VIHAR. – ZERGÉK S VAD SZAMARAK. – MEGÉRKEZÉS A KAFLANKIRI FENSIKRA. – AZ OXUS RÉGI MEDRE. – BARÁTSÁGOS TÁBOR. – LOVASOK KÖZELEDÉSE. – GAZAVAT. – BEVONULÁS KHIVÁBA. – AZ AFGHAN GONOSZ MEGTÁMADÁSA. – TALÁLKOZÁS A KHÁNNAL. – SZERZŐ FELSZÓLLITTATIK, MUTASSA MEG A TÖRÖK IRÁS MESTERSÉGÉT. – TISZTELETRUHÁK, JUTALMUL ELLENSÉGEK FEJEIÉRT. – FOGLYOK KIVÉGEZTETÉSE. – KÜLÖNÖS MÓDJA A NŐK KIVÉGEZTETÉSÉNEK. – KUNGRAT. – A SZERZŐ VÉGSŐ ÁLDÁSA A KHÁNRA.

On n’y verra jamais que l’heroisme et la servitude. – Montesq., Esprit des Lois, 1. vii. c. 6.

A zivatar, mely csak nehány óra óta volt távolról hallható, éjfél tájban közelebb huzódott, s nehéz cseppjei kinaink közel végét hirdeték. Reggel felé (máj. 24.) elértük a homok végső szélét, melyen három napig tartott, mig keresztül hatoltunk, s meg voltunk győződve, hogy mai utunk agyagos földén fogunk esővizet találni. A kervanbasi ezalatt a sok zerge- és vadszamár nyomok után itélve, reményünket már előre teljesültnek tekinté, de nem közlé velünk véleményét, hanem előre sietett, s csakugyan oly szerencsés volt, hogy fürkésző szemeinek sikerült egy tócsa esővizet felfedezni. Szu! szu! (viz! viz!) kiáltá mindenki, midőn a kervanbasi találmányát jelenté és sokan már, anélkül hogy még ittak volna, magától a reménytől jóllaktak és megnyugodtak. Délfelé értünk oda, s a már távolról látható pocsolyán kivül még több, a legédesebb esővizzel telt gödröt találtunk. Az elsők közt voltam, kik kulacscsal s más edényekkel odarohantak, nem inni, hanem vizet gyüjteni, mielőtt a sok meritéstől az felzavarodott és iszapossá lett volna. Negyedóra mulva mindenki a legnagyobb kéjjel ült reggelije mellett, s nehéz, sőt lehetetlen fogalmat nyujtani örömünkről. Ezen állomástól, mely Deli Atának neveztetik, Khiváig szakadatlanul megtölthetők kulacsainkat édes vizzel, s innen kezdve utazásunk a pusztában, ha nem is kellemes, de legalább nyugodtnak volt mondható. Este egy helyre jutottunk, melyen valódi tavasz uralkodott. Számtalan apró tó közt ütöttünk tábort, melyek szép rétkoszorukkal valának övedzve, s e táj álomként tünt fel előttem, midőn tegnapi helyzetünkre gondoltam. Hogy örömünk teljes legyen, megmondatott, hogy már a megtámadtatások nagy veszélyén is átestünk, s csak ma este nem szabad még tüzet raknunk. Alig szükséges emlitenünk, hogy a sivatag fiai e váratlan vizbőséget kizárólag jámbor hadzsi-voltunknak tulajdoniták. Ujra megtöltők kulacsainkat s vidáman folytattuk utunkat.

Este elértük az epedve várt mély árkot, melynek tulsó oldalán a Kaflankir (tigrisföld) nevű sikság terjed el, s melynél a khivai khánság területe kezdődik. A felmászás, a fensiknak körülbelül 300 lábnyi magas szélére, embernek állatnak egyiránt fáradságos volt, s azt hallám, hogy annak északi vége szintoly magas és meredek. E táj sajátságos látványt nyujt; a meddig a szem ér, azon hely, melyen járunk, szigetként látszik a homoktengerből kiemelkedni. A mély árok határai itt ugy, mint az északkeleti részen, melyhez két nappal utóbb (máj. 25. és 26.) jutottunk, nem láthatók. Ha a turkmanoknak hitelt lehet adni, ugy mindkét árok az Oxus régi medre, Kaflankir maga pedig hajdan sziget volt, melyet minden oldalról az emlitett árkok vesznek körül. Annyi áll, hogy ezen egész földterület a sivatag többi részétől, ugy alkata és dús növényzete, valamint a rajta tenyésző állatok nagy száma által, nagyon különbözik. Eddig ugyan találkoztunk már egyes zergékkel és vad szamarakkal, de itt nagy csudálkozásomra százával láttam őket, nagy csoportokban legelészve. Ha jól emlékszem, a Kaflankiron létünk második napján délfelé, nagy porfelleget láttunk északról közeledni. A kervanbasi és a turkmanok fegyverhez nyultak, és türelmetlénségünk azon mértékben nőtt, a mint a porfelleg közeledett. Végre kivehettük, hogy a tömeg egy jól sorba állitott és támadni induló lovas-századhoz hasonlit, mire kisérőink leereszték fegyvereiket. Nem lévén szabad kiváncsiságot mutatnom, – a mi keleten nem igen található, – türelmetlenségem határtalan lett. A porfelleg mind közelebb jött, s a mint körülbelül 50 lépésnyire volt tőlünk, oly zajt hallánk, mintha legalább ezer jól begyakorolt lovas vezényszóra állapodott volna meg. Temérdek vad szamarat láttunk magunk előtt; ez erős és eleven kinézésü állatok szorosan zárt sorban álltak meg, nehány pillanatig nagy figyelemmel bámultak reánk, aztán, látva hogy nem vagyunk hozzájok hasonlók, egyszerre felkerekedtek, és nyil gyorsasággal vágtattak el nyugat felé.

A kaflankiri fensik emelkedése, khivai oldalról nézve, egy rendes sánczhoz hasonlít, és oly sima, mintha a viz csak tegnap folyt volna el róla. Innen egy napi járás után május 28-kán egy tóhoz értünk, mely Sor Göl (sóstónak) neveztetik, melynek formája derék négyszög és kerülete 12 angol mérföld. Itt hat órányi pihenésre határoztuk el magunkat, hogy mindenki végezhesse a vallás által parancsolt s már régóta szükséges guszl-ot22) annyival inkább, minthogy ma épen ejdi kurban, az iszlam egyik legnevezetesebb ünnepnapja van. Uti társaim ez alkalommal felbontották iszákjokat; mindegyiknek volt egy váltani való inge, csak nekem nem. Hadzsi Bilal akart egyet kölcsön adni, de én nem fogadtam azt el, mert meg valék már arról győződve, hogy minél szegényebbnek látszom, annál nagyobb biztosságban vagyok. El kelle magamat nevetnem, midőn legelőször itt tükörbe tekintettem, s megláttam ujnyi vastagságu por és homokkéreggel beboritott arczomat. A sivatagon több helyütt módomban lett volna megmosdanom, de készakarva nem tettem, hogy a piszok kéreg hadd védjen az égető nap hevétől. Amivel azonban nagyon csekély részben értem czélt, s még is egész életemben magamon fogom annak számos nyomát viselni emlékül. Egyébiránt nem csak engem, hanem utitársaimmal együtt mindnyájunkat ki vett formánkból az abdeszt pótszere, a tejemmün, melyet a próféta a viztelen sivatag számára rendelt, ahol viz helyett homokkal és porral kell mosdani, a mi a testet még piszkosabbá teszi. Az öltözködés s mosakodás után ugy láttam, hogy barátaim most hozzám képest egész urakká lettek. Szánakozásból néhány ruhadarabot akartak nekem adni kölcsön, hanem én megköszönvén az ajánlatot, nem fogadtam azt el, kijelentvén, hogy be akarom várni, mig a khivai khán felruház.

Utunk négy óra hosszat egy kiaszott harasztoson vitt keresztül, a hol egy özbeggel találkozánk, a ki Khivából jött s ujságokat beszélt az ottani viszonyokról. Ha már ezen lovas ember látása is nagy örömet okozott, semmi se volt az azon érzelmeimhez képest, a mik bennem keletkeztek, midőn délután néhány agyagból készitett, elhagyatott házat megpillanték, mert falakat, vagy más házra mutató jeleket nem láttam már, a mióta Karatepét (Persia határát) elhagytam. Ezen kunyhóknak néhány év előtt még voltak lakosaik, s a kelet felé terjeszkedő Medemin földhez számittattak. A khivai khánság azon területrészét nevezik igy, mely legmesszebb benyulik déli irányban, a minálunk Hyrcania-nak nevezett nagy sivatagba. Ezen részt még csak 15 év előtt tette mivelhetővé egy Mehemmed Emin nevü tiszt, s ettől nyerte elneveztetését is, mert a Medemin ezen tiszt nevének röviditéséből származott. Az utolsó háboru óta ismét elhagyatott állapotba jutottak ezen tájak, s igy van az több vidékkel Turkesztánban, a miről többször volt alkalmunk meggyőződni.

Ma reggel (maj. 29.) feltünt előttem, hogy azon észak-keleti iránytól, melyben Khiva fekszik, eltértünk, s egészen északi irányt vettünk; kérdezősködésemre megtudtam, hogy biztosság okáért kerülő utat teszünk. Az özbeg, a kivel találkozánk, figyelmeztetett, hogy vigyázzunk magunkra, mivel a csaudor-ok nyilt lázadásban vannak a khán ellen, s alamanjaik gyakran berontanak ezen határrészekre. Ez nap este még egy kis aggodalmas vigyázattal haladtunk, s ki volt boldogabb mint mi, a mint másnap reggel jobbra balra sátorcsoportokat láttunk, s a merre utunk vitt, mindenütt a legbarátságosabb „aman geldingiz“-ek (szerencsésen megjöttetek) hangzék előnkbe. Minthogy a mi Iliaszunknak jóbarátai voltak az itt táborozók között, elment meleg kenyeret s egyéb kurban adományokat (ünnepnapi falatokat) szerezni. Jól megrakodva jött vissza, s hust, kenyeret és kimiszt (kanczatejből készitett csipős savanyu ital) osztott ki közöttünk. Noha csak egy rövid óráig pihentünk meg, még is sok istenfélő nomád jöve hozzánk, kézszoritásunkban részesülni, s ez által szent tettet követni el. Az áldás itt jól jövedelmező czikk volt, mert négy vagy öt áldásomért sok kenyeret, teve-, ló- és juhhust kaptam. Több jap-on (mesterséges öntözésre való árok) keltünk át, s dél tájban egy elhagyatott, Khanabad nevü fellegvárhoz érkezénk, melynek négyszögü magas fala három mérföldnyire meglátszott. Itt töltöttük a délutánt és estet; a nap forróan sütött, s nagyon jól esett a falak árnyékában szunnyadnom, noha a puszta földön feküdtem s a vánkosom egy darab kő volt. Még virradat előtt elhagytuk a Khivától 25 mérföldnyi távolságra eső Khanabadot; s nagyon elálmélkodánk a felett, hogy egész napi (maj. 30.) utunk alatt egyetlen sátort se láttunk, sőt este magas homokdombok közé jutottunk, ugy, hogy azt hivém, ujra a nagy sivatagban vagyunk. Épen theánkkal foglalatoskodánk, a mint a legelőre kieresztett tevéink egyszerre szilaj szaladásnak eredtek. Még alig jöhettünk arra a gondolatra, hogy valaki üzőbe vette, egyszerre előtünt öt lovas, kik sebes vágtatva a mi táborunk felé tartottak. A theás csészék egy pillanat alatt puskákkal lettek felváltva, s rögtön megalakult a csatarend. A lovasok azonban lassu lépést közeledtek hozzánk s a turkmanok csakhamar megismerék lovaik lépéséről, hogy tévedtünk, mert ellenség helyett barátságos, jóakaró kiséret közelgett felénk.

A legközelebbi reggel (máj. 31.) egy, Akjap-hoz tartozó özbeg faluba érkeztünk; itt már egészen vége szakad a Gömüstepe és Khiva közötti sivatagnak. A nevezett helység lakosai az első özbegek valának, a kiket láttam, igen jó emberek voltak. A bevett szokás szerint sorba látogattuk a házakat, s fatihánk bő aratást hozott. Hosszu idő után itt láttam ismét egyetmást, a mi nyugat felől került ide, s szivem erősen dobogott nagy örömemben. Még ma elérhettünk volna Iliasznak lakhelyére, mert itt már kezdetét veszi egy khivai lakosokkal biró Akjap nevü falu, hanem a mi jóbarátunk kissé hiu volt, s nem akarta, hogy váratlan vendégek módjára érkezzünk el hozzá; tehát az ő lakásától két órányira háltunk meg, egy gazdag nagybátyjánál, Allahnazr-baj-nál23) ki nagy megkülömböztetéssel fogadott s vendégelt meg bennünket. Ezalatt Iliasz megüzenhette feleségének érkezésünket, s másnap (jun. 1.) reggel tartottuk bevonulásunkat, Iliasznak tömérdek atyafisága s barátjai érkezvén elénkbe, szives elfogadásunkra. Engem csinos sátorral kinált meg, hogy foglalnám azt el lakásomul, de én inkább mentem a kertjébe, minthogy fák voltak benne, melyeknek árnyéka után rég sovárgott a lelkem. Nagyon régen nem láttam már viruló fát!

Az alatt a két nap alatt, a mit a félig polgárisult, azaz félig meddig megtelepedett turkmanok között tölték, leginkább feltünt előttem azon idegenkedés, a melylyel ezen nomádok minden ház, vagy kormányféle iránt viseltetnek. Mindamellett hogy már több évszázad óta az özbegek közelében laknak, gyülölik ezek szokásait, erkölcseiket, kerülik a velök való érintkezést, s az özbeg, törzs- és nyelv rokonsága daczára, ép oly idegen az ő szemeik előtt, mint mi előttünk a hottentotta. Miután kissé kipihentük magunkat, neki indultunk a fővárosnak; Gazavaton mentünk keresztül, a hol épen hetivásár volt, s legelső alkalmam itt volt a khivai életet látni. Az éjet egy réten töltöttük Sejkhlar-Kaleszi alatt, a hol egész életemben a legnagyobb és legszemtelenebb legyeket találtam. Az utazók és tevék egyaránt kinoztattak egész éjjel, s mondhatom nem a legjobb kedvemben voltam, midőn reggel, anélkül, hogy a szememet behunytam volna egész éjjel, fel kelle a tevére ülnöm. Az álmatlanság okozta szenvedést szerencsére csakhamar egészen elfeledteté a gyönyörü tavaszi-, egyre bujább virányzatnak indult természet látása. Az előtt ugy gondolám, hogy azért látszott nekem Khiva oly szépnek, mivel a sivatag ellentéte volt, melynek borzasztó képe még szemeim élőtt lebegett. Azonban még most is, miután ujra megláttam Europát, bájos, elragadó vidékeivel, egyre szépnek találom Khiva környékét, kisded, várszerü havli-jaival24) melyeket magas jegenyefák árnyalnak, s szép rétjeivel és szántóföldeivel. Ha a kelet költői itt pengették volna lantjukat, sokkal méltóbb tárgyakat leltek volna, mint a borzasztóan puszta Persiában.

Maga a főváros Khiva is meglehetősen kellemes benyomást okoz, távolból látva néhány kupolájával s tornyával, ezen kertek közepett. Jellemző, hogy a nagy sivatagból egy hosszu vékony nyelv nyulik Merv-től félórányira a város alá, hogy itt még egyszer feltüntesse az élet és halálközötti ellentétet. Ezen sivatag-nyelv Töjeszicsti név alatt ismeretes, s már a város kapui előtt valánk, midőn még egyre láttuk a homok halmokat.

Hogy mikép éreztem magamat junius 3-kán Khiva kapui előtt, azt elképzelheti az olvasó, ha elgondolja azon veszélyeket, melyeknek annyira ki valék téve feltünőleg europai ábrázatom következtében oly könnyen támadható minden legkisebb gyanu által. Nagyon jól tudtam, miszerint a khivai khán, kinek kegyetlenségét maguk a tatárok is kárhoztatták, ilyen gyanu esetében sokkal szigorubb eljárást követne irányomban, mint a turkmanok. Hallottam, hogy a khán minden gyanus idegent rabszolgává tett, hogy csak nem régiben tette ezt egy állitólag herczegi származásu hindosztánnal, a kinek most a többi rabszolgákkal ágyukat kell vonszolnia. Egész belsőm fel volt háborodva, de mindamellett még sem féltem. Az örökös veszélybenforgás már megedzett; a halál, mely olyan könnyen lehetett volna kalandozásom következménye, már három hónap óta lebegett szemeim előtt, s rettegés helyett a legszorongatottabb perczekben is inkább azon eszközökről gondolkozám, melyekkel a babonás hitü zsarnok őrszemét elámithassam. Utközben pontos tudomást szereztem magamnak valamennyi előkelő khivairól, a kik Konstantinápolyban megfordultak. Leggyakrabban emlitettek mint ilyet bizonyos Sükrullah bajt, a ki tiz évet töltött követi minőségben a szultán udvaránál. Ugy homályosan magam is emlékeztem, hogy ezt az embert több izben láttam a mostani külügyminiszter Ali pasa házában. Ez a Sükrullah baj – gondolám – jól ismeri Sztambult, az ottan divó nyelvet, s az előkelők szokásait; vagy akarja vagy nem, rá kell, hogy tukmáljam előbbi ismeretségemet, s minthogy egy sztambuli szerepében magát a sztambulit is képes vagyok elámitani, a khivai khán volt követe nem lesz képes álczámat lerántani, s kénytelen lesz czéljaim előmozditására segédkezet nyujtani.

A város kapujánál már számos khivai várakozott reánk, kik kenyeret s aszalt gyümölcsöt nyujtogattak fel hozzánk, tevéink fölé. Már évek óta nem érkezett ekkora csapat hadzsi Khivába, mindenki bámulva nézett bennünket, és mindenfelöl ezen megszólamlásak hangzottak felénk: „Aman eszen geldingiz! (szerencsésen jöttetek!) Ha sah-bazim! Ha arszlanim! (Én sólymom! én oroszlánom!) A bazarba elérkezvén, hadzsi Bilal rákezdett egy telkin-re, én mindnyájánál erősebben hallatám hangomat, s valóban meg valék indulva, midőn az emberek kezeimet, lábaimat, sőt lelógó rongyaimat is csókokkal illeték, mintha valami kiváló szent volnék s csak imént szállottam volna alá az égből. A bevett országos szokás szerint a vámháznak használt karavanszerajban szállottunk le, hogy a megérkezett málhák és emberek szigoru vizsgálat alá vettessenek, a hol természetesen legtöbb nyomatékkal bir a karaván főnökének nyilatkozata. A fő vámhivatalnak tisztét Khivában az első mehrem (a khán első kamarása s megbizottja-féle egyén) végzi; ki alig intézett néhány szót a kervanbasihoz, azonnal előre tolakodott az afghani, s hangosan kiáltozá: „Három érdekes négylábut és egy érdekes kétlábut hoztunk magunkkal Khivába.“ Minthogy az elsőkkel a Khivában még soha nem látott bivalyokra, az utóbbival pedig én reám czélzott, nem csoda, hogy sokaknak szemei azonnal rajtam akadtak meg, s a suttogásból csakhamar ki lehetett venni e szavakat: dzsansziz (kém) s frengi és urusz (orosz). Én mindenkép rajta voltam, hogy valahogy el ne piruljak, s már épen hátra akartam vonulni a tömeg közöl, midőn a mehrem megszólita hogy álljak meg, s felettébb udvariatlan kifejezésekkel készült vallatásomhoz. Épen felelni akartam neki, midőn hadzsi Szalih, kinek külseje tiszteletet parancsolt, előlépett és semmi tudomása nem lévén a történtekről, a leghizelgőbb kifejezésekkel bemutatott a vizsgálattevőnek, a mire ez egészen megütközve nyájasan mosolygott reám, s megkinált, hogy ülljek melléje. Ámbár hadzsi Szalih intett, hogy fogadjam el kinálatát, én a mélyen megsértett érzelem kifejezésével haragos tekintetet vetettem a mehremre, s eltávoztam.

Legelőbb Sükrullah bajhoz mentem, ki akkor minden hivatalos foglalatosság nélkül Mehemmed Emin khan medressze-jében, Khiva legszebb épületében lakott egy czellában. Mint Sztambulból érkezett efendi jelentettem be magamat nála, azon hozzátevéssel, hogy ott alkalmam volt vele megismerkedni, s erre utaztomban tiszteletemet kivánom nála tenni. Egy efendi megjelenése Khivában, a mi eddig még soha elő nem fordult eset volt, az öreg urat csodálkozásba ejtette annyira, hogy maga jött elém, s nagyon elbámult, midőn egy alakjából egészen kivetköztetett, rongyokkal ruházkodott koldust látott maga előtt. Mindamellett bevezetett, s alig szóltam vele néhány szót sztambuli kiejtéssel, egyre növekvő érdekeltséggel kezdett kérdezősködni a török fővárosban levő nagy számu barátairól, s az ozman birodalomnak az uj szultán alatti viszonyai felől. Mint már fönebb emlitém, szerepem sikeréről meglehetősen meg valék győződve; Sükrullah-baj egy részt magánkivül volt örömében, midőn sztambuli barátai felől pontos hireket beszéltem neki, másrészt meg nem birt eléggé csodálkozni felettem s igy szóla hozzám: „De az isten szerelmeért, mi birt téged reá efendi, hogy ezen borzasztó országokba jöjj, még pedig Sztambulból, abból a földi paradicsomból?“ Én pedig mély sohajtással ezt felelém neki: Oh pir! (papi főnök) s kezemet szemeimre tevém, a mi a tartozó engedelmesség jele. A jó öreg, a ki meglehetősen mivelt müszülman volt, könynyen kitalálhatta, hogy valamely dervis-rendhez tartozom s a pir-em küldött ezen utra, mely kötelességét minden mudir (valamely dervisrend ujoncza) élete (koczkáztatásával is teljesiteni tartozik. Ezen fölvilágositásnak megörült, még csak a dervis-rendem nevét kérdé tőlem, s midőn Nakisbendi-t nevezém meg előtte, mindjárt tudta, hogy Bokhara a czélja zarándoklásomnak. Tüstént lakást akart számomra rendelni a nevezett medreszében, de én nem fogadám azt el utitársaimra hivatkozván, s távoztam azon igérettel, hogy nem sokára meg fogom őt ismét látogatni.

Midőn visszajöttem a karavánszerajba, ott azt mondták, hogy utitársaim már el vannak helyezve egy tekkie-ben, egy az utazó dervisek számára beszállóul használni szokott kolostorszerü helyiségben, melynek Tösebaz25) a neve; oda mentem tehát magam is, s ugy találtam, hogy az én számomra készen tartottak egy czellát. Alig léptem jó barátaim közé, mindnyájan távollétem oka felől kérdezősködtek, és sajnálkozva mondták, mily kár, hogy nem voltam jelen, s nem láthattam, mint kellett annak a nyomoru afghaninak, a ki engem compromittálni akart, nem csak ő általuk, hanem a khivaiak által is szidalmaztatva s piszkolva elvonulnia. Nagyon jó, gondolám magamban, ha a nép között felmerült gyanu elenyésztetett; a khánnal majd csak könnyen boldogulok, mert Sükrullah-baj bizonyára tudatni fogja vele ittlétemet, s minthogy Khiva uralkodói a szultán irányában mindenkor a legnagyobb tiszteletet tanusitották, a mostani uralkodó is bizonyára fog tenni kisérletet, egy efendinek magához szerzésére; sőt az is lehetséges, hogy engem, ki a legelső konstantinápolyi vagyok, a ki Kharezm-be (Khiva politikai neve) eljöve, még kitüntetésekben is részesitnek.

Gyanitásom nem csalt. Másnap egy jaszaul (udvari tiszt) jöve hozzám, kis ajándékot hozván számomra a khántól s azon parancsot, hogy ma estére menjek el az ark-ba (a palotába) s adjam rá a khánra fatihámat, mivel a hazret (ázsiai uralkodó czime, a nálunk szokásban levő felségnek felel meg) sokat tart rá, hogy egy, a szent országból jövő dervis áldásában részt vegyen. Megigértem, hogy engedelmeskedni fogok s egy óra mulva elmenék Sükrullah bajhoz, a ki, miután jelen ohajtott lenni az audientián, elkisért a király közel eső palotájába, s utközben rövid utasitásokat adott azon szertartásokra nézve, melyeket az uralkodó irányában kellend követnem. Azt is elbeszélte, hogy milyen feszült viszonyban van a mehter-rel (olyan belügyminiszterféle), a ki őt vetélytársának tekinti, mindenben kárára törekszik, s megeshetik, hogy engem sem fogadand, mint a ki ő általa vezettetem be, a legbarátságosabban. Minthogy a kusbegi s a király testvér bátyja hadjáratban voltak a csaudorok ellen, ideiglenesen a mehter volt a khán legelső hivatalnoka. A bevett szokás ugy parancsolá, s reám nézve szükséges is volt, hogy előbb nála mutassam be magamat, mivel azon kapu bejáratánál levő előudvarban lakott, mely egyenesen a khánhoz vezete s hivatalhelyiségét egy tornácz alatt ütötte volt fel.

Minthogy ezen órában jóformán mindennap arz, azaz: nyilvános kihallgatás tartatott, a királyi lak főbejárása, valamint minden egyéb helyisége, melyeken keresztül menénk, telve volt mindenféle osztály-, kor- és nembeli kérelmezőkkel, kik a legközönségesebb házi öltözetökben, sőt az asszonyok közől többen gyermeköket karon tartva, vártak az audientiára; be nem irnak senkit, s az bocsátatik be leghamarább, a ki legjobban tud előre tolakodni. A tömeg mindenütt szolgálat készen félreállt utunkból, s engem rendkivül megörvendeztetett, midőn észrevettem, hogy az asszonyok ujjal mutogatnak rám, mondván: „Ime ez az a Konstantinápolyból való dervis, most áldást fog khánunkra mondani; az Isten hallgassa meg szavait.“

A mehtert, a mint előre értesitve valék, egy tornácz alatt találtam, emberei között, a kik minden szavára helyeslőleg mosolyogtak. Barna bőrén s a melléig leérő nagy szakállán meg lehete látni, hogy szart, vagy is persa származásu. Esetlen öltözete, kiváltképen nagy prémes kucsmája jól illett esetlen vonásaihoz. Midőn feléje közeledni látott, mosolyogva szólott valamit környezetéhez. Én bátran közeledém hozzá, komoly arczkifejezéssel üdvözlém őt, s a főhelyet foglalám el, mint a dervisek illetékes helyét, a társaságban. Miután elmondám a szokásos imákat, melyekre mindenki rámondta, szakálát simogatva, az amen-t, a szokásos udvariassági formaságok váltattak fel kölcsönösen a mehter közt s közöttem. A miniszter szellemdusnak akart látszani, s azon megjegyzéssel állott elő, miszerint Konstantinápolyban a dervisek is jó neveléssel biró emberek, s arabul is beszélnek (noha én csak a sztambuli szóejtést használtam). Elmondá továbbá nekem, hogy a hazret, (e szónál mindenki felállott ülő helyéből) engem látni kiván, s hogy nagyon szeretné ha a szultántól, vagy teherani követétől néhány sort hoztam volna magammal. Én erre azt felelém, hogy az én utazásomnak nincsenek világi czéljai, hogy senkitől semmit se kivánok, s csupán személyes biztonságom okáért hoztam magammal egy fermant, mely el van látva tugr-val (a szultán pecsétjével). Ezzel átadtam utlevelemet a mehternek, a ki tiszteletteljesen megcsókolván és homlokához dörzsölvén a nagyuri jelt, felkelt, hogy utlevelemet kézbesitse a khánnak, s nem sokára azzal tért vissza, hogy lépjek be a kihallgatási terembe.

Sükrullah-baj lépett be előbb, nekem nehány pillanatig várakoznom kellett, a mig megtétettek a megkivántató előkészületek; mivel ámbár ugy voltam bejelentve mint dervis, bevezetőm nem mulasztá el megjegyezni felőlem, hogy én Konstantinápolyban minden előkelő pasát ismerek, s ennél fogva azon kell lenni, hogy minél jobb benyomást vigyek innen magammal. Nehány percz mulva két jaszaul tiszteletteljesen karon fogott, a függöny felgördült, s ott láttam magam előtt Szejd Mehemmed Khan Padisahi Kharezm-et, vagy közönségesebben szólva, a khivai khánt, egy terrasse-féle emelvényen, bal karjával egy selyembársonyszerü gömbölyü párnára támaszkodva, jobbjában pedig rövid, arany kormány-pálczát tartva. A megszabott udvari szertartáshoz képest felemelém kezeimet, ugyanazt tették a jelenlevők s a khán maga is, s elmondék egy kurta szurát a koránból, azután két Allahumu szella-t és egy szokásos imát; a mely Allahumu Rabbena-val kezdődik, s az átalános amen-nel és szakál-simogatással fejeztetett be. Midőn a khán még fogta a szakállát, mindenki ezt kiáltá: „Kabul bolgaj!“ (Hallgattassék meg a te imád!) s én az uralkodóhoz közeledém, ő pedig oda nyujtá nekem kezeit, s miután megtettük a muszafehát26), néhány lépésnyire hátra vonultam, s ezzel a szertartásnak vége volt. Most a khán kérdezősködni kezdett, utazásom czélja felől, s hogy milyen benyomást tettek reám a turkmanok, a nagy sivatag és Khiva? Azt felelém, hogy sokat szenvedtem, de a hazreti dzsemal mubarek (áldott szépség) látása által dúsan meg vannak jutalmazva szenvedéseim; köszönöm Allah-nak, hogy ezen rendkivüli szerencsében részesültem, s azt hiszem, miszerint a kiszmet (fátum) ezen kegyét jó előjelnek tekinthetem utam további folytatására nézve. Noha iparkodtam az itt érthetetlen sztambuli szóejtés helyett az özbegit használni, még is kénytelen volt a király egyetmást tolmácsoltatni magának. Azt is kérdé tőlem, hogy mennyi ideig szándékozom itt maradni, s el vagyok-e látva az utazáshoz szükségesekkel? Én azt feleltem, hogy előbb meg akarom a khánság áldott földében nyugvó valamennyi szentnek sirját látogatni, s csak azután fogom utamat folytatni; arra nézve, vajjon elvagyok-e látva a szükséges kellékekkel, azt válaszolám, hogy mi dervisek efféle földi kicsiségekkel nem gondolunk. Az a nefesz (szent lehelet), a mit pir-em (rend-főnököm) utravalóul adott, képes négy öt napig minden táplálék nélkül életben tartani, s nekem nincs egyéb kivánságom, mint az, hogy 120 esztendeig éltesse az Isten ő felségét.

Ugy látszék, hogy szavaim tetszésben részesültek, mivel ő királyi felsége méltóztatott kegyelmesen meghagyni, hogy 20 aranyat és egy derék izmos szamarat adjanak nekem. Az aranyakat nem fogadám el, azon megjegyzéssel, miszerint nálunk derviseknél bűn, pénz birtokában lenni; hanem a legmagasabb kegy másik bizonyitékát hálás köszönettel elfogadtam, s szabadságot vettem magamnak azon szent törvényt emlékezetbe hozni, a mely fehér szamarat ajánl a zarándok utjára, s én azt ki is kértem magamnak. Már távozni akartam, midőn a khán megkért, hogy legalább arra a rövid időre, a mit fővárosában fogok tölteni, legyek az ő vendége, s mindennapi élelmezésemre fogadjak el udvari khaznadarjától naponkint két tenge-t (körülbelől másfél frank.) Az ajánlatot szépen megköszöntem, zár-áldást mondék és távoztam. Haza siettemben az előudvarokban és bazárokban hullámzó nép mindenütt tiszteletteljes Szelam alejkum-mal üdvözölt. Csak akkor vettem szabadon lélekzetet, midőn czellám négy fala között egyedül valék, s nem kis megelégedésemre szolgált, hogy az a szörnyü kiélt kinézésü khán, a kinek minden arczvonása a kimerült, tompaelmü s embertelen zsarnok hű képét ábrázolja, irányomban kivételesen jó volt, s most már, a mig időm engedé, háboritatlanul járhattam kelhettem a khánságban. Egész este előttem lebegett a khán alakja, mélyen beesett szemeivel, ritka szakálu állával, fehér, halavány ajkaival és rezgő hangjával. Milyen szerencsés véletlen az, az emberiségre nézve, – elgondolám magamban gyakran – hogy a sötét babonás hit ilyen zsarnokok vérszomjának s hatalmának korlátokat tud szabni.

Minthogy a khánság belsejébe nagyobb kirándulásokat szándékoztam tenni, ennélfogva minél rövidebbre akartam szabni a fővárosban tartózkodásom idejét; a mi érdemes volt a megtekintésre, annak megnézéséhez nem nagy idő kellett, ha a khán, a hivatalnokok s előkelő kereskedelmi világ meghivásai annyi időt nem raboltak volna el. Elterjedvén hire, hogy a királyi kegy részese vagyok, mindenki vendégének ohajtott hadzsi társaimmal együtt, s valóságos kín volt reám nézve, napjában hat, sőt nyolcz meghivást is elfogadni, s a divó szokás szerint minden háznál enni inni valamit. A hajam borzad még most is, mikor eszembe jut, hányszor kellett napfelkelte előtt, 3–4 óra között éhgyomorra hozzá látnom egy juhfarkzsirban úszó rizszsel telt nagy tálhoz. Mint sovárogtam ilyenkor a száraz, kovásztalan kenyér után, a mivel a sivatagban éltünk, s mint szerettem volna ezen gyilkos fényüzést az üdvös szegénységgel felcserélni.

Közép-Ázsiában átalános szokás, még a legjelentéktelenebb látogatáskor is, a deszturkhan-t (egy többnyire szennyes durvaszövetü tarka asztalkendő, melyen két embernek való kenyér van) felteriteni, s a vendégnek legalább néhány falatot ennie kell. „Nem lehet többet enni“, ezt a kifejezést a közép-ázsiaiak hihetetlennek s ugyancsak faragatlannak tartják. Az én hadzsi collegáim e részben minden alkalommal fényes tanuságot tettek bon ton-jukról s én nem birtam eléggé bámulni, hogy nem pukkadnak meg attól a nehéz pilav-tól, mert egy napon kiszámitottam, hogy naponkint mindegyik egy font juhfark-zsirt, s két font rizst vett magához, (a kenyeret, sárga és fehérrépát s retket nem is számitva) s ehez még minden tulzás nélkül, vagy 30–40 nagy leveses csésze zöld theát megivott. Az efféle hőstettekben én természetesen nagyon hátra maradtam, s mindenki csodálkozott felette, hogy a könyvekbeni nagy jártasságom mellett, ilyen tudós ember létemre, olyan kevés neveléssel birok.

Nem kevésbbé üldöztek a szép elmüek, tudniillik Khiva város ulemái. Ezek az urak, kik előtt Törökország és Konstantinápoly mindennél fölebb való, sok meszele (vallási kérdés) iránt tőlem kivántak felvilágositást, mint a török-iszlambeli tudományosság fő képviselőjétől. Mennyire boszantottak ezek a roppant nagy turbános hájfejü özbegek, mikor azon szabályokra vitték a beszélgetést, hogy hogyan kell a kezeket, lábakat, a fej elejét hátulját megmosni, hogyan kell a szent hit rendeletei szerint ülni, járni, fekünni, alunni stb. A szultánt (mint Mohammed elismert utódát) s főembereit Khivában mindezen fontos törvények végrehajtásában mintaképül tekinték. Törökország császára ő felségét itt olyan müszülmannak képzelék, a ki legalább ötven rőfös turbánt visel, kinek mellén alól ér a szakálla, a kinek ruhái a lábujjain tul terjednek, s életét koczkáztatná a ki affélét merne beszélni, hogy a szultán a haját és szakállát à la Fiesco nyiratta le, ruháit pedig Dusetoye késziti Párisban. Valóban sokszor nehezemre esett, hogy ezen jószivü s szeretetreméltó embereknek nem adhaték kellő felvilágositást; de hogy merhettem volna azt cselekedni, annyira ellentétes felfogásainkat tekintve! Majd ha Bokharába érkezünk, ott körülményesebben fogunk ezen tárgygyal foglalkozni; itt csak is azért érintettük, mivel ez volt a legelső pont, melyen a keleti és nyugati iszlam-polgárosodás között létező különbség érdekes kérdésével legelőször érintkeztem.

Minthogy a Tösebaz (kolostor), a melybe szállásolva valánk, a nagy viztartónál és mecsetnél fogva, melyet magába foglal, közhelynek tekinteték, mindig tele volt az mindakét nembeli látogatókkal. Az özbeg fején kúp alaku prémes süveget, lábain idomtalan nagy bagaria csizmát hord, s nyáron egyedül hosszu ingéből áll többi öltözéke. Később magam is ezen ruházatot használtam, mert a mig az üng tiszta, egy ingben még a bazárban megjelenni sem tartják illetlennek. Az asszonyok teke-szerü turbánjaikkal, melyek 15–20 orosz zsebkendőből vannak összetekergetve, a legtikkasztóbb hőségben is sűrü ruházatukba burkolózva s lábaikon nagy idomtalan csizmákat viselve kénytelenek nagy vizes korsóikat haza czipelni. Egyszer-másszor megállt ajtómnál egy-egy asszony, s egy kis khaki-sifát (egészség-port)27) és nefeszt (szent leheletet) kért, elpanaszolván valóságos, vagy csak képzelt baját. Nem tagadhatám meg ezen szegény teremtések kérését, kik között többnél meglepő hasonlatot vettem észre Germania lyányaihoz; lekuporodtak ajtóm előtt, én pedig ajkaimat oly formán mozgatva, mintha imádkoznám, megtapogattam a testük fájdalmas részét, s erősen oda leheltem háromszor; erre azután rendesen mély sohajt hallatott a szenvedő, s többen álliták, hogy azon pillanatban enyhült a fájdalmuk. A mik Európában a dologkerülőkre nézve a kávéházak, ugyanazok Khivában a mecsetek udvarai, melyekben rendesen nagy viztartó van s gyönyörü platán és jegenyefák árnyalják. Noha még csak junius elején valánk, a hőség már is tikkasztó volt, s nekem még is ablaktalan szobámban kelle folyvást kuttognom, mert alig mentem le a kellemes árnyu fák alá, azonnal körülfogott egy csoport nép, s a legbohóbb kérdésekkel ostromolt. Az egyiknek vallásbeli oktatás kellett, a másik azt kérdé: van-e a világon még több olyan szép hely mint Khiva? a harmadik meg egyszer mindenkorra hiteles tudomást akart szerezni arról, vajjon csakugyan Mekkából kapja-e a nagy szultán mindennap ebédjét vacsoráját, még pedig ugy, hogy az a Kaabatól egy percz alatt érkezik el egészen be a konstantinápolyi császári palotába? Ha tudnák a jó özbegek mennyi Chateau-Lafitte és Margot diszité Abdul Medsid korában a császári asztalt!

A platánok alatt tett ismeretségeim között érdekes volt az, melyet hadzsi Iszmaellel kötöttem, a ki mint konstantinápolyi mutattatott be nekem, s a ki özbeg származásu létére a nyelvben, ruházatában s taglejtésében valóban annyira hasonlitott a sztambulihoz, hogy meg kelle őt mint földimet ölelnem. Hadzsi Iszmael ugyanis 25 évet töltött a török fővárosban, sok előkelő házban ismerős volt, s állitá, hogy N. N. házában látott engem egyszer másszor, sőt az atyám házára is emlékezett a ki, szerinte, molla lett volna Topkhaneben.28) Én a világért se hazudtoltam volna meg, sőt biztositám őt, hogy nagyon jó hirben maradt a neve, s alig várják visszaérkezését. Hadzsi Iszmael, saját elbeszélése szerint, nevelő, fürdős, szijjgyártó, szépiró s vegyész és ez utóbbik minősége következtében varázsló mesterségeket üzött a Bosporus mellett. Szülő városában nagy embernek tartották, főkép varázsló mestersége folytán. Házában többrendbeli apró, vegyészi lepároló készlete volt, s minthogy növény-levelekből, gyümölcsből s más egyébből olajat tudott késziteni, elképzelhetni, miszerint földiei száz meg százféle elixirt kértek tőle. A tehetetlenség ellen Törökországban is nagyon keresett ma’dzsun-ok (decoctumok) itt nagy becsben tartattak. Hadzsi Iszmael sok ideig allott mesterségével a khán szolgálatában; hanem ő felsége nem tartotta meg a kiszabott életrendet, azon egyszerü oknál fogva, hogy nem birt Cupido nyilainak ellenállani; s ennek természetes következményei, a pettyhüdés és csúz nemsokára beköszöntvén, a khán megharagudott udvari orvosára, elcsapta, s helyébe egy matrónát fogadott, a kinek nagy hirben valának csodaszerű orvoslatai.

Ez a jó asszonyság arra a szerencsés gondolatra jött, hogy a beteg királynak 500 adagot rendelt abból a szerből, melyről azt mondják, hogy az ó testamentombeli hires zsoltárköltő királyra jó hatással lett volna. Az ilyen orvosi rendelet elkészitése Europában kissé nehezen menne, hanem a khivai alkotmány mellett könnyen ment az, s a szegény beteg – mint mondják, – már bevett vagy 50–60 lapdacsot, midőn tapasztalni kezdé, hogy a gyógyszernek egészen ellenkező hatása van, a miért aztán fejével lakolt a rosz tanácsadó. Ez nem sokkal a mi megérkezésünk előtt történt, s a legutóbbik orvosi rendelet a már emlitett bivaly-tej volt. Épen azon idő alatt midőn Khivában mulattam, ismét szolgálatába akarta a khán hadzsi Iszmaelt fogadni, mint bűvészt, orvost és lőporgyártót; de ez nem fogadta el, mely vakmerősége bizonyára a fejébe került volna, ha a babonás uralkodó mert volna a csodatevő emberrel kikötni.

Khivában egyébiránt magam is, hadzsi collegáim is, fényes sikerét láttuk az áldás és szent lehelet osztás üzletének. Én ezen isteni árukért mintegy 15 aranyat szereztem. A khivai özbeg, nyilt őszinteségü, de bárdolatlan; mindamellett a legszebb jellem Közép-Ázsiában, s én elmondhatnám, hogy itt töltém legkellemesebb időmet, ha a mehter és Sükrullah közötti vetélykedés nem lett volna reám nézve kissé veszedelmes. A mehter ugyanis pártfogóm iránti gyülöleténél fogva mindenben ártalmamra törekedett, s minthogy törökségemet nem vonhatta többé kétségbe, a khánnal azt kezdte elhitetni, hogy én csak színleg vagyok dervis, s nagyon valószinü, miszerint a szultánnak valami titkos küldetésében utazom Bokharába. Az ármánykodásról értesülve lévén, legkevésbbé sem csodálkozám el rajta, midőn audientiám után rövid idő mulva másodszor meghivatott a khán magához. Nagy volt a hőség, s nekem valóban nehezemre esett, hogy csendes nyugalmamból kibolygattak, s kiváltképen kellemetlen volt az, hogy a palota azon terén kelle keresztül mennem, a hol a csaudorok elleni hadjáratból küldött foglyok kivégeztetésének kelle végrehajtatni. A khán, ki nagy társaságban volt, azzal fogadott, hogy azt hallotta felőlem, miszerint a világi tudományokban is gyakorlott vagyok, s virágos insa-val (stilus) birok; irjak tehát neki néhány sort sztambuli modorban; nagyon szeretné azt látni. Jól tudtam, hogy ez a mehter mesterkedése folytán történik, a ki ügyes szépiró hirében állott, s hadzsi társaimat kikérdezgette felőlem. Elővettem tehát az iróeszközt, s a következő sorokat irtam: „Felséges, hatalmas, rettenetes király és ur! A Te királyi kegyedbe mártott legszegényebb és legalacsonyabb szolga szemei előtt tartván hogy: „Külli khattatun dsahilun“ – minden szépiró bolond – (arab közmondás), e mai napig nem sokat foglalkozott szépirási tanulmányokkal és csak arra gondolva hogy: „Her ajib ki padisah mipe szended hüner eszt“ – minden hiba erény, mely a király tetszését megnyeri (persa közmondás), bátorkodott ezen sorokat legalázatosabban benyujtani.

A czimzések szédelgős magassága, mely egyébiránt szokásban van Konstantinápolyban, nagy mértékben megnyerte a khán tetszését, a mehter pedig sokkal ostobább volt, hogysem megértette volna czélzásomat. Leültettek, s miután kenyérrel és theával megvendégeltettem, a khan felszólitott, hogy menjek hozzá beszélgetni, s társalgásunk tárgya ezuttal kizárólag a politikára terjeszkedett ki. Dervis jellememhez hiven maradva, minden szót ugy kellett belőlem kicsikarni. A mehter minden kifejezésemet mohón leste, hogy gyanitásait megerősitve láthassa, de miután minden törekvése sikeretlen volt; ismét kegyteljesen bocsátott el a khán s felszólitott, hogy vegyem fel napidijamat kincstárnokától.

Én azt mondám, hogy nem tudom a lakását; erre egy jaszault rendeltek mellém, a kinek más parancsokat is végeznie kellett, s örökké borzasztó marad a visszaemlékezés azon jelenetekre, melyeknek az ő jelenlétében valék tanuja. A legvégső előudvarban mintegy 300 csaudor hadifoglyot találtam, kiknek teste rongyokkal vala fedve, s a haláltól való félelem és éhség által néhány nap óta kinoztatva már is olyanok valának, mintha a sirból kikelt halottak volnának. Már el voltak különözve két osztályra, t. i. olyanokra, a kik még nem valának negyven évesek, s rabszolgákul lehete őket eladni vagy elajándékozni; és olyanokra, a kik állásuknál vagy koruknál fogva akszakal-oknak (őszszakálloknak, avagy vezérszereplőknek) tekintettek, s a khán által reájok mért büntetés alá estek. Az elsőbb osztálybeliek tiz- tizenötével, vas nyakló-karikákkal egymáshoz lánczolva kisértettek el, a másik osztálybeliek pedig türelmes megadással várták iszonyu sorsukat, s mint valami összekötözött bárányok jelentek meg hóhéraik kezei között. Mig többet az akasztófához, vagy a vérpadra vezettek, egészen közel hozzám láttam, hogy nyolcz öregember a hóhér intésére hanyatt elterült a földön. Ezen helyzetben összekötözték kezeiket és lábaikat, s a hóhér sorban kiszurkálta szemeiket, mindegyiknek a mellére térdelvén, s a mint irtóztató munkáját végrehajtá, késéről a megvakitott áldozat ősz szakálába törülgeté le a vért. Irtóztató jelenet volt az, midőn e hóhérmunkának befejeztével a szegény vének kezeiről lábairól leszedettek a kötelek, s ők kezeikkel tapogatózva iparkodtak felállani. Némelyek összeütötték fejeiket, mások erővesztetten a földre rogytak s izonyu tompa nyögéssel kinlódtak. A mig élek, mindig iszonynyal fogok ezen jelenetre emlékezni.

Ezen sorok bizonyára borzadással töltik el az olvasó lelkét; mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy ezen kegyetlenség csak visszatorlása volt egy nem kevésbbé iszonyu barbarságnak, melyet a csaudorok a mult télen elkövettek, egy özbeg karavánon. Ugyanis egy 2000 tevés gazdag karaván, Orenburgból Khivába jövet, utközben megtámadtatott s tökéletesen kifosztatott. A zsákmányban telhetetlen turkmanok, mindamellett hogy ezen rablás által sok orosz áru birtokába jutottak, az utazóktól, (kik többnyire khivai özbegek valának), még eleségöket is elszedték s ruházatuktól is megfosztották őket; minek következtében többen éhen haltak, mások megfagytak a sivatagban, annyira elpusztitván őket a sanyaruság, hogy 60 emberből csak 8 került haza életben.

A hadifoglyok ezen hajmeresztő büntetése egyébiránt épen nem tekinthető kivételesnek Khivában, mint átalában egész Közép-Ázsiában nem tudják, mi a kegyetlenség; ezen eljárást ott egészen természetesnek tartják, mivel azt a bevett szokások, törvények és vallás egyhangulag helyben hagyják. A mostani khán, a vallás oltalmazójának hirére ohajtott szert tenni, a mit ugy vélt elérhetni, ha a vallás ellen elkövetett minden legkisebb kihágást a legnagyobb szigorral megbüntet. Egy sürüen elfátyolozott nőre egy mellék pillantást vetni elég volt arra, hogy a bünös a redzsm által kivégeztessék, mint a vallás rendeli. A férfit felakasztják, az asszonyt az akasztófa közelében melléig beássák a földbe s megkövezik. Minthogy Khivában nincsen kő, tehát a végrehajtáshoz keszek-et (kemény hantokat, rögöket) használnak. Ezen eljárás által a szegény szerencsétlen áldozat már a harmadik negyedik dobásra egészen beporoztatik, s vértől csorgó teste iszonyuan eltorzittatik, mignem utolsó leheletével vége szakad kinszenvedéseinek. A khán nemcsak a házasságtörést, hanem a vallás szabályai ellen elkövetett egyéb bünöket is halállal büntette, ugy, hogy uralkodása első éveiben az ulemáknak csillapitaniok kellett nagy vallásos buzgalmát, s még sincs oly nap, midőn valaki a khán kihallgató tereméből ezen végzetteljes szavakkal: „Alib barin“ (vigyétek) ne vezettetnék el.

Szinte feledém megemliteni, hogy a jaszaul elvezetett a kincstárnokhoz, napidijamat kifizettetni vele. Azonnal ki lettem elégitve; hanem ezen urat olyan különös foglalatosságban találtam, melyet el kell beszélnem. Épen a khilat-ot (tisztelet-ruhákat) rendezte, azon ruhákat t. i., melyek a hősök jutalmazására a táborba küldetnek. Négy féle selyem öltözetek voltak azok, mind rikító szinüek s nagy arany himzetü virágokkal, s hallám, mint osztályoztatnak négyfejü-, tizenkétfejü-, huszfejü- és negyvenfejüekre. Minthogy a ruhadarabokon sehol se tudtam festett vagy himzett fejeket fölfedezni, kérdést tettem, hogy miért nevezik igy? s azt kaptam feleletül, hogy az egyszerü öltözetet olyan vitézek kapják jutalmul, a kik négy ellenség fejét vágták le, s a legszebb negyven levágott ellenség fejnek a jutalma. – „Egyébiránt, mondák, – ha ez Rumban nem szokás, jöjj el holnap a nagytérre, ott majd láthatod ezen ruhák kiosztását…“ – Másnap valóban láttam mintegy 100 lovast egészen porlepetten a táborból megérkezni, mindegyik vezetett néhány foglyot, köztük nőket s gyermekeket is, vagy a ló farkához, vagy a nyeregkápához kötve, ezenkivül még egy nagy zsák volt mögötte a nyeregre felkötve, melyben vitézségének bizonyitékai, a levágott ellenségfejek valának. A nagytérre megérkezvén, mindegyik átadta a khánnak vagy valamelyik országnagynak ajándékul hozott foglyoait, azután leoldván a zsákot, megfogta a két csücskét, s ugy rázta ki tartalmát mint valami burgonyát; a szakálas, vagy még anélküli fők oda gurultak a jegyzőkönyv kezelőjéhez, kinek szolgája egy halomra rugdosta össze, mig néhány száz össze nem gyült. Mindegyik hős nyugtát kapott az általa beadott fejekről, s néhány nap mulva kikapta értök a jutalmat.

Mindazáltal az erkölcsök és szokások nyersesége mellett is, s noha ilyen borzasztó jelenetek fordulnak elő, még is Khivában és tartományaiban töltém a legszebb, legkellemesebb napokat, a dervis álruhában tett egész utazásom alatt. Ha már egyátalában a hadzsik iránt mindenfelé igen szivesek voltak, én irántam megkülönböztető szivességet s megelőzést tanusitottak, s akárhol mutattam magamat nyilvánosan, a mellettem elmenők, a nélkül hogy koldulnom kellett volna, pénzt, ruhanemüeket s egyéb ajándékokat szórtak számomra. Nagyobb összegek elfogadásától gondosan ovakodtam, a mi ruhaféléket kaptam, sokat elajándékoztam belőlök kevésbbé szerencsés utitársaim között, még pedig ugy, hogy a legszebb, legjobb darabokat mindig az ő számukra válogattam ki, a legszerényebb legszegényesebbeket pedig magamnak tartottam, mint egy jámbor dervishez illett. Mindamellett nagy változás történt állapotomban, s megvallom, nem kis örömemre szolgált, hogy most már derék izmos erős szamárral, pénzzel, ruhával és eleséggel jól ellátva fogom innen folytathatni utamat.