A székes-főváros lázban van. Vendéget vár. Ah, az mindig nagy dolog, ha Budapest vendéget vár. És mindig egy kaptára történik. A házak lobogódíszt öltenek, bizonyos ablakokban megjelennek bizonyos pokróczok és ágytakarók. A rendőrök uj atillájukat huzzák föl. A főpolgármester nem fogad feleket, be van zárkózva, beszédet tanul. A tömeg mind sürübben hullámzik az indóház mentén, ahonnan a vendég jön.

A zsebmetszők a lehető legczélszerűbben elhelyezkednek a vonalon, elhelyezkednek a rendőrök is – de a legczélszerütlenebbül. Ez a chablon a város külső képére nézve. Az illusztris vendégre is mindig ugyanaz az egy sors vár. Lakás van számára véve a «Hungáriában», melynek foyerét délszaki növények ékesítik, szalonja asztalán ott várja egy meghívó báró Atzél Bélától a Park-Clubba, egy másik meghívó gróf Zichy Jenőtől a Szent-Ivánban tiszteletére rendezendő vadászatokra. A polgármester fejében pedig ott várja egy programm, melynek pontjai az elevátor megtekintése, este előadás az Operában, utána díszbanket a városi Redoute termeiben. Ezen élvezetekhez csatlakozik ujabban a vágóhíd, a vásárcsarnok és az uj országház megtekintése. Gyönyörű dolgok ezek.

Fölösleges mondani, hogy gróf Zrinyi Miklós fogadtatásáról van szó. Őt és vitézeit várja a vendéglátó székes-főváros. Hasonló lelkesedés régen volt. Az egyház maga is részt vesz a fogadtatás pompájában s Budapest minden harangját megkondítják. Maga a papság is kivonul az indóházba teljes ornátusban.

A pápai encziklika különben a társadalom minden rétegeiben eloszlatta a kételyeket. Egy hang sem emelkedett többé a csoda ellen. A történelmi társulat kiküldött bizottsága ennélfogva szintén megállapította távirati jelentésében személyi ugyanazonosságukat. Ezt Czobor Béla is bizonyítja – de ruházatukat nem tartja korhűnek.

Midőn Thaly Kálmánt bemutatták Zrinyinek, a somogyi főispán hozzátette:

– II. Rákóczi Ferencz történetírója.

– Ki az a II. Rákóczi Ferencz? – kérdezte Zrinyi hanyagul.

Thaly hamarjában szinte megbotránkozott mikor eszébe nyilalt, hogy persze, Zrinyi előbb élt, nyugodtan felelte tehát:

– Zrinyi Ilona fia.

Sziget hős védője ezt a nevet is hiába keresgette emlékei közt.

– Ez a gróf úr dédunokája, a legvitézebb és legszebb magyar asszony, aki három évig védelmezte Munkács várát.

Zrinyi szemei felragyogtak.

– És elüzte a törököt? – kérdé élénk érdeklődéssel.

– Nem a török ostromolta, hanem a császáriak – felelte Thaly.

– Ne mondja! – kiáltott fel Zrinyi Miklós, látható meglepetéssel. – És azután?

– Elfoglalták a várat a császáriak – tüzelte, irritálta Thaly (mert ki tudja, mire lehet az jó). – Hja, bizony fogságra vetették a dicső asszonyt, aki nekünk felséges Urunkat, Rákóczi Ferenczet szülte.

– Nos, és mi lett aztán a sorsa?

– Meghalt számüzetésben Nikomédiában 1703-ban. A török szerető gondoskodása édesítette meg utolsó éveit. Ott jártam a sirjánál magam is.

Zrinyi egyre fokozottabb figyelemmel csüngött a Thaly ajkain.

– Kegyelmed, úgy látszik, nagytudományú férfiú, de ez mégis meglep engem, amiket mond. Valóban a császáriak tették volna?

No iszen, csak ez kellett Thalynak, hogy rögtön nekifogjon a tragédiák hosszú sorának. Patacsics, Alapi, Csáky, Szecsődy körülvették és úgy hallgatták, mintha mézzel lenne a szája megkenve: hogyan végeztette ki a római császár később Zrinyi Pétert Bécsujhelyen, hogyan kínozták börtönben s vitték az őrületbe még később Zrinyi Jánost.

Szecsődy uram megrántotta a Deák Balázs smaragdzöld mentéjét, felhúzván a szemöldjeit a homloka legtetejére.

– Ez többet tud, mint mink, komám uram.

Alapi a kardjára csapott indulatosan:

– Hát az Isten se volt itt azóta, amig mi odavoltunk?

Maga Zrinyi Miklós semmit se szólt, csak mosolygott nagykeserüen és a szakállába látszott morogni valamit. Olyasfélét talán, hogy «ezért ugyan érdemes volt kirohanni».

Aztán félrehuzta Thalyt bizalmasan egy ablakmélyedésbe. A többiek tiszteletteljesen álltak félre. Elképzelték, hogy miről lesz szó, – de hallották is onnan a hangos beszélgetést.

– Mondja csak kegyelmed, ki messze lát hátra a mult időkbe, ahonnan mi jöttünk, nem tud valamit az én asszonyomról?

– Rosenberg Éva grófnőről?

Zrinyi a fejével bólintott és hangosan dobogott a szíve az izgatottságtól, hogy mit fog hallani. Nagyon szerette azt a szép aranyhaju asszonyt.

– A grófné ott élt egy darabig özvegyen a csehországi birtokán – folytatá a histórikus, – hanem aztán férjhez ment.

A Zrinyi keskeny homloka elborult. Ez fájt neki. Fölszisszent, mintha mérgezett tőrrel szúrták volna meg.

– Kihez ment férjhez? – kérdé tompán.

– Gazaldo Pál olasz marquishoz.

– Ah, a gaz kigyó! Vadászott egyszer nálam Csáktornyán…

Az irigy Czobor Béla nagy malicziával súgta Török Aurélnak:

– Még szinte bámulatosabb az, hogy Thaly tudja ezeket, mintsem az, hogy Zrinyiék feltámadtak.

Zrinyi szótlanul nézett maga elé, észre lehetett venni rajta, hogy ellágyult az emlékeken.

– És kis fiamból, Jánoskámból, mi lett?

– Ő boldog volt, uram, és soha se jött vissza Magyarországba, nagy kort élt és most ott alussza örök álmát a hohenfurti zárda templomában.

– Szegény Jánoska! – És egy köny reszketett a rettenhetetlen hős szempilláin – milyen szépen lovagolt, repesett a térdeimen…

Aztán mégis észrevette, hogy nem illik hozzá ez a nagy gyöngeség, elfordult, ott hagyta a multba látó urakat.

Hanem iszen éppen csak ez kellett a többieknek. Nosza megrohanták Thalyt valamennyien, sohse volt még ő olyan kapós. Valóságos áffium gyanánt hatott a tudomány a vitéz urakra. Mindenik szeretett volna hallani a feleségéről, a gyermekeiről és hetediziglen az unokáiról; Istvánffy Pál félrelökte Botos Pétert: «Kendnek úgy se voltak gyermekei». Máté György pedig túlkiabálta Deák Balázst:

– Kezdjük csak az én cselédeimen! Mi lett az én szépséges Kata leányommal?

A Kata leány? Ki tudhatná azt! Itt már véget ért a Thaly tudománya. Csak nagy nemzetségfákról regél a történelem. A kis fák ismeretlenül nőnek és enyésznek el a nagy nemzeti rengetegben.

Különben sem volt idő ilyenekre. Ott várt már Budapest székes-főváros küldöttsége, mely meghivta Zrinyiéket s meg volt bizva, hogy különvonaton kisérje őket.

Zrinyiék égtek a kiváncsiságtól, hogy újra láthassák Budavárát, de a vasút ellen hátborzongató ellenszenvet éreztek, habár három nap alatt, míg Dombováron mulattak, sok mindent más szinben láttak már, mint azelőtt három századdal. Nagy iskolán mentek keresztül e három napon. Amit az emberiség apránkint talált fel, azt ők egyszerre látták maguk előtt. Sok volt, megterhelte az elméjüket.

Szecsődy Máté kifogást tett a vasút ellen:

– Jobb volna, ha lóháton mehetnénk.

Megijedt erre Tenczer Pál2) (mert ő volt a küldöttség vezetője):

– Nem lehet az. Oh, Gott, Gott. Méltóztassanak csak belenyugodni.

– Kényelmesebb is volna lóháton – jegyzé meg Csáky.

(No ilyet még az öregapám sem hallott, gondolta magában Tenczer Pál, hogy kényelmesebb volna lóháton.)

– Dehogy, dehogy, – mondá aztán hangosan – kényelmes coupék, étkező kocsi… Csak tessék én rám bizni. Aztán kivihetetlen is volna lóháton. Hol vennénk annyi hátaslovat?

Maga Zrinyi szólt közbe:

– Az a legkisebb. Láttam itt a környéken egy ménest; mingyárt lehetne belőle fogatni, amennyi paripa kell.

Vaczogott a Tenczer Pál foga.

(«Huh, fel nem ülnék millió forintért egy olyan vad lóra.»)

– De hiszen az a Dőryék ménese! – ellenveték a dombovári honoratiorok.

– Az most, de ha elveszszük, akkor a mienk lesz – mondá a vezér jókedvüen.

– Csakhogy nem engedik ám a Dőryek – vélte egy szőkeszakállú helybeli alak.

– Úgy? – szólt Zrinyi érdeklődve. – Az a kérdés, hány főbül áll a haderejük?

– Nincs haderejük.

– Hát akkor mivel akadályozzák meg? – csodálkozott a hajdani várkapitány.

– A törvényekkel, a tulajdonjog szentségévél.

Zrinyiék összemosolyogtak; szemjátékuk azt látszott mondani egymásnak: Milyen satnya faj ez!

Sok huza-vona után Zrinyiék engedtek udvariasságból s az egész tábor felczihelődött a fellobogózott vonatra, mely már meg sem áll Budapestig. Csak Radován diákkal volt egy kis komédia. A kópé annyira szerelmes volt, hogy egy-két napra sem akarta elhagyni menyasszonyát, egy tűzről pattant barna leányt, névszerint Faragó Piroskát, aki a feltámadottak tiszteletére adott bálon ismerkedett meg Radovánnal.

A diák olyan szépen tánczolta a csárdást Piroskával, úgy aprózta, úgy tudta megforgatni, meg kaczérul elereszteni, nagy dévajkodással úgy fogdosta, úgy megfogta, – hogy foglya is maradt ásó-kapa erejéig.

Mindjárt ott a bálon megkérette Szecsődy és Patacsics uraimékkal a szüleitől.

Faragóék, jómódú polgárcsalád Dombováron, legott meghányták, megvetették a dolgot. Hirtelen jött az ajánlat, de a kérő helyes férfiú, nemcsak régi familiából való, de ő maga is régi s mindent összevéve, szerencse Piroskára, mert Radovánnak ugyan nincs semmije, de vannak érdemei s minthogy a hazáért halt meg, olyan hivatalt kaphat, amilyent akar, sőt még országgyülési képviselő is lehet a jövő cziklusra, ha átáll a szélsőbalhoz. Ott mingyárt megvolt az eljegyzés is, sok vidám enyelgés és tréfa között. Hogy hol veszi Radován a keresztlevelet? S hogy fogja mondani a menyasszony: «Holtodiglan», mikor ez már egy régen elmult terminus? Szó, ami szó, de valóban sok különösség jön ki az ilyen rendkívüli helyzetekből.

Radován tehát nem akart Budapestre jönni. Nem kell már ő neki a dicsőség, de Zrinyi közbelépett és végre úgy oldották meg a kérdést, hogy magukkal vitték Piroskát is az özvegy menyecskenővérével együtt. Bezzeg volt nagy dévajkodás a vasúton. A fiatalabb vitézek fogdosták, csipkedték, bizony még oly helyen is a ruhán keresztül, ahol nem illett, kivált a menyecskét. Sőt az öregebb urak mellének sem esett rosszul egy kis pajzánkodás. Az özvegy menyecske volt nagy kínban, nem győzte paskolni a kezeiket. «Ugyan hagyjanak békét. Ne izéljenek hát stb.» A fővárosi küldöttség tagjai megbotránkozással röffentek össze s Tenczer Pál azt súgta Máttyus Arisztidnek, de az öreg Kléh István is hallotta:

– Úgy látszik, nem nagy illedelmet tudtak a középkorban.

Azontúl alig történt valami megemlítésre méltó, az állomásoknál mindenütt nagy tömegek várták a vonatot, zászlókkal, zeneszóval, a papok proczesszióval, kereszttel, vörösinges minisztránsokkal, de a vonat sehol sem állott meg, következéskép nem lehettek beszédek, csak az ablakon át köszöngetett nekik Zrinyi Miklós. Az egyik községnél pláne bandérium várta; a nyalka paraszt-legények, kik szőrén ülték a lovat, nagy lelkesedésükben erőnek erejével a vonat előtt akartak lovagolni, de a biró uram rájuk ripakodott:

– Mit akartok? A füstös előtt? Hiszen ha még jó lovatok lenne. De hatvan forintos lovakon? Ki látott ilyet? Szamarak.

Zrinyit borongós hangulat fogta el, gépiesen nyúlt fövegéhez a riadó éljenzésekre, néhol feltünt neki egy-egy arcz: «Ejnye, de ismerős ember, mintha már láttam volna.» De a vidék hogy’ megváltozott! Az emberek nem lehettek a régiek, mégis rájuk ismert; a vidék ellenben a régi volt, százszor megjárta és még sem ismert rá, csak a hegyek maradtak, a jó öreg hegyek – az erdők eltüntek, tavak, mocsarak kiszáradtak. De mégis. Nini, ez a Kavartyó völgye. Ez az övé volt, egy folyam szelte végig. A folyam is eltünt, de ott a helye, az a czikczakkosan kanyargó sáv. Egy mélyedés, de mert a fű bujább rajta, mintegy kitölti.

– Kié most ez a birtok? – kérdé kiváncsian. A vele volt urak elmondották:

– Ez bizony egy bécsi bankáré.

Egy hangot se ejtett el, hogy valamikor az övé volt, hanem látni lehetett, hogy nyomja valami a kedélyét. Búsan mondta valami ötletből Szecsődynek:

– Ki tudja, meddig leszünk még együtt.

Szecsődy nyugtalanul tekintett rá s pathoszszal jegyzé meg:

– Örökké.

– Nem tudom, barátom. Hiszen szép a hűség és barátság, de ahhoz éléstár is kell. Az én dominiumaimat felosztották. Más világ ez itt. Ki tudja, mi a mienk belőle.

Kérdezte azután a fővárosi uraktól: szokott-e most a király birtokokat osztogatni?

– Nem szokott.

– Hát mit csinál akkor? Mivel tartja fenn magát? Hát miért nem szokott?

– Mert nincs neki.

Zrinyi nagy szemeket meresztett.

– Hogy nincs? Ha teszem azt, leütteti valakinek a fejét.

– De nem ütteti…

– Hát aki «nótába» esik.

– Nem esik itt soha senki nótába.

Fejet csóvált, furcsának tetszettek neki ezek az állapotok. Hanyatlás, minden vonalon nagy hanyatlás. Az ő álláspontjából így festett az uj kor. Az ő álláspontja pedig az a kis vasrácsos ablak volt, mely a vártornyokról nézett le kevélyen a világra. Hogy a Dőryék méneséből nem javasolták kiszakitani a kétszáz paripát, ez az uj nemzedék gyámoltalanságát jelentette. Hogy a király nem oszt birtokokat s nem ütteti le az alattvalók fejeit, ez a királyi hatalom meggyöngülésének tünt fel. (Nyilván valami Dobzse Lászlót sejtett a bokorban.) Mohón szítt fel minden benyomást, de az mind úgy alakult át az ő középkori koponyájában, mint egy kész veszedelem. Szegény Magyarország, mi lett belőle!

Maga a vasút se tetszett neki. Beismerte, hogy nagyszerű találmány, de elpuhítja a fajt. Egy nemzet, amely vasúton jár, már nem jó katona.

Thaly előadta, hogy éppen katonai szempontból sok hasznát vehetni, mert a sereget gyorsabban lehet mozgósítani, szállítani, ahová tetszik.

– Nem ér semmit! – felelte Zrinyi. – Mert az ellenségnek is van vasútja, az is gyorsabban szállít.

A fővárosi küldöttség egy pár tagja Zrinyinek helyeselt. Különösen egy úr volt köztük: Sartory Pál,3) aki mindenben a Zrinyi nézeteit támogatta a fejbólintásaival, vagy rövid száraz megjegyzéseivel.

A büszke főúr igen megkedvelte útközben ezt a derék polgárt, a ki régies szabású fekete krispint viselt és lazaczszínű nadrágot, nyakára első Napoleon-korabeli divat szerint, fekete selyemkendő volt csavarva s igen gyakran nyúlt a burnótos szelenczéjéhez, melynek fedelére egy hajporos dáma volt festve, valami mult századbeli angol királyné. Igen izgékony öreg úr volt ez, aki sokszor törülte az orrát tarka zsebkendőjével és ilyenkor mindig letisztogatta csizmáit is (mert csizmákat viselt a lazaczszínű pantallon alatt) ugyanazon zsebkendővel.

Máttyus Arisztid és Kléh István úgy mutatták őt be, mint a köztörvényhatósági bizottság egyik legbefolyásosabb tagját, akinek a legnagyobb pártja van a közgyűléseken.

Az út vége felé úgyszólván csak magával Sartoryval foglalkozott Zrinyi, vele beszélt, tőle kérdezősködött s feleletei néhányszor megmosolyogtatták. Igen gyakran kiáltott fel: «Igaza van, Sartory uram!»

És nagyon mulattatta, mikor a többiek elmesélték Sartory egyik köztudomású esetét, midőn ugyanis a városi közgyűlésen valamely térnek befásítását indítványozták, azzal az indokolással, hogy Angliában mindent befásítanak, Sartory felszólalt:

– A fák az erdőkbe valók. A városba házak valók. Nekem nem imponál Anglia.

Mire felpattant az indítványozó és ekképen vágott vissza:

– De nekem meg imponál Anglia, mert ott wighek vannak és toryk, itt Pesten pedig csak Sartoryk.

Zrinyi még sokáig élénken beszélgetett az öreg úrral, csak mikor elszunyókált, kezdett Patacsicscsal évelődni:

– Igen értelmes ember – mondá, – csak egy kicsit maradi. Kegyelmednek való. (Patacsics ugyanis ékes szószólója volt a buzogánynyal való harczolási módnak és a nyilakért is lelkesedett.)

A fővárosi küldöttség fülét megszúrta ez a kijelentés. Ej, ej! Mégis csak rettenetes, hogy Sartory Pált, akinek a legnagyobb pártja van a városi közgyűlésen, még Zrinyi Miklós is maradi embernek tartja.

De nem szúrta meg Patacsicsot, akinek pedig szánva volt a csipkelődés, mert Patacsics, a híres vasgyúró, aki a botykai határban a vasúti sínt akarta kiemelni s aki egy ültőhelyében szokott elfogyasztani egy fél akó bort, elszédült a vasút rázásától, kóválygott a feje, mintha tengeren utaznék.

– Megöl ez a csúf sárkány – dadogta és szemrehányóan tekintett Tenczer Pálra, aki nem akarta, hogy lóháton jőjjenek.

Hanem jó szerencse, már éppen füttyentett a gőzgép s Kelenföldről a Gellért felé rohant a vonat.

– Budapesten vagyunk – mondták a fővárosiak.

Az ablakhoz rohantak a Zrinyi emberei, maga a vezér is fölugrott.

A bámulat felszisszenése hallatszott száz ajkon az elterülő fönséges panoráma láttára.

Ott feküdt lábainál Magyarország tündéri fővárosa, szem nem látott ilyet, fül nem hallott ilyenről – a képzelet sem hozhatta hát elé. A középütt mintha egy czímerpajzsot választana ketté egy széles ezüstpántlika: a Duna, fellobogózott hajóival, tarka bárkáival, azzal a szépséges szemölcscsel: a Margit-szigettel – mintha zöldselyem-himzés volna az ezüstszalagon.

Kétfelől a gyönyörű paloták nézik magukat a Duna tükrében és messze-messze, amerre csak szem lát, mindenütt tornyok, kupolák és kastélyok. Uram isten, hány király lakik itt?

Élvezet volt nézni azt a nagy elbámulást, azt a kábító hatást. Az Buda! Ez itt Pest! Jézus Mária, ki építette ezt mind?

Sartory Pál felocsudott erre, szippantott egyet és a mellére ütött:

– Hát mink.

Csak úgy dőlt belőlük ezer meg ezer kérdés, önkéntelen felkiáltások, naiv megjegyzések.

– Nini, a minarettek mind eltüntek!

– Aha, más valami van helyettük. Mi az a karcsú vékony, ami a füstöt okádja?

– Az a gyárak kéménye.

– Mi az a gyár?

– Hja, azt nehéz volna ilyen hirtelen megmondani.

– Nézzék csak, nézzék csak… Ott messze egy tornyon egy muezzin.

– Dehogy… az egy vasból való pánczélos vitéz az új országház tornyán.

Befordult a vonat a palatinuskertnél, az összekötő-hídon, Pest felé. No most, no most! mindjárt összeroppan az a filigrán híd.

Istvánffy Pál behúnyta a szemeit, de a nap verőfényétől ametiszt színekben csillámló víz, a sebes rohanásban keresztül-kasul metélve a híd szaladó rácsozata által, átczikázott vakítóan még a becsukott szemhéjakon keresztül is.

A szigetvári vitézek keresztet vetettek magukra. Megkóstolták már egyszer a halált és még se kellett nekik. Vagy hogy éppen azért.

De nem történt semmi baj. Nem is asszonyanya szülhette azt, aki ilyet épít.

A vonat szépen körben kanyarodott, hiszen nem is tehet egyebet, elment a temető mellett és megjegyzé Máttyus Arisztid:

– Ez a szép mauzoleum amott a Deák Ferencz sírhelye.

Persze, hogy legott figyelmes lett Deák Balázs uram a rokonra:

– Ki légyen az a Deák Ferencz?

– Ennek a századnak a legnagyobb embere.

Bezzeg kiegyenesítette erre derekát Deák Balázs uram, aki egy zalamegyei bocskoros familiának volt valamikor tagja s úrias orrhangon fennen kezdte a kérdezősködést:

– Mit csinált ezen Deák Ferencz?

De már ezt Tenczer Pál volt illetékes elmondani:

– Nekem ő quasi barátom volt és igen szép beszédeket tudott mondani. Tetszik tudni, a Belváros képviselője volt és mikor az utolsó nagy beszédét tartotta a polgári házasság kérdésében, akkor reggel felkerestem az «Angol királynőben» és…

– Szép, szép – vágott közbe türelmetlenül Deák Balázs uram, – de kit vert meg?

– Nem vert az meg kérem alássan senkit, hanem inkább kibékítette, akik haragudtak… Így a nemzetet is a…

Erre szerényen leesett a Deák Balázs uram álla és elfordult, nem is hallgatta tovább Tenczer Pált azon bizonyos Deák Ferenczről, aki nem vert meg senkit.

Ezalatt a földiszített indóházban türelmetlenül várták a vonatot az illetékes személyek, kik csak külön-jegygyel mehettek a perronra. Igen sok kanapéproczesszus folyt a fogadtatás dolgában. De az természetes is. Mindig úgy volt és úgy lesz.

Hiszen evidens volt, hogy a főpolgármester fogadja a székes-főváros vendégeit, de ilyen nagy eseménynél még se vonhatja ki magát a kormány sem. A közvéleménynyel szemben sem volna opportunus. A mult szerdai minisztertanács tehát elhatározta, hogy a miniszterek közül is mondjon valaki néhány üdvözlő szót. De melyik? Hát természetesen a ressort-miniszter. A ressort-miniszter pedig báró Fejérváry, minthogy Zrinyi Miklós a hadügyi szakmában jeleskedett.

Mind bölcsen volt ez kifundálva és protokollumba véve a Tarkovich ő exczellencziája lapidaris stilusában; de mit ért, mert báró Fejérváry, aki másnemű elfoglaltsága miatt nem vett részt a szerdai minisztertanácsban, kijelentette, hogy ő csak katonát üdvözölhetne, de miután a Zrinyi Miklós neve elő nem fordul semminemű katonai schematismusban, tehát éppenséggel nem tekinthető katonának és ő (tudniillik ő exczellencziája) nincs hivatva eljárni.

Ezt belátta a kormány; ami igaz, igaz. De valakinek mégis csak szólnia kell és valami jogczímet kell találni, hogy formája legyen. A nagy töprengésben most is, mint igen sokszor, a Darányi fifikus esze segítette ki a töprengő kollegákat.

– Zrinyi kétségtelenül vitéz ember – mondá – de a szigetvári kirohanása nem annyira katonai aktus, inkább az emberi bátorság egyik csudálatos példája. Tehát a bátorságot kell ünnepelni. S ha erről van szó, akkor ez a báró Dániel szakmája, ki majdnem hasonló bátorságot tanusított a tárczavállalással.

– Helyes, hadd mondja az üdvözlő szavakat báró Dániel.

Ez a coulissák mögötti lefolyása azon furcsának látszó ténynek, hogy az indóházban a kereskedelmi miniszter várta a berobogó vonatot. Természetesen jelen volt Márkus főpolgármester, Pekáry helyettesfőkapitány és sok más. A gróf Csáky-családból néhányan, kik ősüket fogadták. A Batthyányakból többen, kik rokonságot tartanak Zrinyivel.

Ott láttuk gróf Zichy Jenőt (mert ő mindenütt jelenvaló), Rohonczy Gedeont (mert ő is kirohant),4) Szana Tamást, aki a legujabb kor minden temetésén megjelent – most, változatosság okáért, egy feltámadásnál akart jelen lenni. Továbbá ott volt Fadrusz János (a szobortárgy okáért), Kossuth Ferencz (aki szintén világhistóriai nevet visel), Pichler Győző, Kathángi Menyhért és Fenyvessy Ferencz országos képviselők, Beniczky Ferencz pestmegyei főispán, Jókai Mór, a «Szigetvári vértanuk» költője, Sturm Albert magyar díszruhában és az összes budapesti napilapok reporterei, köztük Lakatos Sándor, az «Országos Hirlap» tudósítója. (Ő a felelős, ha rosszul van megírva ez a dolog.)

Távolabb álltak egy csoportban a klérus tagjai, élükön az épen Budapesten időző Talliani pápai nunczius, kedélyes tömzsi alakjával. A köztiszteletben álló nunczius nagy érdeklődéssel nézegette az összegyült főrangú hölgyeket, kik virágcsokrokat tartottak kezeikben. A hölgyek különösen Juranics Lőrinczre voltak kiváncsiak, aki azon kor legszebb leventéje volt; a háttérben poroszkált Szász Károly ev. ref. püspök, nagy aggodalmakat keltve, hogy nem fog-e ő is beszélni.

Kívülről keresztül szűrődött a falakon és az üvegfedelen át tompán a távoli embermoraj, az óriási tömegek zsivaja, melyek elállták az útvonalat az indóháztól kezdve a kerepesi-út mentén egész a József-körútig; s átkanyarodva a körútra, az Andrássy-úton lesz a bevonulás a Hungáriába.

Mindenfelé tribünök emelkedtek ezernyi kiváncsi hölgyközönséggel. De még a toronyablakokban is álltak emberek, fej fej mellett. E tornyokból úgy tünhettek fel alant a tribünök, a színes napernyők sokaságával, mint egy mákkal bevetett tábla, mely éppen most virágzik. A lovasrendőrök nagy káromkodással ugrándoztatták paripáikat, mire a megriadt, hátraszoruló tömegben hullámzás és fészkelődés támadt. Ez, úgy látszik, nagy gyönyörűséget okozhat a rendőröknek. A hordárok rekedt, rikácsoló hangon árulják négykrajczáros füzeteiket: «Zrinyi Miklós hősies kirohanása, vagy a száz arany.» Száz arany négy krajczárért! kiáltják az ő piaczi élelmességükkel és a tömegben kitör a röhej és vihanczolás. Mert a nagy tömegek vagy nagyon haragosak, vagy nagyon kedélyesek.

De ki győzné leírni a tarkábbnál-tarkább jeleneteket, a lengő zászlókat, a póznákat díszítő Zrinyi-czímereket; egy várbástya a pajzs jobboldalán, – két szárny kék mezőben a balon. Mi ihlette meg azt a régi királyt, aki a czímert rajzoltatta, hogy eltalálja Zrinyi Miklós jövendőjét, a bástyával a kirohanást, a szárnyakkal a föltámadást? Ha a Múzsának szárnya volna, és hiba, hogy nincs, mert annak a szárnyából kellene kitépni a calamusnak való tollakat, – de ha ilyen tollam volna, se tudnám kiszínezni azt a lelkesedést, ami itt volt. Hát még a meghatottságot, mikor Budapest minden tornyán megkondultak a harangok, még a bazilikáé is, a harangok apja, fönséges ünnepélyességgel: Bim, bam! bim, bam! Az öreg Gellérten megdördült az ágyú.

– No, most érkeztek meg!

Egy pár perczig eltartanak a beszédek. (Jaj, csak ne beszélnének hosszasan.) A tömeg megmozdul, nyugtalan, izgatott. Most, most, szorítsd! Mindenki jobb helyet akar elfoglalni. A rendőrök őrült vágtatással söpörnek tisztást a menetnek, aztán egyszerre fölzúg az orkánszerű éljen az indóház tájékán és hömpölyög idébb, idébb, nőve és nagyobbodva, mint a lavina.

A többit már mindenki elgondolhatja. Hogyan vonultak be virágzápor közt, mely a kocsikba hullt; nem nehéz kitalálni, hogy Zrinyi a miniszter jobbján ült. Alapi Gáspár a főpolgármesterrel jött, a többiek aztán össze-vissza ültek a kocsikon; elég Cliótól, ha nem restelli följegyezni még, hogy Patacsics vajda Zichy Jenő gróffal ült össze, aki tüstént elbeszélte, mikép akadt rá a Zichanov herczegekre távol a magyarok bölcsőjében, Ázsiában.

Megtörtént a nagy bevonulás földreszkettető éljenzés közt, mindenütt a legszebb rendben. És csak mikor már elhelyezkedtek a vendégek a Hungáriában, jutott eszébe a föltámadottak fogadására alakult fővárosi bizottságnak, hogy a Zrinyi-utczán kellett volna keresztül vezetni a menetet. A polgármesterek a homlokukra ütöttek. Ejnye, ejnye! De a közönség nem sajnálkozott, mert a közönség megszokta már, hogy a fővárosnak utólagosan vannak eszméi.

Azt sem kell mondani, hogy a már előre jelzett programm pontosan betartatott. Ebben nem ismer a főváros könyörületet: még ha félholt volna is az a szegény illusztris vendég, akit a sorsa ide sodor: meg kell néznie az elevátort, az árúcsarnokot és a közvágóhidat. Ami muszáj, az muszáj. Ez a rekompenzáczió az ellátásért. A polgármesterek folyton és folyton hallani akarják mindenkitől: «Milyen intézmények! Milyen haladás!» Igen, ők szeretik hallani, hogy haladnak.

Sartory Pál erőnek erejével be akarta még ékelni a programmba Gül Baba sírját és a Nagy-Kristóf megtekintését, mert Sartory Pál még gyermekkorában hallotta a nagyapjától, néhai Sartory Tóbiástól és megszokta azóta, hogy a Gül Baba sírja és a Nagy-Kristóf két figyelemreméltó nevezetessége Pestnek, tehát éppen olyan speczialitás, mint akár a közvágóhíd és az elevátor – de a polgármesterek lebeszélték, azzal az argumentummal, hogy Zrinyi már eleget látott holt törököt és hogy a vitézei közt van egy Nagy Kristóf nevezetű – minélfogva a tapintat kérdése ezt a két speczialitást ezúttal mellőzni. A tapintat pedig annyira uralkodó planéta Magyarországon, hogy annak még Sartory Pál úr sem állhat ellent.

Zrinyi meglehetősen únta ezeket a «speczialitásokat», egyszer-kétszer ásított s valóban nem értette, kivált a közvágóhídon, hogy minek az a teketória az ökröknek: Egy czifra vérpad. Mily fenhéjázás! Valaha megelégedtek azzal is, ha a mészáros ott ütötte le őket a taglójával, ahol szemben találta.

A városi tanácsnokok közül valaki észre is vette, hogy Zrinyinek terhére vannak ezek a vendéglátási chablonok és nem restelte megkérdezni:

– Nem óhajtana-e a méltóságos gróf inkább valami más szórakozást? Ha ma már nem is, mert az Operába kell majd elmenni, de talán holnap a díszbanket előtt…

Zrinyi gondolkozott egy kicsit, aztán igen nyájasan felelte:

– Szeretnék holnapra egy kis bölényvadászatot.

A polgármesterek dühösen pillantottak a tapintatlan tanácsnokra és siettek felvilágosítani, hogy bölények már nincsenek, az utolsók egyikét Zrinyi Miklós, a költő teritette le Erdélyben. Itt Budapest vidékén soha sem voltak.

– Tudom, de azt hittem, hogy azóta már bölények is vannak. Hiszen annyi minden van – tette hozzá lekötelező mosolylyal.

Az Opera se sikerült – pedig zsúfolva volt a nézőtér a legelőkelőbb közönséggel. Erkel «Szent István»-ját adták. Zrinyi és társai nagy figyelemmel nézték a szép termet s meg voltak lepetve, mikor egyszerre csak fölfelé kezdett szaladni nagyördöngősen az egyik fala s belül egy más mező tárult eléjük.

Zrinyi és főbb emberei a páholyban ültek – ellenben a szigetvári várőrség nagyobbrésze a földszinten, közöttük Radován diák a menyasszonyával és leendő sógornőjével, valamint Botos Péter uram mindjárt az első sorban.

Amint odafent a szinpadon énekelni kezdtek a belépő személyek, akiknek a hajába gyöngyök valának fonva és a zenekar instrumentumai is nagy zakatolással, dörömböléssel és mindenféle pokoli zir-zörgéssel, síppal, dobbal, klarinéttal és trombitával nekiszilajodtak, csak hallgatta, hallgatta egy darabig Botos Péter uram, de miután látta, hogy a többi bajtársak is boszankodva fészkelődtek, fogta a hosszú palloskardját, a tokkal együtt és megdöfte vele hátulról azt a bolondos emberkét, aki egy fekete pálczikával hadonászott a muzsikusok előtt.

– Ácsi, more! Vagy ti hagyjátok abba, vagy az dalosok, mert a fityfene se érti az egyiket a másik miatt.

Az idegenek (jobban mondva az idevalók) nevetgélve adták szájról-szájra, hogy mit mondott a Zrinyi-féle vitéz, hanem mikor aztán maga Szent István magyar király toppant be s mindenféle bakugrások között tele tüdejéből kezdett bőgni és ordítani, szörnyűködének a középkori leventék a vakmerőségen.

– Ejnye, beste lélek! Ez a mi első királyunk ő szentségét maskarázza ki!

– De már ezt nem tűrjük!

Egyszerre húszan, harminczan is kardot rántottak, hogy a szinpadra rohannak és felkonczolják a komédiást; az asszonyok sikoltoztak, nagy zűr-zavar lett. Kúsza kiabálások hangzottak össze-vissza – de Zrinyi intett a páholyból, vastag szemöldje tiltólag húzódott össze, mire egy szempillanat alatt lecsendesedett a viharos jelenet, aminőt se azelőtt, se azóta nem élveztek az enervált szinházi habituék.

De bár Zrinyi Miklós megakadályozta a botrányos szcénát, maga is kikelt a dolog ellen:

– Utálatos! nem birom tovább nézni.

Felkelt s ott hagyta utána igazodó vitézeivel az Operaházat.

A főkapitány átment a belügyminiszter páholyába.

– Valamit kellene tenni, kegyelmes uram, elszedni a kardjaikat vagy mit, mert félek, hogy valahol még nagy galyibát csinálnak ezek a mi derék elődeink.

– Majd kigondolunk valamit – nyugtatta meg a belügyminiszter.

Hazahajtattak a Hungáriába a számukra kijelölt bérkocsikon s ott megvacsorálván, némelyek lefeküdtek, hogy erőt szerezzenek a holnapi programmhoz, mások ellenben, köztük Zrinyi is, elhatározták, hogy bevárják az éjfélt, amikor már lefeküsznek a város lakosai s nem csoportosulnak össze, nem ordítanak a füleikbe folytonos éljeneket és nem alkalmatlankodnak kisérők és magyarázók gyanánt furcsa észjárású mai emberek, kényük-kedvük szerint bejárhatják gyalog a várost, megnézegetnek egyet-mást és kibeszélgetik magukat.

S úgy is lett, nekiindultak éjjel az utczáknak egyedül. A hold világított, de a gázlámpák is pislákoltak. A nagy háztömegek komor csöndben aludni látszottak leeresztett boltredőnyeikkel.

Víg, csapongó kedvük támadt, mint a gyermekeknek, ha egy kis szabadsághoz jutnak. Hát még mikor annyi látni- és tapasztalnivaló áll előttük! Ismeretlen gyönyörök. Valóságokká átvarázsolt káprázatok! A Seherezade meséiből valók, melyeket a rab törökök mondogattak el esténkint a kis várkisasszonyoknak. Zrinyi Miklós is hallott ilyeneket gyermekkorában.

Meg-megálltak a sängerájok előtt, vagy valamely kivilágított kávéház kapunagyságú ablakainál, hol férfiak, hölgyek vegyesen itták a grogot és a különböző színű folyadékokat parányi üvegekből. Biztatták egymást: – Bemenjünk?

De aztán megint csak tovább mentek, mindig beljebb, beljebb az ismeretlen felé. Ki tudja mit találnak még?

Hát amint mennek-mennek (ez az Andrássy-úton lehetett), egyszerre elfogja őket a rémület, alakok rohannak velük szemben, hosszú egymásutánban: kisértetek, a Gellért-hegyre gyülekező boszorkány-mesterek, ijesztő csengetéssel, egyetlen csupasz kereken őrülten lovagolva.

Háromszori «Jézus» kiáltást hallattak, a rendes hadi szokás szerint, ha ellenség közelgett; de itt ellentállásról szó se volt, kisértetekkel nem lehet harczolni. «Keresztútra jutottunk!» – kiáltá fogvaczogva vasgyúró Patacsics. (Az oktogonnál voltak.) Szétfutottak babonás rémülettel. Maga Zrinyi Miklós is keresztet vetve félreugrott s roppant csodálkozék a sarki rendőrön, aki kezeit mellén összefonva, egykedvűen nézte a szörnyű jelenetet.

– Mik ezek? – kérdé a rendőrtől, mihelyt eltüntek a kisértetek, úgyszólván síri csendben, nesztelenül s látta, hogy semmi baja se történt.

– Ezek a «Hunnia-kerékpárosok» – felelte a rendőr, katonásan köszönve.

– Meghalt lelkek?

– Dehogy. Többnyire jámbor kereskedősegédek.

A megrémült lovagok visszaszállingóztak apránkint, de a borzalmas látvány megrázta őket, mulató kedvük lelohadt, rögtön visszamentek az éji szállásukra.

A következő nap és még aztán is napokig, kifogyhatatlan sorban következtek az ünnepségek: fáklyás-zene, ebéd Bánffynál, kirándulások a Margitszigetre és a «Szép Juhászné»-hoz. (E hegyek közt sok jó órát töltött valaha Zrinyi Miklós, mátkájával, Frangepán Katalinnal.) Eközben a megyékből érkező küldöttségek fogadása is sok időt vesz igénybe s mikor ennek vége lesz, átveszik őket a fővárostól a mágnások; estélyeket rendeznek tiszteletükre, leviszik birtokaikra vadászatra és mikor a mágnások rájuk unnak, akkor jön majd a gentry és így örökké lejebb-lejebb, míg csak az egész szalmaláng ki nem alszik és legföljebb egy kis korom marad utána.

Ne ijedjen meg a nyájas olvasó, nem lesz kénytelen végigdöczögni a sok ünnepélyen és ebéden; unalmas lenne az mindenkinek, még nekem is (hiszen végigenni sem jó, nem hogy leírni), de a Redoute termeiben rendezett díszbanketet, melyen vagy ezren vettek részt, mégis részletesebben kell érintenem – de igérem, ebben is rövid leszek.

Fényes és emlékezetes banket volt az; ott voltak a magyar közélet összes kitünőségei, úgy hogy még az asztal végén is csupa exczellencziás urak ültek. Ott volt az összkormány (Zrinyi Schlauch bibornok és báró Bánffy Dezső közt ült), a Budapesten időző arisztokráczia férfitagjai, a főrendiház és képviselőház elnökei, alelnökei, az országos képviselők, a birói kar oszlopos tagjai, közös hadseregbeli tisztek, Lobkowitz herczeg is megjelent, honvédfőtisztek számosan, akadémikusok, írók, művészek stb. Az első felköszöntőt a «Poulard de France» – nál Bánffy Dezső mondta a király egészségére, aztán gróf Károlyi István emelkedett föl:

«Uram, uram, gróf Zrinyi Miklós tisztelt barátom uram, szállok hozzád…»

(Zrinyi arcza láthatólag sugárzott a megtiszteltetéstől, hogy gróf Károlyi István pertu szólította.)5)

«… Hasonlítanálak, tisztelt barátom – így folyt a toast szövege – ama bizonyos Leonidás nevű egyéniséghez, ki a termopilei szorosban lelvén hősies halálát, a történelem egyik tündöklő csillagát képezi mielőttünk, kik a hazát szeretni már a bölcsőben tanultuk (élénk éljenzés) és kiknek sziveiben a dicső példák felgyujtják a legszentebb lángot.

Már mint kis gyermek, midőn a nagykárolyi réteken virágokat tépdesve és pillangókat fogdosva futkároztam, sokszor elábrándoztam nagy tetteiden s tettvágy buzogtatta ifjonti véremet, feszítette idegeimet és együtt tanultam nagy nevedet kiejteni Leonidáséval, eltelve büszkeségtől, hogy magyar vagyok. (Élénk éljenzés.)

De most mégse hasonlítlak össze Leonidással. Mert ezen Leonidásnak minden nagysága mellett mondhatnám azt: «Ön, uram, csak félig hasonlít a mi Zrinyinkhez. Mert ön is meghalt hazájáért, Zrinyi is meghalt, de Zrinyi fel is támadott érte.» (Hosszantartó zajos tetszés.)

Valamiképen Csaba királyfi, Attila fia, elhozza harczolni a rege szerint holt vitézeit, ha a hazát vész éri, száguldó paripák lába alatt porzik az út, egy fehérlő tejútnak nevezett íven az égbolton, te is eljövél tisztelt barátom, holtaidból holt vitézeiddel, többé nem dobogó, kihamvadt szived megérezvén, hogy az imádott hon fölött vészfellegek tornyosultanak. (Zajos felkiáltások: Úgy van, úgy!)

Nem török tatár pusztít most e honban, hanem egy borzasztó szörny: a korrupczió. Jókor jövél, Miklós barátom. Isten hozott. Isten éltessen!»

A szép toastra felhangzott a harsogó éljenzés, a Berkes tussa. Zrinyihez odasereglettek kocczintani, mire ő, az idejebeli törökös mód szerint, hajlongott, kezét előbb homlokához, majd a melléhez értetve, aztán nagyúri gesztussal intett Radován diáknak, hogy feleljen.

Radován diák fel is állt és egy hosszú latin beszédet vágott ki ura helyett. (Schlauch biboros egyébiránt azt mondotta, hogy nagyon culinaris latinság.) Sajnos, a stenografusok nem tudván latinul, a beszéd szövege nem örökíttetett meg.

A fekete kávénál, amit egyébiránt egyik vitéz se akart megkóstolni («Maradjunk csak a pezsgőbornál!» – szólottanak), amint a vendégek helyeket kezdtek változtatni, az amabilis kedélyhangulatban Gyulai Pál is odaférkőzött Zrinyihez és megfogván őt, elvitte Görgey Arthurhoz, hogy bemutassa őket egymásnak.

Zrinyi hosszabban társalgott a daliás, szép arczú öreg úrral, kinek fehér haja egészséges piros arczot borít, kinek a fején levő nagy forradás kemény koponyáról tanuskodik, míg okos szemeiből szelid lélek néz ki.

Mikor elváltak, Zrinyi kiváncsian kérdezé, ki volt ez a derék, igen okos úr.

– Ez a jelenkori Magyarország legnagyobb hőse – felelte Gyulai, de mások se mondtak ellent.

Zrinyi arcza úgyszólva kipirult az érdeklődéstől.

– És mit csinált?

Elmondták röviden a hadjáratait, győzelmeit, – lélekzet-elfojtva hallgatta, mint egy gyönyörű tündérmesét.

– És aztán, aztán? – sürgeté mohón.

– Aztán letette a fegyvert Világosnál.

– De hát mért tette azt! – pattant fel Zrinyi és villámok czikáztak haragos fekete szemeiben.

– Mert nem tehetett egyebet. Derék dolog volt tőle. Mert ezer meg ezer magyar életét mentette meg vele.

Zrinyi lehajtotta a fejét lehangoltan a két könyökére és elgondolkozott a hallottakon. Összehasonlította az életét amazéval. Komor ködként gomolygott előtte a két pálya egy perczig: «Miket beszélnek ezek s miket tettem én? Milyen felfogás! Lehet-e ez?» – aztán hirtelen felocsudva, mintegy magának mondá:

– Vagy én, vagy ő, de valamelyikünk semmiesetre se hős.

Már oszladozni kezdett a díszes vendégsereg; ott künn a ruhatárban nagy zenebona kezdődött a kabátokért, botokért, de ő még mindig ezen tűnődött.