MAJMENE. – POLITIKAI ÁLLÁSA ÉS FONTOSSÁGA. – AZ URALKODÓ FEJEDELEM. – FÉLTÉKENYSÉG BOKHARA ÉS KABUL KÖZT. – DOSZT MOHAMMED KHÁN. – ISAN EJUB ÉS MOLLA KHALMURAD. – MAJMENE VÁR ÉS KHÁNSÁG. – MEGSZÖKÖTT OROSZ FEGYENCZEK. – MURGAB FOLYÓ ÉS BALA MURGAB. – DSEMSIDIEK S AFGHANOK. – TÚLSÁGOS VÁM. – KALE NO. – HESZARE. – ADÓK ÉS ROSZ IGAZGATÁS AFGHANIÁBAN.

Mielőtt Majmenébe bevonulnánk, e vidék politikai viszonyaival akarom az olvasót megismertetni, mert nevezett város e tekintetben fontos szerepet játszik, s némi előleges megjegyzéseket elkerülhetlenekké tesz. Az Oxuson innen Hindukusig és Heratig elterjedő vidék örök idők óta folytonos háborúskodások s viszályok szinhelye volt; részint a rajta fekvő apró rabló államok részéről, melyek közől csak Kunduzt, Khulumot, Belkhet, Akcsét, Szerepult, Siborgant, Andkhujt és Majmenét emlitem, részint a szomszédos bokharai és kabuli emirek részéről, kik, hóditási terveik elősegéllése végett vagy a viszálkodást szitották azok közt, vagy bele avatkozva ügyeikbe, egy vagy más várost magukhoz ragadtak, függő állásba hoztak, és czéljaikra felhasználtak. E két fejedelem fővetélytárs volt e vidéken. E század kezdetéig, csekély kivételekkel Bokharának befolyása volt túlnyomóbb, de az ujabb időben a durani, szadduzi és barekzi afghan törzsek által kiszorittatott, és Doszt Mohammed khánnak részint erőszak, részint csel által sikerült mindezen apró államokat, Bedakhsan és Majmene kivételével hatalma alá hajtani. Ő alakitá a Turkesztan tartományt s tette Belkhet ennek fővárosává, mely egy szerdarnak, ki mellé 10,000 ember, részben paltan (rendes sereg), részben benszülött katonaság és három üteg tábori ágyú adatott, lett székhelyévé. A hegyes Bedakhsan birtokáért az erélyes Doszt Mohammed khán nem igen fáradozott; a benszülött fejedelem hűbéresének nyilvánitá magát, s az afghan pillanatra ki volt elégitve. Másként állt a dolog Majmenével, mely Bokharának fele útján fekszik, s ugy Jar Mohammed khán, mint Doszt Mohammed khán által sikertelenül ostromoltatott. 1862-ben, midőn az öreg barekzi fejedelem utolszor nyúlt fegyverhez a hűtlen Herat ellen, egész Közép-Ázsia remegett; de Majmene ekkor is ellenállt, özbeg lakosainak vitézsége közmondásossá vált, s képzelhető a város büszkesége, midőn Doszt Mohammed khán halála után avval állhatott elő, hogy ő volt az egyetlen, ki nem hódolt az afghan hatalomnak.

Doszt Mohammed khán halála, Közép-Ázsia történelmének egyik legfontosabb eseménye, rögtön nagy változások és politikai zavargások jövőjeül tekintetett. A bokharai emir első akarta az alkalmat felhasználni, általánosan ismert fösvénysége daczára 10,000 tillát küldött segélyül a kis Majmenének, s elvégeztetett, hogy az emir átkelvén az Oxuson, egyesült erővel fogják a közös ellenséget, az afghanokat megtámadni. De Majmene mostani uralkodója, egy 22 éves tüzes fiatal ember, ki nem győzvén szövetségesét bevárni, egymaga megkezdte a háborút, és nehány kis helyet elfoglalván az afghánoktól, palotája kapujára 300 hosszuhajú fejet tűzött ki. A városban tartózkodásunk alatt épen uj, nagy háborúra történtek előkészületek.

Karavánunk itt is a városon kivül táborozván, egy bizonyos Isan Ejubnak tekkiéjében szálltam meg, kihez hadzsi Szalihtól ajánlólevelet kaptam. Minden áron iparkodtam ez ember jó indulatát megnyerni, mert nagyon féltem, hogy Majmenében olyan emberrel találkozhatom, ki által felfedeztethetem, s igy a legnagyobb veszélynek lehetek kitéve. Ugyanis Konstantinápolyban egy bizonyos Molla Khalmuraddal ismerkedém meg, ki majmenei születésünek adta ki magát, s a dsagataj török nyelvben négy hónapig tanitóm volt. E furfangos molla már a Bosporus partján kinézte belőlem, hogy nem vagyok az a Resid efendi, kinek tartattam. Tudván szándékomat, hogy Bokharába akarok utazni, ciceronémnak ajánlkozott, és azt mondá, hogy az angol Molla Juszufot (Dr. Wolf) is ő szolgálta ezen útjában. Én kétségben hagytam szándékaim felett, mire ő Mekkába ment, s miután azt mondá, hogy onnan Bombayn és Karacsin keresztül hazájába szándékozik, már Bokharában féltem a vele való találkozástól, mert meg valék győződve, hogy daczára jóságomnak, melylyel elhalmozám, mégis a legcsekélyebb összegért képes lesz elárulni. Az afghan hadjárat által Majmene és Bokhara közt a közlekedés meglévén szakadva, elég szerencsés valék vele itt nem találkozni. Majmenében alig hittem őt kikerülhetni, s hogy támadását megelőzzem, azáltal kellett szilárd állást foglalnom, hogy az általánosan tisztelt Isan Ejub bizalmát s barátságát megnyerni iparkodjam. Három napi tartózkodás után e városban jobbnak találtam, ha magam kezdem meg a dolgot, és kérdezősködtem utána. „Hogyan, mondá az Isan csodálkozva, ismerted Khalmuradot? (Béke neki és hosszú élet nekünk!) Ő szerencsés volt Mekkában halhatni meg, s kebelbarátom lévén, házamba vettem gyermekeit, s e kis fiú – tevé hozzá egy gyermekre mutatva, – az ő fia.“ Egy egész zsinór üvegklárist adtam a gyermeknek, három fatihát mondtam el az elhúnyt lelki üdveért,55) és indokolt félelmem igy véget ért.

Szabadabban kezdék tehát mozogni, s egy utcza sarkán nemsokára felállitám bódémat; mely azonban, miután nagy sajnálkozásomra mitsem vásárolhattam hozzá, nagyon kicsiny kezdett lenni. „Hadzsi Resid, mondá társaim egyike, késeid, tűid s üvegklárisaid felét már megetted, a másik felét s a szamaradat is rövid idő alatt megeszed, mi lesz aztán belőled?“ Igaza volt, de mit tehettem? Jövőm, különösen a közeledő tél aggasztott, mert messze voltam még a persa határtól, s minden kisérletem, erszényem megtöltésére, sikeretlen maradt. Különben csakhamar megvigasztalt azon tapasztalás, hogy az özbeg sohasem ereszt el ajtajától egy dervist, hadzsit vagy koldust üresen; kenyeret, gyümölcsöt, sőt imitt-amott egy-egy darab ruhát is remélhettem, s ez untig elég volt utam folytatására. Hogy szenvednem, még pedig igen sokat kellett szenvednem, azt elképzelheti az olvasó, de a megszokás, s az Europába visszatérés édes reménye nagyot könnyitett terhemen. Édesen aludtam szabad ég alatt a puszta földön, s túlboldognak érzém magamat, hogy a felfedeztetéstől és kinos haláltól való folytonos félelmen végre túladhattam, mert már senki sem kétkedett hadzsi voltomban.

A majmenei khánság, a mennyiben lakva van, 18 mértföld széles s 20 mértföldnyi hosszu; s a fővároson kivül 10 falu és helységből áll, melyek közől Kajszar, Kafirkale, Alvar és Khodsakendu emlitésre méltók.

Az állandó lakosok és nomádokra oszló népséget 100,000 főre teszik, nemzetiségökre legnagyobb részt özbegek a Min, Acsmajli és Daz törzsekből; 6–8000 jól fegyverzett lovast állithatnak sikra, s a mint már mondám, általánosan ismeretesek vitézségökről. Majmene mostani uralkodóját Hüszejn khánnak hivják, fia Hükumet khánnak, kit saját testvére, a mostani fejedelemnek még életben levő nagybátyja a vár faláról lelöketett, hogy – a mint mondá – derék fiának kezébe jussanak az ország dolgai. De ez még kormányképtelen levén, e gazság oka könnyen elgondolható; Mirza Jakub – ez neve a szeretetreméltó nagybátyának, – ugyan csak mint vezér szerepel, de kiki tudja, hogy ő uralkodik Hüszejn khán nevében.

Majmenében különben jobban szerették a fiatal uralkodót nagybátyjánál. Mig nálunk is kellemes külsejü férfinak mondanák, az özbegek szemében tehát valódi Adonis. Dicsérik jó szivét, s elfeledik azon kegyetlen törvényt, mely szerint a khán testi vagy pénzbeli büntetések helyett bármely alattvalóját Bokharába küldheti a rabszolgavásárra. A majmenei khánok havonkint küldenek egy csapat ily szerencsétlent Bokharába, s ez régi szokás levén, senkinek sem tűnik fel.

Majmene városa hegyek közt fekszik, s csak egy negyedórányiról látható. Piszkos és rosszul épült, 1500 agyagkunyhóból áll, van egy téglából épült bazárja, mely már enyészetnek indul, három agyagból épült mecsetje s két téglából rakott medreszéje. Lakosai özbegek, s ezeken kivül tadsikok, heratiak, s mintegy ötven zsidó család, nehány hindu és afghan, kik mind egyenlő szabadságot élveznek, s vallási vagy nemzetiségi tekintetekből nem nyugtalanittatnak. A mi Majmenét mint várat illeti: sem az egyszerü város falak és árkokban, sem a város nyugati részén lévő váracsban, nem találtam meg azon óriási erősséget, mely Doszt Mohammed khán angol módra fegyelmezett afghan tűzérségének ellentállhasson. A földből rakott városfalak tizenkét lábnyi magasak, s öt láb szélesek, az árok sem mély, sem igen széles, a váracs ugyan egy magányosan fekvő dombon elég magasan s meredeken áll, de közelében magasabb hegyek vannak, melyekről egy üteggel pár óra alatt az egészet össze lehet lövöldözni. Valószinű tehát, hogy Majmene hires ereje nem falai s árkaiban, hanem inkább védői vitézségében rejlik. Majmene özbegjeiben első pillanatra felismerjük a merész s rettenthetlen lovast, kivel csak a sehri-szebzi özbeg versenyezhet. E kis khánság határozottan harczias jelleme, mely még ehhez a Murgab folyónál lévő hegyszorost is birja, az afghanoknak vagy bármely más hóditónak, kik délről nyomulnak az Oxus felé, mindig sok dolgot fog adni. Kerki erőditvényei kevés ellentállást nyujtanak; s a ki Bokharát akarja megnyerni, elébb Majmenét kell elpusztitania, vagy barátságát magának biztosítania.

Itt már nem vámi nehézségek, hanem magán érdekek tarták vissza a kervanbasit s karavánunk első kereskedőit. Legalább két vagy három lóvásárt akartak bevárni, mert itt olcsón szép lovakat lehet venni, melyek a vidék özbegjei s turkmanjai által vásárra hozatnak s nagyrészt Heratba, Kandaharba, Kabulba, sőt gyakran még Indiába is kivitetnek. Olyan lovakat, milyeneket Persiában 30–40 aranyon láttam eladatni, itt 100–160 tengén lehet kapni; sőt még Bokhara, Khiva vagy Karsiban sem láttam ilyen szép és olcsó lovakat. De e vásáron nemcsak lovakban van nagy választék, hanem termények és belföldi iparkészitményekben is, mint szőnyegek s más részint pamut, részint teveszőr szövetekben, melyeket a turkman és dsemsid nők készitenek. Jelentékeny a kismis (száritott szőllő), ánis és pistaczia kivitel Persiába s Bagdadba, mely czikkek mázsája 30–40 tengén kél el.

Nyolcznapi itt mulatás után kimentem a városon kivül időző karavánhoz, hirt venni utunk folytatásáról. Itt nagy csudálkozva hallám, hogy már egész nap engem keresnek, hogy négy, a khán nagybátyjának parancsára elfogott rumit szabaditsak ki, mert a biró itélete szerint csak azáltal tisztulnak meg azon gyanú alól, mintha megszökött rabszolgák volnának, ha egy hiteles tanú bizonyitja, hogy csakugyan oszman eredetűek. De mielőtt a khánhoz mennék, bemutatom az olvasónak földieimet, mert karavánunk e felette érdekes személyeit majd elfeledém. Ez emberek orosz fegyenczek voltak, kik Szibériából, a tobolszki kerületből, hol nyolcz év óta nehéz számüzetésben éltek, a nagy kirgisz sivatagon át Bokharába szöktek, s innen Heraton, Meseden s Teheránon keresztül Gümrübe akartak visszatérni. Szökésök s egyéb kalandjaik története igen hosszú, azért csak nehány dolgot mondok el belőle röviden.

Az utolsó török-orosz háborúban egy razzia alkalmával (csapao), melyet hivatalból, vagy a mi valószinűbb, saját rovásukra kezdtek, egy czirkáló orosz csapat kezébe kerültek, s ily módon Szibériába vitettek. Itt nappal fát kelle vágniok a tobolszki erdőkben, éjjel börtönbe zárattak, melyben kenyeret s levest, és csak ritkán húst is kaptak. Évekig tartott, mig az őket az erdőben őrző katonáktól oroszul megtanultak. A beszélgetés bizalmat szült, nemsokára megkinálták egymást a vodkipalaczkkal, és múlt tavaszon, mikor egyszer a két őrt álló katona kissé mélyebben nézett a kancsó fenekére, a fegyenczek tévedésből a tölgyfák helyett őreiket vágták le, fejszéiket felcserélték ezek fegyvereivel, és hosszas, veszélyes bolyongás után, mialatt fűből s gyökerekből éltek, végre nehány kirgisz sátorra akadtak. Itt biztosságban voltak, mert a nomádok jó cselekedetnek tartják az ily szökevényeknek menhelyet adni. A kirgisz sivatagról Taskenden át Bokharába jöttek, hol az emirtől egy kis útravalót kaptak; útközben ugyan többször gyanúba fogattak, mintha szökött rabszolgák volnának, de komoly veszély csak Majmenében érte őket.

Utitársaim s a kervanbasi nógatására Isan Ejub kiséretében még az nap elmentem a várba. A khán helyett nagybátyja fogadott, ki nyilatkozatomat illetékesnek tartván, a négy szökevényt szabadon bocsátá. A megmenekültek könnyes szemmel mondtak köszönetet, s az egész karavánban nagy volt az öröm. Két nap mulva folytattuk utunkat Herat felé.

Utunk innen folyvást hegyes vidéken vezetett. Az első állomásnak, melyet délnyugati irányban hat órai haladás után értünk, neve Almar volt, és szétszórva fekvő faluból állt. Alig telepedett itt le a karaván, megjelent a majmenei vámszedő nehány lovas kiséretében, valami utólagos vámot követelni. Volt lárma, vitázás és órákig tartó alkudozás, de végre engednünk kellett, s miután a szegény kervanbasi s a kereskedők áruik, állataik és rabszolgáikért még egyszer megfizettek, estve tovább indultunk. Éjfél felé, mialatt Kajszar nevü jelentékeny helyen mentünk keresztül, Narin állomáshoz értünk, s ez öt mérföldnyi ut keskeny, termékeny, de elhagyott völgyeken vitt keresztül, mert a szép vidéket a turkmanok, dsemsidik és firuzkuhiak rablásai nagyon bizonytalanná teszik. Narinban csak nehány óráig pihentünk, mert egy hét óráig tartó út volt előttünk. Miután egész nap szakadatlanul haladtunk, este a Csicsektü nevü falu és állomást értük el, melynek közelében egy másik, Fehmgüzar nevü falu fekszik. A kervanbasinak s nehány más utitársunknak az innen délkeletre a hegységek közt három órányira fekvő Kkodsakendu faluban levén dolguk, itt egy egész napot időztünk. E helyet tekintik Majmene és Turkesztan határának. Egy Devletmürad nevü jüzbasi, ki itt mind határőr szerepelt, kamcsin pulu, azaz ostorpénz56) név alatt ismét vámot vett rajtunk, most harmadszor a majmenei khánságban. Midőn egy herati kereskedőnek bámulatomat fejezém ki ez igazságtalan eljárás felett, ezt felelte: „Hála istennek, hogy csak vámot kell fizetnünk. Azelőtt Majmenén s Andkhujn keresztül az ut nagy veszélylyel járt, mert a khán maga fosztatá ki a karavánokat, s mi mindenünket elvesztők.“ Itt Csicsektuban láttam az utolsó özbeg nomádokat, s meg kell vallanom, hogy mély megilletődéssel bucsuztam el e derék becsületes emberektől; s e nép nomádjai, kikkel a khivai és bokharai khánságokban találkoztam, egész Közép-Ázsiában a legjobb hatással voltak reám.

Itt egy csapat dsemsidi, melyet a khán Bala Murgabból küldött elénk, vette oltalmába a karavánt; mert az ut innen egy jó széles völgyön vezet keresztül, melytől jobbra a szarik-turkmanok, balra a rabló firuzkuhiak laknak. A föld igen termékeny, de uratlan s miveletlen. A mint hallám, az egész uton Bokharától idáig, nem volt a karaván oly fenyegető veszélynek kitéve, mint itt. Őrizetünket 36 jól felfegyverzett lovas dsemsidi képezte, kikhez még vagy hatvan harczképes ember csatlakozott a karavánból; és még is az egész uton jobbra balra minden dombra táborszemek küldettek, s mindenki a legnagyobb feszültségben volt; képzelhető, mint érezhették magokat ily pillanatokban a szegény kimenekült rabszolgák, kik sok fáradság és nagy költséggel eddig eljutottak, s most uj szolgaság veszélye által voltak fenyegetve. De a karaván nagysága s különösen ébersége, szerencsésen megóvott minden támadástól. Egész nap pompás réteken haladtunk, melyeket az előrehaladt évszak daczára térdig érő fű és virágszőnyeg boritott, s éjjel kipihenve magunkat, másnap reggel a Kale Veli vár romjaihoz értünk, melyben két év előtt még laktak, de mely a szarik-turkmanok egy nagy alamanja által megtámadtatva, kipusztittatott. A benlakók részint rabszolgákul adattak el, részint agyonverettek, s a pusztán álló ház és várfalak rövid idő alatt teljesen romba fognak dőlni. A dsemsidi lovasok, kik még csak egy nap óta kisértek, már itt követelték kamcsinpulujokat; minden gyalog vagy lovas embernek egyszer, a rabszolgáknak kétszeresen kellett fizetniök. Azt álliták, hogy azon vámilletékből, mely Bala Murgabnál szokott szedetni, nekik mi sem jut, s igy követelésük igazságos.

Csicsektuból való elindulásunk után másodnapra este felé vége lőn a szép utnak s a völgyes vidéknek. A Murgab folyóhoz vivő ut innen vad bérczszoroson vezetett keresztül, mely helyenként igen meredek s e mellett oly szűk, hogy egyes megterhelt tevék csak nagy nehezen bujhatnak át rajta. A mint hallám, ez az egyetlen járható út, mely a folyó partjához vezet. A seregeknek, melyek a Murgabon át akarnak kelni, vagy a sivatagon kell keresztül menniök, s a szalorok és szarikokkal jó barátságban állniok, vagy az emlitett szoroson áthatolniok, hol a dsemsidik barátságát kell megnyerni, kik e meredek utakon a legerősebb seregnek is nagy kárt okozhatnak. Csak éjfélre értünk a folyó partjához, ember és állat ellankadva a fáradságos bérczi uttól, csakhamar mély álomba merült. Midőn másnap reggel felébredék, láttam, hogy egy magas hegyektől körülvett völgyben vagyunk, melynek közepe, a Murgab57) tiszta zöld habjai által átmetszve, kellemes látványt nyujtott. Félóráig haladtunk a part hosszában, az átkelésre alkalmas helyet keresve, mert a folyó igen gyors, s bár nem nagyon mély, a magas partok s a viz medrében lévő sziklák miatt nem mindenütt átgázolható.

A lovak kezdték meg az átkelést, ezeket követték a tevék, s végül maradtak a szamarak. Ez állatok, a mint tudva van, a halál és tüznél is jobban félnek a viz és iszaptól; szükségesnek tartám tehát tarisznyámat, melyben utam legbecsesb zsákmányai, kézirataim voltak, egy teve hátára tenni. Magam az üres nyeregbe ültem s ugy hajtám neki szamaramat a viznek. Az első lépteknél, melyeket az állat a ragadó folyam köves medrében tett, észrevettem, hogy baj lesz; le akartam szállni, de ez felesleges lett volna, mert nehány lépéssel odább paripám egyszerre elesett, aztán a parton álló utitársaim hangos kaczagása közben, megrettenve, gyorsan, a mint csak kivántam, átvágtatott a tul partra. A Murgab tiszta habjaiban élvezett reggeli hideg fürdő csak azért volt kellemetlen, mert nem öltözhettem át, s kénytelen valék néhány órát szőnyegek és zsákokkal betakarva tölteni, mig átázott ruhám a napon megszáradt. A karaván közel a várhoz tábort ütött, melynek belsejében házak helyett csupa sátrak vannak, a hol is a dsemsidiek khánjai vagy fejedelmei székelnek.

A Murgabvölgy ezen, Bala Murgab, azaz felső Murgab58) nevü része, a hezarei magas hegyláncz határától Marcsahig (kigyókut) terjed, hol a szalor-turkmanok laknak; s örök idők óta a dsemsidiek birtokában van, kik időközben ugyan nehányszor elüzettek, de ismét visszatértek. A vártól délnyugotra a völgy oly keskeny lesz, hogy hegyszorosnak volna nevezhető, melynek közepében a Murgab tajtékot verve pokoli lármával rohan tovább. Csak Pendsdehen felül, hol a folyó mélyebb s lassubb lesz, tehet a völgy szélessége egykét mértföldet. Azt mondják, hogy azon időben, midőn még Merv létezett, e vidék meglehetős virágzó volt, de most a turkmanok fészkelnek benne, kiknek lépteit mindenütt romok és pusztulás jelölik.

A dsemsidiek Dsemsidtől, a pisdadiak mesés királyától származtatják magokat. Ez állitás valóságát természetesen kétségbe lehet vonni. De tagadhatlan, hogy persa eredetüek, a mit nem annyira nyelvük, mint inkább tisztán irani arczjellegük bizonyit, melyet e nomádok oly szeplőtlenül őriztek meg, a mint azt még Persiának is csak déli tartományaiban találhatjuk. Évszázadok óta a persa nemzet legszélső határára vetődve, a folytonos harczok által számuk nagyon leapadt. Nincsenek többen 8–9000 sátornál, melyekben a nevezett völgyben s a határos hegységekben elszórva, nagy nyomorban élnek. Nagy részök Allahkuli khán által kényszeritve Khivába vándorolt át, s itt egy termékeny, az Oxus által vizzel gazdagon ellátott földterületet (Kökcseg) kapott lakhelyül. Jobban is éltek itt, de a régi, bérczes haza utáni vágy visszahajtá őket; s most itt mint uj települők élnek ismét, de nem nagyon fényes helyzetben. Öltözet, életmód és jellemre nézve a dsemsidiek egyenlők a turkmanokkal; rablókalandozásaik szintoly félelmesek, csak hogy csekély számuk miatt ritkábbak. Most khánjaik (kettő van ilyen, Mehdi khan, és Allahkuli khán) az afghanok hűbéresei s a herati szerdartól, a mint mondják, ezért gazdagon megjutalmaztatnak. Az afghanok már Doszt Mohammed khán idejében minden áron maguk részére iparkodtak a dsemsidiek fegyvereit megnyerni, részint, hogy a Murgab éjszaki határán folytonos őrseregök legyen a majmeneiek berohanásai ellen, részint, hogy a turkmanok hatalmát, kiknek barátságát még Doszt Mohammed khán sem birta magának a legnagyobb áldozatokkal sem biztositani, egyensulyozzák. Mehdi khán, az emlitett dsemsidi főnök, azt mondják, hogy lényeges szolgálatokat tett Herat ostromlásánál, s ezért nem csak az elhalt emirnek, hanem utódjának, a mostani király Sir Ali khánnak is teljes kegyét megnyerte. Ez őt kis koru fia gyámjává tette, kit Herat kormányzására hátrahagyott. Az afghan határnak Murgabig való kiterjesztése tehát nem igen valószinű, mert a dsemsidiek a herati szerdar fensőbbségét el nem ismerik, s azon pillanatban, midőn zsoldjoktól elesnek, nyilt ellenségkép lépnének fel.

Mint mindenütt, itt is a karaván vám-ügyei tették az első s egyetlen nehézséget. Az egész uton azt hallám, hogy a Murgab bal partján kezdődik Afghanisztan, hol legalább a rabszolgavámot nem szedik. De nagyon csalódtunk. A dsemsidiek khánja, ki a kervanbasival személyesen alkudozott a dijak felett, az árukötegek, állatok és rabszolgákért még többet fizettetett magának, mint az előbbiek, s midőn dijszabályzata köztudomásra jutott, kétségbeesés szállt meg mindenkit, sőt némelyeknél vége hossza nem volt a sirásnak. Még a hadzsiknak is minden szamár után két frank vámot kelle fizetniök, a mi mindeniknek, de különösen nekem nehezemre esett. De legjobban megjárta egy indiai kereskedő, ki nehány teher ánist vett Majmenében 30 tengeért. A Heratig való szállitás 20 tengébe került, vámképen fizetett eddig 11-et, s most még 30-at kivántak tőle, s igy csupán költségei 61 tengére rugtak. Azon roppant terhek, melyek itt törvényes módon nehezednek a kereskedő vállaira, minden kereskedelmi forgalmat gátolnak; s a lakosok, uralkodóik zsarnoksága miatt gyakran a természetnek e vidéken vadon termő kincseit, melyeknek jövedelme annyi szükségletét fedezné háztartásuknak, nem értékesíthetik. A dsemsidiek bérczes hazájában három emlitésre méltó terményt találunk, melyek vadon teremnek, s bárki által gyüjthetők: 1) pisztacziák 2) buzgunds, szintén a pisztaczia fának gyümölcse, mely egy évben pisztacziát, a másikban festőfaként használható buzgundsot terem, az előbbinek batmanja ½, az utóbbié 6–8 frank; 3) terendsebin, harmatalaku czukoranyag, melyet ugy szednek, mint a mannát; ize nem rosz, s Heratban és Persiában czukorgyártásra használtatik. A Badkhiz (szóról szóra forditva: „a hol a szél ered“) hegység gazdagon adja az emlitett czikkeket, melyeket a lakosok össze is szednek; de a kereskedő a roppant vámok miatt csak igen keveset adhatván értök, az inség általok alig enyhittetik. A dsemsidi nők pamutból s kecskeszőrből különféle szöveteket készitenek, főkép egy nemét a posztónak, mely sal-nak neveztetik, s Persiában jó áron kél el.

Négy napot tölténk a Murgab partján, az emlitett romok közelében. Órákig eljártam e tiszta zöld vizü folyam partjain, az egyes csoportokban elszórt sátrakat meglátogatni, melyek nyomorultul s elzüllötten néztek ki, s ócska nemezrongyokkal voltak befedve. Hiába kináltam üvegklárisaimat, áldást és nefeszt, ez embereknek csak kenyér kellett, s ily fényüzési czikkek után nem vágyódtak. A vallás sem áll itt nagy tekintélyben; s miután hadzsi és dervis voltam, nem nagy hasznomra lehetett, s azon nagyobb kirándulást, melyet Marcsahba akartam tenni, abba kelle hagynom. Itt, a mint mondják, münar-okkal ellátott (tornyok s oszlopokkal; talán a parszi-k korából való) kőromok vannak. E hirt nem tartám egészen hitelesnek, mert különben az angolok, kik Heratot s vidékét eléggé ismerték, emlitést tettek volna rólok; s azért e bizonytalan hir miatt nem akartam magamat veszélynek kitenni.

Bala Murgabtól Heratig az utat lóháton négy napra teszik, tevén ezen bérczes vidéken két annyira, s nekünk, kiknek tevéi nagyon meg valának terhelve, még többet kelle számitanunk. Két magas, a Murgabtól délre látható hegycsucsot két nap mulva szándékoztunk elérni. Mindkettőt derbendnek, azaz szorosnak hivják; s mind kettő magasabb, szűkebb és még könnyebben védelmezhető mint az, mely a Murgab jobb partján Majmenébe visz. Minél tovább halad az ember, annál vadregényesebb lesz a természet. Azon magas sziklatömegek tetején, melyek az első derbendet teszik: régi várromok vannak, melyekről tarkábbnál tarkább regéket beszélnek. Tovább, a második derbendnél, közel a Murgab partjaihoz, egy régi kéj-palota romjai láthatók. A hires Hüszejn Mirza szultánnak volt ez nyári lakása, ki itt egy Pul Taban nevü kőhidat épittetett, melynek nyomai még most is észrevehetők. Közép-Ázsia ezen legmiveltebb uralkodójának korában az egész vidék virágzott s a Murgab partján több ily kéjpalota állt.

Tulhaladván a második szoroson, elhagytuk a Murgabot, s utunk jobbra kanyarodott nyugati irányban egy emelkedett sikságra, mely tőszomszédja a sivatag azon részének, hol a szalorok laknak. Itt kezdődik a magas Telkghuzar hegy, melyen öt órát tartott átkelésünk. Éjfél felé egy Mogor nevü helyen állapodtunk meg, s innen másnap reggel az egykori város és vár Kale No romjaihoz értünk, melyek körül nehány, még a dsemsidieknél is nyomorultabb külsejü hezaresátor volt. Kale No, a mint hallám, még 50 év előtt virágzó város volt, s a Persiából Bokharába menő karavánoknak rakhelyül szolgált. A hezare-k, akkori birtokosai, azonban elbizták magokat, Herat kormányzására igényeket kezdtek támasztani, s ezen utóbbi város ellen viselt harczok által tönkrejutottak. A persákat is ellenségeikké tették, mert Khoraszanban rabló kalandjaikban a turkmanokkal versenyeztek. Akkor Kale No az volt a rabszolgakereskedésre nézve, a mi most Merv.

Az itt található hezarék az iráni elemmel való összevegyülésök folytán nem őrizték meg a mongol typust oly tisztán, mint a Kabul vidékén lakó rokonaik, s nagyobbrészt szunniták, mig ezek a siítákhoz tartoznak. Ha jól értesültem, az éjszaki hezarék a déliektől csak Nadir korában váltak el; s a körülöttük lakók által kényszeritve tértek át a szunniták szectájához. A mint beszélik, a hezarek59) mongolországi ős lakhelyökből Dsengisz khán által hozattak Közép-Ázsia déli részébe, és II. Abbasz sah befolyása által térittettek a siismusra. Feltünő, hogy anyanyelvöket a persával cserélték fel, mely még az általok most lakott vidéken sem általánosan uralkodó; s csak egy kis részök, mely közel Herathoz a hegységekben elszigetelve él, s évszázadok óta szénégetéssel foglalkozik, beszéli a mongol nyelvnek egyik szójárását. Magukat, valamint lakhelyöket is Gobinak nevezik.

Baba khannak, a kale no-i hezarék fejének, szegénysége s gyöngesége miatt a csak két napi távolságra fekvő Heratnak legalább fensőbbségét el kellene ismernie. De ő is független fejedelemnek tekinti s akarja magát tekintetni, s alig telepedett le karavánunk a romok mellett, személyesen eljött vámot követelni. Uj vita s veszekedés. A kervanbasi követet akart Heratba küldeni panaszszal; a fenyegetés használt, s a vám helyett megelégedtek egy borsos kamcsinpuluval, de az istentelen khán szintén nem feledkezett meg még a hadzsikról sem, s ismét két francot kellett szamaramért fizetnem. A kereskedők sok pistacziát s bereket vásároltak; ez utóbbi könnyü posztó szövet, melynek készitésében a hezarei nők kitünők, s mely egész északi Persiában s Afghanisztanban egy csekmen nevü felsőruha készitésére használtatik.

Kale No-ból ismét magas hegyeken át vezetett utunk Herat fele. Az egész ut csak husz mérföld, de nagyon fáradságos, és négy egész napig tartott, mig megtettük. Első nap Alvar falunál állapodtunk meg, közel egy hajdani rablóvár romjaihoz, melyben Sir Ali Hezare tanyázott volt. Második nap az örök hóval boritott Szerabend hegycsucson keltünk át, melyen daczára a roppant tüzeknek, melyeket minduntalan raktunk, majd megfagytunk. Harmadik nap az ut lefelé hajlott, koronként igen veszélyes helyeken vezetve keresztül; mert gyakran csak egy lábnyi széles ösvény futott végig a meredek partján, s egyetlen tévesztett lépés embert és tevét menthetlenül elveszthetett volna. Szerencsésen leértünk a völgybe Szercsesmehez, hol egy nagy patak veszi forrását, mely Herat éjszaki részét benedvesitvén, a Heri-Rudba ömlik. Negyedik nap végre a Herathoz tartozó s ettől négy mértföldnyire eső Kerrukhba értünk.

Midőn a karaván tavaszkor Bokharába indult, Heratot még Doszt Mohammed khán ostromolta. Hat hónap telt el azóta; a város bevétele, kirablása s elpusztitásáróli hirt már rég meghallók, s az olvasó elképzelheti, mint vágytak már a heratiak családjokat, barátaikat, házaikat viszontlátni. Mindazonáltal egy napot kellett itt várnunk, mig a vámos, ki már reggel meglepett elbizakodott, követelő afghanias fellépésével, minden megérkezett és a hozottakról pontos lajstromot készitett. Én Afghanisztant féligmeddig organizált országnak képzelém, melyben a nyugati elemekkel való régibb érintkezésnel fogva legalább némi rendet és humanitást lehet találni. Sőt azt hivém, nemsokára vége lesz szenvedéseimnek s tettetett szerepemnek. Fájdalom, csalódtam. Az első afghan hivatalnok, kit megláttam, a középázsiai államok kegyetlen barbarságát a magáéval elhomályositá; s a mi borzasztókat az afghan vámkutatásokról beszélni hallottam, mind azt szelidnek találtam a valósággal szemben. Azon árukötegek, melyeket tulajdonosaik nem akartak megnyitni, őrizet alatt a városba vitettek, az utazók málhája darabonként feliratott s megvizsgáltatott, s a hüves idő daczára mindenikünknek le kellett vetkőznünk, s ingen, gatyán és felsőruhán kivül minden más öltönydarab vám alá esőnek nyilvánittatott. Legrosszabbul bánt e brutális vámszedő a hadzsikkal, még apróáruik csekély készletét sem kimélte, és a mi hallatlan volt eddig, öt kran-t rótt fejenkint a szamarakra, melyekért eddig már oly sokat kellett fizetnünk, s melyek egészben alig értek 20–25 kránt. Sokan oly szegények levén, hogy nem birtak fizetni, eladatta állataikat, s e gyalázatos eljárás engem is nagyon megviselt, mert majd mindenemből kifosztott.

Estefelé, mikor a fosztogatásnak vége lett, megjelent még a kerrukhi kormányzó, ki őrnagyi ranggal van felruházva, kamcsinpuluját követelni. Meglehetősen szigoru volt, de valódi katonás tartása, s nyakig begombolt egyenruhája, mint az első tárgy, mely oly sok idő után ismét az europai életre emlékeztetett, leirhatlanul kellemes hatást gyakoroltak reám. Bator khán – ez volt neve, bámulatommal együtt idegen vonásaimat is észrevette, tudakozódott utánam a kervanbasinál, aztán magához közel leültetett s különös előzékenység és kitüntetéssel bánt velem. Beszélgetés közben, melyet minduntalan Bokharára vitt át, többször titokban felém nevetett, mint ha küldetésem (mert azt hitte, ebben járok) szerencsés sikerültéhez akarna szerencsét kivánni, s ámbár én állhatatosan folytatám a tettetést, bucsuzáskor még is kezét nyujtá, hogy angol módra megrázza az enyimet; de én megelőztem őt, felemelém kezemet s fatihát akartam rá adni, mire ő nevetve eltávozott.

Karavánunk, miután a Bokharából idáig vezető uton, mely 20–25 nap alatt megtehető, hat hétnél tovább időzött, másnap reggel volt Heratba bevonulandó. Mennyire kedvezőtlen ez ut a kereskedelemre nézve, esetenként már emlitém; most azonban egy táblába foglalva akarom összeállitani azon dijakat melyeket tengékben rabszolgák, áruk és állatokért a különböző helyeken fizetnünk kellett.

Fizettünk tengékben (à 75 centimes.)

Számitsuk ehhez még, hogy Heratban husz percentet vesznek a pénztől, s bárki fogalmat szerezhet magának azon árakról, melyeken a kereskedőnek portékáit adnia kell, ha jutalmat akar fáradságáért.