre!» Parancsa tíz percig teljesíthetetlen maradt. Hiába álltam magam is néhány tiszttársammal egy halomra, hogy onnan vezessem a kívánt műveletet; golyóink és bombáink elsiklottak a jégen, anélkül, hogy feltörték volna. Ennek láttára egyszerű módszert használtam, hogy a könnyű haubitzokkal felfelé tüzeltettem. A súlyos lövedékeknek majdnem függőleges lecsapása végre meghozta a kívánt hatást. Módszeremet mentem követték a szomszédos ütegek s szinte abban a pillanatban a tó vizébe temettünk néhány ezer oroszt és osztrákot.

Segédforrásai gazdagsága látszólag elenyésztetett minden akadályt. «Ne legyenek itt Alpok» – mondá és tökéletes utakat építtetett, amelyek fokozatos szerpentinekben vezettek át a legmeredekebb magaslatokon át, úgyhogy Itália úgy megnyílt Párisnak, mint Franciaország bármely városa. S koronájáért kockára tette életét is. Ha egyszer elhatározta, mit kell tenni, azt tűzzel-vassal hajtotta végre s érdekében megfeszítette minden erejét. Mindent merészelt, semmit se kímélt, se hadiszert, se pénzt, se csapatot, se tábornokokat s még önmagát sem.

Gyönyört okoz nekünk mindannak a látványa, ami a rendeltetését teljesíti, akár tejet adó tehén az, akár csörgőkígyó. S minthogy, az emberek nagy többségének véleménye szerint, a nemzetek közti viszálkodások elintézésének leghelyesebb módja a háború, Bonaparte bizonyára helyesen cselekedte, ha gyökeresen hadakozott. «A háború nagy alapelve – mondá – az, hogy a sereg éjjel-nappal minden órában legyen kész a lehető legnagyobb ellentállást kifejteni.» Sohasem takarékoskodott hadiszerével, hanem az érc, a golyók, gránátok, kartácsok valóságos árját zúdította az ellenséges állásokra, hogy megsemmisítsen minden védekezést. Az ellentállás minden pontján összpontosította lovasságát, egyik századot a másik után vetette rá, túlerővel, az ellenségre, míg el nem söpörte egészen. Lobensteinnél, két nappal a Jena-i csata előtt ezt mondta egy lovas vadászezredének: «Fiaim, ne féljetek a haláltól; ha vitézül szembeszálltok vele, belekergetitek az ellenség soraiba.» A roham viharában önmagát sem kímélte. A végsőig feszítette erőit. Bizonyos, hogy Itáliában megtette a tőle telhetőt: megtett mindent, ami tőle telt. Olykor egy hajszál választotta el a végromlástól s személye már-már veszve látszott. Arcolenél a mocsarakba nyomták. Az osztrákok a kavarodásban elválasztották csapatától s csak kétségbeesett erőfeszítéssel tudták kimenteni. Lonatonál és egyebütt is már-már elfogták. Hatvan ütközetben vett részt s mégsem telt be vele sohasem. Minden diadalból új fegyvert kovácsolt. «Hatalmam összeroppanna, ha nem támasztanám alá új teljesítményekkel. Hódítás tett azzá, ami vagyok, így hát hódításnak kell fenn is tartani engem.» Ő megnézte, mint minden bölcs ember, hogy éppannyi élet kell a megtartásra, mint az alkotásra. Folyton-folyvást bajban, veszedelemben vagyunk, az összeomlás szélén, s csupán leleményesség és bátorság menthet meg.

Tüzét azonban mérsékelte a leghidegebb eszélyesség és pontosság. Bármily vakmerő volt is a támadásban, sebezhetetlen volt, azzal, hogy körülsáncolta magát. Igazi támadása sohasem a bátorság ihletéből folyt, hanem számítás eredménye volt. Szerinte az a legjobb védekezés, ha mindig mi támadunk. «Nagyravágyásom – mondja – csakugyan erős volt, azonban hűvös természetű.» Las Casas-szal való beszélgetéseiben megjegyezte: «Ami az erkölcsi bátorságot illeti, ritkán találkoztam olyannal, amit «hajnali kétórai bátorság»-nak nevezek, t. i. az elő nem készített bátorsággal, amelyre váratlan alkalmakkor van szükség s amely a legmeglepőbb eseményekkel szemben is teljesen szabad ítéletet és határozást biztosít az embernek.» Nem habozott kijelenteni, hogy benne kiválóan nagy mértékben van meg ez a «hajnali kétórai bátorság» s hogy vajmi kevés emberrel találkozott, aki erészt fölvehette vele a versenyt.

Minden a számításai pontosságától függött s a csillagok sem lehettek pontosabbak, mint az ő arithmetikája. Személyes figyelme kiterjedt még a legapróbb részletekre is. «Montebellónál meghagytam Kellermannak, hogy támadjon nyolcszáz lovassal s ő ezekkel az osztrák lovasság szemeláttára elvágott hatezer magyar gránátost. Ez a lovasság mintegy fél league-re31) volt s negyedórára volt szüksége, hogy a veszélyeztetett pontra érkezzék; az volt a tapasztalatom, hogy mindig ezek a negyedórák döntik el a csata sorsát.» – «Bonaparte, mielőtt megütközött, igen keveset törődött azzal, mit kell tennie diadal esetén, ellenben sokat gondolkozott azon, mi a teendője, ha balszerencse találja érni.» Ugyanez a bölcseség és jó érzék jellemzi minden magatartását. Az utasítás, melyet titkárjának a Tuileriákban adott, megérdemli a fölemlítést: «Éjjente lehetőleg ritkán lépjen be szobámba. Föl ne keltsen, ha jó közlenivalója volna, mert az nem sürgős. Ellenben, ha rossz hírekkel jön, rögtön ébresszen föl, mert akkor egyetlen pillanatot sem szabad veszíteni.» Hasonló túlzásig menő gazdaságosság vezette az itáliai hadjáratban mint tábornokot terhes levelezése tekintetében. Megparancsolta Bourrienne-nek, hagyjon kibontatlanul minden levelet három hétig s azután megelégedéssel látta, mily nagy részük elintéződött önmagától s nem igényelt már választ. Munkateljesítménye rengeteg volt s túlszárnyal minden ismert emberi munkabírást. Volt elég dolgos király a világon Odysseustól Oraniai Vilmosig, de egyikük sem végezte tizedrészét sem annak, amit ez az ember földolgozott.

Napoleon e természeti adományokon fölül rendelkezett még azzal az előnnyel is, hogy szegénysorsú családból származott. Későbbi napjaiban ugyan elég gyönge volt, hogy koronáihoz és rendjeleihez szerette volna még a főrangú származást is: mindazonáltal tudta, mivel tartozik szigorú neveltetésének és nem titkolta megvetését a született királyok és az «örökletes szamarak» iránt, ahogy a Bourbonokat durván titulálta. Ő mondta róluk, hogy «számkivetésük alatt nem tanultak semmit; nem felejtettek el semmit.» Bonaparte átment a katonai szolgálat minden lépcsőfokán, de polgár is volt, mielőtt császár lett és így volt kulcsa a polgársághoz is. Megjegyzései és értékelései a középosztálybeli jólértesültségére és helyes mértéktartására vallanak. Akiknek csak dolguk akadt vele, úgy találták, hogy nem lehetett elámítani, mert éppoly jól tudott számolni, mint akárki. Ez kitünik szentilonai emlékiratai minden részéből. Ha a császárné háztartása, palotái kiadásai következtében jókora adósság gyülemlett össze, Napoleon személyesen vizsgálta át a számlákat, rájött a dupla krétára s a tévedésekre s tekintélyes összegekkel szállította le a követeléseket.

Legnagyobb fegyverét, különösen a tőle vezetett milliók szemében, reprezentativ jellegének köszönhette. Annak, hogy Franciaországot és Európát képviseli s ilyen minőségében érdekel minket. Mint vezér és király a forradalommal, vagy a dolgos néptömegek érdekével áll és bukik, amelyek szervükre és vezérükre találtak benne. Fölismerte a társadalmi érdekeket, a munka értelmét és értékét és természetszerűleg szegődött a pártjához. Tetszik nekem az az eset, amelyet egyik szentilonai életrajzírója említ föl. «Midőn egyszer Balcombené asszonnyal sétált, egy pár szolga súlyos ládákat cipelve ment arra s Balcombené asszony meglehetős ingerülten követelte tőlük, térjenek ki. De Napoleon közbevetette magát: «Asszonyom, vegye tekintetbe terhüket!» A császárság idején nagy gondot fordított a főváros piacainak javítására és szépítésére. «A piac – úgymond – a köznép Louvreja.» A mesterművek közt, amelyek túlélték őt, ott vannak nagyszerű utai. Csapatait eltöltötte tulajdon szellemével s köztük és közte a szabadság és bajtársi együttérzés egy neme fejlődött ki, amelyet udvarának ceremóniája nem engedett meg közte és tisztjei között. Seregei azután olyan dolgokat vittek végbe, minőkre mások képtelenek voltak volna. Csapataihoz való viszonyának legjobb bizonysága napiparancsa az austerlitzi csata reggelén, amelyben megigérte nekik, hogy a tűzvonalon kívül fog tartózkodni. Ez a kijelentés, amely épp a visszája annak, amelyet a tábornokok a katonáiknak a csata előtt rendesen tenni szoktak, jól megvilágítja a serege odaadó ragaszkodását vezére iránt.

Ámbár tehát részletekben is megvan az azonosság Napoleon és a néptömegek közt, igazi ereje a tömegek abban a meggyőződésében rejlik, hogy Napoleon az ő géniuszuk és céljaik, törekvéseik képviselője volt, nemcsak akkor, ha nekik udvarolt, hanem akkor is, ha ellenőrizte, sőt még ha meg is tizedelte őket toborzásai révén. Csak oly jól tudott ő is filozofálni a szabadságról és egyenlőségről, akár bármely francia jakobinus s ha célozgattak az évszázados kékvérre, amely Enghien herceg kivégzésével ontatott, így vélekedett: «Az én vérem sem pocsolyavíz!» A nép érezte, hogy a trónt már nem foglalja el többé s a földet nem szívja ki a «legitim» osztály kis csoportja, amely teljesen elzárkózott a föld gyermekeivel való bármely közösségtől s csak a társadalom egy rég elfedett állapota eszméit és babonáit iparkodik fenntartani. Az uralkodó osztály egy ilyen embere helyett az ő lelküktől lelkezett, velük közös tudású és gondolkozású férfiú székelt a Tuileriákban, s igazában megnyitotta nékik és gyermekeiknek a hatalom és bizalom minden áldását. Az álmos, önző politikának, amely egyre csak lefokozta, megszorította az ifjúság lehetőségeit, véglegesen befellegzett s a terjeszkedés és vágynak napjai virradtak meg. Megnyílt a pálya minden emberi tehetségnek és tettnek; s megannyi ragyogó pályabér csillogott az ifjú és tehetséges ifjúság szeme előtt. A megvénhedt, vasbékóba szorított, feudális Franciaország egy ifjú Ohiová vagy New-Yorkká változott s még azok is, akik közvetlenül szenvedtek az új uralkodó szigorúságtól, megbocsátottak neki, tekintettel a katonai rendszer szükségszerű keménységére, amelynek hála elűzhették az elnyomóikat. S még akkor is, midőn a nép többsége elkezdte kérdeni, vajjon igazában mit is nyertek azzal szemben, hogy új uruk a végsőkig kimerítő ember- és pénzáldozatokat követelte meg tőlük – az ország minden rangú, rendű tehetséges emberei valahányszor az ő pártjára keltek és mint természetes pátronusokat vették védelmükbe. 1814-ben, amidőn tanácsolták neki, hogy keressen támaszt a főrangú osztályokban, Napoleon így szólt a környezetéhez: «Uraim, az én helyzetemben az én egyedüli nemességem a külvárosok közönséges népe!»

Napoleon felötlése találkozott ezzel a természetes várakozással. Helyzetének szüksége azt követelte, hogy szívesen lásson minden tehetséget és helyezze el bizalmi állásokban s érzése is egybeesett ezzel a politikával. Mint minden magasabbrendű, ő is vágyakozott igazi férfiak és társak s az után, hogy erejét összemérje más mesterekével s türelmetlenül bánt el a hóbortosokkal s gyengeelméjűekkel. Itáliában is embert keresett s nem talált. «Szent Isten!» – mondá – «milyen ritka az igazi ember! Ime, Itáliát 18 millió lakja s én csak nagy üggyel-bajjal találtam kettőt: – Dandolot és Melzit.» Későbbi éveinek tapasztalata korántsem öregbítette az emberfajta iránt való tiszteletét. Egy keserű percében ezt mondta egyik legrégibb barátjának: «Az emberek megérdemlik a megvetést, amellyel eltöltenek. Derék republikánusaim ruhájára elég valami arany paszomántot varratnom s mindjárt azzá vedlenek, amiknek akarom.» A könnyű fajsúlynak ezzel a megvetésével azonban közvetve azoknak adózott tisztelettel, akik derekasságukkal kiérdemelték méltánylását, nemcsak ha barátai és segítőtársai közé tartoztak, hanem amikor ellent is álltak akaratának. Nem tehette egy sorba Foxot, Pittet, Carnot-t, Lafayette-et, Bernadotte-ot udvara ingó nádszálaival s a becsmérlés ellenére, melyet rendszeres önzése sugallt nagy hadvezérei ellen, akik vele s neki aratták diadalaikat, bőséges elismerésben részesítette Lannes-t, Duroc-ot, Kleber-t, Dessaix-t, Masséna-t, Murat-t, Ney-t és Augerau-t. S bár pátronusuknak s szerencséjük megalapozójának érezte is magát, ha azt mondta is: «Én iszapból gyártom a tábornokaimat!» – még sem titkolhatta megelégedését azon, hogy vállalatai nagyságához mért, méltó segítőtársakra talált. Az oroszországi hadjáratban oly nagy hatást tett reá Ney tábornagy bátorsága és ereje, hogy erre a kijelentésre ragadta: «Kétszáz millióm van ládáimban, de szívesen odaadnám Ney-ért.» Több marsalljáról írt jellemrajzai nagyon pontosak s ha nem is elégítették ki a francia tisztek olthatatlan hiúságát, kétségtelenül igazak lényegükben. S valóban, uralkodása alatt mindenfajta érdem méltánylásra talált. «Én ismerem» – mondá – «valamennyi tábornokom mélyjáratát.» Minden természetes tehetség biztos lehetett, hogy kedvező fogadtatásra talál udvarában. Korában tizenkét ember emelkedett föl közkatonai sorból királyi, tábornagyi, hercegi, vagy tábornoki méltóságra s az általa alapított Becsületrendet nem családi összeköttetések révén, hanem csakis személyes érdemért adományozta. «Ha a katonák már megkapták a tűzkeresztséget a harcmezőn, szememben mind egyenrangúak.»

Ha az, aki természettől fogva király, elnyeri a királyi címet és méltóságot is, ez mindenkinek tetszik. A forradalom a St. Antoine külváros izmos népességét és az összes lovászgyerekeket és hajósinasokat följogosította arra, hogy Napoleont úgy tekintsék, mint húsából való húst s az ő pártjuk kreaturáját: ám e nagy tehetség sikerében van valami, ami általános rokonszenvet is biztosít neki. Mert minden eszes ember érdekében áll, hogy az értelem és szellem győzelmet arasson a butaságon és bitorláson s mint értelmes lények úgy érezzük, mintha villamos áram tisztítaná meg a levegőt, ha értelmi erők túltesznek anyagi erőkön. Mihelyt lehámozzuk a helyi és esetleges járulékokat, úgy érezzük, hogy Napoleon érettünk küzd s arat derekas diadalt; ez az erős gőzgép a mi javunkra dolgozik. Mindaz, ami feltüzeli képzeletünket, amidőn áthágja az emberi ügyesség s képességek rendes határait, csodamód fölemel és fölszabadít. Mily hatalmas koponya, amely fejedelmi fensőséggel fontolja meg és dönti el az ügyek egész sorát s oly tömegét hozza működésbe a ható erőknek! Mily szem, amely áthatol egész Európán! Mily gyors feltaláló képesség! Mily kiapadhatatlan erőforrás! Mily események! Mily romantikus festmények! Meglepő helyzetek! amikor az Alpokat kémleli, midőn a nap leszáll a sziciliai tengerbe; amidőn a csapatait csatasorba állítja a piramisok alatt s így buzdítja: «Ezeknek a piramisoknak csúcsáról negyven évszázad tekint lé reátok!» – amidőn átgázol a Vörös-tengeren s a Suezi öblön. Ptolemais partvidékén gigászi tervek izgatják: «Ha Acre elesett volna, megmásoltam volna az egész világ ábrázatát.» Hadserege az austerlitzi csata előestéjén, mely császárrá avatásának évfordulója volt, negyven zsákmányul ejtett zászló bokrétájával ajándékozta meg. Egy kicsit talán gyermekes örömet lelt abban, hogy éles világításban hozza össze az ellentéteket; mint midőn kedvét találta abban, hogy Tilsitben, Párisban vagy Erfurtban az előszobájában várakoztasson meg királyokat.

Az emberek egyetemes gyengeelméjűsége, határozatlan és tunya nembánomsága mellett nem érezhetjük s mondhatjuk magunkat eléggé szerencséseknek, hogy ezt az erős és tettrekész hőst a magunkénak vallhattuk, aki megmutatta nékünk, mily sokat lehet véghezvinni merőben olyan erőkkel és erényekkel, mikkel kisebb fokban, minden ember rendelkezik, mint pl. pontossággal, személyes figyeléssel, bátorsággal, gyökeres elhatározással s tettel. «Az osztrákok – úgymond – nem ismerik az idő értékét.» Korábbi éveiben az eszélyesség példaképének látom. Hatalmát nem valami vad, vagy különc erő adja meg, nem vad ihlet, mint a Mahomedét; nem a meggyőzés ereje, hanem az, hogy a józan észt érvényesítette minden alkalommal, ahelyett hogy szabályokhoz és szokásokhoz ragaszkodott volna. Az ő példája ugyan arra tanít, amire az erély mindig tanít, hogy t. i. mindenütt nyílik számára tér. A gyáva kétségek mily tömegére követel az ember élete választ. Amidőn ő fölbukkant, minden katona-főember azt a hitet táplálta, hogy a háborúban már nem akad új dolog, amint manapság meg azt hiszik, hogy már semmi újra nem lehet vállalkozni sem a politikában, sem az egyházban, sem a tudományokban, sem iparban, kereskedelemben, mezőgazdaságban vagy társadalmi szokásainkban s erkölcseinkben s amint minden kor társadalma azt hitte, hogy a világ kimerült már az élet által. Ám Bonaparte jobban tudta a dolgot, semmint a társadalom, sőt mi több, ő tudta azt is, hogy jobban tudja. Úgy tartom, minden ember jobban tudja, mint cselekszi. Tudja, hogy az intézmények, mikkel olyan nagyra vagyunk, csak járni tanító gyerekkocsik és játékszerek. De ha nem bíznak sejtelmeikben! Bonaparte azonban rábízta magát tulajdon érzékére s csöppet sem törődött a másokéval. A világ az ő újításaival szemben úgy viselkedett, már amint minden újítással szokott viselkedni, t. i. végtelen ellenvetéseket tett, tornyosította az akadályokat: ám Napoleon elfricskázta az ő ellenvetéseiket. «Ami a szárazföldi sereg vezérének útjában igazán nagy akadályt idéz elő: az az a szükség, hogy annyi embert és állatot kell élelmezni. Ha rábízza ezt a biztosaira, meg se tud mozdulni, s minden vállalkozása dugába dől» – mondja. Józan esze jó példája az is, amit az Alpok télen való áthágásáról mond, szemben azok bizonykodásával, akik szerint ez az átkelés télen lehetetlen: «A tél nem a legkedvezőtlenebb évszak magas hegyek áthágására. A hó ilyenkor kemény, az idő megállapodott s mitsem kell tartani a lavinától, ami az egyedüli számbaveendő veszély az Alpokban. Itt a magaslatokon sokszor igen szép napok vannak decemberben; kemény hideg, a lég végtelen nyugalmával.» Olvassuk hozzá még arról adott beszámolóját, mint nyerte meg csatáit: «Minden ütközetben beáll egy időpont, amikor a legvitézebb csapatok is, a legnagyobb erőfeszítés után, hajlanak a megfutamodásra. Ezt a pánikot a saját bátorságukba vetett hit megingása okozza s elég egy kis alkalom, ürügy, hogy önbizalmunkat helyreállítsuk. A művészet már most abban áll, hogy fölkeltsük ezt az alkalmat; kieszeljük ezt az ürügyet. Arcolénál huszonöt lovassal nyertem meg a csatát. Megragadtam ezt az ernyedt pillanatot, minden emberem kezébe trombitát nyomtam és ezzel a maroknyi haddal vívtam ki a diadalmas napot. A két sereg két szembekerülő test, amely egymást megfélemlíteni iparkodik: percnyi pánik áll be s ezt a percet kell előnyünkre fordítani. Ha valaki már sok ütközetben vett részt, hamarosan felismeri ezt a pillanatot: olyan könnyű ez, mint a számtanban az összeadás.»

A XIX. századnak ez a követe adományai felől még az általános témákról való spekulativ gondolkodás képességével is dicsekedett. Szeretett ide-oda csapongani a gyakorlati, irodalmi és elvont kérdések seregén. Véleménye mindig eredeti és célszerű, találó. Egyiptomi expedicióján az volt a szokása, hogy ebéd után három vagy négy emberrel fölállíttatott egy tételt s ugyanannyi embert állított szembe, hogy azt ellenezzék. Ő adta meg a tárgyat s a vita vallási, kormányzati és hadművészeti kérdések körül forgott. Egy nap azt vitatta meg, vajjon a többi bolygó lakott-e? Másszor a világ fennállásának korát tűzte ki. Majd azt a tételt állította föl, vajjon mi a föld elpusztulásának valószínű módja, vajjon víz vagy tűz fogja-e végromlását okozni. Ismét máskor a sejtelmek beválásáról vagy hamisságáról s az álmok magyarázatáról rendezett vitát. Nagyon szeretett a vallásról beszélgetni. Így pl. 1806-ban Fournier-vel, Montpellier püspökével. Két pontban nem tudtak megegyezni, t. i. a pokol és az egyház ölén kívül való üdvözülhetés kérdésében. A császár elmesélte Josephinenek, hogy e két pont körül úgy hadakozott, mint maga a sátán, mert a püspök is kérlelhetetlen volt. A filozófusoknak szívesen sorolta föl mindazt, amit a vallás, mint emberek és korok alkotása ellen, föl szoktak hozni, ám azért a materializmusról hallani sem akart. Egy szép éjszaka a hajó fedélzetén, a materialista szóharc fegyvercsörgetése közben rámutatott a csillagokra, mondván: «Urak, beszélhetnek, ameddig kedvük tartja, de kérem, ki teremtette mindezeket?» Gyönyört talált a tudósokkal való beszélgetésben, különösen ha az a tudós Monge és Berthollet volt, ám az írókat lebecsülte, mivelhogy «ők frázisgyártók». Kedvelte az orvosi tárgyakat is s kezelő orvosait nagyra becsülte, így pl. Corvisart-t Párisban és Antonomarchi-t Szt. Ilonán. «Higyje meg nekem – mondá ehhez – jobban tennők, ha elhagynók mindezeket az orvosszereket. Az élet olyan vár, amelyet igazában sem én, sem Ön nem ismerünk. Miért tornyosítsunk akadályt a védelme útjába? Az ő Saját eszközei többet érnek, mint az Ön laboratoriumának minden készüléke. Corvisart nyiltan megegyezett velem abban, hogy az Önök mindenféle kotyvalékai fabatkát sem érnek. Az orvostudomány bizonytalan előírások gyűjteménye, amelyek, végső eredményükben az emberiségre inkább végzetesek, semmint üdvösek. Víz, levegő, tisztaság, ezek az én gyógyszertáram főcikkei.»

Emlékiratai, miket Szt. Ilona-szigetén gróf Montholonnak és Gourgaud tábornoknak mondott tollba, nagyértékűek, ha le is vonjuk belőle azt, amit őszintesége hiányának rovására kell írni. Megvan benne az egészséges erő s a tudatos fölény. Csodálom azt az egyszerűséget és világosságot, amellyel csatáit előadja – jó elbeszélő, aminő Cæsar. Csodálom jóindulatú és eléggé tiszteletadó véleményét Wurmser tábornagyról s egyéb ellenfeleiről s változatos tárgyaihoz egyenlő ügyesen alkalmazkodó stilusát. A legkellemesebb részletnek az egyptomi hadjárat raját tartom.

Voltak órái, miket a gondolkodásnak és bölcselkedésnek szentelt. A pihenés köreiben, úgy a táborban, mint a palotában, Napoleon lángelméjű embernek mutatkozik, akit az igazságnak veleszületett szomjúsága vezet elvont kérdésekre s aki eközben ugyanolyan heves beszéddel él, aminőt a háborúban szokott meg. Tudta élvezni a fantázia minden leleményét, a regényt, a bon mot-t éppúgy, mint a hadjárat strategemáját. Szerette Josephine-t és udvarhölgyeit egy elsötétített teremben megborzongatni valami kitalált rémhistóriával, amelynek hatását hangja és drámai ereje fokozta.

Én Napoleont a modern társadalom középosztálya ügyvivőjének vagy szószólójának nevezem; azon tömeg szószólójának, amely betölti a piacokat, boltokat, bankokat, gyárakat, hajókat, azt a modern világot, amelynek életcélja a gazdagság. Ő volt az agitátor, a megkötő rendszabályok lerombolója, a gyökeres javítás, a liberális, a radikális, az eszközök föltalálója, ajtók és piacok megnyitója, a monopóliumok és visszaélések felforgatója. Természetes, hogy a gazdagok és arisztokraták nem szerették őt. Szembehelyezkedett vele: Anglia, a tőke középpontja s Róma és Ausztria, a hagyományok és ősi nemzetségek középpontja. Egyrészt a tunya és konzervativ osztályok megdöbbenése, a római conclave véneinek s vénasszonyainak őrült rémülete, – akik kétségbeesésükben akár izzó vasba is belefogóztak volna, az államférfiúk hiú iparkodása, hogy elszórják és elámítsák, Ausztria császárának hasztalan vesztegetési kísérlete, másrészt pedig mindenhol, a fiatal, lelkes, tetterős férfiak természetes ösztöne, amellyel a középosztályból mint óriást kiemelték: történetét ragyogóvá és lebűvölővé teszik. Megvoltak benne választóinak tömegerényei, de megvoltak bűnei is. Szomorúan látom a fényes festmény visszáját. De hisz az a végzetes tulajdonság, amelyet a vagyonra törekvés közben fölfedezünk, az, hogy ez a vagyonhajsza csalékony s azért az érzés elfojtásával vagy legalább gyöngülésével kell megfizetni. S így elkerülhetetlen, hogy ne találjuk meg ugyanezt a mi történetünk hősében is, aki egyszerűen egy fényes pályát tűzött ki magának élete céljául, anélkül, hogy az eszközök megválasztása tekintetében előre kötelezettséget vállalna vagy aggályoskodnék.

Bonaparte feltünően híjával volt a nemes érzelmeknek. A világ legműveltebb korának és népének legmagasabb helyre helyezett egyéniségében, íme, a legköznapibb igazság- és tisztességérzet érdeme sem volt meg. Igazságtalan a tábornokaival szemben: önző, kisajátítja dicsőségüket, eltulajdonítja Kellermann, Bernadotte nagy tetteinek érdemét; addig intrikál, míg a benne bízó Junot-t reménytelen csődbe kergeti, csakhogy távoltartsa Páristól, mert bizalmaskodó modora sérti trónjának újsütetű büszkeségét. Módfelett hazudik. Hivatalos lapja, a Moniteur s minden harctéri jelentése közmondásossá vált arról, hogy csak azt mondja, amit Napoleon el akart hitetni az emberekkel s ami még rosszabb: korai vénségében, ott gubbasztva magános szigetén, egész hidegvérrel hamisította meg a tényeket, adatokat, jellemzéseket s a világtörténelmet színpadi hatásra állította be, mert ezt szerette, mint minden földije. Minden cselekedetet, amely nemeslelkűséget lehelne, megmérgezi az ő számító volta. Szerencsecsillaga, a dicsőségszomja, a lélek halhatatlanságáról szóló elmélete mind, mind olyan franciás! «Kell, hogy kápráztassak és bámulatot ébresszek. Ha megadnám a teljes sajtószabadságot, hatalmam három napig sem tartana.» A nagy dobot ütni: ez a legkedvesebb célja. «A nagy hír annyi, mint: nagy lárma, mentől nagyobbat ütünk, annál messzebbre hallik. Törvények, intézmények, emlékek, nemzetek: mind esendők; ám a nagy hír tart és még századok multán is visszhangzik.» A halhatatlanság, az ő elmélete szerint, merő hír. A befolyásról szóló tana sem valami hízelgő: «Az emberi tetteknek csak két rugója van: az érdek és a félelem. A szeretet együgyű képzelődés, higgyék meg nekem. A barátság puszta név. Én senkit sem szeretek. Még testvéreimet szeretem: talán, merő szokásból s mert bátyám, szeretem egy kicsit Józsefet s szeretem Duroc-ot; de miért? Mert jelleme kedvemrevaló: merev és határozott s úgy hiszem, ez a fickó sohasem ejtett életében egy könnyet sem. Tudom nagyon jól, hogy nincsenek barátaim. Amíg az vagyok, ami ma vagyok, annyi az úgynevezett barátom, amennyit csak akarok. Hagyjuk az érzékenységet az asszonyokra: a férfinek ellenben erős szívűnek és vasakaratúnak kell lennie; máskülönben nem való se a háborúra, sem a kormányzásra.» Egyáltalában nem ismert aggályt. Hajlandó lett volna lopni, rágalmazni, gyilkolni, fojtogatni, mérgezni, ha az érdeke úgy kívánta. Nem volt benne nemeslelkűség, hanem csupa közönséges gyűlölet; végtelenül önző, álnok volt. A kártyában csalt; határtalanul szószátyár; az idegen leveleket fölbontogatta s gyönyörködött gyalázatos rendőrsége praktikáiban s megelégedéssel dörzsölte kezeit, ha el tudott csípni valami bármily csekély titkot a környezete férfiairól vagy asszonyairól, ilyenkor azzal hencegve, hogy ő «mindent tud». Beleártotta magát a nők ruhájának szabásába s inkognitóban leste az utca éljeneit s magasztalását. Modora parlagi volt. Az asszonyokkal alrendű bizalmaskodással bánt. Szokása volt a fülük cimpáját és orcájukat megcsipkedni, ha jó kedvében volt s utolsó napjáig szerette jól meghúzni a férfiak fülét és pofaszakállát, oldalba bökni őket s durva tréfát űzni belőlük. Azt persze nem lehet rábizonyítani, hogy a kulcslyukon hallgatózott volna, vagy ha tette, óvatosan tette. Szóval: ha fenekére hatoltál mindennek a hatalmi és fénykörnek: nem találsz ott gentlemant, hanem szemfényvesztőt és gazfickót, aki tökéletesen megérdemli a Jupiter Scapin, vagyis mondjuk, a Csirkefogó Jupiter díszítő jelzőt.32)

Amidőn az imént leírtam a két pártot, amelyre a mai társadalom oszlik: t. i. a demokrata és konzervativ pártot, azt mondtam, hogy Bonaparte a demokratákat képviseli, vagyis a gazdasági tevékenységet folytatók pártját, szemben a konzervativ párttal. De még nem mondtam meg, pedig az lényeges, hogy ez a két párt csak úgy különbözik egymástól, mint a fiatal az öregtől. A demokrata fiatal konzervativ; a konzervativ öreg demokrata. Az arisztokrata a megérett és meghiggadt demokrata, mert mindketten a magántulajdon legmagasabbra értékesítésének alapján állanak; csakhogy az egyik azt megszerezni, a másik pedig megtartani iparkodik. Bonapartéről el lehet mondani, hogy pártjának egész történetét képviseli, – ifjúságát s hajlott korát s annak végzete, a költői igazságszolgáltatással együtt az ő tulajdon végzete. Az ellenforradalom, az ellenpárt még várja szervét és képviselőjét, akiben meg lesz a szeretet és valóban közérdekű átfogó célok kitűzése.

Itt ellenben egy kísérlettel van dolgunk, amelyet a Természet a lehető legkedvezőbb körülmények közt arra nézve tett, mire képes az értelem ereje, lelkiismeret nélkül. Még sohasem lépett elő vezér ily tehetségekkel, ilyen fegyverzetben s még nem volt vezér, akinek ilyen segítőtársai és követői voltak volna. S mi volt az eredménye ennek a roppant nagy tehetségnek és hatalomnak, ezeknek a tengernyi hadseregeknek, fölperzselt városoknak, fölprédált kincseknek, a föláldozott embermillióknak, egész Európa elzüllesztésének? Semmi jó nem fakadt belőle. Minden eltűnt nyomtalanul, elpárolgott, mint az ágyúnak füstje. Csonkábban, szegényebben, gyengébben hagyta hátra Franciaországot, mint aminőnek találta s a szabadságért folytatott harcot újra kellett kezdeni. Vállalkozása, alapelve szerint, öngyilkos volt. Franciaország igájába szegődött, szolgálta életével, vérével, minden vagyonával mindaddig, valamíg azonosítani tudta őt az érdekeivel, ám midőn az emberek azt látták, hogy a győzelemre új háború, a seregek szétrombolására új toborzás következik s akik olyan elkeseredetten harcoltak, sohasem érnek közelebb a jutalmukhoz, mert hisz sohasem élvezhették, amit kerestek, nem nyugodhattak ágyban, párnák között, nem páváskodhattak kastélyaikban: akkor ezek az emberek elhagyták őt. Rájöttek, hogy mindent elnyelő önzése halálos minden más emberre. A villamos rájához hasonlított, amely a rázkódások egész sorát okozza annak a testében, aki megfogja s ez görcsbe húzza kezét, hogy nem birja kinyitni s az állat folyton újabb s erősebb áramot bocsát belé, míg csak végkép meg nem bénítja s meg nem öli az áldozatát. Ugyanígy szűkítette, szegényítette, szítta ki ez a szertelenül önző ember mindazok erejét és életét, akik szolgálták és Franciaország és Európa általános kiáltása ez volt 1814-ben: elég volt belőle: «assez de Bonaparte!»

Nem ő volt ennek az oka. Ő csak azt élte ki és hajtotta keresztül erkölcsi principiumok nélkül, ami benne volt. Ám a dolgok természete, az emberiség és világ örök törvénye keresztezte az utait és okozta bomlását; s akár millió hasonló kísérletet tesz a Természet, mindig ez lesz a végső eredmény. Akár tömegek, akár egyének kísérlik meg a merőben anyagias és önző célokat, megbuknak a kísérletükkel. A békés Fourier éppúgy hajótörést szenved, mint a romboló Napoleon. Civilizációnk, valamíg lényegében a tulajdon, a korlátok, a kizárólagosságok alapján áll, mindig ki lesz téve újabb káprázatnak, tévedésnek. Gazdagjaink továbbra is betegen hagynak; nevetésünkbe keserűség üröme vegyül s borunk égeti a torkunkat. Csak az a Jó válik üdvünkre, amelyet nyitott ajtóknál élvezhetünk s amely mindenkinek egyaránt hasznos.