Csak alig nehány évvel is ezelőtt, igen jó ismeretségben voltam egy dámával, kit Walpole Horace megkért, a kinek pedig I. György is tapogatta fejét. Ez a dáma kopogtatott Dr. Johnson ajtaján; barátságos lábon állt Foxszal, a szép Devonshire Georginával s III. György korának ama pompás Whig pártjával; ismerte Queensberry herczegasszonyt, Gray és Prior pártfogóját, Anna királynő udvarának bámult ifjú szépségét. Sokszor, midőn megfogtam kedves öreg barátnőm kezét, ugy tetszett nekem, mintha ezáltal a világfiak és elmésség ama rég eltünt társaságaival érintkezném. Hétszer húsz esztendőre tekinthettem vissza – mintha láttam volna Brummellt, Selwynt, Chesterfieldet s az élvek embereit; Walpolet és Conwayt, Johnsont, Reynoldst, Goldsmitht; Northot, Chathamet, Newcastlet; II. György szép udvarhölgyeit; I. György német udvaronczait, – mikor Addison volt az állam-titkár; az udvart, hol Steele Rikinek is volt hivatala, – hova a nagy Marlborough hozta heves és ingerlékeny mátkáját; mikor még Pope és Swift és Bolingbroke éltek és irtak.

Egy ilyen terjedelmes, életteljes és fényes társaságnak lehetetlen, hogy négy rövid fejezetben tökéletes rajzát adja az ember. De vethetünk egy-egy pillantást ide is oda is, a Györgyök ez elmult világába, hogy lássuk: milyen volt életök és udvaruk; megnézhetjük környezetüket, s meg az elmult szokásokat, divatokat, mulatságokat s összehasonlithatjuk a mieinkkel.

Ennyit inkább csak bevezetésképen akartam mondani, mivel félreértés is merült föl e felolvasások tárgyára nézve, s volt a ki hibáztatott, hogy miért nem adtam komoly történelmi értekezéseket, a mit pedig soha még csak megkisérteni sem jutott eszembe. Nem háborukról, politikáról, állam-férfiakról és állami rendszabályokról akartam én itt felolvasásokat tartani: hanem az volt szándokom, hogy lerajzoljam a régi idők szokásait és életmódját; hogy a régi társaságról fecsegve kedvesen töltsünk el pár órát; s egy csomó nappal és éjjel kedves olvasmányának eredményével igyekezzem megröviditni hallgatóim nehány téli estéjét.

Azok közt a német fejedelmek közt, kik Luther idejében uralkodtak, volt a cellei Ernő herczeg is, kinek ifjabbik fia: Lüneburgi Vilmos, őse volt a dicső Hannover háznak, Nagy-Britannia jelenlegi uralkodóinak. Vilmos herczeg Cellében tartá udvarát, egy kis, tizezer lakóú városban, a Hamburg-Hannoveri vasút mellett, nagy homok síkság közepett, az Aller partján. Mikor még Vilmos herczeg itt székelt: nagyon szerény egy helység volt ez, mind csupa faházakból, egy nagy téglából épült templommal; ezt a herczeg szorgalmasan is látogatta s ebbe temetkeztek: ő is, családja többi tagjai is. Igen vallásos egy ur volt ő, s ezért kegyes Vilmosnak is nevezte kevés számú alattvalója, kik fölött mind addig uralkodott, mig a sors meg nem fosztá szemevilágától és eszétől. Későbbi napjaiban még volt néha a jó herczegnek egy-egy világos pillantata, a mikor egykori kedvencz zsoltárait játszatta el zenészeivel. – Az embernek önkénytelenül is eszébe jut róla egyik utódja, ki kétszáz évvel később, megvakulva, elöregedve, megtébolyodva: Händel dallamait dudorászta, a windsori kastélyban.

Kegyes Vilmosnak tizenöt gyermeke volt, nyolcz lánya és hét fia, s ezek, mivel a rájok szállott örökség csekély volt, sorsot vetettek, hogy az döntse el, melyikök házasodjék meg, s tartsa fenn a Guelphek vitéz nemzetségét. A sors György herczeget érte, a hatodik fiut. A többi agglegény maradt, vagy balkézre házasodott, az akkori idők fejedelmi szokása szerént. Sajátságos egy kép –: a mint az öreg herczeg meghal, fából épült székvárosában, hét fia pedig sorsot vet, hogy melyik örökölje és adja tovább Brentford koronáját.

György herczeg, a szerencsés nyertes, béutazta Europát, s Erzsébet királynő udvarát is útba ejté; 1617-ben pedig megtért s darmstadti nejével Celleben telepedett le. Többi fivére is mind Celleben lakott, gazdálkodás kedveért. Azután pedig – és nem is sokára – mindnyájan meghaltak – mind, ezek a derék herczegek: Ernő és Keresztély, Ágost és Magnus, György és János – s valamennyi ott túl van eltemetve, a brentfordi téglatemplomban, az Aller homokos partjai mellett.

Dr. Vehse kedves egy képet rajzol herczegeink cellei életmódjáról. „Midőn a trombita megszólalt a tornyon“, parancsolja Keresztély herczeg – t. i. reggel kilencz órakor s délután négykor, mindenkinek az asztal mellett kell ülnie, s a ki nincs ott: hoppon marad. Egyetlen egy cseléd sincs – haneha valahova elküldték – a kinek szabad lenne a konyhában vagy pinczében ennie vagy innia; sem a kinek – különös engedély nélkül – lovát a herczeg takarmányából szabadna megetetnie. Mikor az ételt fölhozták a palotára, egy apród jár körül, s mindenkit megkér, hogy se csendet, se rendet ne bontson, megtiltva minden káromkodást, esküdözést és durváskodást; úgy szintén a kenyér, csont és hús hajgálását vagy zsebre dugását. A csatlósok minden reggel, hét órakor, kikapják reggeli levesöket, s evel, valamint az ebéddel, italbeli járandóságukat – minden reggel, kivéve a péntek napot, mert akkor prédikáczió van és ivás nincs. Minden este kijár a sörük, lefekvéskor pedig az álomital. A pinczemesternek külön rendeleti van, hogy sem úrnak, sem szolgának meg ne engedje, hogy a pinczébe tegye lábát: bor csak a herczeg, vagy a kanczellárius asztalára kerül; a tisztességes jó öreg Keresztély herczeg pedig minden hétfőn reggel kirendeli, hogy a számadásokat meg kell késziteni, és hogy a konyha, a bor- és sörpincze, a sütőház és istáló költségvetését össze kell állitani.

György herczeg – az, a melyik megházasodott, nem maradt otthon, hogy neki is része legyen a sörben, borban és prédikácziókban. Elment oda, a hol harczolni s valamit szerezni lehetett. Szolgált mint tábornok az alsószász kerület sergében, a protestans seregben; onnan átment a császáriakhoz, s harczolt ezek?1) sorában Német- és Olaszországban; aztán mikor Gusztáv Adolf Németországba tört: György svéd tábornoknak csapott fel, és elfoglalta a hildesheimi kolostort, mint zsákmány-részét. Ekkor aztán – 1641-ben – meghalt György herczeg, négy fiat hagyva hátra, s ezek közül a legfiatalabbtól származnak a mi Györgyeink.

György herczeg e gyermekeinek idejében, úgy látszik, hogy Celle egyszerü erkölcsei kimentek divatból. A második fiú mindig csak Velenczében lakozott, s ott vidor – gyalázatos életet élt. A tizenhetedik évszáz végén ez volt a legvigaságosabb város, s a katonák ide özönlöttek a hadviselés után, épen mint a szövetséges harczosok 1814-ben Párisba özönlöttek: magasan játszani, mulatni, s résztvenni mindenféle istentelen vigaságban. A mi herczegünk is megkedvelvén Velenczét és gyönyöreit: olasz énekeseket és tánczosnőket hozott magával a régi, csöndes Cellebe, – s a mi még ennél is roszabb volt: odáig szállott le, hogy egy, magánál sokkal alantabb születésü franczia nőt vett el – D’Olbreuse Eleonórát, s ettől származott a mi királynőnk. Lenóra lányának két öröksége volt: a szépség és nagy vagyon, s ez föllángitá unokatestvérét, hannoveri György Lajost, hogy elvegye; de aztán szépségével meg gazdagságával szomorú egy véget ért.

Igen messze vinne, ha elbeszélném: hogyan osztotta fel György herczeg négy fia közt vagyonát, s hogyan került a végén minden birtok a négy közül a legfiatalabbik fiának kezére. Ez öltő alatt majdnem hogy kimult a családból a protestans hit, – s ugyan honnan keritettünk volna akkor királyt Angliába?

A harmadik testvér is Olaszországba ment élvezeteket keresni, hol a papok őt, s ráadásúl protestans káplánját is megtéritették. Megint misét mondtak Hannoverában, s olasz sopránok vartyogták deák verseiket, azon hymnusok helyében, melyeket Kegyes Vilmos és Luther Márton énekeltek. XIV. Lajos, mint más megtérteknek, neki is zsiros évdijt adott. Egész sereg franczia, s csillogó franczia erkölcsök lepték el herczegünk udvarát. Ki nem lehet számitani, mennyibe került Németországnak ez a királyi szenteskedő. Minden fejedelem csak a franczia királyt utánozta; mindeniknek megvolt a maga Versailles-ja, Wilhelmshöhe-je vagy Ludwigslust-ja, a maga udvara minden ragyogványaival; szobrokkal teleállogatott kertje; a maga forrásai, vizmüvei és Trytonai; szinészei, tánczosnői, énekesei, zenészei; háreme és ennek lakosai; gyémántjai és herczegi birtokai, a hárem lakói számára; oriási ünnepélyei, játékasztalai, tornái, álarczos menetei, egy álló hétig tartó lakomái, melyekre a nép zsebe adta a pénzt, ha ugyan volt még nyomorúlt fejüknek pénzök; ha pedig nem volt: fizettek testökkel és vérökkel, mert gazdáik és mestereik ezerenként adták el őket, katonákba kártyáztak, s sokszor egy lapra egy egész ezredet tettek fel; egy tánczosnő gyémánt nyaklánczáért egy század katonát adtak s – úgy szólván – egész népüket a zsebökben hordozták.

A látvány valóban borzasztó, ha az ember – a mult évszáz elején irott uti rajzok nyomán – az akkori Europára vet egy pillantást: kiélt, zsirjokból kivetkőztetett, kirablott pusztaságok; félig leperzselt gunyhók s reszkető parasztok, a sovány termést összekapargatva, vagy csordáslag vánszorogva, nyomukban egy csomó szurony, meg káplár, pálczákkal és kilencz farku macskákkal (kancsuka), kaszárnyákba terelve a nyomorultakat. Mellettök pedig ő fensége vágtat el; aranyos hintaja zötyög a mély kátyukban, ő pedig szidja a kocsist mint a bokrot, hogy nem siet eléggé a székvárosba; épen e mellett pedig – de elég távol a polgárok és iparosok lármájától és zakatájától – ott fekszik Wilhelmslust vagy Ludwigsruhe, Monbijon vagy Versailles – alig tesz különbséget hogy melyik – közel a városhoz; a koldusbotra jutott vidéktől erdők választják el e roppant, ocsmány, aranyos, szörnyeteg márvány palotát, s itt van a fejedelem, az udvar, a felczifrázott kertek, a roppant vizmedenczék meg szökőkútak és az erdő, melyben a vadat elrongyollott parasztoknak kell hajtaniok (halál fejökre, ha csak egy szál tollúhoz is nyulnak); és a vidor vadász sereg tovalebben aranyos, skárlát egyenruhájában; és elől robban a fejedelem, harsogtatva királyi kürtjét; és kisérete: az urak és dámák utána; és a szarvas ledobban; és a fő vadász-mester trombiták recsegése közt nyújtja át a vadászkést; és itt az ideje: az udvar hazamegy, hogy asztalhoz üljön; és a mi nobel utazónk, kinek épen fölnyitjuk uti-rajzait, legyen az báró Pöllnitz vagy gróf Königsmarck, vagy Seingalt lovag ő kegyelmessége, látja a mint a menet fölcsillan az erdő kikent-fent útain, és elsiet a legközelebbi fogadóba és bejelenteti úri nevét az udvar-mesternél. Ekkor a mi nemesünk zöldbe és aranyba vagy vörösbe és ezüstbe veti magát, a legdrágább párisi divat szerént, a kamarás pedig bevezeti, hogy meghajthassa magát a kedélyes fejdelem és kegyelmes fejdelem asszony előtt; hogy bemutassák e legelőbbkelő uraknak és hölgyeknek; azután jő a vacsora és a fáró-bank, s elveszt vagy nyer – egy ültőhelyében – ezer darab aranyat. Ha az udvar német, még egy jó adag részegséget is adhatsz e fő-úri élet rajzához; de akár német, akar franczia, akár spanyol – ha palotád ablakából túl nézhetsz az erdők borotvált pagonyain: megláthatod a nyomort; az éhség ott olálkodik a kopasz falvak körül, számitás nélkül folytatván valami kis koldus gazdaságot; kavicsos földeket szántogatván elcsigázott barmocskájával, vagy remegve kalászván össze a szegény termést. Erős Ágost potrohosan és röhögve ül trónján; egy ökröt az öklivel is le tud ütni, s majdnem egészen meg is enni; kedvese, von Königsmarck Aurora, a világ legkedvesebb és elmésebb teremtése; gyémántjai a legnagyobbak és legcsillogóbbak a föld kerekségén, s lakomái csak oly fényesek, mint a versailles-iak. A mi Lajost, a nagyot, illeti: ő már nem is halandó. Emeld szemeidet tisztelettel hozzá, s nézd meg, hogy szemlélgeti Fontanges vagy Montespan asszonyt tornyos parókája alól, a mint végig lépdel a nagy csarnokon, hol Villars és Vendome, Berwick, Bossuet és Massillon támogatják a falakat.

Lehet-é udvar fényesebb, lehetnek-é nemesek és lovagok pompásabbak és deliebbek, s dámák szeretetreméltóbbak?? Uralkodót: nagyobbat, és parasztot: nyomorultabbat, kiéhezettebbet, mint az ő alattvalóját, keresve sem lehetne találni. Ezt a két jellem-képet (typus) ne felejtsük el, ha helyesen akarjuk a régi társadalmat megitélni. S megemlékezzünk a dicsről és lovagiasságról is? Igen! emlékezzünk a kecsről és szépségről, a fényről és csiszolt szokásokról; a fontenoyi előzékeny udvariaskodásról, hol a franczia csatarend fölkéri az angol sorokat, hogy ők lőjenek először; az öreg királynak és tábornagyának: Villarsnak derék kitartásáról, ki az utolsó serget a kincstár utolsó tallérán szereli föl és kiáll Denainnél, ki az ellenségnek, hogy győzzön vagy meghaljon Francziaországért. De e királyi fény körül egy nemzet hever, bilincsre verve, kifosztva. Nem látunk mást, csak jogaikból kiforgatott népeket, elpusztitott községeket, letiprott s majdnem megsemmisitett hitet, igazat, forgalmat – sőt, még a királyság kellős-közepében is, mily borzasztó elvetemedettséget és gyalázatot, milyen bűnöket és aljasságokat! Sokszor a legegyügyűbb rima előtt bókolnak a legnemesebb férfiak s a legbüszkébb nők a világon; sokszor egy szerencsétlen provinczia árát kapcsolja a király egy gyémánt füzérben kedvese hó-nyakára. A mult évszáz első felében, mondom, igy volt ez az egész Europában. Szászország csak oly pusztaság, mint Pikárdia vagy Artois, – s Versailles csak épen hogy nagyobb, de nem roszabb, mint Herrenhausen.

Az első hannoverai választó fejedelem volt az, ki azt a szerencsés házasságot kötötte, mely bennünket, Britannokat, az uralkodó Hannover-ház nemzetségével ajándékozott meg. Kilencz év multán, hogy Stuart Károly feje porba hullt, unoka húga: Sófia, egy másik szerencsétlen, trónvesztett fejedelemnek, a pfalczi választónak, számos gyermekei közül egyikhez: braunschweigi Ernő Ágosthoz férjhez ment, soványka hozománya közt magával vivén a három királyság koronájára való jogigényét is. Sófia a szegény frigyesnek, Csehország egy télig tartó királyának leánya a legszebb, legvidorabb, a legeszesebb, a legravaszabb s a legmiveltebb asszony volt a világon. A szeretetreméltó, szerencsétlen Stuart Erzsébet többi lánya áttért a katholika egyházba, de Sófia – családja szerencséjére – állhatatos maradt, nem mondhatom ugyan, hogy hiven a reformált valláshoz, de legalább másra nem állott át. A franczia királyék egyik ügynöke: Gourville, maga is hitehagyott, megkisérté őt is, férjét is, hogy az igaz hitre téritse; de – a mint beszélte nekem – egyszer azt kérdezte a hannoveri anya-herczegasszonytól, hogy lánya – akkor olyan tizenhárom éves csinos kis teremtés – miféle vallásu? s a herczegasszony azt felelte, hogy most még egyik valláshoz sem tartozik. Meg akarják várni, hogy lássák miféle vallásu lesz jövendőbelije: protestans vagy katholikus? mert majd a szerént tanittatják! A herczeg pedig, végighallgatván Gourville tanácsait, kinyilatkoztatta, hogy valami változás csakugyan üdvös lenne családjára nézve, de ő maga már igen öreg a cserélgetésre.

Ennek a ravasz asszonynak olyan éles szemei voltak, hogy még azt is tudta: hogy kell azokat bizonyos alkalmakkor lesütni, s hogy kell szemet hunyni férjének: az osnabrüki püspöknek és hannoveri választónak sokféle botlásaira. Mert bizony – más uralkodóknak példájára – őkeme sem ijedt meg a mulatságoktól, – ő is vidor egy fejedelem volt, nem vetette meg sem a tálat, sem a kancsót; ő is jó szivvel ellátogatott Olaszországba, mint előtte testvérei; s olvashatjuk róla: hogy adott el 6700-at hannoveránusai közül, nyugodt lélekkel, a velenczei köztársaságnak. Ezek aztán nagy vitézen indultak Moreára, Miksa herczegnek, Ernő fiának, vezetése alatt, de csak 1400 látta meg ismét közülök hazáját. Bizony, a német fejedelmek kiterjedt kereskedést űztek ez áru-czikkel. Hiszen emlékezhetünk: hogyan vásárolta meg III. György kormánya a hassiaiakat, s hogy használtuk ezeket az amerikai függetlenségi háboruban!

Az aranyok, melyeket Ernő herczeg katonáiért kapott, a legragyogóbb mulatságok egész hosszú sorára mentek fel. De azért a joviális fejedelem jó gazda volt s a maga érdekeit soh’ sem téveszté szem elől: megszerezte magának a választó-fejedelemséget; legidősb fiát: Györgyöt összeházasitotta Cellei szép unokahúgával, – s elküldözgetvén fiait, seregek élén a harczba – most ezen, majd azon a párton – vigan élte világát, mulatott, terveket koholt egyre-másra, ez a jókedvü s elég bölcs, de félek nem elég erkölcsös fejedelem, a mint hogy félek: ebből a fajtából nem sok példánynyal lesz alkalmunk e felolvasások folytán találkoznunk.

Ernő Ágostnak összesen hét gyermeke volt, kik közül egyik-másik nem a legjobb csont volt, s revoltált a választó-fejedelem által behozott első-szülöttségi és vagyon-nemosztási rendszer ellen. „Gusztika“ – irja a választó-fejedelem asszony második fiáról – „a szegény Gusztika ki van tagadva, s apja nem akar neki többet semmit adni. Nappalonta mosolygok, de az egész éjen át sirok e miatt, mert bolondja vagyok gyermekeimnek.“ A hat közül három a harcztéren esett el törökök, tatárok és francziák ellen. Az egyik összeesküvést forralt, fellázadt, Romába menekült, egy ügynököt hagyva maga után, kinek fejét lecsapták. A lány, kinek első neveltetéséről már fennebb emlékeztünk, a brandenburgi választófejedelemhez ment férjhez, s igy vallása a végén is a protestans lett.

Sófiának, a választó-fejedelem asszonynak egyik unoka húga – kit rávettek volt, hogy vallását elhagyja, s Orléans herczeghez, a franczia király testvéréhez, menjen; a ki különben derék asszony volt, s jó szive mindig barátjainál s jó, öreg Deutschland-jában mulatott, lett légyen kis, pohos teste Párisban vagy Marlyban vagy Versaillesban – roppant kiterjedésü levelezésében, (– egy része német és franczia nyelven meg is jelent –) egy csomó vonást hagyott számunkra a választó-fejedelem asszony és fia György arczképéből. Erzsébet Sarolta – az unokahúg – épen Osnabrükben volt, midőn György (1660-ban) született. Csak alig tudta kikerülni a megsupráltatást, hogy e nevezetes napon láb alatt volt. Ugy látszik, sem a kis Gyurkát, sem a felnőtt Györgyöt nem igen szivelhette, mert ugy rajzolja le, mint akadékos, kemény szivü, hideg és hallgatag embert. Hallgatag lehetett, s nem oly életvidor egy fejedelem, mint atyja, – de aztán okos, megfontoló, önző potentat is volt, ki szeretett a maga lábán járni, ügyeit maga végezte és saját érdekét nagyon is jól meg tudta választani.

Még atyja életében, a nyolcz vagy tizezernyi hannover sereg élén, szolgálta ez a György a császárt a Duna mentén, a törökök ellen, Bécs ostrománál, Olaszországban, a Rajna mellett, – s mikor aztán ő következett a választó-fejedelemségbe: saját ügyeit is nagy eszélyességgel és ügyességgel folytatá. De szerették is jó hannoveranusai; nem sokat mutogatta érzelmeit, hanem szive mélyéből sirt, midőn elhagyá őket, ezek pedig örömükben sirtak, ha aztán visszatért. Midőn (angol) királyi székét elfoglalá is: csudálatos eszélyesen és hidegvérüen viselte magát; a világért sem fuvalkodott föl, – mert volt esze s meggondolta, hogy ki tudja mikor jön el a napja, s megint le kell szállnia róla. Csak bérlőnek tekintette magát s igyekezett minél jobban felhasználni azt a rövid időt, melyet St. Jamesben vagy Hampton Courtban tölthet; fosztogatott is biz’ ő, mi tagadás, s megosztotta a zsákmányt német kiséretével, – de hát mit is lehetett mást várni egy olyan fejedelemtől, ki odahaza fejenként ennyi s ennyi aranyért adhatá el alattvalóit és soha sem jutott eszébe, hogy ezért lelkiösmerete felszólaljon. Nekem úgy tetszik, hogy jó egy adag ravaszság, eszély sőt mérséklet is tünik ki minden tettéből. A német protestans olcsóbb, jobb és kegyesebb király volt, mint a katholikus Stuart, kinek székét elfoglalá, – és annyiban méltányos volt Angliához, hogy hagyta, hogy maga kormányozza magát.

Midőn e felolvasásokat tervezém: kötelességemnek ismerém, hogy meglátogassam azt az utálatos bölcsőt, melyben Györgyeink felnevelkedtek. Az öreg Hannover városa, elhiszem, szép kicsit változhatott azóta, hogy György Lajos elhagyá. Herrenhausen kertjei és pavillonai aligha mások lettek azon naptól óta, midőn Sófia, a pohos, öreg választó-fejedelem asszony, utolsó sétája alkalmával összerogyott bennök, csak nehány nappal előzvén meg a sirba-szállásban II. Jakab lányát, kinek halála nyitotta meg az útat Angliába, a braunschweigi Stuartok számára.

A két király Györgynek és atyjuknak, Ernő Ágostnak, egészen királyi fogalmaik voltak a házasságról, – és XIV. Lajos, Versaillesban, s II. Károly, St. Jamesben, aligha jobban kitettek magokért, mint ezek a német szultánok, kis városkájukban, a Leina partjain. Megnézhetitek a herrenhauseni nagyon is kezdetleges szinházat, melyben a Platen-ek tánczoltak, álarczos meneteket rendeztek s énekeltek a választó és fiai előtt. Ott vannak most is ugyanazok a kő dryadok és faunok, átcsillanva a lombok közt, még most is vigyorogva és fujva hangot nem adó sipjaikat – épen, mint akkor, midőn kimázolt nymphák aggattak virágfüzéreket reájok, a sűrü arkadok alatt aranyozott kampókkal jelenve meg, aranyozott szarvú kosokat vezetve; midőn Dianának vagy Minervának öltözve repülő kocsikból szállottak ki, és a harczból visszatérő fejdelemnek mérhetetlen mennyiségü allegoriai bókokat mondottak.

Csudálatos egy állapota volt akkor az erkölcsnek és politikának Europában: az egyeduralmi elv diadalának különös következményeül. A feudalismus már le volt verve, a nemesség – a királylyal folytatott örökös versengésében – jó formán a rövidebbet huzta már és a monarcha volt minden, mindenben. Kezdett már az istenek sorába emelkedni: a legbüszkébb s legrégibb nemesek cselédi szolgálatokat végeztek körüle. Ki ment elől a gyertyával, midőn XIV. Lajos feküdni tért? melyik kékvérü herczeg tartá a király ingét, midőn ő legkeresztyénibb felsége tisztát vett? – a tizenhetedik évszáz franczia emlékiratai tele vannak eféle részletekkel és a miattok folytatott vitákkal. S e hagyomány még most sem halt ki Europában. Sokan lehetnek köztetek, kik ott valának ama miriádok soraiban, midőn londoni kristály-palotánk fényes, látványos megnyitása volt, s láthattak ott két magos lordot, az udvar előkelő tisztjeit, ősrégi családfák ágait, kihimzett öltönyökben, érdemrendekkel mellükön, jelbotokkal kezükben, hátrafelé czurukkolva majdnem egy mért földnyire – mivel a királyi menet tartá bevonulását. Bámuljunk – haragudjunk – nevessünk ez óvilági czeremoniák miatt? Vedd úgy, a mint kedved tartja – szeszélyed szerént: megvetéssel vagy tisztelettel, boszankodva avagy elbúsulva, a mint épen tetszik. Gessler kalapja ott van a rúd tetején. Tisztelegj a korlátlan hatalom e jelzője előtt szivből jövő áhitattal, – vagy mogorva vállvonitásával a belenyugvásnak, – vagy fogvicsorgató hajlongásokkal, – avagy egy nyakas lázongó „Nem“-mel – húzd le saját süvegedet egészen a füledig, s tagadd meg levételét e felpaszomántozott bársony és rengő toll-bokréta előtt. Én nem teszek megjegyzéseket a néző magaviseletére, – én csak azt mondom, hogy Europa vásár-terén ott van még kitűzve Gessler kalapja s olyanok is vannak elegen, kik még mindig térdelnek előtte.

Képzelj esetlen, magos holland szobrokat a versaillesi márványok helyébe; képzeld a herrenhauseni vizműveket a Marlybeliek helyett; rakd meg az asztalokat disznófővel, töpörtyüs levessel, tüdősrétessel s más eféle csemegékkel a franczia cuisine helyett; képzeld, hogy tánczol Frau von Kielmansegge Kammerjunker gróf Quirinivel, vagy hogy énekel franczia dalokat a legborzasztóbb német kiejtéssel, – képzelj egy durva Versaillest: és ott áll előtted Hannover. „Immár a szépség országába jutottam“ – irja Wortley Mari, Hannoverből, 1716-ban: „itt minden nő arcza a szó teljes értelmében rózsaszin, homloka és nyaka hószin, szemöldöke szurok-fekete, melyek rendes járuléka szénsetét haj. Ezek közül a tökélyek közül egyik sem hagyja el őket egész halálukig s igen finom hatást tesznek a gyertyafénynél; de még is jobb’ szeretném, ha egy kissé nagyobb változatú szépek lennének. Ugy hasonlitnak egyik a másikra, mint Mrs. Salmon viaszalakjai „Nagy Britannia udvará“-ban, s épen oly nagy veszélyben forognak, hogy elolvadnak, mint azok, ha igen közel jutnak a tűzhöz.“ A hamis Wortley Mari azután való esztendőben látta e festett szerályát a hannoveri első Györgynek, hogy ez a britt trónra lépett. Nagy dolgok, nagy ünnepélyek voltak akkor. Itt látta Mari kisasszony második Györgyöt is. „Részrehajlás és hizelgés nélkül mondhatom“ – folytatja – „hogy fiatal herczegünknek mindazon előnyei megvannak, a mi csak az ő korában meglehet; elmés, eszes és oly megnyerő modorú, hogy épen nem szorul születésének előnyére, hogy szeretetreméltónak tartsák.“ Máshelyt is épen ilyen dicsériákat olvasok Frigyes walesi herczegre, II. György fiára; természetesen III. Györgyre is és még különösebb mértékben IV. Györgyre. Már akkor az volt a rendje, hogy a herczegek elvakitsák az embert, – s a nép szemei egész becsületességgel pislogtak e királyi fény előtt.

A fejedelmi udvar Hannoverben népes volt – s az akkori időhöz mérve elég szép fizetést húzott, – s a mi a legfőbb, olyan pontos fizetést, a milyennel kevés europai udvar dicsekhetett. Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha elmondom, hogy milyen formán volt e választói udvar összeállitva. A vérszerinti herczegek voltak az első osztályban; a másodikban a sereg egyetlen tábornagya (Pöllnitz szerént a hadjutalék 18000 főt tett, s ezenkivül még 14000-nyi sereg állt a választó zsoldjában). Ezután, illő sorral, következnek a polgári és katonai tekintélyek, a valóságos, belső, titkos tanácsosok, a lovassági és gyalogsági tábornokok – a harmadik osztályt képezvén. Aztán jőnek: a főkamarás, a fő udvarmesterek, a fő lovászmesterek, a lovassági és gyalogsági ezredesek, mind a negyedik osztályban, – le egész az őrnagyokig, a Hofjunkerekig vagy apródokig, a titkárokig vagy ülnökökig, le a tizedik osztályig – s ezek mind, mind csupa nemesség.

A lovászmester fizetése volt 1090 tallér; a fő kamarásé 2000 tallér – s egy tallér tehet, a mi pénzünk szerént, úgy másfél forintot. Kamarás volt kettő, és egy a herczegasszonynak; udvarnok öt és rendező is öt; apród tizenegy s külön személyzet a fiatal nemesek nevelésére – igy: egy igazgató, egy tanitó, egy Fechtmeister, vagy is vívó-mester és egy táncz-detto, ez utóbbi 400 tallérnyi szép fizetésre. Első udvari orvos volt három, 800 és 500 tallérra; egy udvari felcser, 600 tallérra; egy udvari orgona-mester; két zenész; négy franczia hegedűs; tizenkét trombitás és egy vadászkürtös – úgy hogy a zenében, világiban úgy, mint egyháziban, Hannover szükséget nem szenvedett. Komornyik volt tizenkettő, egyenruhás lokáj huszonnégy; egy maître d’hôtel és több konyha-felügyelő; egy franczia szakács; egy belső szakács; tiz szakács; hat kukta; két sült-mester vagy sült-felügyelő – (az ember önkénytelen oriási, lassan forgó nyársakra gondol, a mint a becsületes sült-mesterek kanalazzák reá a zsirt); pástétom sütő volt egy, fánk-sütő egy, – és végre konyhaszolgáló három, tizenegy tallérnyi szerény fizetésre. A czukrászatban volt négy czukrász (bizonyosan a hölgyek számára); hét tiszt a bor- és sör-pinczékben; négy sütő; és öt ember a kredencz-szobában. A „fenséges“ istálókban 600 ló állott – nem kevesebb mint húsz fogat a herczegi kocsik elé, egy fogatra nyolczat-nyolczat számitva; kocsis volt tizenhat; fullajtár tizennégy; lovász tizenkilencz; segéd tizenhárom, ezenkivül kovácsok, kocsi-mesterek, ló-doktorok és a többi istálói szolgálat. A nőcselédek nem voltak ily nagy számmal: fáj a szivem, mert a választói lak területén össze-vissza csak tizenkettőt, vagy tizennégyet találok, s az egész udvarra csak két mosóné mosott. Az eféle cselédeknek akkorban nem volt annyi dolguk, mint mai napság. Nem tagadom, én gyönyörködöm az eféle aprólékos krónikákban. Kedvem telik benne, ha benépesitem az óvilágot ezekkel a mindennapi alakokkal, lakókkal – nem pedig hősökkel, kik oriási tusákat küzdenek és már megfutamodott táborokat tüzelnek föl ismét a támadásra; sem államférfiakkal, kik setét kamarákba zárkóznak el, hogy fontos törvényekről vagy rémséges összeesküvésekről tanácskozzanak: hanem inkább olyan néppel, a mely mindennapi munkájával vagy kedvtelésével van elfoglalva. Szeretem elgondolni: mylord és mylady, hogy vadász az erdőben, hogy tánczol az udvarnál, vagy hogy hajlong ő magasságos fenségük előtt, a mint az ebédhez lépdelnek; vagy Jancsi szakácsot a processió élén, a mint hozzák az ebédet a konyhából; a vidor pinczérek hordják föl a pinczéből a palaczkokat; a köpczös kocsis előálla a nehéz, aranyos kocsival nyolcz tejfehér paripájával, bibor-bársony és maroquin hámokkal; a nyergesen fullajtár ül s egy pár vagy több kengyel-futó rohan a kocsi két oldalán, gömbölyü sipkával, hosszú, ezüst fogantyús pálczákkal, egyensúlyban tartván magokat velök, s fényes öltönyökben, aranynyal ezüsttel gazdagon kihányva. S mintha látnám a polgárok nejeit és lányait a mint néznek le az erkélyekről, – és a burgereket sörük és almaboruk mellett, a mint felállnak, süvegüket lekapják, midőn a menet fáklyások közt lépdel át a városon; a trombitások pozsgás pofája majd kihasad: úgy fújják; a lovagczizmás testőrök, ragyogó vérttel övezve, dobogó csataméneken ülve, egész sereggel szállitják ő felsége kocsiját Hannoverből Herrenhausenig, – vagy talán addig sem, mert lehet, megállnak Monplaisirnél, Platen asszony falusi lakánál, a székváros és a nyári palota fele utján.

Azokban a régi jó időkben, melyekről beszélek, midőn a közönséges embereket csordáslag hajtották és adták el, hogy küzdjenek a császár elleneivel a Dunánál vagy hogy felnyársalják Lajos király paraszt sergét a Rajna mentén: nemesek húztak udvarról udvarra, szolgálatot keresve egyik vagy másik fejdelemnél, s igen természetesen átvéve a parancsnokságot a paraszt tömeg fölött, mely küzdött és meghalt az előléptetés minden reménye nélkül. Nemes kalandorok járták az udvarokat rendre, hivatalt vadászva; de nem csak a nemes férfiak, hanem a nemes nők is ezt tevék, – s ha ez utóbbiak szépek valának, s ki birták nyerni a fenséges fejedelmek kegyes figyelmét: ott ragadtak az udvarnál s a Serenissimus vagy királyi felség kegyenczei lőnek s nagy összeg pénzeket és ragyogó gyémántokat kaptak; elnyerték a herczegi vagy marquise-koronát s több efélét, – s még ehez: nem is igen sokat vesztettek a közbecsülésből azért hogy ily úton nyerték meg előmenetelüket. Igy jött például Mdlle. de Quronailles, egy szép franczia hölgy, Londonba, mint XIV. Lajos személyes küldöttje, s a mi hálás népünk és monarchánktól jól fogadtatva, később mint Portsmouth herczeg asszonya figurált. Igy nyerte meg a szép Königsmarck Aurora is kóboroltában Szász Ágost szemeinek kegyét, s vált Szászország marsaljának anyjává, a ki bennünket jól kiporolt Fontenoynál; s ugyancsak ily módon ment a szeretetreméltó Messenbach testvérpár: Erzsébet és Melusina Hannoverába, akkor ott uralkodó felséges házunknak kegyenczeivé válván, miután már Párisból, hova hasonló czélból utaztak vala, az intra dominium levő női kegyenczek bölcs féltékenysége kitiltatá.

Ez a szép Königsmarck Aurora és fivére bámulatos typusai az akkori szokásoknak és sajátságos képmagyarázatai az elmult napok erkölcseinek. Származásukat egy brandenburgi ősi nemes családból hozzák le, melynek egyik ága Svédországban települt meg, ott meg is gazdagodott, s nem egy kitünő vitézségü férfiut számlált sorai közt.

A nemzetség alapitója János Keresztély volt, a harminczesztendős háboru egyik hirhedett rabló-lovagja. János egyik fia – Ottó – mint követ ment XIV. Lajos udvarába, hol fogadtatásakor a legkeresztyénebb király előtt svéd szónoklatot kelle tartania. Mint piperkőcz meg bajvivó: ritkitotta a mi Ottónk párját, – hanem szónoklatát: azt biz’ ő elfeledte. S mit gondoltok: hogy segitett magán? Távol attól, hogy zavarba jött volna: ő legkeresztyénibb felsége és udvara előtt elhadart egy fejezetet a svéd kátéból, senki sem értvén egy árva betüt is az egészből, saját kiséretét kivéve, melynek bizony jóforma erőlködésébe került illő méltóságos arczkifejezésük megtartása.

Ottó unokaöcscse, Aurora idősb fivére, Königsmarck Károly János, II. Károly kegyencze, a szép fiú, a divaturacs, a bajvivó s mindennapinál nagyobb gazember: csak alig huzhatta ki nyakát a rávárakozó hurokból Angliában, hol Longleat Thynne Tamást megölte. Ez időtt egy kis testvére is volt vele Londonban, méltó párja a szépségben, piperkőczségben, gazságban. És ez a finak – névszerént Königsmarck Filep, szintén részese volt bátyja historiájának – s aligha nem kár, hogy a hurokból az ő nyaka is kiszabadult. Aztán átkelt Hannoverába s csakhamar ő választó-fejedelemsége draganyos ezredese lett. Kora ifjuságában apród volt a cellei udvarnál, – a volt a hire, hogy akkor ő s a szép Sófia Dorottya herczegasszony – ezidőtt unokatestvérének, a választó Györgynek felesége – gyermekkorukban fülig szerelmesek voltak egymásba. És e szerelemnek most – bár nem oly ártatlanságban, mint először – ki kelle újulnia s borzasztó véget érnie.

I. György nejének életrajza nem régiben2) jelent meg Dr. Dorantól s megvallom, bámulnom kell e szerző itéletét s felmentő véleményét, melyet e szerencsétlen asszonyra kimond. Hogy férje érzéketlen, önző kéjencz volt: senki sem vonhatja kétségbe; de hogy a rosz férjnek rosz felesége volt: csak olyan világos. A két unokatestvér házasságát a pénz, az érdek kötötte, mint akkor minden herczegi házasságot. Nagyon szép, élénk, elmés, mivelt vala a nő: a férj durvasága elidegenité; szótlansága, érzéketlensége visszataszitá; kegyetlensége sértette. Csoda-é, ha nem szerette? Hogy is lehetett volna egy ilyen házasság szerződésének egyik pontja a szerelem? Ezt a szerencsétlen szivet aztán, szegény feje, Königsmarck Filep rendelkezése alá bizta, a kinél nagyobb gazemberről a tizenhetedik évszáz történelme nem emlékezik. Száznyolczvan esztendő multán, hogy ez a léhütő ismeretlen sirjában nyugoszik, egy svéd tanár egy leveles ládára bukkant az upsalai egyetemi könyvtárban, tele Filep és Dorottya leveleivel, melyek elbeszélik szerencsétlen történetüket.

Az ellenállhatlan Königsmarck két nő-szivet hóditott meg Hannoverben. A választó-fejedelem szeretetreméltó fiatal feleségén, Sófia Dorottyán kivül még Platen grófnénak, egy utálatos vén udvarhölgynek is lángra gyujtotta szivecskéjét. Az első a herczegasszony, úgy látszik, hogy nem egy évi hűséggel üldözé őt. Egész halmaz levél követte a harczmezőre s a vakmerő kalandor válaszolt is mindnyájára. Az asszony terve az volt, hogy megszökjék vele, csakhogy gyűlölt férjétől bármi áron is megmenekedhessék. Kérte szülőit, hogy fogadják ismét vissza házukhoz; gondolkozott arról is, hogy Francziaországba szalad s katholizál; sőt már gyémántjait is egybeszedte a szökésre s nagy hihetőséggel épen amaz utolsó hosszú éji találkozáskor beszélte meg kedvesével a futás részleteit, a mely után Königsmarck Filepet senki sem látta többé, soha.

Königsmarck egyszer, bortól fölhevülve – (ez a gentleman maga megmutatta, hogy alig van a bűnnek olyan neme, melyben gyakorlott ne lett volna) – Drezdában egy lakoma alkalmával dicsekedett ama két hannover hölgy kegyével, nem csak a herczegasszonyéval, hanem egy más befolyásos, honnoveri hölgyével is. Túlfelől Platen grófné, a választó régi kegyencze, gyűlölte Sófiát, a fiatal herczeg-asszonyt, mivel ennek élénk elmessége folyton szeretett a szegény öregből bolondot csinálni; de a fiatal nő tréfáit, akadt, a ki azonnal besugta az öreg Platennének, épen, mint ma is akad elég, a ki elejtett szavainkat besugja másoknak: s igy e két nő gyűlölte egymást.

A személyek a tragödiában, melyben már-már legördűl a függöny, oly setétek, oly borzasztók, hogy emberi szem párjokat alig látta. Ott van az életvidor öreg fejdelem, tele csalfasággal, önzéssel, cselszövénynyel, legtöbbre becsülve kupáját és kényelmeit – (úgy nézem, hogy jó kedélye csak setétebbé teszi a tragödiát –); ott neje, ki csak keveset szól, de mindent lát; ott van régi, öreg kedvese, a kikendőzött Jezabel; ott fia, a választó-herczeg, ki csak oly csalfa, hallgatag, önző, csak oly jó kedvü, de rendesen néma, kivéve, mikor szeretetreméltó neje kiállhatlan nyelve dühbe hozza; ott van a szegény Sófia Dorottya, tele kaczérsággal, hibákkal s gaz kedveséhez való szenvedélyes ragaszkodással, kalandos meggondolatlansággal, eszeveszett mesterkedéssel, bolond hűséggel s dühös féltékenységgel, férjével szemben (noha utálta s meg is csalta őt) s tele csodás hűtlenséggel; és ott van – természetesen – a megbizott levélhordó, – és végre ott Lothario; a mint mondám: a lehető legszebb, a legistentelenebb, a legbecstelenebb akasztófavirág, a kit csak ember képzelhet.

S hogy üldözi a szenvedély ez elvetemedett hűsége e gazembert! S mily megfoghatlan állhatatos e nő s mily bámulatosan hazudik! Megboszorkányozott két vagy három embert, kik felfogták ügyét és sehogy sem akarják bűnösnek ismerni. Épen, mint Stuart Mária, tud magának férfiakat fogni, kik ragaszkodásukban még a történelmet is meghamisitják érette, s a kinek csak dolga van vele: mintha meg volna bűvölve, elvarázsolva, mintha csak az ördög űzné praktikáját. Mily odaadással védelmezte Miss Strickland Mária ártatlanságát! S vajon nincsenek-e sokan hallgatónőim között, kik ugyanezt teszik? Ártatlanságát!! Emlékszem, még gyermekkoromból, mennyien erősitették állhatatosan, hogy braunschweigi Carolina vértanuságot szenvedett angyal! No hiszen, akkor a görög Helena is ártatlan volt; nem szökött meg soha Párissal a veszedelmes fiatal trójaival. Férjének, Menelausnak kegyetlensége volt mindennek az oka, s az egész Trója ostroma, mind csupa mese. Épen igy: Kékszakáll felesége is ártatlan volt. Soha eszibe sem jutott, hogy bekandikáljon a zárt szobába, hol a többi nő – levágott fejjel – feküdött; soha sem hullatta el a kulcsot, sem vérrel be nem mocskolá, – s testvéreinek tiszta csupa igazuk volt, hogy megölték Kékszakállt, ezt a gyáva szörnyet!

Igen, braunschweigi Karolina ártatlan volt; és Laffarge asszony sohasem mérgezte meg férjét; és Stuart Mária soha sem árulta el az övét; és a szegény Sófia Dorottya soha sem volt hűtlen – és Éva sem evett soha az almából – az egész csak a kígyóék gyáva hazugsága.

Lajos Györgyöt is elegen átkozták és vádolták, hogy vérszopó Kékszakáll, holott a szegény választónak legkisebb része sem volt ama szállitási üzletben, mely Königsmarck Filepet kiköltöztette ebből az árnyék világból. Még csak otthon sem volt, midőn a katasztrofa bekövetkezett. A herczeg-asszony száz meg száz figyelmeztetést vett; szelid czélzásokat férje szülőitől; dühös rendreutasitásokat tőle magától – de egy cseppel sem vette többe ez intéseket, mint a magaféle szegény megbabonázott teremtések szokták.

1694-ben a julius 1-seji vasárnap este, sokáig volt Königsmarck a herczegasszonynál, s a szökési készületek közben hagyá el. A férj Berlinben volt, – s a kocsik és lovak készen álltak a szökésre. Platen grófné kémei e közben tudósiták az eseményekről úrnőjüket, ki Ernő Ágosthoz sietett, s elfogatási parancsot kért tőle, a Svékus ellen. Négy testőr állt lesbe, azon folyosón, melyen Filepnek végig kelle mennie. Megkisérlé, hogy kivágja magát a négy fogdmeg közül, s egy párt meg is sebesitett közülök. Ezek aztán rárohantak, leteperték s midőn megsebezve a földön hevert: ellensége, a grófné, kit megcsalt és meggyalázott, kijött és látta őt elterülve. Haldokló ajkai átkokat szórtak reá s a felgerjedt asszony rátaposott szájára czipője sarkával. Azután megadták neki a kegyelemdöfést is, hulláját másnap elégették ugy, hogy semmi nyoma sem maradt az egész embernek. A testőröknek, kik lekaszabolták, a legkeményebb büntetés terhe alatt parancsoltak mély hallgatást. A herczegasszony – a mint mondták – betegen feküdt szobáiban, melyekből aztán, még azon év octoberében – huszonnyolcz esztendős korában – kirendelt lakhelyére: Ahlden várába szállitották, hol nem kevesebb, mint harminczkét esztendeig ette a rabság kenyerét. Az napságtól fogva csak „az ahldeni herczegasszony“-nak hivták, s hallgatag férje soha sem ejté ki többé nevét. Négy évvel e Königsmarck-katasztrofa után meghalt Ernő Ágost, Hannovera első választó-fejedelme s az uralkodásban fia, Lajos György, követte. Tizenhat esztendeig uralkodott ez Hannoverában s azután, a mint tudjuk, Nagy-Britannia, Francziaország és Irland királya s a hit véde lett. A bűnterhelt, öreg Platen grófné 1706-ban halt meg. Elvesztette szemevilágát, de azért – mint a monda regéli – bűnterhelt, vén ágya mellett még mindig látta Königsmarck szellemét, egész halála órájáig.

1700-ban a kis Gloucester herczeg, a szegény Anna királynő utolsó gyermeke is meghalt, s a hannoveri népség ettől óta, toronyiránt, bámulatos jelentőségre jutott Angliában. Kijelentették, hogy Sófia választó-fejdelem asszony az első, kinek az angol trónhoz öröklési joga van. Lajos Györgyöt megválasztották Cambridge herczegnek. Országunkból nagyszerü küldöttségek mentek túlra, Németországba, – de Anna királynő, kinek gyönge szíve St. Germaini rokonaihoz húzott, soha sem vehette rá magát, hogy unokatestvérének, a választónak, Cambridge herczegének megengedje, hogy személyesen tiszteleghessen ő felségénél s elfoglalhassa székét a Peerek házában. Ha a királyné csak egy hónappal élt volna tovább; ha az angol toryk oly bátrak és elhatározottak lettek volna, mint ügyesek és ravaszok; ha a herczeg, kit a nemzet szeretett és sajnált, meg tudta volna az alkalmat ragadni: Lajos György soha sem beszélt volna németül szent Jakab királyi kápolnájában.

Midőn a korona igazán is Lajos Györgyre szállt: nem igen sietett vele, hogy fel is tegye. Előbb várakozott egy darabig otthon; szivreható búcsut vett az ő kedves Hannoverájától és Herrenhausenétől, s a legkényelmeskedőbb modorban indult neki, hogy föllépjen „őseinek trónusára“, a mint a parliamenthez tartott első beszédében nevezé. Egy egész tábor németet hozott magával, ezekkel vevén környül királyi személyét, ezeknek társaságában lelvén örömét. Megvoltak hűséges német kamarásai, német tanácsosai, szerecsenei: sajátijának és kópiájinak foglyai a török háborukból; meg két csunya, vén német kedvese: Kielmansegge és Schulenberg asszonyok, kiket aztán Darlington grófnőjévé, illetőleg Kendal herczegnőjévé tőn. A herczegnő hosszú, száraz termetü volt, a miért is – elég illetlenül – „Paszuly-karó“-nak csúfolták. A grófnő ellenben jól táplált egy delhölgy vala, s ő magasságos személyét bizony „Elefánt“-nak hivták. Mindkét hölgy bolondulásig szerette Hannoverát és gyönyöreit; eleinte mindkettő belecsimpajkozott a nagy herrenhauseni sétány hársfáiba, s istenért sem akarták elhagyni e helyet. Schulenberg valójában nem szabadúlhatott – adósságainak miatta, – de az Elefánt, látván, hogy a Paszuly-karó nem megyen: bepakolta bulándráját s elpárolgott Hannoverából, vaskos termetének daczára. Erre aztán a Paszuly-karó is azonnal megmozdult, s követte szeretett Lajos Györgyét. Igazán, mintha csak Macheath kapitányról s Póliról, meg Jucziról beszélne az ember. Ez a király, a kit mi választánk; az udvaronczok, kik kiséretét tevék; az angol nemesek, kik üdvözletére jövének – s kik közül, a ravasz vén czinikus, soknak forditott hátat –: bizony, meg kell vallanom, csodálatos egy torzkép. Tegyük föl például, hogy én is a greenwichi töltésen várakozó polgár vagyok s kiáltom az éljen-t György királyra: bizony, még is alig-alig tudom megtartani komolyságomat és hogy föl ne hahotázzak e megérkezés roppant képtelenségén!

Itt vagyunk mindnyájan térdre esve. Itt van a Canterburyi érsek, leborulva egyháza feje előtt, mig Kielmansegge és Schulenberg asszonyok setét piros pofái vigyorognak elé, a hitnek véde mögűl. Itt van Marlborough herczeg ő lordsága is térdre esve, ő, minden idők és az egész világ legnagyobb harczosa; ő, ki megcsalta Vilmos királyt, – meg II. Jakab királyt, – meg Anna királynőt, – meg Angliát, elárulván Francziaországnak, el a választó-fejedelmet a pretendensnek s a pretendenst a választó-fejedelemnek. És itt vannak Oxford és Bolingbroke ő lordságaik, kik közül az utóbbi épen most buktatá meg az előbbit, s ha csak egy hóval több időt engedtek volna neki: Jakab királyt vitte volna Westminsterbe. És itt vannak a nagy whig küzdők, illő dekorummal és ünnepélyességgel végezvén hajlongásaikat és bókolásaikat; de az éleslátásu, vén cselszövő jól tudja mennyit ér loyalitásuk!

„Loyalitás“, gondolja magában, „irányomban – az képtelenség! Ötven követelő is van, a ki közelebb áll a trónhoz, mint jó magam. Én csak esetleg vagyok, s ti finom whig harczosok magatokért s nem magamért választátok engem. Ti toryk, ti gyűlöltök; te érsek, bár térdeiden csúszol s az égről galagyolsz, te jól tudod, hogy egy hajam szála sem őszül meg harminczkilencz artikulusod miatt s egy árva szót sem értek balgatag prédikácziódból. S ti is, Bolingbroke és Oxford lordok – jól tudjátok, hogy csak egy hóval is ezelőtt egy követ fujtatok ellenem, – és te mylord Marlborough herczeg – engem is, mást is akárkit eladnál, csak hasznod látnád benne. Jertek, én jó Melusinám, én derék Sófiám, gyerünk magány szobámba: együnk meg egy pár osztrigát, igyunk meg egy pár palaczk rajnait, s szívjunk rá egy pár pipa dohányt: vegyük legjobb hasznát helyzetünknek; kaparintsuk meg, a mit csak lehet s hagyjuk ezeket a zajgó-mozgó, kétszinkedő angolokat, hadd ujjongjanak, verekedjenek és csaljanak, a maguk módja szerént!“

Ha Swiftet nem a vesztes fél államférfiai nyerték volna meg: mily pompás gúny-rajzát birhatjuk vala a tory párt ez általános „sauve qui peut“-jének. Hogy elnémultak a toryk! Hogy csinált jobbraátot mind az alsó-, mind a felsőház! s mily méltóságteljesen üdvözölték a majoritások György királyt!

Bolingbroke a felsőházban tartott utolsó beszédében rámutatott a peerség szégyenfoltjára, egy csomó lord abban fogván kezet, hogy egyetlen általános szavazással mind azt megsemmisitsék, a mit megelőzött gyüléseken egy csomó külön határozattal juttattak érvényre. És e gyalázatot ki is vívták maguknak. De a mily erős volt St. John az érvekben, ép oly gyenge volt a szavazatban. Rosz napok következtek be rá nézve. Bölcselkedést szónokolt s ártatlanságát bizonygatta. Szerette volna a visszavonulást, sőt az üldöztetést is kész lett volna elhordani; de mikor meghallotta, hogy a Párisból visszahivott, derék Prior Matyi azon jártatja fejét, hogy rég elmult dolgokat szellőztessen: a filozofus kereket oldott s gyönyörü fejét elszállitotta a bárd utálatos hatásköréből.

A jókedélyü és lomha Oxfordnak már több bátorsága volt, s a vihart otthon várta be. Neki is, Prior Matyinak is, a Towerben adtak ingyen szállást, de nyakukat mindketten épen hozták ki e veszedelmes muzeumból. Midőn Atterburyt pár évvel azután ugyanabba a kaliczkába vetették, s kérdezték, hogy már most mit csináljanak vele? – Cadogan, a Marlborough hadnagya igy szólt: „Mit csináljatok vele? Dobjátok az oroszlányoknak.“ De ama napok britt oroszlányának nem igen vásott a foga sem a békés peerek vagy poeták vérére, sem a püspökök csontjainak ropogtatására. Az 1715-iki forradalomért Londonban csak négy embert végeztek ki, s Lancashireben huszonkettőt. Ezernél több, kiket fegyverrel kezükben fogtak el, a király kegyelmére bizta magát, azt kérvén, hogy szállitsák Amérikába, ő felsége gyarmataiba. Hallottam, hogy ezek utódai, a hatvan évvel később kitört viszályok alkalmával, a királypártiak részén küzdöttek. Az is jól esik az embernek, hogy egyik barátunk, a derék Steele Riki, a mellett volt, hogy a lázadóknak éltüket vissza kell ajándékozni.

Milyen mulatságos dolog, ha az ember elgondolja, hogy mi minden történhetett volna! Tudjuk, hogy álltak ki a szegény scot urak, Mar lord fölhivására, kitűzve a fehér kokárdát, mely azóta a búsongó költészet virágává lett, s körülseregelve a balvégzetes Stuart-lobogót Braemarnél. Mar 8000 emberével – mig ellenében csak is 1500 állott – átnyomhatta volna az ellent a Tweeden s elfoglalhatta volna az egész Scotiát, – de a pretendens vezére nem mert előnyomulni, holott a csatát már megnyerte volt. Edinburgh vára Jakab király kezére juthat vala, ha azok, kiknek be kell vala venniök, nem sokadoztak volna a kocsmában, egészségére üritgetvén poharaikat, s két órával előbb értek volna a találkára, a vár bástyái alá. Rokonszenv elég volt a városban – úgy látszik, hogy a szándéklott ostromról tudtak már – s Mahon lord idézi Sinclair jelentését egy a dologban részt nem vett gentlemanről, ki Sinclairnek azt beszélte, hogy azon az estén egy háznál fordult meg, hol tizennyolcz ember iszogatott, hogy – a mint a tréfás kocsmárosné magát kifejezte – „felporozzák hajukat“ a vár ostromára. Feltéve, hogy nem forditottak volna annyi időt hajuk fölporzására: Edinburgh vára és városa és az egész Scotia Jakab királyé lesz. Észak fölkél s Barnet sikján át Londonnak nyomul. Somersetshireben Wyndham, Worcestershireben Packington és Cornwallisben Vivian áll talpra. A hannoverai választó és utálatos kedvesei Londonban bepakolják az ezüstöt, s nagy hihetőséggel a korona-gyémántokat is, kereket oldanak, via Harwich és Helvontsluys, s meg sem állnak a kedves, drága, nagy Németországig. A király pedig – az Isten tartsa meg! – partra száll Dowernél, riadó ujjongás közt; a tömegek éljenzenek, az ágyuk mennydörögnek, Marlborough herczeg az öröm könyüit ontja s valamennyi püspök ott térdel a pocsolyában. Pár év mulva aztán szent Pál templomában misét mondanak, York székes egyházában rorátét és vecsernyét énekelnek s Dr. Swiftet kidobják a szent Patriki esperesség székéből, hogy helyet adjon Salamancai Pater Dominicusnak. Mind ez a lehetőség megvolt akkor s egyszer harmincz évvel azután is, – mind ezt megérhettük volna – ama „pulveris exigui jactu“ nélkül, ama kis hajporozás nélkül, a mely miatt a scot összeesküvők annyit sokadoztak a kocsmában.

Ti érteni fogjátok azt a különbséget, melyet én a historia közt (– távol legyen tőlem, hogy historikusnak adjam ki magam!) és az erkölcsök s élet közt akarok tenni, a mint e rajzok megkisértik lefestésöket. A lázadás kitör északon; történelme ott fekszik előttetek száz meg száz könyvben, de egyikben sem részrehajlatlanabbúl, mint Mahon lord kitünő leirásában. A clan-ok Scotiában sikra szálltak; Derwentwater, Nithisdale és Forster, Northumberlandben, csatakészek – mindez történelmi tény, utasitlak a hiv krónikákhoz. A testőröknek az utczákat kell őrizniök, nehogy a nép fehér rózsákat tűzzön föl. Olvastam azt is, hogy egy csomó katonát majdnem halálra vesszőztek, mivel május 24-dikén kalapjuk mellé tölgylombot tűztek – a mi ismét a szeretett Stuartok tiszteletének jele volt. Ezekkel van nekünk itt dolgunk, – nem pedig ama menetekkel s azon ezredek ütközeteivel, melyekhez e szegény ördögök tartozának; az államférfiakkal, kinézésükkel, életmódjukkal, – nem pedig az állami rendszabályokkal, melyekhez csak is a történelemnek van köze. Igy példáúl: az öreg királynő uralkodásának végén, tudjuk, hogy Marlborough herczeg elhagyá a királyságot – hogy mily fenyegetések, kérések, hazugságok, mily megajánlott, elfogadott, visszautasitott s megint elvett megvesztegetések, mily homályos keresztugrások s köpenyegforgatások után: arról hadd beszéljen a történelem, ha tud, s ha szabad. Ekkor meghal a királynő; ugyan ki szeretne örömestebb visszatérni, mint épen a herczeg ő lordsága? Ki harsogtatja oly torkaszakadtából: éljen a király! mint Blenheim és Malplaquet nagy diadalmas harczosa? (Közbe legyen mondva, azért még mindig küldözgeti a pénzt a pretendensnek, kéz alatt.) S ki nyomja tenyerét mellén nyugvó kék rendszalagjára s emeli szemeit kecsesebben ég felé, mint e hős? Ő vonul be quasi-diadalmenettel Londonba, a Temple Bar-on át, óriási aranyozott kocsijában – és az óriási aranyozott kocsi összetörik, valahol a Chancery utcza táján, s ő magasságának más kocsira kell ülnie. Itt kell, hogy mi meg lepjük őt. A bámész sokaság közt kell hogy álljunk, nem pedig a menet nagy uraságai közt. Mi nem a történelem muzsája vagyunk, hanem csak komornája, társalkodónője – a „valet de chamber“, ki előtt, tudjuk, senki ember fia sem lehet hős; s mig amaz kocsijából kiszállva a legközelebbi, kéznél levő, járműre ül át: mi megnézzük a bérkocsi számát, mi megbámuljuk keresztjeit, rendszalagjait, kabátja himvarrását s felkiáltunk magunkban: O te kitanulhatlan cselszövő! O te legyőzhetetlen hős! O te szépen mosolygó Júdás! Melyik mestert nem csókolnád meg s nem árulnád te el? S ama kapu vaslándzsáin fehérlő áruló fejek közül, melyik főzte ki csak tizedrészét is annak az árulásnak, mely a te parókád alatt fogamzott?

Immár elhoztuk a mi Györgyeinket London városába, s ha gyönyörködni akarunk látásukban: megnézhetjük Hogarthnak Cheapside életteljes képét, vagy megolvashatjuk száz egykoru könyvben, melyek amaz idők erkölcseit rajzolják. A mi régi, jó „Spectator“-ünk mosolyogva tekint szét az utczákon s a megszámlálhatlan bolt feliratokon, kedélyes humorral irva le a látottakat. „Utczáink telve vannak kék vadkanokkal, fekete hattyúkkal, vörös oroszlányokkal, nem is emlitve a repülő malaczokat és pánczélos disznókat, s egy csomó csudálatos teremtéssel, melyeknek Afrika sikjain sincsen párjuk.“ Nehány még most is látható e különös alakokból London városában. A Ludgate-dombi régi vendéglő homlokzatán még most is megláthatod a Belle Sauvage-t, melyre a „Spectator“ oly kedélyesen czéloz, ama számában, s mely nagy hihetőséggel senki más nem volt, mint az amerikai kedves Pocahontas, a vitéz Smith százados életének megmentője. Még látható amaz oroszlány-fej, melybe a „Spectator“ leveleit is dobták, – s a Fleet utczán egy nagy tőzsér ajtaja felett ama táska mása most is ott van, melyet a czég alapitója hátán czipelt, midőn, mint kis falusi gyerek, Londonba érkezett. Népesitsd csak be e mostani utczákat; gondolj beléjük ékességül egy csomó tipegő gyaloghintóst; kiabáló inasokat, a mint helyet csinálnak gazdáiknak; gondold oda esperes urat reverendájában, előtte lépdelő lokájával, – vagy Dinah asszonyságot fekete szőrköntösében, a templomba tipegve, nyomában apródja, ő nagysága nagy imakönyvét vive; gondold el a házalók sergét, a mint száz változatú mondókájukat rikácsolják – (emlékszem, hogy ezelőtt negyven évvel, akkor még londoni kis gyerek, egy sereg eféle vidor, jólismert kiábálásokat hallottam, melyek most már elnémultak –); gondold el az uracsokat, a mint a csokoládé-házak felé tolonganak, s kijöttökben megpattantják burnót-szelenczéjüket, vagy a mint nagy parókájuk megjelenik a piros függönyök nyilásán; és gondold el a szép Sacharissát, a mint kacsingat és mosolyog a felső ablakból – az ajtónál pedig egész sereg katona zajong fecsegve: egy része testőr, piros kabátban, kék hajtókával és arany varratos paszománynyal; a más rész lovas gránátos égszin kék posztó süveggel, elején aranynyal, ezüsttel kivarrva a térdszalag-rend; a többi alabárdos, hosszú, piros kabátjaikban, még a poczakos (VIII.) Henrik korának divatja szerént, kihajtott inggallérral, lapos bársony sipkával. Talán a király ő felsége is arra jő, St. Jamesbe, a mint ott állongálunk. Ha a parliamentbe megy: nyolcz lóval, hintóval jön, körülötte a testőrök és a korona magos hivatalnokai. Különben csak gyaloghintón jár ő felsége, nyolcz legény előtte, hat csatlós a hordszék két felén. A szolgálaton levő tisztek aztán kocsin követik. A bizony, lassu egy menet.

A mi „Spectator“-ünk és „Tatler“-ünk tele van egy csomó mulatságos vonással, ama napok nagyvárosi életéből. E kellemes vezetők társaságában ellátogathatunk az operába, a vigjátékokba, Paprika Jancsi bódéjába, az árverésekre, sőt még a kakasviadalokhoz is; a Temple-lépcsőkön csolnakba ülhetünk és Sir Roger de Coverleyt s Mr. Spectatort a Spring Gardenbe kisérhetjük – melyet nehány évvel később Vauxhallnak hivnak, s Hogarth fest ki. Vagy nem lenne kedved, hogy nehány lépést téve vissza a multba, bemutassanak Mr. Addisonnak? – nem a nagyon tiszteletreméltó, nemes és nemzetes Addison Josefnek, I. György államtitkárának, – hanem az akkori erkölcsök finom leirójának, – annak a férfinak, ki – ha jó kedviben kapták – a legvígabb pajtás volt széles Angliában. Be szeretnék vele fordulni Lockitékhoz, hadd nézzek a fenekére egy palaczknak Steele Rikivel, kit György király épen most ütött lovaggá s a kinek, történetből épen úgy esett, hogy nincs annyi pénze, mennyi a kontóból reá esik. De hogy már Whitehallba, titkári hivatalába kövessem Addison uramat: ahoz semmi kedvem. Ott belebonyolodnánk a politikába, már pedig a mi dolgunk a mulatság, a nagy város, a kávéház, a szinház s a Mall. Derék Spectator! a nyúgalom óráinak édes jó barátja! boldog czimbora! igaz keresztyén pajtás! Mennyivel nagyobb, mennyivel jobb vagy te, mint a király, a ki előtt titkár uram görnyedez!

Ha kedved van hozzá, azt is meg hallhatod, hogyan vélekedik a külföldi, a régi Londonról; fennebb idézett barátom, báró Pöllnitz Károly Lajos, mindjárt megmondja. „Mívelt úri ember, ha a feje lágyára nem esett“, mondja a báró, „soha társaság nélkül nem szűkölködik Londonban. Idejét ilyen módon töltheti el. Későn kel, kabátját felölti, kardját otthon hagyja, fogja a botját s elmegy, a merre kedve tartja. Rendesen a parkban sétál, mert ez az előkelő világ börzéje; ez is olyan, mint a párisi Tuileriák, csak hogy a park valami leirhatatlan egyszerü szép. A fősétányt Mallnak hivják; a nap minden órájában tele van népséggel, de különösen reggel és este, mert ő felségeik e tájt gyakran sétálnak a királyi családdal, csak is hat testőr kiséretében s még azt is megengedik mindenkinek, hogy velök egy időben sétálhasson. A hölgyek és urak itt mindig drága ruhákban jelennek meg, mivel az angol, mig ezelőtt husz esztendővel nem viselt arany paszománt, csak ha katona volt: már most csak ugy ki van himezve és paszomántozva, mint a franczia. Értem csak a nemes embereket, mert a polgár most is megelégszik a finom posztó öltözettel, egy jó kalappal és parókával s vékony fehérneművel. Itt mindenki jól öltözködik, s még a koldusok sem oly rongyosok, mint máshol.“ Miután barátunk, a nemes ember, reggeli vagy pongyola sétáját elvégezte a Mallon, hazamegy öltözködni, s aztán elténfereg valamelyik kávéházba, a hova azok is járnak, kikkel ma találkozni akar. „Mert a már rendes szokása az angolnak, hogy egy nap legalább egyszer elmenjen az eféle helyre, hol dolgát igazitja, újságol, lapokat olvas és gyakran rábámul egyik a másikra, a nélkül, hogy a száját is kinyitná. Az különben tiszta szerencse, hogy ilyen hallgatagok, mert, ha ők is olyan beszédesek lennének, mint a többi nemzet: ki nem birná az ember a kávéházban, mert hallani sem lehetne, hogy mit mond egyik-másik, a hol annyian vannak. A Szent Jakab utczai csokoládéház, hova az időt eltölteni minden reggel elmegyek, mindig olyan tömve van, hogy az ember alig hogy meg tud fordulni benne.“

De bár London városa ilyen mulatságos egy város volt: I. György király annyi időt szeretett – rajta kivül tölteni, a mennyit csak lehetett; ha pedig ott kellett lennie: minden idejét németjei közt ölte el. Ugy volt ő is, mint Blücher – száz esztendővel később – midőn a jó öreg lovag letekintett szent Pál templomának kupolájáról s fölsóhajtott: „Itt már aztán lenne mit zsákmányolni!“ A német asszonyok zsákmányoltak; a német titkárok zsákmányoltak; a német szakácsok és felügyelők zsákmányoltak; s még Mustafának és Mahometnek, a német szerecseneknek, is jutott egy kis zsákmány. Kaparintsatok meg, a mi csak tiz körmötökbe jut – ez volt a vén uralkodó elve. Valami dicső uralkodó nem volt, nem biz’ ő, – sem a szépmüvészetek pártfogója: de legalább aztán képmutató sem, bosszuálló sem és nem kicsapongó. Bár Hannoverában önuralkodó: Angliában mérséklettel gyakorlá hatalmát. Czélja az volt, hogy a mennyire csak lehet, hagyja mentire és, hogy határai annyit legyenek háta mögött, a mennyit csak lehet. A szive mindig Hannoverában volt. Midőn utolsó utjában, a betegségtől leverve, Hollandián áthaladt, szederjes sárga arczát kidugta a kocsi ablakán s elepedt ajakkal pihegte: „Osnabrück, Osnabrück!“ Ötven esztendősnél már több volt, mikor közibénk jött, s mi elfogadtuk, mivel szükségünk volt rá, mivel épen beletalált dolgaink folyamatába; kikaczagtuk esetlen német fogásait, s csúfot űztünk belőle. Ő is annyiba vette hódolatunkat, mennyit épen ért; a mennyi pénzt csak megkaparithatott: zsebre rakta – de legalább megmentett bennünket a pápisták fa-saruitól. Én, a magam részéről, azokban az időkben magam is az ő pártján állottam volna. Czinikus és önző létére is: csak jobb volt ő királynak, mint a milyen lett volna a St. Germainből jövő, zsebeiben a franczia király utasitásaival s nyomában egy egész sereg jézsuitával.

Azt tartják a sorsról, hogy kiválólag érdeklődik a királyok iránt, – s igy I. Györgyre nézt is mindenféle előjelekről és jóslatokról járt a szóbeszéd. Azt mondják, hogy különösen az a jóslat nyugtalanitotta, mely szerént a felesége után csakhamar ő is meghal, – s valójában: alig ragadta meg a szerencsétlen fejedelem asszonyt, Ahlden várában, a sápadt halál: azonnal I. György ő királyi felségének utazó kocsijába vetette magát, a london-hannoveri úton. De hol is az a postakocsis, mely ezt a sápadt lovagot el tudná hagyni!

Azt is beszélik, hogy György megigérte volna egyik balkezes özvegyének, hogy halála után megjelenik neki, ha engedélyt fog nyerni, hogy még egyszer meglássa a holdnak fényét; mikor aztán nem sokkal halála után, egy nagy holló csakugyan beröppent vagy szökkent Kendal herczegasszony twickenhami ablakán: fejébe vette, hogy a király szelleme öltötte magára e tollakat s a legjobb gondját viselte fekete vendégének. Szivreható lélekvándorlás – királyi gyász-madár! Mily magasztos a gondolat: a herczegasszony ráborulva sir, zokog! Mikor aztán az angol aristokráczia ez új hajtása kimult ez árnyékvilágból: ékszerei, ezüstnemüje, minden ragadománya átvándorolt hannoveri rokonaihoz. Igazán szeretném tudni, vajon az örökösök e madarat is elvivék, s vajon ott csattogatja e szárnyait még most is Herrenhausen fölött?

A király-imádás csodálatos vallásának napjai immár lejártak Angliában – ama napok, midőn a papok isten templomában a fejedelmeknek hizelegtek; midőn a csuszás-mászást nemesitő kötelességnek tartották; midőn a szépség, ifjuság királyi kegy után törte magát; midőn a női gyalázatot senki sem tartotta szégyennek. A jobb erkölcsök, jobb szokások, udvarnál úgy, mint népnél: ezek megfizethetlen vívmányai a szabadságnak, melynek megmentésére és biztositására jött I. György miközénk. Ő megtartotta szerződését, melyet angol alattvalóival kötött: s ha korának bűneiből nem tudott jobban kiemelkedni, mint a többi egyöltőbeli ember és uralkodó, – a végin is hálával kell viseltetnünk iránta, hogy a mieink szabadságát megőrizte az utódok számára. Szabadságunk tiszta levegőjében a király és a közember családi tűzhelye egyként megtisztult, és az igazság – uraink és szegényeink egyenlő ősjoga – mely még a leghatalmasabbak fölött is mindig bátran ül törvényt: csak a tisztelet és elismerés hangján beszélhet róluk. I. György arczképén is vannak foltok, s a foltokat nincs miért hogy egyikünk is bámulja; de a nemesebb vonások közt ott van az igazságosság, a vitézség, az önmérséklet vonása – s ezeket ismerjük el, mielőtt falnak forditanók a képet.

---