Ez még nem minden, a kontárság sokkal tovább terjed részint a logikai következetesség – részint mételyezés folytán. Nevetve jegyezték meg – mert komikus, mint minden tragikus dolog, amelyet humorosan veszünk, – hogy nagy ritkaság miszerint a miniszterség olyan embernek adassék, aki arra hivatott lenne; hogy rendszerint a közoktatásügyi miniszterséget ügyvédnek, a kereskedelmi miniszterséget írónak, a hadügyi miniszterséget orvosnak adják és hogy Beaumarchais46 sokkal inkább megadta kellő formuláját a demokráciának, mint az abszolut monarchiának, ezt mondván: «szükség volt számfejtőre: elnyerte egy jó táncos».

Ez a dolog annyira szokásos, hogy mintegy visszaható ereje van a tömeg történeti eszmekörében.

Négy francia közül három meg van győzödve arról, hogy Carnot47 «polgárember» volt és ez sokszor megjelent nyomtatásban is. Vajjon miért? Azért, mert nem tudták elképzelni, hogy a demokráciában a hadügyminiszterség katona által töltethessék be s hogy a conventbeliek48 képesek lettek volna katonatisztre bízni a hadügyminiszterséget; ez sokkal inkább paradoxnak látszik mintsem, hogy igaz legyen.

A hivatalnokok hivatástalansága címén való különös adományozása a miniszterségeknek az első pillanatra nem látszik egyébnek, mint a hivatástalanság istennője egyszerű játékának s ravasz-szellemes kacérkodásának. Van benne valami, de nincs épen – és teljesen így. A miniszteri állások rendszerint ekként töltetnek be, mert arról van szó, hogy aki a minisztériumot megalakítja, megadja a hatalom egy részét a többség mindazon csoportjának, amelyre támaszkodik. A minisztériumot megalakító politikus nem tekinthet a szakszerűségre és a miniszteri állásokat a politikai és nem a szakszerű rátermettség szempontjából osztja szét; az eredmény az, amit megjelöltem; az egyetlen miniszterség, ami észszerű módon töltetik be az, amelyet a minisztertanács elnöke tart fenn a maga számára és foglal el; még így is gyakran – hogy valamely jelentékeny politikai személyiséget megtartson – átengedi neki azt s ő maga egy olyat foglal el, amelyben nem bír jártassággal.

A következmények ezek: minden nem hivatásos ember által vezetett minisztériumnak olyan vezetője van, aki ha lelkiismeretes, ott tanulja meg mesterségét, amelyben már régen mesternek kellett volna lennie, vagy ha kevésbé lelkiismeretes, vagy ha kényszerítve van – pedig mindig kényszerítve van – minisztériumát az általános politikai és nem a gyakorlati eszmék szerint vezeti. A hivatástalanság tehát – bizonyos tekintetben – megkétszereződik.

Hallgassuk meg azon beszédet, mellyel egy új földmívelésügyi miniszter személyzetének bemutatkozik, nincs ebben másról szó, mint az 1789-ik év elveiről.

Centralizált országban tehát a maga ügykörében mindent a miniszter végez. Mindent a nemzeti képviselet nyomása alatt tesz, de mindent ő tesz; ő hozza az összes határozatokat; előre láthatjuk milyenek lehetnek ezek. Néha annyira kívül esnek a törvényen s annyira ellenmondásban állanak azzal, hogy már keletkezésükkor holt betűk. A miniszteri körrendeleteknek gyakran van ezen különös törvénytelen jellegük. Ez nincs másképpen és meg is szünnek; de mélységes rendetlenséget idéztek elő az egész adminisztráció körében.

A mi a kinevezéseket illeti, ezek – miként jeleztem – politikai befolyás szerint történnek, anélkül, hogy megjavíthatók volnának akkor, midőn nagyon jogellenesek és hibásak a minisztériuma dolgai és emberei felől teljesen tájékozott valamely miniszter hivatottsága folytán, aki ezt mondaná: «különben még se menjünk odáig».