Hárman valának együtt a hosszúhajúak és bajusztalanok. Finomak és túlemberek mindhárman, de szájjal mégis legjobban győzte Bary Pali, a hétszilvafás ősmagyar, a ki azonban lemondott a rangjáról, megjárta Párist, hektikus volt, abszintot ivott, mert kokett ifjú volt (a halállal kaczérkodott) és fekete körmöt viselt. Bary Pali rég megállapította magáról, hogy zseni, a kinek iskolát kell csinálni, mert minden zseni iskolát csinált.

A másik bajusztalan túlembert Hunyadi Jákónak hivták. Nem volt igazi Hunyady: az erkölcsi tőkét, a mit a Hunyadiak egy pár csatában összegyűjtöttek, hogy a nevük jóhangzású legyen, Jákó modern ember létére minden nagyobb erőlködés nélkül egy koronán vásárolta meg. Bolond lett volna érte többet fizetni, mikor ennyi az ára egész komolyan.

A harmadik lángelme Koplathy Friczi volt, a legpiszkosabb ember Magyarországon, nem kivéve a tótokat. Ennek homály fedte a származását; ő nem dicsekedett vele, más meg nem tudta kitalálni, mert bár öt nyelven beszélt, egyet sem értett tökéletesen, a mi igen hasznára vált, mert okkultista, szimbolista és neoimpresszionista vala egy személyben s az volt a trükkje, hogy olyan verseket irjon, a miken csak csudálkozni lehetett, de a miket megérteni nem volt szabad…

A zsenik persze kozmopoliták voltak mindhárman, mert Magyarország igen kicsiny volt nekik. Nem fértek bele. A királyságot különben is komisz hivatalnak tartották, inkább köztársasági elnökök szerettek volna lenni. Bary Pali, lehet, azt sem vállalta volna, mert manapság már ahhoz is türelem kell, holott ő nyugodtan csak Istennel volt képes beszélgetni, az emberi nemnek kívüle eső kontingensével csak paczkázni tudott. Hanem azért megitta a művüket, az abszintot.

A másik két zseni inkább enni szeretett. A pulykát jobban kedvelték, mint a rövid gulyást, de azért rövid gulyást ettek. Meg szafaládét eczetben-olajban. Néha kirándultak és akkor körített liptóit ettek.

De vesézni még jobban szerettek a zsenik, mint enni. Az asztaltársaságnak, a melynek tagjai voltak, az volt a főtörvénye, hogy távollevőkről jót mondani nem szabad. De kiszedték a veséjét a jelenlevő tehetségteleneknek is. Sőt egymást, a tehetségeseket sem kimélték, csak Bary Palit nem merte senki sem bántani, mert ő iskolát csinált. Az alanyi költők mind az ő methodusát követték a versirásban, hektikusak voltak, mint ő, de nem haltak bele, mint ő sem, mert halhatatlanok voltak, mint ő is. Csak abszintot nem ittak, mint ő, mert nem volt egy szilvafájuk sem, mint neki, csupán szilvaszeszt ittak, mert az olcsóbb vala.

A Chicago-kávéház hosszú asztalánál (ott ült a három hosszúhajú) épen Hunyadi Jákó vitte a szót. Egy irót kritizált tárgyilagosan. Oltott baromnak s búban fogantatott bakkecskének nevezte a szerencsétlent, mert regénye hősével diadalra vitette a nemzeti eszmét, a helyett, hogy megorgyilkoltatta volna szegényt. Még vitézkötéses bornyúnak s pitykés aprómarhának is elmondta Jákó a szerencsétlen regényembert…

Ezenközben újabb három «vesetag» érkezett az asztalhoz. Alsóbbrendű tagok (mert dolgoztak is, nemcsak költöttek), épen a szerkesztőségből jöttek. Pór Muki, Keve Mór és Ősi Ignácz volt a nevük. Másutt szemtelenek voltak, de itt, kezdetben legalább, nem igen mertek mukkanni sem, Bary Pali igen lefújta őket, kezet sem fogott velük, csak ásított nekik…

A Jákó kritikáját ennek a háromnak kellett magasztalnia (a jó blatt végett), mert Bary Pali felette állott az elismerés konvencziójának, Koplathy Friczi meg épen parizert evett, a mit fontosabbnak tartott egy idegen regénynél.

Kezdé Muki:

– Már az igaz, hogy náladnál élesebb szemű esztheta egy sincs közöttünk, irók között.

Bary Pali megráspolyozta a torkát, Ignácz folytatá:

– A katedrákba Frimmbe1) való hülyéket ültetnek bele, a kiknek Aranyban kulminál az irodalom s te… s te még nemzeti ajándékot sem kaptál az államtól.

Végezé Mór:

– Fuj, micsoda rongy nemzet, a mely így becsüli meg nagyjait!

Nem nagyított, mert Jákó igen nagy volt csakugyan, megütötte az ölet, bárha nem tetézte is. De az iskolacsináló Bary azért megharagudott Mórra.

– Micsoda nagy? Ki itt a nagy? Igazi nagyság csak egy van közöttünk s az én vagyok.

Az ötök kibékítették a haragos világpolgárt. Azt mondták neki, hogy sohase számítsa magát, midőn emberről van szó, mert ő több annál.

Szent lett a béke s valahonnan távoleső fülkék homályából ismét hárman járultanak az asztalhoz: Kócs Zsiga, a hősszerelmes, Veterán Náthán, a bohém háztulajdonos és Bakk Manó, Budapest legtiszteltebb és legzseniálisabb riportere, a kinek semmi sem volt lehetetlen. Ha tetszik, lop is a riport érdekében, sőt már egypár betöréssel is szaporította a dicsőségét. Csak egy hibája volt Bakk Manónak, a tiszteletreméltó és zseniális riporternek, de az aztán ordas. Agyonbeszélt egy egész regimentet, neki az semmi sem volt. Most is teli szájjal jött a veseasztalhoz, már húsz lépésnyiről okádta a szót.

– Ide figyeljetek, gyerekek, és bámuljatok, mert ilyet még sohasem hallottatok. És a mi előkelő úri kontenansz találtatik bennetek, azt mind szedjétek össze, hogy meg ne pukkadjatok. Akár a méregtől, akár a nevetéstől. Olyan kirohanásról fogok nektek beszélni, a mihez képest csupa bolhatáncz volt a thermopilei. Az arrogancziának, megalomániának, reakcziónak, ultramontanizmusnak, mezmerizmusnak, darvinizmusnak, atavizmusnak…

– Elég az izmusból, mert ütök, – recscsentett bele a szapora beszédbe Jákó, az öles.

– Nekem beszélhetsz, – tiltakozott Manó az erőszakos megrövidítési kisérlet ellen, azután így folytatta: – Nepotizmusnak, bizantinizmusnak és egyéb isztikus velleitásoknak ilymérvű elfajulásával még nem találkozott az emberiség. Dühöngnék rajta, ha nem volna nevetséges, s nevetnék rajta, ha nem volnék dühös… Találjátok ki, miről van szó, – pukkantotta ki végül Manó a nagy hólyagot.

– Marha! – tisztelte meg egy tekintélyesebb tag, alighanem Koplathy, a feladott találós kérdésért.

– Hüle, – mondá Bary Pali is s ez ellen fellebbezni nem lehetett.

Mór kénytelen volt kirukkolni a hirrel. Most már meg túlságosan rövidre fogta a lényeget, csak ennyit mondott:

– Egy új ujságot csinálnak.

– ? ? ?

Úgy kellett belőle kipiszkálni a többit.

– Miféle ujságot? Kik? Mikor? Mennyi pénzük van? Adnak-e előleget? – kérdezték össze-vissza a jeles kilenczek.

Manó most már csak azért sem eresztette könnyen a szót, csak egyet kotlott ki egyszerre.

– Konzervativet?

– Klerikálist? Reakczionáriust? Antiszemitát? – kérdezték a kilenczek türelmetlenül.

Erre megint egy szó következett feleletnek.

– Mágnáslapot.

Mágnáslap! Hü, hát ebben a szóban aztán csakugyan benne van a világ minden feketesége a középkortól az ázsiaiig. A hir óriási konsternácziót és szenzácziót keltett, a szaporaszavú Manónak egyszeribe megnőtt a becse. A kilenczek egyhangúlag rimánkodtak neki, ne tagadja meg a természetét, mondjon el mindent, a mit tud a lapról, egyszerre tiz szót is mondhat egy helyett.

Az egy ideig élvezte rehabilitácziója gyönyöreit.

– Nna, ki a marha? Ki a hüle?

Aztán újra nekibodorodott a beszédnek. Először azonban megnézte az óráját.

– Három óra, – konstatálta, – a lapok le vannak zárva, a riportomat senki sem lophatja el, ergo beszélhetek. Hallottátok-e Zádor Miklósnak a hirét? Kiféle, miféle ember ez? Honnan jött? Miből él? Volt-e papája? Honnan vette a laphoz a baksist? Fiú-e, leány-e, vagy csak úgy mutatja?

Először Koplathy felelt a kérdésekre.

– Spiller. Kaszinótag. Egyszóval egy obskurus fiú, egy intellektuális Nimand.

Veterán Náthán is tudott Zádorról valamit; ő titokban nemes akart lenni, ismerte a családfákat, de miután ő még nem volt az, gyűlölte a nemeseket.

– A Zádor, – mondta összevontan, – egy ezeréves koldus, az utolsó a familiájából, a mi Árpáddal jött be országot hódítani.

A kilenczek így összevontan is megértették a háziúr szavát s a Zádor rovására irták föltálalt adatait, körülbelül ilyenféle szavakkal: Rohadt elem, hyperrafinált idiota… majmok atyjafia.

Előadó Manónak ennyi teljesen elég volt ahhoz, hogy az előkelő társaságnak Zádor Miklóst terhelő közvéleményét röviden megfogalmazza.

– Egyszóval kimondhatom, hogy egy agylágyulásos kéjencz? – kérdezte.

– Bátran, – biztatták a keményagyú aszkéták.

– Akkor – folytatta a riporter, – azt is kimondhatom, hogy ez az ember az, a ki a lapot kiugratta; ez meg egy bizonyos Bodonyi nevezetű, a kit ismerek is hirből, arról nevezetes, hogy nyers buzán él, mint a csirkék, mert nincs hivatala, miután semmit se tud.

A szalámizó és parizerező tudós társaság kinevette a buzarágó tudatlan embert, bár senki sem hitte el a riporternek, hogy igazat mond, még Bary, a főzseni sem.

Az általános derültség lezajlása után beszédjét a riporter imigyen folytatá:

Zádor és Bodonyi ugratták ki a lapot, de nem ők szerkesztik, hanem Lombos Keresztély, az ismert vegetariano-nazarenus, jelenleg szabó, Decsy Franczi, a tömegproduczens, Belky János, a korcsmáros. Munkatársak: a rimini fölszentelt püspök, a rimanóczi remetepolitikus, három akademikus, egy herczeg, két gróf, három báró, egy urasági ispány, egy hölgytyukász, egy importált dsiudziczu és egy akrobata. (Zajos derültség.) Tehát – konkludált Manó, – czéhbeli csak kettő van közöttük, ezért tudták a mozgalmukat titokban tartani, bár ötezer előfizetőt gyűjtöttek a vidéken a sötétebb helyeken, a papok, agrárok és mágnások között.

Úgy rukkolnak ki, – dühösködött a riporter, – mint valami összeesküvők a pinczéből, egyszerre csak itt vannak és mellünknek szegzik a tőrt: Szabadgondolkozók, szocziálista betörők, nemzetiségi banditák, zsidók, hazátlan bitangok, adjátok meg magatokat, mert mienk a haza, mi építettük fel, mi védtük meg kilenczszázegynehány évig, ti a korrupt hatalmaskodó kisebbség csak pióczái vagytok az élő organizmusnak, csaltok, loptok, gyujtogattok, gyilkoltok, diszkreditáljátok a magyar faji karaktert és ősi becsületet!

– Nnnná, – jegyezte meg Veterán Náthán humorosan, de csudálatosképen senki sem nevetett neki, a czinizmus röheje az ajkakon fagyott s gyűlöletté fajult, midőn fölengedett.

Ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy történik valami az országban: emberek támadnak fel, a kik eddig lethargiás álmot aludtak, tetszhalottak kélnek ki a sírból új életet követelőn, nekitámadva az örökükön megosztozkodott tömegeknek, hogy visszaragadják tőlük ősi jussukat.

Az általános megdöbbenés fakó csöndjébe ismét belesivított a riporter:

– Kóstolóba felolvasom nektek az első szám vezérczikkét az agylágyulásos Zádortól, a mit a lap programmjával együtt saját életem koczkáztatásával tudtam csak megszerezni, úgy, hogy éjnek idején kifúrattam a kasszát egy nyugalomba vonult professzionista betörővel, de én is segítettem neki.

– Bravó! Ez megint mestermű volt tőled, – zúgták a kilenczek lelkesen.

A dilettans betörő folytatta beszédjét, intentique ora tenébant a hálás hallgatók.

– Először a vezérczikkből olvasok nektek szemelvényeket, aztán ha tetszik, jöhet a programm. – S olvasni kezdett egy kefelevonatból, a mit a belső zsebéből húzott ki:

UJ-MAGYARORSZÁG.

Aligha csalódunk, midőn azt állítjuk, hogy a magyar nemzettest ezeréves léte után most került bele a megpróbáltatás legválságosabb időszakába. A kórtünetek legalább arra vallanak.

A hajdanta hires magyar faji erő, önbizalom, politikai bölcseség, erkölcsök és hazaszeretet, a mely kvalitások a legintenzivebb nemzetközi veszedelmekből is mindenha kirántották a magyar fajt – (nemhogy, de azok erejével Európa államainak egyensúlyozási munkáját is ellátták a dicsőség epocháiban) – skartba téve. Emez erőtényezők helyét a haladás jegyébe iktatott, de valójában a felforgató tendencziák posványából kikelt hamis jelszavak és irányzatok, megtévesztő bolygótüzek: a nemzetközi szoczializmus, utilitarizmus, szabadgondolkodás, felekezetnélküliség, sőt istentagadás foglalták el Újmagyarországban. Az eszközök az újmagyarok kezén: a régi dicsőségnek, hagyományoknak, keresztény szellemnek, történelmi osztálynak, mindennek, a mi szent volt és nagyot alkotott, kigúnyolása, megbuktatása; a tulajdon szentségének lerombolása a szekularizáczió sürgetése által, a keresztény szellem meghamisítása s helyettesítése az ingatag értékű, úgynevezett szabad népjóléti és erkölcsi törvényekkel.

A tendenczia egyszóval: megsemmisítése mindennek, a mi dicsőségesen bevált egy évezreden át… A modern szellem megteremtői némi dialektikával kivághatják a tétellel szemben az adút: csak egy szuperióris kisebbség lehetett képes ama hires, fitogtatott nemzeti szellemnek, a hagyományoknak ilyetén felforgatására s mint ilyennek, joga volt hozzá.

Hát tagadjuk. Mert – itt a bökkenő – az a kisebbség, a mely a felfordulást, a nemzet degenerácziójának munkáját végzi, nem fölényes egyének társasága, még nem is a nemzet igazi kisebbségét képviseli (szinte kivül áll rajta, nagy részük szivós faji jellegüknél fogva sohase volt és lesz asszimilálható), ez a minoritás ügyes, erőszakos kalandorok tábora, a mely a maga hasznát és poziczióját a romokból reméli, s az új épületet, a melyben uralkodni fog, azokból szándékozik felépíteni.

S valamint a prehisztórikus korban sikerült a gyengéknek megteremteni s elfogadtatni a jog fogalmát, korlátokat állítani a maguk védelmére az erősek uralma ellen, úgy sikerült most Újmagyarországban egy inferioris kisebbségnek a hatalmas többség nyakára lépnie. A két siker ethikája különböző, de a titka egy. A prehisztórikus erőember magában állott s a másik erővel való folytonos surlódása következtében csak gyengülhetett – a gyengék ellenben ösztönszerűleg tömörültek s erősítették magukat az összetartás és szervezet dinamikájával.

A magyar ember erőszakos egyéniség, szervezetbe nehezen törhető, mert bízik a maga erejében s másnak köszönni mitsem akar. Előkelő, gőgös, erejét az egymással való erőmérkőzésre pocsékolja el, a helyett, hogy összetartással meghatványozná. A kisebbség ebből a faji karakterből dedukálta a maga kilátásait s vonta ki a hasznot. Szerveződött, egy testté tömörült, a melynek egy feje s ezer karja van, mint a polypnak, s mind az ezer karja annak az egy fejnek engedelmeskedik. Azok a titkos, vagy álczégér alatt működő társaságok és intézmények, a melyek pátensüket erkölcseinkre, kulturánkra máris rásütötték, sikerüket csakis szervezetüknek köszönhetik.

Ez így van. Ezen vitatkozni nem is lehet. Az összefogózkodás jelenségei nagyon is szembeötlők, sikerei visszataszítóan rikítók. Az irót s egyéb művészt: képfestőt, képfaragót, zenészt, ha az általa inaugurált szellemet kolportálja, az egekig emeli a klikk a kritika szárnyain, a neoimpresszionizmus rémképeit és gonosz czinizmusát klasszikus nagy tetté minősíti az újmagyarság hamis mérlege, – hujjahózik az abszintmarta agyvelő, a moral insanity kóros aberráczióinak, a költőknek, a kik megbeszéléseket folytatnak Istennel s karikaturákat rajzolnak a nemzeti s emberi erények kigúnyolására. A minden erkölcstől, fennálló esztétikától elrugaszkodott dialektikai kötéltánczosokat nagy emberekké fújják fel, holott legtöbbjük magyarul sem tud, ellenben nekivágnak Aranynak, Vörösmartynak, hogy lerántsák arról a talapzatról, a melyre Isten kegyelméből emelkedtek fel, mert jól tudják, hogy a mai vérbeli magyar irógárdának roszhiszemű diszkreditálása teljesen csak elődjeik, a nagy klasszikusok műromjain át sikerülhet; nem ránthatják le az Arany nyelvén beszélőt s az ő lelkével érzőt a sárga földig, valameddig le nem rántották legalább a földszintig Aranyt magát…

A társaság szörnyet prüsszente rá s vitéz Mór felolvasását eképen folytatá:

«S ha belenézünk a közélet, a politikai üzelmek perspektiváiba, hasonló jelenségekkel találkozunk. Megtévesztő, szuggeráló eszközeikkel, érdekhálózatuk titkosan vezetett szálaival be tudják az újmagyarok hálózni, véleményüknek meghódítani, esetleg terrorizálni a hatalmat: a testületeket, törvényhatóságokat s egyéb faktorokat, a kiktől a nemzeti közmunkák sorsa függ. Az állami szubvencziókat ők kapják; a kormány s pénzintézetek diszkrét költségeit (a hallgatás-díjakat) ők kapkodják el. S a szabadelvűségnek (mint nemzeti tradicziónak) hamis értelmezésével inaugurált s telített közszellemet oly türelmetlenséggel s fenyegető brutalitással igazgatják, hogy, teszem, egy-egy gyengébb vagy hiúbb miniszter, a ki fél az ujságokba irott betűtől, vagy emelkedni akar a közvélemény szárnyán, egy-egy állás betöltésénél legjobb meggyőződése ellenére is az ő emberüket hendikepeli a legkedvezőbben s az állam gépezetébe annak czinikus koptatóját illeszti bele keréknek, elejtvén a hűséges, kipróbált, megbizható energiát.

Így rongyosodnak, kallódnak el nagy értékeink s helyettesíttetnek apró, hamis pénzzel. Mindennek oka pedig, hogy az újmagyarok karmai között van a mozgató, az anyagot kikészítő erő, a nagy erjesztő energiák exponense, a haladás diadalmas csatahajója, a sajtó, a mi áldást és dicsőséget hozhat egy nemzetnek, ha hivatása magaslatán s erkölcsi alapon áll, de megrágja a lét gyökereit, ha önczélokat hajszol, hizeleg, hazudik és blaszfemál, – mint a mienk…

Manó művészi pauzát tartott, bár a nélkül is elhallgattatta volna a bugyborékoló indulatok egyszeribe kitört riadása. (A Sajtót becsmérlik, a hatodik nagyhatalmat, a szent és sérthetetlen Bálványt, a melynek kultuszából százezer ember él, a nemzet szine-java. A dicsőséges fáklyát oltogatják, az isteni szövétneket, melynek világossága behatolván a közélet legsötétebb zugaiba és kipusztítja az ott vonagló férgeket, a maradiság rohadt hulladékain rágódó úgynevezett történelmi osztályt: a papokat, arisztokratákat s egyéb unlakokat!)

Hajrá! Miként a czorka nyügéből fölszabadított falka a nádasból kipattanó rókára: úgy úszúlt rá a fékevesztett asztaltársaság a czikkmonstrum! szerzőjére. Villogtak a szemek, rángatództak az öklök, csattogtak az agyarak. Csak indulatszavakat lehetett hallani, a józan kritikát megfojtotta a düh.

– Gyáva gazember! Aulikus tányérnyaló! Hülye majom! Patkány! Vakand!…

– Hátha még a programmjukat tudnátok! – rikoltozott karjaival hadonászva s féktelen temperamentumát az asztal körüli ugrándozással csillapítani igyekező riporter, a Manó.

A zürzavaros lárma közepette felállott az asztalfőn székelő főzseni, Bary Pali s abszintos poharát a szódásüveghez koczogatva, így kiáltott fel:

– Csend!

A Neptun hármas villája nem tett olyan hatást a háborgó tengerre, mint a díszes társaságra ez az egy szó a Bary Pál ajkáról. Meglőn a csend.

– Uraim, – rendelkezett az iskolacsináló poéta s úgy kimeresztette a szemét, mintha annak fényéből dicskoszorút akart volna a homlokára fonni, – uraim, ne szenvedélyeskedjünk, midőn a földgolyó habár csekélyke s szellemi kulturára alkalmatlan parczellája tulajdon- és birtoklási jogának megvédelmezéséről van szó. Nem azért fegyelmezek – folytatta, gyűrűs kezével egy merész hyperbolát rajzolva a levegőbe, – mert imminensnek tartom fölperesek perpatvarkodását, veszélyről ott, a hol maga az Isten az alperes, s mi, a világosság terjesztői vagyunk a prókátorok, szó nem lehet. A «Nagy Pénztáros» úgy szerkeszti meg a maga számadási mérlegét, hogy abba belekapaszkodni nem igen lehet… Nem arról van szó, hogy pervesztesek lehetünk, hanem a gesztusról. Az óbégatás nem méltó hozzánk, a kik fennt vagyunk. Ez az ország a mienk. Kiragadtuk a sötétségből, meghódítottuk másodszor mi a Nagy Hadvezér kondottierjei, a nélkül, hogy munkánkért felvettük volna a bennünket megillető zsoldot. Hét napig teremtettünk, hogy a khaoszból szerves életet hozzunk létre: a földi igazságnak felettünk nincs hatalma, a mi agyvelőnk abszorbeálja a jogot. Hidegvérre – folytatta a zseni – csupán csak azért intelek benneteket, mert felesleges a nagy ágyúkat ott elsütögetni, a hol megteszi a szemöldök összevonása is. A puskapor egyébre kell. Még nem robbantottuk fel a nagy átokhegyeket, a melyek a mellünkre nehezednek. Takarékoskodjunk.

Síri csend. Egy pisszenés sem volt hallható. Bary extázisba jött és nem tudni miért, a márványasztalhoz vágta abszintos poharát, hogy ezer darabra tört. Aztán fújt egy nagyot s eképen folytatá:

– Tekintve, hogy mégis aktivitásba kell lépnünk, mert megbolygatták teremtő nyugalmunkat, teendőink anyagának felosztása czéljából kimondom, hogy zárt üléssé alakulunk. Fölhivom előadót, ismertesse rövidesen a lázadók programmpontjait.

Az elnöki beszéd óriási hatást keltett. A ki nem elégített zsoldosok vezérükhöz siettek s megrángatták a kezét. Pénzért sem lehetett volna köztük olyan embert találni, a ki félt. Mindenki úgy érezte, hogy megkötötték Istennel a trösztöt, csak fújniok kell, hogy tönkretegyék az ellenséget.

Manó különösen meg volt hatva, mert rája kivételes szerepet diktált a vezér. Megköszörülte meghatottságtól megbicsaklott torkát, hogy megismertesse a társasággal a mágnáslap programmpontjait. Gőgösen, lapidarisan beszélt.

– Első programmpont: Szervezkedés, tömörülés. A második: A keresztény szellem ápolása, a krisztusi erkölcsök diadalra juttatása minden vonalon. A harmadik: Intenziv asszonykultusz politikai jogokkal, az anyák kivételes tisztelete. A negyedik: A büntetőjog reviziója, az esküdtszéki intézmény megszorítása. Az ötödik: A közjogi kérdések levétele az állam napirendjéről, jóléti, közgazdasági intézmények létesítése. A hatodik: A parasztság megvédése. A homestead. A hetedik: Nemzeti művelődési prémiumok kiosztása. A nyolczadik: A fiatal generáczió testi és szellemi nevelésének reformja. A felsőbb oktatás deczentralizácziója. A kilenczedik: A közszabadsági jogok, az élethez, becsülethez való jog kiterjesztése s hatékonyabb védelme. A tizedik: A sajtótörvény reviziója, a sajtóvisszaélések szigorú retorziója a keretek között… Punktum, – végezte előadó szavait s helyet foglalván, egy kortyintásra lenyelte rumspriczczes feketéjét.

Minden szem Bary Palira tapadt. Mit szól mindehhez az iskola? Az iskola azonban hallgatott egyelőre. Rákönyökölt a márványra, megvetőleg mosolygott, de nem tanított. Elsőbben tanítványai véleményét akarta meghallgatni, nagykegyesen előre bocsátotta őket a sikátoron: Passez, messieurs! Intett Koplathy Friczinek, hogy szóljon ő.

S szólt Koplathy Frici; fölényes humorral pedig, mert ki volt adva az ordré: vigyázni kell a gesztusra, miután pervesztésről szó nem lehet.

– Fiúk, ki mondja meg nekem, mit kell érteni sajtóvisszaélés alatt? Jobban mondva: mivel élhetne vissza a sajtó, mikor neki minden szabad, mert ha nem szabad, akkor eo ipso nem sajtó többé?

A szellemes paradoxont megtapsolták a fiúk, Hunyadi Jákót kivéve, a kinek volt a begyében valami, a mi jobban tetszett neki, mint a Friczi szellemessége. Azt tálalta ki.

– Hallottatok valamit a lex Zanardelliről?

Ezzel a kérdéssel kezdte, de miután senki sem tudott semmit a lex Zanardelliről, állító mondatokban folytatta:

– A lex Zanardelli, – humorizált, – szegény Olaszországban kapott lábra s abból áll, hogy vaskeztyűt és szájkosarat tartozik viselni minden élő, a ki lapba ir, külömben becsukják. Hogy megértsétek a szájkosarat, – folytatta általános derültség között, – mesélek nektek egy konkrét esetet. Svengali vagy Senegalli vagy kicsoda, könyvet irt a párbajról. A könyvet elküldte egy kritikushoz. A kritikus elolvasta a könyvet és úgy találta, hogy plagium. Mérgében megfeledkezett a szájkosárról, nem kötötte az orrára, a nélkül irta meg a kritikáját: Senegalli hülye, Senegalli tolvaj, Senegalli betörő s a könyve lopott jószág… Ez az ő legszentebb joga volt, ugy-e? – kérdezte hallgatóitól, a kik nevettek a naiv kérdésen, a nélkül, hogy feleltek volna reá. – Legszentebb joga volt, – felelt helyettük Jákó. – S mégis mit gondoltok, mit kapott érte? A vivómester, a könyv irója beperelte rágalmazásért, a biróság meg elitélte kétezer líra büntetéspénzre s egy évi börtönre azzal az indokolással, hogy egy párbaj-codex nem lehet egy másikkal homlokegyenest ellenkező, valamit lopni kell bele a többiből.

– Hahaha… A kilenczek teli szájjal erőlködve nevettek, mert borsódzott a hátuk egy kicsit. (Istenem, ha ez így lenne nálunk is, akadna-e valami a világon, a mit meg lehetne irni!)

Bary Palinak elég volt Hunyadyból és a nevetésből, Ősi Ignácznak intett.

– Nekem, – kezdte ez levegő után kapkodva, mert rosz torka volt, sipolt, – legjobban tetszik az egész programmban az asszonykultusz: ezt alá is irom.

– Puff, – s elröhintette magát Keve Mór, – te aláirhatod, mert nem kellesz nekik, de mit csináljak én, a ki torkig vagyok velük.

Bary Palinak megsúgta a zsenije, hogy a zárt ülésnek igen sülyed a nivója, a rosz élczek elposványosítják a szőnyegen levő tétel lényegét: Bary Pali felállott s kimondta a határozatot:

– Fiúk, a lapot meg kell buktatni. Patkányokról lévén szó, oly férgekről, a melyek a mi hajónkon akarják a ragályt terjeszteni, nem fogunk az eszközökben válogatni. (Bravó! Helyes! Éljen a vezér!) Ki fogjuk füstölni a fenevadakat. Megmutatjuk nekik, hogy innen e mellől az asztal mellől kormányozzák Magyarországot a magasabb intelligenczia jogán s hogy szerzett jogunkról, igényeinkről senki javára le nem mondunk. Követeljük az elmaradt hasznot, isteni észtőkénk be nem folyt kamatjait visszamenőleg, a heréknek semmit sem ajándékozunk. (Úgy van! Ez a beszéd! Vivat!) Mi eddig elnézők voltunk a buta milliókkal szemben, eltűrtük nekik, hogy föl nem építették a mi palotáinkat, de ezentúl nincs pardon. Ám lássák, mit vetettek! Székely támad, székely bánja! – végezte szavait, Isten tudja miért, de kirúgva maga alól a széket, a mi a Maxi pinczér lába közé gurult…

Ezzel aztán vége is lett a zárt ülésnek, Bary, miután hegyesebbre úgy se tudott volna kulminálni, tanítványai éljenzése s engedelmességi votumok között hazaballagott…

Hárman még ott maradtak az asztalnál, a mely mellől Magyarországot kormányozzák és vajaskenyeret kértek Maxitól.

*

Ilyen fogadtatásban részesült Magyarország feltámadt népe hadüzenetének már a szele is az újmagyarok táborában, a melynek Bary Pál, a vérét megtagadott aposztata volt a vezére s csupa hosszúhajú és bajusztalan a tisztikara.

… Hajnalodott. Zádor Miklós gyalogosan rótta az utczákat, megfürösztve a fagyos levegőben izzó homlokát. A szerkesztőségben töltötte az éjet, de csöppet sem volt fáradt, kezében egy ujságot lobogtatott. Lapjának, a «Véreim»-nek első száma volt.

A jeges járda ropogott a talpa alatt. Szilárd, dübörgő léptei megállították az arramenőt.

Máli néni, a gazdasszonya már ébren volt, konyhabirodalmában pratálgatott, midőn hazaérkezett. Lórika el se tudott aludni, ébren várta őt.

– Szegény pelécske, – referált róla Máli néni az urának, – be sem húnyta egész éjjel a szemét, folyton sirdogált, hogy nem jött haza a méltóságos úr, hiába eszeltem, azt hitte, hogy valami baja esett.

A nagyúr szó nélkül bement a cselédszobába, megcsókolta s elaltatta az utczáról felszedett koldusgyermeket.