KARETEPE. – EGY AFGHAN, NUR-ULLAH, SZERZŐT MEGVENDÉGELI. – DERVISSÉGE GYANUBA VÉTETIK. – A HADZSIK ÉLELMISZEREKKEL LÁTJÁK EL MAGUKAT A SIVATAGON KERESZTÜL VEZETŐ UTRA. – AFGHAN GYARMAT. – NADIR SAH. – A KASPI TENGER ELSŐ MEGPILLANTÁSA. – JAKUB, TURKMAN HAJÓS. – SZERELMI TALIZMÁN. – HAJÓRASZÁLLÁS ASURA FELÉ. – UT A KASPI TENGEREN. – ASURA OROSZ RÉSZE. – OROSZ HADIHAJÓ A KASPI TENGEREN. – TURKMAN FŐNÖK OROSZ SZOLGÁLATBAN. – SZERZŐ FÉLELME A FELFEDEZTETÉSTŐL. – MEGÉRKEZÉS GÖMÜSTEPÉBE S A GÖRGEN TORKOLATÁNÁL.

Ultra Caspium sinum quidnam esset, ambiguum aliquamdiu fuit. – Pomponius Mela, De Situ Orbis.

Nur-Ullah, tekintélyes afghan, kivel már Szariban megismerkedtem, midőn Karatepébe érkeztünk, házába vezetett, s miután vonakodtam minden társamtól külön lenni, hadzsi Bilalt is meghítta, s nem nyugodott, mig vendégszeretét el nem fogadám. Elejénte nem tudtam, mi oka e készségnek a jóltevésben, csak később vettem észre, hogy hallott a teheráni követtel való ismeretségemről, s szivességét egy ajánló levéllel akarta megjutalmaztatni, melyet megigértem s meg is adtam neki.

Alig telepedtem meg szállásán, a szoba megtelt látogatókkal, kik sorba leguggoltak a fal mellett, nagy szemekkel komolyan rám bámultak, aztán igy képzett itéleteiket egymásnak elmondták, sőt később hangosan is nyilvániták utazásom feletti véleményöket. „Nem dervis, mondák legtöbben, legkevésbbé hasonlít ehez, mert szegényes ruhái igen nagy ellentétben állnak vonásai és arczbőrével. Amint a hadzsik mondák, rokona a követnek, ki szultánunktól (e szónál mindnyájan felkeltek) küldetve Teheránban székel, és Allah tudja mit kereshet ily magas származásu ember a turkmanok közt Khinában s Bokharában.“

Elbámultam ezen emberek szemtelenségén, kik az első lépésnél mindjárt le akartak álarczozni. De azért tovább játsztam a keletit, mély, ájtatos gondolatokba merülve ültem, s ugy tevék, mintha mit sem hallottam volna. Látva, hogy nem akarok részt venni a társalgásban, hadzsi Bilalhoz fordulának, ki elmondá nekik, hogy én csakugyan efendi, a nagy szultán hivatalnoka voltam, de isteni lélek szállván meg, visszavonultam a csalárd világtól s most ziarettel (zarándoklás a szentek sirjaihoz) töltöm éltemet. Sokan fejöket csóválták, de többé nem lehetett e tárgyat érinteniök, mert a valódi muszulmannak nem szabad soha kételkednie, ha ilhamról, azaz isteni lelkesülésről hall; s habár a szóló ugy, mint a hallgató meg van teljesen győződve, hogy az egész hazugság: ezeknek mégis Masallah! Masallah! kiáltással kell bámulatukat kifejezniök. Különben ezen első jelenetből beláthattam, hogy, ámbár még perzsa földön, mégis már Közép-Ázsia határán valék; mert midőn e csekélyszámu szunniták bizalmatlan kutatózását láttam, – a mit egész Persiában sohasem tapasztaltam – elképzelhettem magamnak, mi vár még rám ezen faj ősi fészkében. Csak két, bámulás és kérdezősködésekkel eltelt óra után távoztak a vendégek, mire theát késziténk magunknak, aztán nyugodni mentünk. Aludni akartam, midőn egy turkman ruhába öltözött ember, kit a családhoz tartozónak hittem, hozzám közelitett, s nagy bizalmasan el kezdte beszélni, hogy ő már 15 éve jár Khivába kereskedelmi ügyekben, és, ámbár maga is Khandaharba való, mégis a turkmanokat, őzbegeket és bokharaiakat jól ismeri, s ha akarom, utazzunk együtt a nagy sivatagon keresztül, és legyünk barátok. „Kulli mumenin ihvetun“ – (minden hivők testvérek) felelém neki, megköszöntem barátságát, azon megjegyzéssel, hogy én mint dervis nagyon szeretem társaimat, kikkel már régóta együtt utazom. Ő még tovább akart beszélni, de látván, hogy nagyon szeretnék aludni, eltávozott, s én csakhamar el is aludtam.

Másnap hallám Nur-Ullahtól, hogy az egy tirjaki, azaz opiumfaló, s emellett nagyon vásott ficzkó, kit lehetőleg iparkodjam kerülni. Ugyanekkor figyelmeztetett, hogy itt Karatepében két hónapra lássuk el magunkat élelmiszerekkel, azaz liszttel s rizszsel, mert a turkmanok maguk is ide járnak azt vásárolni, s azért legalább Khiváig lássuk el magunkat kenyérrel. Hadzsi Bilalt biztam meg evvel, s azalatt a falu közepén levő fekete dombra (törökül Karatepe) mentem, melytől a falu nevét birja, melynek egyik oldalát persák, a másikat 125–150 afghan család lakja. Ezen afghan gyarmat, amint mondják, e század elején sokkal nagyobb volt; Nadir sah, az utolsó ázsiai világostromló által alapittatott, ki, amint tudva van, afghanokkal és turkmanokkal vitte végbe legnagyobb hőstetteit. Még mutatták azon helyet a dombon, melyen ő ült, midőn szemlét tartott azon vad lovasok ezrei felett, kik a nagy sivatag legtávolabb részeiről, jó lovaikkal és vérszomjas szablyáikkal zászlai alá sereglettek. Nadir ily alkalommal mindig igen vig volt, és Karatepének ünnepe vala. Mi volt czélja e szunnita gyarmat alapitásának, titok előttem, de létezésének hasznát mindjárt beláttam, mert az afghanok a turkmanokkali alkudozásra használtatnak, s nélkülök nem egy persa hónapokig nyöghetne a turkmanok bilincseiben, anélkül, hogy megváltatását kieszközölhetné. Ugyane foglalkozást üzik Persia keleti szélén a khafi, dsami és bakhyrzi szunniták; de ezeknek a tekkékkel van dolguk, kik sokkal veszedelmesebbek a jomutoknál.

A fekete domb tetejéről vethetém először tekintetemet a Kaspi tengerre. Nem a sik tenger, csak egy kis része annak látható innen, melyet az Asuránál végződő hosszu földnyelv fedez, és a mely holt tengernek neveztetik. A földnyelv a távolból hosszu keskeny vonalnak látszik a tengerben, egyes, magas fákkal benőve, melyet a szem messze követhet. A puszta tengerpart látása nem volt képes fellelkesiteni, égtem a vágytól a keleti partokat láthatni és visszasiettem lakásomba, megtudni, mennyire haladtak már előkészületeink a turkman sivatagba való áthajózásra, mikről Nur-Ullah igérkezett gondoskodni. Tegnap este azt mondák, hogy egy afghan naszád, mely az oroszok számára élelmiszereket visz, fejenkint egy kranért (1 kran = 1 franc) el akar vinni Asurába, innen turkmanokkal három-négy óra alatt Gömüstepébe érhetünk; magában Asurában pedig lakik Khidr khán, orosz szolgálatban levő turkman főnök, ki szegény hadzsiknak alamizsnát szokott adni, s kit meg is látogathatunk. Nagyon megörültünk e hireken, s ráálltunk az alkura. Elcsodálkoztam tehát, midőn ma meghallám, hogy ez az afghan kész az indulásra, s el is akarja vinni a hadzsikat, kivéve engemet, kit a szultán titkos küldöttjének tartván, attól fél, elveszti az oroszoknál kenyerét, ha ily embert vesz fel hajójába. E hír kellemetlenül lepett meg, de aztán nagy örömömre szolgált, midőn társaim kinyilatkoztaták, hogy azon esetre, ha engem nem akar elvinni, ők sem mennek vele, inkább más alkalomra várnak. Ezt különös fontoskodó hangon beszélte el nekem az opiumszivó Emir Mehemmed, de aztán az afghan – kit Anakhannak hítak, – maga jött el, kifejezé sajnálatát, hallgagatást igért s ajánló levelet kért Hajdar efendihez. Tanácsosnak tartám egy szót sem ejteni, mely aggodalmait elűzni akarni látszanék; jóizüt nevettem azon, a mi eszébe jutott volt, s megigértem, hogy Nur-Ullahnál fogok számára nehány sort hagyni Teheránba, a mit meg is tettem. A titokszerüség és kételynek fátyolát, mely egyéniségemet fedte, sohsem volt szabad teljesen föllebbentenem, mert a keleti, különösen az iszlamita, hazugság és csalárdságban növekedve, mindig ellenkezőjét szokta hinni annak, a mit valaki szilárdan s hevesen állit, s a legcsekélyebb óvás részemről csak megerősitette volna gyanujokat. Nem volt többé szó a dologról, s még az nap este megtudtuk, hogy egy turkman, ki egyenesen Gömüstepébe akar hajózni, kész valamennyi hadzsit csupa jótékonyságból ingyen átszállitani, csak gyűljünk össze jókor reggel a tengerparton, hogy a netaláni kedvező szelet mindjárt felhasználhassuk. Én, hadzsi Bilal, és hadzsi Szalih, a kolduskaraván elismert triumviratusa, rögtön felkerestük a turkmant, kit Jakubnak hítak. Fiatal ember volt, végtelen merész tekintettel, mindnyájunkat megölelt és késznek nyilatkozott még egy napot várni, hogy minden szükséges élelmiszert bevásárolhassunk. Egyelőre áldást vett hadzsi Bilal és hadzsi Szalihtól, s már felkeltünk, hogy elmenjünk, midőn engem félrehít s kért, maradnék nála nehány perczig. Maradtam. Erre bizonyos félénkséggel elbeszélte, hogy jó idő óta szerencsétlen, viszonzatlan szerelmet táplál lelkében egy saját törzséből való leány iránt; s egy zsidó, egy igen ügyes varázsló, ki e pillanatban épen Karatepében tartózkodik, megigérte, hogy elkésziti neki a hatályos Nuszkhát (talizmán) ha 30 csepp fris, Mekkából hozott rózsaolajat szerez, mert az a varázsformula megirásához okvetlen szükséges. „Tudjuk, folytatá Jakub, hogy a hadzsik rózsaolajat s más jó illatokat szoktak a szent városból magukkal hozni, s miután te a legifjabb vagy a karaván főnökei közt, hozzád fordultam, s remélem, teljesiteni fogod kérésemet.“ Én nem anyira a puszták fiának babonaságát, mint inkább azon bizalmát bámultam, melylyel a tul okos izraelita szavaiban hitt, s miután társaim csakugyan hoztak volt magukkal rózsaolajat, kivánata csakhamar teljesitve lön, mi a jó fiunak valódi gyermekes örömére vált.

Harmadnapra korán reggel mindnyájan összegyültünk a tengerparton. Most már koldustarisznyáján kivül egy liszteszsákja is volt mindenkinek, s jó ideig tartott, mig a ladik (itt „tejmil“) mely kivájt fából állt, mindnyájunkat a naszádra hordott, mely a partviz sekélysége miatt kénytelen volt körül belül egy angol mértföldnyire a tengerben megállapodni. A hajóra szállás módját sohsem fogom feledni. A keskeny, kivájt fatörzsök, a legtarkább zavarban megrakva emberekkel, liszteszsákokkal s más árukkal, minden pillanatban felfordulással fenyegetett, és szerencséseknek mondhattuk magunkat, hogy végre mindnyájan szárazan érhettünk a hajóra. A turkmanoknak háromféle vizi jármüveik vannak: a) keszeboj, egy árboczczal, egy nagy s egy kis vitorlával, melyet többnyire teherszállitásoknál használnak; b) kajuk, egy vitorlával, melyet gyors hajózásra használnak rabló kirándulásaiknál és 3) a teimil, egy ladik, melyet már emliték. A hajó, melyet Jakub nekünk felajánlt, keszeboj volt, mely Csereken szigetről naphthaolajat, szurkot és sót szállitott volt a persa partra, s most kevés terménynyel megrakva hazatért.

A hajó nyilt alkotásánál fogva nem lévén különbség a helyekben, mindenki odaült, a hol először kényelmes helyet talált, de Jakub figyelmeztetett, hogy ez őt mozgásaiban gátolja. Kiki felvette tehát ismét holmiját s élelmiszereit, s két sorban szorosan egymás mellé kellett elhelyezkednünk, mint a besózott heringeknek, ugy, hogy a hajó közepe neki s két segédjének az ide s oda futkozásra szabadon maradjon. Helyzetünk, könnyen képzelhetőleg nem volt a legkellemesebb; nappal ugyan még megjárta, de éjjel borzasztó volt, midőn az álom az egyenesen ülőket ide s tova hajigálta, s az embernek gyakran órákhosszat kellett egy hortyogó hadzsi édes terhét viselnie. Néha jobbrul s balrul két alvó is borult rám egyszerre, s ámbár ez roppantul gyötört, nem volt szabad őket felkeltenem, mert ez nagy bünnek tartatik.

1863. april 10-kén kedvező nyugati szél dagasztá vitorláinkat, nyilgyorsasággal tolva maga előtt a kis hajót. Baloldalt a hosszu földnyelv nyult a tengerbe, jobbról a sürün benőtt, tengerig nyuló hegység, melyen a legnagyobb persa király sah Abbasz által épitett mulatókastély Esref emelkedik. Argonautamenetünk kellemeit növelte még a gyönyörü tavaszi idő, s daczára szoros helyzetemnek, nagyon jól érzém magamat. Meggondolhattam volna, hogy ma hagytam el a persa partot, az utolsó pontot, hol még időm lett volna megbánni tettemet, – de nem! ez eszembe sem jutott. Szilárdan meg valék győződve, hogy utitársaim, kiknek vad kinézése először megijesztett, hiven ragaszkodnak hozzám, s társaságukban szembe szállhatok a legnagyobb veszélylyel. Estefelé szélcsend állt be; közel a parthoz horgonyt vetettünk, s megengedtetett a hajó kis tüzhelyén egymásután megfőznünk theánkat. Nekem pár darab czukrom volt övemben elrejtve, meghítam tehát Jakubot, s megkinálám egy csésze édes theával. Hadzsi Szalih és Szultan Mahmud, szinte velünk tartottak; a fiatal turkmannak megeredt a nyelve, s elkezdett az alamanról, – igy hivják a turkmanok rabló kirohanásaikat, melyek beszélgetésöknek kedvencz tárgyát teszik, – mesélni. Különben is tüzes szemének csillogása vetélkedett a csillagok ragyogásával, midőn neki hevült; nagyon rajta volt, hogy a szunnita mollák előtt, a kiknek mi is tartatánk, bőséges dicséretet arasson, midőn csatáiról beszélt, melyeket a siíta eretnekekkel vivott s előadta, hogy hányat ejtett már ő azok közül foglyul. Társaim csak hamar csendes álomba merültek körülöttünk, hanem én még sokáig hallgattam beszédét, s csak éjfél táján akart elvonulni. Távozása előtt még elbeszélte, hogy Nur-Ullah megkérte őt, vezetne be engem vendégül Khandzsan sátorába, a ki turkman főnök és Nur-Ullah-nak igaza van, mivel én nem vagyok olyan mint a többi hadzsi s megérdemlem a megkülönböztetést. „Khandzsan – mondá Jakub – egy hatalmas törzsnek akszakalja (feje) s már atyja idejében sem bocsátottak át Gömüstepén egy dervist, hadzsit, vagy más idegent sem anélkül, hogy az ő kenyeréből evett és vizéből ivott volna. Tégedet, ki a távol Rumból (Törökország) jösz, bizonyára nagyon jól fogadand, és te hálás fogsz lenni irántam.“

Másnap reggel lassan folytathattuk utunkat, a kedvezőtlen szél miatt, s mire Asura alá érkezénk már beesteledett. Asura az ázsiai orosz birtokok legszélsőbb pontját képezi, délfelé, mely 25 év óta végleg az oroszok kezébe került, vagy azon időtől fogva, mióta a turkman kalózok merész alaman-sajkáit kellőleg féken tudják tartani gőzöseikkel. Az előtt a turkmanok valának itt az urak, s maga az „asura“ (átellenben, vis-á-vis) név is turkman származásu; de az előtt nem voltak állandó lakosai, hanem az akkoriban még gyakori s szabadon üzött rabló kalandok alkalmával állomásul szolgált. A mostani Asura kellemes benyomást tesz a Persia felől érkező utazóra. A földnyelv keleti végéhez közel épitett házak száma ugyan csekély, de europai modoru alkatuk, mely szerint a kilátszó templom is épült, nem maradhata az én szemeim előtt hatálytalan. Kiváltképen a hadigőzösök emlékeztetének az europai életre; s milyen érzés volt az, midőn estefelé egy gőzöst láték Gezből, (Asztrabad kikötő helyéből) oly büszkén tova siklani Asura felé. Az oroszok itt két nagy és egy kis hadigőzöst tartanak állandóan, melyek oltalma nélkül nemcsak az ott letelepedett oroszok nem volnának biztonságban a turkmanok támadásaitól, hanem az Asztrakhanból jövő vitorlás hajók sorsa is kétséges lenne. Mig a kereskedelmi hajó a siktengeren van, addig nincs miért félnie, de már a tengerparthoz közeledni nagy ritkán bátorkodik gőzös kisérete nélkül, melynek oltalmát visszamenet is kénytelen igénybe venni. Az itteni parancsnokság valóban nagy gonddal s nem csekély költséggel iparkodik a turkmanok rablási vágyát fékezni, ugy, hogy ezen baj már meglehetősen csökkent is, de teljes biztonságot eszközölni merőben lehetetlen, sőt azt sem lehet meggátolni, hogy számos szerencsétlen persa, sőt egyszermásszor orosz matrózok is ne hurczoltassanak el lánczon Gömüstepébe. Éjjel nappal szakadatlanul czirkálnak az orosz hajók a turkman vizeken, s minden turkman naszádnak, mely a keleti part felől a déli persa part felé akar indulni, el kell látva lennie utlevéllel, amit 8, 10 sőt 15 aranyért szoktak egy évre kiszolgáltatni s mindig elő kell azt mutatni, valahányszor Asura mellett elevezik, mely alkalommal gondosan megmotozzák a jármüvet, valljon nem visz-e foglyokat, fegyvereket, vagy más tiltott tárgyakat. Ezen intézkedés folytán sok turkman kereskedelmi jármű be van jegyezve, s az ismeretlenek legnagyobbrészt titkos ösvényeken kalandoznak, s ha rájok bukkannak az orosz czirkálók, irgalom nélkül elsüllyesztetnek – hahogy vonakodnának megadni magukat. Mig egyfelől kellő szigorral jár el az orosz kormány, más felől szép szerével, politikus uton módon iparkodott egyik másik törzset barátságos viszonyba füzni, hogy aztán egyiket a másik ellen felhsználhassa. Azon időtájban, midőn én Asura felé utaztam, Khidr khán, a Gazilikör törzsből, már harmincz éve volt orosz szolgálatban, derjabegi (tengernagy) czimmel, s mintegy 40 arany rendes havi diját kapva, amiből ő 10 aranyat mirzájanak (irnokának) fizetett. Khidr khán még mindig sátor alatt lakott a félig europai gyarmat között, s hivatalos kötelessége abból állott, hogy befolyása által, melylyel a turkmanok között birt, iparkodjék átalában meggátolni azok rablókalandozásait, vagy legalább értesitse az oroszokat, ha efféle szándékot észrevesz, mivel ilyetén kémszolgálatra igen alkalmas volt törzsrokonai besugásai segitségével, akiknek szemei előtt történnek a készülődések. De nem felelt meg szolgálatának. Jó szolgálatokat tehetett volna ugyan Khidr, amiről én később meggyőződtem, hanem a hajdani buzgó müszülman korán megismerkedék a nemes vodki-val (orosz pálinka) s oly mértékben élvezé, hogy éjjel nappal részeg volt; fiai pedig, akiknek Gömüstepében helyettesiteniök kellett volna őt, a karakcsikkal (rablókkal) czimboráltak, s a világért se tudósiták soha az oroszokat valami rablási tervről.

A mi Jakub-unknak is volt, – mint magától érthető – utlevele, melyet elő kelle mutatnia, s csak a hajó gondos megvizsgálása után engedteték meg utunkat folytatnunk. Mivel már beesteledett, midőn Asura alá értünk, a hivatalnokok látogatása másnap reggelre maradt, s mi horgonyt vetettünk csekély távolságban a parttól. Uti társaim nagyon sajnálkozának, hogy nem teheték tiszteletöket Khidr khánnak, ki nagy hirben állott mint a dervisek és hadzsik pártfogója. Én pedig nagyon örültem, mivel elmaradnom nem lehetett volna tőlük, s azon kellemetlen helyzetbe jutottam volna, hogy talán gyanut ébreszthetnek europai arczvonásaim Khidr khán előtt. Nagyon örülék tehát azon akadálynak, mely gátolá kiszállhatásunkat, s csak azon egy gondolat nyugtalanitott: vajjon nem találják-e felötlőnek az oroszok, akik holnap a hajót megvizsgálják, arczom europai vonásait és szinét, melyek társaimétól szembetünőleg elütöttek. Attól nem tartottam, hogy az oroszok embertelenül fognak velem bánni, csak attól féltem, hogy felismernek, és majd le akarnak tervemről beszélni. Az is könnyen megeshetett, hogy későbben, ártatlan fecsegés által tudomást vesznek a turkmanok incognitomról, s ki tudja mennyivel több váltság dijon menekülhettem volna meg, mint Blocqueville, a sulyos rabszolgaságtól! Ezen elmélkedések komoly aggodalomba ejtettek, s nagyon fájlaltam, hogy a nyugati élet utolsó képét nem szemlélhetém igazi kedvteléssel.

A legfeszültebb kedélyállapotban ébredék fel másnap reggel. Asurából kellemes harangszó hallatszék; társaim mondák, hogy ma a hitetleneknek vasárnapjok és ünnepök van; de hogy melyik vasárnap az, azt nem tudtam. Közel valánk egy hadihajóhoz, mely tele volt aggatva lobogókkal; nem sokára észrevettem, hogy egészen diszegyenruhás matrózok eveznek a part felé, s egy tiszt, szintén teljes diszegyenruhában lépett be a csónakba, s a hajóra vitetett. Mintegy 10 percz mulva előszólitatánk, hogy jőjünk közelebb, s ekkor megláttam, hogy a fedélzeten, közel a lépcső feljáratnál több szőke tiszt egybegyülve várakozik. Szivem elkezdett hatalmasan dobogni; mind jobban jobban közeledénk s én azon voltam, hogy amennyire lehet olyan állást foglaljak, amelyben lehetőleg kikerüljem a szemtől szembe állást. Sorsom ugy intézé, hogy csónakunk épen azzal az oldalával közeledék a gőzöshöz, amelyen én ültem, s igy a fedélzeten egybegyült tisztek csak a nyakamat láthatták. Az ünnepnap miatt csak fölületesen tartották meg a vizsgálást, a tolmács néhány szót váltott Jakubbal, a tisztek a mi koldus társulatunk felett mulatták magukat, s beszédjük közől egyebek közt e szavakat vehettem ki: „szmotrite, kakoj bieloj etot hadzsi;“ (nézzétek milyen fehér ez a hadzsi). Ez az észrevétel bizonyosan az én, még nem eléggé elvadult bőrömet illette, hanem ennél az egynél nem is tettek több megjegyzést. Jakub csakhamar szabadon bocsáttatott, s kis idő mulva már az orosz hajók látkörén túl folytattuk utunkat. Én is fölemelkedém görnyedt, félig alvó helyzetemből, s nagyot lélekzettem, aggodalmaim elenyészte után.

Nem sokára erős nyugati szél keletkezett; mi azt hittük, hogy gyorsan kifeszitjük a vitorlákat és sietünk a csak három órányira eső Gömüstepe felé; hanem Jakub egy távol fehér pontra szegezvén tekintetét, titkosan értekezett hajós embereivel, s csak akkor huzták fel a vitorlát, midőn az a pont egészen eltünt, s nyilsebességgel szeldelé hajónk a hullámokat kelet felé.6) Mintegy félórányira Asurától több úszó tengeri jel mellett mentünk el, melyek vörösre festett dorongokból állottak. Jakub azt mondá nekem, hogy azokat az ingilizek tették oda az orosz vizek határjegyeiként, hogy az innenső rész a turkmanoké, a kiket mindenkor védeni fognának az ingilizek az oroszok támadásai ellen. Hogy ki kölcsönzé a puszták vad fiainak ezen messzeható politika eszméjét, az megfejtetlen talány marad. Én ezen jegyeket nem ismerem, de még kevesebb tudomásom van Angolország rokonérzelmeiről Turkmania iránt. Rövid óra mulva meglátszott a turkman tengerpart, hosszu vonal alakjában, több domborodással; mi is azon irányt követtük, melyet több előttünk haladó hajó jelölt ki. Nemsokára összevonattak a vitorlák, mivel a hajózható viznek végét értük, s körülbelől 1½, mértföldnyire a Görgen torkolata előtt valánk, melynek mindakét partján terül el Gömüstepe tábor, száz meg száz sürüen egymásmellé helyezett óriás méhkas alakjában.

Mint Karatepe előtt, itt szintén lehetetlen a legkisebb jármüvekkel is a viz sekélysége miatt a parthoz közeledni vagy a Görgen folyamba befutni, a mely pedig meglehetősen mély s rendesen elegendő vize szokott lenni. Várakoznunk kelle tehát a mig Jakub megérkezésünket jelenté, s több tejmilt küldött átszállitásunkra. Egy idő mulva jött is hozzánk három ilyen felettébb sajátságos naszád, melyeknek több kerülőt kelle tenniök, mig kiszállitásunkat eszközölheték. Én és hadzsi Bilal utolsóknak maradtunk, s valóban nagyon megörültem, midőn a partra kiérkezve azt hallám, hogy Khandzsan a jó Jakub által értesittetve, azonnal oda sietett. Néhány lépésnyi távolságban megmutatták őt nekem, a mint épen aszr-namazi-jával, – vagy is déli imájával foglalkozék, s én ezen helyzetben közeledém hozzá.