Csinos kis csapat voltak, mind szemenszedett vitézek, megrázkódtak, mint a mesékben szokás. «De jóízűet aludtunk», aztán körülnéztek, hol vannak a törökök, de azokból biz egy se volt ott. Juranics Miklós a király zászlóját kereste, amit tegnap (háromszázharmincz év előtt) adott át neki Zrinyi, hogy ki ne adja élve a kezéből. A zászló nem volt sehol. A katonák szemeiket dörzsölték.

– Uramfia, hol vagyunk?

A régi roncsolt vár se volt ott, amelyből az imént kirohantak, minden ismeretlennek látszott előttük, csak az Almás vize folydogált és locsogott csöndesen, mint azelőtt. Éj volt ugyan (mert az éjfél csöndjét választotta Gábor arkangyal eltévesztett műveletéhez), de a hold kisérteties fényével megvilágítá a tárgyakat. Nem álltak már ott Szolimán sátrai, a várat is kicserélte valami bűbájos tündér egy másik várral. Megfoghatatlan volt az egész.

Zrinyi Miklós maga ott állott szótlanul, könnyű bíbor dolmányában, fekete, kerecsen-tollas kalpaggal, aranyos markolatú kardjával, úgy, amint kirohant s nehéz köd borult az agyvelejére. Mi történhetett? Álmodta-e az egész harczot, avagy most álmodik bohóságokat a sírban? Száz aranyat tett a zsebébe és a vár kulcsait. Megtapogatta magát. Híre-hamva sincsen se a kulcsoknak, se az aranyaknak. Kilopták a zsivány kontyosok. Vagy hogy talán nem is tett be semmit? Talán nem is Zrinyi Miklós ő? De hát akkor ki?

– Hej, Alapi! Hol vagy, Alapi?

Egy vézna, púpos emberke, csupa bőr, csupa csont, lépett elő, pánczélingben, sisakkal.

– Mit parancsol, Miklós bátyám?

– Mi történt velünk, te Gáspár?

– Istennek különös csodatétele.

– Hogy érted azt?

– Én azt hiszem, föltámadtunk uram és a Jozafát völgyében vagyunk most.

– Ostobaság! – vágott közbe gróf Zrinyi. – Hiszen itt van az «Almás», ott alant barnállik az Ujváros, amott kéklenek a hegyek. Ha nappal volna, legott látnád, hogy Szigeten vagyunk. De mégis, mégis… (tünődve, zavartan nézegetett előre-hátra.)

– De hiszen, uram, sokan vannak, akik látták, mikor sebekben összeestél a hidon és mikor a gonosz Szokoli Mohamed lenyisszantotta a fejedet.

– Az én fejemet – szólt különös mosolygással és valami kusza emlékek torlódtak eléje. – Igen, igen… emlékszem Szokolira… beszéltem vele… vagy láttam őt.

E perczben odalépett közéjük Szecsődy Máté és leoldotta rettentő széles kardját, odanyujtván azt Zrinyinek.

– Uram, én nem tudom, mi lett velem. De annyit tudok, hogy megőrültem, mert itt látom Deák Balázs komám uramat, valamint Botos Pétert, pedig ezelőtt két héttel temettük el. Most paroláztak velem. Vegye vissza tőlem nagyságod a vezérséget a gyalogság fölött, mert az én eszem nem tiszta.

Szigetvár kapitánya elhárító mozdulatot tett kezével.

– Csak tartsa meg kegyelmed azt a kardot. Vagyunk itt elegen babona alatt. Hanem Deák Balázs uramat magam is szeretném látni elevennek, mivelhogy én mondtam fölötte el a miatyánkot – amikor a sírba tettük.

Sarkonfordúlt Szecsődy Máté, mint a karika és daliás, könnyed léptekkel elsietett. Mindnyájan összenéztek; Szecsődynek tegnap még össze volt a lába zúzva, egyik kezében mankóval járt, a másikban karddal, most úgy lépeget, mint egy zerge. Biztos, hogy valami török boszorkány varázsolta át Zrinyi hadait, összecserélve testeket és lelkeket, eleveneket és holtakat.

Istvánffy Pál tudott is mingyárt egy esetet mondani, hogy a pajkos dzsinek valahol Bagdad városában mikép cseréltek el egy lakodalmas népet egy temetésen levő gyülekezettel.

Istvánffy Pál nagy mesemondó. Hej, tavaly még de édesdeden hallgatta a Zrinyi legkisebbik fia, – a Rosenberg-lánytól való – de most ott van szegényke Csehországban.

Talán Zrinyi is ő rá gondol, vagy csak a különös helyzeten álmélkodik, amint előtte gomolyognak alvezérei, hadnagyai, katonái, fürgén, vidáman, egészségesen. Keresi elméjében az elveszett fonalat. Miért vagyunk mi itt? – Hogy jutottunk mi ide és mi czélból? Hiszen a hidon voltunk… a vár égett. Az ágyú bömbölt… roppant füstgomoly volt… a törökök felénk rohantak handzsárral, lándzsákkal és hát hova lehettek egyszerre? Se vér, se halott. A vár se ég. Füstszag nem érzik sehol. Az éji szél orgonaillatot hoz. Minden nyugodt és csendes, csak a kutyák ugatnak lent a városban és a kakasok kukorékolnak.

Szecsődy csakhamar előkerítette az ősz Deák Balázst, abban a fekete habitusában, amelyben eltemették, aztán a többieket is, akik az Ó-város ostrománál kinnszorultak, midőn Zrinyi hirtelen bezáratta a kapukat és ott őket a törökök felkonczolták. Ehol ni, nemzetes és vitézlő Mátyás György vajda uramat (az alhadnagyot hítták így) négy darabban találták meg az ellenség elvonulása után. A fejét a Nádasdy-bástyánál, az egyik kezét a rőzséken, az ötödik és hatodik darabja, a két lába soha meg se került, azt a szép kordován-csizmája miatt hihetőleg magával vitte valami istentelen spahi, aki restelt sokáig piszmogni a csizmalehúzással. No, és most tessék megnézni Mátyás György uram ő kegyelmét, olyan egy darab legény megintelen, hogy a piktor se pingálhat különbet.

Ott volt még a poczakos Basa Péter, a rövidlátó Bosnyák Márton, sőt – minden jó lélek dicséri az Urat, – amint keresgélné az Ó-város védelmében elhaltakat s gyüjtené őket maga köré, hát egyszerre csak találkoznak Dandó Ferenczczel és a pajkos Radován diákkal. Legott keresztet vetének magukra ijedtükben:

– Szent Isten, kisértetek! – dadogta vaczogó fogakkal Mátyás György, mivelhogy Dandó és Radován már jóval előbb temettetének el szemük láttára, még a néhai óvárosi plébános által, elesvén az Ujvárosban egy portyázás alkalmával.

– Hát kegyelmetek nem azok? – kérdi Szecsődy Máté fázékonyan, mereven tekintve Mátyás Györgyre és Basa Péterre.

Azok egymásra bámultak a becsületes, őszinte szemeikkel, mintha mondanák: «Meg van ez a Szecsődy bolondulva.»

– Ha kisértetek volnánk, nem lennénk olyan éhesek és szomjasok – tréfálkozik Basa Péter – mint a toportyánféreg.

A Radován diák nyakában egy kulacs lógott, nagy udvariasan odanyujtotta Basának:

– Igyék, bátyámuram!

Megrázkódott Basa Péter, brrr! Dehogy fogadná el egy halottól.

– Ne incselkedj velem, jó lélek, hanem térj vissza a te uradhoz, teremtődhöz. Hallod-e a kakaskukorékolást az Ujvároson?

Radován diák fölnevetett:

– Szeretném kitekerni annak a kakasnak a nyakát és odaadni valami szép menyecskének, hogy süsse meg – mondá Radován diák és megsodorta hetyke kis bajuszát.

Egy nagy, átláthatlan chaosz volt ez. Mind jobban, jobban gomolyodott. Hangos felkiáltások hallatszottak a sürgő-forgó táborban: «Boszorkányság! Ördöngősség!» Vinnyói János, a várkáplán, ki maga is elesett az utolsó kirohanáskor, magasra emelé a keresztet és ájtatos, de mégis mindent túlharsogó hangon énekelte: «Halleluja! Feltámadának!» (Már mint ők: mert mindenki azt hitte, hogy ő megvolt.) Némelyek térdre ereszkedének és elkezdtek imádkozni.

Bajony János nyakra-főre rohant, szinte fellökte Szecsődyt.

– Lassan a testtel, János! Hová szaladsz?

– Zrinyit keresem – lelkendezett Bajony – valami különöset találtam.

– No, ugyan mit?

– Egy kőoroszlán áll odaát egy oszlopon s alája olyan valami van irva: «Zrinyi Miklós, Szigetvár hősi védőjének.»

– Teringettét? – vélte Patacsis Péter. – Talán az öreg Szokoli Mohamed emberelte meg magát.

Szecsődy Máté ellenben csak egyre csóválta a nagy fejét és vakargatta egyik kezével a tarkóját:

– Gubó legyek, ha egy szót értek mindezekből. Ha azt mondják kegyelmetek, hogy nem kisértetek, hát beszéljék el a mi utolsó kirohanásunkat.

Basa Péter, Deák Balázs és Dandó Ferencz nagy szemeket meresztettek Szecsődyre.

– Miféle kirohanásról beszél kegyelmed?

– Hát a szeptember 8-ikiról, amikor az urunk fölvevé gyémántos forgójú kalpagját, szép aranyos köntösét és száz magyar aranyat tett a zsebébe. Aztán kirohant a taraczk füstjében villámló karddal, mint egy Cherub…

– Fogjál magadnak más bolondot a meséidhez komám, – duzzogott Deák Balázs – mikor lesz még szeptember nyolczadika. Nem érzed-e az orgonaillatot, hékás?

– A siri szagot érzem rajtatok – felelé Szecsődy ünnepélyesen. – Most már világos, hogy vagy a halál után vagyunk mindnyájan és álmodunk egymásról a föld alatt, vagy föltámadtunk és élünk. De akárhogy van is, gyerünk a kapitány elé. Kivált téged kíván sürgősen látni, Deák Balázs komám, minthogy ő maga imádkozott feletted egy miatyánkot, mikor temettek.

– Ha már ennyibe van a dolog, hogy csupa egyszőrüek vagyunk – szólt közbe élénken Basa Péter, – add ide mégis azt a kulacsot, Radován diák.

A szájához emelte a szokásos tréfás tósztjával, «az isten éltesse feleségem urát», de a kulacsban nem volt semmi. – Hiszen üres, süsd meg!

Radován diák kotyogtatta volna, de nem adott hangot, káromkodott is szörnyen:

– Ejnye no! úgysegéljen, megitták előlem a lelkek a másvilágon!

– Gyerünk, gyerünk a kapitányhoz.

De nem kellett menni. Zrinyi bán éppen ott termett kapóra s meglátván régebben elesett hű harczosait, akiket egyenkint megsiratott volt, eképen szólott lendületes, nemes hévvel:

– Dicső katonáim! Vitézlő magyarok! Akár varázslat, ami velünk történt, akár valamely csudálatos isteni akarat, én nem okoskodom fölötte. Egy bizonyos, mi itt vagyunk és a kardjaink az oldalunkon és hogy a török nincs itt. Hát keressük meg legelőbb a törököt, a többi magától következik. Utánam, fiúk!

Dörgő «Vivát» hangzott és megindultak a vezér után harczi menetben Botyka felé. Felette csodálkozának, hogy az Almáson eddig soha nem látott ismeretlen híd volt. Pater Joannes Vinnyói égnek emelé a szemeit, mondván: «Isten támasztá számunkra e hidat» s annyi csoda között, valóban, ez fel se tünt. Még az se látszott különösnek, hogy a rekettyés, mocsaras vidék száraz volt és porzott.

– Az a kutya Szokoli Mohamed csónakon vadászott itt kacsákra a mult héten – morogta Juranics.

– Magam is láttam a vártoronyból – bizonyítá Csáky György.

De voltak még nagyobb meglepetések is. Radován diák egy helyen két fényes vasdorongot látott meg a földön, lehajolt, föl akarta emelni, de nagyon hosszú volt és rettenetesen odatapadott.

– Mi a menykő ez? Gyere csak, te óriás!

Ez a vasgyuró Patacsics Péternek szólt, ki olyan virtuscselekedetekben jeleskedett, hogy a Szelim aga kezéből kifacsarta a buzogányt és a térdén ketté törte vala, aztán a törökökre dobálván a darabjait, mint egy-egy gerelyt, két janicsárt ütött agyon.

Nekirugaszkodott a marhaerejével a vasdorongnak, de biz az neki sem mozdult.

Restelte szörnyűképen és elkezdett mellette szaladni, hogy mekkora darab, hát amint ment, ment és a többiek amint kisérték, sehol se akart vége lenni, mentek már vagy fél óráig és még mindig tartott a vasdorong.

– No atyafiak! – kiáltá Patacsics, – mi légyen, nem tudom, de hogy nem istentől van és nem élő embernek, arra mérget veszek.

Szecsődy Máté a homlokára ütött és Zrinyi mellé lépett.

– Uram! Mi mégis a másvilágon vagyunk; lelkek vagyunk uram!

– Mindegy – felelte zordonan Zrinyi – ha lelkek vagyunk is és a másvilágot járjuk, hát az se baj: itt vannak a török lelkek is, vagy ha nincsenek, áttörünk a Mohamed paradicsomába és velük folytatjuk tovább a harczot. Sohse törődjék az efféle részletekkel, Szecsődy Máté uram.

Nem is törődött most Szecsődy… Mert uj csoda bontakozott ki az éjben, mely őt is megdöbbenté. Egy rettenetes szörnyeteg közelgett a távolból, óriás sebességgel, prüszkölve és dübörögve, mintha a hétfejü sárkány jönne és látni lehetett, amint elől egyik csillogó csápját mozgatja.

Alaktalan barna tömeg volt, nem hasonlított semmi élő állathoz a világon. Két nagy vörös tűzszeme messzire világított, füstöt és szikrákat köpdösött – és egyenesen feléjök tartott.

– Rántsátok ki a kardokat! – vezénylett Zrinyi rettenthetetlenül.

Kétszáz penge ugrott ki hüvelyéből, süvitve mintha repülő sas-sereg suhogna a levegőben.

– Jézus! – kiálták Zrinyi vitézei.

De csodák-csodája, nem volt az reájuk rohanó óriás, se rettenetes fenevad és egy újjal se bántotta őket: egy száguldó város vagy falu volt, mely, füst előtte, füst utána, elrohant mellettük.

Volt mit beszélniök, mikor fölocsudtak, mert csak egy szempillanatig tartott az egész, mindenki nem láthatott mindent.

Radován diák mennyre-földre esküdött, hogy az eleje mégis élő lény volt, valami irdatlan szörnyeteg, aki eléje volt fogva a házikóknak, melyek vaskerekeken gurultak. Hiszen szeme is volt, hiszen prüszkölt is. Hogyne lett volna élő lény.

Csáky György ellenben az embereket figyelte meg a házikók kivilágított ablakain át.

– Huh, de szép asszonyok voltak! – vágott közbe Bajony János, aki egyébiránt egész világéletében a kötények körül somfordált.

– Az asszonyok éppen csak olyanok voltak, mint a mi asszonyaink – magyarázta Csáky – hanem a férfiaknak két orruk volt, az egyik rendes helyén, a másik a szájnál nyult ki és égett és füstölgött.

– Ne beszélj bolondokat, Gyuri – szólt Alapi.

– Becsületemre mondom.

Száz és száz megfigyelés pattant ki most; egyik ezt, a másik azt vette észre s hüledezve hallgatták a tömérdek megfoghatatlant. Cselejthey István ökröket látott az egyik rácsos házikóban, a másikban pedig lovakat. Hátha ezek a lovak huzták valahogy a szaladó várost? Eh, ostobaság! Tudnak is a lovak oly sebesen futni! Hm. De hátha táltosok voltak…

Így mentek, mendegéltek, beszélgetve, tünődve, találgatva a Zrinyi föltámadt daliái Botyka felé. Az ég kelet felől pirkadni kezdett. A kelni készülő napnak biboros leple előre csúszott s az éj barna folyadékja közé, mintha milliárd csövön át tejet szűrne egy láthatatlan kéz…

– Virrad, – mondá Szecsődy Máté. – Ez mégis a régi világ! Menjünk, vitéz barátim, mintha falut látnék ott a fák mögött.

* * *

A napra, mely mint a vén szinész, most még a maga jelenetét várta a kulisszák mögött, nagy szenzáczió várakozott a világgolyónak ezen a felén. Siess, vén Phöbus! Fogd be a lovaidat, hamar kantározz, furcsa dolgokat látsz még ma.

A délután s az est folyamán különös sürgönyök érkeztek Budapestre a szerkesztőségekhez, de csak egyetlen lap: a «Nemzet» közölte, az is ily czím alatt: «A megőrült vidéki levelező. Dombovárról valaki különböző álnevek alatt ma az összes fővárosi lapokhoz azt telegrafálja, hogy Zrinyi Miklós és társai az elmult éjjel föltámadtak Szigetvárt és Dombovárra érkeztek, hol is jelenleg az indóházban tartózkodnak és mulatnak, mintegy kétszázan, régi bársony és biborruháikban és fegyverzetükben, némelyek pánczélingben és sisakosan. A városban általános a csodálkozás és érdeklődés. A közönség tolong az indóház körül. Ezt a hóbortos dolgot, mely csak annyit jelenthet, hogy valakinek az esze tisztul, meg se említettük volna, ha egyidejüleg Szigetvárról a következő sürgöny nem érkezik: «Itt ma reggel a régi temető némely sirjait nyitva találták. Megvizsgálván a nyitott sirokat, azokban koporsószilánkok igen, de ami rejtélyes és feltünő, semminemű csontok létezése nem volt konstatálható.» Világos ebből, hogy a dombovári és szigetvári sürgöny között okozati összefüggés van s közel fekszik az a föltevés, hogy valami papi babona van készülőben. A «Magyar Állam» talán tudja.»

E kis, jelentéktelen betükkel nyomtatott közlemény általában nem volt szenzáczióra számítva – pedig mégis nagy szenzácziót okozott. Mert a Fiume felől érkező vonatok utasai már az éji órákban elterjesztették a különös hírt a fővárosban, mely mint a futótűz terjedett. Reggelre tele volt vele a város: «Igaz-e, hogy Zrinyi hadai feltámadtak?»

Nevettek rajta, de tovább adták. Szavahihető emberek látták Zrinyit a dombovári indóházban; szakasztott olyan, aminőnek az arczképéről ismerik; kerek nyomott arcz, alacsony homlok, nyirott körszakáll. És az alvezérei is mind ott voltak: Alapi, Juranics, Szecsődy, Csáky; megannyi középkori dalia. Hiszen persze nem lehet igaz – de sok sajátszerű van benne. Deákul és magyarul beszélnek egymás közt, de milyen magyar nyelv az – olyforma, mint a Caroli Gaspar bibliája, vagy még ódonabb valamivel.

Ezer és ezer apróságot tudtak mondani az utasok felőlük. Eh, bolondság, felelgettek vállvonogatva az okos emberek. Bizonyosan valami szinésztrupp szökött meg valahonnan mentében, jelmezekben és most bolondítják a világot.

– Szinésztrupp? De hát hol van kétszáz férfitagból álló szinésztrupp a vidéken?

– Nos, mik tehát, ha nem szinészek?

– A jó isten tudja. De az eset különös és igen-igen érdekes.

Némi kiváncsiságot okozott a dolog. Előbb csak kiváncsiságot: hogy ugyan mi lesz ebből, mire növi ki magát? A kiváncsiságból aztán izgatottság keletkezett, amint ez szokás, és az izgatottság nőtt, mint a lavina.

A «Pester Lloyd» esti lapjában már terjedelmes communiqué jelent meg az esetről: «A dombovári rejtélyes urak» czíme alatt. Egy szemtanú, aki délelőtt érkezett Budapestre s színről-színre látta az indóházban Zrinyiéket, a következőket írja:

«A magát Zrinyi és társainak valló, mintegy kétszáz főnyi társaságról a legkalandosabb hírek keringenek. Tény az, hogy az elmult estén csakugyan mintegy kétszáz magyar díszruhába öltözött, kizárólag férfiakból álló társaság vonult be a dombovári indóházba, hol akkor csak igen kevés vendég volt jelen. Feltűnő volt, hogy vonat akkor nem érkezett, sem kocsi, tehát gyalog kellett jönniök; csizmáik (némelyeken sárga csizma volt) porosak voltak. A vendéglős előadása szerint kijelentették, hogy éhesek és szomjasak, bort és ételneműt kértek. A vendéglős és pinczérei készséggel szolgáltak fel a fényes külsejű uraknak, kik teljes fegyverzettel ültek az asztaloknál. E sorok írója éjjel ment keresztül Dombováron és tanúja volt a jelenetnek, midőn éji szállást kértek a vendéglőstől.

Ez kijelentette, hogy nincsenek alkalmas helyiségei, hanem bent Dombováron el fogják látni az urakat.

Erre a Zrinyinek viselkedő egyén (aki valóban Zrinyinek volt maszkirozva) megveregette a vendéglős vállát és így szólt:

– Köszönöm a vendégszeretetet, atyámfia, melyet tanusítottál irántunk. Lesz rád gondom a jövőben.

A vendéglős nagy szemeket meresztett és pénzt kért:

– Mit gondol az úr? Hát bolondnak néz engem? Ennyi úrnak hogy adjak én ingyen enni-inni?

– Hát mit tegyek? – kérdé a Zrinyi-féle ember szelíd mosolylyal.

– Egyenlítse ki a számláját, fizessen és punktum.

A díszruhás alak erre egyik robusztus társához fordult nagy fejcsóválva:

– Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől? No, semmi az. Aztán megint a vendéglőshöz szólt valami fönségesen úri nyugalommal: «Pénzem nincs, barátom; a száz aranyat, amit a zsebembe tettem, kivették a törökök, de ha lesz, hát küldök neked. Isten megáldjon!»

A vendéglős és pinczérei elkezdtek most lármázni, hogy így-úgy, ez nem járja, ők addig nem engedik őket távozni a helyiségből, míg nem fizetnek, vagy különben rendőröket hívnak; mire egy gránátszínmentés, tüzes fiatal lovag, akit Csákynak neveztek a többiek, kirántotta a kardját és azt kérdezte a fekete kalpagostól (Zrinyitől):

– Ne kaszaboljuk le a nyomorultakat?

– Ne bántsátok, – szólt a fekete kalpagos mosolyogva a vendéglős rémületén – vért könnyelműen nem szabad ontani. Hanem majd pénzt kell szerezni, ez az első.

– De hát még azt sem tudom, – dadogta a vendéglős fogvaczogva – kik az urak?

A gránátszínmentés megmondta neki:

– Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrinyi Miklóssal beszéltél, urával minden földeknek és erdőknek le egészen Csáktornyáig.

A rejtélyes mágnások, kik közül a vonatról leszállt vendégekből, noha sokan leszálltunk, senki sem ismert egyet sem, – ami felette gyanús körülmény – ezen jelenet után nagy kard- és sarkantyúpengések közt kivonúltak az étteremből, ott hagyva a kétségbeesett vasuti korcsmárost, akinek mindenét fölették.

Ennyit közölt lapunkkal, végzi közleményét a Lloyd, a hiteles szemtanú, ki – sajnos – a harmadik csengetyűszó miatt nem szerezhetett már több részletet a furcsa urakról.»

Mi, akik tudjuk a valót, elképzelhetjük, mennyi tapasztalaton és kiábránduláson mehettek keresztül Zrinyiék, csak egy nap alatt is. Hogyan kérdezgették, ha emberekkel találkoztak az úton: «Nem látták-e a török csapatot valamerre?» Végre talán azt felelte neki valami okos ember: «Bizony, az utolsó is kitakarodott innen, uraim. Nincsen már itt közelebb más török, csak a pécsi trafikosbolton.»

– De hát micsoda ország ez akkor?

– Magyarország.

– És mikor mentek volna ki a törökök?

– Lehet annak vagy háromszáz esztendeje.

Erre alkalmasint megkérdezték:

– Hányadik évet írjuk most a Krisztus születése után?

– Benne leszünk ma-holnap az ezerkilenczszázban.

Hogy csodálkozhattak a marczona, kevély vitézek: «Hát azóta mindig aludtunk?» Mennyi gondolat czikázhatott elméjükben, mennyi összetorlódó érzés szánthatta keresztül-kasul a szíveiket! Minden szó, kérdés és válasz uj és meglepő fordulatokat lökött fel. «Háromszáz esztendeig voltunk a sírban, azóta elhaltak a feleségeink, gyermekeink, unokáink, talán még a nemzetségünk is kiveszett. Ugyan, mit akarhat velünk az Isten?»

Aztán megint kérdeztek, tarkán, összevissza, ami kinek eszébe jutott:

– És milyen császár uralkodik most?

– Ferencz József király.

– Milyen nemzetségből?

– A Habsburg-Lotharingiból.

– És ki mostan a palatinus?

– Nincsen mostan palatinus.

De ki győzné fantáziával? S mekkora szárnyakat kellene arra ragasztani (nagyobbakat azoknál, amik a Zrinyi czímerpajzsán vannak), hogy keresztül röpülje azt az űrt, amit három század hasított közöttük. Minő apró szálakból, kavicsokból kellett nekik megépíteniök a hidat ezen űr felett. Sok dologra, ami könnyűnek látszik, ki tudja, milyen nehezen jöttek rá.

Annyi bizonyosra vehető a «Pester Lloyd» közléséből, hogy a dombovári indóházban még nem tudtak a háromszázharminczkét esztendő felől, mely álnokul lapul meg a «tegnap» és a «ma» között, mert különben nem mondta volna Csáky György, hogy Zrinyi minden földeknek és erdőknek ura le egész Csáktornyáig. És ha voltak is némi bizonytalanságban (mert kétségkívül abban kellett lenniök), ha már kezdett is kapaszkodni elméjük némely dolgok miatt az igazság felé, szinte kiszámíthatatlan, hogy hány apróság jött közbe, ami visszataszíthatta azt. A vasuti szolgák sapkáin a két szárny egyenesen a Zrinyi-czímerből való. A vasuti tisztek karszalagjain a két betű: a D. V. (Drávai Vasút) nem-e jelenthette előttük a szemüknek megszokott «Deus videbit»-et, a felséges Miksa császár és király jelmondatát.

Ami azontúli élményeiket illeti, erről már mindent apróra tud a história. A «Pester Lloyd» közleménye után az előkelőbb lapok saját külön tudósítói legott útra keltek Dombovárra, részint Szigetvárra és mindent megírtak, a mi azontúl Zrinyiékkel történt – sőt még azt is, ami nem történt.

Még pedig – s ebben egyöntetű volt a riporterek nézete – alig fér kétség ahhoz, hogy a vitézek csakugyan zerinvári gróf Zrinyi Miklós és társai. A szigetvári sírok nyitva találtattak s azonfelül is gróf Zrinyi személyazonosságát tagadni szinte lehetetlen. A dolog természetfölötti ugyan, de a keresztényeknek meg van igérve és ha tetszett tizenkilencz századig ezt úgy hirdetni, mint szent és bizonyos dolgot, most, midőn bekövetkezik belőle egy kis részlet, frivolság azt mondani, hogy lehetetlen. Vagy méltóztassék elismerni; hogy ezerkilenczszáz esztendeig hazudtak a papok és a szent könyvek s e hazugságokat mindnyájan kolportálták, vagy el kell hinni a Zrinyiék föltámadását.

A Zrinyi-ügyből nagy kérdés támadt. Egész hasábok jöttek a lapokban viselkedésükről; interview-k, karczolatok, humoros czikkek, melyek minden lépésükről számot adtak. Sőt a belügyminiszterhez is sürgöny érkezett a hatóságtól, hogy a magát Zrinyi hadainak nevező érdekszövetkezet (sic!) pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy porosz eredetű birtokosnak Dombovárhoz közel fekvő kastélyát s azt fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól négyszáz arany hadisarczot követelt. A megijedt birtokos ki is fizette az összeget, mielőtt a csendőrök megérkeztek volna, akik különben sem mertek a túlnyomó tömeggel szembeszállni. A hatóság erélyes intézkedéseket és katonai erőt kér a rejtélyes portyázó banda megfékezésére.

A belügyminiszter, mint rendesen, vadászaton volt s nem intézkedett. És szerencsére – mert az ügy a Zrinyiek javára kezdett dőlni a közvéleményben. (Jó az aktákat pihentetni.)

A hírlapi tudósítások amabilisan fogták fel az ostromot. Hiszen ez is csak Zrinyi mellett bizonyít. Nincs pénz, tehát szerez, nyiltan, fényes nappal, a maga módja szerint, középkori methódusban, ahogy a megboldogult Bacsó Tamás tette, vagy Balassa Menyhért.

Még a hitetlen Tamások is azt mondták most, kivált mikor kisült, hogy a megsarczolt porosz eredetű birtokos zsidó:

– De bizony, mégis Zrinyi lesz.

A papoknak pedig kapóra jött ez a théma. Nagy dolog az. Itt az alkalom bebizonyítani, hogy mégis van feltámadás.

Mert ha a tömeggel egészen el tudják hitetni, hogy van más világ, akkor az nekik hagyja ezt az egyiket. És ő nekik ez is elég.

A papok nagy tőkét csináltak az esetből s méltán. Gyámoltalanság lett volna ki nem használni… S azonfelül ráérdemelt egy kis leczkére az álnok és kétszínű emberiség, mely nem hisz a maga által hirdetett igazságokban sem, ha ezek valóságosan előlépnek. Hát nem czudarság az?

Nem éppen Zrinyiék miatt, de más dolgokért. Hirdetik az egyenlőséget, szabadelvűséget s ha mutatkozik a két szép tündérből valamelyik, sehogyse akarnak ráismerni. Egyugyanazon fiókban tartják a hazugságaikat, ahol az igazságaik vannak. Bizony jó lesz egy kis zuhany a nyakukba a szószékről.

Nagy körmeneteket és Te Deumokat tartottak a templomokban. Néhány püspök pásztorleveleket adott ki az eset alkalmából, melyek megjelentek a lapok hasábjain is, e minden földi hiúságok gyüjtőmedenczéjében. Egyszóval: a Zrinyi-ügy óriási forrongást idézett elő a kedélyekben. Az egész társadalmat felkavarta s átment a külföldre is. Az angol és franczia nagy lapok levelezői útban voltak. A «Times» hasábos táviratokban röpítette szét a XIX-ik század csodáját a földkerekség minden pontjára. Az emberek nem beszéltek egyébről, csak e feltámadásról, pro és contra. De a kételkedők serege óráról-órára tért vesztett. Amint uj események, uj színek, uj megfigyelések és áramlatok híre egyre valószínűbbé tette az esetet. Minden hírt falánkul fogadtak és az lázasan lüktetett keresztül Európán. Minden érzés ott vibrált e sajátságos gomolyagban. A vallásosság, a kiváncsiság, a haszonlesés, a gőg.

A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrinyiék mellett foglalt állást. Mégis csak természetesebb, ha a sirokból lépnek ki uj főuri alakok, mintsem a Wertheim-szekrényekből.

A kaszinóban sok trics-tracs folyt erről; mint rendesen, bon-mot-k termettek. Egyéb ebben a sovány talajban úgy sem terem.

– Sapristi! – mondá a kis Nopcsa, aki mindig az udvar részére gondolkozik. – A király jól járt, hm, mert nem kell a tizedik szobrot megcsináltatnia, hm…

És Nopcsa vígan dörzsölte a kezeit.

De a furfangosság is fonta színes guzsalyáról a maga finom czérnáit.

– Csalás és szemfényvesztés! – hirdették a képviselőházi folyosón az ellenzéki korifeusok. – Az egész komédiát Bánffy és Darányi szczenirozta a szoczializmus ellen.

S tényleg gondolkozóba estek a földosztó szoczialisták. Mert hát ez félig sem tréfa. Ha csakugyan kezdenek föltámadni az ősapák, úgy benépesül a föld, hogy egy négyszögöl se jut egyikünkre. Mégis csak jobb lesz az eddigi tulajdonosokhoz ragaszkodni.

S míg forrt a kérdés, tarkán bugyborékoltak fel a különböző nézetek. Herman Ottó czikket írt és hülyéknek nevezte a hívőket. Az Akadémián Czobor Béla értekezést tartott a Zrinyi-korabeli ékszerekről és viseletekről. Az Akadémia makacs kálvinistái általában tagadták a dolog lehetőségét. Azonban Szász Károly sürgős indítványt tett a gróf Széchenyi István összes levelezéseinek kiadására, amit el is fogadtak. Jele, hogy a dolog mégis szöget ütött a fejükbe s azon eshetőségre számítva, ha a részleges feltámadás mégis igaz és amennyiben esetleg folytatása lehetne és a többi közt Széchenyi István is feltámadna, jó lesz elkerülni a szemrehányást, hogy az Akadémia nem akarta a leveleit kiadni.

Ellenben a történelmi társulat beható tanácskozás alá vette a dombovári rejtélyt s hosszas tanácskozás után egy négytagú bizottságot küldött ki a helyszínére Zrinyi és társainak agnoszkálására. «Ez kötelességünk, uraim – mondá az elnök – adjunk ez általános chaoszban irányt az emberiségnek.»

A bizottságba Thaly Kálmánt, Czobor Bélát, dr. Török Aurélt és dr. Korányi Frigyest jelölte az elnök.

– Minek oda Korányi? – vetették fel zajosan – orvos-doktor csak a halálozásnál szükséges: a föltámadásnál fölösleges.

– Nem kell Korányi! – kiáltá Thaly, nagy őszbeborúlt üstökét megrázva.

– Korányi nem történész!

– Korányi nem régész!

– Mind igaz, uraim – vitatkozék az elnök, – de tudniok kellene, hogy dr. Korányi csinálta eddig a legnagyobb leistungot a XIX-ik században.

– Mit? Hol? – tört ki élénken a kiváncsiság.

– Fraknói «Mátyás királyról» írt munkájában megállapítá a diagnózist, hogy miben halt meg az igazságos király. A látlelet két sűrű oldalon oda van csatolva a szöveghez. Tessék megnézni.1) Aki ilyen messzire ellát a multba, az bizonyosan ellát közelebbre is.

Ez az érvelés meggyőzte a konok történészeket s szó nélkül vállalták a nagy jelentőségű bizottságba (melyre, mint mondták, az ország szeme néz) Korányit.

A bizottság természetesen rögtön Dombovárra utazott, Zrinyiékkel érintkezendő, kik a dombováriakat egészen elragadták, úgy, hogy szinte a tenyerükön hordták őket; ünnepélyeket rendeztek tiszteletükre, a hölgyek virágokkal borították el Zrinyit. (Radován deák tegnap jegyet váltott egy ottani bájos leánynyal). A legujabb sürgönyök szerint az elmult estén egy vándor-szintársulat díszelőadást rendezett számukra, adván Jókaitól a «Szigetvári vértanukat». Zrinyi, unokaöcscse, Alapi Gáspár társaságában, egy páholyban komolyan és figyelmesen hallgatta végig az előadást és azt jegyezte meg, hogy: «Egy szó se igaz az egészből.»

De a bizottság, melynek eljárásáról lázas türelmetlenséggel várt a közönség hireket (mert Magyarországon mindent bizottságokkal szeretnének végeztetni – ha lehetne, még a lélekzést is), vélvén, hogy tekintélyével végre jobbra vagy balra lendíti a még mindig kétes «Zrinyi-ügyet», a bizottság, mondom, még oda sem érkezett, tehát még nem is nyilatkozhatott, midőn egy távoli országból jött egy hang, nem is maga a hang, csak a szózatnak a szele – és eldönté világot rázó súlyával a dolgot egyszer s mindenkorra.

Egy távirat érkezett Rómából, melyet külön kiadásban közöltek a lapok:

«A Vatikán lapja: a «Piccolo», mai számában közli a pápai encziklika vázlatos tartalmát, melyet a szent atya a kereszténységért küzdött gróf Zrinyi Miklós és katonáinak Mária országában (Regnum Marianum) történt csodálatos feltámadásáról kiadott s melyben ezen részleges feltámadás, mint a mennyei gondviselés egyik előzetes ténye fejtegettetik. Az encziklika bővebben szól arról, hogy ezen feltámadás nem teszi halhatatlanokká az illetőket, hanem csak akképen lészen értelmezendő, hogy életük fonalát ott veszik fel, ahol azt a keresztény hitért szenvedett hősi halál megszakította. Így például ezen Zrinyi Miklós most 58 éves és nem 380 éves és addig fog élni – valamint a társai is – ameddig különben élt volna. Rampolla bibornok a holnapi nap folyamán fogja az encziklikát kihirdetni.»

Wlassics miniszter elolvasván egy rendkívüli kiadásból a római sürgönyt, rögtön leült és a következő levelet írta Zrinyinek:

Méltóságos gróf úr!

Dicső hazafi!

Tekintettel elfoglaltságomra, csak most foghatok tollat, hazafias örömömet tolmácsolandó szerencsés föltámadása felett. Szívem hangosan dobog az örömtől s megnyugtató érzés tölt el, hogy már nemcsak dogmává, de teljesen valósággá lőn, hogy nem halnak meg, akik a hazának élnek, amihez most már merem hozzátenni – és ha meghalnak feltámadnak.

Legyen meggyőződve, méltóságos gróf úr, hogy halálában is tiszteletem kimondhatatlan tárgya volt s a miniszterségem óta megjelent tankönyvekben és olvasókönyvekben mindenütt ragyognak a méltóságod vitéz tettei, buzdításul szolgálván a tanuló ifjuságnak.

Üdvözlöm önt és kérem az isteni gondviselést, mely a sirokból vezette fel önt és igen tisztelt társait, hogy hazánk és nemzetünk javára engedje önöket friss egészségben sok uj és nagy tetteket fűzni az eddigiekhez. Kelt stb.

Wlassics.