VISSZATÉRÉS TEHERÁNBA. – A SZUNNITÁK, DERVISEK ÉS HADZSIK TÁMOGATÁSA A TÖRÖK KÖVETSÉGNÉL. – A SZERZŐ EGY MEKKÁBÓL VISSZATÉRŐ, TATÁR HADZSIKBÓL ÁLLÓ KARAVÁNNAL ISMERKEDIK MEG. – A KÜLÖNBÖZŐ UTAK. – SZERZŐ ELHATÁROZZA A HADZSIKHOZ CSATLAKOZNI. – HADZSI BILAL. – SZERZŐ BEMUTATTATIK LEENDŐ UTITÁRSAINAK. – AZ UTAZÁS A JOMUTOKON S A NAGY PUSZTÁN KERESZTÜL ELHATÁROZTATIK.

A párthusok elvnek tartották, hogy senki idegennek az átjárást földükön meg nem engedik. Heeren: Handbuch der Alten Geschichte.

Már 1863. évi január közepe táján ismét Teheránban voltam, török jóltevőim vendégszerető körében. Most természetesen máskép állt a dolog a készületekkel, máskép az elhatározással; megúntam a hiábavaló várakozást s elszántam magamat, hogy kerüljön bár a legnagyobb áldozatokba, hozzáfogok tervem létesítéséhez. A követségnél régi szokás volt az évenkint Bokharából, Khívából és Khokandból Persián keresztül nagy számmal a török birodalom felé utazó hadzsikat és derviseket valamivel segíteni, ami valódi jótétemény e szegény szunnita koldusokra nézve Persiában, kiknek a siíta persák soha egy fillért nem adnak. A követségi palotának tehát hetenkint megvoltak vendégei a távol Turkesztanból, s nekem mindig nagy örömemre szolgált, ha egy ily rongyos vad tatárt szobámba híhattam, ki aztán annyi érdekest beszélt hazájáról, s kinek társalgása különös becscsel bírt philologiai studiumaimra nézve. Ezen emberek roppantul bámulták irántok tanusított előzékenységemet, mert czéljaimról persze nem is álmodtak, s a karavanszerajban, melyet átvonuláskor érinteni szoktak, csakhamar azon hír terjedt el, hogy Hajdar efendi, a szultán követe nemesszívű ugyan, de Resid efendi – (saját csekélységemnek álneve) a dervisekkel testvérekként bánik, s titokban talán maga is az.

Ilyen hírben állván, nem volt okom csudálkozni, hogy az átutazó dervisek előbb jöttek hozzám, s csak aztán mentek a ministerhez, mert ennél gyakran nem nyerhettek fogadtatást, s csak az én közbenjárásomra kaphatták meg a nekik járó obulust, vagy érhették el egyéb vágyaikat. Igy, márczius huszadikán négy hadzsi jött hozzám azon kéréssel, mutatnám be őket a sultán képviselőjének, mert panaszt akarnak emelni a persák ellen, kik Mekkából visszatértökben Hamadannál megvették rajtuk a Szunni-adót, melynek szedését a szultán már rég megtiltá, s melyet maga a persa sah sem helyesel.2) „Nem akarunk pénzt ő excellentiájától, mondák, csak azt akarjuk, hogy szunnita földieink ezentúl ne fizessenek vámot, mikor a szent helyeket látogatni járnak.“ Ez önzetlen szavak egy keleti ember szájából feltüntek előttem, keményen szemök közé néztem vad vendégeimnek, és meg kell vallanom, hogy elvadultságuk és szegényes öltönyeik daczára valami nemességet láttam bennök, s első percztől fogva titkos vonzalmat éreztem irántok. Jó ideig beszélgettem velök, hogy megtudhassak holmit társaikról, az utról, melyet távol hazájoktól Mekkáig megjártak, s az irányról, melyen most Teheránból kiérve haladni akarnak. Szószólójuk többnyire egy, chinai Tatárországból, mely Kis-Bokharának is neveztetik, való hadzsi volt, ki rongyait egy új zöld dsubbe-val (felső posztó ruha) takará be, fején óriási fehér turbánt viselt, s eleven tüzű szemeivel a többieken gyakorolt felsőbbséget minden pillanatban kitünteté. Bemutatván magát, mint az akszui (Akszu chinai Tatárországnak egy tartománya) vang (chinai kormányzó) imámját, ki már másodszor látogatá meg a szent sírt, s igy kétszeres hadzsi lett, megismertetett egy másik, hozzá legközelebb ülő társával, s tudtomra adá, hogy a jelenlevők a 24 lelket számláló kis hadzsi-karaván fejeinek tekintendők. „Társaságunk, mondá a szóló, ifjak és öregekből, gazdagok és szegényekből, jámbor emberek és laikusokból áll, s mégis a legnagyobb egyetértésben élünk egymással, mert mindnyájan Khokand és Kasgarból valók3) vagyunk – és bokharaiak, ezen viperái az emberiségnek, nincsenek köztünk.“ Közép-Ázsia őzbeg (tatár) törzseinek ellenséges indulata a tadsikok (a persa őslakosság) iránt rég ismeretes volt már előttem; nem akartam tehát e tárgyról tovább kérdezősködni, s inkább azon tervet tudakoltam, mely szerint vissza való utjokat intézni szándékoznak. „Innen hazánkba, magyarázák a tatárok, négy út vezet; az egyik Asztrakhanon, Orenburgon s Bokharán keresztül; a másik Meseden, Heraton és Bokharán; a harmadik Mesed, Merv és Bokharán; a negyedik a turkman sivatagon, Khíván és Bokharán át. Az első kettő nekünk nagyon drága; aztán most a herati háboru is nagy akadály; a két utóbbi út ugyan nagyon veszélyes, de mégis ezek közől kell egyet választanunk, s erre nézve tőled is kérünk tanácsot.“

Már egy óra óta beszélgettem velök, nyiltszívüségök megtetszett; s ámbár az idegen faj feltűnő vonásai, szegényes ruha, s a fáradságos utak temérdek nyomoraitól ezen emberek egészen vad, szinte ijesztő kinézéssel birtak, még sem állhattam ellen azon gondolatnak: nem volna-e jó, ha e zarándokok társaságában tenném meg közép-ázsiai utamat? ők, mint bennszülöttek, legjobb mentoraim lehetnének, azonkivül Resid efendi dervisnek tartanak, mint ilyet láttak a török követségnél, s nem a legjobb lábon állnak Bokharával, Közép-Ázsia ezen egyetlen városával, melytől magam is féltem, mert elődeim szerencsétlen sorsa attól félnem megtanított. Nem haboztam azonban sokáig, és közlém velök tervemet. Tudtam, hogy okaimat fogják kérdezni, s az olvasó képzelheti, hogy e törzsökös keletieknek nem beszélhettem tudományos czélokról; ők nevetségesnek találták volna, hogy egy efendit, azaz egy urat, ily abstrakt czél annyi veszélylyel s fáradsággal daczolásra bírjon; sőt talán okot leltek volna benne a gyanúra. A keleti nem ismeri a tudományszomjat, s nem is hiszi annak létezését; s miután e közép-ázsiai fanatikus muzulmánok nézeteivel nem akarék ily rideg ellentétbe jőni, hazugsághoz kelle folyamodnom, mely társaimnak is hízelegjen és saját czélomat is elősegítse. Azt mondám tehát nekik, hogy rég át vagyok hatva azon csendes, bár forró vágytól, Turkesztant, (Közép-Ázsia) ezen még egyetlen székhelyét a meg nem hamisított iszlam erénynek, meglátni, s Khíva, Bokhara és Szamarkand szenteit meglátogatni. Ezen gondolat, folytatám tovább, hozott ide Rumból (Törökország), már egy év óta várok Persiában, és hálát adok Istennek, hogy ily utitársakat küld számomra, kikkel most már folytathatom utamat, és elérhetem kitüzött czélomat.

Bevégezvén beszédemet, a jó tatárok meglepetten tekintének egymásra, de csakhamar magukhoz tértek utazási szándékom feletti bámulatukból s azt mondták, hogy most már biztosan tudják, amit azelőtt csak sejtettek, t. i. hogy dervis vagyok, s nagyon örülnek, ha méltóknak találom őket azon barátságra, hogy oly hosszú és veszélyes uton velök menni akarok. „Mindnyájan készek vagyunk nem csak barátaiddá, hanem szolgáiddá is lenni, mondá hadzsi Bilal, fentemlített szóvivőjök, csak arra kell figyelmeztetnünk, hogy a turkesztáni utak nem oly biztosak, mint a persiaiak s törökországiak. A mi utunkon gyakran heteken át nem találunk házat, kenyeret, sőt egy csepp ivóvizet sem; s ehez járul még az, hogy félnünk kell, nehogy agyonveressünk, elfogassunk s eladassunk, vagy a homokzivatarok által eltemettessünk. Gondold meg jól efendi, a mit tenni akarsz! később meg találnád bánni, s mi nem akarnók, hogy minket okozz szerencsétlenségedért. Azonkivül ne feledd, hogy földieink otthon tapasztalas és világismeret tekintetében sokkal hátrább állnak nálunknál, s minden vendégszeretet daczára a távolról jövő idegent folyton gyanús szemmel nézik. Aztán, mikép fogsz visszautazni egyedül, nálunk nélkül?“

Könnyen felfogható, hogy e szavak nagyon hatottak rám, – de szándékomat meg nem rendíthették. Eloszlatám barátim aggodalmait, beszéltem nekik régebben kiállott fáradalmakról, ellenszenvemről a földi kényelmek, s különösen ezen franczia ruhák iránt, melyeket ex officio kellett viselnünk. „Ismerem e világ vendégfogadó-jellemét4), mondám, melyben létezésünknek csak nehány napjára veszünk szállást, s hamar kiköltözünk belőle, hogy másoknak helyet adjunk; és kaczagom a mostani muzulmánokat, kik nem csak a holnapról, hanem tíz évvel előre is akarnak gondoskodni. Igen barátim, vigyetek magatokkal, nekem el kell mennem a tévedésnek e bűnfészkéből, melyet már tökéletesen meguntam.“

Ez elég volt; ellenkezni ugy sem akartak. A derviskaraván fejei rögtön felfogadtak utitársnak, kölcsönösen megöleltük, megcsókoltuk egymást, miben persze nem csekély önlegyőzésre volt szükségem, midőn e minden képzelhető illatú ruhák és testekkel oly közeli érintkezésbe kellett jönnöm. A dolog tehát már tisztában volt, csak Hajdar efendit, jóltevőmet kelle még meglátogatnom, vele szándékomat közölnöm és támogatását, különösen ajánlatát a hadzsik előtt kikérnem, kiket ugyanekkor szándékom volt neki bemutatni.

Tervem eleinte természetesen ellenzésre talált. Őrültnek mondtak, hogy oda akarok menni, ahonnan elődeim közől még egy sem tért vissza, s ami több, oly emberek társaságában, kik képesek egy fillérért megölni. A legborzasztóbb képeket rajzolták lelkem elé, de belátván, hogy minden igyekezet, tervemtől eltántorítani, sikeretlen, végre tanácsokat adtak, s iparkodtak amennyire csak lehet, segíteni rajtam. Hajdar efendi elfogadá a hadzsikat, rendbehozta ügyeiket, elmondá nekik szándékomat épen oly módon, mint én azt elbeszéltem volt, s azon megjegyzéssel ajánlott vendégszeretetökbe, hogy viszontszivességet remélhetnek, mert aki rájuk bízza magát, efendi, a szultán titoknoka. – Nem voltam jelen a látogatáson, de hallám, hogy hűséget igértek. A t. olvasó látni fogja, mily becsülettel tarták meg szavukat, mikép menté meg a nemes török követ pártfogása életemet, melyet annyi veszély fenyegetett, s mikép mindig hadzsitársaim hűsége mentett ki rosz helyzetemből. Később hallám, hogy Hajdar efendi társalgásközben, Bokharáról levén szó, kifejezé rosszalását az emir5) politikája felett, ami társaimat, kik hasonló nézeten voltak, nagyon megörvendezteté. Aztán a minden vagyon nélkülieket tudakolta közőlök, s ezeknek mintegy 15 aranyat adott. Nagy segély volt ez oly embereknek, kik kenyéren s vizen kívül más kényelmet nem keresnek a világon.

Elindulásunk nyolczadnapra tüzetett ki. Ezalatt hadzsi Bilal szorgalmasan meglátogatott; bemutatá földieit Akszuból, Jarkend és Kasgarból, kik jobban hasonlítottak borzasztóan eltorzitott csavargókhoz, mint jámbor zarándokokhoz. Különös érdekkel viseltetett azonban fogadott fia, Abdul Kader, egy 25 éves kamasz iránt, kit famulusomnak ajánlott. „Hű, de ügyetlen ficzkó, szólt hadzsi Bilal, sokat tanulhat tőled, csak szolgáltasd magad az úton általa, fog ő neked kenyeret sütni és theát főzni, nagyon jól ért hozzá.“ Hadzsi Bilal tulajdonképeni szándéka az volt, hogy Abdul Kader nekem necsak kenyeret süssön, hanem segítsen azt megenni is, mert még egy másik fogadott fia is volt vele az úton, s a gyaloglásban kiéhezett két legény nagy teher volt ránézve. Megigérém, hogy elfogadom az ajánlatot, mi őt nagyon megörvendezteté. Őszintén szólva, hadzsi Bilal gyakori látogatásai gyanút költhettek volna bennem, s könnyen azon gondolatra jöhettem volna: ez az ember azt hiszi, hogy jó fogást tett rajtad, s azért iparkodik ennyire téged magával vihetni, mert fél, hogy még el találnál állani szándékodtól. – De nem, nem akartam s nem is volt szabad gyanakodnom, s hogy határtalan bizalmamról meggyőzzem, megmutatám neki azon kevés pénzt, melyet az útra magammal vittem, s kértem, mondja el pontosan, mily alakot s öltönyt, mily modort és szokásokat kell felvennem, hogy társaimhoz a lehetőleg hasonló legyek, s így a szünteleni feltünést elkerülhessem. E kérés neki nagyon megtetszett, s könnyen képzelhető, hogy a tanitás kissé különös volt. Mindenekelőtt tanácslá, borotváltassam le fejemet, mostani europai török ruháimat cseréljem fel bokharaiakkal, s ágyneműt, fehér ruhát s minden eféle fényűzési czikket amennyire lehet, ne vigyek magammal. Híven követém tanácsait, s az equipirozás nem sokba kerülvén, hamar meg voltam vele, és három nappal a kitűzött határidő előtt már készen valék nagy utamra indulni.

Ezalatt egyszer elmentem a karavanszerajba, hol utitársaim szállva voltak, nekik a látogatást visszaadni. Két kis cellában laktak, az egyikben tizennégyen, a másikban tizen. Az első benyomást, melyet e nyomorral és szenynyel telt lyukak reám tettek, sohsem fogom feledni. Kevés birta közőlök az utat a maga emberségéből megtenni, nagyobb részt koldulásra szorultak. Oly foglalkozásban találtam őket, melynek leirásával nem akarok a t. olvasóban undort gerjeszteni, s melyre később én is rákényszerültem. A legszivélyesebben fogadtak, zöld théát készitettek számomra, s csak pokoli kín közt birtam egy nagy bokharai csészét tele e czukortalan zöldes vízzel meginni, mire nagykegyesen még egy másodikkal is megkináltak, de már erre bocsánatot kértem. Itt volt alkalmam valamennyi utitársammal összeölelkezni, mindegyik testvérnek nézett s nevezett, s miután mindenikkel még külön kenyeret törtem, leültünk egy körbe, véglegesen elhatározni az irányt, a mely felé menni fogunk. – Mint már fennebb emlitém, két út közől kellett választanunk. Mindkettő veszélyes volt, mert azon sivatagon kelle keresztül mennünk, melyen a turkmanok tanyáznak, s a lényeges különbség csak a törzsök különféleségében volt, melyek annak egyik és másik részét lakták. Az egyik út, Meseden, Merven és Bokharán keresztül a legbiztosabb lett volna, de itt a Tekketörzsön, legvadabbján minden turkmanoknak kellett volna áthatolnunk, kik senkit sem kimélnek, s magát a prófétát is eladnák rabszolgául, ha kezeikbe esnék. A másik részen a Jomut turkmanok, egy becsületes és vendégszerető népek laknak, de itt egy 40 állomásnyi sivatag terült el, melyen egy csepp ivóvizet sem találni. Ne hány megjegyzés után a jomut törzs között s a nagy sivatagon, Khíván és Bokharán át vezető utat választottuk. „Jobb az elemek, mint az emberek gonoszságával megküzdeni,“ vélték barátaim. „Isten kegyelmes, mi az ő utját járjuk, s bizonyára nem fog elhagyni.“ A határozat megerősitéseül hadzsi Bilal elmondá az esküt; amíg beszélt, mindnyájan égnek tartottuk kezeinket, s mikor elhallgatott, kiki szakállát fogta meg, és hangosan rámondta az áment. Felkeltünk ülőhelyeinkről, s ők felszólitottak, hogy holnapután korán reggel jönnék el, hogy elindulhassunk. Hazatértem, s e két napon át a legnagyobb, s a leghevesebb küzdelem volt lelkemben. Még egy pillantást veték a fenyegető veszélyekre, s azon eredményekre, melyek utamból származhatnak. Keresni akartam okokat, melyek ily merész lépést igazolhatnának; de szinte mámorban valék, gondolkozásra képtelen. Hiába figyelmeztettek utitársaim álarczos gazságukra, hiába rémitgettek Conolly, Stoddart és Moorcroft szerencsétlen sorsával, Blocqueville nem rég történt esetével, ki a turkmanok kezeibe esett, s kit aztán tizezer aranyon kellett a rabszolgaságból kiváltani. Mindez véletlen volt előttem, s nem birt elrettenteni. Csak egy aggodalmam volt: lesz-e elég physikai erőm, ellenállhatni az elemek viszontagságainak, az idegen tápláléknak, a folytonos szabad ég alatt lételnek silány öltözetben, ágynemű nélkül; s miként fogok béna lábammal, mely oly könnyen elfáraszt, gyalogolni tudni? – S csak is ebben áll mind az, ami utamban merényletnek nevezhető.

Mi győzött e lelkiharczban, felesleges emlitenem. Indulásom előtti este búcsut vevék barátaimtól a török követségnél. Utazásom titkát csak ketten birták, s mig az europai gyarmat azt hitte, hogy Mesedbe megyek, elhagytam Teheránt, hogy Asztrabad és a Kaspi tenger felé folytassam utamat.