A hivatottság megvetése elég messzire terjed még a hivatáskörökbe, a hivatásszerű szokásokba is. Ösmerjük a törvényszék elnökének egy ügyvédhez intézett talán legendaszerű mondását, aki lelkiismeretesen tárgyalta a «jogkérdést»: «Ügyvéd úr! mi nem jogfejtegetés végett vagyunk itt, de az ügyek tárgyalása végett.» Nem volt ebben semmiféle rossz tréfa. «A törvényszéki palotában az ügyeket többé nem a jog szempontjából vizsgáljuk, önmagukban vizsgáljuk azokat és a méltányosság s józan ész szerint ítélkezünk; a törvény szövegének tanulmányozását és magyarázatát pedig a tanároknak hagyjuk. Ne legyen ön tanár a törvényszék sorompóinál.» Ezen elmélet – amely még enyhítve is, miként épen enyhítettem – megbotránkoztatta volna a régi bíróságokat, felette napirenden van a törvényszéki palotában. Ez az, amit demokratikus elkábításnak lehet neveznünk.

A régi kasztszellem némely maradványai mellett, melyeket még megőrzött a modern bíróság, nem tartja magát kötve sem a törvény szövege, sem a jogtudomány, ezen írott hagyomány által; midőn pedig nem tisztán a kormánynak engedelmeskedő hivatalnok, amit különben kötelességének tekint, akkor demokrata bíróság, vagyis athéni heliasta, aki saját lelkiismerete szerint ítél s nem tekinti magát egy tudós testület tagjainak és mégis alkalmazza saját testületének döntvényeit, de oly módon, mintha úgy maga, mint más is az igazság letéteményese volna.

Egy valóban rendkívüli, de ezen új gondolkozásmódra nézve jellemző példa volt azon bíró, aki formailag magának tulajdonította a jogot, hogy ne a törvény szerint ítélkezzék, hanem hogy maga hozza azt és aki indokolásaiban majd azon általános eszmékre hivatkozott, amelyeknek előnyt adott, mindazon általános eszmék között, amelyek közkeletűek voltak, majd azon tantételekre, amelyek szerinte majd későbben foglalnak helyet a törvényben. A jövő törvénykönyve szerint ítélkezett.

Nem az a fontos, hogy ilyen különös bíró létezett-e, nem ez a symptomája ezen bármily néven nevezendő állapotnak, hanem az, hogy sokan komolyan vették, még a félig felvilágosodottak is s az, hogy népszerű lett és az, hogy a közvéleménynek egy tekintélyes része «jó bírónak» jelentette ki; ez jellemzi ezen állapotot legjobban.

Van ebből a fajtából még egy másik is, egy sokkal gyakoribb. A hivatástalanságnak talán egyik legrosszabb fajtája az, midőn valaki hivatott, de nem hiszi magát hivatottnak. Ez a bűnvádi eljárás körében legalább is a bíróságok legnagyobb részének szellemi állapota.

Ezen pontra vonatkozólag egy vidéki bíróságról ezen cím alatt Le pli professionnel (1909.) Lestranger Marcel83 által írt igen különös röpiratot kell elolvasnunk. Nagyon jellemző ez. Igen tisztán látjuk ebből, hogy a mai bíróság úgy az ítélőbíróság (magistrature assise), valamint a vádhatóság (magistrature debout) először is többé nem bizik önmagában, azután pedig fél a közvéleménytől (hirlapok, kávéházak, szabadkőműves-páholyok, politikai körök), azután meg tudja vagy tudni véli, hogy előmenetele nem, mint hajdanában szigorúságától, de engedékenységétől függ.

Szemben az ellene mindig egyesült erőkkel, a majdnem mindig a vádlott iránt kedvezően hangolt közönséggel, a helyi és a fővárosi sajtóval, a törvényszéki orvosokkal, akik majdnem állandóan arra hajolnak, hogy minden vádlott «felelőtlenségét» állapítsák meg, irtózván a bírói tévedéstől, amióta a bírói tévedés egy általánosan elterjedt érzékcsalódás folyománya és amióta minden marasztaló ítéletet a közvélemény jelentékeny töredéke bírói tévedésnek tekint: a vádhatóság nem mer többé szigorúan eljárni az ítélőbíróság pedig nem meri kitartással vezetni a tárgyalást.

Vannak kivételek, de ezek a kivételek az általuk felkeltett csudálkozás és az általuk felidézett visszahatás által eléggé s talán mindennél jobban megmutatják, hogy mennyire rendellenesek s az új szabályoktól és az új szokásoktól eltérők.

A leggyakrabban félénken, fenntartásokkal, büntetésleszállításokkal, a kibúvó ajtók nyitvahagyásával, visszafojtott hanggal, hivatkozva az engedékenységre, vagy a félbeismerés bizonytalanságára jár el a vádhatóság. Il demande sa tête et craint de l’obtenir. (Fejét kéri és fél, hogy megkapja azt).

Alapjában véve, amit az ítélőbírósággal együtt mindenekelőtt óhajt az, hogy az ügy felmentéssel intéztessék el, minthogy a felmentéssel elintézett ügy eltemetett ügy. Nem tér vissza többé, nem támad fel, nem beszélnek róla többé. Nem olyan ügy, amelyet valaki mindig rosszul elítéltnek talál, s amely valaki által mindig feltámasztva, majd elkeseredettségből, majd politikai szenvedélyből, majd egyszerű kedvtelésből, mint a rém megszállva tartja tíz-tizenöt éven át a bíróságot, mely abban ítéletet hozott.

Lestranger erre vonatkozólag jellemző történetet beszél el, amely, mindazon tudósítások után, amelyeket a vidékről nyertem és mindazon eszmecserék után, melyeket emlékezetemben tartok, maga az igazság és ezer hasonló esetnek hűséges képe.

Egy tizenkilenc éves orvvadász erőszakot tett az erdőben egy parasztasszonyon, egy családanyán, majd megfojtotta azt. Ez esetben nem kellett félni sem a bírói tévedéstől, sem a bírói tévedések megrohanására mindig kész vádaktól. A vádlott nem támasztott semmiféle nehézséget a beismerésre nézve. Nagy állapot. Franciaországban minden elmarasztaló ítélet, amely nem alapul a vádlott beismerésén bírói tévedés; de a vádlott beismerése mellett a bírói tévedés vádja nem foroghat fenn, bár előfordulhatott még az is, minthogy hamis beismerések is történtek; itt azonban nem fordult elő. Az ügy tehát egészen tisztának látszott.

Mégis féltek a bírák halálos ítéletet hozni. A bűntény gyűlöletes volt mindenekfelett a falusi esküdtek előtt, akiknek feleségei és lányai igen gyakran kénytelenek kimenni a faluból. Sőt mi több, itt van egy tűrhetetlen ember, az áldozat özvegy férje, ki szomjazott a bosszúra, dicsbeszédet mondott felesége felett, aki elhozta az áldozat síró-rívó fiát, amíg ő tanuskodott. Elnök és közvádló mélyen meg voltak zavarva.

«Mindent megtettem, amit tehettem, mondta az elnök a közvádlónak. Hivatkoztam életkorára. Ismételtem a tizenkilenc évet. Mindent megtettem, amit tehettem.»

– «Mindent megtettem, amit tehettem, szólt a közvádló az elnökhöz. Egy szót sem szóltam a büntetésről. Csupán vádoltam. Nem tarthattam védbeszédet mellette. Megtettem mindazt, amit megtehettem.»

A törvényszéki ülés végén a csendőrség kapitánya egy kevés vigasztalást nyujtott ezen uraknak. «Nincs húsz éves. Jó magatartást tanusított a törvényszéki ülés alatt. Rokonszenves ember. Lehetetlen, hogy a halálbüntetést végrehajtsák rajta. Egy halálos büntetés végrehajtása itt egy ilyen békés városban! Nem fogják halálra ítélni őt.»

Nem is tették meg. Az esküdszék enyhítő körülményeket talált. A bíróság visszanyerte nyugalmát.

A számadatok támaszul szolgálnak Lestranger állításaihoz. A könyörület felköltésére alkalmas bűntényeket: a gyermekgyilkosságokat, magzatelhajtásokat mindig kevésbé üldözik; azok pedig, amelyeket üldöznek, bármily nyilvánvalóak legyenek is, igen gyakran büntetlenek maradnak: legalább is száz közül huszonhat felmentés tizenkét esztendő alatt. A mai bíróságok olyanok, mint assisi szent Ferenc-rendje.4)

Mindent összefoglalva: a bíróság vagy nem törődik hivatásával, vagy pedig a nyugalomra irányuló hajlandósága miatt méltányosságot gyakorol. Több gondot fordít saját nyugalmára, mint a közbiztonságra. A bíróság nemsokára nem lesz egyéb, mint egy nagy épületnek hatalmas, de kevésbé félelmetes homlokzata.

Már az is eléggé súlyos jelensége azon bizalomnak, melyet a tömeg az igazságszolgáltatás üdvös szigorúságába helyez, hogy a tetten ért bűnöst gyakran meglinchelik, vagy félig meglinchelik. Ez azért van, mert tudják, hogyha nincs azonnal megbüntetve, nagy eséllyel bír arra, hogy sohase legyen büntetve.

– Ámde ugyanez a tömeg, mint esküdtszék gyakran, majdnem mindig, igen engedékeny.»

– Igen, mert a bűntény elkövetése és az ítélőbíróság ülése között hat hó múlik el és ami a tömeget a bűntény pillanatában felindítja az az áldozat szerencsétlensége, a bíróság ítélkezése pillanatában pedig a vádlott szerencsétlensége. De az bizonyos, hogy a linchelés szokása valósággal megvádolja úgy a bíróságnak, mint az esküdtszéknek a felmentésekkel űzött visszaéléseit.

Maga a papság is, amely különben sokkal jobban ragaszkodik hagyományaihoz, mint az állam bármely más osztálya: demokratizálódik, oly értelemben, hogy a hitágazat és a mystériumok tanára nem tanít többé egyebet a morálnál. Ezáltal közeledni akar az alsóbbrendűekhez és közeledvén hozzájok, ily módon akar hatni rájuk.

Bizonyára van némi igaza. Csakhogy elhanyagolván a dogmák és a mystériumok magyarázását, megszünik tudós testület lenni és a tudós testület címét használni, másrészről pedig alkalmazkodik az első, bárhonnan jött filozófushoz, aki erkölcstant tanít, példákkal magyarázza azt, sőt még szent példákkal is illusztrálja éppen oly jól miként azt a lelkész képes tenni; ez arra indítja a népet, hogy ezt mondja: «mi szükségem van a papokra, minthogy elegendők nekem az erkölcstan tanárai?»

Ez az amerikázás nem nagyon veszélyes, sőt nem is rossz Amerikában, ahol igen kevés világi erkölcstan-tanár van, de igen nagy veszedelem Franciaországban, Itáliában, Belgiumban, ahol a világi erkölcstan-tanárokban nincs hiány.

Egyébiránt az összes foglalkozások körében a legnagyobb hiba az, hogy azt hiszik, miszerint az élelmesség és ügyesség összehasonlíthatatlanul értékesebbek az ismeretnél s hogy a dolog kivitelére való képesség végtelenül többet ér, mint a megértés. Akik gyakorolják a foglalkozást, hisznek ebben, azok pedig, akik hivatkoznak ezen foglalkozásra, nincsenek elrémítve azáltal, hogy akik betöltik azon hivatalt, hisznek benne. És ekként valósul meg épen azon reális egyenlőség, amely felé a demokrácia ösztönszerűleg törekszik. Nem tartja tiszteletben többé a hivatottságot; de nem is lesz kénytelen hosszú ideig tiszteletben tartani, mert a hivatottság épen eltűnőfélben van és nem fog várni, hogy teljesen eltűnjék, amikor aztán nem lesz többé semmi különbség a peres fél és a bíró, a hívő és papja, a beteg és orvos között. A hivatottság megvetése lerontja apródonkint a hivatottságot és a hivatottság megtagadva önmagát, elmenekül az ellene támasztott megvetés elől. És ebben meg fognak az emberek nyugodni.