Mindezek után mi fog történni? Az fog történni, ami nagyon logikus és nagyon igazságos lesz, ha demokratikus álláspontra helyezkedünk s amit a demokrácia is határozottan óhajt és egyebet nem is óhajthat, hogy a nemzeti képviselet kizárólag azt fogja cselekedni, amit maga a nép akarna tenni és amit tenne is, ha őt illetné meg a közvetlen kormányzás. A demokrácia mindent önmaga akar elvégezni, miként maga a nép akarna mindent elvégezni, ha a közvetlen kormányzás őt illetné, amint önmaga végzett el mindent az athéni Pnyxen.

Montesquieu ezt minden vonatkozásban nagyon jól látta, kivéve azt, hogy miként végzik el mindezt, a képviseleti és a parlamentáris kormányzat mellett; de hát a dolgok alapjukban véve azonosak, amit másként nem is kell megmagyaráznunk, mint értelemáttétellel; Montesquieu t. i. ezt mondja: «a demokrácia alapelve megromlik, nemcsak akkor, midőn szem elől tévesztjük az egyenlőség szellemét, hanem még akkor is, midőn az egyenlőség szellemét túlságba hajtjuk és midőn mindenki egyenlő akar lenni azokkal, akiket azért választott meg, hogy őt kormányozzák. Azonfelül nem lévén képes elismerni a nép azon hatalmat, amelyet ő ruházott másokra, mindent önmaga akar elvégezni; határozni akar a senátus helyett, a végrehajtó hatalmat ő akarja gyakorolni a hatóságok helyett és meg akar fosztani hivatalától minden bírót. A nép a hatóságok munkakörét akarja betölteni, amelyeket többé nem tartanak tiszteletben. A senátus határozatai előtte többé nem birnak súllyal, tehát a senátorokat sem veszik többé tekintetbe…» Alkalmazzuk az elmondottakat a jelen állapotra. A demokratikus és parlamentáris kormányzás mellett a nép képviselete mindent önmaga akar elvégezni. Egyenlő akar lenni azokkal, akiket vezetőiül választott; nem bírja elviselni azok hatalmát sem, akiket ő ruházott fel hatalommal; kormányozni akar a kormány helyett s a végrehajtó hatalom hivatalnokai helyett ő akarja gyakorolni a végrehajtó hatalmat; az összes bíróságok hatalmát a magáéval akarja helyettesíteni; ő akarja elvégezni az összes hatóságok munkáját, nincs többé tekintet senkire és senki sem részesül többé tiszteletben.

Ez azon szellem, amely a népet áthatja, azon népet, amely mindent önmaga akar elvégezni, vagyis az iránta hűséges és neki engedelmes emberek által akar mindent elvégeztetni.

Ezentúl a hivatottságot mindenütt üldözik és mindenünnen eltávolítják az útból s miként a nép kiküszöbölte azt képviselői megválasztásánál, épen úgy távolítja el azt az útból a törvényhozó testület is, még pedig állandó kitartással és következetesen az egész társadalom minden tevékenységi köreiből, bármilyenek legyenek is azok.

A kormányt – hogy ezzel kezdjük, – a nemzeti képviseletnek kell ellenőriznie és tanáccsal ellátnia; ámde a kormánynak függetlennek kell maradnia a nemzeti képviselettől és legalább is nem zavarandó össze vele, vagyis – más szavakkal – a nemzeti képviseletnek nem szabad kormányoznia. A demokratikus kormányrendszer mellett azonban épen ez az, amit tenni akar. A nemzeti képviselet választja meg a kormányt, amely szigorúan véve összhangban lehet vele, ámde «nem birván türni azt a hatalmat, amelynek ő adta a megbizást», attól az időtől kezdve, midőn a kormányt kirendelte, arra törekszik, hogy folytonosan helyette kormányozzon. A törvényhozó testület nem olyan testület, amely törvényeket hoz, hanem olyan, amely az interpellációk szakadatlan sorozata által előírja a kormánynak azt, amit annak tennie kell, vagyis – kormányoz.

Az országot tehát – a szó betű szerinti értelmében – a képviselőkamara kormányozza és így is kell ennek lennie, hogy a nép egyedül önmaga által kormányoztassék, miként ezt a kormányzat szelleme megkívánja; így kell ennek lennie, hogy a nép akaratán kívül ne legyen más akarat, amely tőle indul ki s amely hozzá tér vissza a végrehajtási cselekmények alakjában; így kell ennek lennie, hogy semmi olyas ne történhessék, habár a néptől eredt is az, amely a souverain nép felett népfenségi cselekményeket gyakorolhasson, még pedig sem ideiglenesen egy pillanatra sem, még a legszorosabban meghatározott korlátok közt sem.

Ámde a kormányzás művészet, amely tudományt tételez fel s ime a népet olyanok kormányozzák, akik sem tudománynyal, sem művészettel nem birnak és akiket határozottan azért választottak meg, mert tudománnyal s művészettel nem rendelkeztek, megválasztották őket azon biztosíték mellett, hogy egyáltalában nem is birnak ezen minősítéssel.

És ha az efajta demokráciában akár a hagyomány hatása folytán, akár a külviszonyokkal összefüggő valamely szükségességnél fogva, fennállana bizonyos számú éven át a törvényhozó testülettől független oly hatalom, amely nem tartozik neki számot adni s amelyet nem lehetne meginterpellálni, ez a hatalom oly annyira idegenszerű – hogy úgy mondjuk – szörnyű anomália lenne, amely nem merne működni, amely félne azon botrányoktól, melyeket működése által keltene fel s amely mintegy meg lenne bénítva a félelemtől, nehogy észrevegyék létezését.

És igaza is van ebben, mert ha folytatná működését, vagy ha csupán látszólagosan is folytatná azt, ez esetben olyan cselekményt vinne véghez, amely nem volna népszerű és ellentétben állna a kormányzat szellemével. Ezen kormányzatban az államfő nem egyéb, mint névszerinti feje az államnak; a tőle származó akarat, a hatalommal való visszaélés lenne, valamely eszméje jogtalan beavatkozás, szózata a souverainitás megsértésének cselekménye lenne.

Még akkor is, ha az alkotmány neki formásan megadta volna a hatalmat, ezen pontot illetőleg az mégis holt betű maradna, miután egy írásba nem foglalt felsőbbrendű alkotmányt sértene meg, t. i. magát a politikai intézmények szellemét.

Egy volt államfő mondta a következőket: «Elnökségem egész ideje alatt alkotmányszerűleg hallgattam.» Ez tőle nem volt helyes eljárás, mert az alkotmány megengedte neki, hogy beszéljen, sőt még azt is, hogy cselekedjék; alapjában véve azonban mégis helyesen járt el, mert midőn az alkotmány megengedte neki azt, hogy cselekedjék és beszéljen, ezen felhatalmazásnak alkotmányellenes jellege volt; ha beszélt volna, alkotmányosan járt volna el, de mert hallgatott a politikai intézmények szellemének megfelelő eljárást tanusított; hallgatása által tehát intézményszerűen viselkedett; ellentétbe helyezkedett ugyan az alkotmány szavaival, de ez által bámulatos módon felismerte, megértette és tiszteletben tartotta annak szellemét.

A nemzeti képviselet a demokráciában annyira közvetlenül kormányoz, amennyire csak lehetséges, sőt valósággal ő kormányoz, minthogy ő írja elő a végrehajtó hatalomnak a kormányzás módját, ellensúlyozván a végrehajtó hatalom legfőbb képviselőjének működését, minthogy annak nem írhat elő semmit sem.

Úgyde nem elégszik meg egyedül a kormányzással, hanem adminisztrálni is akar. Valóban gondoljuk meg, hogyha a pénzügy, igazságügy, rendészet stb. hivatalnokai kizárólag csak saját minisztereiktől függnének, a miniszterek ellenben gyakran váltakoznak, minthogy kifejezetten a törvényhozó testülettől függnek, amely gyakran meg is buktatja őket, – már most a főnökeiknél sokkal nagyobb állandósággal bíró hivatalnokok, külön arisztokráciát képeznének, akik a népakarattól függetlenül saját elveik, szabályaik, hagyományaik és eszméik szerint végeznék az állami közigazgatást.

Ez azonban nem lehetséges, nem pedig azért, mert egyéb, mint a népakarat nem foglalhat itt helyet, sem pedig más hatalom, mint a népé – legyen az bár nagyon korlátozott is – nem lehetséges.

Mindez egy eléggé jelentős antinomiát eredményez t. i. ugyanazon oknak ellentétes okozatait. Minthogy a minisztereket a törvényhozó testület irányítja, tehát gyakran meg is buktatja őket és mert gyakran megbuktatja őket, tehát a miniszterek nem irányíthatják akként saját alárendeltjeiket miként azt Colbert16 vagy Louvois17 tették; ennélfogva alárendeltjeik eléggé függetlenek lesznek ugyannyira, hogy a törvényhozótestület azon tekintélyt, melyet a miniszterek felett bir, elveszíti a hivatalnokokkal szemben; lerontván tehát azon hatalmat, mely az övével versenyez, ily módon egy újabb vele versenyző hatalmat teremt.

Az ellentétet azonban eléggé könnyű szerrel egyenlíti ki; nem engedi meg u. i. a törvényhozótestület azt, hogy bármely hivatalnok az ő láttamozása nélkül alkalmazható legyen, sőt berendezkedik oly módon, hogy biztosítja magának a hivatalnokok kirendelési módját. Egyrészről ugyanis testületi székházából, diktátori és törvényhozói palotájából szorgosan ellenőrzi a hivatalnokok kirendelését; másrészről pedig a törvényhozó testületnek minden egyes tagja a saját kerületében s saját megyéjében s a saját járásában behozza a hivatalnokok választásánál a maga jelöltjeit s elfogadtatván azokat, valóságban ő választja meg a hivatalnokokat. Szükséges, hogy a nemzet akarata érvényesüljön ebben is és hogy a nép csak olyan hivatalnokok által engedje magát adminisztráltatni, akiket a maga szellemében választott meg s – amint Montesquieu mondja – «önmaga választja meg magisztrátusait».

És most gondoljuk meg – visszatérve a tárgyhoz – ha szükséges az, hogy ő válassza meg képviselőit, akik teljesen hasonlók hozzá és az ő szelleme szerint vannak mintegy lemintázva: minden rendbe jön.

Ime tehát a nép, amely tisztviselői megválasztásánál többé-kevésbé érezteti hatalmát. Tovább folytatja azt, hogy «mindent önmaga végezzen el». Gyakran panaszkodunk mai napság, hogy a politika belevegyül a közigazgatásba s végeredményben minden dologba, azon «politika» miatt panaszkodunk, amely mindenbe beleártja magát s amellyel mindenütt találkozunk. De hát alapjában véve mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ez a nemzeti souverainitás alapelve, vagyis hogy «a politika», a politikai hatalom, a nemzet többségének az akarata. Nem illeti-e meg a nemzet többségét, hogy jogait gyakorolhassa, csudálkozhatunk-e azon, hogy a nemzet többsége jogai gyakorlására törekszik épen úgy a közigazgatás felett, mint a közigazgatásban és mindenütt? Az a demokratikus ideál, hogy a nép önmaga válassza meg minden előljáróját, vagy ha ez nem is demokratikus ideál, akkor legalább is demokratikus gondolat. Épen ezt teszi a nép a parlamentáris demokráciában képviselőinek közvetítése mellett.

És ez jól van így, csakhogy a hivatottság kap még egy arculütést. Mert valamely közigazgatási hivatal jelöltje, akit a nép választ megbizottainak közbenjárása mellett, vajjon miáltal fogja megnyerni választóinak tetszését? talán érdemei által? főnökei és a vele hasonló sorsban lévők tudnának e felett helyesen ítélkezni, azonban a nép vagy képviselői egyáltalában nem, vagy sokkal kevésbé képesek erre.

«A nép bámulatos módon meg tudja választani azokat, akikre rá kell bíznia hatalmának egynémely részét» mondja Montesquieu. És ez az alkalmas pillanat arra, hogy ezen állítást kissé közelebbről megvizsgáljuk. Melyek a bölcs Montesquieu érvei? «A nép csupán azon dolgok tekintetbe vétele mellett határozza el magát valamire – mondja Montesquieu – amelyeket figyelmen kívül hagyni nem képes és amelyek – hogy így fejezzük ki magunkat – érzékei alá esnek. Nagyon jól tudja, hogy azon ember, aki gyakran volt háborúban és aki ott annyi – amennyi eredményt ért el, nagyon alkalmas arra, hogy hadvezérré válassza; nagyon jól tudja, hogy ha a bíró szorgalmas és ha ítélőszékétől vele megelégedve távoznak el sokan és ha megvesztegetéssel nem lehetett félrevezetni, mindez elég ahhoz, hogy prætornak válassza meg; meglepi valamely polgártársának pompaszeretete vagy gazdagsága, ez elegendő neki, hogy ædilissé válassza meg. Mindezek olyan tények, amelyekről inkább szerezhetünk tudomást a köztéren, mint a monarcha saját palotájában.»

Az idézet nem látszik előttem szerencsésnek. Vajjon a monarcha miért ne ismerné fel palotájában valamely pénzember gazdagságát, valamely bíró érintetlenségének jó hírnevét, valamely ezredesnek sikereit épen oly jól, miként a nép a köztéren? Ezek nem nagyon nehezen megérthető dolgok. A nép tudja, hogy ez mindig jó bíró volt és hogy az mindig kitünő katonatiszt volt, tehát megteheti őket prætornak, illetőleg hadvezérnek. Ám legyen; azonban akkor, ha egy fiatal bírót vagy egy kezdő katonatisztet kell megválasztania, ez esetben hogyan fog a nép magának tájékozódást szerezni? Ezen kérdést kellőképen tisztázni képes nem vagyok. Montesquieu éppen ezen érvelésével jelöli ki a nép képességének azon korlátait, hogy t. i. az csak a főtisztviselők, igen magas rangú hivatalnokok választására hivatott s hogy következésképen mindenkinek csakis akkor jelölhet ki életpályát, amikor az azt már befutotta. De hogy ezt tehesse, milyen értesítésekből szerez, vagy képes szerezni tájékozódást? Montesquieu nagyon képesnek tartja a népet a már igazolt hivatottság felismerésére, de éppen nem tartja képesnek a keletkezőben lévő képességek felismerésére. Montesquieu indokolása ez esetben kevésbé bír bizonyító erővel.

Ami őt idáig vezette, az a szónak logikai értelmében vett antithezis volt. Amit bizonyítani akart, kevésbé volt itt az általa előtérbe állított tételnek igazsága, mint inkább egy másik tétel helytelensége. Azon kérdés, amely elméjében kialakult, a következő volt: alkalmas-e a nép az állam kormányzására s a bel- és külügyek ellátására és megoldására? felelet: nem alkalmas. Alkalmas-e a hatóságok megválasztására? felelet: erre már inkább. Elragadtatva ezen antithezis által odáig megy, hogy ezt mondja: semmi esetre sem alkalmas a kormányzásra, de csodálatosképen alkalmas hatóságai megválasztására. Az idézett szakaszok magyarázata végeredményben a következő: «ezek olyan dolgok, amelyek felől a nép jobban tájékozódhatik a köztéren, mint a monarcha palotájában»; de vajjon képes lesz-e arra, hogy valamely ügyet vezessen, felismerje a helyzetet, az okokat és mozzanatokat, hogy sikert érjen el? felelet: nem, erre nem lesz képes.

Az igazság az, hogy a nép inkább képes arra, hogy megválassza hatóságait, mint arra, hogy fokozatosan megalázzon valamely uralkodóházat, de semmivel sem többre, mert majdnem egyenlő nehézséggel járna az, megalázni valamely uralkodóházat, mint kiválasztani azon embert, aki azt meg fogja cselekedni.

Arra pedig egyáltalában nem képes, hogy az érdemes pályakezdő ifjaknak életpályát biztosítson s az elsőfokú előléptetésekben részesítse azokat, akik arra érdemeket szereztek valamely életpályán; már pedig a demokratikus államokban épen ezt teszi a nép.

De hát azon hivatalnokjelölt, aki megnyerte a nép tetszését, vajjon mivel nyerte meg azt? érdemeivel bizonyára nem, miután a nép és képviselői nagyon rossz ítélőbírák szoktak lenni; de hát akkor mivel nyerte meg azt? azzal, hogy alkalmazkodik a közvéleményhez, vagyis a nép politikai hitvallásához. A hivatalnokjelölt politikai hitvallása lesz az egyedüli tényező, amely őt a népnek megválasztásra ajánlja, minthogy ez az egyetlen dolog, amelyben a nép jó ítélőbíró. Ámde kapcsolatban állhat a nép közvéleményéhez való alkalmazkodás a jelölt valódi érdemével? – Kétségtelenül megtörténhetik, ámde ez csakis véletlenség lesz. A nép tehát – legalább ez esetben – nem ellensége a hivatottságnak, de azzal szemben közömbösen, vagyis inkább idegenszerűen viselkedik.

A hivatottság nem valami nagyon kérkedhetik ezzel a helyzettel, annál is inkább, mert kikerülhetetlenül következő lesz a helyzet: azon hivatalnokjelölt u. i., aki nem érez magában semmi érdemet, minden nagyobb nehézség nélkül meg fog győződni arról, hogy amit elért, az csupán politikai hitvallása miatt történt; ellenben azon hivatalnokjelölt, aki magában érdemet érez, jól tudva azt, hogy miként viselkedik az érdem nélkül való jelölt s nem akarván azt, hogy azok által legyőzessék, hasonlóképen átengedi magát a hasznot hajtó közvéleménynek. «Ez a rosszban való solidaritás», amelyről Renouvier18 a Sience de la Morale-ban olyan találólag beszél. Következőleg a nép képviselői által választott legtöbb hivatalnokjelölt nem bír képességgel, a megválasztottak egy némely része pedig – akik ámbár érdemesek – jellemileg lesznek középszerűek; tehát az életpályák legnagyobb részében, sőt majdnem mindenikében a jellem is egy részét képezi a hivatottságnak.

Felmarad még egy kis része az érdemes embereknek, akik semmi hasznot hajtó nézethez nem csatlakoznak s akik – hála a politikusok pár pillanatig tartó figyelmetlenségének – az adminisztráció valamely hivatalos állásába becsúsztak. Ezen betolakodók erőfeszítésük folytán néha elég magasra emelkednek, anélkül azonban, hogy bejuthatnának elsőrendű állásokba, amelyek mindig fentartatnak – miként az törvényszerű is – azok számára, akik iránt a nép bizalommal viseltetik. Ekként adminisztrál a nép képviseletének közvetítése által épen úgy, mint ahogy kormányoz képviseletének közvetítése által akkor, amidőn a minisztereknek előírja az egyes kormányzati cselekményeket.

Azt azonban nem látom be, hogy a nép végezné az állami igazgatást, úgyde elismerem azt, hogy a nép választja meg a közigazgatási tisztviselőket.

Először is ezen tisztviselők megválasztása óriási feladatot képez, mert ez teszi lehetővé, hogy az állami közigazgatási testületbe minden más szellem kizárásával egyedül a nép szelleme vonulhasson be s ez akadályozza meg azt, hogy az adminisztráció arisztokráciává ne változzék át, amelyre mindig igen nagy hajlandósággal bír. Sőt mi több, a nép nem elégszik meg egyedül azzal, hogy közigazgatási tisztviselőit képviselőinek közvetítése mellett válassza meg, hanem ezen felül még ellenőrzi őket, őrködik felettük, figyel rájok s pórázon tartja őket s miként a népképviselet előírja a miniszternek az egyes kormányzati cselekményeket, akként írja elő még ezenfelül a közigazgatási tisztviselőknek is adminisztrativ cselekményeiket.

A préfet, az államügyész, a műszaki főnök a demokratikus uralom alatt, nagyon alárendelt helyzetben van, csupán egymaga áll szemben miniszterével és kerületének képviselőivel. Engedelmeskednie kell miniszterének, nemkülönben az általa adminisztrált országrész képviselőinek is; és itt felette különös dolgokat tapasztalunk és nagyon bonyolult helyzettel állunk szemben. Minthogy ugyanis a préfet engedelmeskedni tartozik a képviselőknek és ezenfelül saját miniszterének is, a miniszter pedig a képviselőknek engedelmeskedik: tehát úgylátszik, hogy azon akarat, amelynek a préfet engedelmeskedik, azonos azzal az akarattal, amelynek a miniszter engedelmeskedik. Ámde a népképviselet közakarata az, melynek a miniszter engedelmeskedik és így ez azon közakarat, melyet a miniszter préfet-jére átszármaztat, másrészről pedig a préfet szemben találja magát az általa adminisztrált országrész képviselőinek különleges akaratával. Mindezekből pedig az engedelmességnek bizonyos összeütközései támadnak, amelyek a psychológust igen érdekelhetik, de kevésbé lesz kellemes a préfet, a műszaki főnök, vagy az államügyész számára.

Jegyezzük meg másrészről, miként működik közre minden arra nézve, hogy a nemzet akaratának képviselőjét éppen olyan mértékben tegye hivatás nélkül valóvá, mint amilyen teljhatalmú. Hogy hivatás nélkül való: az kétségtelen – miként ezt már láttuk – eredeténél fogva, de ha nem is volna ilyen, azzá válnék azon foglalkozás által, amit végeztetnek vele; ilyenné válik a vele végeztetett sokoldalú és mesterségszerű foglalkozás által.

Hogy valakit hivatástalanná tegyünk, arra az lesz a legjobb eszköz, hogy az illetőt mindenféle dologgal foglalkoztatjuk. Már pedig a népakarat és a népszellem képviselője törvényhozói tevékenységén kívül el van foglalva a miniszterek interpellálásával és avval, hogy előírja nekik kormányzási cselekményeiket, vagyis el van foglalva a képviselő a bel- és külügyek vezetésével, el van foglalva közigazgatással, minthogy ő választja meg a közigazgatási hivatalnokokat, őrködik felettük, ellenőrzi és befolyásolja őket cselekményeik keresztülvitelében; nem is szólva azon külön kis szolgálatokról, amelyeket, hogy választóinak megtegyen, saját érdekében fekszik s amelynek teljesítésére minden tartózkodás nélkül szokták felkérni; mert hát őt mindenre fel lehet használni, olyasvalami ő, mint amilyen az általános ügyvivő. Egyébiránt ez a minden hangszeren játszó ember annyira el van foglalva, hogy tulajdonképen semmivel sem foglalkozhatik, semmit sem képes tanulmányozni, semmiről sem képes elmélkedni, semmibe sem képes belemélyedni s hogy így szóljunk s hogy végül határozottan beszéljünk: semmit sem képes tudni.

Ha némely dologban jártas volt is, abban a pillanatban, midőn munkakörébe belépett, munkásságának nehány éve után – csodálatosképen minden dologban járatlan lesz. Ettől fogva – hogy így fejezzük ki magunkat – személyiségétől megfosztva, nem egyéb mint közszereplő ember, vagyis olyan ember, aki a népakaratot képviseli, nem gondolván s nem is tudván gondolni egyébre, mint annak érvényre juttatására.

Még egy sérelmet kell szükségképen elszenvednie a hivatottságnak; mert vajjon létezik-e a népakaratnak olyan képviselője, aki eléggé megőrizvén hivatottságát a pénzügyi vagy az igazságügyi igazgatás ügyeiben, képes lesz előnyt adni több jelölt közül annak, aki ugyan nem bír a legjobb politikai véleménnyel, de bír érdemmel, tudással vagy hivatottsággal és hogy méltányolni tudjon valamely közigazgatási tisztviselőt nem politikai irányú cselekményei, hanem igazságos – és az állam érdekeivel megegyező cselekményei szerint? Az erre képes ember ebben az esetben nagyon gyűlölt szolgája lenne a demokráciának.

Jól ismertem az illetőt, nem szűkölködött értelmiségben, sem szellemben és becsületes ember volt; mint harmadrendű ügyvéd természetszerűleg járatos volt a politikában. Helyi okok miatt nem sikerült neki megválasztatni magát sem képviselőnek, sem senátornak; belefáradva a küzdelembe, politikai barátainak közbenjárására bírói állást szerzett. Midőn törvényszéki elnökké lett, be kellett folynia egy olyan perbe, amelyben, ámbár a vádlott nem volt nagyon ajánlható egyéniség, – de vétsége világosan nem esett alá a törvénykönyv egyetlen szakaszának sem. Ezt a vádlottat azonban, – aki egy mai napság gyűlöletes kormánynak volt egykori préfetje s aki mint reakcionárius és arisztokrata volt ismeretes – a város és a vidék egész demokrata népessége elkeseredetten vette üldözőbe. A törvényszék elnöke, az ellenséges lárma között – melytől az egész törvényszéki palota visszhangzott – teljesen felmentette a vádlottat. Az nap este, eléggé élcesen ezt mondta: «ime ez meg fogja őket leckéztetni, amiért nem választottak meg engem senátornak», vagyis: «ha politikust csináltak volna belőlem, megfosztottak volna minden hivatottságomtól, vagy ellensúlyozták volna összes hivatottságomat, úgyde nem akarták ezt tenni, tehát olyan ember maradtam, aki ismeri a törvényt és alkalmazza is azt. Annál rosszabb ez nekik!»

«Ha Zeus rabszolgává tesz valamely embert, elveszi lelkének felét», mondta Homer,19 politikussá téve az embert, Demos20 elveszi annak egész lelkét, ha pedig valamely embert nem tesz politikussá, akkor azt a hibát követi el, hogy egészen meghagyja azt neki.

Ime ez okozza, miért gyűlöli Demos az elmozdíthatatlan tisztviselőket. Az elmozdíthatatlan bírót, az elmozdíthatatlan tisztviselőt, akit az alkotmány kivesz a nép hatásköréből. Az elmozdíthatatlan tisztviselő, az elmozdíthatatlan hivatalnok: felszabadított ember, Demos nem szereti a felszabadítottakat.

Ezért van az, hogy azon nemzeteknél, amelyeknél a hivatalnokok elmozdíthatatlansága uralkodik, koronkint felfüggesztik az elmozdíthatatlanságot, ez mindenekelőtt arra szolgál, hogy «megrostálja» a hivatalok személyzetét, mindenekfelett pedig arra való, hogy azon hivatalnokokat, akiket mellőzni akar, meggyőzze arról, hogy elmozdíthatatlanságuk nagyon is viszonylagos biztosíték s hogy úgy nekik, valamint a többieknek is számolniok kell a népfenséggel, amely ellenük fordulhat, mihelyt függetleneknek jelentik ki magukat s ha túllépik az engedelmesség korlátait.

Franciaországban az 1873. évi alkotmány szerint elmozdíthatlan senátorok21 voltak. Az ügyek helyes adminisztrálása szempontjából ezt talán elég szívesen fogadták. Az elmozdíthatatlan senátoroknak az alkotmány alapgondolata szerint a politika és a közigazgatás veteránjainak kellett lenniök, hogy tiszttársaiknak használjanak világos felfogásuk, hivatottságuk és tapasztalatuk által. És ez jó is lett volna, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az elmozdítha tatlan senátorok többé ne saját tiszttársaik által választassanak, hanem jog szerint legyenek senátorokká s így elmozdíthatatlan senátorrá legyen minden volt köztársasági elnök, minden volt semmítőszéki elnök, minden volt felebbviteli törvényszéki elnök, minden tengernagy, minden érsek, stb. Ámde demokratikus szempontból tekintve szörnyűség lenne az, hogy egy a népet képviselő embernek ne kelljen semmiféleképen számot adni a népnek, ne kelljen félnie az újraválasztás semmiféle eshetőségétől, sem pedig az újra meg nem választás bármely veszélyétől és hogy végül ezen ember az ő feltételezett hivatottságánál fogva helyeztetett oda s ne képviselje egyáltalában a népet, hanem csak önmagát.

Az elmozdíthatlan senátorságot eltörölték. Egészen bizonyos, hogy a senátorok politikai arisztokráciát alkotnak, mely a teljesített szolgálatok állítólagos fontosságára volt alapítva; az is bizonyos, hogy maga a senátus, amely tagjait megválasztotta, az arisztokrácia vádja alá esik és az napon, amidőn megválasztotta őket, arisztokratikus színezetet öltött, minthogy ettől a naptól kezdve önkiegészítés (cooptatio) által megújhodó testületté vált. Ezen állapot egyáltalán nem volt tartható.