Igen lelkiismeretesen keresték még maguk a demokraták is a demokrácia, ezen alkotmányos betegségének gyógyszereit. Mindenekelőtt egy viszonylag arisztokratikus testületet tartottak meg – amint hitték – a hivatottság menedékhelyéül. Megtartották a senátust, melyet az általános szavazat – de csupán másodfokúlag – rendelt ki. Egyébiránt megtartották a parlamentet (senátus és képviselőkamara), amely ingadozó és állandóan megújítható arisztokrácia, de amely mégis egy fajtája az arisztokráciának, minthogy megakadályozza a nép által a nép egyenes és közvetlen kormányzását.

Ezen gyógyszerek bizonyára nem megvetendők, ámde belátták, hogy gyöngék azon okból, mert a demokrácia – hogy úgy mondjuk – kijátsza azokat. Azon törekvése által, hogy a hivatottságot kevés kivétellel távoltartja, olyan testületet alkot a képviselő-kamarából, amely annyira hasonlít hozzá, úgy az ismeretek felületes jellege, valamint a szenvedélyek hevessége által, hogy a dolgok akként állanak, mintha a tömeg egyenesen és közvetlenül kormányozna s ez – amint hiszem – épen annyit érne, mintha plebiscitumok által kormányozna.

Ami a senátust illeti, némileg ezzel is az történik, vagyis inkább ugyanaz történik vele, de kerülő úton megvalósítva. A senátust az általános szavazat delegátusai választják, ámde ezen delegátusokat nem a tömeges általános szavazattal választják, úgy t. i., hogy például minden departement négy vagy ötszáz delegátust választana, hanem a községek községi tanácsosai választják őket. Tehát ezen községi tanácsosok kiváltképen a falusi községek tanácsosai, akik hasonlíthatatlanul a legtöbb választást hatalmukban tartják, minden indokból, ha nem is teljesen, de legalább is nagyon érezhetőleg a préfetektől függnek. Ebből következik, hogy a senátust egy kissé a préfetek választják, vagyis maga a kormány, miként az első és második császárság alatt, – és ezt akarta az alkotmány szerzője, aki mindent a kormánytól várt és aki azt óhajtotta, hogy a központi hatalom ránehezkedjék a senátorok választására és ezt a maga pártja számára tette, amely azonban egy másik pártnak használt, vos non vobis.

Nagyon jól tudják Franciaországban, hogy egy ellenzéki képviselő, aki biztos a kerületéről, és akit ott örökösön megválasztanának, ha személyes érdekekből senatorrá akar lenni, legalább is arra van kötelezve, hogy félig-meddig kellemes legyen a kormány előtt, megalázza magát, szolgálatkész és kedveskedő legyen, nehogy új törekvése rosszul sikerüljön. Ennélfogva lehetetlen, hogy a senátusban igen erős és élénk ellenzék legyen.

Hasonló ez egy olyanféle senátushoz, amelyet általános szavazattal választanak meg.

Általános szavazattal választják a képviselőkamarát, a képviselőkamara kirendeli a kormányt, a kormány pedig többé-kevésbé a senátorokat. Tehát a senátus rendkívül gyönge demokráciaellenes gyógyszer és ha azt akarták, hogy ez legyen a demokrácia korrektivuma, nem jutottak nagyon messzire az eredmények terén.

Ha olyan kamarát akartak volna, amely lehetőleg hivatott és a központi hatalomtól s viszonylag az általános szavazattól is független, egy a nemzet alkotmányozó nagy testülete által választott olyan kamarát kellett volna alkotni és nézetem szerint hasonlóképen általános szavazattal megválasztani, de a következő módon eljárva: az egész nemzet – felosztva csupán a kényelem szempontjából öt vagy hat nagy kerületre – választ öt vagy hatezer delegátust, akik háromszáz senátort választanak. Ily módon nem lenne sem kormányi befolyás, sem a tömeg által való mesterkedés határozottan az ő képére alkotott képviselet iránt, hanem igazán kiválasztottak lennének, megtelve – hogy úgy mondjuk – annyi hivatottsággal, amennyi az országban van.

Ez majdnem az ellenkezője annak, amint cselekesznek. A francia senátus rendkívül gyönge demokráciaellenes gyógyszer.

A falusi demokráciát képviseli, a demokratikus kormány által kissé parancsolólag vezetve és irányítva.

Egy másik gyógyszer – amelyet éppen oly lelkiismeretesen kutattak fel, mint az előbbit: a hivatalnokok tehetsége biztosítékainak a vizsgálatok és versenyvizsgálatok rendszere által való felderítése, kinyomozása – és ezen vizsgálatok és versenyvizsgálatok által való megállapítása volt. Az igen aprólékos és komplikált vizsgálatok, vagy versenyvizsgálatok minden életpálya kezdetével, a jelölt képességét minden szempontból bebizonyító természetüknél fogva, lehetővé teszik ilymódon, hogy a hivatali állások csupán érdem alapján, minden kegy kizárásával töltessenek be.

– Ezt hívjátok antidemokratikus gyógyszernek! Demokratikus ez a szó kitünő értelmében!

– Bocsánat! Antidemokratikus lenne, ha monarchiában volnánk; antiarisztokratikus, ha arisztokratikus uralom alatt volnánk, de antidemokratikus, mert demokráciában élünk. A hivatali állások betöltése pályázat mellett, a cooptatio egyik faja. Midőn a bíróságoknak a bíróságok által való kirendelését indítványoztam, úgy hogy az összes bíróságok a semmitőszéket, a semmitőszék pedig az összes bíróságokat rendelje ki, bizonyára paradoxon-nal vádoltak meg, miként ez mindig történik, valahányszor mást indítványozunk, mint ami gyakorlatban van, jóllehet nem tettem egyebet, mint alkalmaztam bizonyos kiterjesztéssel a bíróságra azt, ami a hivatalnokokra alkalmazásban van. Bizonyos mértékben és eléggé tágas mértékben a hivatalnokok cooptatió által önmaguk sorozzák be magukat.

Nem nevezik ki egymást a hivatalnokok, – nem, de kizárják a hivatalnok-jelölteket, akiket hivatalnokul nem akarnak. A vizsgálatok a kontárok ostracismusa. Nem lépnek be a hivatalnokok testületébe csak azok, akiket a kormány nevezett ki, de a kormány csak azokat nevezheti ki, akiket mi hivatalnokok fogunk előzőleg kijelölni, hogy ezekké lehessenek. Ez erősen cooptatio.

Az a jury, amely a saint-cyr-i iskolába jelöltet vesz fel: katonatisztet nevez ki. Az a jury, amely jelöltet vesz fel a műegyetemre: hivatalnokot, vagy mérnököt nevez ki. És az a jury, amely visszautasít egy jelöltet a saint-cyri iskolából, vagy a műegyetemről, jogtalan támadást intéz a nemzeti souverainitás ellen, mert megtiltja a nemzeti souverainétás-nak, hogy ezen fiatal embert katonatisztté, vagy mérnökké tegye. Ime a cooptatio egy faja, ime a hivatottság biztosítékának egy neme, ime a kontárság és azon kedvezés ellen emelt gát, melynek a kontárság képezheti tárgyát.

Nincs semmi szükségem annak kijelentésére, hogy ez a cooptatio eléggé korlátolt. Az életpálya előcsarnokára szorítkozik. A hivatalnokok jury-ja által már egyszer hivatalnokká avatott jelölt, az előmenetel, előléptetés és a hivatalból való eltávolításra nézve – némely eset kivételével – egyedül a központi hatalomnak van alárendelve. A hivatalnokok cooptatiója szorosan kizáró cooptatio. A korlátozás megtörténte után a kinn nem rekedt a kormány, vagyis a demokrácia, vagyis a politika zsákmányává lesz és létrejöhetnek és létrejönnek mind azok a visszaélések, amelyeket fentebb megjelöltünk. Azonban rá kellett mutatni, hogy legalább van valami dolog, amit kitaláltak és fenntartanak a kontárság mindenhatósága ellen is, amely nem engedi meg neki, hogy korlátlanul souverain legyen.

Csakhogy ez a megelőző rendszer eléggé rosszul van szervezve s nem hagyhatjuk jóvá, csak akkor, «ha más oldalról néznénk», miként Boileau84 mondja.

A vizsgálatok Franciaországban mindenben észellenesen vannak berendezve, – akarom mondani a tudás és hivatottság összezavarására vannak alapítva. Nagyon lelkiismeretesen keresik a hivatottságot és a tudásban vélik ezt megtalálni, ami tévedés. A vizsgálat azt követeli a jelölttől, hogy tudjon, a versenyvizsgálat pedig, hogy többet tudjon, mint mások; és majdnem ez minden, amit a vizsgálatok és versenyvizsgálatok követelnek. Innen ered civilisatiónk legfájdalmasabb sebeinek egyike: a vizsgálatokra való előkészülés.

A vizsgálatokra való előkészülés a tudás falánk elnyelése, összehalmozás és hízlalás, amely eleinte teljesen passivvá teszi, a talán igen tehetséges embert abban a korban, amely a szellemi tevékenység legélénkebb időszaka, aki később a túlterhelés hatása folytán megcsömöröl minden szellemi munkától és egész életére tehetetlenné teszi az ifjúságának öt, nyolc, vagy tíz évén át ily módon kezelt patienst.

Meg vagyok arról győződve, – ha megengedik nekem, hogy önmagamról beszéljek s egy általam igen jól ismert példára támaszkodhassam, – hogyha huszonöt éves koromtól kezdve hatvanhárom évemig egy keveset dolgoztam, ez azért volt – s ezzel hizelgek magamnak, – mert a vizsgálatokon és versenyvizsgálatokon csak fél eredményt értem el. Mindig tudvágyó lévén, sok dolog iránt érdeklődtem a «tanrend anyaga» iránt, de más anyagok iránt is és a tanrend elhanyagolódott. Vizsgálatra bocsátottak. Igen gyakran visszavetettek; végre elértem a huszonhatodik életévet, de túl nem erőltetve, le nem verve és egyáltalában meg nem csömörölve a szellemi munkától. Elismerem, hogy bajtársaim némelyike, – akiknek sohasem hiányzott egy vizsgájuk sem és akik mindazokat fényesen tették le – éppen úgy dolgoztak, mint én a hatvanadik életévig, de rendkívül kevés van ilyen.

Furcsa dolog, hogy ezen vizsgálati rendszernek kétségtelenül nem ugyan szomorú, de láthatólag eléggé nagy következményei nem okozzák annak elhagyását, ami egyébiránt túlhajtás lenne, de azt okozzák, hogy még megnehezítik és komplikálják azt. A jogi-vizsgálatok, a jogi, magántanári, kórházi-segédorvosi versenyvizsgálatok sokkal «nyomasztóbbak», mint valaha, sokkal nagyobb anyagi áldozatot kivánnak, sokkal nagyobb szellemi érték követelése és bebizonyítása nélkül. Valóban erre a kijelentésre jutok itt: a vizsgálatok többé nem egyebek, mint az egészség próbái; de jól próbára teszik az egészséget, legalább is annyira, hogy lerontják azt.

Egy példa amit jól ismerek. Ahhoz, hogy valaki kiváló, előkelő középiskolai tanár legyen, szükséges, hogy baccalaureatussal, licentiatussal bírjon, magántanár és doktor legyen. Ez már számításba jövő dolog. Ez tíz vizsgálatot, vagy versenyvizsgát jelent: kettő az elsőrendű baccalaureatusra, kettő a másodrendűre, kettő a licentiatusra, kettő az aggregatióra,85 kettő a doktorátusra esik. De ez sem látszott elégségesnek. Megjegyezték, hogy a másodrendű baccalaureatus és a licentiatus között rendszerint két esztendő, a licentiatus és az aggregatio közt rendszerint két esztendő, az aggregatio és a doktorátus közt rendszerint három vagy négy esztendő van. Látjátok a veszélyt! A licentiatus és az aggregatio közt – anélkül, hogy e pillanatban tovább mennénk – a jövendő professor két esztendővel rendelkezik a maga számára. Vagyis, hogy ezen két esztendőből az első alatt önállóan dolgozik. Szabadon dolgozik, úgy fejlődik, amint azt megérti, vizsgálatra való előkészülés nélkül, anélkül, hogy a 12-ik hónap végével bekövetkező vizsgára gondolna, anélkül, hogy megállapított programmnak vetné magát alá! Ez borzasztó. Ez megrázó, hogy a fiatal ember vagy pihen és egy kissé kifujja magát, vagy kifejlődik egyéni képességeinek megfelelőleg vagy egyéni ízlése szerint. A jelölt személyisége egy alkalommal egy pillanattal rendelkezik, amelyet meghagytak neki, hogy kibontakozzék. Ezt meg kellett akadályozni.

A licentiatus és az aggregatio közt egy közbeeső vizsgálatot kreáltak, kétségtelenül olyan vizsgálatot, amely maga a jelölt által választott munkát foglal magában, ezt el kell ismerni, de olyan vizsgálatot, amelynek tárgyát a tanároknak jóvá kellett hagyni; olyan vizsgálatot, amely olyan munkát tartalmaz, amelyre nézve a jelölt a tanárokkal tanácskozni tartozik; egy olyan vizsgálatot, amely olyan munkát tartalmaz, amelyre nézve a tanárok többé-kevésbé vele együtt dolgozni tartoztak, végeredményben amelynek, ha nem is célja, de eredménye az, hogy megakadályozza az egész elvesztegetett év alatt a tanítvány érvényesülését, hogy magába mélyedjen, megtalálja és termékenyítse önmagát.

Tíz esztendő alatt évenkint egy vizsgálat, ez a modern tanár ideálja a tanárok képzésére nézve. Minthogy a másodrendű baccalaureatus és a licentiatus között két esztendő van, csakhamar észreveszik, hogy az első év végével egy vizsgálat szükséges és a közép és felső tanulmányokat közvetítő bizonyítványt (Certificat d’études intermédiaires – secondaires – superieures) fogják kreálni. Minthogy az aggregatio és a doktorátus között négy esztendő van, csakhamar tanácsolni fogják, hogy három vizsgálatra van szükség azon rendeltetéssel, hogy észrevegyék és felismerjék mennyire van a jövendő doktor tételeivel és hogy segítsék azok elkészítésénél s megakadályozzák, hogy egészen egyedül készítse el azokat: az első vizsgálat a doktorátus tételeinek bibliografiájáról – a második vizsgálat a doktorátusi methodologiáról, – a harmadik vizsgálat a tételek védelmezésére való előkészületről szól, végül maga a doktorátus van.

Ebből következik az, amit el kellett érni, először, hogy a tanuló tizenhetedik évétől, huszonhetedik vagy harmincadik évéig tizenhat vizsgálatot vagy versenyvizsgálatot állt ki; azután egyedül sohasem dolgozott; mindig egy tantervhez tartotta magát tizenkét havi határidő alatt a vizsgára való tekintettel; hogy egyik vagy másik tanár tetszését megnyerje, alkalmazkodik nézeteikhez, fogalmaikhoz, általános ideáikhoz, mániáikhoz; tanáraik segítik, magukkal ragadják, a tanítvány átengedi magát, soha sem tud, nem is akar tudni, nem is szabad tudnia, sőt ez kockázatos is volna; hozzászokik, hogy ne tudja az életben azt, amit ő maga gondol vagy elképzel, ami után kutat, vagy kutatni akarna; hogy ne tudja amivé önmaga fejlődhetnék. Mindezekkel harmincadik éve után fog foglalkozni.

Egyáltalán semmi egyéniséggel ne bírjon addig, amíg nem késő; ez az elv.

Honnan ez a düh? Honnan ez a vizsgáztató mánia? (ex-aminomania). Helyesen gondoljátok, ez először egyszerű dandinomania. Dandin86 makacskodva ismételgette: «Ítélkezni akarok.» A tanár – bizonyos életkorban – vizsgáztatni akar. Nem szeret többé tanítani; mindig vizsgáztatni szeret. Ez igen természetes: midőn tanít ő felette ítélkeznek, midőn vizsgáztat, ő ítélkezik. Mindig jobban szeretik az utóbbit, mint az előbbit. Izzadni a páncél alatt és érezni, hogy vizsgáztatják, méltatják, vitatkoznak felette, betekintenek okmányaiba, a tanulók és műkedvelők hallgatósága előtt kissé gúnyolják; nem lehet megtűrni bizonyos korban ezen keserves állapotot; vizsgáztatni, a bíró méltóságában trónolni, nem tenni egyebet, mint bírálni, nem produkálni semmit s csak akkor lépni közbe, midőn a bírói illetőségének alávetett hebeg és megjegyezni neki, hogy bakot lőtt, azonkívül egész éven át a tanulót a közelgő vizsgálat üdvös megfélemlítése alatt tartani a nyujtandó segély kecsegtetésével, amelyre a tanítványnak szüksége van és amelyet keres, nehogy a tanár nemtetszését vonja magára: mindez kellemes és kipótolja a mesterség unalmait. A vizsgáztatómánia felerészben a vizsgázó által kiállt rettegésből, felerészben pedig a mások vizsgáztatásából származó derültségből áll.

Így van ez; de van ezenkívül más is. Az önállóság korai kivirágzásától és kifejlődésétől rendkívüli módon írtóznak a vizsgáztatás mániájában szenvedők.

Írtóznak az autodidaktáktól. Irtóznak attól, aki önállóan gondolkozik és aki önállóan kutat huszonöt éves korában. Oly hosszú ideig, ameddig csak lehet kotlóskodni akarnak a fiatal szellem felett és nem engedik saját lábain járni csak igen későn és megengedni a gúnyolódóknak, hogy ezt mondják: addig, amíg lábai teljesen elcsenevészedtek. – Nem mindenben tévednek. Az önkéntes autodidakta a legtöbbször felfuvalkodott, hiú szellem, aki örömmel gondolkozik önállóan és akinek gyönyörűsége telik abban, hogy mások gondolatát lebecsülje. De nem kevésbé fordul elő az, hogy az autodidakták között találkoznak az erőteljes szellemek, akik hősiesen felkutatják az ismeretek körét és kibővítik azt. Kérdés tehát, melyik a helyesebb eljárás? az-e előnyben részesítve a rossz autodidaktákat kímélni és megőrizni a jókat, vagy pedig útjukba állani és megszorítani a rosszakat és így megölni a jókat is. Ezen két álláspont közül egészen az első mellett vagyok. Többet ér mindenkit egy kevéssé szabadon hagyni, tekintve, hogy a nem eredeti szellemek úgy is elvesznek, ami nem is baj, míg a valóban eredeti szellemek megnyílnak és kifejlődnek a maguk teljes erejében.

De itt – a demokratikus szellem betolakodik mindenüvé – a számszerű kérdés merül fel: «tízszerte több – mondják nekem – a nem eredeti ember, akiket megmentünk önmaguktól, fegyelmezvén őket, mint a valódi önálló ember, akinek talán elmetszük szárnyait.»

Azt felelem, hogy intellektuális dolgoknál a számok kérdése nem jöhet tekintetbe. Egy elnyomott eredeti szellem oly veszteség, amelyet nem tud pótolni tíz megmentett ostoba, vagy igen ostoba sem. Egy szabad fejlődésben hagyott eredeti szellem többet ér, mint tíz félig korlátozott és elnyomott ostoba.

Igen jól mondja Nietzsche: «a modern nevelés abban áll, hogy elnyomja a kivételt a szabály kedvéért; abban áll, hogy a szellemeket a kivételtől messzire a közepes felé irányítsa.» Nincs igaza. Nem mondom, hogy az ellenkezőt kellene tennie, ó! nem! távol áll tőlem! Nem az a hivatása, hogy buzdítsa a kivételest és megszületni segítse azt. Megszületik az maga is, nem szükséges, hogy dédelgessék. De az sem hivatása, hogy elrettentést alkalmazzon a kivételessel szemben s minden lehető eszközt még valójában a legbarbárabbakat, vagy a legterhesebbeket is alkalmazásba vegye, hogy a lehető leghosszabb ideig megakadályozza érvényesülését.

A nevelésnek ki kell fejlesztenie a középszerűségből mindazt, amit csak képes, az eredetiséget pedig tisztelni kell annyira, amennyire csak lehet, a középszerűséget eredetiségre, az eredetiséget pedig a középszerűségre soha sem szabad szorítani.

De hogyan járjunk el minden esetben? Mindig óvatos beavatkozással, néha pedig a be nem avatkozással.

Jelenleg a nevelés rendkívül távol van a be nem avatkozástól, de még az óvatos beavatkozástól is.

És így, amit a hivatottság megmentésére kitaláltak, elég észrevehetőleg hozzájárult az ellenkezőnek uralomra juttatásához. A vizsgálat ezen áldozatai a tudásnak, tanultságnak, a szakszerűségnek hivatottai. De hivatástalanok a szellemi érték tekintetében; sőt gyakran – jóllehet kevésbé gyakran, – az erkölcsi érték tekintetében is.

A szellemi értéket tekintve, gyakran nem rendelkeznek semmi észbeli találékonysággal. Az ő találékonyságukat visszaszorították, elapasztották, elrejtették. Ha volt is, nincs többé. Egész életükre nem egyebek, mint eszközök. Sok dolgot tanítottak nekik, de mindenekfelett értelmi engedelmességet. Tovább folytatják az értelmi engedelmességet, agyvelejük jól készített jármű, jól meggyártott és jól elhelyezett erőátviteli szíj. «A regény és a dráma közti különbség» – mondja Brunetière87 – az, «hogy a drámában a személy cselekvő, a regényben pedig szenvedő». Nem tudom vajjon igaz-e ez, de a hivatalnokról azt lehet mondanunk, hogy a leggyakrabban nem gondolkozik, helyette gondolkoznak.

Hivatástalanok még – jóllehet kevésbé és ritkábban – az erkölcsi értékre nézve. Az értelmi engedelmesség gyakorlása által hozzászoktatták az erkölcsi engedelmességhez és a legnagyobb részben alig törődnek függetlenségükkel. Mily jó, – igen jó összhangban van mindez. A hivatalnokok ezen korlátozó cooptatiója – melyről beszéltem, – miként mondtam, a hivatalba lépésre szorítkozik. Ezen pillanattól fogva a hivatalnok egyedül a kormánytól függ; a hivatalnokot tehát tíz esztendeig, amíg a neveltetése tart, vezérlőire való tekintettel a teljes függésre készítik elő. Jól van; egy kissé túlságosan jól van. Jó volna, ha a hivatalnok nevelése meghagyna neki az értelmiség egy kevés eredetiségével együtt, egy kevés jellembeli eredetiséget is.

Nagyon lelkiismeretesen, sőt nagyon dicséretes buzgalommal kutattak egy a demokrácia hibái ellen szolgáló másik gyógyszer után is, egy másik gyógyszer után, a hivatástalanság ellen. Azt mondták: «a tömeg hivatástalan, ám legyen! tessék felvilágosítani. A széles körben kiterjesztett elemi oktatás, megoldása az összes nehézségeknek, sőt megoldása az összes kérdéseknek.»

Az arisztokraták egy kissé mulattak efölött: «dehát hogyan – kiáltottak fel, – miféle ellenmondás ez. Demokraták vagytok, vagyis ti a kitünő politikát – miként mi hajdan már mondtuk – a «politikai erényt» a tömegnek, vagyis a tudatlanságnak tudjátok be. Hát miért akarjátok felvilágosítani a tömeget, vagyis miért akarjátok, hogy elveszítse az erényt, azt az erényt, amely szerintetek éppen az ő kitünőségét képezi?» A demokraták azt felelték, hogy a tömeg már úgyis nagyon magasan állott az arisztokraták felett amint volt s még inkább felette fog állni, ha tanultsággal fog bírni. Az ellentmondást a fortiori oldották meg.

Annyi bizonyos, hogy a demokraták erősen összefogtak a népoktatás munkájában. Az eredmény: először, hogy a nép sokkal tanultabb, mint valaha s én azok közzé tartozom, akik megbecsülik ezen kitünő eredményt. De az eredmény ezenkívül még az is, hogy a nép telítve van téves eszmékkel és az kevésbé örvendetes.

A régi köztársaságok ismerték a demagogokat, vagyis a szónokokat, akik a nép összes hibáit a végletekbe hajtották, amelyeket szép nevekkel ékesítettek fel, neki magának pedig hízelegtek. A modern nagy demokráciának megvannak a maga demagogjai, – ezek a néptanítók. Ezek a népből származnak s büszkék, hogy ahhoz tartoznak, amiért nem lehet őket ócsárolni, minden iránt, ami nem a népet illeti némi bizalmatlansággal viseltetnek, annál inkább a néphez tartoznak, mert értelmileg elsők a nép körében, máshol pedig alsóbbrangúak; és nem azt a csoportot szeretjük leginkább, amelyben vagyunk, hanem azt, amelynek az élén állunk. Ők tehát mélységesen demokraták.

Ez eddig teljesen elfogadható. A tanítók azonban korlátolt módon töltik be ezen tisztüket, minthogy nincs, csak féltanultságuk, vagy inkább – mert ki az, akinek tökéletes, vagy nagy a tanultsága? – a tanítóknak csak kezdetleges a tanultságuk. A kezdetleges tanultság tehát talán képessé tesz egy eszme bírására, de bizonyára képtelenné tesz arra, hogy két eszmével bírjunk. A kezdetleges tanultságu ember mindig egyetlen egy ideával és rögeszmével bíró ember. Keveset kételkedik. A tudós gyakran kételkedik, a tudatlan ritkán, a bolond soha. Az egyetlen ideával bíró ember többé-kevésbbé áthatolhatatlan mindazon okoskodással szemben, amely ezen ideától idegen. Egy indus író mondá: «Meggyőzheted a tudóst, nehezebben győzheted meg a tudatlant, a féltudóst soha.»

A néptanítót nem lehet meggyőzni. Ha pedig csatlakozunk hozzá, meggyőződésében megerősítjük, de még inkább, ha vitatkozunk vele. Tantételének rabja, nem ő van a tantétel birtokában, de a tantétel tartja őt hatalmában. Egész lelkével szereti azt, mint a pap vallását, minthogy az az igazság, minthogy szép, minthogy üldözve volt és minthogy annak meg kell mentenie a világot. Nem búsúl ha győzedelmeskedik az, de boldog lenne magát feláldozni érte.

Meggyőződött és érzelgős demokrata. Meggyőződése erős alapot nyujt érzelmeinek, érzelmei pedig csodálatosan hevítik meggyőződését. Meggyőződése legyőzhetetlenné teszi az ellenvetések ellen, érzelmei ellenségessé teszik ellenfeleivel szemben. Az olyan embernek, aki nem demokrata, előtte nincs igaza, sőt mi több, gyűlöletes előtte. Közötte és az arisztokrata között az a különbség van, ami az igazság és a tévedés között és még nagyobb mint a jó és a rossz, a jó vagy a tisztesség és becstelenség között. A néptanító fanatikus hűbérese a demokráciának.

Minthogy egyetlenegy idea embere, egyoldalú s minthogy egyoldalú, határozottan következetes és mértéken felül következetes, minden erővel, egész a végletekig. Ez az idea, amelyet más ideák nem kereszteznek és amely nem is tűr feltartóztatást és előre tör olyan nekilendüléssel, amelyet sem önmaga, sem más nem fékez, rövid úton halad. Tehát a néptanító az összes demokratikus ideákat, a természetes és következetes végletekig viszi.

Telve «okoskodó ésszel»88 kifejti mindazt, melyet ezen eszmék tartalmaznak és neki nem csupán természetesnek, de üdvösnek látszik megadni azoknak utolsó kifejlődésüket mint végcélt és azoknak összes következményeit, mint eredményeket. Mindez, amely elvben jó, jó maga is, csupán Montesquieu hiszi, hogy valamely jó intézmény tönkre mehet alapelvének túlságbavitele által.

A néptanító logikus következtetéseit a következő két demokratikus elvből vonja le: nemzeti souverainitás és egyenlőség; ezeket szigorú módon vonja le és a következő végeredményekhez jut.

Egyedül a nép souverain. Egyéni és egyesülési szabadság lehetséges, de csak a nép által megengedett egyéni és egyesülési szabadság. Mindkét szabadság csak megengedett lehet és nem szabad másnak lenniök. Az egyén gondolkozhatik a maga módja, beszélhet a maga módszere, írhat a maga modora, cselekedhetik a maga tetszése szerint, de egyedül annyira, amennyire a nép neki megengedi; mert ha ezt az egyén tehetné akár korlátlanul, akár korlátolva, de olyan korlátok között, amelyeket más hatalom határozna meg mint a nép, akkor ő volna souverain, vagy azon hatalom, amely megállapítaná ezen határokat, nem a nép és nem volna többé nemzeti souverainitás.

Ez annyi, mintha egyszerűen ezt mondanánk: a szabadság azon jog, melynél fogva mindazt tehetjük, amit akarunk a törvény korlátai között. Hát ki hozza a törvényt? a nép. A szabadság tehát azon jog, hogy tehetjük mindazt, aminek tevését a nép megengedi. Semmi több, Ami ezentúl van az az egyén souverainitásának kezdete és a nép souverainitásának letünése.

– De olyan szabadság, melyszerint tehetjük mindazt, amit a nép megenged és kizárólag azt, amit a nép enged meg, ez ugyanolyan szabadság, mint XIV. Lajos alatt volt, vagyis egyáltalán nem szabadság.

– Jól van. Nem lesz szabadság, hacsak a törvény meg nem engedi. Akartok szabadok lenni a törvény ellenére?

– De a törvény zsarnoki lehet; zsarnoki, ha igazságtalan.

– A törvénynek joga van igazságtalannak lenni, különben a nép souverainitása lenne korlátolva, aminek nem szabad lenni.

– Az alaptörvények, az alkotmányt megállapító törvények a népnek ezen souverainitását korlátolhatják, hogy az egyénnek annyi-amennyi szabadságot biztosítsanak.

– És a nép meg volna kötve! És a nép souverainitása el lenne törölve. A nép nem lehet lekötve. A nép souverainitásának épnek és érintetlennek kell lennie.

– Dehát nincs semmi egyéni szabadság?

– Az, amit a nép eltűr.

– Nincs egyesületi szabadság?

– Még kevésbé; mert az egyesület a nemzeti souverainitásnak önmaga által való korlátozása. Az egyesületnek meg vannak a maga törvényei, ami demokratikus szempontból esztelenség, képtelenség és szörnyűség. Az egyesület korlátolja a nemzeti souverainitást, miként egy szabad város, egy place de sûreté tenne; korlátolja a nemzetet, visszaszorítja és visszatartja azt egy bejárásnál. Ez állam az államban; ahol egyesület van, ott más szervezet is van, mint a nagy népszervezet. Olyan ez, mint azon állat, amely függetlenül élne egy sokkal nagyobb állatban és amely függetlenül élősködnék rajta. Csak egy egyesülés lehet, a nemzeti egyesülés, különben a nemzeti souverainitás korlátozva van, vagyis le van rontva. Semmiféle egyesületi szabadság nem állhat fenn.

Csupán a nép által tűrt egyesületek lesznek, amelyek általa mindig megszüntethetők, mindig feloszlathatók és leronthatók, ellenkező esetben ez a nemzeti souverainitásról való lemondás lenne, már pedig erről soha sem mondhat le.

– Van azonban egy némileg szent egyesülés, amelyre nem terjeszkedik ki a népsouverainitás: ez a család. Az atya főnöke gyermekeinek, neveli s kormányozza őket úgy, amint jónak látja mindaddig, míg emberkort érnek.

Dehogy van! Ime a nemzeti szuverénitásnak még egy korlátja. A gyermek nem az apáé. Ha a gyermek az apáé volna, a nemzeti souverainitás csak minden ház küszöbéig jutna el és ez határozottan azt jelentené, hogy nem volna sehol sem. A gyermek mint ember a népé. Az övé olyan értelemben, hogy nem szabad résztvennie egy olyan társaságban, amely máskép gondolkoznék, mint a nép, vagy talán vele ellenkezőleg. Sőt veszélyes lenne rá nézve az, ha a jövő polgárt húsz esztendőn keresztül a nemzeti gondolkozáson, vagyis az államon kívül hagyná. Képzeljeték el magatoknak öt vagy hat a méhkas törvényein, szabályain és alkotmányán kívül nevelt méhet és képzeljétek el, hogy a méhek ezen csoportjaiból a méhkasban százával volnának. Ez a méhkas romlása volna.

A népsouverainitásnak mindenekfelett a családba kell behatolnia, mindenekfelett tagadnia kell a családi társaság szabadságát, mindenekfelett le kell rontania a családi társaságot. Meg kell engednie a szülőknek azon szabadságot, hogy megölelhessék gyermekeiket, semmit többet; az a jog, hogy felnevelje őket – a szülőikkel talán ellentétes szellemben – a népet illeti, amelynek itt inkább mint máshol, talán sokkal inkább mint máshol, – minthogy az érdek nagyobb, – teljesen souverainnek kell lennie.

Ime ez az, amit a néptanító – ami nekem megtámadhatatlannak látszik – következetesen származtat le a nemzeti souverainitás elvéből.

Az egyenlőség elvéből ezt származtatja le: «a természetnél fogva és a törvény előtt minden ember egyenlő.» Vagyis – ha igazság volna – minden embernek egyenlőnek kellene lennie a természet szerint és hogy igazság legyen, minden embernek egyenlőnek kell lennie a törvény előtt.

De hát nem egyenlők a törvény előtt és nem egyenlők a természet szerint. Tehát szükséges, hogy azzá legyenek.

Nem egyenlők a törvény előtt. Egyenlőknek látszanak, de nem azok. A gazdag ember – még tökéletesen és határozottan érintetlen igazságszolgáltatással felruházott bíróságokat tételezve is fel, – azon egyetlen tény által, hogy bőségesen képes jutalmazni az ügyvivőket, (avoués) ügyvédeket és tanúkat, azon egyetlen tény által, hogy hatalmával megfélemlíti mindazokat, akik tanuskodhatnának ellene, egyáltalában nem egyenlő a törvény előtt a szegénnyel.

Még kevésbé az a társadalom előtt, vagyis a társadalom szervezett erőivel szemben. Ezen szempontból «befolyásos ember», «összeköttetésekkel bíró ember» lesz és olyan ember, akitől ugyan senki sem függ, de akinek senki sem szeret útjába állni, vele ellenkezni, fondorkodni ellene, sem neki ellentmondani. A gazdag és szegény ember közt, bármi egyenlőknek képzeljük is őket, a törvény előtt az a különbség, ami a parancsoló és az engedelmeskedő közt van. Valóságos egyenlőség a társadalomban a társadalom előtt és a törvény előtt csak akkor lesz, ha sem gazdagok, sem szegények nem lesznek.

Dehát gazdagok és szegények mindig lesznek, amíg az örökösödés fennáll. Az örökösödés eltörlendő.

De az örökösödés eltörlése után még mindig lesznek gazdagok és szegények. Az az ember, aki rohamosan szerzett vagyont, hatalmas ember lesz azokhoz viszonyítva, akik nem szereztek vagyont és megjegyzendő, hogy jóllehet eltöröltük az örökösödést, a hatalmas ember fia atyjának egész élete alatt maga is hatalmas lesz annyira, hogy jóllehet eltöröltük az örökösödést, egy kiváltság, még pedig a születési kiváltság fennáll és nincs egyenlőség.

Csak egyetlen eszköz van arra, hogy egyenlőség legyen és ez az, hogy senki ne birjon és senki se szerezhessen vagyont. Az egyetlen akként berendezett társadalmi rendszer, hogy senki se bírjon és senki se szerezhessen vagyont: a vagyonközösség rendszere, a kommunizmus,89 a kollektivizmus.90 A kollektivizmus egyáltalában nem valami rendkívüliség, a kollektivizmus: az egyenlőség; az egyenlőség: a kollektivizmus, vagy nem egyéb, mint az egyenlőség kisértete és az egyenlőség hypocrisise. Ha valaki az egyenlőségnek meggyőződésből és őszintén híve és aki gondolkozott, kénytelen kollektivistává lenni. Nagyon szellemesen mondá Bonald:91 «Tudjátok ki a deista?92 az az ember, aki nem élt elég hosszú ideig, hogy atheistává legyen.» Mi pedig ezt mondjuk: «tudjátok ki az antikollektivista-demokrata? az az ember, aki nem élt elég hosszú ideig, hogy kollektivistává legyen, vagy aki hosszú ideig élt ugyan, de gondolkozás nélkül, anélkül, hogy észrevette volna mit tartalmaznak ideái».

– De a kollektivizmus agyrém, utópia, lehetetlen. – Tényleg lehetetlen azon értelemben, hogy azon országban, amely elfogadná: a cselekvőség lendítő ereje kimerítettnék. Senki sem tenne kisérletet helyzetének javítására, ami nem is volna soha megjavítható. Az ország egyike lenne azon «holt vizeknek», amelyről egy mai miniszter beszélt. Mindenki hivatalnok lévén, mindenki megvalósítaná a Goncourt testvérek93 által ekként meghatározott eszményét a hivatalnoknak: «az a jó hivatalnok, aki a lustaságot a pontossággal egyesíti», ez végleges meghatározás. És az ekként rendezett országot egy többé-kevésbbé törekvő szomszéd nép tíz év múlva meghódítaná.

Ez bizonyos; de mit bizonyít ez? azt, hogy a kollektivizmus csak akkor volna lehetséges, ha minden országban egyszerre megvalósítanák. Háthogy egyszerre megvalósítható legyen minden országban, ahhoz nem szükséges más, minthogy ne legyenek többé különálló országok, vagyis hogy ne legyen haza. Bizonyára nem szabad a kollektivizmust megvalósítani a haza eltörlése előtt, mert ha úgy valósítanók meg, nem szolgálna másra, mint más országok felsőbbségének a megalapítására, azon országoknak, amelyek nem fogadták el azt; ekként a kérdéseket sorrendbe foglalva: először el kell törölni a hazát, hogy ily módon megvalósítható legyen a kollektivizmus.

Ugyis, ha a nemzetek szabadon a természet ellenére szervezkednek, ha ösztönszerűleg hierarchikus, vagyis arisztokratikus módon szervezkednek, ha főnökeik és alárendeltjeik, ha hatalmasaik és alsóbbrendűik vannak, ez azért van így, mert ennek így kell lenni a csatatéren és mert mindenik nemzet érzi, hogy csatatér. Ha mindenik nemzet érzi, hogy csatatér, ez egész egyszerűen azért van így, mert más ilyen nemzetek is vannak és mert mindenik érzi és tudja, hogy itt más nemzetek is vannak. Ha többé más ilyen nemzetek nem volnának és a nemzet többé nem a természet ellen, hanem szabadon, vagyis egyenlőség szerint szervezkednék, a természet talán nem lenne az egyenlőség híve, de az egyenlőség felé hajolna azon értelemben, hogy sokkal több, határtalanul több egyenlőt kreál, mint felsőbbrendűt.

Ekként az egyenlőség az örökösödés eltörlését és a javak egyenlőségét követeli, a javak egyenlősége a kollektivizmust teszi szükségessé, a kollektivizmus pedig a haza eltörlését követeli. Az egyenlőség hívei, – tehát kollektivisták, következésképen hazaellenesek vagyunk.

Így okoskodik nézetem szerint meg nem támadható teljes következetességgel a néptanítók legnagyobb része, olyan következetességgel, amely nem számol a tényekkel, csak saját elvével és egyedül avval számol. Ekként fognak okoskodni holnap is, ha okoskodásukat folytatják, amint valószínű is hogy folytatni fogják, igen jó vitázók levén.

Hogy visszatérjünk arra és ismételjük, hogy ha a nemzeti souverainitás és egyenlőség következetesen és parancsolólag ezen végeredményekhez vezetnek, ez talán azért van így, mert a nemzeti souverainitás és egyenlőség téves ideák és mert ez bizonyítja, hogy tényleg téves ideák azok; nem igen valószínű, hogy ilyen folyamatuk lesz, minthogy a népsouverainitás és egyenlőség azzal egyidejűleg, hogy általános ideák, egyszersmind erzelmek is.

Ideákká változott érzelmek ezek, mint kétségtelenül minden általános idea és ezek igen erős erzelmek. A népfenség igazság annak számára, aki hisz benne: minthogy annak igaznak kell lennie, mert előtte az éppen olyan felséges, mint Cæsar teljes pompájában a régi római előtt és XIV. Lajos teljes pompájában a XVII. század embere előtt.

Az egyenlőség igazság, valóság annak számára, aki hisz benne, mert annak igaznak kell lennie, mert az az igazság, mert becstelenség volna, ha az igazság nem lenne valóság. A demokrata előtt a világ – mióta áll – többé-kevésbbé a népsouverainitás és egyenlőség felé halad, ez tartalmazván amazt és amaz ennek megalapítására lévén rendelve és annak megalapítására lévén hivatva és egyik úgy, mint a másik maga a civilizáció és az az állapot, amelyben az egyik vagy a másik nincs elérve, vagy vissza van szorítva: a barbárság.

Ezek tehát dogmák. A dogma hatalmas érzelem, ha megtalálta formuláját. Mindaz, amit ezen két dogmából az ember következetesen levezethet: valóság, mert ez jog és ezt terjeszteni kötelesség.

Tegyük hozzá, hogy a néptanítót ugyanazon értelemben vezetik még a kevésbé általános érzelmek, amelyeknek ereje önmagukban van. A községben a lelkésszel áll szemben, aki miként ő az egyedüli személyiség ezen helységben, aki némi tanultsággal bír. Kifejlődik a vetélkedés és a befolyás harca. A lelkész a történeti kapcsolatok következtében többé-kevésbbé meleg párthíve lesz néha a monarchiának, az arisztokráciának majdnem mindig. Részese egy olyan testületnek, amely állami rend volt, meg van győződve, hogy testülete mindennek dacára még mindig állami rend. Ha a kormányrendszer konkordatumos, a kormányrendszer állami testületnek ismeri el a papi testületet, miután éppen úgy tekinti őket mint a bíróságot vagy a hadsereget. Ha a kormányrendszer az állam és egyház elkülönítésének rendszere, a papi testület előtte még inkább állami rendnek látszik, mivel erős alapokon még az ország határain túl is szervezve, olyan kollektiv személyiséget alkot, amely nem minden veszély nélkül és nem is minden eredmény nélkül gyakran összeütközésbe kerül magával az állammal is.

Mivel egy olyan történeti hatalomnak részese, amely különbözik a nemzeti hatalomtól és amely nem kirendeltsége a nemzeti hatalomnak, a lelkész többé-kevésbbé határozottan és öntudatosan arisztokratikus gondolkodású.

Versenytársa a néptanító annyival inkább beleveti magát a demokratikus elvek áramlatába és kedvvel öleli azokat magához, amely kedvbe mindig annyi féltékenység, mint meggyőződés vegyül. Különösen ő az, aki hiszi inkább mint a XVIII. század valamely filozófusa, – mivel neki áll igen nagy érdekében, tapasztalásból és lelkesedésből hinni, – hogy mindaz, amit a lelkész tanít, tiszta feltalálása a szellemes elnyomatásnak, hogy a papok meg akarták fékezni és bilincsekbe verni a népet, hogy uralmukat egyszersmindenkorra megalapítsák és innen ered a Diderot94 és Holbach95 felújított bölcsészeti eszméivel való tüntetése. A tanító előtt szinte lehetetlennek látszik, hogy a pap ne legyen nagy bűnös.

«Az atheizmus arisztokratikus», mondá Robespierre,96 megemlékezve Rousseauról. Az atheizmus demokratikus, mondják a modern néptanítók. Honnan ered ezen különböző megítélés? Abból, hogy a szabad gondolkozás divatban volt a XVIII. században a nagy uraknál, az Istenben vetett hit pedig egyértelműleg a népnél; abból, hogy a mai papság azon indokokból, amelyeket elmondtam és visszaemlékezve a demokrácia győzelmeinek első idejében az egyházuk által kiállott üldöztetésekre, megmaradt arisztokratának vagy azzá lett inkább, mint valaha. Az atheizmus tehát demokratikussá vált, mint fegyver a deisták ellen, akik általában arisztokraták.

Az atheizmus különben – bármit hitt légyen is erről Robespierre – elég jól megfér az aljas demagógia közérzelmeivel. Nem lenni lekötve semmi által, nem lenni korlátolva semmi által souverain hatalmában, ime ez a nép uralkodó eszméje; vagyis inkább az, hogy a nép ne legyen kötve semmi által, ne legyen korlátolva semmi által souverain hatalmában: ime a demokrata kedvenc eszméje. Ámde Isten korlát, Isten kötelék. De miként a demokrata nem engedi meg az olyan évszázados alkotmányt, amelyet a nép ne volna képes lerontani és amely megtiltja neki a rossz törvények hozatalát, miként a demokrata nem engedi meg – Aristoteles terminologiáját alkalmazva – a törvények uralmát, egy régi törvényhozás uralmát, amely visszatartja a népet és határok közé szorítja a decretumok mindennapi gyártásától: épen úgy nem engedi meg a demokrata az egy Istent, akinek megvannak a maga parancsolatai, megvan a maga törvényhozása, amely régibb és felsőbb minden más törvénynél és minden decretumnál és aki korlátot állít a nép törvényhozási velleitasai, szeszélyes mindenhatósága, egyszóval a nép souverainitása elé.

Sedán után megkérdezték Bismarck-tól: «Most, hogy Napoleon letört, ki ellen fog ön hadat viselni?» ezt felelte: «XIV. Lajos ellen». A demokrata megkérdeztetvén atheismusa felől, ezt felelhetné: «Mózes ellen hadakozom».

Innen ered a demokraták atheismusa, innen ered a néptanítók atheismusa. Innen ered a formula «sem Isten, sem úr», ami az anarchista számára nem kíván semmiféle javítást, sem pótlékot, – de amit a demokrácia számára ekként kell módosítani: «sem Isten, sem úr, egyedül a nép».

Viktor Hugo mondá 1849, vagy 1850. évi nagy politikai beszédei egyikének végén: «… és ezentúl csak két hatalom lesz: a nép és Isten». A modern demokrata tudni véli, hogy ha Isten van, a nép souverainitása meg van támadva, ha hisz Istenben.

Végül pedig a néptanítót demokratikus érzelmeiben, összes demokratikus érzelmeiben megerősíti politikai helyzete, melyet neki Franciaországban teremtettek. Idegenszerű, zavart támasztó rendellenesség az, hogy a XIX. század kormányai (igazságot kell neki szolgáltatni, mindenek felett a most működő kormány) nagyon tiszteletben tartották a felső- és középoktatás tanárainak szabadságát és legkevésbé sem tartották tiszteletben a nép tanárainak szabadságát. A felsőoktatás tanára, kivált 1870 óta határozottan taníthatja mindazt, amit akar, kivéve az erkölcstelenséget és a haza törvényeinek böcsmérlését. Sőt vitathatja is a törvényeket azon egyedüli feltétel mellett, hogy elvként álljon előtte, miszerint azoknak engedelmeskedni tartozik, amíg eltörölve nincsenek. Politikai, társadalmi és vallási véleményszabadsága teljes. Akadályozva néha csak tanítványainak megnyilatkozásai által van. A középoktatás tanára majdnem hasonló szabadságot élvez. Nincs alárendelve csupán a tanrendnek s ennek is elég lazán. Azon szellemben, amelyben működik, jóformán soha sincs nyugtalanítva. Bizalommal vannak iránta.

Másrészről talán egyetlen kormány sem jött arra a gondolatra, hogy számonkérje a felső- és középoktatás tanáraitól azt az eljárást, melyet a politikai választásainal tanusítanak, – még kevésbé, hogy felkérje őket propaganda csinálására a kormánynak kellemes jelöltek kedvéért.

Midőn átlépünk a középoktatás köréből az elemi oktatás körébe, mindent megváltozva látunk. Először is a néptanítót nem természetes előljárója a tanfelügyelő (recteur), vagy a közoktatásügyi miniszter nevezi ki, hanem a préfet, vagyis a belügyminiszter, vagyis a kormány politikai főnöke. Más szavakkal: a hivatalnokok a nép által való azon kirendelesének van itt helye, – amelyről fentebb beszéltünk – de itt egy közvetítővel kevesebb van. A belügyminiszter kiváltképen az, aki ez idő szerint a nemzeti politikai akaratot képviseli. És a belügyminiszter az, aki préfetjei által nevezi ki a néptanítókat. Tehát a nemzeti politikai akarat az, amely a néptanítókat választja. Lehetetlen nekik jobbat mondani, ez helyes is, mert tudtukra kell adni, hogy politikai szempontból vannak megválasztva és kell hogy politikai ügynököknek tekintsék magukat.

Tényleg nem is mások, vagy inkább mások, de mégis mindenekfelett azok. Miként ezek a préfetektől, a préfetek pedig sokban a képviselőktől függnek, nem a képviselők azok, akik kirendelik őket, de a képviselők azok, akik elhelyezik, előléptetik, kegyvesztettekké teszik és a többszörös áthelyezések által éhinségre juttathatják őket, stb. Ó! Meglévén adva ekként a nehéz és viszontagságos helyzet, ahova helyeztetnek azon kéz által, amelytől várják kineveztetésüket, legalább az elmozdíthatlanság nagyon viszonylagos s különben igen gyenge, de végre is arra szolgáló biztosítékával kellene birniok! Nincs meg nekik. A felsőoktatás tanárai elmozdíthatatlanok, pedig nekik erre nincs szükségük; a középoktatás tanárai is körülbelöl azok; a néptanító nem.

Tehát ki van szolgáltatva a politikusoknak, akik belőle választási agenst formálnak, akik mint ilyenre számítanak reá, és akik alig bocsátanak meg neki, ha hiába számítottak reá.

Ebből következik, hogy a néptanítók legnagyobb része demagog, mert azok akarnak lenni, még pedig csudálatos elragadtatással és lelkesedéssel; és hogy azok, akik nem akarnak demagógokká lenni, akaratuk nélkül is demagógokká lesznek, mert kell, hogy azokká legyenek.

Annyival is inkább, mert akként folynak a dolgok, hogy azzá lesznek azok is, akiknek nincs arra semmiféle hajlandóságuk sem. «Nincsenek zsoldosok a tülekedésben», mondá Augier.97 Sőt belelovagolva néha akaratuk ellenére a harcba, kényszerítve lévén, hogy legalább úgy tünjenek fel, mintha a tülekedésben résztvennének: ütéseket kapnak s attól fogva, hogy megkapták azokat, hozzá fűzödnek az ügyhöz és névhez a a melyért és amely miatt kapták azokat. Mindig azzal végzik, hogy az lesz a véleményük, amelyet neki tulajdonítani fogtok és demagógnak tartva a fiatal néptanító attól kezdve, midőn a faluba megérkezett, s mivel helyzeténél fogva ellent nem mondhat, rosszul fogadva, mint olyan az ellenpárt által: a következő évben már kezd meggyőződött demagog lenni.

A demokrácia ekként csupán olyan oktatást nyer, amely megerősíti és meggyökerezteti hibáiban.

Arra volna szüksége, hogy ne képzelje magát mindenhatónak és legyenek kételyei teljhatalma iránt és higyje, hogy ennek a teljhatalomnak bizonyos határokkal kell birnia; neki minden fenntartás nélkül, a korlátok nélkül való népsouverainitás dogmáját tanítják.

Hinnie kellene abban, miszerint az egyenlőség annyira természetellenes, hogy a természetet sem lehet kijavítani oly módon, hogy az emberek között «a teljes egyenlőséget» létrehozzuk, és hogy az a nép, mely azt megvalósítaná – ami lehetséges – azon lények sorsára jutna, amelyek úgy akarnának élni, mint a természet törvényeivel ellenlábasok; azt tanítják neki, – ami különben igaz – hogy nincs egyenlőség, ha nem teljes, ha nem tökéletes és hogy alkalmazni kell azt a javakra, a társadalmi helyzetekre, az értelemre, az emberek magasságára és talán természetére is és mindent el kell követni arra, hogy a teljes nivellálás megvalósítható legyen.

Szüksége volna arra, – minthogy igen természetes, hogy kevesebb hajlamunk van a nyomasztó terhek iránt – hogy megerősíttessék benne a hazafias érzelem; hogy tanítsák neki, miszerint a katonai szolgálat egy gyülöletes és barbár multnak fájdalmas hagyománya, és mielébb el kell tüntetni a békés civilizáció köréből.

Egyszóval – Aristotelessel szólva – a demokrácia italát neki egészen tisztán töltik,98 miként ezt a demagógok az athéneiekkel tették és ahonnan a gyógyszernek kellene jönni, onnan a mérgezés ered.

Így nyilatkozik ugyanez az Aristoteles az egyenlőségről, egy szellemes és mélyen járó beszéddel: «Inkább a szenvedélyekben, mint a javakban kell megvalósítani az egyenlőséget». és hozzáteszi: «ezen egyenlőség, csakis a törvények által adott nevelés gyümölcse lehet». Ez helyes. A nevelésnek csak egy végcél felé szabad irányulnia: vissza vezetni a szenvedélyeket az egyenlőséghez, a léleknyugalomhoz, a léleknek egy bizonyos egyensúlyához. Azt találjuk, hogy a modern demokráciának adott oktatás nem egészen ezen szellemben halad előre, – de egészen az ellenkezőben.