A KERVANBASI KÖVETELI HOGY SZERZŐ JEGYZETEKET NE IROGASSON. – MEHEMMED ESKÜJE S TESTVÉRÉNEK NEMES MAGAVISELETE. – A VEZETŐ ELTÉVESZTI AZ UTAT. – KÖRENTAGI, RÉGI, VALÓSZINÜLEG GÖRÖG ROMOK. – KIS ÉS NAGY BALKAN. – AZ OXUS RÉGI MEDRE. VÉRBOSZU. – A SZOMJUSÁG KÍNJAI.

C’était une obscurité vaste comme la mer, au sein de laquelle le guide s’égarait… où périt le voyageur effrayé. – Victor Hugo, Omaiah ben Aïedz.

1863. máj. 13. Minden jele nélkül a netaláni teve- vagy emberlábnyomokon, vagy más állatnyomokon felismerhető utnak, tartott karavánunk észak felé, nappal a napot, éjjel az északi csillagot használva utmutatóul, melyet a turkmanok mozdulatlansága miatt Temir kaziknak (vasszeg) neveznek. A tevéket hosszu sorban összekötve egy gyalog ember vezette, s ámbár nem volt itt különös tiszteleti hely, mégis bizonyos megtiszteltetésnek tekintetett, minél közelebb lehetni a kervanbasihoz. Egy jó hosszu darab, túl az Etreken, mely a nagy sivatag előcsarnokát képezi: Bogdajlának neveztetik. Naplemente után még két óráig folyvást homokos földön haladtunk, mely nem volt nagyon puha, és csak csekély, hullámalaku magaslatokat képzett. Lassankint a homok eltünt, s szilárd sima agyagtalajat éreztünk lábaink alatt, ugy, hogy a távoli tevék rendes lépései a csendes éjben ütenyverésekként hangzottak vissza. Az ily helyeket a turkmanok takir-nak nevezik; s miután az, melyen épen mi jártunk, vereses szinü volt, kizil-takirnak hivatott. Közel napfeljöttéig szakadatlanul mentünk, de mindössze alig hat mértföldet haladtunk; mert a tevéket nem volt szabad eleinte nagyon megerőtetni, másrészt pedig, mert a bivalyok, e fő személyei az utazó társaságnak, melyek egyike még érdekes állapotnak is örvendett, nehézkes testökkel még a tevék lépteit sem birták követni. Pihentünk tehát május 14-kén reggeli 8 óráig, s mig a tevék a bogácskórókból s a sivatag egyéb növényeiből jóllaktak, volt időnk reggelinkhez látni, mely, kulacsaink még telve lévén édes vizzel, ma még felséges volt. Igy nehéz, kovásztalan kenyerünket édes kortyokkal segithettük lefelé. Közel egymáshoz táborozván, észrevettem, hogy a kervanbasi Iliaszszal és társaim főnökeivel gyakran felém tekintve beszélgetett. Könnyen kitalálhatám e tanácskozás tárgyát, de ugy tettem, mintha mitsem vettem volna észre, s egy ideig nagy buzgóan lapozván a koránban, felkeltem, mintha a társalgásban részt akarnék venni. Amint néhány lépést közelíték feléjök, elémbe jöttek a derék Iliasz és hadzsi Szalih, félrehivtak, s mondák, hogy a kervanbasi nehézségeket csinál s nem akar a khivai utra magával vinni, mert kinézésem gyanut gerjeszt benne; különösen a khán haragjától fél, mert nehány év előtt egy frengi követet hozott Khivába, ki ezen egyetlen uton hiven lerajzolta az egész utat, s ördögi mesterségével még csak egy kutat, vagy dombot sem feledett le a papirról. A khánt ez nagy haragra gyulasztá, a hirhozók közül kettőt kivégeztetett, s ő a kervanbasi, csak különös pártfogás által volt képes éltét megmenteni. „Sok rábeszélés után, mondván, hogy csak nem hagyhatunk itt a a sivatagban egyedül, – folytaták barátaim, – annyira birtuk őt, hogy azon feltétel alatt magával visz, ha először meg hagyod vizsgáltatni magadat, nincsenek-e nálad rajzok, vagy fatollak (irón), amit a frengik szoktak hordani, s másodszor, ha megigéred, hogy nem fogsz magadnak az utak és hegyekről titkos jegyzéseket tenni; ellenkező esetben, itt, a sivatag közepében, rögtön el kell tőlünk maradnod.“

A legnagyobb türelemmel hallgatám e szavakat, de mikor barátaim elhallgattak, nagyon felingerültnek tettetém magamat, hadzsi Szalihhoz fordultam, s oly hangosan, hogy a kervanbasi is meghallhassa, mondám neki: „Hadzsi, te láttál engem Teheránban s tudod ki vagyok; mondd meg Amandurdinak (ez volt neve karavánunk vezetőjének), hogy hozzá mint becsületes emberhez épen nem illik egy oly részeg binamaznak (oly ember, ki nem szokta imádságát elvégezni) mint ez az afghan, szavára figyelni. A vallással nem lehet tréfálni, e veszélyes pontban többé rám ne támadjon, különben Khivában majd megtudja, kivel van dolga.“ – Ez utólsó szavakat oly hangon kiáltám, hogy az egész karavánnak meg kellett hallania, s társaim, különösen a szegényebbek, annyira felgerjedtek, hogy ha vissza nem tartom őket, mindnyájan neki esnek Emir Mehemmednek, a gonosz afghannak. E jelenet legjobban megdöbbenté a kervanbasit, s hallám, amint a mindenfelől hozzá intézett kérdésekre folyvást csak azt felelé: Khudaim bilir! (Isten tudja!) Nagyon derék, jó indulatu, de törzsökös keleti volt ő, ki nem annyira roszaságból, mint különös előszeretetből a titokszerüség iránt, minden áron egy álarczos idegent akart bennem felfedezni, ámbár másrészt több vallási kérdésben (meszele) hozzám fordult tanitásért, s már Gömüstepében hallotta volt, hogy én sok könyvet olvastam.

E fogás, amint láttuk, ez egyszer elháritá a pillanatnyi veszélyt; de legnagyobb sajnálatomra kelle tapasztalnom, hogy a gyanu irántam perczről perczre nő, s nagy fáradságomba fog kerülni, utamról csak a legcsekélyebb jegyzeteket is tenni. Kellemetlen volt rám nézve, hogy nem vala szabad még az egyes állomások neveit sem tudakolnom. A sivatagban, bármily nagy legyen, a nomádok, kik annak egyes oázjait lakják, minden helynek, minden dombnak s völgynek más más nevet adtak, ugy, hogy ha pontos tudósitásokat kaphattam volna, Közép Ázsia térképén minden pontot meg tudnék jelölni. Csel ellen cselt kelle használnom, s azon végtelen csekély jegyzetek, melyeket ez utról magamnak tehettem, egy oly fogás eredményei, melynek leirásával nem akarom az olvasót untatni. Mily keserü érzés az utazóra nézve, ha hosszas küzdelmek és veszélyek után végre elérheti az ohajtott forrást, és szomjas lelkét mégsem enyhitheti belőle.

Nyolcz óra után ismét felkerekedtünk, de haladásunk, miután két óráig szakadatlanul mentünk volna, mind lassubb lett. Nehány turkman leszállt s a legapróbb dombokat jobbra s balra az uttól, szorgalmasan kezdék vizsgálni. Amint utóbb megtudtam, utitársaink egyike, Ejd Mehemmed, testvérének, ki a mult évben egy megtámadtatás alkalmával itt elesett, sirját akarta felkeresni; s hozott is magával egy koporsót, melyben a holttestet Khivába vihesse. Délutáni két óra lehetett, mikor a sirt megtaláltuk, s annak felásásához készültünk. A szokásos imáknak s a korán egyes helyeinek elmondása után, melyben buzgóan részt kelle vennem, a félig elrothadt hulla a koporsóba tétetett, s nemez rongyokba bepakoltatott, aztán egy szemtanu elmondá a harcz részleteit. Dicsőiteni akará az elhunytat, ami sikerült is neki, mert az elmondott tett a legnemesebb dicséretet érdemlé. „Több persa volt karavánunkban, szólt az elbeszélő, kik Khivából Aszterabadba mentek, s ezek közt egy Molla Kaszim nevü igen gazdag kereskedő ez utóbbi városból, ki éveken keresztül kereskedett Persia és Khiva közt, s itt az elhunytnak vendége volt, utközben pedig védőjét szemlélheté benne. A sors ugy akarta, hogy mult évben nagy összeggel zsebében indult haza, s ámbár turkman ruhába volt öltözve s nyelvünket is tökéletesen beszélte, az etreki haramzade-k (fattyúk) által mégis felismertetett, kik is rögtön elénk jöttek s karavánunkat megtámadták. Ámbár számra nézve sokkal erősebbek voltak nálunknál, mégis nyolcz óra hosszat küzdöttünk velök, s mikor kettőt közőlök már megöltünk, azt kiáltották, hogy ha a kövér persa kutyát (mi alatt Molla Kaszimot értették) nekik kiadjuk, felhagynak a harczczal, mert velünk semmi dolguk. Könnyen felfogható, hogy közülünk senki, legkevésbbé pedig a boldogult, ez ajánlatot el nem fogadhatá, s ámbár a persa félve a mindenfelé sivító golyóktól, kért, hagynók abba a harczot, ő inkább el engedi magát fogatni, – mégis folytatnunk kelle a küzdést. Nemsokára egy golyó érte őt. (Itt az elbeszélő a holttestre mutatott). Lefordult lováról, s utólsó szava az volt, hogy vendégét, a félelmében gyermekmódra siró persát testvérének, Ejd Mehemmednek átadá, kinek vezérlete alatt mi a harczot másnap reggelig folytattuk, mikor is a rablók kénytelenek voltak nagy veszteséggel visszavonulni. A szerencsétlen elhunytat itt eltemetvén, folytatók utunkat, s három nap mulva a persa kereskedőt sértetlenül hoztuk Aszterabadba.“

Gyászünnepélyül Ejd Mehemmed e helyen még kenyeret süttetett, s azt köztünk felosztatá, aztán ismét megindulva, egy száraz sikságon haladtunk éjszak felé. Az időveszteséget kipótolandók, elhatároztatott, hogy egész éjjel szakadatlanul menni fogunk. Az idő szép volt, s kosaramban összekuporodva, sokáig élvezettel nézdeltem a szép csillagos eget, melynek fénye a sivatagban még nagyszerübbnek látszik. Végre elnyomott az álom, s alig pihenhettem egy óra óta, midőn gyengédtelenül felköltetém álmomból, s minden oldalról kiáltatni hallám: „Hadzsi, nézd meg csak kiblenumádat18) (iránytű), ugy látszik, eltévedtünk.“ Felébredék s egy izzó tapló világánál láttam, hogy észak helyett keleti irányban vagyunk. A kervanbasi megijedt, félvén, hogy a veszélyes mocsárok közelébe jutottunk, s elhatárzá bevárni a hajnalt. Szerencsénkre csak egy félóra előtt, midőn az eget felhők kezdék boritani, tértünk volt le a a helyes irányról, s a késedelem daczára elértük a kitüzött állomást, hol a fáradt állatok szabadon bocsáttattak, kórót s töviset legelni. Azon helyen, hol táboroztunk, csudálkozva láttam, amint társaink féllábnyi hosszu, ujjnyi vastag s igen izletes és édes sárgarépát szedtek össze nagy mennyiségben, melynek csak belseje volt kemény mint a fa, és éldelhetetlen, hasonlóan a vad foghagymához, mely itt szinte nagy mértékben volt található. Felhasználám az alkalmat, s egy jó adag sárgarépát megfőztem magamnak reggelire, egy csomót pedig megfőzve eltettem övembe.

Máj. 15. Ma utunk egy vad, hosszú árkok által keresztül kasul hasitott vidéken vezetett, melyről hallám, hogy minduntalan más alakot vesz fel, s a sok meredek hely miatt mindig más nehézségeket gördít az utba. A szegény tevék, melyek közől nehánynak nagy terhet kelle vinnie, roppantul szenvedtek; mert a könnyű homok elsiklott lábaik alatt, s folyvást fel és le kellvén menniök, csak nagy bajjal tudtak szilárdan lépni. Feltünő, hogy itt ezen állatok kötéllel köttetnek egymáshoz, melynek egyik vége az egyik teve farkához, másika az utánna jövőnek átfurt orrába van akasztva. Kegyetlen látványt nyujt, ha egyik vagy másik ezen összelánczolt sorból pillanatra megállapodik, s az előtte menőtől gyakran mindaddig vonszoltatik, mig borzasztó fájdalmai után a kötél végre elszakad. E szegény állatok kimélése végett a hol az ut igen rosz kezdett lenni, mindenki le szokott szállni; ma is igy történt, s ámbár a mély homokban a járás roppant kinos volt, mégis, bár lassan, négy óra hosszat szakadatlanul gyalogolnom kellett. Igy többször találkoztam a kervanbasival, ki utolsó fellépésem óta igen udvarias volt irántam. Különös hajlammal látszott irántam viseltetni unokaöcscse, egy fiatal, nyilt szivű khivai turkman, ki taval óta nem látta feleségét, és társalgás közben minduntalan ova-ját (sátor) emlegette, a hogy iszlami etiquette szerint nejét neveznie kellett.19) Khali Molla, – igy hitták őt – teljesen bizott dervisi voltamban, s nagy csodálkozásomra arra kért, üssek fel koránomban egy családjára szóló fal-t (prognosticon). Megcsináltam a szokásos hókus-pókust, behúnytam szememet, s szerencsésen oly helyet nyiték meg a koránban, melyen nőkről van szó, (mert a mumenin és mumenat szók igen gyakran fordulnak benne elő.) Az arab szöveg magyarázása, mert ebben áll a tulajdonképeni mesterség, boldoggá tette fiatal turkmanomat, megköszönte szivességemet, s én is nagyon örültem, hogy megnyerhetém barátságát.

Még addig nem tudtuk, melyiken fog a három ut közől karavánunk menni. Az utiterv titokbantartása itt, hol az ember egy pillanatig sincs biztositva a megtámadtatások ellen, igen szükséges. Ámbár nem mondták meg nekünk, mégis előrelátható volt, hogy a középső uton fogunk haladni, mert vizünk már fogyni kezdett, s holnap szükségkép kellett egy viz medenczéhez jutnunk, melyhez csak akkor lehet férni, ha a békés viszonyok az atabaj-jomut pásztorokat odáig hatolni engedik. Esti utunk ma szerencsés volt; csak párszor szakadt el a tevekötél, s ilyenkor mindig nehány embert kellett visszaküldeni az elmaradt állatok felkeresésére. A karaván ezalatt folytatja utját, s hogy a setét éjben kiküldött emberek el ne tévedjenek, a karaván közől egy kiválasztaték, hogy velök a távolból beszéljen. A szomoruan hangzó szavak egyetlen vezéreik a sötét éjben, s jaj a szegénynek, ha ellenkező szél miatt e szavakat meg nem hallja!

Másnap reggel (május 16.) északkeleti irányban a Körentaghi hegylánczot pillantók meg. Az érdekes állapotban lévő bivalytehén lassu léptetésre kényszeritett, s azért csak délután juthattunk oly közel hozzá, hogy a hegység alacsonyabb részeinek körvonalait kivehessük. Etrekben hallottuk, hogy békés levén az idő, itt jomutokra fogunk találni, de mégsem tudtuk ezt biztosan, s mindenki feszült várakozással volt eltelve, valjon reményünk csakugyan teljesedni fog-e, s nem kell-e félnünk ellenséges csapatok megtámadásaitól? Egy merész turkman kiküldetett vizsgálódni, s mindnyájan reményteljes várakozással kisértük lépteit. Lassankint a hegységhez közeledve, csakugyan megpillantánk egyes sátrakat; a félelem eloszlott, s mindenki kiváncsi volt, mily törzshöz tartoznak a táborozók? Mialatt utitársaim a Körentaghi s zöldelő völgyeinek szemlésében gyönyörködtek, örömtől dobogott szivem, midőn nyugat felé e hegyláncztól elterjedő, alkalmasint görög eredetü romok felé közeledtünk. Midőn a hegy tisztán kivehető lett, délnyugatra ezeken kivül még egy magánálló oszlopot pillanték meg, mely távolból, élő óriási alakként tünt szemembe. Fölebbmenve a lejtőn, egy második, valamivel vastagabb, de alacsonyabb oszlopot vettem észre, s a hegyhez érve a Mesedi-Miszrijan név alatt ismeretes romok oly közel valának hozzánk baloldalt, hogy az egyes részeket pontosan meg tudtam különböztetni. A táborozók csupa jomutok lévén, el lön határozva, hogy egy napig pihenni fogunk, mely alkalommal nehány tevét akartak venni; – aminek nagyon megörültem, mert ezáltal alkalmam nyilt a romokat közelebbről megtekinteni.

Másnap május 17-kén reggel, Iliasz és nehány hadzsi társam kiséretében mentem oda, kiket csellel kelle rábirnom, mert nem tarták tanácsosnak a dsinektől (szellemek) lakott helyhez közeledni.20) E romok fél órányira voltak táborunktól, bár a még fennálló négyszög magas falak, valamint a két még ép s más két félig összeomlott kupola alaku tornyok közelebbeknek látszottak. A magas falat, mely 6–8 lábnyi széles, és 40–50 lábnyi hosszu, egy, valamivel alacsonyabb keríti, mely dél felé már egészen össze van omolva. Alkalmasint előfala volt a még fennálló kastélynak, mert az egészet, a mint a többi romok közől kiemelkedik, régi erősitett várnak tartom, melynek kiegészitésére még meg kell emlitenem azon nagyszerű vizvezetést, mely délkeleti irányban a persa hegyláncz felé tart, s onnan, 150 angol mértföldnyi távolságból vezette ide az ivóvizet. Archaeologiai és épitészeti ismereteim korlátoltságánál fogva e felette érdekes romok feletti véleményemet magam sem ismerhetem el illetékesnek; de azok görög eredetét azért tartom biztosnak, mert az itt talált négyszög téglákat azokkal, melyeket Gömüstepében és Kizil Alan-nál (Sándor fala) láttam, minőség, nagyság és szinre nézve teljesen egyenlőknek találtam. Ezenkivül a Körentaghi északi csúcsán még egy romcsoportozatot láttam, mely mellett éjjel haladtunk el, s mely, amennyire sötétben kivehetém, hat külön álló kápolnából áll.

Ma karavánunkat az itt lakó nomádok seregesen látogatták, még üzletek is köttettek karavánunk kereskedői és bérlői közt, még pedig hitelre. Ez alkalommal egy adósságlevél irására szólitottak fel, s volt mit bámulnom, midőn láttam, a mint az adós saját váltóját, a helyett hogy hitelezőjének adná biztositásul, maga zsebredugta, s turkman szokás szerint az ügy ekép be lön fejezve. Midőn a hitelezőtől e sajátságos eljárás okát kérdezém, felelé ez: „Mi közöm nekem az iráshoz? azt az adósnak kell magánál tartania, hogy adósságáról megemlékezzék.“ – Estve, midőn már készen álltunk az utra, bivalytehenünk egészséges borjut ellett, a mi a kervanbasit igen megörvendezteté! De csak utközben jutott eszébe, hogy a gyönge borjú nem lesz képes az utat gyalog megtenni, tehát egy teve hátán kell számára kényelmes helyet keresni. Csak nekem és hadzsi Bilalnak levén kedsevéink, mindenkinek tekintete ránk esett, s felszóllittattunk, engedje át egyikünk helyét az ujonszülött borjunak. Barátomnak volt esze szolgálatkésznek mutatkozni, azon megjegyzéssel, hogy irántami barátságból, mert én sánta lábam miatt nem ülhetek mindenütt, kedsevéjét szivesen felcseréli bármely más helylyel. De alig foglalta el helyét a fiatal borjú, ez uj vis-à-vis-m roppant rosz szaga elárulá hadzsi Bilal készségének tulajdonképeni indokát. Éjjel még megjárta, mert ekkor csak álmomból vert fel a sok bőgés, de nappal, kivált mikor a nap melegebben sütött, alig birtam kiállani. Szerencsémre, kinom nem soká tartott, mert a borjú az utazás második napján már megdöglött.

Máj. 18. Mától fogva két napot számitottunk a nagy Balkánig s innen 12-őt Khiváig, tehát összesen 14 napot, mely idő alatt négy keserűsósvizű kutat fogunk lelni, de egy lélekkel sem találkozunk. Május közepén lévén, vezetőink remélték, hogy az ismerős lapályokon esővizet (kak) fogunk találni. Kulacsaink Körentaghi két rosz vizmedenczéjének agyagos vizével valának megtöltve, mely a folytonos rázástól a tevék hátán valóságos iszap lett és visszataszitó izt nyert; de azért takarékosan kellett vele bánnunk, mert csak egy állomásnyira a nagy Balkánon tul reméltük az első kakot találhatni. Menésünk, mindnyájan bele lévén már gyakorolva, szabályszerüvé kezdett lenni. Naponkint rendesen háromszor álltunk meg, mindig másfél vagy két órára; napfelkelte előtt, midőn egész napra való kenyerünket szoktuk megsütni, délben, hogy ember és állat a nagy melegben kissé kipihenhesse magát; s naplemente előtt szerény vacsoránkat elkölteni, mely a többször emlitett kenyérből s nehány aggodalmasan megszámlált csepp vizből állt. Barátaim, valamint a turkmanok is, egy kis juhzsirt hoztak volt magokkal, melyet a kenyérhez ettek, s melylyel engem is megkináltak, de én el nem fogadám, meg lévén győződve, hogy a szomjuság kinait enyhiteni s a testet minden fáradságra megedzeni csak a legnagyobb mértékletesség képes. A vidék talaja melyen haladtunk, szilárd agyag volt, melyen csak itt-ott termett pár silány fűszál; s nagyobbrészt kopasz sikságokból állt, melyek szárazságtól megrepedezve, az érforma szakadások által a legtarkább formákat nyerik. Mi fárasztólag hat e szomorú sikság, melyről az élet minden jele számüzve van, az utazóra s mi jól esik, ha állomást érve a teve hullám-szerü járásától kissé kipihenhet!

Másnap (máj. 19.) délben egy setét kék felleget pillantánk meg észak felé. A kis Balkán volt, melyet holnap reggel fogunk elérni, s melynek nagysága, szépsége, és érczekbeni gazdagságáról a turkmanok oly sokat beszéltek. Szerencsétlenségünkre ez este máskor éber kervanbasinkat elnyomta az álom, s a karaván élére állitott tevevezető oly veszélybe hozott, mely mindnyájunknak életébe kerülhetett volna. A kis Balkan lábánál ugyanis sok oly veszedelmes sós mocsár van, melyek vastag fehér réteggel beboritva, a valódi szilárd földtől meg nem különböztethetők, mert itt mindent elborit a néha ujjnyi vastag sólerakvány. Már annyira behatoltunk ezen helyek közé, hogy az állatok, minden nógatás daczára a talaj ingadozása miatt kénytelenek voltak megállni. Leugrottunk, és kiki elképzelheti ijedségemet, midőn a földön állva ugy érzém magamat, mintha lebegő ladikban volnék. A félelem általános volt. A kervanbasi kiáltá, hogy kiki állva maradjon helyén, mert csak napfelköltekor lehet szabadulásra gondolni. Alig birtuk az erős szódaszagot kiállani, és három óráig kellett várnunk, míg a szabaditó hajnal első sugarai megjelentek. A visszafordulás nagy fáradsággal járt, de mégis nagyon örültünk, mert az ég kegyes volt irántunk. Hacsak valamivel belebb mentünk volna, a laza föld megnyilt s karavánunk egy részét, vagy talán az egészet mindenestül elnyelte volna. Legalább igy mondták a turkmanok.

Reggeli 10 óra volt (máj. 20.) midőn a délnyugatról északkeletnek terjedő kis Balkánhoz értünk, és ennek északi végével párhuzamosan fekvő előfokát a nagy Balkánnak, bár csak körvonalaiban, megpillantók. A kis Balkán, melynek lábánál most tábort ütöttünk, egy körülbelül 12 mérföldnyi hosszu, majdnem megszakadatlan s egyenlően magas hegylánczot képez; nem oly kopár és puszta mint Persia hegyei, sok helyen fű nő rajta, egészben pedig kékes szürke szine van. A hegység, ha szemmértékem nem csalt, 2–3000 láb magas lehet. Utunk ez-, valamint másnap (máj. 21.) folyvást mellette vezetett, mig végre este felé a nagy Balkán előfokához értünk. Ezt, ámbár csak egy részét láthattam közelről, ugy találtam, hogy jogosan nevezik megkülönböztetésül nagynak, mert, a meddig a szem lát, általában magasabb és sokkal terjedtebb. Mi a hegységnek keleti részénél voltunk; a nagy Balkán tulajdonképeni hegyláncza, mely a Kaspi tenger partjáig nyulik, inkább déltől északi irányban terjed, s a mint a turkmanoktól hallám, gazdag érczekkel bir, a mi azonban csak akkor érdemelne teljes hitelt, ha illetékes birák állitanák.

Mai éji szállásunk elég kellemes volt, s a mint a lemenő nap utolsó sugarait veté a kis Balkán tetszetős tekintetü völgyeire, majdnem azt képzelém magamban, hogy egy szép hegyi vidékben vagyok. A táj szépnek is volna mondható, ha a borzasztó pusztaság, a roppant elhagyottság bizonyos gyászfátyolt nem boritana reá. A szem mindig félve tekint körül, valjon nem pillant-e meg idegent, mert a sivatagban mindenkit, a kivel találkozik az ember, neki szegzett fegyverrel kell fogadni.

Egy órával naplemente után ismét elindulánk. A kervanbasi jelenté, hogy tulajdonképen csak ezentúl jövünk még az igazi sivatagba, s ámbár kinézésünk után itélve mindnyájan próbált vándorlóknak látszottunk, szükségesnek tartá jelenteni, hogy a hangos beszédtől s kiabálástól nappal ugy, mint éjjel lehetőleg óvakodjunk; hogy ezentúl kiki naplemente előtt süsse kenyerét, mert itt éjjel nem szabad tüzet raknunk, nehogy hollétünket az ellenségnek eláruljuk; hogy imáinkban mindig amandzsilik-et (biztosság) kérjünk; veszélyben pedig ne reszkessünk, mint az asszonyok. Nehány kard, egy lándzsa és két – természetesen kanóczos – puska osztatott ki közöttünk, s én, akit általában nagy vitéznek tartottak, szintén fegyvert kaptam, jó sok lőporral s golyóval együtt; – bár meg kell vallanom, hogy ezen előkészületekre nem igen kellemes remények tölték el szivemet.

Elhagyván a Balkán hegységet, minden titkolódás daczára láttam a compaszon, hogy a középső uton haladunk. Körentaghiban hallottuk, hogy a hegység táján 50 karakcsi csavarog a tekke-törzsből; de a kervanbasi e hirre csak annyiban hajlott, hogy a Dzsenak kujuszu kutat és állomáshelyet, melynek vize különben is oly sós, hogy csak mindössze három nap óta szomjazó tevéknek nyujthatna enyhülést, elkerülte. Leszálltunk, s a mint mondák, a Döden-ben vagyunk, a hogy e táj nomádjai az Oxus régi medrét hivják; a mult tél viharai és esőzései azonban az utnak tavali nyomait, melyek különben jól meglátszanának, egészen eltörlék.

A régi folyammedret hosszu, görbe vonalban metszettük keresztül, hogy a tulsó s igen meredek parton feljáró helyet találjunk, s csak nagy fáradsággal értük el napfelkelte előtt a magas fennsikot. A nomádok regéikben az Oxus régi medrét a Mesedi Miszrijan romjaival hozzák összeköttetésbe, s azt állitják, hogy az Oxus egykor közel a kaaba-nak kijelölt épület fala mellett folyt el, s csak később, Gökleng bünein felháborodva, fordult volna észak felé.

Minél inkább eltünt hátunk megett a nagy Balkán a kék felhőkben, annál nagyszerübb, annál borzasztóbban felséges tekintetet nyujtott a beláthatlan sivatag. Azelőtt azt hittem, hogy a sivatag nagyszerüsége csak akkor hathat lelkünkre, ha képzeletünk színt és határozottságot kölcsönöz a képeknek; de tévedtem. A sivatagnak miniature képét láttam szeretett hazám alföldi rónáin, nagyobb kiadásban, midőn Persiaban a Sópuszta (Desti kuvir) egy részén átmentem; de mily más érzések foglalták el itt szivemet! Nem a képzelődés, mint sokan tévesen állitják, hanem a természet maga gyujtja meg itt a lelkesülés fáklyáját. Néha megkisértém a sivatag komor szinét felviditani, s városokat, sürgő forgó életet képzelék magamnak a közelben, – de hiába; a beláthatlan homokbuczkák, a borzasztó halotti csend; a nap sárgásan veres szine hajnalban s alkonyatkor, – mind ez csalhatlanul hirdeté, hogy a földnek egy nagy, talán legnagyobb sivatagján vagyunk.

Máj. 22. Délfelé Jeti Szirinél táboroztunk, mely nevet e hely a hajdan itt létezett hét kuttól nyerte; de most e kutak közől négy már teljesen ki volt száradva, a többiben pedig csak kevés, igen sós, és roszszagu vizet találtunk. Ámbár a kervanbasi azon remény nyel biztatott, hogy este esővizre fogunk bukkanni, azon kis maradékot, mely kulacsomban vala, bár több volt benne az agyag mint a viz, nem akartam e kutak keserü, undoritó folyadékával felcserélni. A tevék meglőnek itatva, s társaim közől is többen hozzáláttak, s én csudálkozva néztem, mint versenyeznek a négylábuakkal az ivásban; midőn mértékletességre intém őket, nevettek, de később nagyon megbánták mohóságukat. Rövid megállapodás után ismét elindultunk, s egy, a többi homokbuczkák közől kiemelkedő dombhoz értünk, melyen két üres kedseve állt. Azt mondták, hogy az utazók, kik bennök ültek, itt a pusztában elvesztek, s a turkmanoknál minden hely, hol valaha emberek tartózkodtak, nagy tiszteletben áll, s annak megrontása bünnek tartatik. Sajátságos babona! Embereket eladni és országokat elpusztitani, nálok erény, de egy fakosarat tiszteletben tartanak, mert ember ült benne! A sivatag és lakói valóban igen különösek, s még jobban meg fogja lepni az olvasót, ha elmondom, a mi ugyanazon este velünk történt. A nagy meleg engedvén, leszálltam, hogy a kervanbasival s más turkmanokkal a remélt esővizet keresni menjek. Mindnyájan fel valánk fegyverkezve, s mindenik más irányban ment. Én a kervanbasit követtem, s alig haladtunk negyven lépést, midőn ez nehány lábnyomot vett észre a homokban, és kellemetlenül meglepetve felkiáltott: „Itt embereknek kell lenniök!“ Meggyujtók kanóczainkat, és a mindig jobban látható lábnyomok után indulva egy barlang szájához jutottunk. A homokban látott nyomokból következtetvén, hogy csak egy emberrel van dolgunk, rögtön behatoltunk a barlangba, s leirhatatlan borzalommal pillanték meg egy hosszu haju és szakállu, elvadult embert, zergebőrökbe burkoltan, ki nem kevésbbé megdöbbenve felugrott és egy lándzsát kapva fel, nekünk rohant. Mig én kimondhatlan türelmetlenséggel néztem e jelenetet, kisérőm vonásai a legnagyobb nyugalmat tükrözték vissza; midőn a félvadembert megpillantá, leereszté fegyverét, és halk hangon mondva: „Aman bol!“ (béke veled) elhagyta a borzasztó helyet. „Kanli dir“ (vérrel befertőztetett ember ez) mondá a kervanbasi, anélkül, hogy többet kérdezni mertem volna. Csak később tudám meg, hogy a szerencsétlen, igazságos vérboszu elől menekülve, már évek óta, télen nyáron itt bolyong a sivatagban. Embert nem akar látni, s nem is láthat.

Elszomorodva e szegény bünös látásán, feledém, hogy kirándulásunkon édes viz helyett csak vért találtunk; társaink is üresen tértek vissza, s azon gondolatnál, hogy a nálam levő édes iszapnak ma utólsó cseppeit fogom meginni, reszketni kezdék. Oh viz! legbecsesbje minden elemeknek, gondolám magamban, mért nem ismertem fel előbb értékedet! Pazarul használják áldását, sőt hazámban még félnek is tőle, s mit nem adnék most csak husz cseppért e mennyei folyadékból!

Csak nehány falat forró vizbe mártott kenyeret ettem, hallván, hogy e viz, ha felforr, elveszti keserü izét. El valék készülve mindent türni, amig csak esővizre nem akadunk, mert társaim állapota, kik mindnyájan erős diarrhoeában szenvedtek, nagyon megijesztett. Nehány turkman, különösen a kervanbasi, azon gyanuban álltak, hogy van jó vizök, s azt titokban tartják; de a pusztában minden czélzás a kulacsra annyi, mint valakinek életére törni, s aki mástól kölcsönbe vagy ajándékul vizet kivánna, azt kiki őrültnek tartaná. Ma este már legkisebb kedvem sem volt csak egy falat kenyeret is enni, s nagyon bágyadtnak érzém magamat, mert a nap forrón sütött volt. Erőtelenül a földre terülve feküdtem, midőn egyszerre láttam, hogy mindnyájan a kervanbasi köré sereglenek, s nekem is intettek, hogy jöjjek oda kulacsommal. E szó: viz! uj erőt öntött belém, felugrottam, s kellemesen valék meglepve, midőn láttam, amint a kervanbasi a karaván minden tagjának mintegy két pohár tiszta édes vizet adott. A derék turkman elmondá, hogy már évek óta szokása, a pusztában jó mennyiség vizet elrejtve tartani, s azt olyankor osztani el, mikor tudja, hogy mindenkinek nagy jót tesz vele; ez egy nagy szevab (jámbor tett), mert egy turkman közmondás azt tartja: „A szomjazónak a sivatagban adott egy csepp viz lemossa száz évnek büneit.“

E jótett nagyságát meghatározni épen oly lehetetlen, mint leirni az élvezetet, melyet egy ital édes viz okozott. Teljesen jóllakottnak érzém magamat, s azt hivém, most ismét kiállhatom három napig a szomjuságot. Az itallal e szerint jól jártam, de kenyeremmel meggyült a bajom. Bágyadtság és étvágyhiánytól kissé elmulva azt hivém, fa helyett, melyért messze kellett volna mennünk, a teve trágyát, – e rendes tüzelőszert a sivatagban, – fogom sütésre használhatni. De ebből is csak keveset gyüjtöttem össze. Beledugtam a tésztát a forró hamuba, de fél óra mulva láttam, hogy e melegség nem igen nagy. Gyorsan fát mentem keresni, de amint tüzet raktam, besötétedett, s a kervanbasi rámkiáltott, ha el akarom-e a karavánt árulni az ellenségnek? El kelle tehát oltanom a tüzet, és kovásztalan kenyeremet félig nyersen vinni magammal. Másnap reggel (máj. 23.) Kojmat Ata-nál tartottunk állomást, melynek kutjából a viz már rég kiveszett; a mi különben nem nagy kár volt, mert vize, mint e vidéken levő kutak nagy részeé, élvezhetlen volt. A napsugarak néha egy lábnyi mélységre is megmelegitik a száraz homokot, s azt oly forróvá teszik, hogy még a legvadabb középázsiai is, kinek lába sohsem látott semmiféle czipőt, itt egy bocskor szerü bőrdarabot kénytelen talpára kötni. Nem csoda tehát, hogy a tegnapi enyhitő ital hatása gyorsan elmult, s én csakhamar ismét zsákmányul estem a szomjuság borzasztó kinainak. Délben jelenté a kervanbasi, hogy közel vagyunk a hires búcsujáró állomás helyhez, Kahriman Ata-hoz; hogy tehát szálljunk le, és jámbor kötelességünket teljesitendők egy negyedóráig gyalog vándoroljunk a szentnek sirjához. Képzelhetni kinomat, midőn forróság és szomjtól elbágyadva, elerőtlenedve, kénytelen voltam ülésemet elhagyni s a zarándokcsapathoz csatlakozva egy jó negyedórát gyalogolni a még nem is sikon, hanem magaslaton fekvő sirhoz, és ott kiszáradt torokkal veszett módra telkineket és idézéseket a koránból orditani. Oh kegyetlen szent, gondolám magamban, nem tudtad magad másutt eltemettetni, hogy e látogatás pokoli kinjaitól megments? Fuldokolva, alig lihegve rogytam le a harmincz lábnyi hosszu sirra, mely kos szarvakkal – a mik Közép-Ázsiában a felsőbbség jelei, – volt berakva. A kervanbasi elmondá, hogy a ki e sirban nyugszik, óriás és épen oly hosszu volt, mint maga a sir, és számtalan év előtt az itt levő kutakat sokáig védelmezte a gonosz szellemek ellen, melyek azokat kövekkel be akarták hányni21). Köröskörül több kisebb sir volt látható, szegény utazók végnyughelyei, kik a sivatag különféle pontjain rablók vagy az elemek hatalma alatt elvesztek. A kutak hire, melyek e szentnek védpaizsa alatt álltak, megörvendeztetett; reméltem, hogy iható vizet fogunk találni, s annyira siettem, hogy első értem a kitüzött helyre. Rögtön megpillantám a barna pocsolyához hasonló forrást, es marékkal meriték belőle. Oly hideg volt, mintha jeget érintettem volna, de mikor ajkamhoz ért, egy cseppet nem valék képes lenyelni belőle, oly keserü, sós, és rosz szagu volt e hideg viz! Haragom s szomoruságom határtalan vala, s most először aggódtam komolyan sorsom felett.