A demokrácia – amint az mai napság fennáll, – megtámadja a végrehajtó hatalmat, meghódítja és magába olvasztja azt; támadást intéz a közigazgatási hatalom ellen, meghódítja és magába olvasztja azt és mindezt a törvényhozóknak – az ő képviselőinek közvetítésével teszi, akiket a maga képére választ meg, vagyis akiket azért választ meg, mert hivatástalanok és szenvedélyesek, minthogy «a nép sohasem cselekszik más indokból, mint szenvedélyből» miként Montesquieu – magának kissé ellentmondva állítja.

De hát milyenek legyenek a törvényhozók? Úgy tetszik nekem, hogy éppen ellenkezőnek kellene lenniök, mint amilyenek a demokrácia által választott törvényhozók. Az eszményi törvényhozónak nagyon tájékozottnak és a szenvedélyektől minden tekintetben mentesnek kell lennie.

Nagyon tájékozottnak kell lennie, nem annyira a könyvekben foglalt dolgokban, – ámbár eléggé kiterjedt jogi ismeretekkel kell bírnia, nehogy ami minden pillanatban megtörténik, határozottan az ellenkezőjét tegye annak, amit tenni akarna – mint inkább tisztában kell lennie azon népnek, melynek számára törvényeket hoz vérmérsékletével és közszellemével is.

Mert nem szabad a népnek más rendeleteket és szabályokat adni, mint amilyeneket elviselni képes; és csodálatosan beválik itt Solon24 ezen mondása: «azon legjobb törvényeket adtam nekik, melyeket képesek voltak elviselni». Nemkülönben tiszteletreméltó a zsidók istenének ezen mondása: «olyan parancsolatokat adtam nektek, amelyek nem jók», vagyis csak annyiban jók, amennyit a ti gonoszságtok megengedhet; «ez törli el mindazon nehézségeket, amelyeket a mózesi törvények ellen lehet emelni» – mondja Montesquieu.

A törvényhozónak tehát ismernie kell azon népnek, melynek számára törvényeket hoz, véralkatát és szellemét; járatosnak kell lennie – miként a németek mondják – a népek psychológiájában és jegyezzük meg, hogy ismernie kell népének véralkatát, jellemét és közszellemét, anélkül, hogy maga is bírna ezen véralkattal, jellemmel és szellemmel; mert a szenvedélyek, hajlamok és törekvések körében az átérzés még nem megismerés, sőt ellenkezőleg átérezni annyi, mint nem ismerni a dolog lényegét: a megismerés feltétele éppen ezen érzelmek hiánya.

Az eszményi, vagy legalább is a megfelelő törvényhozónak ismernie kell népének általános hajlamait és szükséges, hogy ezen hajlamok fölé emelkedjék és uralkodjék azok felett, minthogy az a hivatása: részben eleget tenni azoknak, részben pedig leküzdeni azokat.

Részben tehát eleget kell tenni azoknak, vagy legalább is kímélnie kell azokat, minthogy az olyan törvény, amely teljes mértékben ellentétben állana a nép vérmérsékletével, olyan lenne mint a Roland kancalova,25 amely a világon minden jó tulajdonsággal bírna egyetlen hiba mellett, hogy halott, sőt halva született. Adjatok a rómaiaknak a népek jogából eredő olyan törvényt, amely kíméletet rendel el a legyőzött népekkel szemben, ezt a törvényt sohasem fogják végrehajtani, sőt bizonyos mételyezés folytán hozzá fognak szokni ahhoz, hogy más törvényeket se hajtsanak végre. Adjatok a franciáknak olyan szabadelvű törvényt, amely az ember és polgár egyéni jogainak tiszteletben tartását rendeli el, minthogy a szabadság a franciáknál abban áll, – miként Joannes báró mondja, – hogy: «joga legyen mindenkinek azt tenni, amit akar s megakadályozni másokat abban, hogy azt tegyék, amit akarnak», ily módon ez a törvény mindig csak közepesen és kínosan lesz végrehajtva és szokássá teszi, hogy a többi törvények se hajtassanak végre.

A törvényhozónak tehát ismernie kell népének hajlamait, hogy megszabhassa magának azon határokat, amelyek között meg kell állapodnia vele szemben.

Tehát részben legyőzni azokat; mert a törvénynek azon népnél, mely azt csak rendészeti szabálynak tekinti, olyannak kell lennie, amilyen az egyén erkölcsi törvénye, az üdvös eredmények szempontjából bírjon az állandósított kényszer jellegével s kell, hogy a romboló szenvedélyek, az ártalmas hangulatok s a veszedelmes szeszélyek féke legyen; le kell küzdenie az ént, vagy jobban mondva olyan észszerű énnek kell lennie, ami leküzdi a szenvedélyes ént. Ez az, amit Montesquieu meg akar értetni akkor, midőn mondja, hogy «a szokásoknak le kell küzdeniök a körülményeket, a törvényeknek pedig a szokásokat».

A törvénynek tehát bizonyos mértékben le kell küzdenie a nép általános hajlamait. Szükséges, hogy a törvény a nemzet vezérfonala legyen, melyet egy kevéssé szeressenek, mivel jónak találják, kissé féljenek attól, mivel szigorúnak találják, kissé gyűlöljék, mivel viszonylag ellenségesnek találják, végül tiszteljék, mivel szükségesnek tartják.

Ilyen törvényt kell hoznia a törvényhozónak; következésképen rendkívüli finomsággal kell ismernie azon népnek, amelynek számára törvényeket hoz, egész lelkületét, valamint ismernie kell a népléleknek azon árnyalatait is, amelyek ellenszegülnének éppen úgy, mint annak azon árnyalatait, amelyek azt elfogadni hajlandók, nemkülönben ismernie kell azokat is, akikkel minden ellenállás nélkül képes elfogadtatni a törvényt s azokat is, akikkel szemben nem teheti ki magát azon veszélynek, hogy erőtlennek láttassék.

Ime ez a legjobb s leglényegesebb hivatottság, amivel a törvényhozónak bírnia kell.

Másrészről szenvedély nélkül valónak kell lennie. «A mérséklet» azon erénye, amelyet Cicero26 annyira dicsőít és amely tényleg nagy ritkaság, ha ezt a szónak valódi értelmében vesszük s ha ez alatt a léleknek és elmének egyensúlyát értjük – legyen azon alap, amelyre a törvényhozónak helyezkednie kell. «Azt mondom és úgy tetszik nekem, hogy ezen művet27 nem egyébért írtam, mint annak bebizonyítására, hogy a törvényhozónak a mérséklet szellemével kell bírnia s úgy a politikai értékek, valamint az erkölcsi értékek mindig két határvonal között mozognak» – mondja Montesquieu.

Semmi sem nehezebb az embernek, mint magát a szenvedélyek ellen megvédelmezni, következésképen a törvényhozónak is az a legnehezebb azon nép szenvedélyei ellen védekezni, amelyből maga is származik, nem számítva a saját magáéit: «Aristoteles ki akarta elégíteni részint Platon28 elleni féltékenységét, részint Nagy Sándor iránt való szenvedélyét; Platon az athéni nép zsarnoksága miatt méltatlankodott; Machiavelli29 el volt telve bálványával, Valentinois30 hercegével. Moore Tamás,31 ki inkább arról beszélt, amit olvasott, mint ami felett gondolkozott, minden államot egy görög város egyszerű mintája szerint akart kormányozni. Harrington32 nem látott mást, mint az angol köztársaságot, míg az írók tömege mindenütt rendetlenséget talált, ahol nem látott koronát. «A törvények mindig összeütköznek a törvényhozó szenvedélyeivel és előítéleteivel (részint saját szenvedélyeivel, részint azokkal, amelyek vele és népével közösek). Néha görbe utakon haladnak és ettől nyerik színezetüket, néha ott rekednek és beolvadnak» – mondja Montesquieu.

Erre pedig egyáltalában nem volna szükség. A törvényhozónak ugyanazt a helyet kell betöltenie a nép életében, mint az öntudatnak az ember lelkében, t. i. ismernie kell a nép minden szenvedélyét, azoknak egész terjedelmét, horderejét, nem hagyván magát megcsalatni azok tekintélye, álszenteskedése és titkolódzása által; majd szembeszállván azokkal, majd legyőzvén egyiket a másik által, majd kedvezve némileg egyiknek, egy sokkal félelmesebb másik szenvedély kárára, majd elhagyva a küzdteret, majd visszafoglalva azt; legyen mindig ügyes, mindig alkalmas, mindig mérsékelt; de ne hagyja magát sem megközelíteni, sem megfélemlíteni, sem gyönyörködtetni, sem körülhálózni, sem vezetni természetes ellenségei által.

Sőt sokkal öntudatosabb legyen – hogy így mondjuk – mint maga az öntudat, mert nem szabad elfelejtenie, hogy az általa mások számára hozott törvényt egyszersmind a maga számára is hozta és amit ma elhatározott, annak holnap is tartozik engedelmeskedni – semel jussit semper paruit – tehát határozottan és a szó betűszerinti értelmében – érdek nélkül valónak kell lennie, ami neki sokkal nehezebb, mint az öntudatnak, amelynek semmi fáradságába sem kerül, hogy közömbös legyen.

Nemcsak szenvedélyek nélkül valónak kell lennie, hanem még saját szenvedélyeitől is mentesítenie kell magát: ami sokkal nehezebb. Olyan szenvedélyre van szükség – képzeljük el – (hogy hypothezis által tegyük szemlélhetővé), ami öntudattá változhatik; miként ezt Jean Jaques Rousseau következőleg mondja:

«Hogy feltárhassuk a társadalom lehető legjobb szabályait, melyek a nemzetek szükségleteinek megfelelnek, magasabbrendű intelligenciára volna szükségünk, amely látná ugyan az emberek minden szenvedélyét, de azok közül egyet sem érezne; semmi összeköttetése sem volna természetünkkel, de ismerné azt alapjában, boldogulása független volna tőlünk s mégis törődnék velünk s amely végül időjártával kiérdemelvén egy messzefekvő dicsőséget, dolgozhatnék az egyik században és gyönyörködhetnék egy másikban.»

Ez azért van így – miként a találékony Græcia feltételezte – hogy némely törvényhozó miután elfogadtatta népével törvényeit s megeskette polgártársait, hogy addig, míg vissza nem tér, meg fogják tartani azokat: száműzte magát és elvonult messzire ismeretlen tartózkodási helyre. Ezt talán azért tették, hogy lekössék polgártársaikat az ilymódon kivett eskü által; de vajjon nem azért tették-e, hogy ne kelljen engedelmeskedniök a maguk által hozott törvényeknek s ezen törvények meghozatalánál vajjon nem jártak-e el túlszigorúan abban bizakodva, hogy elmenekülésükkel szükség esetén ki fogják alóla vonni magukat? Proudhon33 mondá: «Olyan szabadelvű köztársaságról álmodom, amelyben engem mint reakcionáriust kivégeztek volna.» Lycurgus34 talán úgy tett, mint Proudhon, de aki oly szigorú törvényekkel bíró köztársaságot alapított, aminőt csak tudott és aki azon erős elhatározásban élt, hogy elhagyja a köztársaságot azon a napon, amelyen megalkotta. Solon és Sulla35 bent maradtak azon államban, melynek törvényeket adtak. Őket tehát Lycurgus fölébe kell helyeznünk, aki elhagyta övéit. Lycurgusnak egyébiránt az a mentsége, hogy minden valószínűség szerint nem is létezett.

A fennmaradt legenda bizonyítja, hogy a törvényhozónak épen úgy kell uralkodnia saját, mint népének szenvedélyein, mint törvényhozónak pedig olyan törvényeket kell hoznia, amelyek előtt mint embernek egy vagy más módon magának is remegnie kell.

A szónak általunk adott értelmében vett mérséklet egyébiránt némelykor azon gondolatot kelti fel a törvényhozóban – miként már jeleztük – hogy inkább rábeszéléssel, mint erőszakkal fogadtassa el a törvényt, ami ugyan nem mindig lehetséges, de gyakran megtörténik. Szent Lajos36 királyról a következőket mondja el Montesquieu: «Látván a király korának a jogtudománnyal való visszaéléseit, arra törekedett, hogy a nép megundorodjék attól, ez okból tehát több rendszabályt készített birodalma és hűbéresei (bárói), törvényszékei számára és oly nagy eredményt ért el, hogy kevéssel halála után az ő bíráskodási módszere szerint járt el a hűbérúri udvarok legnagyobb része. Ekként oldotta meg ezen fejedelem feladatát, habár rendszabályai nem azért készültek, hogy a királyság általános érvényű törvényeivé legyenek, de azért, hogy példaképül szolgáljanak s mindenki saját érdekében követhesse azokat. Azzal távolította el a rosszat, hogy rámutatott a jobbra. Midőn a király törvényszékeinél és némely hűbérúri bíróságnál az illetékes körök látták a sokkal természetesebb, sokkal észszerűbb, az erkölccsel, a vallással s közbékével, a személy és javak biztonságával és a közbátorsággal sokkal inkább megegyező törvénykezési módot, elfogadták ezt és elhagyták a régit, amely csak árnyéka volt a helyes eljárásnak. A törvényhozó legnagyobb ügyessége: a rábeszélés, midőn nem szabad ellenállnia és az irányítás, midőn nem szabad parancsolnia.»

Ehhez Montesquieu bizonyára némi optimizmussal, de ez végre is kecsegtető – a következőket fűzi: «az észnek megvan a természetes hatásköre, az ember ellenáll neki, azonban ezen ellenállás felett az ész mindig győzedelmeskedik, mivel kevés idő multán kényszerítve leszünk hozzá újból visszatérni».

A példa igen messzefekvő és alig alkalmazható napjainkban bármire is. Vegyük ezért elő a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó megújított egyházjogi törvényt; ennek a törvénykönyvbe való felvétele hiba volt, mert ellenkezett a francia szokások igen nagy részével, sőt bizonyos tekintetben magával a nemzet komplexumával; a törvényhozók tehát annak tették ki magukat, ami bekövetkezett, t. i. a törvény alig és csak végtelen nehézségek mellett volt végrehajtható. El lehetett volna ezt érni a törvénykönyvbe való beiktatás nélkül is; adja meg u. i. az állam a vasárnapi munkaszünetet minden alkalmazottja, minden hivatalnoka, minden munkása számára az igazságügyi miniszter egyszerű körrendeletébe foglalt azon rendelkezés által, hogy a munkásoknak a munkabérszerződés ellen elkövetett azon szerződésszegései, miszerint vasárnap nem állanak munkába, büntetés alá nem esnek: ilymódon a heti munkaszünet törvénye kihirdetés nélkül is fennáll, létezik befolyásolás és meggyőzés folytán és hatályát veszti ott, ahol a vasárnapi munka teljesítésének szüksége annyira nyilvánvaló úgy a munkások, valamint a munkaadók előtt, hogy mindkét fél aláveti magát a körülmények kényszerítő erejének, sőt ezenfelül elég ereje lesz a nemzet évszázados szabályai módosítására, anélkül, hogy lerontsa azokat.

Lássunk még egy olyan esetet is, midőn magára a törvénykönyvbe beiktatott törvényre nézve a törvényhozó befolyásolás vagy ajánlás által jár el. A XIX. század kezdetével a törvényhozó úgy gondolkozott, hogy a tisztesség követeli a férjtől, ha tettenéri feleségét a házasságtörésen, hogy megölje bűntársával együtt. Ezen nézet felett lehet vitatkozni, de ez mégis csak a törvényhozó nézete volt. Dehát tett-e erre vonatkozó törvényes intézkedést? Nem tett. A törvényhozó ez irányban a befolyásolás, bizalmas ajánlás és szenvelgő felbátorítás mellett járt el, ezen szavakat foglalván törvénybe: «tettenérés esetén a gyilkos férj felmentendő».37 Nem ezen szöveget helyeslem, hanem azon eljárást tartom lehetségesnek, mely szerint rámutatunk a törvényre anélkül, hogy azt kötelező erővel ruháznánk fel; azon módot, mely szerint véleményt mondunk a helyes gyakorlatról, anélkül, hogy rendelkeznénk, mert vannak ilyen esetek és viszont vannak más ettől eltérő esetek, ahol ez fényesen beválnék.

Végül a törvényhozó legfontosabb képességeinek egyike a fennálló törvények megváltoztatásának tudománya; ez azon nagy bölcseség, amely legtöbbet követel tőle, azt t. i., hogy mentes legyen a szenvedélyektől és uralkodjék saját szenvedélyei felett. A törvénynek csak akkor van igazi tekintélye, midőn régóta fennáll; vagyis inkább itt két eset lehetséges: vagy nem egyéb a törvény, mint törvénybe foglalt szokás, tehát igen nagy tekintélye lesz már keletkezésénél fogva, minthogy értékét emeli a szokásnak – amelyből eredt – régisége; vagy pedig a törvény nem a törvénybe átment szokás, sőt épen ellenkezőleg ellentétben áll azzal, ez esetben tehát, hogy hatályt nyerjen, arra lesz szükség, hogy a hosszantartó időmúlás folytán maga is szokássá váljék.

Miként mindkét esetben látjuk, valóban a törvény régisége biztosítja az emberek felett tekintélyének erejét. Olyan a törvény, mint a növény, kezdetben csak gyönge fácska, majd kifejlődik, kérge megkeményedik és gyökerei mélyen behatolnak a földbe és belekapaszkodnak a sziklákba.

Rendkívüli körültekintés szükséges tehát ahhoz, hogy a régi fatörzs fiatal fácskával helyettesítessék. «A törvényhozók legnagyobb része – mondja Usbek à Rhédi38 – korlátolt emberekből állott, akiket a véletlen helyezett a többiek fölé, akik csakis saját előítéleteiktől és képzeletöktől kértek tanácsot… Gyakran minden szükség nélkül eltörölték a már megalkotott törvényeket, vagyis beletaszították a népeket a változtatásoktól elválaszthatatlan rendetlenségbe. Igaz ugyan, hogy néha meg kell változtatni bizonyos törvényeket azon különös oknál fogva, amely inkább a természetből, mint az ember lelkületéből ered; de ezen eset felette ritka és ha előfordul, csak nagy óvatossággal szabad a törvényt megbolygatni s annyi ünnepélyességet kell alkalmazni, hogy a nép ebből természetszerűleg azt következtesse, miszerint a törvények valóban szentek, mert azok megszüntetéséhez oly sok alakszerűség szükséges.» – Montesquieu ebben az esetben – miként gyakran – egészen Aristoteles felfogását követi. Aristoteles u. i. ezt írta: «Nyilvánvaló, hogy némely törvényt, bizonyos időközökben, meg kell változtatni, de ez sok körültekintést követel, mert ha a megváltoztatás alig jár előnnyel – s mert veszedelmes a törvények könnyű megváltoztatásához hozzá szoktatni a polgárokat – inkább el kell türni a törvényhozás és a bíróságok egynémely tévedését. Kevesebb előny származik a törvények megváltoztatásából, mint amily nagy azon kár, amelyet azon szokás keletkezése okoz, hogy nem kell engedelmeskedni a bíróságnak.» (Tekintettel kell lennünk arra is, hogy a bíróságok által alkalmazott törvény gyorsan eltünő, mulandó jellegű és mindig közel van a megváltoztatáshoz.)

A szerepvivő népek törvényeinek ismerete, mélyreható ismerete azon nép vérmérsékletének, jellemének, érzelmeinek, szenvedélyeinek, hajlamainak, nézeteinek, előítéleteinek és szokásainak, amelyhez a törvényhozó tartozik, a lélek és szív mérséklése, szenvedélymentesség, érdeknélküliség, hidegvér, sőt a teljes önuralom: ezek az eszményi törvényhozó tulajdonságai, sőt – hogy többet mondjunk – ezek azon minősítések, amelyek a jó törvény hozatalához szükségesek; valóban körülbelül ezek a törvényhozó elemi tulajdonságai.

Jól megfigyelhettük, hogy mindez majdnem éppen az ellenkezője azon tulajdonságoknak, amilyeneket a demokrácia törvényhozóiban kedvel, sőt – hogy így mondjuk, – követel tőlök. A demokrácia majdnem mindig hivatásnélkül való és tudatlan embereket választ meg, – kifejtettem, miért és kétszeresen hivatás nélkül valókat, vagyis olyan embereket, akiknél a szenvedély ellensúlyozza a hivatottságot, ha ugyan birnak hivatottsággal.

De még egy különös tényt kell itt megfigyelnünk. A demokrácia annyira szenvedélyük okából és nem szenvedélyük dacára és annyira szenvedélyességük okából és nem azért, mert bár szenvedélyesek választja meg megbizottait s annyira azon okokból, amelyek miatt mellőznie kellene azokat, hogy azon ember, aki mérsékletre és józan gondolkozásra, a lehetséges és való dolgok tiszta megfigyelésére képes, realitással és gyakorlati szellemmel bír, hogy magát megválasztassa s elérje összes erényeinek gyakorolhatását: kezdi gondosan eltitkolni erényeit s lármásan hirdetni az erényeivel ellenkező összes hibákat. A polgári háború jelszavait használja, hogy megválasztathassa magát azon állásra, amelyen arra számít, hogy jól megvédelmezheti és biztosíthatja a békét s hogy békeszerzővé válhassék, azzal kell kezdenie, hogy a lázító alakját öltse magára.

A nép minden kedvence keresztülmegy e kettős folyamaton és ezen két álláspontot tünteti fel; szükségképen el kell foglalnia az elsőt, hogy belekezdhessen a másodikba. «Vajjon nem volna jobb inkább a konzervativsággal kezdeni, mint azzal végezni?» – Egyáltalában nem volna jobb, mert az ember csak akkor lehet valóban erősen konzervativ és csak akkor gyakorolhatja a konzervativ hatalmat, ha mint anarchista kezdte meg pályafutását.

A nép annyira hozzá van szokva ezen átalakulásokhoz, hogy nem tehet egyebet, mint mosolyog azokon. Azon hátrány azonban mindig fennforog, hogy azon konzervativ ember, akinek forradalmi multja van, mindig csupán zavaros és kétségbevont tekintéllyel fog bírni s életének egy részét azzal fogja eltölteni, hogy megmagyarázza azon óriási kerülő utat, amelyet megfutott s amely számára nyüg és akadály.

Mindig az történik, hogy a nép vagy igazán szenvedélyes – vagy álszenvedélyes embereket választ meg, akik vagy mindig megmaradnak szenvedélyeseknek – és ezek képezik a törvényhozók legnagyobb részét – vagy pedig mérsékeltekké válnak, helytelen irányba terelvén őket új szerepük. És ezek a szenvedélyesek – hogy a nagy, a túlnagy többségről szóljunk, – gyalázó szavakban törnek ki a törvényhozásban, ahelyett, hogy ott tudománnyal, hidegvérrel és bölcseséggel dolgoznának. Az imént megjelölt szabályok tehát nagyon határozottan megdőltek. A törvények nem a nép szenvedélyeit nyomják el vagy fékezik meg, hanem éppen a nép szenvedélyeinek tulajdonképeni kifejezői. A törvények indítványozása a hadüzenetet – a megszavazott törvények pedig a győzelmet jelentik; ime meg annyi definició a törvényhozók elítélésére és a rendszer megvádolására.