AZ ELPUSZTULT HERAT. – BAZÁR. – SZERZŐ ELHAGYOTT HELYZETE. – MEHEMMED JAKUB KHÁN, A SZERDAR. – AFGHAN SEREG. – TALÁLKOZÁS A SZERDARRAL. – AZ AFGHANOK VISELETE HERAT OSTROMÁNÁL. – NAZIR NAIM VEZIR. – PÉNZÜGYI VISZONYOK. – TODD ŐRNAGY. – MOSZALLA, HÜSZEJN MIRZA SZULTÁN SIRJA. – KHODSA ABDULLAH ANSZARI ÉS DOSZT MOHAMMED KHÁN SIRJA.

Ἐντεῦθεν Ἄρεια, σχοῖνοι β’. Ἔνθα Κανδάκ πόλις καὶ Άρτακάναν καὶ Άλεξάνδρεια ἡ ἐν Αρείοις κῶμαι δἑ δ’. – Isidori Characeni, Monsiones Parthicae, 17, apud Müller. Geograph. Gr. minores.

A herat éjszaki részéből jövő utazót, ha a Khodsa Abdullah Anszari hegyet megkerülte, Herat Dsölgei-Heratnak nevezett elláthatlan szép siksága, mely csatornáktól átszeldelve s falukkal behintve terül el szemei előtt, önkénytelen meglepi. Ámbár fákat, e fő ékességeit minden vidéknek, hiában keresünk, még is észreveszszük, hogy Turkesztannak, a tulajdonképeni Közép-Ázsiának szélére jutottunk. Heratot méltán nevezhetjük e vidék kulcsának, s ha nem vagyunk is egy véleményen a keletivel, ki azt Dsennetszifat, azaz paradicsomhoz hasonlónak nevezi, még sem tagadhatunk meg az előttünk fekvő vidéktől bizonyos termékenyen kellemes jelleget. Természeti előnyei s politikai fontossága, fájdalom, a szomszéd tartományok Eris-almájává tették, s meggondolva az itt vítt örökös harczokat, s a számtalan ostromot, melyet e városnak ki kellett állnia, csodálkozva szemléljük, mily gyorsan hegednek be itt a harcz mély sebei. Még két hónap előtt vad afghan csordák tanyáztak e vidéken, mindent pusztitva, s a szántóföldek és szőlők még is már javában virágoztak ismét, s a réteket virágokkal tarkázott sürü gyepszőnyeg boritá.

Heratnak, mint minden keleti városnak, vannak régi és uj romjai, s mint mindenütt, itt is a régiek szebbek s nagyszerübbek a mostaniaknál. A Moszallán (imatér) lévő épületmaradványok a régi Timur város romjaira emlékeztetnek, az egyes, szétszórva álló kerek tornyok Iszpahán vidékére; de maga a város, vagy vár mostani állapotában oly romhalmazt képezett, a milyet még keleten is ritkán találunk. A Dervaze Arak kapun vonultunk be. Az eddig látott házak, az előépületek s maga a kapu egészen romokban feküdtek. Közel a kapuhoz, a város belsejében van az ark (citadella), magasságánál fogva fő czélpontja az afghanok lőszereinek, leégve s félig lerombolt állapotban. Ajtók és ablakokról hiányzik a fa, mert az ostrom alatt nagy szükséget szenvedett a város tüzelő szerekben, s a puszta falnyilásokban egyegy meztelen afghan vagy hindu guggol, méltó őrei ez elpusztult helynek. Minden lépten nyomon nagyobbnak találtuk a pusztulást, egész városrészek üresen, elhagyottan álltak. Csak a bazár, vagy is annak kupolával fedett része, mely már sok ostromot kiállott, bár uj népessége alig volt benne három hónap óta, nyujtá érdekes képét azon életnek, melynek jellege az India, Persia és Közép-Ázsia vegyületét még a bokharai bazárnál is világosabban tünteti elő. Csak a hadzsi Reszul karavánszerajtól a No karavánszerajig tartott a tulajdonképeni tolongás; és még e kis téren is az afghanok, indusok, tatárok, turkmanok, perzsák és zsidók fajkülönbsége meglepő látványt nyujtott. Az afghan vagy nemzeti öltönyében, mely hosszu ingből, gatyából s egy szennyes lepedőből áll, vagy katonai pongyolában diszeleg; s ilyenkor veres angol kabátját, e kedvencz ruháját, melyet még alvásközben sem tesz le, veti inge fölé, mig fejét festői indo-afghan turbán boritja. Más czivilizáltabbak félig persa ruhában járnak. A fegyver általános divatban van, polgári állásuak ugy, mint katonák ritkán mennek kard és paizs nélkül a bazárba, sőt láttam többeket, kik, hogy teljesen fashionablek legyenek, egy egész arsenált hordtak magokon, mely két pisztolyból, kard, tőr, handzsár, puska és paizsból állt. A vad s nyers tekintetü afghanhoz csak a turkmanhoz közeledő dsemsidi hasonlitható, a nyomorultan öltözött herati, a meztelen hezare s a vidék tejmurijai egészen eltünnek mellette; mindenki alázatosan halad el előtte, és soha uralkodót vagy hóditót nép annyira nem gyülöl, mint a herati az afghant.

Maga a bazár, melynek keletkeztét Herat fénykorára, Hüszejn Mirza szultán idejére teszik, s igy négy száz éves, még romjaiban is megérdemli a szép melléknevet; s azelőtt, a mint mondják, a Dervaze Araktól a Dervaze Kandaharig60) egész utczát képezett. Most persze, s különösen az utóbbi ostrom és pusztitás után, a bazár boltjai csak lassankint nyilnak meg ismét; de az ipar és kereskedelemre az afghanok rablásszerü vámrendszere alatt nem nagy jövő vár. Szinte hihetetlen, mily nagy adás-vevési adó vétetik minden akként kereskedő és vevőtől. A ki öt francon egy pár csizmát vesz, fizet másfél francot, egy másfél francos süvegért egy francot, nyolcz francos bundáért két francot stb. Minden ki- vagy bevitt tárgyat a vámszedők által, kik a város s a bazár különféle részein vannak elhelyezve, meg kell bélyegeztetni.

Herat városának ős lakói persák, még pedig azon törzsből, mely Szisztantól északkeletre terjedt ki, s a régi Khoraszan tartományt képezte, melynek Herat legújabb ideig fővárosa volt. Később a Dsengiz és Timur által eszközölt bevándorlások török-tatárral vegyiték a népet, s az egész lakosság, mely hezarék, dsemsidiek, firuzkuhik, tejmeniek vagy timuriakra oszolva teljesen különböző eredetü törzsekből áll, s csupán politikai tekintetben vétethetik egy nemzetnek, a melynek Csahrajmak közös nevet adtak. – Ennyit Dsölgei-Herat lakosságáról.

A várat nagyobbrészt persák lakják, kik a persa befolyás fentartására s gyarapitására, az utolsó században költöztek át ide. Nagyobbrészt kézmivesek s kereskedők. Herat városban minden tiz emberre csak egy afghan esik, s ezek is féligmeddig már persákká lettek, s különösen az utolsó ostrom óta esküdt ellenségei fajrokonaiknak; a kabuli vagy kaker (kandahari), mint hóditó rájok nézve épen oly idegen és gyűlölt, mint Herat őslakosainak szemében.

Rám a Heratban talált tarka tömeg kellemes hatást gyakorolt. Látva az afghán katonákat angol egyenruháikban, fejökön csákóval, – mely viselet az iszlam nyilt parancsaival ellenkezik, s melynek behozatala a török hadseregben lehetetlennek tartatik,61) – szinte hajlandóvá lettem hinni, hogy oly országban vagyok, melyben már nincs mit félnem az iszlami fanatismustól, s a terhes álarczot végre elvethetem. Midőn sok katonát leborotvált bajuszszal láttam, mely divat az iszlam szerint halálos bűn, s még Konstantinápolyban is a vallás megsértésének tartatik, – azon kellemes remény támadt bennem, hogy talán nehány angol katonatiszttel is fogok találkozhatni. Mennyire megörültem volna, ha itt Brittaniának egy fiára akadok, ki az akkori politikai viszonyoknál fogva bizonyosan nagy befolyással birt volna! Elfeledém, hogy a kelet sohsem az, a minek látszik, s ezen csalódásom volt egyike a legkeserűbbeknek.

Erszényem, a mint már emlitém, teljesen kiürülvén, rögtön Heratba érkeztünk után kénytelen voltam szamaramat eladni. A szegény állat az uton egészen elsoványodott, s én mindössze 26 kránt kaptam érte, miből ötöt rögtön adó s némely apró tartozások lefizetésére kellett forditanom. Helyzetem a legkellemetlenebb volt. A kenyérhiányon még lehetett volna valahogyan segiteni, de az éjszakák már nagyon hűsek voltak, s minden testi edzettségem daczára sokat kellett szenvednem, midőn valamely nyilt, fedetlen rom alatt, vékonyan öltözve, a puszta földön voltam kénytelen aludni. Azon gondolat, hogy csak tiz napi járásra vagyok Persiától, uj reményt öntött belém; de az odajutás roppant nehézséggel járt. Egyedül lehetetlen volt mennem, s a Mesedbe készülő karaván még szaporodni iparkodott s kedvező pillanatra várt, mert a tekketurkmanok nemcsak az utakat tették igen veszedelmesekké, hanem még Herat kapui előtt is elfogdosták az embereket, s fosztogatták a falukat és karavánokat. Megérkezésem első napjaiban hallám, hogy egy persa követ, Mehemmed Bakir khán, kit Khoraszan kormányzója szerencsekivánatokkal küldött Heratba a fiatal szerdarhoz, nemsokára visszamegy Mesedbe. Rögtön tisztelkedtem nála, s kértem, vigyen el magával. A persa igen udvarias volt, de, bár többször emlegettem szegénységemet, nem figyelt rá, s azt kérdezte tőlem, a rettentően eltorzult hadzsitól, hogy hoztam-e szép lovakat Bokharából. Minden szava arra látszott mutatni, hogy keresztül akar látni álarczomon; mire észrevevén, hogy nincs tőle mit várnom, tovább mentem. Nemsokára elment, s vele a Szamarkand és Kergiből velem együtt idejött hadzsik nagy része. Minnyájan elhagytak, csak Molla Iszhák, derék kungrati utitársam hitt szavamnak, midőn mondám neki, hogy Teheránban jobb sors vár rám, s velem maradt. A derék ifjú nappal ennivalót s tüzelőszert járt koldulni, s este elkészité vacsoránkat, melyet csak nagy biztatásaimra evett meg velem egy tálból. Molla Iszhák különben a legérdekesebb szerepet játsza kalandjaimban, most Mekka helyett Pesten él, s a következő lapokon többször meg fogok róla emlékezni.

Hogy Mesed felé való tovább utazásunkra minden segély-forrást igénybe vegyek, elmentem az uralkodó fejedelem, Szerdar Mehemmed Jakub khánhoz is, Afghanisztan mostani királyának tizenhat éves fiához, kire a meghóditott tartomány kormányzása bizatott, mert atyja, mindjárt trónralépte után Kabulba sietett, hogy testvéreinek, kik őt a koronától meg akarták fosztani, igyekvéseit meghiusitsa. A fiatal fejedelem a Csahrbagban, azon palotában lakott, mely Todd őrnagynak is szállásul szolgált; s bár az ostrom által sokat szenvedett, lakhatóbb volt a teljesen lerombolt várnál. A négyszögletes udvarnak, vagy a mint, bár mindössze nehány fát láttam benne, neveztetett: kertnek egy része neki s nagyszámú cselédségének alvóhelyül szolgált; a tulsó részen egy nagy, hosszas szobában naponkint négy-öt óráig adott arz-ot (nyilvános kihallgatásokat). A fejedelem mindig egyenruhában járt, magas álló gallérral, s többnyire az ablaknál ült egy karos székben, s hamar megúnva a sok kérelmezőt, kiket hivatalosan el kelle fogadnia, egy csapat riszale-val – igy hivják az afghan hadak szinét, – hadi gyakorlatokat tartatott ablaka előtt, s öröme telt benne, ha láthatta a mozgó hadsorokat, s hallhatta a gyakorló tiszt menydörgő szavát, ki különben a „Right shoulder forward!“ „Left shoulder forward!“ vezénykiáltásokat valódi angol hangsúlyozással ejté ki.

Midőn Molla Iszhák kiséretében az emlitett udvarba léptem, javában folytak a hadi gyakorlatok. A katonáknak meglehetősen jó katonai tartások van, sőt sokkal jobb, mint a már negyven év óta begyakorlott török seregnek; s europaiaknak tartaná őket az ember, ha nagy részök nem hordana kabuli hegyes czipőket s rövid nadrágjaik a hosszu szoritóval nem volnának annyira megfeszitve, hogy a térden minden pillanatban megrepedéssel fenyegetnek. Egy ideig e gyakorlatokat nézdelvén, az elfogadó terem ajtajához mentem, melynél egy sereg szolga, katona és kérelmező ácsorgott, nagy turbánomnak, mely fejemen volt, valamint zarándok külsőnknek, melyre a fáradságos úton tettünk szert, köszönhetém, hogy mindenki kitért utunkból, s zavartalanul a terembe lépheténk. A fejedelem a fölebb leirt helyzetben volt, jobbján vezirje ült, s ezután sorban a fal mellett más tisztek, mollák és heratiak, köztük egy persa is, Imamverdi Khán, ki valami gaztett miatt Mesedből (Dsam) ide menekült. A fejedelem előtt állt möhürdarja (pecsétőr) s négy öt más szolga. Dervisi állásomhoz képest a szokásos üdvözlettel léptem be; aztán anélkül hogy ezáltal feltünést okoznék, egyenesen a fejedelemhez mentem, s leültem közte és a vezir közt, miután e testes afghant kézzelfoghatólag figyelmeztetém, hogy adjon helyet. A jelenlévők kaczagtak, de én nem engedém magam kivétetni sodromból s rögtön felemelém kezeimet, hogy a szokásos ülőimát elmondjam.62) Ezalatt a fejedelem erősen szemügyre vett; láttam, hogy meg van lepve, s midőn áment mondék s az egész társaság velem együtt szakállát simogatá, félig felemelkedett székéből, s ujjal rám mutatva, félig nevetve, félig csudálkozva felkiáltott: „Vallahi billahi suma ingiliz hestid!“ (Istenemre, esküszöm, hogy ön angol)!

Hangos nevetés követé a fiatal királyfiu sajátságos ötletét, de ő nem engedé magát zavartatni, leugrott székéről, elénkbe állt, s kezeivel tapsolva, mint egy gyermek, aki valamit talált, kiáltott: „Hadzsi kurbunet (legyek áldozatod!) valld meg, nemde ingilis vagy, tebdil-ben?“ (Incognito). Viselete oly naiv volt, hogy szinte sajnáltam, miszerint e gyermek örömét el kell rontanom, de volt okom még az afghanok vad fanatismusától tartani, s ugy tevén, mintha a tréfát már kissé sokallanám, mondám: „Szahib mekun (hagyd el); ismerni fogod e mondást: a ki igazhivőt, bárcsak tréfából hitetlennek tart, maga lesz azzá. Adj inkább valamit fatihámért, hogy tovább utazhassam.“ Komoly tekintetem s az elrecitált hadisz kivették az ifjut sodrából, félig-meddig elszégyelve magát ismét leült, s avval mentegetődzött, hogy soha bokharai hadzsit még nem látott ily arczvonásokkal. Azt felelém neki, hogy nemis Bokharából, hanem Konstantinápolyból való vagyok, s midőn ennek bizonyságául megmutatám neki útlevelemet, és unokatestvéréről, Dsilaleddin khánról beszéltem neki, Akbar khán fiáról, ki 1860-ban Mekkában s Konstantinápolyban volt, és a szultánnál kitünő bánásmódban részesült, egészen megnyugodott. Útlevelem kézről kézre járt a társaságban, mindenki kifejezte helyeslését, a fejedelem nehány kránt adott, s azon meghagyással bocsátott el, hogy ittlétem alatt még többször látogassam meg, a mit megis tevék.

E tréfa, bár szerencsésen végződött, mégis kellemetlen következményeket vont maga után Heratban tartózkodásom alatt. A fejedelem után mindenki átöltözött angolra akart bennem ismerni, s persák, afghanok és heratiak, nyiltan bevallva, azért jöttek hozzám, hogy e gyanú valóságáról meggyőződjenek. A legtolakodóbb egy hadzsi Sejkh Mehemmed nevü öreg ember volt, kit mindenki nagy csillagásznak s tudósnak tartott, s ki a persa és arab irodalomban csakugyan meglehetős olvasottsággal birt. Elmondá, hogy Khanikovval utazott, s neki Heratban nagy szolgálatokat tett, a miért ez egy ajánló levelet adott neki a teheráni orosz követhez, melyet általam szeretne ennek kezébe juttatni. Hiába iparkodtam elhitetni a jó öreggel, hogy semmi összeköttetésben nem állok az oroszokkal; elment, de meggyőződését nem valék képes megingatni. Legkülönösebbeknek találtam a persákat s afghanokat. Ezek olyan Eldred Pottinger-féle embert véltek bennem felfedezni, ki mint lókereskedő jött Heratba, s utóbb a város felett uralkodott. Azt mondták, hogy van itt több száz, sőt több ezer arany erejéig hitelem, de azért senki sem akart nehány kránt adni kenyérre.

Mily hosszúnak találtam az időt, melyet Heratban kellett töltenem, mig egy karaván nem jön arra! A város komoran, szomorúan nézett ki, a vad hóditóktól való félelem minden arczról volt olvasható, s a beszélgetéseknek még mindig az utólsó ostrom és pusztitás képezte tárgyát. A heratiak azt beszélik, – a mi azonban nem áll, – hogy Doszt Mohammed khán nem a kabuliak vitézsége, hanem az őrség árulása által vette be a várost. Szerintök a közkedvességben állt Szultan Ahmed megmérgeztetett, s fia Sanauvaz, kit a heratiak majdnem istenként tisztelnek, csak akkor tudta meg az árulást, mikor a paltanok nagy része már a várba nyomult volt.

Ama harcz, melyet az ostromlott fejedelem hű és őt valóban szerető alattvalóival elkeseredett ipja ellen viselt, egyike volt a leghevesebbeknek; a küzdelem szenvedéseinek elbeszélése fájdalmasan érint, s még fájdalmasabban a rablásoké, melyek a bevétel után nehány napig tartottak, miután sok herati vagyonával együtt visszatért a városba. Négyezer afghan katona, kik különböző törzsekből s ezredekből választattak ki, az adott jelre a város több oldaláról a védtelen házakra rohantak s nemcsak pénzt, ruhákat, fegyvereket, házi eszközöket s más egyéb holmit, melyek szemügyre ötlöttek, raboltak el, hanem arra kényszeritettek mindenkit, hogy majd mindenét vesse le, ugy hogy a lakosok a teljesen kipusztitott s kiüresitett házakban félmeztelenül maradtak hátra. Még a betegektől is elvették az ágyneműt és ruhát, valamint a csecsemők bölcsőjét és értéktelen pólyáit is. Egy molla, kit minden könyvétől megfosztottak, beszélte nekem, hogy legszebb kéziratai közül körülbelől hatvan darabot vesztett el. Legjobban fájt neki, hogy egy korántól, melyet nagyatyjától öröklött, megkellett válnia. Szivszakadva kérte a fosztogató afghánt, hogy legalább ezen egy könyvet hagyja meg nála, s megigéré, hogy érette abból imádkozni fog. „Soha se fáradj – mondá a kabuli – van kis gyermekem otthon, majd az imádkozik belőle éretted. Csak add ide.“

Ki a szennyes és fösvény afghánok kapzsiságát ismeri, könnyen elgondolhatja, hogyan viselik magukat az ily fosztogatásoknál. A várost egy napig, a környéket pedig hónapokon át birságolta a megszállók csapatja. A háború eme természetes következményeit, melyek a czivilizált országokban is feltalálhatók, az afghánoknak egyébiránt nem akarjuk oly nagyon szemére vetni. Csak az kár, hogy hibás politikájuk által a helyett, hogy a vert sebeket begyógyítanák, a meghóditott tartományt még inkább tönkre juttatni igyekszenek, s ez által a környéken, hol kétségkivül fontos szerepet játszhatnának, oly gyülöletessé teszik magukat, hogy inkább ily kétségbeesett harczba bocsátkoznak, mint sem az afghánok fensőbbségét elismerjék. Herat, melynek most ujra fölkellene virágoznia, egy jószivü de tapasztalatlan ifjunak adatott át. Gondnoka, a dsemsidi khán, a turkmanoknak, kiknek berontásaitól az országot védnie kellene, kezére játszik, s ezek portyázásaikat Herattól nehány órányi távolságig terjesztik ki, s nincs oly hét, melyben a falvakat meg ne támadnák, ki ne rabolnák s a lakosokat fogságra ne hurczolnák. A herczeg vezirje, kit Nazir Naimnak hivnak, oly férfiu, kinek otromba arczvonásai a megtestesült ostobaság czégérének tekinthetők. Egyébiránt két hó alatt annyira meggazdagodott, hogy magának Kabulban két házat szőlővel szerzett. Miután a város és a tartomány belügyei kezében vannak, hivatalos óráinak egész tartama alatt pörösködők és kérvényezők által szokott környezve lenni. Ebbe csakhamar beleun, s miután az új kormányzást illető kérdések és kérelmek hozzá intéztetnek: hogy az unalmas tárgyalásokat kikerülje, a következő stereotyp választ szokta adni: „Her csi pis bud,“ azaz: legyen ugy, mint régen volt! Szórakozottságában, midőn gyilkolás vagy tolvajlás miatt panaszt tesznek nála, néha ugyanezen választ szokta adni; a kérvényező megdöbbenve másodszor is el akarja beszélni ügyét, de a „Her csi pis bud“ feléje menydörög s el kell távoznia.

Ama nagy zavarnak, melyen keresztül megy minden, a legfényesebb bizonyitéka azon körülmény, hogy daczára a hallatlan vámoknak, daczára az örökös sarczolásnak, az ifju szerdár a hivatalnokok és a helyőrség csapatja költségeit, mely csapatok 1400 emberből állanak, nem képes fedezni. Mr. Eastwick,63) a khoraszáni herczeg-kormányzó vallomása szerint jelenti, hogy Herat jövedelme évenkint 80,000 tomant (38,000 font st.) tesz, melyből a polgári hivatalnokok seregén kivül öt ezred gyalogságot és közel 4,000 lovasságot kell kitartani, melyre a fentebbi összeg természetesen nem elégséges. A mai Heratnak, nagyobb jövedelem mellett, sokkal csekélyebb kiadásai vannak, a megfélemlitett várost könnyü korlátok között tartani s csupán a rendetlenségnek róható fel, hogy az államköltségek fedezésére Kabul havi-segélyt kénytelen küldeni. Ha Doszt Mohammed csak még egy évig él, hogy az ujonnan elfoglalt tartomány ügyeit megállapitsa, akkor Heratnak Afghanisztánba való belebbezése lehetségessé válik. Még ma is az ijedelem az, mely mindent zaboláz, azonban csak egy támadás kell bárkitől is Heratra, s a heratiak lesznek az elsők, kik az afghánok ellen fegyvert ragadnak. Nem csak a vár siíta lakosai, kiknek természetes vágyuk Persia felé irányul, hanem maguk a szunnita heratiak is előnyt adnának a kizilbasoknak jelenlegi elnyomóik felett, s nem találom túlzásnak, hogy leginkább az ingilizek után epednek, kiknek emberiséges volta s igazságszeretete elfeledteti vallásban és nemzetiségben a nagy különbséget. A heratiak, Todd őrnagyban, kormányzási ideje alatt, buzgóságában s áldozatkészségében a rabszolgák kiváltásakor,64) oly jellemvonást láttak, mely előttük uralkodóban hallatlannak tünt fel. Ahhoz voltak szokva, hogy saját kormányuk rabolja és gyilkolja, nem pedig kimélje és megajándékozza őket.

Elutazásom előtt két nappal egy afghán rábeszélt, hogy a közellevő Gazergiah faluba ránduljak, a Khodsa Abdullah Anszari s a Doszt Mohammed khán sirját megnézendő. Az oda vezető uton Moszalla gyönyörü romjaitól bucsúztam el. A mecset, valamint a siremlék maradványai, melyeket a nagy szultán Hüszejn Mirza halála előtt tiz évvel (901) épittetett a maga számára, a mint már emlitve volt, Szamarkand sirköveinek utánzásai.65) Az idő ezen műemlékeket még sokáig megkimélte volna, de a siíta fanatizmus a két utolsó persa ostrom alatt gyalázatosan dühöngött. Fájlalni lehet, hogy európai tisztek, mint Borovszki s Bühler tábornokok, az első lengyel, az utóbbi elzászi, kik a nevezett hadjáratnál jelen voltak, gátlólag nem léptek fel. Maga Gazergiah, mely Herattól egy órányira van s dombos fekvése folytán már a városból is látható, a sculptura és épitészet sok érdekes emlékével bir, Sahruh Mirza, Timur fia idejéből, melyeket Ferrier66) meglehetős bőven irt le, kivéve bizonyos hibát, melyet az utazó tisztnek könnyen meg lehet bocsátani. A gazergiahi szentet ugyanis Khodsa Abdullah Anszarinak hivják s az utolsó melléknév mutatja, hogy arab volt, még pedig azon törzsből, mely a prófétával a hidsra-ban (futás) részt vett. Ő 600 évvel ezelőtt Bagdadból Mervbe jött s innen Heratba, hol meghalt s mint szent tiszteltetett.

Ma, mint a tartomány és város védszentje, nagy tiszteletben áll. Doszt Mohammed khán lábához temetteté magát s ez által ép annyira hizelgett földijeinek, mint a mennyire elkeserité ellenségeit. A sir, mely a közel levő épület fala és a Khodsa sir köve között van, midőn én láttam, még nem birt semmi diszitménynyel, de még csak kővel sem. Fia és utódja először az örökség alapkövét akarta letenni, s csak aztán a hagyományozó sirkövét. Ennek daczára az afghánok hódolattal zarándokolnak oda, s a szentet hatalmas vágytársa legközelébb egészen elhomályositja. Ugy kell neki, ő alkalmasint egyike volt ama sok arab csalónak, mig ellenben Doszt Mohammed az afghán nemzet megalapitója.