Tehát melyek azon gyógyszerek, amelyeket ezen modern betegség, az értelmi- és erkölcsi kontárság ellen alkalmaznunk lehet? Melyek a főbb eszközei annak – miként Fouillée99 mondja – hogy kikerüljük azon szirteket, amelyek a demokráciát fenyegetik? Azt hiheti bizonyára az olvasó, hogy nem látok semmi gyógyszert, minthogy egy dédelgetett betegséggel állunk szemben, olyannal, amely csak önmaga által gyógyítható.

Fouillée5) egy felsőbb arisztokratikus kamarát ajánl, vagyis olyat, amely az ország összes hivatottságát képviselné, mindazok által választva, akik az országban kölünös hivatottsággal bírnak: ú. m. bíróság, hadsereg, egyetem, kereskedelmi kamara stb.

Nagyon helyes; de szükséges volna, hogy a demokrácia helyeselje ezt; és éppen ezen hivatott csoportok iránt bizalmatlan, úgy tekintvén azokat, – egyébiránt teljes joggal, a szónak bizonyos értelmében – mint arisztokráciát.

Az államnak még egy erőteljes beavatkozását javasolja a közerkölcsiség helyreállítására, ú. m. az alkohol-, szerencsejáték- és pornographia-ellenességet.

Azonkívül, hogy ezen beszédében bizonyos visszahatás érzik, mert ez tisztán az 1873. évi «erkölcsi rend» («l’ordre moral») programmja, meg kell jegyezni, – miként ezt maga Fouillée is beismeri – hogy az állam egyáltalán nem ölheti meg azt, ami őt élteti és nem ronthatja le bevételeinek főforrásait. A demokrácia – ezt a demokrácia igaz képviselői maguk beismerték – «nem olcsó kormányzat»; mindig azon reményben alkották meg, és részben azon szándékból, hogy gazdaságos kormányzat legyen, és mindig veszteséggel járt, minthogy a párthívek nagyobb számára van szüksége, mint más kormányzatnak és kisebb számú elégedetlenre, mint más kormányzatnak, és mert ezen párthíveket egy-vagy másféle módon meg kell jutalmazni és ezen elégedetleneket le kell fegyverezni, megvásárolván őket egy-vagy más módon.

A demokrácia legyen bár régi vagy modern, mindig egy esetleges zsarnoktól való rettegésben él, akit közellévőnek képzel. Ezen zsarnok ellen, aki egy energikus kisebbséggel kormányozna, rendkívül nagy többségre van szüksége, amelyet magának kegyek által kell biztosítania és ezen zsarnoktól el kell vonnia az elégedetleneket, akik támogatói lesznek, lefegyverezvén őket még nagyobb kegyek által.

Tehát sok pénzre van szüksége. Ezt a gazdagok osztályának lehető legnagyobb kifosztása által találja meg; ámde ez igen korlátolt forrás, mivel a gazdagok osztálya igen kicsiny. Sokkal könnyebben s bőségesebben megtalálja a közönség bűneinek kihasználása által, mivel a közönség nagyszámú csoport. Innen ered szükségképeni kedveskedése a «korcsmák» iránt, «amelyeknek bezárása sokkal inkább veszélyes volna rá nézve, mint a templomok bezárása», – miként Fouillée mondja. A növekedő szükségletek miatt – miként ezt jósolja – semmi kétség, hogy ne tulajdonítsa magának a kéjházak monopoliumát és a szeméremellenes iratok kiadását, hogy «pénzt szerezzen». És mindezek után kénytelen eltürni ezeket azon haszonért, amelyet nehány vállalkozótól kap, vagy pedig a maga számára sajátítja ki azokat, hogy hasznot húzzon azokból: nemde mindegy az erkölcsi eredmény – és a pénzügyi művelet a második esetben nem sokkal jobb-e, mint az elsőben?

Fouillée még arról is biztosít, hogy a reformnak «felülről és nem alólról kell jönnie» és hogy «felülről és nem alulról jöhet a megújhodás mozgalma».

Magam sem kívánok jobbat, de azt kérdem, hogyan lehet ezt keresztülvinni? Minthogy határozottan minden a néptől függ, – vajjon ki és mi hathat a népre, kivéve magát a népet? Minthogy minden a néptől függ, mi által lehet azt megindítani, ha nem egy belső erő által? – Minthogy bölcsésszel beszélgetünk, tehát használhatjuk ezen szavakat: mi egy κινητης α κινητος-szal100 állunk szemben, egy motorral, amely a lökést adja, de amely nem kapja meg azt.

Egy elv, vagy – ha így akarja az olvasó – egy előítélet tünt el: a hivatottság előítélete; nem hiszik többé, hogy az ért a dologhoz, aki kell hogy foglalkozzék vele, de abban sem hisznek többé, akit azért kell megválasztani, hogy foglalkozzék vele. Következésképen nemcsak hogy rosszul intéztetnek az összes dolgok, de az is lehetetlen, hogy bármely mellékuton juthassunk el azok helyes kezeléséhez. Nem látjuk a megoldást.

Nitzsche természetesen iszonyodott a demokráciától, csakhogy – mint az összes energikus pesszimisták, mint az összes pesszimisták, akik nem közömbösek – időnkint ezt mondá: «Vannak lemondó, gyáva peszimisták, ilyenek nem akarunk lenni»; és midőn nem akart azzá lenni, arra ragadtatta magát, hogy a demokráciát jóakaró szemmel nézze.

Majd aesthetikus álláspontra helyezkedve ezt mondta: «le kell szállni a néphez, amelyet éppen úgy nem hagyhatunk figyelmen kívül, amint nem mehetünk el minden csudálkozás nélkül egy hatalmas és egészséges növény mellett»; s jóllehet ez nagyon is ellentétben áll mindazzal, amit «a marhacsordáról» és a «mocsári marháról» mondott, ennek a gondolatnak mégis van némi értelme. Azt jelenti, hogy az ösztön, – erő és hogy minden erő először érdekes a megfigyelésre, azután meg hogy a cselekvés erélyével, életösztönnel és a kiterjesztés rugójával kell bírnia.

Lehetséges, jóllehet határozatlan. Összegezve a mondottakat: a tömeg csak számszerint hatalmas mivel eldöntetett, hogy csak a szám határoz. Ez megoldási mód, ámde egy megoldási mód nem ad valódi erőt annak, aki nem bír avval. A cselekvés ereje mindig annál van, akinek szándéka van, aki kombinálja, fenntartja, prolongálja és követi azt. Ha ez tökéletesen korlátolva, vagy pedig a tehetetlenség vagy a tetterő minimumára van kárhoztatva, nem látjuk jól, hogy a tömeg maga nélküle fog-e bírni a cselekvés erejével. Jobban kellene magát kifejeznie.

Más alkalommal azt a kérdést veti fel Nietzsche, vajjon nem kell-e tiszteletben tartani azon jogot, mellyel mindamellett bírhat a sokaság, hogy magát azon ideál szerint kormányozza, amelyben sok fokozat van, de amely az övé; vajjon megtagadhatjuk-e a tömegtől azon jogot, hogy keresse igazait és azon hitét, hogy megtalálta azokat, az ő életbevágó hitét, az életéről való hitet és azt, hogy megtalálta ezen hitet? A tömegek az összes emberiségnek alapját – és az összes kulturának telepét képezik. Ezek nélkül mi lenne gazdáikból? Ezeknek szükségük van arra, hogy a tömeg boldog legyen. Legyünk türelmesek; türjük el, hogy fellázadt rabszolgáink – és egy pillanatra uraink, – őket kecsegtető illuziókat találjanak ki.

Gyakran – mert többször visszatér ezen gondolatra – rátérve szokásos arisztokrataságára, úgy tekintette a demokráciát, mint hanyatlást, a jövendő aristokrácia bekövetkezésének feltételét: «Magasabb kultura csak nagy területen épülhet fel, csak egészséges és erősen consolidált középszerűségen». (1887. Tíz esztendővel előbb a rabszolgaságot úgy tekintette, mint amely a görög és római magas kulturának nélkülözhetlen feltételét képezte.) Következésképen az egyetlen ideiglenes, de még hosszú ideig érvényben lévő végcél az ember kisebbítése; mert elsősorban egy terjedelmes alap szükséges, amelyen az erős emberek faja felemelkedhetik. «Az európai ember kisebbítése azon nagy processus, amelyet nem szabad feltartóztatni, sőt inkább még siettetni kell azt. Ez az aktiv erő, amely egy sokkal erősebb faj felemelkedését engedi remélni, egy olyan fajét, amely bőségesen bírná még azon tulajdonságokat, amelyek hiányoznak a kisebbitett emberfajban: akarat, felelősség, biztonság, azon tulajdonság, mely szerint célt tűz ki magának…»

Dehát hogyan származhatik a középszerűségből, a kétségtelenül növekedő középszerűségből – miként Nietzsche képzeli – hogyan mely természetes vagy mesterséges eljárás által fog a tömegből egy új, egy kiválasztott faj keletkezni? Úgy látszik, hogy Nietzsche visszaidézi emlékezetébe a tisztelet és fiúi kegyeletből kivetkőzött azon elméletet, mely által Renan101 genie-jét neki megmagyarázza: «a homályos ősök hosszú sorozata takarította meg számomra az értelmi erőket», és «reflexiói» jegyzékéhez mintegy odaveti, amelyek egy kevéssé tökéletlenek ugyan, de amelyekből mégis világosság árad ki: «Esztelenség azt képzelni, hogy az értékek (az alacsony értékek?) mindezen győzelme élettanellenes lehet; életbevágó érdekkel kell megmagyarázni, az «ember» typusának fenntartását, még akkor is, ha a gyengék és kitagadottak túlsúlyával kellene is azt elérni. Ha talán a dolgok más módon folynának, – ember nem is volna többé. A typus felemelkedése veszélyes az emberi faj megőrzésére. Miért? Az erős fajok – tékozlók. Egy gazdasági kérdéssel állunk itt szemben».

Ebből látjuk, hogy mire számít vagy erőlködik számítani Nietzsche, egy természetes folyamatra, a természet bűvös erejének (vis medicatriae naturae) egy nemére. Leereszkedve, megkissebbedve, az emberfajok megkímélik magukat, előrelátólag és gazdaságosan és mindig ugyanannyi észbeli-erkölcsi erőt tételezve fel az emberi értékekben és magában az emberiségben, egy tartalékot kreálnak, amely egy napon természetszerűleg egy kiválasztott osztállyá fog testesülni, tehát saját kebelükből egy kiválasztott osztályt kreálnak, amely ebből így kiválik; méhükben hordják öntudatlanul az arisztokráciát, amely onnan ki fog lépni, hogy uralkodjék rajtuk.

Mindig rátalálunk Nietzscheben Schopenhauernek102 a nagy tévutra vezetőnek elméletére, aki az emberi fajt orránál fogva vezeti, aki azt téteti vele mint kellemest, amit különben sohasem tenne, ha tudná, hogy hova vezeti. Lehetséges; azonban ha a rendkívüli gazdaságos viselkedés az erők tartalékához vezet, talán sokkal biztosabban vezethet ez a vérszegénységhez, a létező kiválasztottak megsemmisítéséhez, hogy a jövő kiválasztottait készítse elő, nem tudom vajjon nem a nagy tévutra vezető által inspirált játék-e ez, de olyan játék, amely veszélyesnek látszik. Bizonyosnak kellene lenni abban s ki bizonyos benne? hogy a nagy tévutra vezető nem hagyja-e el azokat, akik magukat elhagyják.

Elmondtam nem gondolva semmiféle meta physikai mythologiára és nem gondolva csupán a becsvágyókra, akik bennünket körülvesznek és nem gondolva csak arra, hogy jótanácsot adjak nekik: «A célhozérés legjobb eszköze a leszállás». – Semmi sem inkább bölcsészeti álláspont – feleli Nietzsche; ez inkább áll a népekre, mint az egyénekre: a legjobb eszköz a népek számára, hogy egykor naggyá legyenek az, hogy kisebbedjenek. – Egy kissé kételkedem. Nincs elfogadható indoka annak, hogy a kitartóan kultivált gyöngeségből az erő következik. Sem Görögország, sem Róma nem adnak erre példát támaszul, sem az athéni köztársasági demokrácia, sem Róma császári demokráciája nem adtak alkalmat arisztokrácia születésére társadalmi értékek állandósított megtakarítása által.

– Erre nem volt idejük.

– Ezt mindig lehet mondani.

Inkább kell talán a demokrácia mérséklésére törekedni, mint gyorsítani a hanyatlás folyamatát, hogy újra születés felé irányíttassék az. Legalább is ez mutatkozik a legtermészetesebb gondolatnak és ez hasonlít leginkább a kötelességhez.

Midőn a demokrácia mérsékléséről beszélek, jól gondolja az olvasó, hogy ezzel azt akarom mondani, hogy önmaga mérsékelje magát, minthogy semmi sem képes mérsékelni, ha egyszer öntudatra jutott. Nem szabad másra gondolni, csak arra, hogy őt meggyőzzük. Bármily idegenszerű vakmerőségnek tünjék is fel megkísérelni azt, hogy meggyőzzük őt másról, mint saját meggyőződéséről, még sem szabad másra gondolni, mint az ő meggyőzésére, minthogy minden egyéb megerőltetés hiábavaló lenne.

Emlékezetébe kell hozni, hogy a kormányzatok éppen úgy elenyésznek alapelvük elhagyása, mint annak túlhajtása által, jóllehet ez igen elévült alaptétel; hogy elenyésznek alapelvük elhagyása által, mert alapelvük keletkezésük történeti indoka és hogy elenyésznek alapelvük túlhajtása által, mert nincs olyan alapelv, amely csupán önmagában volna jó, amely elegendő volna neki egyedül önmagában a társadalmi gépezet complexumához.

Mi valamely kormányzat alapelve? Nem az, amit mint ilyent, vagy olyant megállapít, hanem miként Montesquieu mondja: «az amit tevékenységre indít», «az emberi szenvedélyek ezek, amelyek mozgásba hozzák». Világos tehát, hogy a souverainitás, az egyenlőség és a kontárság szenvedélye nem elegendők, hogy egy kormányzatnak teljes és erős életet adjanak.

Meg kell adni a maga részét a hivatottságnak, jobban mondva a hivatottságnak egy részt kell adni, mert nem akarom azt állítani, hogy joga van ehhez, de ez egyenesen társadalmi szükségesség. Részt kell adni a szabályszerű, az értelmi, az erkölcsi hivatottságnak, még ha a nemzeti souverainitás korlátolt lenne is általa, még ha az egyenlőség eszméje szenvedne is miatta.

A népnek különösen szüksége van egy demokratikus elemre, de éppen úgy szüksége van az arisztokratikus elemre is. A demokratikus elemre különösen szüksége van a népnek, nehogy magát csupán passiv elemnek érezze, de érezze, hogy része és pedig jelentős része a társadalmi testnek, hogy ezen szavaknak: «a nemzet te vagy; védelmezd azt» jelentősége legyen, máskülönben a hazafiatlan demagógok okoskodása jogosulttá válnék: «mire jó ezen urakért azon urak ellen hadakozni, minthogy úgysem lenne köztük semmiféle különbség, minthogy egyik a másik helyét foglalná el?»

Szükséges, hogy legyen a nép kormányzatában demokratikus elem még azért is, mert igen veszélyes, hogy a nép talány legyen, minthogy tudni kell, mit gondol, mit érez, miért szenved, mire vágyódik, mitől fél, mit remél és mert ezt csak tőle tudhatjuk meg, tehát szükséges, hogy legyen valahol szava, olyan szava, amelyet nem fojtanak el.

Egy vagy – más módon, egy kamara által, amely az övé legyen s amely nagy tekintélyben részesüljön; a nép képviselői jelentékeny számának egyetlen kamarában való jelenléte által, alkotmányszerűleg konstituált plebiscitumok által, melyek az alkotmány revisioja – és az általános érdekű törvények miatt szükségesek; a sajtószabadság és a társulati- és egyesületi szabadság által, ami nem lenne elegendő, de amellyel kilehetne körülbelül elégíteni; – szükséges, hogy a nép tudathassa amit óhajt és képes legyen mérlegelni a kormány határozatait, egyszóval legyen megértve és meghallgatva.

De legyen a nemzetben és a nemzet kormányzatában arisztokratikus elem is, nehogy azt, ami benne helyes, elnyomja az, ami benne zavaros, nehogy ami benne határozott, elhomályosítsa az ami benne ingadozó és nehogy ami benne akarat, megzavartassék a benne levő szeszélyes- és összefüggéstelen velleitások által.

Ezen arisztokráciát néha maga a történet hozta létre és ez esetben nem rossz, mint többé-kevésbé zárt kaszt hagyományokkal bír s a hagyományok inkább megőrzői a törvényeknek, mint maguk a törvények, minthogy ezek képezik azt, ami leginkább élő, leginkább életerős és leginkább termékeny a nép lelkében. Néha nem a történet hozta létre az arisztokráciát, vagy az, amit a történet hozott létre, eltünt, nincs többé; a nép tehát teremtsen arisztokráciát önmagából és ezután a teljesített szolgálatokért járó tisztelet, sőt az elődők által teljesített szolgálatokért való kitüntetése és megválasztása az utódnak; valamely ember hivatottságának tisztelete a foglalkozás szerint; tisztelete bármily adandó foglalkozásnak, amely az ember erkölcsi értéke szerint van kiválasztva: lesznek azon minőségek, melyeket a demokraciának tekintetbe kell venni és meg kell őrizni.

Ezen minőségek képézik az ő szerzett képességét, hogy részt vegyen a kormányzatban; ezen minőségek képezik az ő alkalmazkodását a társadalmi életviszonyokhoz, a társadalmi gépezethez és a társadalmi szervezethez. Azt mondhatjuk, hogy ezen minőségei által lép be azon organismusba, amelynek ő az anyaga. Miként igen jól mondja Stuart Mill:103 «nem bírhatunk életképes demokráciával, hacsak a demokrácia bele nem egyezik abba, hogy az a munka, amely képességet követel azok által végeztessék, akik bírnak avval».

Tehát ami kell, aminek mindig kell lennie magában a socialista uralomban is, ahol – miként azt kimutattam – az arisztokrácia mégis fog létezni, csakhogy sokkal számosabb lesz; ami kell, aminek mindig kell is lennie, az a demokrácia és az arisztokrácia vegyüléke, amely tétel jóllehet igen régi, de mert Aristoteles, aki mint természettudós megvizsgált százötven különböző alkotmányt, így mindig csak neki lesz igaza.

Láttuk, hogy ő teljesen arisztokrata, de utolsó következtetései, akár midőn Lacedemonról beszél, – holott nem szereti azt, – akár Carthagóról, akár egy általános rendszerről, mindenesetre olyanok, hogy mégis a vegyes alkotmányok a legjobbak. «Mindamellett lehetséges egy olyan mód, amellyel a demokráciát és az arisztokráciát megvalósíthatjuk, s ez az volna, hogy a megkülönböztetett polgárok és a sokaság minden oldalról bírják valami módon azt, amit óhajtanak. Az a jog mindenki számára, eljutni a magistraturákhoz – demokratikus elv; nem bocsátani a magistraturákhoz csak a kiválasztott polgárokat – arisztokratikus elv».

A demokrácia és az arisztokrácia keveréke ad jó alkotmányt. De nem szabad, hogy ezen vegyesalkotmány egyszerű egymás mellé helyezés (juxtaposition) legyen, ami nem lenne más, mint érintkezésbe hozni egymással az ellenséges elemeket. «Keveréket» mondtam, holott «kombinációt» kellett volna mondanom. Szükséges, hogy az ügyek kezelésénél az arisztokrácia és demokrácia egymással össze legyenek kapcsolva.

Hogyan? Már régen mondtam ezt és nem is kívánok mást, minthogy megismételjem. Ott egészséges a nép, ahol az arisztokrata népbarát és ahol a nép arisztokrata. Mind az a nép, melynél az arisztokrácia arisztokrata és a nép demokrata, oly nép, amely hamarosan az enyészetre van kárhoztatva, mert nem tudja mi a nép és nem megy tovább annál, hogy tudja mi egy osztály, vagy talán még addig se.

Montesquieu sokszor csudálja az athéneieket és rómaiakat a következő indokból: «Tudjuk, hogy Róma jóllehet a nép megszerezte magának azt a jogot, hogy a plebejusok a hivatalokba emelkedjenek, nem tudta magát elhatározni, hogy ezeket oda megválassza és jóllehet Athenben az aristidesi törvény104 szerint minden osztályból lehetett magistratust választani, még sem történt meg sohasem, – mondja Xenophon, – hogy az alsó néposztály követelte volna azt, ami üdvét és dicsőségét szolgálta volna.» Mind a két tény határozottan áll, csakhogy az, ami Athent illeti, semmit sem jelent, minthogy Athenben mindent plebiscitum által döntöttek el, következésképen Athen valódi magistratusai a szónokok voltak, akikben a nép megbízott, akik határozatait kezdeményezték és akik az államot valósággal kormányozták. Rómában ugyanazon jelentős tény van, mert itt igenis a választott magistratusok kormányoztak.

A köztársasági Róma jóformán arisztokratikus kormányzatú ország volt, de amely demokratikus elemmel is bírt; de ez a demokratikus elem a polgári háborúkig alaposan arisztokrata volt, éppen úgy, mint az arisztokrácia alaposan népbarát volt, amely néposztályba egyébaránt a bejuthatás mindig nyitva volt a plebejusság előtt.

A clientela intézménye bármely elfajult állapotba jutott is – azt hiszem – egy olyan egyedülálló tünemény, amely kimutatja, hogy mely pontban érezte a két osztály társadalmi és hazafias szükségességét annak, hogy egyik a másikra támaszkodjék és egyik a másikkal gyökereivel összefonódva legyen.

Az a nép, ahol a köznép arisztokrata, az arisztokrácia pedig népbarát: egészséges nép. Róma boldogult a világon, mert ötszáz esztendő alatt társadalmilag egységes volt.

Arisztokrata nép és népbarát arisztokrácia, hosszú ideig azt hittem, hogy ez a formula tőlem származik. Most veszem észre, – ami egyébaránt semmiképen sem ejtett csudálatba, – hogy ez még Arisztotelestől származik: «Ime a beszéd, melyet az olygarchák most némely államban hangoztatnak: esküszöm mindig ellensége voltam a népnek és sohasem tanácsoltam neki mást, mint amelyről tudtam, hogy ártalmas neki.» Ez mindenben az ellenkezője annak, amelyet legalább mesterkélve kellene mondani és megértetni… Ez politikai hiba, amelyet az olygarchiában és a demokráciában is és ott, ahol a sokaság ura a törvényeknek – a demagógok követnek el. A gazdagok ellen harcolva, az államot mindig két ellentétes pártra osztják. Ellenkezőleg szükséges, hogy a demokráciákban tere legyen a gazdagok mellett való beszédnek, az olygarchiákban pedig szükséges, hogy az olygarchák a nép érdekében láttassanak beszélni.»

Ez machiavelli tanács. Aristoteles meggyő ződve látszik lenni arról, hogy a demokraták csak látszólag képesek a gazdagok mellett beszélni és hogy mindaz, amit az olygarcháktól kívánni lehet az, hogy beszélni láttassanak a nép érdekében. De jól tudja azt is, hogy az állam békéjéért és javáért ilyennek kell lenni magatartásuknak.

De többre is, alaposabbra is van szükség. Az arisztokratáknak nem csupán látszaniok kell népbarátoknak, de népbarátoknak is kell lenniök, ha magának az arisztokráciának érdekeit megértik, amelynek alappal kell bírnia; a demokratáknak nem csupán látszaniok kell arisztokratáknak, de arisztokratáknak is kell lenniök, ha megértik a demokrácia érdekeit, melynek vezetővel kell bírnia. A jó szolgálatok ezen viszonossága, a hódolatnak ezen összekapcsolása és az erőfeszítésnek ezen kombinációja éppen annyira szükségesek a modern köztársaságokban, mint a régiekben, Ez nem egyéb, mint a társadalmi synergia.6) A társadalmi synergiának éppen oly erősnek kell lennie, mint a családi synergiának. Minden megosztott család elenyészik, minden megosztott ország elenyészik.

Keveset beszéltem a királyságról, amely csak közvetve jut feladatom körébe. Ha annyira erős királyságokat láttunk, ez azért van, mert a royalista érzület, az arisztokrácia és a nép által közösen tanusítva, megvalósítá a társadalmi synergiát, az, hogy mindketten meghódolnak valakinek, arra vezetendő vissza, hogy az akaraterők egy irányba haladnak s így egymás előtt fejet hajtanak, «Eadem velle, eadem nolle amicitia est.»

A királyság erre a célra nem szükséges. A királyság egy emberben szemlélt haza. Ha önmagában tekintjük is a hazát, ugyanazon synergiához lehet és kell is eljutnunk, az akaraterőknek ugyanazon egyirányú közös céljához. Kell, hogy a kicsinyek szeressék a hazát a nagyokban és hogy a nagyok szeressék a hazát a kicsinyekben és hogy ennek folytán úgy egyik, mint másik egyet akarjon s egy és ugyanazon dolgot vesse vissza. Amicitia sit!