Állandóan fennforgott az a kérdés, hogy mi a különböző kormányformák azon alapelve, amellyel mindeniknek bírnia kell, vagyis az a kérdés, hogy mi az általános érvényű, lelketadó alapgondolata minden politikai kormányformának?

Montesquieu1 például bebizonyítja, hogy a monarchia alapelve a becsület, az önkényuralomé az elrettentés, a köztársaságé pedig az erény, vagyis a hazafiság és hozzáteszi még nagyigazán, hogy a különböző kormányzatok alapelvük érvényesítésének túlhajtása, vagy annak elejtése által hanyatlanak le, illetőleg enyésznek el.

S ez valóban így van, noha az állítás paradox. Első tekintetre ugyanis nem látjuk be, miért kell elenyészni az önkényuralomnak az elrettentés alkalmazása, tehát épen azáltal, ami fennállását leginkább biztosítja; továbbá a mérsékelt monarchiának a nagyon kifejlesztett becsvágy által és a köztársaságnak azért, mert nagyon sok erény felett rendelkezik. S ez mégis így van.

Az elrettentéssel való visszaélés ugyanis elernyedést szül és méltán idézhetjük itt Quinet Edgarnak2 következő kiváló mondását: «Midőn elrettentést alkalmazunk, biztosaknak kell lennünk abban, képesek vagyunk-e azt állandóan is alkalmazni.» A monarchia pedig nem rendelkezik elég sok kitüntetéssel, mert ha mindent csak a becsvágy kielégítésére alapít, akkor sokszorosítania kellene a méltóságokat, a külső kitüntetéseket, a katonai tollforgókat, vállrojtokat és a hivatalokat, minthogy pedig mindezeket nem sokszorosíthatja a végtelenségig, ellene lesznek úgy azok, akik ilyenek nélkül vannak, mint azok, akiknek van azokból részük, de nem elég.

És végül kétségtelen az, hogy az ember sohasem bírhat elegendő erénnyel s kiváltképen elegendő hazafisággal s ekkor történik az, hogy a kormányzatok inkább elenyésznek azáltal, ha cserbenhagyják alapelvüket, mintha visszaélnek avval. Egyébként nem igaz-e, hogy az országtól túl sok áldozatkészséget követelve, kimerítjük a polgárok erőit és elernyesztjük az önmaguk által pazarul felajánlott erényeket?

Ez esett meg Napoleonnal is, aki talán nem szándékosan, túlságos sokat követelt Franciaországtól «a nagyobb Franciaország» felépítéséhez.

Ámde ez nem volt köztársaság! Az áldozatokat tekintve, amelyeket a polgároktól hazájukért követeltek, a római köztársasághoz és az 1792. évi francia köztársasághoz volt hasonló. Mindent a haza dicsőségéért és «még több hősiességet, mindig hősiességet». Ebből állott. A polgárok erényétől túlsokat követelve, kimerült az.

Nagyon igaz tehát, hogy a kormányzatok alapelvük túlzása által nemkevésbé teszik magukat tönkre, mint annak elhagyásával. Montesquieu ezt az általános érvényű gondolatot Aristotelesből3 merítette, aki nem minden humor nélkül mondja a következőket: «Azok, akik azt képzelik magukról, hogy megtalálták valamely kormányformának alapelvét, ennek következményeit szélsőségekbe hajtják: nem veszik figyelembe, hogy ha az emberi orr eltér az egyenes, tehát a legszebb vonaltól és sasorrá vagy piszeorrá alakul át, szépségének egyrészét még megtartja ugyan, ámde hogy ha ez az eltérés túlságba menne, akkor ennek a testrésznek éppen azon helyes mérete veszne el, amivel bírnia kell, nem is szólva arról, hogy beállhatna bizonyos esetben az az eredmény is, hogy orra egyáltalában nem is volna az embernek.» Ez a hasonlat minden kormányformára egyaránt alkalmazható.

Ezen alapgondolatból kiindulva gyakran felvetettem azt a kérdést: hogy mi a demokraták elve kormányzatuk lényegét illetőleg és nem került nagy erőfeszítésembe annak megállapítása, hogy ez az elv a kontárság kultusza.

Tekintsünk meg egy jól berendezett és virágzó kereskedőházat vagy ipartelepet; mindenki azt a munkát végzi itt, amit elvégezni megtanult és amit jól elvégezni leginkább képes. Itt működik a munkás, a számvevő amott, a kezelő távolabb, a külső ügyek főnöke a maga helyén. Senkinek sem jutna eszébe, hogy a számvevőt az utazó ügynök útjára küldje el és hogy őt ezalatt akár magával az utazó ügynökkel, akár az üzletvezetővel, akár a gépésszel helyettesítse.

Figyeljük meg az állatvilágot; minél magasabb fokon állanak az egyes állatok a szerves lények közt, annál nagyobb lesz az élettani működés megoszlása és annál határozottabb lesz az egyes szervek külön kialakulása. Egyik szerv gondolkozik, a másik cselekszik, ez a szerv az emésztést, amaz a lélekzést végzi stb. Vannak-e oly állatok, melyeknek csak egy szervök van, vagy jobban mondva amelyek csak egy szervből állanak, amely lélekzik, érez, emészt és mindent egyszerre végez el? Bizonyára vannak. Mint ilyet az amoebát4 említik. Csakhogy az amoebat az állatvilág legalsóbb fokán van s még a növénynél is sokkal alsóbbrendű.

Éppen így kétségtelen, hogy az a jól szervezett emberi társadalom, amelyben minden szervnek megvan a maga határozottan kijelölt tevékenységi köre, vagyis amelyben azok igazgatnak, akik megtanulták az igazgatást, azok hoznak törvényeket vagy kijavítják a már meglevőket, akik törvényhozást tanultak; azok ítélkeznek, akik jogtudományt tanultak és a falusi levélhordó munkáját nem bízzák béna emberre. A társadalomnak a természettől kell eljárásában mintát venni. Már pedig a természet a jól megalkotott lényeknél akként jár el, hogy elkülöníti egymástól a szerveket; «a természet semmit sem alkot silányul – mondja Aristoteles – mint a delfoszi késműves, akinek kései többféle célra szolgálnak; a természet minden egyes darabot külön alkot meg és eszközei közül nem az a legtökéletesebb, amely többféle – de amely csupán egy munkára alkalmas.» «Karthagóban – mondja továbbá – nagy megtiszteltetés többféle hivatalnak egy kézben való összehalmozása; már pedig egyszerre az ember jól csak egyetlen dolgot végezhet el, a törvényhozónak tehát meg kell előznie ezt a helytelenséget és nem szabad megengednie ugyanannak az egyénnek, hogy cipőt is készítsen és hogy flótán is játszék.» Jól szervezett társadalom továbbá az, ahol nem bíznak mindenkire mindenféle tevékenységet, ahol nem mondják magának a tömegnek vagy az egész társadalmi testnek: «te kormányozz, te igazgass, te hozz törvényeket». Az a társadalom, melyben a dolgok így állanának, amoeba-társadalom lenne.

Valamely társadalom annál előrehaladottabb az emberi társadalmak sorában, minél jobban fel van osztva benne a társadalmi munka, minél határozottabban vannak benne elkülönítve a szervek s minél pontosabban vannak a munkakörök a rátermettség szerint elosztva.

Ámde a demokráciáknak legalább is erős hajlandóságuk van arra, hogy ne legyenek ezen a nézeten, hanem éppen annak az ellenkezőjén. Volt Athénben egy főtörvényszék, amely a törvény ismeretére tanított bírákból állott, akik tehát törvénytudók voltak és a törvényeket pontosan alkalmazták. A nép azonban nem szívlelhette ezen bíróságot és minden erejével azon volt, hogy önmagával a néppel helyettesítse. A nép okoskodása a következő volt: «jól tudom alkalmazni a törvényeket, mert én hozom azokat». A következtetés (conclusio) helyes volt, amit meg lehet támadni, az a syllogismus altétele (propositio minor). A nép okoskodására ezt lehetne felelni: «kétségtelenül alkalmazhatod a törvényeket, mert te hoztad azokat, de talán nincs igazság abban, hogy te hozod azokat.» Annyi bizonyos, hogy a nép belefogott a törvények alkalmazásába, sőt mi több, meg is fizettette magát érte s ennek az lett az eredménye, hogy éppen a legszegényebb polgárok ítélkeztek napközben, miután a többiek nem akarták elvesztegetni egész napjukat hat drachmáért. Ez a plebejus-törvényszék igen sokáig ítélkezett. Leghíresebb ítélete Socrates halálos ítélete volt.5 Lehet, hogy megbánták ezt az ítéletet, de hát meg volt mentve az elv: sértetlen a kontárság souverainitása.

Úgy látszik, a modern demokráciák is ugyanezen elvet vallják. Lényegükben amoebaszerűek. Egy hírneves demokráciának a fejlődése következő volt:

Ezzel az eszmével kezdte meg működését: legyen egy király és a nép, legyen demokratikus királyság és királyi demokrácia. A nép hozza a törvényt, a király végrehajtja és pedig bizonyos befolyással a törvény felett, amennyiben felfüggesztheti oly új törvény végrehajtását, mely ítélete szerint akadályozhatná a kormányzásban. Itt még mindig fennmaradt tehát a hatáskörök elkülönítésének bizonyos foka. Nem azon egy személyiség – akár egyén, akár kollektiv személy – hozta a törvényeket és végezte a kormányzást is.

Ez nem tartott sokáig. A királyságot megszüntették. Megmaradt a demokrácia. Fennmaradt mégis a hivatottságnak bizonyos fokú megbecsülése. A nép, a tömeg, a közönség nem tulajdonította magának azt a jogot, hogy közvetlenül maga kormányozzon, sem azt, hogy közvetlenül hozzon törvényt.

Sőt nem tulajdonította magának azt a jogot sem, hogy közvetlenül választhassa meg a törvényhozókat. A törvényhozókat két fokú választás mellett rendelte ki: kiszemelte a választókat, akik megválasztották a törvényhozókat, vagyis ily módon maga fölébe kétféle arisztokráciát helyezett, t. i. a választók – és ezeken felül a választókon kívül – a választottak arisztokráciáját. Ugyancsak messze állott tehát az atheni demokráciától, amely pontosan mindent önmaga végzett el a Pnyxen.6

De azért még sem mondhatni, hogy a rátermettséggel túlságosan törődött volna. Mert a kiszemelt választókat semmiféle különös hivatottság nem képesítette arra, hogy törvényhozókat választhassanak, viszont a választók által kirendelt választottak sem bírtak semmiféle hivatottsággal arra, hogy törvényhozók lehessenek. Mindazonáltal mégis volt ez esetben két pseudo-hivatottság, legalább vélelmezett hivatottság. A tömeg, vagyis inkább az alkotmány azt vélelmezi, hogy a kirendeltjei által megválasztott törvényhozók sokkal hivatottabbak a törvények hozatalára, mint maga a tömeg.

Ezt a kissé bizarr hivatottságot nevezem én átruházás útján való hivatottságnak. Semmi sem jelzi, hogy ennek – vagy annak a polgárnak a legkisebb törvényhozói, azaz jogi hivatottsága is lenne, ámde megadom neki ezt a hivatottságot a benne helyezett bizalomból kifolyólag, aminek létezését bizonyítom be akkor, amidőn őt megválasztom, vagy pedig rábízom a választást azokra, akiket avégből rendelek ki, hogy törvényhozókat válasszanak s akik a választás megejtése által megadják a hivatottságot nekik.

Az átruházott hivatottság bizonyára nem felel meg a közönséges józan ész követelményeinek, de annak bizonyos látszata mégis mellette szól, sőt valamivel több is a látszatnál.

Nincs meg ugyan a közönséges értelme, minthogy a semmiből (ex nihilo) való teremtés, minthogy nem a hivatott kreálja a hivatottakat s a zérus eredményez egyet. Az átruházás eléggé jogosult, ha illetékes testülettől származik; ámbár alkalmazását sehol sem szeretem. A baccalaureatussal7 nem bíró tudóst valamely egyetem a baccalaureatus, licentiatus8 vagy tudorság9 fokozatával ruház fel, hogy kebelébe felvegye; az egyetem ezt teheti, mert képes megítélni, vajjon egyedül a körülmények okozták-e, hogy a tudós nem szerzett magának semmiféle hivatalos tudós-címet. De ha olyanok ruháznának fel valakit, tegyük fel a mathematikai tudományok tudorságával – akik baccalaureatussal nem birnak, ez már paradoxnak, de ezen kívül nagyon komikusnak is látszhatik. Az illetéktelenek által adott illetékesség semmiesetre sem egyezik a közönséges józan ésszel.

Ámde bizonyos látszat mégis mellette szól, sőt valami kevéssel több is a látszatnál. Vegyük csak figyelembe, hogy a szépirodalmi és drámaírói tudori fokozatot az illetéktelenek – azaz a közönség – szokta konferálni és megadni.

A közönségnek ugyan mondhatjuk: «hiszen te nem értesz az irodalmi dolgokhoz, sem a drámaíráshoz»; mire a közönség ezt feleli: «egyáltalában nem értek ezekhez, de meg vagyok hatva s aki engem meghat, annak megadom a tudori fokozatot». A népnek ebben teljesen igaza van, sőt a nép a politikai tudori fokozatot megadja azoknak, akik megindítják s kellő kifejezést adnak szenvedélyeinek. A nép által kreált doktorok szenvedélyes képviselői a nép szenvedélyeinek, azaz a legrosszabb törvényhozók, – körülbelül, csakugyan, de nem teljesen. Nagyon helyén van, ha a szociális élet csúcsán, vagyis jobban mondva a szociális élet csúcsai körül helyet foglalnak a népies szenvedélyek képviselői, hogy megtudhassuk egyik vagy másik irányban veszély nélkül meddig mehetünk el, hogy továbbá megtudhassuk, nem amit a néptömeg gondol – hiszen a tömeg nem gondolkodik – hanem hogy mit érez, nehogy túlságosan ellene szegüljünk – s még inkább nehogy túlságosan engedelmeskedjünk neki, egyszóval, hogy megtudhassuk, mire – és mivel kell hatnunk. A mérnökember azt mondaná: «ez az anyagok ellenállásának a tudománya».

Egy medium biztosít, hogy beszélgetett XIV. Lajossal, aki a következőket mondta neki: «Az általános szavazati jog kitünő dolog a monarchiában; felvilágosít és tájékoztat. Jelzi azzal, amit rendel, mit nem szabad cselekednünk. Ha rendelkezésemre állott volna és ha tanácsot kérhettem volna tőle a nantesi edictum10 visszavonására nézve, bizonyára hatalmas többséggel tanácsolta volna nekem az edictum visszavonását és én tájékozva lettem volna, hogy mit kell cselekednem: nem vontam volna vissza az edictumot. Hogy elrendeltem az edictum visszavonását, azért történt, mert egynehány miniszterem, akiket politikai képességgel bíróknak ítéltem, így tanácsolta. Sőt ezenfelül megismerve ilymódon Franciaország közvéleményét, megtudtam volna, hogy emiatt már elég háborúja, elég hadihajófelszerelése s elég kiadása volt az országnak. Ez már nem is szenvedély, hanem szenvedés. Ami a szenvedélyeket illeti, egyenesen szembe kell szállni a nép közvéleményével, erre nézve az általános szavazati jog ujjmutatásul és nagyon is helyénvaló ujjmutatásul szolgál; ami pedig a fájdalomkitörést illeti, itt is számot kell vetni és pedig alaposan számot kell vetni az általános szavazati joggal; mert a fájdalomkitöréseket elnyomni nem szabad. A monarchiának az általános szavazati jogra a tájékozódás címén van szüksége.»

Amint nekem mondják, ekként gondolkozik mostanában XIV. Lajos.

Az átszármaztatott hivatottság tehát a törvényhozás terén: teljes képtelenség; álhivatottság lesz, ha a nép fiziológiai állapotáról akarunk értesülni; amiből következnék, hogy éppen oly rossz a köztársaságban, mint amilyen üdvös volna a monarchiában. Végre is tehát egészen rossznak nem mondható.

A szóban forgó demokrácia, miután tíz évig kormányozták delegáltjainak delegáltjai: tizenöt éven át egyetlen delegáltnak veti magát alá s végeredményben nem igen lelte benne örömét.

Tehát harminc éven át hivatásszerű eljáráshoz folyamodott. Úgy gondolta, hogy azokat a választókat – akik a törvényhozók választásával vannak megbizva, ne neki magának kelljen kirendelnie, hanem társadalmi állásuk, azaz vagyonuk jelölje ki azokat. Azok lennének tehát a választók, akik bizonyos összeg drachmával11 bírnak.

Miféle hivatottság ez? Ez is hivatottság ugyan, de nagyon szükkörű. Ez is egyike a hivatottságnak, mert egyrészről annak, akinek vagyona van, inkább érdekében fekszik, mint másoknak, hogy a közügyek helyesen végeztessenek, – az érdek pedig felnyitja az ember szemét és felvilágosít, másrészről, mert akinek némi vagyona van és azt el nem veszti, sohasem lehet egészen ügyefogyott.

Csakhogy ez a hivatottság nagyon szükkörű, mert egyedül azon körülmény, hogy valakinek bizonyos mennyiségű drachmája van, még nem elegendő ok arra, hogy a tudományok legnehezebbikét, a törvényhozást és a politikát ismerje, amely rendszer azon nagyon vitás axiomához vezetne, hogy «minden gazdag ember szociologus». Ez tehát a hivatottságnak ugyan egyik fajtája volt, azonban nagyon rosszul alkalmazott hivatottság és felette szükkörű.

Ezen uralom letünt és az a demokrácia, amelyről szó van – rövid interregnum után – tizennyolc éven át kormányoztatta magát, miként már egy izben megtette – egyetlen delegált által s végeredményben ebben sem volt szerencsés. Ekkor elfogadta és gyakorlatilag alkalmazta, a majdnem tisztán demokratikus kormányzatot. Azért nevezem ezt majdnem tisztán demokratikus kormányzatnak, mert a tisztán demokratikus kormányzat abban áll, hogy a nemzet delegáltak nélkül, folytonos plebiscitum által közvetlenül kormányozza önmagát. A franciaországi demokrácia ezelőtt is alkalmazta és még mindig alkalmazza a majdnem tisztán demokratikus kormányzatot, jobban mondva a nemzetnek közvetlenül általa kirendelt delegáltjai, még pedig szorosan és kizárólag ezen delegáltjai által ellátott uralmat, ami ez esetben a kontárságnak majdnem teljes uralomra jutását jelenti.

Ezen hivatottságot tetszés szerint átszármaztatott hivatottságnak lehet nevezni. Így tett az egyszeri püspök is, aki az őzpecsenyét megkóstolván, ezt mondá: «Én téged pontynak keresztellek.» A nép pedig ezt mondja választottainak: «Én téged jogtudósnak, – téged államférfinak, – téged szociológusnak keresztellek». Lentebb látni fogjuk, hogy a keresztelés még messzebbre is terjed, ha a nép képes lenne megítélni azoknak jogi vagy lélektani tudományát, akik szavazatát kérik, ez esetben az átszármaztatás nem lenne hivatásellenes és elég jó eredményt szülne; ámde a nép először is nem képes erre, azután pedig, ha képes volna is, mitsem nyernénk vele.

Mitsem nyernénk vele, mert a nép úgy sem helyezkedik erre az álláspontra. A nép soha sem teszi ezt. Előtte nem a tudományos érték irányadó, hanem az erkölcsi érték. Mindenesetre ez is ér valamit, s a hivatottságnak egy neme ez is. Igaz ugyan, hogy a törvényhozók nem lesznek képesítve arra, hogy törvényeket hozzanak, ámde legalább becsületes emberek lesznek. Ez az erkölcsi hivatottság nekem eléggé tetszik.

Legyünk óvatosak! Először is nem a legbecsületesebb embernek kell adnunk a vasúti állomásfőnökséget, de olyan becsületes embernek, aki ezenfelül igen jól ismeri a vasutak ügykezelését; és nem elég a tisztességes szándék, mely a törvényhozót a törvények hozatalánál vezérli, de szükség van a jogi, politikai és szociológiai igazságok alkalmazására is.

És azután, ha a nép az erkölcsiség álláspontjára helyezkedve értékeli azokat, akik szavazatát kérik, ez különleges eljárás. A nép ugyanis azokat részesíti erkölcsi megbecsülésben, akik átérzik legfőbb szenvedélyeit és sokkal melegebben fejezik ki azokat, mint mások. Ime a nép becsületes emberei és nem mondom, hogy nem becsületesek, de állítom, hogy ezen kritérium nem elegendő még arra sem, hogy becsületességüket egész bizonyossággal megállapítsa.

Azonban legalább minden valószínűség szerint érdek nélkül valók lesznek, miután a nép legfőbb szenvedélyeit és nem a saját maguk különleges egyéni szenvedélyeit követik.

– A nép valóban ezt hiszi, mert nem gondol arra, hogy mi sem könnyebb, mint szinlelni a nép főbb szenvedélyeit, hogy ezáltal megnyerje bizalmát és politikailag érvényesülhessen.

Ha a nép az érdeknélküliségre oly nagy súlyt helyez, akkor csak azokat volna szabad megválasztania, akik ellentétben állanak vele s ez által bebizonyítják, hogy egyáltalában nem helyeznek súlyt megválasztatásukra. Sőt mi több, csak azokat kellene megválasztania, akik nem jelentkeztek szavazatáért, miután ez a nem jelentkezés legbiztosabb jele az érdeknélküliségnek. De hát a nép épen ezt sohasem teszi, sohasem teszi azt, amit mindig tennie kellene.

– Azok a testületek amelyek cooptatio12 útján választják meg tagjaikat, mint az akadémiák s más ilyenek, hasonlóképen nem tesznek másként.

– És nekik ebben igazuk van, mert előttük nem az érdeknélküliség, hanem a tudományos érték szerepel. Nincs okuk arra, hogy előnyben részesítsék azokat, akik nem akarnak közzéjök jutni azok felett, akik égnek a vágytól, hogy részesüljenek ebben. Egészen más dolgot kell itt megfontolni. Ámde a népnek, amely azt hiszi, hogy erkölcsi alapon áll, határozottan ki kellene zárnia a hatalomból azokat, akik a hatalomra törekednek, nemkülönben mindazokat, akik vágyva-vágynak megszerezni azt.

És ez nyujt biztos tájékozást arra, hogy mit ért a tömeg erkölcsi érték alatt. Az ember erkölcsi értéke szerinte abban áll, hogy osztozik-e, vagy legalább látszólagosan osztozik-e azokban az érzelmekben, amelyeket ő maga érez; és ezért van az, hogy a sokaság választottjai kitünő közegei az értesülés-szerzésnek és a tájékoztatásnak, gyűlöletesek vagy legalább is haszonvehetetlenek, következésképen nagyon rossz törvényhozók lesznek.

Montesquieu, ki ritkán téved, véleményem szerint ugyancsak tévedett, midőn ezt mondja: «A nép bámulatos módon választja meg magistratusait.» Ez onnan van, hogy nem élt demokráciában. Hogyan választaná meg a nép bámulatos módon magistratusait, kiváltképen pedig törvényhozóit, midőn Montesquieu maga – és ez alkalommal teljes igazsággal – elvül állítja fel azon tételt, hogy az erkölcsöknek a környezetet kell megjavítaniok, a törvényeknek pedig az erkölcsöket és midőn nem gondol a nép delegátusai megválasztásánál másokra, mint kizárólag olyan emberekre, akik a leghatározottabban osztoznak az ő gondolkozásmódjában? A nép bár tökéletlenül, de nem kis mértékben van hatással környezetére; de hogy a törvények megjavítsák az erkölcsöket, szükséges volna, hogy a nép olyan törvényhozókat válasszon, akik erkölcseikkel vele ellentétben állanak; ámde ez felette különös volna s éppen ez az, amit a nép sohasem tesz, sőt mindig az ellenkezőjét teszi. Tehát amit a nép választásainál ösztönszerűleg szem előtt tart: az az értelmi, sőt maga az erkölcsi hivatástalanság.

Sőt mi több – ha egyáltalában több lehetséges, a nép kedveli a hivatástalanságot, nemcsak azért, mert az értelmi hivatottságot elbirálni nem tudja, és mert az erkölcsi hivatottságot helytelen szempontból értékeli, de ezenfelül azért is, mert mindenekelőtt – ami nagyon természetes is – szereti azt, hogy választottai hozzá hasonlítsanak. Azt, hogy választottai hozzá hasonlítsanak, két okból szereti.

Először érzelmi okokból. Amint láttuk, ugyanis szereti azt, hogy választottai indulataiban és érzelmeiben osztozzanak. Választottai osztozhatnak érzelmeiben és indulataiban anélkül, hogy hasonlítanának hozzá erkölcsökben, szokásokban, modorban, külsőségekben, stb.

De hát a nép természetesen csak akkor lehet bizonyos abban, hogy átérzi-e valaki az ő érzelmeit és indulatait és nem csupán csak tetteti, mintha átérezné azokat, ha az illető vonásról-vonásra hasonlít hozzá. Ez az ismertető jel és biztosíték számára. A nép tehát ösztönszerűleg van indíttatva arra, hogy olyan embereket, válasszon, akiknek ugyanazon szokásaik s modoruk és tanultságuk van, mint neki, vagy olyanokat, akik kissé tanultabbak, hogy «szónokolni tudjanak». De hogy tanultság dolgában csak egy fél fokkal álljanak magasabban.

A népnek ezen az érzelmi indokon kívül van más rendkívül fontos oka is, amely a demokratikus szellemnek magát az alapját és magát a lényegét érinti. Mit fog tenni a nép akkor, ha egyszer a demokrácia tarantella-pókja13 megcsipte? Először is azt fogja akarni, hogy minden ember legyen egyenlő, következésképen az lesz az óhajtása, hogy tünjenek el úgy a mesterséges, mint a természetes egyenlőtlenségek. A nép nem türi a mesterségesen létrehozott egyenlőtlenségeket, amilyenek: a születés által szerzett nemesség, a király kegye és a születés által szerzett gazdagság, – tehát a nemesség, királyság és az örökösödés eltörlését kivánja. De nem kedveli a természetes egyenlőtlenségeket sem, vagyis, ha egyik ember értelmesebb, tevékenyebb, ügyesebb és tehetségesebb, mint a másik. Ezeket az egyenlőtlenségeket, – minthogy azok természetesek – a nép nem képes megszüntetni, de képes semlegesíteni oly módon, hogy tehetetlenségre kárhoztatja őket azzal, hogy távol tartja őket azon hivataloktól, amelyek felett rendelkezik. Egészen természetes módon s hogy úgy mondjuk, erőszakosan arra törekszik, hogy a hivatottakat – éppen azért, mert hivatottak – távoltartsa, vagy ha úgy akarjuk, amint ő mondaná: nem azért, mert hivatottak, hanem azért, mert egyenlőtlenek, vagy amint még mondaná, – ha mentegetni akarná magát, – nem azért, mert egyenlőtlenek, hanem azért, mert mint egyenlőtlenek gyanusak abban, hogy egyenlőségellenesek, és ez teljesen egyre megy. Ez indította Aristotelest arra a mondásra, hogy ott van a demokrácia, ahol az érdemeket megvetik. Szó szerint ugyan nem így fejezi ki magát, de mégis ezt írja: «ahol az érdemet mindenekfelett meg nem becsülik, ott nem lehetséges szilárd arisztokratikus alkotmány» s ezzel azt fejezi ki, hogy ott, ahol az érdemet meg nem becsülik, bekövetkezik a demokratikus kormányzat, amely azután állandósul is.

A hivatottság tehát ebből a szempontból tekintve is, rossz lábon áll.

Végeredményben is a demokrácia mindent egymaga akar elvégezni, miként ez nagyon természetes is; ellensége a hivatáskörök elkülönítésének, kiváltképen pedig egymaga szeretne kormányozni delegátusok és közvetítők nélkül; ideálja azon közvetlen kormányzás, ami Athénben létezett; ideálja a «demokrácia», hogy Rousseau14 kifejezését alkalmazzuk, aki ekként hívta a közvetlen kormányzást és egyedül ezt hívta így.

A történelmi események vagy talán a szükség által is kényszerítve, hogy delegátusok által végeztesse a kormányzást, mit tegyen, hogy közvetlenül kormányozhasson, vagy hogy bár delegátusai által, de mégis legalább megközelítőleg közvetlenül kormányozhasson?

Elsősorban is talán azt teheti, hogy delegátusainak utasításokat ad, akik ebben az esetben nem egyebek, mint a nép megbizottai, akik a nép akaratát, miként azt átvették, beviszik a törvényhozó testületbe, tényleg tehát a nép közvetlenül kormányoz.

Ime ilyen az utasítás.

A demokrácia nagyon sokszor gondolt erre, de kitartás nélkül s ezzel nagyon sok józanságról tesz tanubizonyságot, mert jól sejti, hogy az utasítás nem egyéb szemfényvesztésnél. Népképviselők gyűlnek egybe, vitatkoznak s a pártok érdeke kialakul; ettőlfogva «alkalmazkodás» istennőjének – Καιρος-nak15 zsákmányául esnek. Azon nap, amelyen tényleg megszavazzák azt, amire utasítást kaptak, – a legkedvezőtlenebb lehet pártjuk érdekeire. Valósággal kényszerítve vannak arra, hogy hűségből hütlenekké, engedetlenségből odaadókká legyenek s elárulván ezen jó és dicséretes szándékból megbizatásukat mindig ez fog választóik előtt dicsőségükre, becsületükre, vagy mentségükre szolgálni és ez lesz az, amit igen nehéz volna kárhoztatni. A képviselőnek adott utasítás tehát felette durva eszköz lesz nagyon kényes kivánalmak teljesítésére. A demokrácia ösztönszerűleg nagyon jól tudja ezt és végeredményben mindig nagyon közömbösen viselkedik. Mi marad meg neki tehát? Valami ami sokkal értékesebb, t. i. maga a zsákmány, annak puszta árnyéka helyett. Olyan embereket választ meg, akik mindenben hasonlítanak hozzá, akik teljesen osztoznakminden érzelmeiben, akik egészen olyanok, mint ő maga annyira, hogy egész bizonyosan, ösztönszerűleg, szinte gépiesen teszik ugyanazt, amit maga is tenne akkor, hogyha egy óriási törvényhozó testületet alkotna; akik kétségtelenül az adott körülmények szerint szavaznak, épen úgy, mintha maga a nép szavazna közvetlenül. Ily módon lesz törvényhozóvá; ő hozza a törvényt és ez az egyetlen módja annak, hogy törvényt hozhasson.

A demokráciának tehát az a legnagyobb érdeke, hogy olyan képviselőket válasszon, akik őt igazán képviselik; akik egyrészről a lehető legtökéletesebben hasonlítanak hozzá, másrészről, akik nem birnak egyéniséggel s akik végül – mivel teljesen vagyontalanok – egyáltalában nem birnak függetlenséggel sem.

Sokan felpanaszolják, hogy a demokrácia alárendeli magát a politikusoknak; ámde ebben a demokráciának feltétlenül igaza van, tekintettel az általa elfoglalt álláspontra, amelyet ha el nem foglalna, az felette különös volna. Mi a politikus? Olyan ember, aki az egyéni eszméket illetőleg mit sem számít, aki közepes műveltséggel bir, minthogy a tömeg főbb szenvedélyeiben és érzelmeiben osztozik s akinek egyedüli hivatása, politikával való foglalkozás s aki, ha bezárul előtte a politikai pálya: éhen halna.

Teljes pontossággal véve: csak ennyire van szüksége.

A politikust soha sem fogja arra ösztönözni képzettsége, hogy önálló gondolatokat alkosson s nem lévén önálló gondolatai, nem kerülhetnek azok összeütközésbe szenvedélyeivel; szenvedélyei először kezdetlegesen, azután pedig saját érdekeinek hatása alatt azonosak lesznek a tömeg szenvedélyeivel; végül szegénysége s annak lehetetlensége, hogy más forrásból fedezze életszükségleteit, mint a politikából: azt fogják eredményezni, hogy sohase lépjen ki abból a szűk körből, amelybe megbizói zárták be, képviselői utasítása lesz azon anyagi kényszer, amelynek engedelmeskednie kell; képviselői utasítása – az ő nagy szegénysége.

Tehát a demokráciának szüksége van politikusokra, nincs is egyébre szüksége, mint politikusokra és még arra, hogy a közügyeket ne intézzék mások, mint politikusok.

Az, aki akár vagyonánál, akár tehetségének vagy hírnevének varázsánál fogva meg tudja magát valahol választatni, az a demokráciának ellensége vagy többé-kevésbé olyan embere, aki iránt a demokrácia bizalmatlansággal viseltetik, mert ő fog kormányozni, nem pedig a demokrácia az ő nevében. Ez az ember nem függ a demokráciától. Tegyük fel, hogy valamely törvényhozó testület a maga egészében vagy többségében gazdag emberekből vagy olyan emberekből van megalkotva, akik értelmi tekintetben magasan állanak – és olyanokból, akiknek inkább érdekükben fekszik saját hivatásuk betöltése, mellyel sikereket érnek el, mint a politizálás: mind ezen emberek a maguk meggyőződése szerint fognak szavazni és törvényeket hozni, de ekkor mi fog történni? a demokrácia egyszerűen megszünik. Ime ez fog törvényeket hozni és kormányozni, de egy szorosabb értelemben vett, talán egy kevéssé ingadozó természetű, de mindenesetre olyan arisztokrácia, amely korlátozni fogja a népnek a közügyekre való befolyását.

Világosan látjuk tehát, hogy a demokráciának, ha élni akar, majdnem lehetetlenség tekintettel lenni a hivatottságra és majdnem a lehetetlenséggel határos, hogy ne mellőzze azt.

Ennélfogva a nép csak olyan képviselőket választ, akik vele teljesen azonosak és mindig tőle függnek.