A demokráciában hozott összes törvények ismertető jele, hogy azok alkalmi törvények, amilyeneknek soha sem szabad volna lenniök. A demokrácia nagyon is távol áll attól, hogy – miként ezt Montesquieu akarta – mindenesetben félne megbolygatni a régi törvényeket, hogy megváltoztassa azokat; lebontja a házat, hogy sátort üssön helyette, az új törvények napról-napra megsokszorozódnak, amint a szél fú a politika mindennapi eseményei szerint. Hasonló ez Demosthenes39 barbár harcosához, aki ott védekezik, ahol épen kapta a csapást, vállon ütve – paizsát vállára emeli, majdha lábaszárát éri az ütés, gyorsan odakapja azt az uralkodó párt is csupán azért hozza a törvényeket, hogy védekezzék valódi – vagy vélt ellensége ellen, vagy pedig nem hoz rögtönzött, siettetett reformokat csupán valamely botrány vagy valamely kitörni készülő állítólagos botrány hatása alatt.

Egy «zsarnokságra törekvő egyént» – miként Athénben mondták – nagyon sok kerületben képviselőnek választottak; gyorsan törvényt a többszörös jelöltség megtiltására. Ugyanazon okokból s ugyanazon ember iránti félelemből gyorsan törvényt, mely a lajstromos szavazást?40 az arrondissement szerint való szavazással helyettesítse.

Egy vádlottnőt – mondjuk – nagyon meggyötörtek a büntető vizsgálat alatt, túlgyorsan alávetették az elnöki kihallgatásnak a törvényszéki tárgyaláson s ügyetlenül vádolta a közvádló is, gyorsan elő az egész bünvádi peres eljárásra vonatkozó gyökeres reformmal.

Így járnak el mindenben. A törvények kohója nem egyéb, mint újdonságok raktára, vagy még inkább olyan, mint a hirlap, amelyben naponkint egyszer «interpellálnak», ez a vezércikk, majd a miniszterekhez napjában többször «kérdést» intéznek azon kis események felől, melyeket imitt-amott jeleztek, ez a regénytárca vagy az elbeszélés; majd törvényt szerkesztenek arra, ami egy nappal előbb történt: ez a tudományos értekezés; végül ökölcsapásokat osztogatnak egymásnak: ez a vegyes rovat.

Nincs az országnak ennél tökéletesebb képviselete, hűséges képe ez annak; mindaz, amivel reggel foglalkozik, tárgyalás alá kerül itt este, éppen úgy, mint a Castel-tartarin kereskedelmi kávéházban; a fecsegő ország nagyító-tükre ez. Tehát a törvényhozókamara ne legyen az ország képe, hanem legyen az ország lelke – az ország agyveleje; úgyde tekintetbe véve mindazon indokokat, amelyeket már elmondottunk, a nemzeti képviselet csupán az ország szenvedélyeit képviselvén, nem lehet egyéb, mint az ami; vagyis más szavakkal a modern demokráciát nem törvények, hanem dekretumok által kormányozzák, minthogy az alkalmi törvények nem igazi törvények, hanem csupán dekretumok. A törvény a hosszú időn át tartó gyakorlat által szentesített régi szabály, amelynek a polgárok engedelmeskednek anélkül, hogy tudnák, vajjon törvény vagy szokás-e az s amely a mélyen átgondolt, összetartozó, logikus és egymással összhangban levő szabályok egy része. – A körülmények által sugalt törvény nem egyéb, mint dekretum. Ez egyike azon dolgoknak, amelyet Aristoteles igen jól látott és százszorosan világította meg ezen lényeges és alapvető különbséget, melyet ha félreismerünk, vagy nem ismerünk fel jól, – igen hátrányos lehet.

Idézem azon tételét, amely e tekintetben a leghatározottabb és legerőteljesebb: «Végül van a demokráciának egy ötödik fajtája, ahol a souverainitás a törvényről a sokaságra van átruházva. Ez akkor következik be, midőn a dekretumok csökkentik a törvény abszolut tekintélyét. Ez a demagógokba vetett bizalom eredménye. Azon demokratikus kormányzatban, ahol a törvény uralkodik, nincsenek demagógok; a legérdemesebb polgárok bírnak elsőbbséggel; de mihelyt a törvény elvesztette fenségét, felemelkedik a demagógok tömege. Ettől fogva a nép olyan, mint a százfejű monarcha; souverain nem egyénileg, hanem testületileg… Az ilyen nép igazi monarcha, – úgy akar uralkodni, mint a monarcha; felmenti magát a törvény járma alól és zsarnokká válik; ez okozza, hogy a hizelgők itt becsületben állnak. Ezen demokrácia az a maga nemében, ami a zsarnokság a monarchiában. Itt is, ott is elnyomják a vagyonos embereket: a monarchiában az önkényes rendeletek, a demokráciában pedig az önkényes dekretumok. A demagógok és hizelgők egy úton haladnak, van köztük valami hasonlóság, ami őket összezavarja s egyenlő befolyással bírnak a hizelgő a zsarnokokra, a demagóg a népre, amely a zsarnokság állapotára sülyedt. A demagógok okai annak, hogy a souverainitás tekintélye a dekretumokban van és nem a törvényben, azáltal, hogy mindent a népre vezetnek vissza; ebből következik, hogy hatalmasokká válnak, minthogy a nép úr mindenekben, ők maguk pedig urai a népnek… Tehát joggal mondhatjuk, hogy az ilyen uralom demokrácia és nem köztársaság; mert ott, ahol a törvények nem uralkodnak, nincs köztársaság. Valóban, a törvény tekintélyének minden dologra ki kell terjednie… Következőleg, – ha a demokráciát a kormányformák közzé lehet számítani – világos, hogy az olyan uralom, amelyben minden dekretumok által szabályoztatik – még nem is demokrácia, mert a dekretum sohasem birhat általános jelleggel, mint a törvény.»

A régi és modern szociológusok közti összes különbség – helyesen felfogva – abban áll, ami az évszázados törvény, vagyis a tulajdonképeni törvény és az alkalmi törvény, vagyis a dekretum közt van; továbbá abban, ami egy coordinált törvényhozás részét képező törvény, vagyis az igazi törvény és azon alkalmi törvény közt van, amely nem egyéb, mint dekretum, végül abban, ami a mindenkorra hozott – vagyis az igazi törvény és azon alkalmi törvény közt van, amely analog a zsarnok velleitásaival és mindenben hasonlatos ahhoz. Midőn a régi és modern szociológusok törvényről beszélnek, nem beszélnek egy és ugyanazon dologról, s ez okoz annyi ellenkező felfogást. Midőn a modern szociológus törvényről beszél ez alatt a közakaratnak ilyen és ilyen kelet alatti, pl. 1910. évi kifejezését érti. A régi szociológus előtt a közakaratnak ilyen kelettel való kifejezése például: II. évi 73-ik Olympiád41 nem törvény, hanem dekretum. A törvény náluk: Solon, Lycurgus vagy Charondas42 törvényének egyik szakasza. Valahányszor egy görög vagy római politikus ezen szavakat mondja: törvények által kormányozott állam, ne fordítsuk le ezt másképen, ne magyarázzuk másképen: ez alatt egy nagyon régi törvényhozás által kormányozott államot akar érteni, amely nem változtatja meg ezen törvényhozó hatalmat. Ez adja meg valódi értelmét a törvények híres személyesítésének a Phedonban,43 amely együgyűség volna, ha a görögök a «törvények» alatt azt értették volna, amit mi értünk ezen szó alatt. Kifejezése a törvény a nép közakaratának? Ha igen, miért tisztelné azt Socrates, aki utálja a népet, ő aki egész életén át – még büntető pörében is gúnyolja a népet. Ez képtelenség volna. Ámde a törvények nem dekretumok, amelyeket a nép Socrates életében hoz, hanem törvények, melyek az államot oltalmazzák mióta létezik, olyan törvények ezek, amelyek ősrégi bálványai az államnak.

Ezen törvények tévedhetnek, bizonyság erre az, hogy ezek alapján Socratest halálra ítélhették; de mégis tekintélyben állottak, tiszteletben tartották és sérthetetlenek voltak, minthogy oltalmazói voltak az államnak évszázadok óta és védelmezői voltak magának Socratesnek is addig a pillanatig, amíg azokkal visszaélve, ellene nem fordultak.

A köztársaság – tehát ha elfogadjuk Aristoteles kifejezését – az a nép, amely engedelmeskedik a törvényeknek és midőn engedelmeskedik azoknak, ez azt jelenti, hogy engedelmeskedik ősei írott törvényeinek. Tehát ez nem egyéb, mint arisztokrácia; mert az, hogy nem csupán azoknak engedelmeskedik, akik az ősök hagyományait képviselik, t. i. a nemességnek, hanem maguknak az ősöknek is, azok gondolatainak, amelyek egy öt évszázados törvényhozásban vannak lefektetve, ez inkább arisztokratikusabb magatartás, mint ha az arisztokratáknak engedelmeskednék. Az arisztokraták mindig félig a hagyományokhoz, félig saját korukhoz ragaszkodnak; a négyszáz esztendő óta fennálló törvény négyszáz esztendős és ez semmi egyebet nem jelent. A törvénynek engedelmeskedni úgy, amint azt a régi szociológusok is tették, nem azt jelenti, hogy Scipiónak44 engedelmeskedem, akivel a via sacran45 találkozom, hanem azt, hogy az ő nagyatyja ősének engedelmeskedem. Ez ultraarisztokratikus! tökéletesen az! A törvény arisztokratikus, demokratikus csupán a dekretum, az alkalmi törvény. Ezért beszél Montesquieu mindig féken tartott, elnyomott s végeredményben törvények által fenntartott monarchiáról. Vajjon mit akar ez jelenteni az ő idejében, amidőn a «közakarat» nem nyer «kifejezést», amidőn ennek következtében a monarchia sem lehet korlátolva törvények, a közakarat megnyilvánulása által, – olyan korban, amelyben a királyságot illeti a törvényhozó hatalom, mely törvényeket hoz, következésképen azon törvényekkel, melyeket ő maga hoz, leronthat s újraalkothat, – nem lehet őt korlátozni?! De hát vajjon mit akar ez jelenteni? Ez azt jelenti, hogy «törvény» alatt Montesquieu – épen úgy mint a régi szociológusok – akiket sikerrel tanulmányozott – az ő idejében fennálló uralom előtti régi törvényeket érti, az ősmonarchia régi törvényeit, – (melyeket «alaptörvényeknek» nevez) s amelyek hozzá kapcsolják s kell is hogy hozzá kapcsolják a jelenlegi monarchiát, amelyek nélkül hasonlóvá lenne a zsarnoksághoz, vagy a demokráciához. A törvény lényegében arisztokratikus. A kormányzottakat a kormányzók által kormányoztatja, a kormányzókat pedig az elhúnytak által. Az arisztokráciának épen az a kormányforma a lényege, amely az élőkre származik át az elhúnytakról, akik már életükben tekintettel voltak a jövő nemzedékre. Az arisztokrácia a szó helyes értelmében a húsból való arisztokrácia, a törvény pedig szellem-arisztokrácia; a szó tulajdonképeni értelmében vett arisztokrácia az elhúnytakat a hagyomány, az örökösödés, a nyert tanítások, az átszármaztatott nevelés, nemkülönben a véralkat és jellem fiziológiai átöröklése által képviseli; a törvény nem képviseli az elhúnytakat, a törvény: maguk az ősök; a törvény az ő gondolataiknak lefektetése a törvényszövegbe, amely nem változik, vagy csak észrevétlenül változik.

Az a nemzet, amely ősi arisztokratikus előkelőségeit megőrzi és amely diszkrétül, kiméletesen és fokozatosan új embereknek óvatos befogadása által újítja meg azokat, arisztokratikus rendszer szerint és arisztokratikus szellemben jár el. Ugyanezen eljárás által határozottan arisztokratikus, sőt arisztokratikusabb azon nemzet, amely régi törvényhozását a legnagyobb kegyelettel őrzi meg s amely azt megifjítja és megújítja diszkrétül, kiméletesen és körültekintéssel, fokozatos hozzáadása által azon új törvényeknek, amelyek mindig tartalmaznak valamely új szellemet s valamit a régi szellemből. Homines novi, Novae res. A homo novus azon embert jelenti, akinek nincsenek ősei, s akit érdemeiért kell azok közé sorozni, akiknek vannak őseik. A novae res alatt oly dolgokat értünk, amelyek átmenet nélküliek és ez a forradalmat jelenti. Az új dolgokat csak részletekben, észrevétlenül és fokozatosan szabad bevezetni a régi dolgok mellett, miként az «új embereket» a régi emberek testületébe. Az arisztokrácia arisztokratikus ugyan, de a törvény még sokkal arisztokratikusabb. Ime ezért természetes ellensége a demokrácia a törvényeknek, s csakis a dekretumokat képes eltürni.

Az ország képviseletének a kontárok, nemkülönben a szenvedélyesek – tehát a kétszeresen kontárok számára való fenntartása, az országnak olyan képviselete, amely a kormányzás és adminisztráció körében mindent maga akar elvégezni, de mindent rosszúl végez el s a kontárságot és a szenvedélyt terjeszti el a főtényezők a modern demokráciában; ime hova jutottunk el annak tüzetes méltatásában.