SZAMARKANDBÓL KARSIBA A SIVATAGON ÁT. – NOMÁDOK. – KARSI, A RÉGI NAKHSEB. – KERESKEDÉS ÉS IPARCZIKKEK. – KERKI. – OXUS. – SZERZŐ ARRÓL VÁDOLTATIK, HOGY MEGSZÖKÖTT RABSZOLGA. – ERSZARI-TURKMANOK. – MEZARI SERIF. – BELKH. – SZERZŐ EGY BOKHARAI KARAVÁNNAL EGYESÜL. – RABSZOLGASÁG. – ZEJD. – ANDKHUJ. – JEKETUT. – KHAJRABAD. – MAJMENE. – AKKALE.

Non succurrit tibi quamdiu circum Bactra haereas? – Q. Curtii Rufi lib. vii. 8.

Uj utitársaimmal, kik Ós, Mergolan és Namenganból (khokandi khánság) valók voltak, az olvasót nem is akarom megismertetni; korán sem voltak olyanok, mint barátaim s csakhamar el is váltam tőlük. Annál szorosabban csatlakoztam egy fiatal mollához Kungratból, ki Szamarkandig utazott velünk s onnan Mekkába remélt velem jöhetni. Jó szivü fiatal ember volt, ép oly szegény, mint én, urának tekintett s igen szolgálatkésznek mutatkozott.

Szamarkandból Karsiba három ut van: 1) a Sehri Szebz-en általi, a leghosszabb, s majdnem kerülőnek lehet mondani; 2) a Dsam-on általi, mely csak 15 mérföldnyi, de köves hegyvidéken át vezet, s igy ha kocsin nem is megtehetlen, mégis sok akadálylyal jár; 3) a sivatagon általi, mely körülbelöl 18 mérföldnyi hosszu. Szamarkandból az ut a Bokharába vezető irányt követé azon halomig, melyről a várost legelőször láthatni. Itt balra kanyarodtunk, az ut két jól mivelt falun vezetett keresztül, s miután három mérföldet megtettünk, a Robati Hauz karavanszerajnál állapodánk meg, hol az út megoszlik; a balszárnyi Dsamon át vezet, a jobb felőli a sivatagon által. Ez utóbbira tértünk. E sivatag, azokkal összehasonlitva, melyeket előbb láttunk, inkább középszerü mezőnek nevezhető. Találhatók is minden irányban juhászok, miután sok kutja van meglehetősen jó ivóvizzel, s ezek közelében vannak az özbegek sátrai. A kutak többnyire mélyek, s mellettök tartalék-medencze készittetik fából vagy kőből, mely mindig négyszöget képez, s ebbe öntetik a kútból meritett viz az állatok megitatására. Minthogy a vedrek kicsinyek s a sokszori felhuzás csakhamar elfárasztaná a juhászt, erre szamár, vagy legtöbbnyire teve használtatik, melyen a kötél a nyereghez köttetik, s mely a kötél hosszuságának megfelelő téren előre menve, a vizet felhuzza. A jelenetben, melyet e kutak az ivó juhokkal s a komoly juhászokkal a csöndes estórákban nyujtanak, van valami költői, s igen meglepett a hasonlatosság, melyet a sivatag e része magyarországi pusztáinkkal bir.

A szigoru rendőrségi felügyelet folytán, melyet a bokharai emir mindenütt alkalmaztat, az utakon itt is oly nagy a biztonság, hogy nem csak kis karavánok, hanem egyes utazók is szoktak a sivatagon átvonulni. Második napon az egyik kutnál egy Karsiból jövő karavánnal találkoztunk. Az utazók között egy fiatal asszony volt, kit saját férje elárulva 30 tillaért adott el egy öreg tadsiknak. A nő csak a sivatagban tudta meg a gyalázatos üzérkedést, s szegény kiabált, sirt, haját tépte, s őrjöngve futva felém, kiáltá: „Hadzsim, te, ki könyveket olvastál, mondd meg nekem, hol van megirva, hogy a müszülman eladhatja nejét, kitől gyermekei vannak?“ Azt felelém hogy ez bűn, de a tadsik kinevetett, mert a karsii kazi kelannal (főbiró) valószinüleg már megegyezett s vételéről biztos volt.

Minthogy a nagy hőség folytán csak lassan haladhadtunk előre, két nap s három éj kellett, hogy Karsiba jussunk. E hely csak akkor volt látható, midőn azon egyenes magaslatra értünk, hol az ut jobbra Kette Kurganba vezet, balról pedig a folyó kezdődik, mely Sehri Szebzből jön s messze Karsin tul a homokban elenyészik. Innen a városig, mely két mértföldnyire van távol, folytonosan müvelt föld és számos kert között halad az ut, s minthogy a városnak nincs fala, csak akkor vettük észre, hogy benne vagyunk, miután a hidat átléptük.

Karsi, a régi Nakhseb, mind nagyságára, mind kereskedelmi fontosságára nézve a bokharai khánságnak második városa, s a tulajdonképeni város s a várból (kurgancse) áll, mely az éjszaknyugati szélen van s csak gyönge erőditményekkel bir. Karsinak jelenleg tiz karavanszeraja s jól ellátott bazárja van, s midőn politikai zavarok nem akadályozzák, fontos szerepet játszik a Bokhara, Kabul s India közötti átmeneti kereskedésben. A lakosok, kiknek számát 25000-re számitották, nagyobbára özbegek s a bokharai hadcsapatok magvát képezik. Ezeken kivül még tadsikok, indusok, afghanok és zsidók vannak itt; ez utóbbiak e helyütt azon szabadalmat élvezik, hogy a város benső részeiben is lovagolhatnak, mi a khánság egy részében sincs megengedve. Az ipart terén Karsi szinte kitünik, de még inkább a közeli Hisszar, kések készitése által. E kések több fajtája nem csak Közép-Ázsia minden részébe, hanem a hadzsik által Perzsiába, Arábiába s Törökországba is kiszállittatva, három, sőt négyszeri áron is adatik el. Egy fajta, a damascirozott pengék, melyeknek aranynyal vagy ezüsttel kirakott nyelök van, valóban müvészien van készitve, és tartósság s finomságra nézve a leghiresebb angol készitményt is megszégyenitheti.

Több khán és mollához szóló ajánlólevelek között, melyekkel barátaim elláttak, egy Karsiba is szólt, bizonyos Isan Haszanhoz, ki itt nagy tekintélyben állt. Meglátogattam és barátságosan fogadott. Azt tanácsolá, hogy miután itt minden barom, de különösen a szamár nagyon olcsó, vennék egyet, s a kevés pénzen, mely fenmaradt, mint minden hadzsi teszi, vásárolnék kést, tűt, czérnát, üveggyöngyöt, bokharai zsebkendőt, de különösen carneolköveket, melyek Indiából hozatnak be, s itt olcsók, mert a nomád népek között, melyeken át kell haladnunk, ezen árukon lehet valamit nyerni, vagy legalább is jobban eltengődni; egy tűért vagy nehány üveggyöngyért (mondsuk) sokszor kenyeret s dinnyét, egész napra elegendőt, lehet kapni. Láttam, hogy a jó embernek igaza van, s a kungrati mollával még az nap a nevezett czikkekből bevásároltam, s mig khurdzsinom egyik oldala kézirataimmal volt megtöltve, a másik rövid áruk raktárának használtatott fel, s igy egy időben antiquárius, divatkereskedő, hadzsi és molla voltam, ki ezenkivül melléküzletként az áldás, nefesz, amuletek s más csodás dolgok eladásával is foglalkozott.

Csodálatos átváltozás! Épen egy éve lesz, hogy e sok üzletem volt, s most négy fal közé bezárva, naponkint nyolcz-tiz órán át kell irnom. Ott nomádokkal bajlódtam, kik az üveg-korallok közül a legvilágosabb szinüt, az amuletek közül azt választották ki, melynek szegélyei a legvastagabban voltak piros szinnel ellátva; most kiadókkal, kritikával s a közönséggel van dolgom, kiknek különböző óhajai bizonyára nehezebben teljesithetők, mint egy egy fiatal turkmannő vagy barna dsemsidileány divatizlése.

Egészen meglepetve voltam, hogy Karsiban nyilvános mulatóhelyet találtam, minőre nem csak Bokharában és Szamarkandban, hanem magában Persiában sem bukkanhatni. Ez ugyan is nagy kert, mely a Kalenderkhane (koldusház) szerény nevét viseli, a folyó partján fekszik, nehány fa-sora s virágágya van, s hol a beau monde délutáni 2 órától kezdve napnyugvás utáni egy óráig időzik. Több helyütt gőzölgő szamovarok vannak felállitva, melyeket mindig több zárt társaság környez. E vig csoportok látása a Közép-Ázsiában utazóra valóban gyér jelenség. Karsi lakosai különben kitünnek vigságuk s gondtalanságuk által, s a bokharai khánság sirazi-ainak tartatnak.

Három napi itt tartózkodásom után Molla Iszhák (ez volt neve társamnak, a kungrati mollának) s más két hadzsi társaságában Kerkibe indultam, mely innen 14 mérföldnyire van távol, s melyhez csak egyetlen egy út vezet. Karsitól két mérföldnyire nagy faluba értünk, mely mint hallottam, gazdag is, s melynek neve Fejzabad; átmentünk s az éj egyik felét egy czisterna romjaiban töltöttük el, melyek itt nagy számmal vannak, s mind Abdullah khán idejéből származnak. Bár mindenütt bátorságos a vidék, még is figyelmeztettek, hogy Karsitól kezdve vigyázzunk, miután itt oly turkmanok is vannak, kikben nem lehet bizni. Szamarainkat a rom egyik szögletébe helyeztük el, s az előrészben podgyászainkra lefeküdvén, felváltva éjfélig aludtunk, mikor is elindultunk, hogy a déli hőség előtt érjük el a kitüzött állomást. A dél még messze volt, midőn a Szengszulak cziszternához érkeztünk. Midőn ezt távolból sátrak s legelő állatok által körülvéve láttuk, megörültünk; most már biztosak voltunk, hogy vizet találunk, mi előbb kétséges volt, miért is szamarainkat vizkészlettel terheltük meg. A cziszterna kupolaalaku magas boltozata, bár már 200 évnél idősb, még egészen sértetlen, s igy nehány fülke is, melyek az utazónak árnyékot nyujtanak. A cziszternát, mely völgy mélyedésben fekszik, tavaszkor a köröskörül olvadó hó, valamint az esőviz teljesen megtölti. Most a viz csak három lábnyi magas volt; a Kungrat és Najman törzsekbeli özbegek 200 sátra által vala körülvéve, kiknek egészen meztelen gyermekei az állatokkal együtt lubicskoltak a vizben s jóizét kissé elronták. Minthogy innen Kerkiig hat mérföldet szoktak számitani, állatainkra nézve e meglehetősen nagy utat éjjel akartuk megtenni s a napot alvásra használtuk fel. Nyugalmunk azonban sajnosan megzavartatott, mert a nomád leányok csakhamar észrevették koralljainkat és teve s lótejjel telt nagy fatálakkal siettek elő, hogy cserekereskedésre meghivjanak.

A nap nyugta után egy óra mulva elindultunk. Csöndes, szép éj volt s alig mehettünk négy órán át, midőn mindnyájan az álom által legyőzetve pihenésre leültünk s a kantárral kezünkben elaludtunk. Csakhamar nehány lovas riasztott fel, kik vigyázatlanságunkat szemünkre hányták s tovaindulásra intettek; felugrottunk s részint gyalog, részint lovagolva, a mint a nap fölkelt, megérkeztünk az Oxushoz, melynek innenső partján van a kis váracs, a tulparton pedig meredek magaslaton a határvár s körülte Kerki városka.

A két magaslat között folyó Oxus majdnem kétszer oly széles, mint a Duna Pest s Buda között. A vizroham azonban igen nagy, de ennek daczára több zátony van, s minthogy kissé lejebb ragadtattunk, átkelésünk három egész órán át tartott. Ha az átkelés a legkönnyebb, t. i. a nyári hónapokban, midőn a folyam a legjobban megáradt, mindig jó félóra telik bele, mert hallatlan, hogy valamely vizi jármü itt átkelhessen a nélkül, hogy a hajósok a vizbe ne menjenek s azt kötélen ne vontassák a kevésbé mély helyeken át. Szerencsére a hőség nem volt oly nagy, mint Khanka melletti átkelésünkkor, s csak keveset kellett szenvednünk. A hajósok elég emberségesek voltak s nem fogadtak el tőlünk átkelési dijt. Alig hogy azonban a tulsó partra megérkeztünk, a kerkii kormányzó derjabegije feltartóztatott s arról vádolt, hogy megszökött rabszolgák vagyunk, kik Persiába, eretnek hazájukba akarnak visszatérni, s arra kényszeritett, hogy minden holminkkal a vár belsejébe menjünk, hogy ott maga a kormányzó által hallgattassunk ki. Elgondolhatni meglepetésemet e gyanu felett. Három collegám, kik arczjellegük s beszédük által azonnal elárulták eredetüket, nem is értettek ez alatt s csakhamar szabadon is bocsáták azokat. Ellenem több kifogás volt, de midőn láttam, hogy szamaramat erővel akarják elvenni, dühbe jöttem, s a tatár-török nyelvet a konstantinápolyi szójárással fölcserélve, átadtam utlevelemet s erélyesen követeltem, hogy mutassák meg azt a bi-nek (kormányzó) vagy pedig személyesen bocsássanak hozzá.

Lármámra a vár topcsubasi-ja (a tüzérség parancsnoka), született persa, ki rabszolga volt, s e helyzetből emelkedett fel a parancsnoki tisztségre, a derjabeginek valamit fülébe sugott. Ez után magához vont s elbeszélte, hogy Täbriszből, szülővárosából, többször volt Stambulban, s a rumi embereket igen jól ismeri, legyek nyugodt, velem, valamint holmimmal semmi baj sem történik; minden idegennek azonban alá kell magát vetnie a vizsgálatnak, mert minden szabaddá lett hazatérő rabszolgának itt a határon két arany vámot kell fizetnie, és sokan, hogy magukat átcsempészszék, különféle álöltözködéshez folyamodnak. Ezután nem sokára megjött a szolga, ki utlevelemet a kormányzónak megmutatá, s ezzel együtt öt tengét adott át, melyet a bi ajándékozott nekem a nélkül, hogy koldultam volna.

Minthogy Kerki a határvár, s a Heratból vezető uton ugymondva Bokharának kulcsa, részletesebben akarjuk leirni. A vármüvek, mint emlitém, két részre vannak osztva. A jobb parti vár igen kicsiny, csak négy ágyuja van, s béke idején csak nehány őr lakja. A tulajdonképeni vár a baloldalon, a magaslaton épült kastélyból áll, melyet három fal vesz körül s melyben, mint hallottam, 12 vas s 6 sárgaréz ágyu van. A falak földből épültek, de meglehetősen erősek, különösen a legalsóbb, mely 5 láb széles és 12 láb magas. A vár körül van a városka, melynek 150 háza, 3 mecsetje, kis bazárja s 1 karavanszeraja van, jó fal s mély árok is veszi körül. A lakosok özbegek és turkmanok, kik kevés kereskedést, több földmüvelést üznek. A város falának közelében van a hires Kerki imam sirja, ki sok exegeticus munkát irt. A Kerki tartomány Csardsuj vidékétől a Hadzsi Szalih (hibásan Hodsa Szalu-nak nevezett) révig terjed az Oxus partján, oly messzire, a meddig e folyam csatornái folynak. E vidéket az Erszari-turkmanok lakják, kik az egyetlenek, kik adót fizetnek az emirnek, hogy a többi törzs ellenségeskedése irányában biztositva legyenek. A bokharai emirnek ezelőtt az Oxus tulpartján még más birtokai voltak, melyeket a győzelmes Doszt Mohammed khán foglalt el tőle, ugy hogy most Csardsuy és Kerki kivételével mi sem maradt meg neki.

Minthogy nagy sajnálatomra azt hallottam, hogy Molla Zeman, a Bokharából Heratba menő karaván feje, csak 8 vagy 10 nap mulva érkezik meg ide, tanácsosnak tartottam ez időt inkább a turkmanok közötti utazással, mint Kerkiben eltölteni, s Molla Iszhák társaságában Kizilajak és Haszanmenekli törzsökhöz mentem; ezek közt nehány molla volt, kik barátaim társaságában Bokharában láttak. Az erszari-turkmanok, kik csak 200 évvel ezelőtt költöztek ide Mangislakból, s 40 év óta ismerik el Bokhara fensőbbségét, a turkmanok nemzeti jelleméből igen keveset tartottak meg. Csak félnomádoknak nevezhetők; nagy részük földmiveléssel foglalkozik, s a kizárólagos marhatenyésztők is törzstársaiknak vad jellemét, de az ősi erényeket is elveszték. Bokhara civilizáló törekvései elvették tőlük a kardot s derék természetességüket, s a koránt és vallási képmutatást adták cserébe. Elfelejthetlenek a jelenetek, melyeket házigazdám, egy legtekintélyesb turkman isan házában láttam. Khalfa Nijaz a szentességet, tanultságot és tekintélyt atyjától örökölte, egy tekkie-je (klastroma) volt, hol bizonyos társaságot alakitottak, mint Bokharában. Ehhez még izn-et (engedélyt) nyert Mekkából a szent költemények (kaszide serif) felolvasására, s ha olvasott, vizzel telt csészét szokott maga elé tétetni, melybe minden költemény befejeztekor beléköpött. A szavak szentségétől áthatott nyál azután mint csodás gyógyszer adatott el a legtöbbet igérőnek. Az erszarik csak egy tulajdont tartottak meg a turkmanoktól csonkitatlanul, a vendégszeretetet, melyben minden idegen részesittetik, maradjon az ott egy napig vagy egy évig, mert a tadsikok kivételével egész Turkesztanban e közmondást: „Hôte et poisson, en trois jours poison“ még nem ismerik. Házigazdámmal az ova-jától két napnyi, Kerkiből négy vagy öt napnyi járásra, s a régi Belkh-től csak öt órányi távolra levő Mezari Serifhez (a nemes sir) is tettem kirándulást. Minthogy azt állitják, hogy ez Alinak sirja, egész Turkesztanban fontos bucsujáró helynek tartják. A csodás sirt, Sahi Merdan Ali-ban (a hősök királya, t. i. Ali), mint Mezart szintén szokták nevezni, a történet feljegyzése szerint Szandsar szultán (1150) idejében találták meg. Minthogy Belkh köröskörül romokkal van elboritva, melyek a div-ek (ördögök) idejéből még kincseket tartalmaznának, a nevezett szultán itt ásatásokat tétetett, s ez alkalomkor fehér kőből készült táblát találtak, melyre ez volt irva: „Ez Alinak, Ebutalib fiának, a nagy hős és a próféta társának sirja.“ E körülmény ránk nézve csak annyi érdekkel bir, mert belőle kimutathatjuk, hogy a régi Belkh romjai (melyet a keletiek Ümm-ül-biladnak a városok anyjának neveznek), öt órányira terjedtek. Ma csak nehány földhalom mutatja a helyet, hol a régi Baktra állt, s az ujabb romokból csak egy félig összedőlt mecset méltó az emlitésre, melyet Szandsar szultán, szeldsuk fejedelem épittetett. Belkh ugyanis a középkor kezdetén az iszlami civilizatio főhelye volt, s akkor Kubbet-ül-Iszlam, az iszlam kupolájának neveztetett. Feltünő, hogy itt ugyan oly nagyságu és minőségü téglákat találtam, mint a jomutok közötti romokban, de egyet sem fedezhettem fel ék-irattal. Az ásatásokat kétségkivül nagy siker követné, de ezek csak akkor lennének lehetségesek, ha valaki 2–3000 európai szurony ajánló levelével lenne ellátva.

A mai Belkhnek, mely Turkesztan afghan tartományának főhelyéül tekintetik, s hol a szerdár helyőrségével együtt tartózkodik, csak télen van lakosa, minthogy már tavaszkor a legszegényebb is a magasabban fekvő Mezárra vonul, hol a hőség nem oly nyomasztó s a levegő nem oly rosz, mint a régi Baktra romjai között. Mig ez a veszélyes skorpiók sokaságáról hirhedett el, az előbbeninek a csodás piros rózsákról (Güli szurkh) van jelentékeny hire. E virágok Alinak állitólagos sirján54) nőnek s valóban szinre s illatra nézve a legszebbek, melyeket valaha láttam. A babona, mely különben az átültetés kisérletét már előre meghiusitá, azt beszéli, hogy e virágok más földben, sőt magában Mezarban is nem tenyésznének.

Hosszas várakozás után végre értesitve lettünk a herati karaván megérkeztéről. Kerkibe siettem azon hitben, hogy az utazást folytathatom, midőn a hazatérő rabszolgák által fizetendő vám felett keletkezett viszálykodás az elutazást ismét elhalasztá. Molla Zeman karavánjában ugyan is körülbelől 40 szabaddá lett rabszolga volt, részint Heratból, részint Persiából, kik védelme alatt, melyet a szegényeknek drágán kellett megfizetni, indultak haza, mert ha magányosan mennek, azon veszélynek vannak kitéve, hogy az uton ismét elfogatnak, s másodszor adatnak el. Bár Zeman az összes határhivatalnokokat jól ismerte, még is, valahányszor csak átkelt, mindig baja volt és pedig nem annyira a dij, mely itt meg van állapitva, mint a rabszolgák száma miatt, melyet ő mindig meg akart kisebbiteni, a hatóságok pedig nagyobbra tenni. A kit nem ismernek, mint rabszolgát fogják meg, s minthogy ez ellen mindenki védelmezni akarja magát, a lármának, veszekedésnek nincsen hossza vége. Végül még is mindent a kervanbasi tetszésére kell bizni, ki 100–150 utas közül, kik alája vannak rendelve, csak azokat nevezi meg szabaddá lett rabszolgáknak, kik arczvonásuk, beszédök vagy más ismertető jelek folytán félreismerhetlenek. Általában a csavargók s oly utazók, kiknek nincs határzott czéljuk, a legtöbbször gyanusittatnak, s minthogy ezek leginkább hadzsiknak szokták magukat nevezni, Molla Zemannak az a politikája, hogy Bokharában, a mennyire csak lehetséges, minél több hadzsit hoz össze, s ezeknek soraiba aztán rabszolgáit mint álhadzsikat rejti el.

Egész napig tartott, mig az árucsomagok, emberek, tevék, lovak és szamarak megvizsgálva lettek; végre útra indultunk egy vámhivatalnok kiséretében, ki szigorún ellenőrködött, hogy valljon valamely mellékúton nem csatlakoznak-e más utazók a karavánhoz. Csak midőn már túl voltunk a lakott részen, mely egyszersmind Bokharának is határa, tért vissza a hivatalnok, s mi utunkat a sivatagon át folytattuk, melyen keresztül az Andkhuj khánságot két nap alatt voltunk elérendők.

Mig a csöndes éjjelen, jól megrakott csacsim virgonczan tova poroszkált, először villant át agyamon az örvendetes gondolat, hogy a bokharai khánság már hátam mögött van s most visszatérőben vagyok a kedves nyugat felé. Elgondoltam, hogy utazási tapasztalatom ugyan nincs sok, de visszahozom a legdrágábbat, – életemet; és szivemet alig csillapithatám le azon örömérzés alatt, hogy talán további utamon is a szerencse által kisértetvén, elérem Persiát, legforróbb vágyaim Mekkáját. Karavánunk, mely 400 teve, nehány ló és szamárból állt, hosszu lánczolatot alkotott, s miután egész éjjel derekasan haladtunk, késő reggel Zejd állomásra érkeztünk, melynek nehány kútja van rosz vizzel, s mely Kerkitől hat mértföldnyire fekszik. Mint mindjárt az első állomásnál észrevettem, a karavánban kivülem még sok más egyén volt, kik vágyva tekintettek Közép-Ázsia legdélibb határára. Ezek a szabaddá lett rabszolgák valának, kikkel mi hadzsik együtt csoportosodtunk, s kik között a legszomorúbb viszonyokat fedeztem fel. Mellettem egy az öregség alatt meghajlott apa volt, ki fiát, egy 30 éves férfiút Bokharából váltotta ki, hogy honn hátrahagyott menyének a férjet, unokáinak az atyát visszaadja. Az ár 50 arany volt, oly összeg, mely a szegény öreget koldusbotra juttatá, de ő igy szólt: „Inkább elszenvedem a szegénységet, minthogy fiamat lánczok között lássam.“ Hazája Khaf volt Persiában. Nem messze tőlünk egy más egyén feküdt ugyan e városból, egy még erőteljes, de a bánatban megőszült férfiú, kitől a turkmanok nehány évvel ezelőtt elrabolták nejét, nővérét és hat gyermekét. A szegénynek egész évig kellett Khivában és Bokharában utaznia, hogy a rabszolgaságban sinylődő családját megtalálhassa. Hosszu keresés után megtudta, hogy neje, nővére s két legifjabb gyermeke a rabság sulya alatt elveszett, a fenmaradt négy gyermek közül csak kettőt válthatott ki, mert a másik kettőért, kik csinosan felnőtt leányok voltak, igen magas váltság-díjt követeltek. Ott ült egy fiatal herati, ki ötven éves anyját váltá ki. A nő csak két évvel ezelőtt, midőn Heratból Gurian-ba férje s legidősb fia kiséretében ment, lett megtámadva s miután a férfiakat, kik védelmezték, a turkmanok lándzsái és kardjai alatt látta elhullani, véghetlen szenvedések után Bokharában tiz aranyon adatott el. Most kettős árt kellett fizetni, mert a vevőben felismerték fiát, s a gyermeki érzelmeket uzsorás módra kizsákmányolták. Még egy szerencsétlent kell fölemlitenem Tebbeszből, ki nyolcz év előtt jutott rabságba, s két év előtt atyja által váltatott ki. Apa és fiú hazatérőben, szülővárosuktól csak három órányi távolban támadtattak meg a turkmanok által, visszakisértettek Bokharába s eladattak. Most mindketten ismét megszabadultak s hazájukba tértek vissza.

De minek fessem tovább e sötét képeket? Sajnos, hogy ezek csak egyes vázlatok ama fájdalomtelt csapásokból, melyek ama vidékeket, különösen azonban Persia észak-keleti részét, évszázadok óta pusztitják. Ugy tartják, hogy a tekketurkmanok közül jelenleg 15,000 lovasnál több éjjel-nappal rablómerényleteken töri fejét, s könnyen elképzelhetjük, hogy e zsákmányszomjas rablók mily sok házat és falut, mily sok családi boldogságot rombolnak szét.

Zejdből délfelé indultunk el. Az egész vidék sivár, sik sivatag, melyen csak itt-ott terem a kórónak egy neme, a tevék kedvencz takarmánya. Meglepő, hogy ez állatok mint szakaszthatják le nyelveikkel és nyelhetik le a növényt, mely a legdurvább kezet is megsebezhetné. Folytonosan délnyugati irányban haladtunk s a távolban nehány lovast mutattak a karaturkmanok törzséből, kik rablásra leselkedtek s megtámadták volna karavánunkat, ha oly számosan nem vagyunk. Este felé letelepedtünk. A kalandorok kétféle irányban, hozzánk egész közel vágtattak el, de miután nehány lövést küldöttek utánuk, nem kisértették meg másodszor. Napnyugvás után egy órával útnak indultunk s egész éjen át nagy vigyázatossággal haladván, a legközelebbi reggel Andkhuj város romjai közé érkezénk.

A karaván az egykori város végén a khán csiharbagjához közel telepedett le, az összes utazókkal, kik a lakók elhirhedt rablási vágya miatt a kervanbasi védelme alól nem mertek eltávozni. Mint hallottuk, itt nehány napi tartózkodás volt elhatározva, mert a vám miatti tárgyalások, melyeket a khán vagy első vezire személyesen vezettek, rendszerint hosszura nyultak. A khán, szokás szerint, kezdetben rendkivüli nagy dijt követel az emberek, (az az rabszolgák), állatok és árukért; de minthogy alkudni lehet vele, a dijak leszállitása egyes egyedül a kervanbasi ideje és ügyességétől függ. Hogy ez unalmas üzletnél ne legyek jelen, a többi hadzsival a városba mentem. Itt egy régi medresze hűs árnyékában akartam pihenni, s a bazáron áruimat árulni, hogy azoknak eladásából a napi élelmet fedezzem s egy kevés pénzt is szerezzek. A romokban sokáig kalandoztam, mig a khán lakása közelében, egy mecset udvarában helyezkedhettem el. A bazár csak nehány boltból állt, hol kenyeret, s két vagy három raktárból, hol kis mennyiségü vásznat s kész ruhákat árultak. Jelenlétünk a piaczot némileg megélénkité, nők és gyermekek reggeltől estig állták körül kirakott áruinkat, de még sem volt keletük, mert pénz helyett gyümölcsöt s kenyeret hoztak s oly országban, hol 50 dinnyét adnak egy tenge-ért, a nyers termény-cserébe nem bocsátkozhattunk. A dinnyék koránsem oly jók, mint az Oxus partján termők; de feltünő, hogy e sivatag alaku vidéken, melyet a Majmeneből ide folyó kis sós patak csak kevéssé öntöz, a gyümölcs, gabna és rizs nagy mennyiségben terem. Nyáron e patak vizét, melynek rosz izét a lakosok már megszokták, az idegen alig ihatja, s bár nem oly ártalmas, mint a bokharai, mint mondják, mégis sok rosz következménynyel jár. Az éghajlatnak is rosz hire van, s egy persa vers joggal mondja: „Andkhujnak keserü sós vize, égő homokja, mérges legye, sőt skorpiója is van; ne dicsérd, mert ez a valódi pokol képe.“ Mind e hátrány daczára Andkhuj 30 évvel ezelőtt még igen virágzó volt s 50000 lakost számlált volna, kik a finom fekete, nálunk asztrakánnak nevezett báránybőrrel Persiába nevezetes kereskedést üztek, s Bokharával, hol e czikk első minőségben található fel, nagyban versenyeztek.

Andkhuj tevéi is a legkeresettebbek egész Turkesztanban, különösen azoknak egy faja, mely ner-nek neveztetik, s a nyak és mellről lefüggő gazdag szőr, karcsú termet és ritka erő által tűnik ki. Most ez állatok már ritkán találhatók, mert maguk a benszülöttek is részint kivándoroltak, részint elvesztek.

Molla Iszháknak egy földije lévén itt, ki egyike volt a legtekintélyesebb imámoknak, s minket többször meghitt magához, alkalmam nyilt az itt lakó papi notabilitásokkal megismerkedni, és meglepetve láttam azon nagy rendetlenséget, mely itt úgy az igazságszolgáltatási mint vallási ügyekben uralkodott. A kazi kelan (főbiró), ki Bokhara és Khivában nagy tekintélyben állt, itt a gúny tárgya; kiki azt teszi, amit maga eszével helyesnek talál, s ajándékkal a legégbekiáltóbb bűnt is jóvá lehet tenni. A lakosok ennélfogva Bokharát, mint az igazságosság, jámborság s földi nagyság példányképét emlegetik, és boldogoknak éreznék magukat, ha az emir őket kormánya alá venné. Egy öreg özbeg megjegyzé, hogy még a frengik (angolok) is, isten bocsássa meg bűneiket, jobbak a mostani müszülman kormánynál. Hozzá tevé, miszerint emlékszik még egy hekim basira (Moorcroft?), ki atyjának házában halt meg, még Hajder emir korában; ügyes varázsló és jó orvos volt, s csak rajtaállt, hogy gazdaggá legyen, és mégis mindenki, még az asszonyok iránt is szerény s leereszkedő volt. Többektől kérdezősködtem ez utazó haláláról, mindenki azt mondta, hogy lázban halt meg, a mi valószinűbb is a megmérgeztetésről szóló elbeszélésnél.

Andkhujnak jelenleg vagy 2000 háza van, melyek a várost teszik, s mintegy 3000 sátra, melyek vidékén, s a sivatag szélén és oázain vannak elszórva. Lakóinak számát 15000-re teszik, nagyobbrészt alieli turkmanok, özbegekkel és kevés tadsikokkal vegyest. Andkhuj annak előtte úgy, mint Khulum, Kunduz és Belkh, önálló khánságot képezett; de minthogy a herati főúton fekszik, az emlitetteknél jobban volt a bokharai és afghanisztani khánok megtámadásainak kitéve. 1840-ig, azt mondják, meglehetősen virágzó állapotban volt. Bokhara főuralma alatt állt, és az Oxus felé diadalmasan előnyomuló Jar Mohammed khánt kellett fentartóztatnia. Ez négy hónapig ostromlá a várost, s végre rohammal bevévén azt, kiraboltatá és romba dönté; a lakosok nagy része pedig, mely már nem menekülhetett, az irgalmatlan afghanok fegyvere alatt hullt el. A mostani fejedelem, Gazanfer khán, hogy a végveszélyt kikerülje, az afghanok kezébe adta magát, a mi egyrészt Bokharát, másrészt a szomszéd Majmenét tette elkeseredett ellenségeivé; és mialatt mi Andkhujban voltunk, a belkhi szerdarral személyesen kellett részt vennie egy ütközetben e város ellen, melyben a kis Majmene mindkettőjöket megverte.

Karavánunkban ezalatt furcsa dolgok történtek. A vezir, a khán távolléte alatt megakarván gazdagodni a szerfeletti vámokból, már összeveszett a kervanbasival. A szóvita csakhamar vad verekedéssé fajult, s miután a lakosok a karavánnak fogták pártját, mindkét fél komolyan fegyverkezni kezdett s a legvégsőre is kész volt. Szerencsére a jó indulatu, szelidlelkü khán visszatért hadjáratából, eligazitotta a vitás ügyet, leszállitván a vezir tulságos taksáit, s azon figyelmeztetéssel bocsátott el minket, hogy vigyázzunk az úton, mert a turkmanok, felhasználva a politikai zavargásokat, nagyobb csapatokban folyvást bekalandozzák az utakat. Ettől azonban nem féltünk, mert karavánunk Andkhujban kétszeres számra növekedvén, nem volt okunk a rablók megtámadásaitól tartanunk.

Még az nap délután felkerekedénk, és az Andkhujtól egy órányira fekvő s gyülhelyül kitüzött Jeketut-nál ütöttünk tábort. Innen éjjel folytattuk utunkat, s első állomást a Majmene-ből folyó patak partján tartottunk, melynek medre némely helyen igen mély, partjai pedig fákkal sűrűn be vannak nőve. Andkhujtól Majmenéig 12 mértföldnyinek mondják az utat, melyet a tevék két nap alatt tesznek meg. Ez állomásig négy mértföldet mentünk volt, s a hátralévő nyolczat könnyen megtehettük volna, ha a második állomást, Khajrabadot nem kellett volna titokban megkerülni, s reggelig Majmene határát elérni. Khajrabad ugyanis ekkor afghan kézben volt, s a kervanbasi méltán óvakodott azt megközeliteni, mert az afghanok rablásszerű vámszedéseitől még béke idején is van mit félni. Könnyen képzelhető, mint bánt volna most ezen város katonai parancsnoksága a karavánnal, ha ez kezei közé kerül. Nehány khajrabadi, kik a karavánban voltak, s szülővárosukhoz közel, attól el akartak válni, kényszerittettek az utat velünk együtt folytatni, mert féltünk, hogy elárultatunk, s felfedeztetés esetében az afghanok az egész karavánt kifosztották volna. Bár a szegény tevék nagyon meg voltak terhelve, mégis déli tizenkét órától fogva másnap reggeli nyolczig szakadatlanul mentünk; a túlságosan elfáradt állatok útközben elhagyattak, s nagy volt az öröm, midőn másnap reggel szerencsésen elértük a majmenei khánságot. Ez állomásnak különben az emberkéz által készitett akadályokon kivül még más nehézségei is voltak, mert mint egy kilencz mértföldnyire Andkhujtól a vidék mind domborubbá, s Majmenehez közeledve mind bérczesebbé lesz. Ezenkivül még a veszélyes Batkak nevü ingoványos térség egy részén kellett áthatolnunk, melyen a forró időjárás daczára is mély volt az iszap, s ebben tevéink és szamaraink sokat szenvedtek. Nekem erős állatom volt, de apró lábai nagyon gyakran besüppedvén, végre megúnta a sok felkelést, és csak nagy lárma, kérés és húzavona után sikerült Bálám e lovát puha fekhelyéből ismét járásra birni.

Egy kis, Akkale nevü váracs mellett ütöttünk tábort, mely négy órányira fekszik Majmenétől. A kervanbasi, hogy megköszönje istennek a szerencsés megmenekvést, két birkát ajándékozott a hadzsiknak. Én mint senior, felszóllittattam az ajándék elosztására; egész nap pecsenyéztünk kenyerezés helyett, és este közös erővel egy telkin-t énekeltünk el, melyet egy zikr-rel kisértettem; azaz teli torokkal kétezerszer kiáltottuk: ja hu! ja hakk! Innen jelentetett meg érkezésünk Majmenébe, estve felé egy vámtiszt, egy udvarias özbeg jött mindent felirni. Még éjjel megindultunk, s másnap reggel Majmenébe érkeztünk.