A nemzet összes nyilvános munkaköreiből eltávolíttatván ilymódon a hivatottság, talál-e valahol menedékre? nagyon is talál, t. i. a magánfoglalkozások és azon foglalkozások körében, melyeket a társulatok díjaznak. Az ügyvédet, az ügyvivőt (avoué), az orvost, az iparost, a kereskedőt, az írót nem fizeti az állam; a mérnököt, a gépészt, a vasúti társaságok forgalmi személyzetét sem fizeti az állam és úgy az egyik, mint a másik távol áll attól, hogy hivatottságuk akadályul szolgálna, vagy akadályul szolgálhatna nekik, egyedül hivatottságukra támaszkodhatnak. Nagyon is világos, hogy nem a politikai körülmény álláspontjára fog helyezkedni a peres fél, midőn ügyét tárgyaltatja, sem pedig a beteg, midőn gyógyíttatja magát; nagyon világos az is, hogy valamely vasúti társaság akkor, midőn mérnököt alkalmaz, egyáltalában nem törődik azzal, hogy annak felfogása megegyezik-e a nép gondolkozásával, hanem egyedül értelmiségére és tudására lesz tekintettel.

Ezért van az, vagy legalább is részben azért van így, hogy a demokrácia arra törekszik, miszerint államosítsa az összes munkaköröket s végre általában mindent. Arra törekszik, hogy minden hivatáskört államosítson. Például államosítani fogja részben az orvosi kart azáltal, hogy kórházi orvosi, iskolaorvosi, lyceumi orvosi stb. állásokat létesít. Államosítani fogja részben az ügyvédeket, mint az állam által fizetett jogtanárokat stb.

Különben máris kezében tartja mindezeket azáltal, hogy egy sincs közöttük, akinek hivatalnok rokona ne volna és aki nehogy ezeknek ártson, ne lenne arra kötelezve, hogy ne tanusítson ellenséges magatartást polgártársai többségének véleményével szemben; sőt még jobban igyekszik kezében tartani őket azáltal, hogy sokszorosítja azon alkalmakat és eszközöket, melyek által őket államosíthatja és szocializálhatja.

Végül arra törekszik, hogy megszüntesse a nagy társulatokat és azok munkásságának eredményét felszívja. Megvásárolja valamely nagy társaság vasutait, mindenekelőtt azért, hogy kihasználja azokat s abban a reményben, hogy az állam ebből nyereségre fog szert tenni. Mindenekfelett pedig azért, hogy ezen társaság összes alkalmazottainak és hivatalnokainak személyzetét eltávolítsa, akik nem törekedtek az állam, a kormány, a polgárok többsége tetszésének megnyerésére és akiknek nem volt egyéb gondjuk és egyéb kötelességük, mint hogy jó alkalmazottak legyenek és végül arra törekszik, hogy helyettesítse azokat, – bár az egyének ugyanazok maradnak, – az állami alkalmazottak olyan személyzete által, akiket mindenekelőtt alkalmazkodóknak és jóérzelműeknek tart.

Ezen uralomnak legszélsőbb és tökéletes állapotában, vagyis a szocialista kormányrendszerben, csak hivatalnokok lennének.

– Következésképen – mondják az eméleti szocialisták – a jelzett összes állítólagos hátrányokat ki fogjuk kerülni. Az állam, a demokrácia, az uralkodó-párt, bármiként nevezzük is azt, tényleg nem fog abba a helyzetbe jutni, hogy hivatalnokait – mikén az előbb mondottak feltüntetik – alkalmazkodásuk és hozzá nem értésük alapján válassza meg, minthogy az összes polgárok hivatalnokok lennének. Eltünnék tehát ilymódon azon társadalmi dualizmus, amely abban áll, hogy a népesség egy része az államból él, egy másik része pedig önmagát tartja fenn és azzal kérkedik, hogy magasabbrendű amannál jellemben, értelmiségben és hivatottságban az előadott indokoknál fogva. Ebben rejlik a megoldás.

– Kételkedem, hogy az legyen a megoldás, minthogy a szocialista uralomban fennmarad a választási rendszer, következésképen fennmaradnak a pártok. A polgárok megválasztják a törvényhozókat, a törvényhozók a kormányt, a kormány pedig megválasztja a munkakörök főnökeit és a javak szétosztóit. A pártok, vagyis az érdekcsoportok fennállanak, minden csoport magának akarja megszerezni a törvényhozókat és a kormányt, hogy a maga számára nyerje meg ezektől ezen uralom arisztokratáit, t. i. a munkakörök főnökeit és a javak szétosztóit, hogy a nevezettek ezen csoport tagjai részére a munkát sokkal enyhébbé s a jövedelmet sokkal dúsabbá tegyék.

Kivéve azt, hogy a gazdagság és ami még a szabadságból megmaradt eltöröltetett: semmi sem változott meg s mindazon hátrányok, melyeket fenntebb felsoroltam továbbra is fennmaradnak. A megoldás nem következett be.

Hogy meg legyen a megoldás, szükséges volna, hogy a szocialista kormányzatnak ne választás legyen az alapja; szükséges volna, hogy isteni jogon alapuljon, mint a jezsuiták uralma Paraguayban;22 szükséges volna, hogy zsarnoki legyen nem csupán cselekedeteiben, hanem eredetére nézve is; szükséges volna, hogy királyság legyen. Az okos királynak nincs semmi érdeke abban, hogy hivatalnokait a hivatás nélkül valók közül válassza, sőt inkább az az érdeke, hogy határozottan éppen az ellenkezőt cselekedje. Erre azt felelhetik nekem, hogy rendkívül ritka eset és rendellenes dolog az, hogy a király intelligens legyen; nem óhajtom, hogy ezt elismerjék. A királynak – kevés kivétel mellett és amit a történet csudálkozva jegyez föl – határozottan ugyanazon indokokból vannak kegyencei, miként a népnek, akik őt nem homályosítják el és nem szállnak szembe vele, következésképen akik nem értékesebbek, mint a többi polgár, sem értelmiség, sem jellem tekintetében. A választáson alapuló szocialista uralom és a diktátori szocialista uralom tehát ugyanazon hátrányokat tünteti föl, mint aminőket a demokráciánál ismerünk.

Egyébiránt alapjában véve a demokráciának a szocializmus felé való csúszás-mászása – ha szabad magunkat ekként kifejeznünk – nem egyéb, mint visszatérés a zsarnoksághoz. Ha a szocialista uralom megalakulna, elsősorban is választási uralom lenne; minthogy pedig minden választáson alapuló uralom feltételezi, megengedi és szükségeli a pártokat, az uralkodó párt lenne az, amely megválasztaná a törvényhozókat s amely ennek következtében megalakítaná a kormányt és amely ezen kormánytól nyerné el az összes kegyeket, miután azokat a maga számára kierőszakolná. Az elv tehát az volna, hogy az országot a többség kizsákmányolja, amint az meg is van minden olyan országban, ahol a kormányzat választáson nyugszik.

De a szocialista kormányzat mindenekfelett a munkakörök főnökeinek és a javak kiosztóinak olygarchiája és még hozzá nagyon merev olygarchiája lévén, uralma alatt csakis védelem nélkül való lények állanak, akik egyenlők a szegénységben és egyenlőkké téttettek a nyomorúságban; ezen olygarchia egyébaránt nagyon nehezen pótolható, ameddig a rendkívüli módon bonyolult közigazgatás – amelyet kezeiben tart – azt követeli, hogy minden hirtelen változás nélkül, minden a maga helyén maradjon, mint elmozdíthatatlan olygarchia tehát csakhamar egy vezér körül összpontosulna és elnyomná, vagy a második helyre és a második rangsorozatba szorítaná a nemzeti képviseletet választóival együtt.

Ez hasonló volna némileg ahhoz, ami Franciaországban az első császárság alatt történt. Az első császárság alatt a harcosok osztálya van túlsúlyban és az uralkodik, háttérbe szoríthat és eltiporhat mindent, miután reá állandóan szükség van s amely ha elenyészett: újra születik és amely egy vezér körül csoportosul, aki neki egységet ad és biztosítja számára az egység erejét.

A szocialista uralom mellett – igaz, hogy sokkal lassabban egy emberöltő után a munkavezetők és a javak kiosztói, ezen békés janicsárok – egy nagyon zárt, összetartó s szűkkörű kasztot alkotnának, amelyet nem lehetne nélkülözni, ellenben a törvényhozók nélkülözhetők, minthogy helyettük elegendő az államtanács;23 majd egy vezér körül csoportosulnának, aki nekik az egységet s az egység erejét adná meg.

Midőn még a szocializmust nem ismerték, állandóan azt mondták, hogy a demokrácia természeténél fogva a zsarnokság felé hajlik. Ez mintha megváltozott volna és úgy tetszett, hogy a demokrácia a szocializmus felé hajlik. Ámde semmi sem változott meg, mert midőn a demokrácia a szocializmus felé hajlik, a zsarnokság felé törekszik. Ezt azonban öntudatlanul cselekszi, mert tudatosan az egyenlőség felé törekszik; az egyenlőség állapotából pedig mindig zsarnokság fejlődik ki.

Ez a jövőt illetőleg egy kissé eltérő elmélkedés volt. Térjünk vissza tárgyunkhoz.