Estére elkészültek Gábriné és Lórika a csomagolással. Maga Miklós is segített nekik. Könyveinek egy részét egy családi rézpántos ládába rakosgatta. A többit majd maga után küldeti oda, a hol megtelepedik. Valamint értékesebb antik bútorait, műtárgyait is. Ezeket megjelölte, jegyzékbe vette s kellő utasítással átadta a jegyzéket Gábrinénak. Egyéb butorát odaajándékozta a jó asszonynak…

Semmi akadálya nem volt többé annak, hogy Miklós elutazhassék akár az első éjjeli vonattal. Abban is megállapodott már, hogy a kék ég, dalos emberek s műkincsek országában, szép Itáliában keres magának új otthont. Csak azzal nem volt még tisztában, hogy melyik városban fog megtelepedni. Alszik rá egyet… Idegei már korán felébresztették, hat órára elkészült toalettjével is. Némi fontolgatás után elhatározta, hogy Rómába megy, a kővé vált dicsőségnek, a virtus legendájának, a megváltó Hit himnuszának a városába. A gondolatnak és eszménynek ezen a földtekén legmelegebb ágya a kétezer éves kozmopolisz. Alighanem Isten is oda a legközelebb. Szent szikrája ott szállott legtöbbször az ő képmásai lelkébe. Mutatják a római emlékek, az apostolok hagyatéka, a renaissance lángelméinek teremtményei irásban, kőben, festett és faragott képben…

Megreggelizett, aztán kézen fogta Lórikát és kisétált vele a Belváros felé. Egy elsőrangú gyermekruha-árúházba betért és több rendbeli öltözéket választott az árva gyermek számára. Aztán czipőcskékről és kalapról is gondoskodott. Még egy ládát is vett kis védenczének, nagyot, hogy beleférjen mindene.

Majd betért a városi menetjegy-irodába s megvette a vasuti jegyeket… Most már semmi sem tarthatja vissza: este elutazik. Szinte nem akaródzott haza mennie. Gummikerekü kocsiba ült a kis leánynyal s végigrobogott vele az Andrássy-uton. A gyermek arcza kipirult a soha nem élvezett gyönyörüségtől, szeme úgy fénylett, mint a szentjánosbogár. Új máslis ruhácskája, finom nemez kalapkája s ragyogó lakkos topánkája, a vágtató kocsi ringó puha párnái valósággal megrészegítették.

– Jaj, de jó… jaj de szép minden! – kiáltotta, közben nagyokat kaczagva s tapsikolva.

Ezüst hangocskájának zenéje belevette magát a szomorú férfi szivébe s mosolyt csalt annak ajakára…

– Megállj, Lórika, majd kiszállunk egy czukrászdába s tortát és czukrocskákat veszünk neked.

Lórika kezet csókolt.

– Jaj, de jó lesz!…

– És mondd csak, Lórika, nem félsz velem jönni száz és száz mértföldnyire, olyan helyre, a hol a szavadat sem értik meg s még a madarak is másfélék, mint idehaza?

A kisleány Miklósra emelte tágranyilt azurszin szemét. Olyan tiszta volt a tekintete, mint az olasz ég maga.

– Nem én, – válaszolt hetykén, gyermekes elbizakodottsággal, – mitől féljek, mikor mindig velem lesz a méltóságos úr?

– No nem egészen mindig, – figyelmeztette Miklós, – nekem sok dolgom lesz, de azért nem leszel egyedül. Egy nevelőnét kapsz, a ki tanítani fog s a kinek épúgy kell engedelmeskedned, mint nekem.

– Engedelmeskedni fogok, – mondta a leányka, – szorgalmas leszek, csak azt engedje meg a méltóságos úr, hogy én vessem meg az ágyát ezentúl is, mert Gábri néni is mondta, azt senki sem tudja úgy, mint én.

– Igaza van Gábri néninek, te fogod megvetni az ágyamat ezentúl is.

A Lórika bájos hűségén egész elérzékenyedett Miklós. Egy czukrászda előtt megállíttatta kocsiját s egy ölre való czukorkát és süteményt vett a gyermeknek. Majd elérkezvén az ebéd ideje, kihajtatott a városligeti nagyvendéglőbe s megebédelt kettesben Lórikával.

Ez folyton pöntyögött neki: új hazájukról kérdezősködött, különösen, hogy mifélék lehetnek az odavaló madarak? Van-e köztük strucz is, mert ő igen szeretne struczczot látni, nem félne tőle, hozzá szaladna, kivenné a legszebb tollát és rávarrná a kalapjára…

Miklós felvidúlt. Hetek óta most történt vele először, hogy hangosan elkaczagta magát. Nem állhatta meg, csupa hálából ráhajolt a gyermekre s megcsókolta a homlokát…

De gondolnia kellett a hazamenetelre is… Miklós elodázta, a míg lehetett, szinte félt otthonától. Ki tudja, miféle kellemetlenség vár reá ott megint? Hiszen annyi kiszámíthatatlan csapás érte úgyszólván mindennap, hogy nem tudhatta, mikor telik meg végre a mértéke.

Nem csalt a Miklós előérzete, otthonában csakugyan ujabb váratlan izgalmak leskődtek reá… Csakhogy ezek az izgalmak már nem végződtek tragikusan, mint hetek óta a többiek.

A felvonás azzal kezdődött, hogy Miklós lakóháza kapujában találta Bodonyit, midőn Lórikával kiszállott a kocsiból.

– Te mit keresel itt?

A proletár igen sápadt volt, kopott ruhájában, hosszú, ápolatlan szakállával egy betörő benyomását tette.

– Egy órája, hogy megkaptam a leveledet.

Miklós összerázkódott. Keserű arczkifejezése nagyon is elárulta, hogy barátja terhére van. Órájára nézett.

– Két óra mulva utazom, – mondta, – ha tetszik, egy félórám még van a számodra, csak arra kérlek, ne érzelegjünk… elég teher van a szivemen anélkül is.

Bodonyi bólintott.

– Jó, egy félórára felmegyek, ha megengeded.

Felmentek a Miklós lakására. A férfiak segítettek Lórikának a sütemények és czukrocskák felszállításában.

Miklós rendelkezett Gábrinéval, hogy csomagolja be a gyermek időközben megküldött holmiját.

Bodonyi zord szemmel nézte az előszobában sorakozódó bőröndöket és ládákat. Követte barátját a szobájába…

– Csakugyan elmégy?

– Visszavonhatatlanúl…

– Megver az Isten!…

– Még jobban? Az nem lehet.

– Nem történt veled semmise. Nézz reám…

– Neked más lelked van, mint nekem…

– Erősebb. Nekem semmi sem kell.

– Nekem kell. Az én elemem a szabadság, a szép és a jó…

– Nos?

– Azt keresem; itthon nem találtam meg.

– Nem?… Hát az Alföld a délibábbal, az uradalmad a rengő búzamezőkkel? Nincs ott szabadság elég? És a szarkaláb és a búzavirág, a pacsirta nótája nem szép neked?… Nekem nem virágzik a szarkaláb, a búzavirág, pacsirták nem zengenek a földjeim fölött, az én uradalmam mindössze egy négyszögöles földkupacz lesz, a melynek egyedüli termése a demutka, a halottvirág s én mégis itt maradok ezért a földkupaczért.

Rapszodikusan pergett le a párbeszéd, szaggatottan lüktetve vált le az ajkakról a szó. Visszafojtott indulataik kohójában páthosszá szélesedtek a két férfi taglejtései. A proletár kusza arcza átszellemült az irdatlan magasságokban, a melyekben a lelke kóválygott, az ősnemes sasképe megtorpadt, elkeményedett. Egyik sem hagyta magát. Úgy állottak egymással szemközt, mint két vijjogó sas a préda fölött. Miklós érezte, hogy a párharczban ő van alúl, összeszedte minden erejét, hogy fölibe kerekedjék ellenfelének.

– Mindenekelőtt ember vagyok, – kezdte a támadást, – hitvány lélek az, a ki ősjogairól lemond…

Ebben a pillanatban nyilt az ajtó. Miklós elhallgatott.

– Távirat érkezett, – jelentette a belépő Gábriné.

– Mi lesz ez már megint? – idegeskedett a házigazda s kiment, hogy átvegye a táviratot.

Már föltépve hozta be a szobába. Úgy reszketett a keze, hogy majd elejtette a papirost. Bodonyihoz támolygott, a karjába kapaszkodott.

– Itt maradok, – mondta – megtörve, boldogan.

Bodonyi kivette kezéből a sürgönyt és elolvasta:

… Másnap megérkezett a bejelentett levél is:

A többit kitalálhatja az olvasó.

A többit, mint tudva van, elcsinálta Margitka közmegelégedésre. A majoresko benne maradt a Romhányi familiában s az volt a fő… Mellette szivesen vállalta a mama vőnek a talán még előkelőbb, de «koldus» Miklóst is. (Mindössze egy árva milliócskája van szegénynek, de tisztességes ember. – mondogatta ismerőseinek.)

De félig-meddig benne maradt a familiában a missz is. Zádorékhoz került s most egyelőre a Lórika fejébe töltögeti a tudományt. De nem fog ő a kebelbeli tanítványokból talán sohasem kifogyni. A Romhányi leányok gondoskodnak róla, hogy soha meg ne unja magát Őszikének egy fia és egy leánya van, Margitkának meg pláne három babija. Pedig mindössze öt éve, hogy férjhez mentek.

A herczegnő, a szegény boldogtalan asszony négy éve, hogy meghalt. Őt elvitte a nagy szenvedély, az örök olthatatlan szerelem demona. Imádkozzunk érte. Asszony volt.