1724-ben junius 14-kén, délután, két lovagot lehetett látni a Chelseaből Richmondba vivő úton, vágtatvást. Az előljáró, ama kor nagy lovagcsizmáiban, piros-pozsgás, vidor tekintetü, poczakos úr volt, de a modorból, a mint lovát biztatta, megtetszett, hogy a mily vakmerő ép oly gyakorlott lovas is. S csakugyan, a lovagi testgyakorlásnak senki nagyobb barátja nem volt, mint épen ő; s Norfolk vadásztérein egy birtokos sem vágtatott bátrabban a róka nyomában, sem nem huszitotta vigabban a Dudást meg a Trombást, mint e férfi, ki most a richmondi úton végigcsattogott.

Nem sok idő telt belé s elérte Richmond-lakát s a ház urával kivánt beszélni. A ház úrnője és hölgyei, kik elé barátunkat bebocsátották, azt mondták, hogy most nem beszélhet az úrral, ha még olyan sietős is a dolga. Az úr ugyanis délutáni álmát aluvá – mint rendesen minden délután – s jaj volt annak az embernek, ki ekkor megzavarta! De azért a mi lovagcsizmás, köpczös barátunk szépen félretolta a megrémült hölgyeket, a hálószoba tiltott ajtaját kinyitotta, hol az ágyon egy kis úr aludott, s itt, a mi lovagcsizmás gyors követünk az ágy elé térdelt.

Az ágyon fekvő felpattant s egy csomó káromkodás közt s nagyon németes kiejtéssel kérdé, hogy ki az s ki meri őt háborgatni?

„Én vagyok, Walpole Robert“, felelt a hirnök. A felserkentett alvó gyűlölte Walpole Robertet. „Egész tisztelettel jelentem felségednek, hogy királyi atyja, I. György király, a mult szombaton, e hó 10-ikén, Osnabrückben meghalt.

„Szemtelen hazugság!“ tört ki II. György, ő felkent királyi felsége: de Walpole Robert bebizonyitotta a tényt és György, e néven második, az naptól fogva harminczhárom esztendeig uralkodott Anglia fölött.

Hogy a király miként tüntette el az elámult canterburyi érsek orra elől atyja végrendeletét; hogy epés kis uralkodócska volt; hogy hadonázott öklével atyja udvaronczainak orruk előtt, hogy taposta dühében földhöz vágott kalapját és parókáját és, hogy mindenkit, a kivel összeveszett, hogy szidott tolvajnak, hazugnak, gazembernek: meg lehet olvasni akármelyik történelmi könyvben, ép úgy, mint szintén azt is, hogy mily hamar és ravaszul békült ki a merész miniszterrel, a kit pedig atyja egész életében gyűlölt és a ki őt aztán teljes tizenöt évig szolgálta bámulatos eszélylyel, hűséggel és sikerrel. Ha Walpole Robert nem lett volna: a pretendens megint a nyakunkra jött volna; az ő kitartó béke-szeretete nélkül kaptunk volna megint egy csomó háborút, melyeket pedig a nemzet, hogy kibirjon: nem volt sem elég erős, sem elég összetartó; az ő határozott tanácsai és jókedélyü ellentállása nélkül a német despoták ránk próbálhatták volna a hannoveri uralom szűk kabátját – s lett volna lázadás, fölkelés, inség, zsarnoki átok-uralom: a béke, a szabadság, az anyagi jólét e negyed évszáza helyett, a milyet még ez ország soh’ sem élvezett – mindaddig, mig a parliament e megvesztegetője, e kicsapongó, részeges czinikus, de egyszersmind a béke és szabadság e bátor imádója, ez a nagy polgár, hazafi, államférfi nem uralkodott felette. A vallásra nézve: alig volt Walpole jobb, mint a pogány; kétértelmü élczeket eregetett a reverendákra és szenteskedőkre, kikaczagván mind az állam-, mind a többi egyházat. A magányéletben a legvastagabb élvekben leledzett az öreg hitetlen, s vasárnapjait Richmond egy házában iszogatva töltötte el, ünnepeit pedig a kutyák uszitgatásában vagy korhelkedve Houghtonban eszem-iszom parasztokkal. A tudományokért épen annyit törte magát, mint ura, s az emberi természetet oly kevésre becsülte, hogy szinte szégyenli az ember, midőn meg kell vallania, hogy igaza volt és, hogy az embereket csak ugyan olyan hitvány módon meg lehet vesztegetni. De az is igaz, hogy épen megvásárlott alsóházával védelmezte meg szabadságunkat és épen hitetlenségével verte le a pap-uralmat. Voltak akkor Oxfordban olyan papok, a kik egy cseppel sem voltak kevésbbé kétszinüek és veszedelmesek, mint akármelyik Rómából jött pater, – ő pedig megszalasztotta ezeket is, azokat is. Uj hóditásokat nem szerzett ő az angoloknak, hanem szerzett békét, nyugalmat, szabadságot; a három procentes állampapirosok majdnem „al pari“-ra emelkedtek és a búza köble huszonöt, huszonhat shillingen járt.3)

Ugyan jól jártunk, hogy első Györgyeink nem voltak magasabb röptü szellemmel megáldva; még különösebb szerencse volt azonban, hogy annyira szerették Hannoverát, hogy Angliát egészen magára bizták. Legnagyobb nyomoruságaink ott kezdődnek, mikor olyan királyt kaptunk, ki büszke volt britt nevére s hazánkban születve: uralkodni is akart felette. Az uralkodásra ő sem volt képesebb, mint nagyapja vagy szüle-nagyapja, de a kik legalább meg sem kisérlették az uralkodást. Ő alattuk aztán már jó utra jutott Anglia. A lovagiaskodás veszedelmes, úgy nevezett nemes, régi szelleme haladott; a penészes, büszke angol állam-egyház maga riogatta el hiveit; s lassanként ama kérdések is elnémultak, melyek a derekak egész öltőit keverték harczba, szakitották két pártra: a loyalitás, az előjogok, az egyház és a király – túlfelől meg a jog, igazság, polgári és vallási szabadság két pártjára. Midőn III. György a trónt elnyeré, a loyalitás és szabadság harcza is véget ért és Károly Edward Olaszországban megaggva, elázva, utódok nélkül lépdelt sirja felé.

Ki a mult évszáz europai udvarainak történetére kiváncsi: ösmerni fogja Bayreuth őrgrófnőjének emlékiratait, s tudni fogja azt is, hogy milyen egy udvar volt a berlini, hol II. György unokavérei uralkodtak. Nagy Fridrik apja elpáholta fiait, lányait, minisztereit; egész Europából összefogdosta a szálas embereket, hogy granátos csákó alá bujtassa; ünnepélyeit, diszmeneteit, bor- és pipakonczertjeit leirták elegen; Wild Jonathán, a nyelv, az élv, a modor e nagy mestere: alig finomabb e német uralkodónál. XV. Lajosról is, életéről, uralkodásáról, viselt dolgairól ezer meg ezer franczia emlékirat beszél. A mi II. Györgyünk legalább nem volt rosszabb király szomszédjainál. A többi uralkodókkal ő is igénybe vette ama királyi előjogot, mely a jogszerü cselekvés alól menti fel őket. Nekünk, angoloknak, ugy tetszék, hogy egyéb sem volt, mint egy unalmas, kis, földönjáró izlésü emberke; de Hervey azt mondja, hogy ez az epés fejdelem nagy érzelgő volt és, hogy – csodás mennyiségben irt – leveleit veszedelmes, behálózó erő jellemzi. Érzelgését németjei és királynéja számára tartogathatta, – de velünk, angolokkal, meg sem kisérlette soha, hogy bizalmasan legyen. Vádolták a fösvénységgel is – pedig sem nem költött, sem nem hagyott sok pénzt hátra. Nem szerette a szép müvészeteket, de nem is adta a meczenáskodást. A vallás dolgában sem volt nagyobb képmutató, mint atyja. Az embereket nagyon törpe mérték alá állitotta – de olyan emberekkel szemben, a milyenek körülötte voltak: csalódott-e itéletében? A hazugságot és hizelgést nyomban felismerte – s kiséretét szükségkép hazugok és hizelgők képezék. Ha könnyebben rá lehetett volna szedni: szeretetreméltóbb is lett volna. Szomoru tapasztalás tette őt czinikussá! Nem szolgált szerencséjére, hogy éleslátásu volt, midőn csak önzést és hizelgést láthatott maga körül. Ugyan mit mondhatott volna neki Walpole alsó- és felső-házáról egyebet, mint hogy mind megvásárolhatók? És az egyháziak és az udvaronczok hozhattak-e neki más hírt? Férfival, nővel egyként durva, kétkedő módjával bánván: természetes, hogy a végén kétkedék férfiúi meg női becsületben, hazafiságban, vallásban. „Vad, de ugy vív, mint férfihoz illik!“ mondá I. György, a hallgatag, fiáról és utódjáról, s hogy bátorsága volt II. Györgynek: annyi bizonyos. Még választó-herczeg korában megmutatta atyja hadilletékének élén, Jenő és Marlborough parancsnoksága alatt, hogy jó és vitéz katona, sőt Oudenardenál különösen is kitüntette magát, – ellenben, az angol trón másik igénylője, édes kevés dicsőséget vívott ki magának. Jakab vitézségét különben eleitől óta kétségbe vonták; sem akkor, Flandriában, sem később, ősi királyságában, Skotiában, nem sok határozottságot tanusitott a szerencsétlen pretendens, – míg túlfelől: tagadhatlan, hogy az ügyes, kis György eleget, – és pedig tűzzel, kitartással párosulva, s ugy küzdött, mint egy trójai. Kihívta ő poroszországi vérét is, kardra, pisztolyra, – és meg kell vallanom, hogy – a regény-irók érdekében – sajnálom, hogy a derék párbajból nem lett semmi. A két uralkodó gyűlölte ugyan egymást teljes szivéből, segédeik is voltak, a párbaj helye is meg volt határozva, s magát a vívást csak amaz ismételt figyelmeztetések által lehetett meggátolni, hogy egész Europa kaczajának teszik ki magukat mindketten, ha szándékukat végre is hajtják.

Ahol csak a mi Györgyikénk a csatatéren megfordult, annyi bizonyos, hogy csak ugy megállta a sarat, mint akárki fia. Dettingtonnál elkapta a lova, s csak alig-alig lehetett megkerítni, hogy az ellen sorai közé ne ragadja. A király pedig, a nekibőszült lóról leszállva, egész tűzzel kiáltá: „na már most tudom, nem futok el!“ s gyalogsága élére állva kardott rántott, s az egész franczia tábort megfenyegetve vele, tört angol nyelven ugyan, de a legnagyobb vitézséggel és hévvel tüzelte sergét a szembenállók ellen. Hétszáznegyvenötben, midőn a pretendens már Derbynél volt, s már sokan kezdtek sápadozni: a király egy perczig sem veszté el lélekjelenlétét – nem ő! „Eh, ne beszéljetek nekem bolondot!“ mondá egész nyugodtan, a mint egy maga-szőrü kis vitéz herczeghez illett, s egy pillanatig sem szállott az inába bátorsága, s nem hagyta magát megzavartatni sem dolgaiban, sem mulatságaiban, sem útazásiban. A nyilvános ünnepélyeken mindig az oudenardei hires napon viselt kalapban és kabátban jelent meg – és a nép kaczagta a sajátságos, régi viseletet, de jóízüen, mert a vitézség soh’ sem megy ki divatból.

A magány-életben atyja méltó utódja volt a herczeg. E tekintetben már annyit hallottunk I. György erkölcseiről, hogy semmi szükség, a fiu német haremének leirásába fognunk. 1705-ben egy szépségéről, ügyességéről, miveltségéről és szelid kedélyéről hires herczeg-asszonyt vett el – a leghivebb és leggyöngédebb nőt, kivel csak valaha herczeget megáldott az ég, ki szerette őt és hive volt, s kit ő is szeretett, bár darabos modorában, de utolsó lehelletéig. Meg kell említenünk Anspachi Károlina dicséretére, hogy abban az időben, midőn a német fejedelmek nem törődtek többet vallásuk változtatásával, mint ti fövegetek kicserélésével, a protestantismust nem hagyta el másik hitért, noha egy főherczeg – ki később császár lett – vőlegényeül ajánlkozott. Berlini protestans rokonai dühösek is voltak ellenzéki szelleméért, – mert ők voltak megtéritésének kisértői – (igazán tréfás dolog, ha meggondolja az ember, hogy nagy Fridriket, a kinek egyátalán semmi vallása sem volt, Angliában jó ideig a protestantismus hősének tartották) – s ezek a jó protestansok a szegény Károlinára bizonyos Pater Urbánt uszitottak, egy nagyon tapasztalt jézsuitát s hirhedett lélek-fogdosót. De ő megszalasztotta a jézsuitát, visszautasitotta VI. Károlyt, s hozzá ment a hannoveri kis választóherczeghez, kit aztán szerelemmel, a legnagyobb önfeláldozással, finom gyöngédséggel, édes hízelgéssel s őszinte megadással kényeztetett egész a koporsó bezártáig.

Midőn I. György először ment Hannoverba látogatóba, távollétének tartamára fiát nevezték ki személyesének. De ezt a tisztességet nem is bizták többet soha ő walesi herczegségére, mert közvetlen rá meghasonlott az apa és fiu. Mert második fia kereszteltetésekor királyi versenygés támadt, s a herczeg, Newcastle herczegének orra alatt hadonázva öklével, gazembernek czimezte, s kiszállt atyjával szemben. El is kellett aztán mind neki, mind nejének Sz.-Jakab palotáját hagyniok, s a család királyi fejének parancsára herczegi gyermekeiket is elvették tőlük. Az atya és anya kesergve sirtak, midőn kicsinyeiktől megváltak. A kis apróságok, száz csók kiséretében, nehány szem cseresnyét küldtek papának, mamának s a szülők könyeikkel áztaták a gyümölcsöt – de harminczöt év multán már nem voltak könyeik, midőn Frigyes herczeg meghalt – Frigyes herczeg, idősb fiok, örökösük – ellenségük.

A király menyét csak úgy hivta, hogy „cette diablesse madame la princesse“, – s ez utóbbi látogatóinak meg volt tiltva, hogy a király színe előtt megjelenjenek, s midőn ő királyi felsége Bathba ment, az udvaronczok oda mentek utána, s a Londonban eltiltott hódolatot Somersetshireben nyilvániták ki.

A „cette diablesse madame la princesse“ kifejezés a királyi após haragjának egyik okát megmagyarázza. Menyem-asszony igazán eszes egy fehérnép volt, nagy hajlama volt az éles gúnyolodásra, s szurós nyelvével szerette nevetségessé tenni a megrottyant szultánt és ránczos háremét, s piszkolodó leveleket irt róla haza, a család minden tagjának. Ily módon száműzve a király közeléből, a herczeg és herczegasszonyt Leicester Fieldsen üté föl sátrát, „hol“, mondja Walpole, „a következő uralkodási felvonás legtöbbet igérő tagjai s a legszebb és legkedvesebb fiatal nők képezék udvarunkat.“ Leicester Fieldsen kivűl még Richmondban is volt lakásuk, amaz idők legmulatságosabb társaságaitól látogatva. Oda jártak a Herveyk, Chesterfieldek s a twickenhami kis Pope uram s vele néha a Sz. Patrick egyházi korhel esperes (Dr. Swift) és egy egész sereg fiatal nő, kiknek csinos arczaik mosolygva néznek ránk a történelem könyvéből. Megfordult ott Lepell, a balladák eldallásának mestere; meg a kihivó, gyönyörü Bellenden Mari, ki a walesi herczeg szépettevő bókjairól hallani sem akart, hanem – összefonva karjait szép mellén – megmondta ő királyi felségének, hogy csak hordja el magát, s aranytelt erszényét a szeme közé dobván, utána kiáltott, hogy jóllakott már vele, hogy mindig csak előtte számlálgatja pénzét. Bizony nem igen magasra ágaskodó fejedelem volt ez az Augustus. Walpole beszéli, hogy a királyi kártya-asztalnál, a játszi herczeg-asszonyok egy este Deloraine asszony alól kikapták a széket, – ez pedig, kölcsönben, a királyét húzta ki alóla, úgy hogy ő felsége hanyatt vágta magát a szőnyegen. Akármily állásban – jobban mondva fekvésben – lássuk is ezt a György királyt: így vagy úgy, mindig van valami nevetséges rajta; még Dettingennél is, hol pedig oly vitézül küzdött, még ott is figura figurája van – a mint, az angolt törve, kiabál, kardjával hadonász, mint egy vívó-mester. Az akkori gúnyképek közt a „Cullodeni hős“ czimü jól meg is czirógatja György fiát. –

De már elég volt Walpoleból, Györgyre vonatkozólag, ennyi idézet – annyival is inkább, mivel e kedves kötetek mindenki kezén forognak, ki a mult évszáz pletykáit szereti. Igazán nem lehet semmi mulatságosabb, mint Horace levelei; mintha mindeniken hegedűk szólanának végig, viasz-gyertyák, szép ruhák, jó viczczek, gazdag ezüstnemü s pompás fogatok csillognak-villognak bennök – soha ragyogóbb, vigabb, hahotázóbb sokadalom, mint a melyen ő vezet át bennünket. Hervey, az utána következő tekintély, már setétebb szinben látja a világot, őt mintha a félelmesség szelleme lengné körül. Nehány éve, hogy örökösei az ickworthi leveles-láda födelét felnyitották; mintha Pompeji nyilt volna meg az ember előtt! mintha kiásták volna az egész mult évszázat: templomaival és játékaival, kocsiival, nyilvános helyeivel, bordélyházaival. Midőn a halottak e városán végigsétáltam, végig e borzasztó önző koron, ez istentelen cselszövényeken és tivornyákon, e szemtelen, sovár, küzködő, kikendőzött, hazudozó, tányérnyaló – tömegeken: ugy szerettem volna egy párt találni köztük, kikre jó szemmel nézhessek. Fölkerestem e kor történelmében jártas barátaimat, s szólék: „Mutassatok nekem vagy egy derekat ez udvarnál; keressetek ez önző udvaronczok, e kicsapongó, vigadó tömeg közt bár egyet, kit szerethessek, tisztelhessek.“ Ott van II. György, az a páváskodó kis szultán; ott van az a puposhátu, ijesztő Chesterfield lord, s ott van Hervey János, gyilkoló mosolyával s kisérteties festett pofájával – gyűlölöm őket! Vagy ott van Hoadly, egyik püspökségtől a másikig görnyedezve, – tul meg a twickenhami kis Pope uram lépdel barátjával, az ír esperessel, uj reverendájában, szintén bókolva, de bozontos szemöldei alatt a méreg sugári fénylenek s mosolya mögött a gúny és gyűlölet reszket. És már: lehet ezeket szeretni? Pope-ot szeretném: legalább szellemét, gúnyját, nagyságát, értelmességét lehetne szeretni – csak ne lennék a felől is bizonyos, hogy mihelyt azt hiszi, hogy valamiben elejébe tettek, vagy hogy gúnyosan tekintettem rá: azonnal megfordul és leszúr. És lehet-e bizni a királynéban? Nem a mi rendünkből való ő, – a királyokat és királynőket már helyzetük egyedülállókká teszi. E kifürkészhetlen asszonynak volt egy kifürkészhetlen vonzalma, s ez egyhez aztán hű is, minden gyötretés, mellőzés, kín és idő daczára. Férje kivételével valóban nem gondol semmi teremtett lénynyel. Gyermekeihez elég jó, sőt talán elég gyöngéd is, – de azért darabokra szedné őket, ha tudná, hogy férje kedvét megnyerné általa. Egész környezetével a legnagyobb barátsággal, jóakarattal és természetességgel bánt, – de ha a jó barátok meghaltak, a lányok férjhez mentek: az utánok következőkhez csak oly barátságos, csak oly jóakaratú. Ha a király kivánja: rámosolyog, ha még oly bús lenne is; sétál vele, ha még oly fáradt is, s vastag tréfáin jóizüen nevet, ha még oly metsző is testi lelki kínja. Valóságos csuda, a mit Károlinának férje iránti odaadásáról olvashatni. Miféle bűbája lehetett ennek a kis embernek? Mik lehettek azokban a csodálatos, harmincz lap hosszú levelekben, melyeket – ha nem volt otthon: nejének, s ha feleségénél Londonban volt: hannoverai hölgyeinek irt? Mért választotta Károlina, Németország legbájosabb és miveltebb herczegnője ezt a kis piros-pozsgás, meredt szemü herczegecskét, egy császár kezét utasítván vissza? Miért szerette őt annyira utolsó órájaig? – mert iránta való szeretetből pusztitotta el önmagát, mert, noha podagrája volt, hideg vizben áztatta meg lábait, csak hogy sétálni mehessen vele. A halál fátylával szemén, elviselhetlen kínoktól gyötörtetve – még akkor is tudott férjéhez, urához egy halvány mosolyt, egy gyöngéd szót intézni. Olvastátok-e halálos ágya csodálatos történetét? Hogyan kérte a haldokló férjét, hogy házasodjék meg ismét, s hogy böffentette vissza feleletét az öreg király: „Non, non, j’aurai de maîtresses.“ Ennél kisértetiesebb bohózat aligha volt valaha. Én is tanuja vagyok e bámulatos jelenetnek, – én is ott állok ama borzasztó ágy szélénél, bámulva az isteni gondviselés különös útait, melyeken elrendezé teremtményei számára az életet, szeretetet, jutalmat, eredményt, szenvedélyt, cselekvést és halált – és csak kaczagni tudok – itt, a halál jelenlétében, szivem mély búsulásában. Lord Hervey sokat emlegetett passusában, melyben a királyné halálos ágyát irja le, a részletek groteszk borzalma felülmúl minden szatirát, – a jelenet ijesztő gúnyja megdöbbentőbb Swift legfeketébb lapjainál, vagy Fielding legmerészebb ironiájánál. E jelenet feljegyzőjének alakját valami ördögi veszi körűl, s valóban félek, hogy ama borzasztó versek, melyeket Pope majdnem sátáni gonoszságának egyik rohamában irt Herveyre, nem hazudnak. Elijedek, a mint visszatekintve a multba, úgy tetszik, hogy amaz ijesztőn szép arczot látják szemeim, a mint rágondolok a halálos ágyán vonagló királynéra, ki fölkiált: „Imádkozz, imádkozz!“ – és a mellette álló királyi vén bűnösre, ki őrült fájdalommal csókdossa halott ajkait, s avval ott hagyja, hogy még többet vétkezzék; – és az udvari lelkészek csoportjára, és az érsekre – a mint a haldokló visszautasitja imáikat, de a kik az illem kedveért kénytelenek a nép aggódó tudakozásira mindenféle kibuvó ajtókat felnyitogatni s erősítgetni, hogy ő felsége ez élettől „istenes lelki állapotban“ vált meg. Milyen élet! Milyen czélokra szentelve! Hiuságok hiusága! Egészen más szószékbe való tárgy ez, mint a felolvasóéba. Szószékbe? Azt hiszem, hogy az a szerep, melyet a szószékek a királyok halálánál játszanak: a legkevésbbé épületes czeremonia. A hazug dicsériádák, a kellemetlen igazságok átcsillámlása, az utálatos hizelgések, a tettetett bánat, a csúszó-mászó hamis-szólás – mindezt az ég nevében szórják szét állam-egyházunkban, s mind e gyászdalokat emlékezetet meghaladó idők óta zengedeztetik a jó, rosz, bűnös, kicsapongó királyok és királynék ravatala fölött. Az állam-papnak le kell darálni a közhelyeit, ki kell tennie közszemlére szónoki gyászrojtozatainak egész készletét. Halott avagy élő legyen az a király: a lelkész hizelegni kénytelen – éltében kegyes voltát hirdeti, ha pedig „indíttatva érzi magát ő felsége“, hogy meghaljon: „legvallásosabb és legkegyelmesebb királyunk“ gyász-istenitiszteletét kell végeznie.

Olvasom, hogy lady Yarmouth – legvallásosabb és legkegyelmesebb királyunk kegyencze – ötvenezer forinton adott el egy püspökséget egyházunk egyik férfiának. (Fogadott vele 50,000 forintba, hogy nem nevezik ki püspöknek; a nagytiszteletü ur vesztett – és fizetett.) Vajon ez volt az egyedüli főtisztelendő ur e korban, kit ily kéz vezetett a fölkenetésre? Ha bepillantok Szent Jakab palotájába, II. György idejében, egy egész sereg reverendát látok, az udvarhölgyek hátsó lépcsőjénél tolongva, – kövér erszények csúsznak lopva ölükbe, – és az a bűnös vén király ásitva hallgatja udvari kápolnájában a mennyezet alatt, a neki papoló káplánt! S miről szól a prédikáczió? – igazságosságról és itélettételről! S míg a káplán papol, a király németül fecseg, majdnem oly hangosan, mint a szónok; oly hangosan, hogy a lelkész – (lehet, hogy épen bizonyos Dr. Young, az, a ki „Young éjszakái“-t irá s a csillagok ragyogásáról, az égnek dicsőségéről s e világ teljes hivságáról elmélkedett) – a bizony: sirva fakad katedrájában, mivel – a hitnek védője és a püspökségek osztogatója nem akar ráhallgatni! Valóban nem csoda, hogy e közönyösség és romlottság közepette az egyháziak is romlottak és közönyösek. Valóban nem csoda, hogy a kétkedők szaporodnak és az erkölcsök megvesztegettetnek, a mennyire csak egy ilyen király befolyásától függenek. Valóban nem csoda, hogy Whitefield feljajdult a pusztaság közepett, hogy Wesley odahagyta a megfertőztetett templomot s a hegynek oldalára vonult prédikálni. Tisztelettel nézek amaz idők e férfiaira. Melyik a magasztosabb látvány: a jó Wesley János-e, körülvéve napszámos gyülekezetétől, a bánya szádánál, – vagy pedig a királyné káplánjai, a mint az előszobában a nagy Vénus képe alatt reggeli imájokat mormolják, mig a szomszéd szoba ajtaja nyitva van, s ott benn a királyné öltözködik, botránytörténeteket beszélve lord Herveynek, vagy viczczelkedve lady Suffolkra, ki úrnője lábainál térdel a mosdótállal? Mondom, meg vagyok ijedve, midőn e társaságon végigtekintek, s látom ezt a királyt, ezeket az udvaronczokat, ezeket az államférfiakat, ezeket a püspököket – ezt az arczátlan, magamutató könnyelmüséget és bűnt. Melyik ennél az udvarnál a becsületes ember? Melyik a tiszta lélek, kit szeretnünk lehetne? Ez az illatszeres levegő megfojtja az embert! A mi mai udvarunknál is van még kelendőben néhány özönviz előtti badarság s ízetlen czeremonia, melyeket kikaczagok, – de, mint igazi angol, ha összehasonlitom a multtal: ne ösmerjem-e el a jelen nagy változását? Ha Sz. Jakab palotájának úrnője ma elmegy mellettem: üdvözlöm a bölcs, mérsékelt, példás életü uralkodónőt, a jó anyát, a jó nőt, a mívelt hölgyet, a müvészetek fölvilágosodott pártfogóját, a nép diadalmiban és bánatiban gyöngéden résztvevőt.

György és Károlina egész udvarában egyedül csak Suffolk asszonyt látom, ki megérdemli, hogy az ember szóba álljon vele. Még a nőgyűlölő Croker is, levelei kiadója, szereti őt, s ama tisztelettel viseltetik irányában, melyet gyöngéd leereszkedése, úgy látszik, minden férfi és néhány nő szivében is fölkeltett, a ki csak közelébe jutott. Sok finom vonást jegyeztem föl, melyek jellemének bájáról tesznek tanuságot. (Megjegyzem, hogy nem azért említem meg, hogy bájos, hanem mivel jellemző.) Levelei a gyönyörűségig józanok. Egyikben, Mr. Gaynek, Tunbridgebe czimezve, – a mint tudjuk, ez az úr szegény, kegyvesztett poéta volt, – így szól: „Jelen lakozásának helye ugyancsak megtöltötte fejét doktorokkal és gyógymódokkal; de – szavamra mondom – hej sok úri dáma ment már oda vizet inni, a nélkül, hogy a kis körme is fájt volna – és, hej sok úri ember panaszkodott szíve elvesztén, a ki pedig el nem veszté. Ohajtom, hogy kegyed se veszítse el a magáét, mert nem igen örülnék a szívtelen barátnak, már pedig nagyon szeretném hogy kegyedet barátaim közé számíthassam.“

Midőn Peterborough lord hetven éves volt, a fékezhetlen ifjoncz nehány lángoló szerelmes, jobban mondva udvarló levelet irt Howard asszonynak. Csodálatos maradványai e levelek ama kor kelendő regényeskedő modorú széptevésének. Nem szenvedély az, nem is szerelem, hanem udvarlás; a komolyság és szinészkedés vegyülete; magasra ágaskodó bókok, mély hajlongások, esküdözések, sohajok, szerelmes pillantások, a Clelia regények és a szinpadi Millamont és Doricourt modorában. Az egész csak a legnagyobb mérvü szertartások, illemkedések, fellángolások nagy halmaza volt – rendszeresitett térdeléstan és széptevéstan, melyek a mi őszinteségünk idejében már kimentek divatból. Howard Henrietta elfogadta a jó öreg lord széptevését, illő elismeréssel válaszolt sajátságos szerelmes leveleire; mély pukedlit vágott Peterborough mély hajlongásira és segittetett magának Gayvel a levelek fogalmazásában, midőn válaszolt vén lovagjának. Ez pedig irt hozzá csinos verseket, melyekből sem az igazság, sem a báj nem hiányzott, igy kiáltván föl:

A nagy Pope is magasztalva ir róla, és pedig cseppel sem kevésbbé tetszetős sorokban, s oly képet állit elénk, hogy meg kell vallanunk: eredetije vonzó egy hölgy kellett hogy legyen. Im egy pár vonás a képből:

S még a mi több: még az asszonyok is versenyt dicsérték és szerették. Queensberry herczegnő tanubizonyságot tesz szeretetreméltóságáról, midőn igy ir hozzá: „Ezt s ezt csak azért mondom kegyednek, mivel szereti a gyermekeket, és hogy a gyermekek is szeressék kegyedet.“ A szép és kedves Bellenden Mari, kit kortársai „a világ legtökéletesebb teremtésének“ neveznek, igen bizalmasan ir az ő „kedves Howard asszony“-ának, „drága helvétá“-jának, amaz országból küldözvén leveleit, hova a szép Mari, házassága és az udvarhölgyek sorából kilépte után, telepedett le. „Hogy s mint van, édes Howard asszony?“ kezdi Mari. „Hogy s mint van, édes Howard asszony? ennyi az egész mondandóm. Ma délután kedvem jött az iráshoz, de a mi a levél tárgyát illeti, jobbal nem tudom mulattatni, mint mezei gazdaságom ujdonságival. Épen azért a saját fogaim számára hízlalt megehetőségek következő lajstromát terjesztem kegyed elé. Az egész Kent grófság csak úgy tudja, mint jó magam, hogy van négy kövér bornyúm, két hízott disznóm, készen minden órán, a hentes kése alá; tizenkét sokatigérő fekete verőmalaczom, két fiatal kappanom, három pompás ludam – mindenik alatt tizenhárom tojás – (récze-tojásokkal vegyest, természetesen, mert különben a többi nem kél ki jól); ezeken kivül van egy csomó tengeri nyulam, galambom és pulykám bőviben, s nem megvetendő mennyiségü marha- és ürühúsom. Nos, édes Howard asszony, ha az elősoroltak közűl valamelyikbe villáját bele akarja ütni: csak mondja meg.“

Vidor egy társaság kellett hogy legyenek ezek az udvarhölgyek. Pope egyik nagyon kedves levelében egy egész csomóval ismertet meg bennünket, közülök. „A vizen mentem“, mondja, „Hampton Courtra, s legelőször is a herczeggel találkoztam, midőn épen a vadászatról jött meg hölgyeivel, lóháton. Bellenden és Lepell asszonyok mindjárt pártfogásuk alá vettek, a pápisták vendégül fogadását tiltó törvény daczára s pompás egy ebédet tálaltak, olyan fűszerrel, a mit még jobban szerettem: alkalmat nyújtottak, hogy Howard asszonynyal beszélgethessek. Mindnyájan abban állapodtunk meg, hogy az udvarhölgyek élete minden dolgok között a legnyomoruságosabb és azt kivántuk, hogy bárcsak minden asszony, a ki irigyli ez állapotot, meg is kóstolhatná. Reggel vesztfáliai sonkát kell enniök, kölcsönkért kabalákon árkot-bokrot be kell vágtatniok, a nap hevén aztán, a hideggel a hátukban és (a mi százszor roszabb ennél is) az igen kicsi kalaptól véresre dörgölt homlokkal haza jőniök – a mi együttvéve különben, idővel a lehető legjobb vadásznőket csinálhatja belőlük. Mihelyt aztán a nap izzadságát letörülték: a herczegnő osztályában kell egy óráig mosolyogniok s mellesleg megnáthásodniok, – onnan meg el az ebédhez, akár van étvágyuk, akár sincs – éjfélig aztán tehetnek, mehetnek vagy elmélkedhetnek a mit, a hová s a miről épen kedvök tartja. Nincs egész Walesben az a puszta ház, előtte egy hegy, felette egy varjúfészek, a melyik unalmasabb lenne ennél az udvarnál. Miss Lepellel három vagy négy óra hosszant sétáltunk a holdvilágon, s valamirevaló emberrel, egy árva lélekkel sem találkoztunk, a királyon kivül, ki a kerités alatt egy maga fogadta kihallgatáson a vice-kancelláriust.“

Azt hiszem, vigabb Anglia volt az elődeinké, mint ez a sziget, melyen most mi lakunk. A népek, előkelők úgy, mint a közönségesek, sokkal többet mulattak. Felszámitottam azt az életrendet, melylyel államférfiak és előkelők akkor idejüket eltöltötték – s fel nem foghatom, hogyan végezhették el dolgaikat a mellett a tömérdek evés-ivás, lakmározás és kártyázás mellett! Játsztak azok minden kigondolható játékot, melyek – a krikkel és labdázás kivételével – ma már mind kimentek divatból. St. James-Park régi képein még ma is láthatók a sétány hosszában a méták, melyekkel a labda-távolt mérték, ha az udvar labdázott. Már most csak képzeljük el, ha a Birdcage-sétánynak ma is ez lenne rendeltetése s lord John Russel és lord Palmerston alá s fel ütögetnék a labdát a fák közt! A legtöbb ilyen vig testgyakorlat immár a multhoz tartozik s a régi, jó angol játékok már csak régi regényekben, régi balladákban vagy régi, megfakult ujságok hasábjain járják, melyekből elolvashatod, hogy Winchesterben a winchesteriek és hamptoniak pártja ekkor s ekkor kakasviadalt rendez; vagy, hogy a cornwalliek és devoniak birokra mennek egymással Totnesben – és igy tovább.

Ezelőtt százhúsz esztendővel nem csak mezővárosok voltak Angliában, hanem emberek is voltak, a kik bennök lakjanak. Akkor sokkal társaságosabbak voltunk és sokkal egyszerűbb mulatságokon tudtunk mulatni. Minden városnak volt vására, minden falunak búcsuja. A régi költők száz meg száz kedélyes dalt irtak nagy bot-viadalokról, május-fák megmászásáról és szerecsen-tánczokról. A lányok, nagyon könnyü öltözetben, versenyt (cziczét) futottak és a barátságos vidéki nemesek s jámbor papok nem tartották szégyennek, hogy e játékoknál nézők legyenek. Dob és sip hangjaira tánczoló medvék járták be a vidéket. Néhány jól ismert dallamot zengett az egész ország évszázakon keresztül s úr és szegény ez egyszerü zene mellett mulatott. Ha egy fiatal ur vigasságot akart szerezni női ösmerősének, azonnal czigányok után küldött. Midőn Fielding, a divat-uracs, a nagyon finom gentleman, még csak a szépet tette azon hölgynek, kit később elvett: saját szállásán vendégelte meg imádottját és ennek barátnőjét és pedig a vendéglőből hozatott ételekkel, vacsora után pedig egy hegedűst hozattak hármuk számára. Képzeljük el e hármat egy nagy, csertáblázott teremben – a Covent Gardenen vagy Sohon4) – két vagy három ezüst fali gyertyatartó fénye mellett; az asztalon nehány fürt szőlő s egy palaczk florenczi bor; a tisztességes hegedűs régimódi moll-hangú nótákat húz, mig a divat-uracs egyik hölgyet a másik után hivogatja el, s nagy komolysággal tánczol velök.

Az egészen nagy urak, fiatal nemesek nevelőik, sat. kiséretében külföldre mentek, a „nagy körútra“; az otthon maradt gúnyirók viczczelték ezek francziás és olaszos fogásaikat, miket az utazásból hoztak magokkal, – de a nép nagyobb része soha sem hagyta el az országot. A vidor falusi nemes, sokszor husz mértföldre sem volt szülötte faluja határain túl, a melyik pedig elment: a fürdőket, Harrogateet, vagy Scarborought, Bathet vagy Epsomot látogatta meg. A régi levelek tele vannak e mulatóhelyek leirásával. Gay sokat beszél a tunbridgei hegedűsekről; a hölgyekről, kik jóizü kis házi bálokat rendeznek magok közt és az úrfiakról, kik, váltogatva, theával s zenével mulattatják őket. Az egyik fiatal szépség ezek közül nem igen sokat adott a theára. „Van itt egy fiatal hölgy“, mond Gay, „a ki szörnyű válogatós. Elég fiatal lányt ismertem, ki, ha imádkozni talált, szép fogatért, nagy czímért, jó férjért vagy sok imádóért könyörgött: de ennek, pedig csak tizenhét éves és hozománya 300000 forint, vágyai netovábbját egy kancsó jó sör képezi. Ha barátai termete és arczszine tekintetéből le akarják e szokásról verni: azt feleli a legőszintébb egyszerüséggel, hogy karcsu termete és finom arczszine elvesztése miatt legfölebb a főkötőtől esik el, mig a sör neki szenvedélye.“

Minden kis városnak megvolt a maga társalgó-terme – régimódi komor szobák, a milyeneket alászállott mezővárosok elhagyatott kongó fogadóiban még most is láthat az ember, mert London, ez a nagy élődi, mindenünnen magába szivja az életet. A törvénykezés szakában s egész télen át az északi nemesség nagy része Yorkban lakott. Shrewsbury ünnepélyeiről volt hires. Olvasom, hogy Newmarketban „nagy számu volt a jó társaság egy csomó gazemberrel és zsebmetszővel egyetemben.“ Norwichben két társalgó volt, s a tagok alig fértek a nagy teremben, szobákban és a csarnokban. Cheschireben (Károlina királyné egyik udvarhölgye irja, ki Hampton Courtba s az ottani mulatságokra vágyik vissza –) egy falusi lakba vetek egy pillantást s nagyon vidor egy társaságot látnak szemeim: „A dolgozó szobában kilencz előtt gyülünk össze, eszegetünk s bolondozunk, össze-vissza, tizenkettőig, s akkor mindenki saját szobájába vonúl, hogy egy kicsit rendbe szedje magát, mert biz’ azt öltözködésnek nem lehet nevezni. Délben aztán a nagy harang gyűjt bennünket a nagy szobába, mely mindenféle különös fegyverrel, mérgezett nyilakkal, hires emberek különböző viseltes csizmáival és czipőivel és I. Károly király Edgehillben elvett kengyeleivel van fölékesitve“, – itt ebédelnek, azután tánczolnak s megint vacsorálnak.

A mi Bathet illeti, a kiről az irás csak szól, mind fürdeni és inni ment oda. II. György és felesége, Frigyes herczeg és udvara, s a mult évszáz minden csak valamennyire nevezetes embere, mind-mind látható volt ama hires diszcsarnokban, hol Nash, a divat-uracs, elnökölt s képe a Newton és Pope mellszobra között függött.

Szerettem volna látni azt a bolondot. Csillogó, himes-hámos, máncsetlis, burnót-szelenczés, piros sarkú, szemtelen egy bolond volt ez, ki nagyon is jól tudta, hogy lehet az embernek tekintélyt szerezni magának. És szerettem volna látni azt a csudálatos vén bolond Peterborought is, nagy csizmáiban – úgy van, olyan vakmerő volt, hogy Bath sétányain csizmákban jelent meg! – Szerettem volna látni kék szalagjait és rendjeleit, azt a két fő káposztát a hóna alatt s azt a tyúkot kezében, melyeket oly hosszú alkudozás után vett ebédjéhez. Chesterfield is sokat járt oda, játszott százakban s mosolygott, podagrája daczára. És Wortley Mari is ott volt, az ifjú, a szép; és ott Wortley Mari, a vén, a csúnya, a kiállhatatlan. És elment Chudleigh kisasszony is, megmenekülve az egyik férjtől, hogy a másik után leselkedjék. Walpole is sok napját töltötte itt el; betegesen, ingerlékenyen, bolond, szenvelgő divatfi módjára, ragyogó elmével, mély érzelmességgel s barátjaihoz gyöngéd, áldozatkész, hű szivvel. S ha én, meg te akkor élünk vala, és végig ámolyogtunk volna a Milsom utczán – egyszerre csak hirtelen lekaptuk volna kalapunkat, midőn egy kisérteties, hosszú, vékony, sovány alak, flanellbe bonyálgatva ott vitette volna el magát hordszékében, melynek ablakán egy sápadt arcz tekint ki; a bozontos felporzott paróka alól nagy, égő szemek meredtek volna felénk, rémitő homlokránczolás, rémitő sas-orr – s mi halkal suttogtuk volna egymásnak: „Ez ő! Ez a nagy képviselő! Ez Mr. Pitt!“ A mint tovább haladunk: a harangok elkezdenek csilingelni, s találjuk Smollett Tobiást, mogorva barátunkat, karját a Quin Jakabéba, a szinészébe öltve, ki azt is megmondja, hogy a harangok Bullok5) uramnak, egy tottenhami jeles baromtenyésztőnek szólanak, ki épen most érkezett a gyógyforrás használatára. Tobiás pedig botjával megfenyegeti Ringworm ezredes ajtaját – a kreol lovag épen szomszédjában lakik, s az ezredes két szerecsenje a vadászkürt müvészetet tanulmányozza nagy szorgalommal.

Ha meg akarjuk kisérteni, hogy a régi társadalmi Angliát állitsuk képzeletünk elé: azt a vonást el ne feledjük, hogy jó csomó órát kártyázik minden nap. Ez a szokás közülünk már majdnem egészen kiment divatból, de ezelőtt ötven esztendővel általános volt s még azelőtt ötven esztendővel uralmát majdnem az egész országra kiterjesztette. „A kártyajáték annyira divatba jött“, irja Seymour, a „Court Gamester“6) szerzője, „hogy a ki a szokott játékokat egy társaságban nem tudná: nagyon közönséges és egészen hasznavehetetlen embernek tartanák.“ Mindenütt csak kártya járta. Hogy valaki egy társaságban olvasson: illetlen volt. „A könyvek nem a társalgó-szobákba valók“, mondák az időtöltött nők. Ha pedig akadt valahol egy-egy könyv: szintugy irigykedtek és haragudtak rájok az emberek. Herveynél megolvashatod, hogy II. György dühös volt, ha csak könyvet is látott, s neje, bár szerette az olvasást: csak titokban, zárt ajtók mögött olvashatott. Hanem a kártya, az már az egész világnak menedéke volt az unalom elől. Anglia királyai és királynéi minden este órákig elültek s játszodtak pique és carreau ő felségeikkel. Az európai udvaroknál, azt hiszem, maig megvan e szokás, nem a nyereség, hanem az időtöltés kedveért. Eldődeink kivétel nélkül űzték. „Könyvek! az Isten is megáld, hagyj békét nekem a könyvekkel!“ szokta Marlborough Sára néni mondani, „én más könyvet nem ösmerek, csak a férfiakat és a kártyát.“ „A jó öreg Coverley Rogérius uram minden emberének egy szál kolbászt s egy játék kártyát küld karácsonyra“ – mondja a „Spectator“, a kegyes földesúr rajzát akarván adni. Az egyik régi jó irónő, kinek levelei közt kutatgattam, igy kiált föl: „Bizony, a kártya minket, asszonyokat, sok minden pletykázástól mentett meg!“ – Az okos vén Johnson is sajnálta, hogy kártyázni meg nem tanult, mert, úgymond: „sok hasznát látja az ember az életben, – gyöngédséget kelt, s összébb fűzi a társaságot.“ Hume Dávid soha sem feküdt le, mig a wistjét ki nem játszta. Walpole is egyik levelében egészen fellelkesül a kártya iránt való háladatosságban. „Oltárt épitek a makk filkónak“, kiált föl kedélyes uracsos modorában, „kedves Grafton herczegnőm menekvésének emlékére!“ A herczegnő tudniillik Romában kártyázott, holott egy bibornok hangversenyében kell vala lennie, hol a padló leszakadt, s valamennyi szent kegyelmesség a pinczébe zuhant. Még a puritán papok sem nézték görbe szemmel e szokást. „Nem hinném“, mondja az egyik, „hogy a becsületes Luther Márton vétkezett volna, midőn ebéd után egy pár óráig koczkázott, hogy lelkét a gondtalanságban megnyugtassa s emésztését elősegítse.“ Az állam-egyház szolgái is mind kártyáztak, elkezdve a püspökökön, le az utolsóig. A három szent király napján az egész udvar pucz-gálában szokott kártyázni. „A mai három szent király napján ő felsége, a walesi herczeg, és a térdszalag-, tüske- s bath-rendek lovagjai, illető rendjeik díszöltönyében jelentek meg. Ő felségeik, a walesi herczeg és a három idősb herczegnő – előttök heroldok lépdelvén – a királyi kápolnába vonultak be. Manchester herczeg az állam kardját vitte. A király és a herczeg az évi szokás szerint aranyat, tömjént és mirhát áldoztak az oltárnál. Este aztán ő felségeik a nemességgel a főkapus javára játsztak nagyban; azt mondják, hogy a király hatszáz, a királyné háromszázhatvan, Amália herczegnő húsz, Károlina herczegnő tiz, Grafton herczeg és Portmore gróf több ezer aranyat nyertek.“

Vessünk még egy pillantást ugyanez emlékiratba 1731-ből, s lássuk, mivel foglalkozott eldődeink egy más része.

„Cork, január 15-én. – Ma itéltek el valami Croneen Timit, St. Leger uron és nején elkövetett rablógyilkosságaért; a büntetés im’ ez: két perczre fölakasztják, akkor lecsapják fejét s testét négy felé részelvén, négy keresztútra teszik ki. Croneen St. Leger urnál szolgált s a gyilkósságot a szolgálóval egyetértve hajtotta véghez, kit máglyára itéltek; ugy szintén a kertészszel is, de a kit később főbeütött, hogy az ő osztályrészét is magának kaparíthassa meg.“

„Január 3-án. Egy irlandi nemes Staffordshireben a stonei országúton meglőtt egy postalegényt, ki két nap mulva meg is halt. A nemest elfogták.

„Norfolkban egy bungayi nemes istálójában egyik legény egy szegény akasztott embert talált, s midőn levágta és segitség után szaladt: kését ott hagyta. A szegény ember feleszmélve, elmetszte torkát a késsel s a közellévő vizbe beleugrott; de akkorra már a segitség is megérkezett, kihúzták még élve s úgy látjuk, hogy életben is marad.“

„Tekintetes Finch Tamás urat, gróf Nottingham testvérét, hágai követté nevezték Chesterfield gróf helyébe, ki már vissza is indult.“

„Cowper Vilmos Esq. és tisztelendő Cowper János ur, ő felsége a királyné rendes káplánja és Nagy-Berkhamstead rektora, Hertford grófságban csőd-törvényszéki biztosi titkárokká neveztettek ki.“

„Tekintetes Creagh Károly és tekintetes – Macnamara urak már három esztendeje esküdt ellenségek, minek következtében már több mint ötvenszer marasztaltattak el békeháboritás bűnében, összejöttek együtt Eynes urral, Gallowayből, egymásra sütötték pisztolyaikat s abban a nyomban összerogytak mindhárman – békés szomszédaik nagy örömére, – mondják az irlandi lapok.“

„A búza ára 26–28 shilling, az árpa köble 20-tól 22 shillingig; a három száztóli papirok 92-ön állnak; a legfinomabb czukor süvegje 9¼ penny; a thea-lepény fontja 12–14 shilling, a pekkóé 18 s a király-theáé 35 shilling.“

„Exonben nagy ünnepélyességgel ülték meg Courtney W. baronet úr fiának születésnapját; a jelen volt vendégek száma meghaladta az ezeret. Egy egész ökröt sütöttek meg; a népnek egy hordó bort s több átalag sört és almabort ütöttek csapra. Az öreg Vilmos ur egyszersmind Powdram kastélyt s egyik nagy jószágát is átadta immár teljeskoru fiának.“

„Két Charlesworth és Cox nevü ügyvédet, hamisitás sülvén ki rájok, a királyi börze előtt szégyen-padra állitottak. A nép az elsővel igen kegyetlenül bánt, de a másiknak jobban volt dolga, hat vagy hét utczagyerek pártfogása alá vevén, kik fölmásztak a szégyenfára, hogy megóvják védenczüket a söpredék bántalmazásitól.“

„Egy gyermek elszerencsétlenedett, beleesvén a vasrács hegyes rúdjaiba egy lámpatartóról, hova azért kapaszkodott föl, hogy jobban láthassa a szégyen-padra állitott Noedham anyót.“

„Lym Marit hamuvá égették a máglyán, mivel részes volt úrnője meggyilkoltatásában.“

„A gyalogságnál szolgáló Russel Sándort a januári ülés-szak utszéli fosztogatásért halálra itélte, kegyelem útján pedig deportáczióra; e közben azonban egy jószágot örökölvén: minden büntetés alól fölmentetett.“

„Russel János, gróf, Spencer Diána úrhölgygyel Marlborough-házban megülte esküvőjét. Jelenlegi vagyona 300000 ft. készpénzben s nagy-anyja, az özvegy Marlborough herczegnő halálával még 1000000 ft. néz rája.“

„Márczius 1-jén, mint a királyné születésének évfordulóján, melylyel ő felsége negyvenkilenczedik évébe lépett, a főnemesség egész fényben jelent meg Szent Jakab palotájában. Ő felsége öltözéke pompás volt; fátyla a legszebb himzésü muszlin volt, úgy szintén a walesi herczegné ő királyi felségeé is. Azt mondják, hogy Portmore lord öltözéke volt a legértékesebb, noha egy olasz gróf kabátján a gombokat huszonnégy gyémánt helyettesité.“

A király születés-napján minden hű alattvaló új ruhában jelent meg. Swift többször emliti e szokást; Walpole is mindig csak erről beszél, gúnyolván ugyan e divatot, hanem azért mindig a legfinomabb kabátokat hozatja magának Párisból ez alkalomra. Ha a király és királyné nem voltak népszerüek: a díszteremben ugyan kevés új ruhát lehetett látni. A „Jó hazafi“ czimü lap 3-ik számában (a lap szelleme a pretendens, a scotok, francziák s a pápaság ellen volt irányozva) Fielding egy czikket ir, felvévén, hogy a scotok és a pretendens elfoglalták Londont s őt épen akasztani viszik, loyalitása miatt, – midőn már a kötél a nyakában, igy szól: „ekkor kis lányom háló-szobámba nyit s végét szakítja álmomnak, felnyitván szemeimet s jelentvén, hogy a szabó épen most hozta haza gunyámat, ő felsége születés-napjára.“ A „Temple Beau“-ban7) az uracsok emlékeztetnek „a születés-napi bársony öltözetért járó 400 forintra“. Meg lehetünk győződve felőle, hogy Fielding Harry uram is kikapta a maga emlékeztetését.

A nyilvános napok, tagadhatatlan, nagyon fényesek valának, de a zárt udvari élet borzasztó unalmas kellett hogy legyen. „Nem akarom kegyedet“, irja Herwey Sundon asszonynak, „Hampton Courti foglalkozásaink részleteivel úntatni. Nincs az a száraz-malmi kabala, mely egyformább, változatlanabb körben forgana, – úgy, hogy egy naptárból – a hét napjai – s egy óráról – a nap órái mutatására – teljes tudomást szerezhet magának az udvar határain belül előforduló minden mozzanatról, a nélkül hogy emlékezetén kivül valami más segédeszközre szorulna. Séta, hordszék, reggeli tisztelgés – ez van reggel. Este a király kártyázik, vagy koczkázik, a királyné meg papucsot játszik8), hol persze szokás szerint a szegény Charlotte asszony huzza a kurtát, mert a királyné fejkötőjét czibálja, a walesi herczegné pedig körmeit kopogatja. Grafton herczeg rendesen beveszi álam-italát egy sorsjátéki tábla képében, hogy aztán – állandó szokásához hiven – nyugodtan alhassék Amália és Károlina herczegnők között. Grantham lord egyik szobából a másikba ténfereg (a mint Dryden mondja) mint valamely gyakran megjelenő szellem, de melynek szólania nem szabad; fel-felszítja magát, mint az ember a tüzet szokta, nem valamely meghatározott czélból, hanem csak épen hogy jobban pattogjon. Végre aztán föláll a király; a játszmának vége van s mindenki megkapja elbocsáttatását. Ő felségeik Charlotte asszonynál és Lifford lordnál vonják meg magokat; lord Grantham Fraces asszonynál és Clark uramnál, – az egyik rész vacsorál, a másik lefekszik – s igy lesz az estből és reggből egy nap.“

A király Hannovera iránti ragaszkodása száz esetlen tréfára adott okot angol alattvalói közt, kik előtt a „Sauerkraut“ és a kolbász eleitől fogva nevetség tárgyai voltak. Midőn a mostani herczegi férj9) közibénk jött: a nép örömmel fujta az utczán a dalokat, melyek mindenike Németország csodamód ízetlen voltáról szólott. A hús-árusok orjási kolbászokat aggattak kirakataikba, a mi a közhit szerint, úgy látszik, a német fejedelmek mindennapi ételük és gyönyörűségük. Emlékszem a Lipót herczeg és Charlotte herczegasszony házasságakori gúnyképekre. A vőlegény tiszta-csupa rongy volt. III. György feleségét is német koldus herczegasszonynak hivta a nép, mert tudni kell, hogy brit felfogás szerint minden herczeg koldus, kivéve a brit herczegeket. György király vissza is fizetett nekünk. Ő meg azt hitte, hogy Németországon kivül nem tudják sehol: mi az illem. Marlborough Sára egyszer épen akkor ment a herczegasszony látogatására, midőn a királyné ő felsége épen egyik orditozó gyermekét lasnyakolta. „Hja!“ mondá a végrehajtásnál épen jelenlevő György, „azért nem tudják Angliában mi az illendőség, mert nem nevelnek benneteket gyermekségtöken kezdve jól.“ Erősen is állott mellette, hogy nincs az az angol szakács, ki jól meg tudja a sültet sütni, sem angol kocsis, a ki jól hajtson – egy szóval kétségbe vonta nemességünk, lovaink és marha-pecsenyénk jeles voltát!

Mig szeretett Hannoverájától távol volt: ott minden azon mód maradt, mint jelenlétében volt. Csak úgy 800 ló állott az istálóban, a kamarások, udvarmesterek és lovászmesterek egész készlete csak úgy megmaradt; minden szombaton megtartották az udvari estélyt, hol az egész hannoveri nemesség megjelent s oly czeremoniát vitt véghez, hogy rendkivül szépnek és meghatónak kell azt itélnem. A társalgó-teremben ugyanis egy nagy karosszék állott s benne a király – arczképe. A nemesség előjárult s mélyen meghajtotta magát a karszék és a kép előtt, melyet Nabukodonozor király állitott oda; mindenki csak suttogva mert e felséges kép előtt beszélni, épen ugy, mint akkor tettek volna, ha a királyi választó maga is ott lett volna.

Mindegyre csak vissza-vissza ment Hannoverába. 1729-ben két egész esztendőre ment át, mig Angliában Károlina uralkodott helyette, – a nélkül, hogy angol alattvalói csak legkisebbet is érezték volna hiányát. Harminczötben, meg harminczhatban ismét, – és 1740 s 1755 közt nem kevesebbszer mint nyolczszor látogatta meg a kontinenst, de e mulatsággal aztán a hét esztendős háború kitörtével föl kelle hagynia. Itt is mindig csak egy húron pendült a mulatság. „Életünk olyan egyforma, mint a szerzeteseké“, mondja egy udvaroncz, kit Vehse idéz. „Minden reggel tizenegykor s minden este hatkor, a legnagyobb hőségben kocsizunk Herrenhausenbe, végig az orjási hársfa-soron, kétszer lepetvén el napjában vastag porral kabátainkat és kocsiinkat. A király társaságában soha a legkisebb változás sem fordul elő. Az ebédnél s a kártya-asztalnál mindig ugyanazon arczokat látja s játék végével mindig egyként szobájába vonúl. Minden héten kétszer franczia szinészek játszanak, a többi napokon pedig a csarnokban van szinház. Ilyen módon – ha a király mindig Hannoverában mulatna – tiz esztendőre is meg lehetne napi rendjét állapitni minden lépésének s minden dolgát, ebédjét, mulatságait előre meg lehetne határozni.“

A vén pogány megtartotta nejének tett igéretét. Yarmouth asszony folyton nagy kegyben részesült, s a hannoveri társaság a legmélyebb tisztelettel viseltetett irányában – habár Angliában, midőn közénk jött, egy kis elhanyagoltatást is kelle szenvednie. 1740-ben a király két lánya ment férjestől Hannoverába, a felséges atya látogatására; Hessen-Casseli Mária és Anna, az orániai herczegnő (ez utóbbiról, férjéről és lakodalmáról Walpole és Hervey mulatságos rajzokat hagytak az utókor számára). E látogatás nagyon fényessé tette a hannoveri udvart. A király magas vendégei tiszteletére egy csomó ünnepélyt adott; a többek közt egy nagyszerű álarczos bált, a herrenhauseni zöld szinházban – már t. i. a kertszinházban, hol a szinfalakat a hárs- és puszpángfák, a szőnyegeket pedig a pázsit helyettesíték, – hol a Platenek tánczoltak György és atyja, a néhai szultán előtt. A szinpad és a kert nagy része színes lámpákkal volt kivilágitva. Majdnem az egész udvar fehér dominókban jelent meg – „épen“, mondja e jelenet leirója, „épen, mint az eliziumi mezők szellemei. Estére kelve, három nagy asztalon teritettek vacsorára a csarnokban, s a király igen jókedvü volt. Vacsora után megint tánczra kerekedtek, s reggel öt óra volt, mire – teljes napfényen – Hannoverbe haza tértem. Néhány nap mulva megint nagy mulatságunk volt a hannoveri dal-szinházban. A király töröknek volt öltözve; turbánján nagyszerű gyémánt forgó-csillagok; Yarmouth asszony volt a szultana, de a legszebb mindnyája közt a hesseni herczegnő volt.“ Mig tehát a szegény Károlina sirjában nyugszik, ime, a derék kis Györgyike piros képével, fehér szemöldeivel, meredt szemeivel, hatvan éves lábaival, Madame Walmodennel kézenfogva, rugja a port s töröknek öltözve szökdincsel! Még husz egész esztendeig adta ez a vén kis Bajazet a törököt, mig el nem jött a guta, mely kiszoritotta a levegőt az öreg ember torkából, miután ez meghagyta, hogy, épen mint az előrement szegény Károlina koporsójából: az övéből is vegyék ki az egyik oldalfalat, hogy bűnös, vén csontjai és hamvai elegyedhessenek össze ama hű lélek maradványival. Oh te herrenhauseni pezserkedő kakaspulyka! Oh te semmirekellő kis Mahomed! miféle török paradicsomban vagy te most s hol vannak kifestett huriid? Yarmouth asszony tehát szultanának volt öltözve, s ő felsége a török ruhában s gyémánt forgójával igen jókedvü volt, ugy-e? Barátim! épen úgy atyáitok királya volt, mint az enyimé – jertek, ejtsünk egy tisztelet-könyűt sirjára!

Azt mondá nejéről, hogy soh’ sem látott nőt, ki méltó lett volna, hogy saruja szíját is megoldja. Gyakran ott ült órákig arczképe előtt egyedül és sirt – midőn aztán fölszikkadtak könyűi: átment Walmoden asszonyhoz és elbeszélgetett róla. Egyszer aztán máskép esett. 1760-ban, október 25-én – életének hetvenhetedik s uralkodásának harmincznegyedik évébén – apródja királyi csokoládéját vitte szobájába, s ime! a legkeresztyénebb és legkegyelmesebb király ő felsége ott feküdt a padozaton, meghalva. Elmentek, hogy híják Walmoden asszonyt, – hanem Walmoden asszony sem tudta fölkelteni. Ő felkent felsége immár csak élettelen hulla volt. A király meghalt; éljen a király! A költők és papok azonban természetesen illendőképen elsiratták a boldogultat. Itt van néhány sor abból a mesterkéletlen versből, melyben az Isten egyik angol szolgája megkönyezte az elköltözött nagy hőst, s a melyet magad is megsirathatsz, avagy kikaczaghatsz, a mint épen kedved tartja: