Hatvan esztendőn kell, megannyi percz alatt végig tekintenünk. Ha csak a játszószemélyek névsorát akarnók végig olvasni, kik e hosszú időszak alatt szerepeltek: az is betöltené kiszabott időnket, s mind csupa teksztusunk lenne, prédikáczió nélkül. E hatvan percz alatt Angliának át kell élnie az amerikai gyarmatok fellázadását; alá kell vetnie magát a megaláztatásnak és elszakadásnak; meg kell reszketnie a franczia forradalom tűzhányása alatt; meg kell birkóznia, életéért kell küzdenie Napoleonnal, orjási ellenségével, – és ki kell magát fújnia, magát újra összeszednie e rémületes harcz után. A régi társaságnak udvari ragyogványival el kell tűnnie; az államférfiak egész öltőinek kell támadniok és enyészniök. Pittnek követnie kell Chathamet a sirba; Rodney és Wolfe emlékének Nelson és Wellington diadalmának kell helyet engednie; a régi költőknek, kik köztünk és Anna királynő ideje közt az összekötő kapcsok, sirjaikba kell szállniok; Johnsonnak meg kell halnia, Scottnak és Byronnak támadniok; Garricknak el kell ragadnia a világot elvakitó szinészi szellemével s Keannak a szinpadra ugrania, hogy az elámult szinházat birodalmába vegye. A gőzerőt föl kell fedezni, királyoknak kell lenyakaztatniok, számüzetniök, letétetniök, visszahelyeztetniök. Napoleonnak csak egy episodi személynek kell lennie s III. Györgynek végig élnie ez annyiféle változatot; kisérnie népét az eszmék, az igazgatási formák, a társadalom mind e forradalmai közben; ide át kell élnie a régi világból a mienkbe.

Midőn először pillantám meg Angliát: az ifju Charlotte herczegnőt, az ország reményét, gyászolá. Gyermekkoromban jöttem Indiákról, s hajónk hazaútjában egy szigetnél kötött ki, hol fekete szolgám sziklák és dombok közt egy hosszú uton vezetett végig, mignem egy kerthez értünk, hol egy sétáló férfit láttunk. „Ez ő“, mondá feketém, „ez Buonoparte! Minden nap megeszik három juhot és valamennyi kis gyereket, a kire csak kezét ráteheti!“ Ezen a szegény kalkuttai rabszolgán kivül még elég ember volt a brit birodalomban, kik csak ugy remegtek e korz emberevőtől.

Emlékszem jól, ugyanezen gyerek vezetővel tekintettem végig Carlton House oszlopsorain s néztem meg a nagy uralkodó-helyettes lakhelyét. Mintha most is látnám a testőröket, a mint a kapu előtt fel s le sétálva, őrzik a helyet. A helyet? Micsoda helyet? Abból a palotából nincs meg ma több, mint a Nabukodonozor palotájából. Ma már az egész csak egy név. Hol vannak az őrök, kik tisztelegni szoktak, midőn a királyi kocsik ki- és befordultak? A kocsik és a bennök ülő királyok elrobogtak Plutó birodalmába; a hosszú testőrök elmasiroztak az örök setétbe és dobjaik viszhangja immár Hádesben pörög. A hol egykor a palota állt: ott most száz meg száz kis gyerkőcz tipeg St. James-park lépcsőin le s fel. Egy egész sereg öreg ur iszsza most theáját az Athaeneum-klubban s csak annyi hamvas fejü harczos képezi a szemben levő United Service-Klub11) őrségét. Most Pall-Mall12) London nagy társadalmi börzéje, az ujdonságok, politika, pletykaságok, vak hirek piacza, hogy úgy mondjam, az angol forum, hol az ember megbeszéli a legújabb krimi táviratot, Derby lord tegnapi beszédét, János gróf13) legközelebbi hadmozdulatát. És, most és akkor, egy némely régésznek, kik jobb szeretnek a multra mint a jelenre gondolni, emlékeztető is a régi időkre, a régi emberekre, mert Pall-Mall a mi Palmiránk. Nézzétek csak! itt e nyomban kaszabolta le Königsmarck bandája Tizezeres Tamást. Ama nagy vörös házban lakott Gainsborough és Culloden Cumberland, III. György nagybátyja. Amoda át van Marlborough Sára palotája, s most is épen olyan, mint mikor az a vas orrú bába benne lakott. A 25-ik szám alatt Scott Walter szokott lakni; a mostani 79-ik számu házban, mely ma az evangeliomot idegen földön terjesztő társaság székhelye, Gwynn Eleonora kisasszony, a szinésznő ütötte volt föl sátrát. Hányszor hozták elő ott túl ama kapuív alól Károlina királynő hordszékét! A Györgyök korának minden embere járt-kelt ez utczán; látta ez utcza Walpole kocsiját és Chatham hordszékét, – és Foxat, Gibbont, Sheridant, Brookesék klubjába mentökben; és a méltóságos Pittet karonfogva Dundas-szel; és Hangert és Sheridan Tamást, kitántorogva Ragyették vendéglőjéből; Byront, besántikálni Wattierékhez; és Swiftet, a mint a Bury-utczán kifordult; és Addison uramat, meg Steele Rikit, hihetőleg mindkettőt egy kicsit bekapva; és a walesi herczeget és York herczeget, végig csörömpölve az utczán; és Johnsont, a mint utcza-hosszant számlálgatta a lámpás-fákat, miután már eltántorgott Dodsley ablaka alatt; és Walpole Harryt kocsijához czibikelve, kezében valami csecse-becsével, a mit épen most vett a Kristóf boltjából; és Selwyn Györgyöt, a mint betémfereg Whiteékhez.

A Selwyn Györgyhöz irt s közrebocsátott levelekben egész csomó közleményt birunk, melyek világért sem oly ragyogók és elmések, mint Walpoleéi, sem oly marók és keserüek, mint Herveyéi, de csak oly érdekesek s ama kort sokkal jobban jellemzik, mivel együttesen sok kéz művei. Az ember; mintha több hangot hallana, melyek természetesebbek, mint Horace urfiskodó selypegése és Sporus roszakaratu suttogásai. Ha az ember a Selwyn-féle leveleket olvassa, – ha az ember Reinolds pompás képeit, ama nagyszerü idők és kéjelgő emberek hű másait látja: mintha a meghalt mult hangjait hallaná: a hahotát és a kart; a habzó kehely mellett mondott felköszöntéseket; a lóversenyi vagy kártya-asztali örömrivalgást; a kaczagó finom delhölgyek előtt szabadon kimondott vidor tréfaszót. Mily finomak voltak e delhölgyek, kik oly vastag tréfákat hallgattak meg és adtak tovább, s mily nagyok ama lovagok!

Én azt hiszem, hogy a mult ama sajátságos terménye, a finom lovag, folytonosan enyészik a föld szinéről, s épen úgy apadóban van, mint a hód vagy vörös indus. Finom lovagjaink immár nem lehetnek, mivel immár nem lehet az a társaságunk, melyben ők éltek. A nép már nem akar engedelmeskedni, az élődiek immár nem oly kúszók mint hajdan; a gyermekek nem esnek térdre szülőik áldását kérve; a káplánok nem mondják el az asztali áldást, hogy felkeljenek még a pudding előtt; a cselédek nem mondják minden pillanatban „méltóságod“, „kegyelmességed“; a mesteremberek nem állnak meg kalapjokkal kezökben, midőn az urak elhaladnak; az irók nem állongálnak órák hosszant a lovagok előszobáiban farkcsóváló ajánlásokkal, várva érettök ő lordsága öt aranyát. Akkor, a mikor még voltak finom lovagok: Pitt titkár ur altitkárai nem merészkedtek előtte leülni – mig Pitt uram maga részéről podagrás térdeire borult II. György előtt; s mikor III. György Chatham lordnak pár barátságos szót szólt: ő kegyelmessége a tiszteletteljes öröm és hála könyűibe tört ki – oly imádatos volt az uralkodó fogalma s oly nagy a rangok különbsége. Képzeljük el csak, ha Russel lord, vagy Palmerston lord térdre borulnának, mig a királyné egy sürgönyt olvas, vagy siróba erednének, mivel Albert herczeg udvariasan szól hozzájok!

A patricziusok III. György trónraléptekor még szerencséjök tetőpontján álltak. A társadalom elismerte fölényüket, s ezt ők is egész nyugodtsággal magától értető dolognak tekintették. Nem csak czimeket és vagyont és széket örököltek a peerek házában, hanem az alsó-házban is. Egy csomó kormányhivatal volt, s nem csak ezeket, hanem valóságos ötezer forintos bankókat is minden pirulás nélkül fogadtak el a ház tagjai megvesztegetési díjul. Fox húsz éves korában jutott a parlamentbe, Pitt is csak akkor érte volt el teljeskoruságát s atyja sem sokkal lehetett idősebb. Az volt a patricziusok aranykora. Erősen hibáztatni sem lehet őket, hogy elfogadták, élvezték s fenékig ürítették a politika díját, a társadalmi élet örömeit.

Ama Selwyn-féle levelekben egy egész sereg amolyan, magát leélt, finom lovaggal ismerkedünk meg s a legfeszültebb figyelemmel vizsgálhatjuk amaz osztály életét, melynek – az én véleményem szerint – csak felületén siklottak tova az akkori regény-irók. Smolletnek, sőt még Fieldingnek is a lord, lord volt: egy méltóságteljes lény, térdén kék szalag, széke hátán korona, mellén megszámlálhatlan mennyiségü kereszt, ki előtt a közönséges ember meg kellett hogy hajtsa magát. Richardson, a fennebb emlitett kettőnél alantabb születésü, elismerte, hogy a főuri szokásokkal ismeretlen s megkérte Donnellan asszonyt, egy nagy világban forgott delhölgyet, hogy nézze át művének, Gramdison Károly életrajzának egy kötetét, s jelölje ki a hibákat, melyeket benne talán e részen fölfedez. Donnellan asszony fedezett is aztán fel annyi hibát, hogy Richardson szint váltott; könyvét becsapta és sokkal üdvösségesebbnek tartotta, hogy tűzbe dobja. Selwyn e levelezésében már ott vonulnak el előttünk III. György uralkodásának kezdetéről ama finom világ fiai és lányai, valóságos eredetiben. Elkisérhetjük őket az „új klubba“, Almackékhoz; bejárhatjuk velök egész Európát; hozzájok csatlakozhatunk nem csak a nyilvános helyeken, hanem falusi lakjaikban, magány társaságaikban is. Seregesleg jelennek meg e levelekben; van itt elméncz, van itt tékozló; egy része javithatlan, más része bűnbánó, de megint csak elbukó; van itt szép nő, élődi, alázatos káplán, tányérnyaló, van itt minden. Azokkal a gyönyörű teremtésekkel, kikbe – Reynolds képein – beleszeretünk, a mint édes-lágy arczukkal és kecses mosolyaikkal a vászonról ránk tekintenek, – azokkal a finom lovagokkal, kik oly kegyesek voltak s igazgattak bennünket, kik választó-kerületeiket csak úgy örökölték, kik kényelmeskedve bocsátkoztak szabadalmazott képviselői székökbe, kik oly finomul csúsztatták széles máncsetlijök alá lord North megvesztegető összegeit: ezekkel a finom szépekkel százanként ösmerkedünk meg, halljuk fecsegéseiket és hahotáikat, olvassuk szerelmeik történeteit, czivódásaikat, cselszövényeiket, adósságaikat, párbajaikat, házassági válásaikat. Csak elég soká kell e levélgyüjteményt olvasnunk: és mintha elevenen állanának előttünk ezek mindnyájan. Ott lehetünk Hamilton herczeg esküvőjén, s megláthatjuk, hogy teszi kezét menyasszonya függöny-karikás kezébe; vethetünk egy pillantást a menyasszony szegény nővérének halálos ágyára; meghallgathatjuk, hogy káromkodik Fox a kártya mellett, vagy hogy kiáltja ki March a lóversenyi távolságokat Newmarketon; elképzelhetjük, hogy tipeg tova Burgoyne a Szent Jakab-utczából az amerikaiak legyőzésére, leveretése után pedig hogy sompolyog vissza szégyenkezve klubjába; megnézhetjük, hogy öltözik föl a fiatal király a nagy elfogadásra, tizezer különböző kérdést tevén az urak felől; láthatjuk a felsőbb köröket, meg az alsóbbakat, az operai tolongást, mikor Violetta vagy Zamperini énekel; a bohóczokat meg finom delhölgyeket seregesleg, a mint hordszékeikben álarczos bálba vagy Kornelia asszonyhoz sietnek; a Drurylane-szinház körül a néptömeget, mely a tisztelendő Hackmann által épen most leölt Ray kisasszony holt testét bámulja, – vagy pedig bepillanthatunk a Newgatebe, hol a szegény Rice uram, a bankóhamisitó, alig győzi várni itéletét és vacsoráját. „Ne sokat bajlódj tyúkja mellé a mártással“, mondja egyik börtönőr a másiknak, „hiszen tudod, hogy holnap ugy is felakasztják.“ „Igen de“ – feleli a másik börtönőr – „a káplán vele vacsorál, ez pedig borzasztó lármás ficzkó mindig, ha nincs elég olvasztott vaj a sülthöz.“

Fordul elő ezekben a Selwyn-levelekben egy élődi káplán, valami Dr. Warner, olyan egy jellem, a minél különbet sem Tacitus, sem Johnson Béni, sem Hogart nem rajzolt soha. Levélről levélre új meg új vonásokat szolgáltat ez a tiszteletes úr saját arczképéhez, s ily módon olyan mását adja magának, mely most, midőn az eredeti immár elköltözött, sajátságos egy látvány. Mocskos gyönyöreit és bakugrásait, melyekben leledzett: immár eljátszotta; azok a kifestett pofák, melyekre sovár tekintettel kacsintott: immár férgek eledelei, puszta csontvázak; azok a finom lovagok, kiknek czipőcsatjait nyalta: immár koporsóikban fekszenek. Arról is gondoskodott ez a tiszteletes férfiu, hogy elbeszélje nekünk, hogy ő a világért sem hisz vallásában, noha – hála legyen az égnek – midőn kenyértörésre kerül a dolog: nem olyan nagy gazember. Eligazitja Selwyn uram bizományait, mindenféle bizományait, és – a mint mondja – büszke reá, hogy ő lehet e lovag liferánsa. Tiszteleg Queensberry herczegnél, az öreg Queensberrynél, s a főur és a tiszteletes ur gyönyörű historiácskákat beszélnek el egymásnak. Haza megyen „egy keresztelési kemény napi munka után“, a mint nevezi, s mielőtt leülne whistező- és fogoly-madárral terhelt vacsoráló-asztala mellé: előbb levelet ir pártfogójának. Kéjelegve gondol a bélpecsenyére, egy üveg burgundira – egy szóval: az egész ember egy élvhajhász, zabolátlan élődi, – kitörő hahoták közt és jólszámitó izléssel, bolondos arczrángatással nyalja ura czipőit s a fénymáz épen ugy szája izére van, mint a legfinomabb máslás az öreg Queensberry pinczéjéből. Rabelais és Horatius szennyes kisújjának körmében van; kimondhatlanúl közönséges ember, csoda-mód víg; szolgálatkész és jámbor – titokban, lágyszivü gazficzkó, s nem fulánkos tányérnyaló. Jesse azt mondja, hogy ő tiszteletessége, Long Acrei kápolnájában „tetszetős, férfias, meg ékes-szóló előadása által nagy népszerűséget szerzett magának.“ Járványos volt-e a hitetlenség, a levegőben volt-e a romlottság? Ott volt a fiatal király, élete a legpéldásabb, kegyessége kétségbevonhatlan – és körülötte oly megvesztegetett udvar és társadalom, a milyet csak ez az ország valaha látott! IV. György rosz erkölcsei III. György fiatalságában termék meg gyümölcseiket, – hitem szerint ép úgy, mint hogy e derék férfi példájának ismerete, mérséklete, frugális egyszerűsége és istenfélő élete véghetlen sokat tett arra, hogy az ország erkölcsei megjavuljanak s az egész nemzet megtisztuljon.

Selwyn levelezői közt Warner tiszteletes uram után a legérdekesebb Carlisle gróf, ama szeretetreméltó nemesnek, Irland jelenlegi alkirályának, nagyatyja. A nagyatya is ir alkirály volt, miután előbb a királyi háztartás kincstárnoka lett volna, s ő volt az is, ki 1778-ban legtöbbet értekezett, egyezkedett, alkudozott azon módok felett, hogyan lehetne megszüntetni azon meghasonlást, mely ő felségének észak-amerikai telepeit, gyarmatait, birtokait pártokra szakitá? Ő lordságának ez ügyre vonatkozó kibocsátványait most is megolvashatod a „New-Yorki hivatalos lap“-ban. Azután meg visszatért Angliába, miután a gyarmatokat csakugyan nem tudta lecsöndesiteni. Hogy, hogy nem, a „New-Yorki hivatalos lap“ csakhamar azután meg is szünt.

Ez az okos, derék, jószivü, finom miveltségü Carlisle lord egyike volt amaz előkelő angol lovagoknak, kiket majdnem egészen tönkre juttatott az akkori felsőbb körök rémitő kicsapongásokkal és kéjelgésekkel teljes élete. Borzasztó ama kor rakonczátlansága! Elharapózott ez a béke után egész Európában; ott tánczolt, ott fogadott, ott játszott az minden udvarban. Megtette mély bókjait Versaillesban, ott futtatta lovait a sablonsi gyepen, Párishoz közel, hol az anglo-maniát teremté; elhozott egy nagy csomó festményt és szobrot Rómából és Florenczből; tönkre tette magát, e festmények és szobrok számára nagyszerü csarnokokat és palotákat épitvén; összeszedte Európa minden dalszinházaiból az énekesnőket és tánczosnőket, kikre a lord uramék ezereiket fecsérelték, mig becsületes nőiket és becsületes gyermekeiket otthon hagyták, hogy epekedjenek, a kastély meg a park üres, puszta fényessége közepett. Az akkori előkelő londoni társaságon kivül volt ott még egy második, el nem ismert világ is, mely kicsapongásiban határt nem ismert, mely az élvek hajhászásában tombolt tova: tánczolt, játszott, ivott, dalolt. Az igazi, elismert társasággal találkozott a nyilvános helyeken – Ranelaghben, Vauxhallban, a redutokban, melyekről régi regény-iróink annyit tudnak beszélni – s a divat valódi vezéreit fényüzésben, ragyogásban, szépségben túlszárnyalá. Igy például, midőn a hires Gunning kisasszony, mint Coventry asszony Párisba ment, remélve, hogy szépségét csak oly tetszéssel fogadják, mint őt is, nővérét is egész Angliában: úgy esett, hogy őt bizony megszalasztotta egy angol delhölgy, kit a párisiak még elragadóbbnak tartottak. Mert hát egy bizonyos Pitt asszony a szembenlevő páholyt vette ki a grófnééval, s annyival szebb volt ő nagyságánál, hogy a földszint fölkiáltott: emez az igazi angol angyal, – mire Coventry asszony mérgében abban a nyomban elhagyta Párist. A szegény lélek ezután kevéssel meg is halt szárazbetegségben, mit különben, a mint mondták, még siettetett a sok fehér meg piros festék, a mivel szerencsétlen bájait toldozgatni szokta. (Mert – közbe legyen mondva – az akkori előkelő nőnemü Európát, a valóhoz hűen, csak fehér meg piros szinre festve képzelhetjük.) Az idvezült két lányt hagyott hátra, kiket Selwyn György nagyon szeretett (a kis gyerekeknek egyátalában erősen nagy barátja volt); ez a két kis leány eredeti nagyzással van e levelekben leirva, a mint kis gyerek-szobájukban ülnek s a szenvedélyes kis Fanni hölgy, ha nem kap jó kártyákat, az egész játékot Mari hölgy szeme közé vágja; aztán meg összesugnak s elhatározzák, hogyan fogadják majd mostoha anyjukat, kit atyjuk bizonyosan nem sokára a házhoz hoz. Hanem aztán nagyon jól megfértek mostoha anyjukkal, a ki maga is nagyon jó volt hozzájok; és aztán felnőttek, és aztán férjhez mentek, és aztán szerencsésen el is váltak mindketten – ezek a szegény kis teremtések! Szegény kifestett anya, szegény társadalom, mely gyönyöreiben, szerelmeiben, vigalmaiban egyként visszataszitó!

A mi pedig az amerikai biztos ő nagyságát illeti, róla bátran beszélhetünk, mert – noha ménkő gyönge egy biztos volt a maga idejében; noha jól leapasztotta vagyonát; noha egy ülőhelyében 100000 forintját játszta el – „ötször annyit“, mondá ez a szerencsétlen ur, „mint azelőtt valaha“; noha megesküdött, hogy soha többé kártyához nem nyúl, s mégis csodálatos módon megint leült s még többet vesztett: mégis, mondom, megbánta botlásait, kijózanult, s vált belőle egy tiszteletreméltó peer, derék vidéki nemes, visszatért derék nejéhez és derék gyermekeihez, kiket szivének jobb részéből mindig szeretett.

Huszonegy esztendős volt, midőn megházasodott. Ott találta magát egy kicsapongó társaság közepett, s nagy vagyon birtokában, kényszeritve volt, hogy fényt űzzön, kötelezve, hogy nagy ur s nagy semmittevő legyen: a sok kisértetnek nem tudott ellentállani s meg is fizetett érte a férfiui önvád keserü vezeklésével; egy részével bölcsen szembe nézett – s a végén: legyőzte mindnyáját nemesen. A hű nőt s jó gyermekeit soha el nem feledte – és ez mentette meg. „Igen örülök, hogy el nem jött ön hozzám aznap reggel, midőn Londont elhagyám“, irja Selwynnek, amerikai utjára hajóra szálltában; „csak annyit mondhatok: a válás e pillanatáig soha sem tudtam, mi a bánat.“ Ott már nincs elválás, a hol ők most vannak! A hiv nő s a gyöngéd, nagylelkü férfiu nemes nemzettséget hagytak magok után: egy fiut, nevének és czimeinek örökösét, kit mindenki szeret, a ki csak ismeri e nagylelkü, finom miveltségü, szelid, barátságos, tiszta jellemü férfiut, – és oly lányokat, kik magas polczon állanak, nagy neveket ékitenek, kik közül szépségéről is hires egy rész, de mindnyája az arról, hogy életük szeplőtelen s igazi, kegyes női erényekben gazdagok.

Egy másik levelezője Selwynnek gróf March, a későbbi Queensberry herczeg, kinek élete egész a jelen századba nyúlik át, s kiről el lehet mondani, hogy sem gróf sem herczeg, sem fiatal sem vén korában nem vált a világ semmiféle társaságának nagy becsületére. Borzasztó az, a mit erről a vén Queensberryről olvas az ember Selwynnél, Wraxalnél s az akkori feljegyzésekben végig kisérheti őt az emberi természet vizsgálója, a mint iszik, kártyázik s élete végeig cselszövősködik – s megláthatja, hogy ez a ránczos, elnyomorékodott, fognélküli vén Don Juan épen olyan istentelenül, megátalkodottan halt meg, mint a milyen ifjuságának és szenvedélyének leghevesebb idejében volt. A Piccadilly úton még ma is áll egy ház, melynek egyik jól ismert ablakánál szokott az öreg Queensberry élte legvégeig üldögélni, naphosszant szemüvegezvén az ott elhaladó nőket.

Sok derék tulajdonságának kellett ennek az aluszékony, tunya Selwyn Györgynek lennie, s ezeket természetesen most javára kell neki beszámitanunk.

„Az ön barátsága“, irja neki Carlisle, „annyira elüt minden egyébtől, a mit csak e világi életben láttam, avagy tapasztaltam, hogy ha jóságának példátlan próbáit elgondolom, álomnak tetszik az egész.“ „Legrégibb ismerősömet s barátomat: Selwyn Györgyöt vesztettem el“, irja Walpole Berry kisasszonynak, „igazán szerettem őt nem csak kifogyhatlan jó humorjáért, hanem ezer más jó tulajdonságiért is.“ Én a magam részemről örülök, hogy a tyuk és kalács, meg a sör e nagy tisztelőjének ezer jó tulajdonsága lehetett, hogy barátságos, nagylelkü, szeretetteljes, megbizható tudott lenni. „Hatkor kelek“, irja neki Carlisle Spaaból (elődeink idejében az előkelő népek leglátogatottabb helye) – „ebédig kártyázom, este tánczolok annyit, hogy aztán tizenegykor alig birom magam az ágyig czipelni. Ez az élet lenne önnek való! önnek, a ki fölkél kilenczkor, tizenkettőig lengyel-kutyázik slafrokban Ratonnel, akkor Whiteékhoz témfereg, öt óra hosszant az asztalnál ül, vacsoráig szúnyokál, s akkor, három pint sörrel a bendőjében, egy shillingért három mértföldre viteti magát hordszékében két szegény ördöggel.“ Olykor-olykor a helyett hogy Whiteéknál szunditott volna, elment a mi Selwyn barátunk az alsó-házba, s ott gyökkintgetett North gróf oldalán. Több évig Gloucestert képviselte s neki magának is volt egy választó-kerülete, Ludgershall, úgy, hogy mikor igen rest volt arra, hogy Gloucesterért üljön, hát ült ezért. „A ludgershalli választások számára kiadtam az utasitást Melbourn lordra és magamra nézve“ – irja a miniszterelnöknek, kivel jó barátságban élt s ki az alvásban, elmésségben és jámborságban semmit sem engedett György barátunknak.

Ha, midőn herczegek, udvaronczok, előkelő és hangadó férfiak életét vizsgáljuk, szükségkép tunyának, kicsapongónak és bűnökben leledzőnek rajzoljuk azt: méltányos elnézéssel is kell a gazdagok tévedései iránt lennünk, meggondolván, hogy erősen nagy hihetőséggel mi magunk is tunyák és kicsapongók lennénk, ha ellentétben az emberi természet élvhajhász hajlamával, s a nagy jövedelem mindennapi kisérteteivel: rákényszeritve nem lennénk a munkára. Ugyan mi más is lehetne egy nagy lord, kinek pompás kastélya és parkja, s nagy jövedelme van, mint fényüző, semmittevő? – Carlisle lord idéztem leveleiben van is elég méltán panaszkodó hely, melyekben az ártatlan fiatal lord kikél a nagy költekezés ellen, melyre rangja kényszeriti; ki a fény ellen, melyben élnie kell; ki a semmittevés ellen, melyre mint Anglia peerje van kötelezve. Bizony jobb is lett volna rá nézve, ha segéd lehetett volna saját irótámlája mögött, vagy könyvvivő saját irodájában; ezerszer több kilátása lehetett volna boldogságra, miveltségre, foglalkozásra, kisértetek felől való biztonságra.

Csak kevés esztendővel is ezelőtt a katonai pálya volt az egyetlen, melyre főuraink léphetének. Az egyházi, a törvénykezési, az orvoslati, a müvészeti, a kereskedelmi foglalkozás méltóságukon alul állott. A középosztály az, melytől Anglia megújhodását várhatjuk; a mivelt, cselekvő emberektől, kik távol állanak North lord megvesztegetéseitől a senátusban; a becsületes papi rendtől, kiket még nem aljasitott az előléptetési vágy élődiekké; az iparosoktól, kik férfiui jólétre küzdik föl magukat; a festészektől, kik szeliden nemes hivatásukat követik; a tudomány férfiaitól csöndes kamráikban – ezek azok, kiket mi szeretünk, s kikről oly örömest olvasunk a mult évszáz hagyományaiban. S mily kicsinyeknek tűnnek föl mellettök amaz úgynevezett nagyok, az élvezetek emberei! mily hitvány semmitmondók a III. György udvarának pletykáiról irott könyvek a jó öreg Johnson beszélgetésinek feljegyzéseivel szemben! mi a windsori legnagyobbszerü diszlakoma egy estéhez képest a klubban, hol a szerény kupák körül Percy és Langton, Goldsmith és a szegény Boswell üldögélnek? Én kijelentem, hogy – hitem szerint – ama kor annyi meg annyi mivelt embere közt Reynolds Jozsué volt a legműveltebb férfi. És pedig ama régi kor barátságos, tiszteletreméltó alakjai nem csak jók, hanem bölcsek és elmések is valának. Kedélyeiket nem vesztegették meg kicsapongások, nem puhitotta meg fényüzés. Eligazitották derék napi munkájukat; kipihenték magukat és mulatoztak ártatlanul; ünnepi egybegyülekezéseiket ártatlan elménczséggel és gondolataik őszinte kicserélésével fűszerezték; nem szégyenlősködtek (prude) – de senki sem is szégyelhette meg magát, ha beszélgetésöket meghallgatá: egyszóval vidorak voltak, de a határon soha túl nem léptek. Oh bizony! magam is sokért nem adnám, ha vagy egy este én is ott lehettem volna a „Török fő“-nél, habár rosz hirek érkeztek volna a gyarmatokból s Dr. Johnson szidta volna is a „rebelliseket“; én istenem! ha én is ott ülhettem volna vele és Goldsmith-szel; ha én is hallhattam volna Burkeot, a világ legjobb elbeszélőjét, – kivált, hogyha Garrick meg valami szinházi történetecskét rántott volna elé! Olyan jól esik, mondom olyan jól esik e társaságra gondolnom és nem csak hogy mily kedvesek, mily bölcsek, hanem hogy milyen jók is voltak. Azt hiszem, épen egy ilyen klubi este után hazatértében történt Burke Edmunddal, hogy – mig szive tele volt szeretettel, nemes lelke nagy gondolatokkal, mert elhihetitek: ezek soha sem hagyták őt el! – egy szegény éji kóbor nő megszólitotta, ő pedig a legjóságosabb szavakat intézte hozzá; megindúlt e Magdolna könyűin, melyeket bizonyára jóságos szavai szöktettek a fiatal lány szemeibe, s elvitte magával, egy fedél alá nejével és gyermekeivel, s el sem bocsátotta addig, mig oda nem vitte, hogy a megtért a becsület és munka útjára lépjen.

Oh ti finom lovagok! ti Marchek és Selwynek és Chesterfieldek, mily törpék vagytok ti e nagyok mellé állitva! A jámbor Carlisle egész áldott nap kártyázik s este addig tánczol, mig „alig birja magát az ágyig czipelni“ s nagy vigan hasonlitja össze saját jobb voltát a Selwyn Györgyével, ki „három pint sörrel a bendőjében, éjfélkor egy shillingért három mértföldre viteti magát haza hordszékében két szegény ördöggel.“ Emlékeztek még arra a versre – arra a szép versre – melyet Johnson szegény barátjának, Levettnek, halálára irt?

Nos már, kinek a neve fénylik ma jobban: a Queensberryé, a dúzgazdag herczegé, vagy Selwyné, az elménczé, vagy pedig a Levetté, a szegény orvosé??

Én azt tartom, hogy Johnson, (és vajon Roswell Jakabnak, ki őt számunkra föntartotta, ne nézhetnők el egy pár hibáját?) azt tartom, hogy Johnson fő-előharczosa a mult évszázban a brit államnak és egyháznak, sokkal inkább, mint egész padok tele püspökökkel, – sokkal inkább, mint a Pittek, Northok, sőt maga a nagy Burke is. Johnsonnak minden szavára hallgat a nemzet, az ő roppant tekintélye vezette azt vissza a hűségre és vitte oda, hogy elpiruljon hitetlensége miatt. Hogyha III. György beszélt vele, s a nép meghallotta, hogy a nagy iró jól vélekedik az uralkodó felől: egész öltők sorakoztak megint a király körül. Johnsont úgy tisztelték, mint valami orákulumot – és az orákulum a király és egyház mellett emelt szót. S mily igazi ember volt ez az öreg ember! Vidoran vett részt minden tisztességes vigasságban, ő, ki dühös ellensége volt minden bűnnek, de gyöngéd ellenfele minden bűnösnek. „Nos, fiúk, mulatni akartok?“ kiált föl, midőn Beauclere Tofeus ráront s éjféli álmából veri föl; „én is veletek tartok!“ és fölkél, belebujik kopottas házi gunyájába s a Covent Gardent végig kutyagolja a fiatal ficzkókkal. Eljárt rendesen Garrick szinházába s szabadjegye volt a szinfalak mögé. „Valamennyi szinésznő ismert – mondja – s a szinpadra mentükben meghajtották magukat előttem.“ Ah mily szép kép lehetne ebből – ah mily szép kép ez képzeletemben: az ifjúság – bolondság, a vidorság képe, mely fölött a bölcseség kegyes, tiszta szemei gyöngéden őrködnek.

Harmadik György és neje egy nagyon igénytelen, de elegáns házban laktak, azon a helyen, hol most az unokájok sirját jelelő ocsmány szobor áll. A király anyja Carlton-Houset lakta, mely az akkori képek szerint tökéletes paradicsom volt: a legszebb kert, kiczifrázott pázsit, zöld lombcsarnokok és kilátás klasszikus szobrokra. Az úrnő aztán mindezt nagyon bámulta, e bámulásban segitvén neki Bute, a finom klasszikus izlésü lord, s ő felsége hol társalgott, hol theázott a kedves leveles-szinekben e mivelt nemessel. Buteot úgy gyűlölte mindenki, a mint bizony nagyon keveset az egész angol históriában. Ő volt czéltáblája az egész világ koholásinak, Wilke ördögi hunczutságainak, Churchill maró gúnyjának, a népsöpredék riongásának, a mint száz meg száz örömtűznél pörkölt csizmát14), ő lordsága jelvényét; gyűlölte a nép azért, mivel kegyencz volt s hozzá még scót is, „Mortimer“, „Lothario“ s mit tudom én, miféle neveket adogatván neki, egyszersmind királyi pártfogónőjét is a világ minden bűnével vádolván – ezt a komoly, sovány, félénk, vén asszonyt, a ki pedig – mondhatom – egy cseppel sem volt roszabb, mint szomszédai. Chatham azonban tudta jól a módját, hogyan kell fullánkos nyelvével folyton ébren tartania ellene az általános előitéletet. A felső-házban nem kimélte nyilait „azon titkos befolyás ellen, mely még a trónnál is hatalmasabb, mely minden adminisztrácziót kijátszott és lehetetlenné tett.“ A legdühösebb gúnyiratok viszhangozák e vészkiáltozást. „Be kell vádolni a király anyját!“ ez volt – Walpole szerint – az udvartáji házak minden szegletére fölirva. És ugyan bizony mit csinált? S hát mit csinált Frigyes, a walesi herczeg, György apja, hogy II. György úgy utálta s III. György soha a nevét sem ejtette ki száján? Soh’se szedjünk köveket, hogy ez elfeledett sirra dobáljuk, hanem nyugodjunk meg akkor készült epitáfiumában:

A nyolcz gyermekes özvegynek volt annyi esze, hogy kibékült a királylyal, sőt még bizalmát és rokonszenvét is meg tudta az öreg embernek nyerni. A ravasz, szigorú, uralomra vágyó, szűkkeblü asszony úgy nevelte gyermekeit, a mint tudta, s az idősebbet mindig csak úgy emlegette, mint a feje lágyára esett jó fiút; kurtán fogta, utána hordta a zsendelyt, – egyátalán csudálatos balitéletei és babonái voltak.

A fiu nagybátyja, a katonás Cumberland, egyszer játékból a gyerekre fogta kivont kardját, de a fiu visszariadt s olyan lett, mint a halál. A herczeg, nemes haragjában igy kiáltott fel: „Mit mindent kellett, hogy neki rólam beszéljenek!“

És e fiu, III. György, örökölte anyja bigottságát és gyűlölködését saját fajának bátor kitartásával együtt – csakhogy ő abban igaz hitü volt, a miben atyái u. n. felvilágosodottak, és szerető, hű támasza az egyháznak, melynek czimzetes védnöke volt. Mint minden szűkfejü ember: ő is teljes életében gyanakodott mindenkire, a ki csak nagyobb volt nála. Foxot nem szerette; Reynoldst nem szerette; Nelsont, Chathamt, Burkeot nem szerette; ellene szegült minden újitásnak, gyanakodott minden újitóra. Szerette a középszerüt: West Benjámin volt kedvencz festésze, Beattie kedvencz költője. Későbbi éveiben sokszor és őszintén panaszkodott, hogy nevelését elhanyagolták. Bizony az esze sem volt valami nagy, de még nevelői sem valami nagy jóakaratuak. Az igaz, hogy a világ legjobb nevelői sem igen hihető, hogy nagyra növelték volna azt a kicsi eszet, de azért finomabbá tehették volna izlését s szivét fogékonyabbá a nemes eszmékre.

Hanem azért – úgy a hogy – ő is tudott bámulatra hevülni. Alig van kétség felőle, hogy a fiatal mecklenburg-strelitzi Sarolta herczegnő egy levele (tele a háboru borzalmairól és a béke áldásairól közszájan forgó, elcsépelt üres frázisokkal) úgy meghatotta a fiatal uralkodó szivét, hogy ő bizony megkinálta az ifju herczegasszonyt egy üléssel trónusán. Fiatalkori szerelmeskedéseinek történetéről hallgatok; nem emlitem Lightfoot Jankát, a kokett nőt, kivel – a mint mondják – meg is esküdött (noha nem tudom: ki látta valaha azt az anyakönyvi kivonatot?); sem a kedves, holló-fürtü Lennox Sárikát, kinek szépségéről Walpole elragadtatva emlékszik; ez a kis ravasz rendesen ott leskődött a fiatal herczegre s tette magát, hogy szénát gyűjt szeme láttára, a holland-housei réten. Az úrfi sohajtozott és epekedett utána, aztán meg – elfeledte. Maig is ott függ Holland-houseban e szép lány képe, Reynoldsnak igazi remeke, mely méltó lenne Titian ecsetéhez; úgy van levéve, a mint a kastély ablakán, unokatestvére: a fiatal bogárszemü Fox Károly után kitekint, kezén madarat tartva. A királyi madár tova szállt a szép Sárikától, – s még hozzá: a vetélytársnőnek mecklenburgi kis vetélytársnője esküvőjén, mint nyüszölánynak kelle szerepelnie! Hanem azért nem halt bele, s még ebben a mi időnkben is élt s csöndes vén dáma és nagy hősünknek: Napiernak anyja lett belőle.

Azt mondják, hogy a kis herczegasszony, ki a háború borzalmairól azt a szép levelet irta – biz’ a szép is volt, még csak egy disznó sem volt benne s dicséretet is érdemelne érte, épen mint a régi ABC történetének hősnője – egyszer a strelitzi parkban egy csomó fiatal barátnőjével játszott és a kis dámák – hogy, hogy nem – a házasságról beszélgettek. „Ugyan, ki is venne el egy ilyen szegény kis herczegasszonyt, mint én, szegény fejem?“ mondá Sarolta barátnőjének, Bülow Idának; abban a pillanatban szólalt meg a posta-síp és Ida fölkiáltott: „Herczegnő! itt van a vőlegény!“ S a biz’ a, a mint mondta, épen úgy lett. A posta-legény leveleket hozott Anglia ifju királyától, ki igy szólt: „Herczegnőm! mivel oly szép levelet irtál, hogy becsületére válik eszednek és szivednek: jer és légy királynője Nagy-Britanniának, Francziaországnak és Irlandnak, és hiv nője legalázatosabb szolgádnak, Györgynek.“ A herczegasszony nagyot ugrott örömében, felszaladt, s bepakolta valamennyi kis böröndjét; azonnal megindult királysága felé egy szép vadászhajón; a födélzeten egy szép zongora, melyen mulathatta magát; körülte szép hajó-raj, fölczifrázva, föllobogózva és a derék Auerbach asszony ódát is irt köszöntésére, melynek forditását maig olvashatni a „Gentleman’s Magazin“-ban15):

Találkoztak, megesküdtek s éveken keresztül olyan boldogúl, olyan egyszerűen éltek, a mint csak házasok valaha. Azt beszélik, hogy a király egy kicsit meghökkent, midőn meglátta igénytelen kis menyasszonyát, – hanem akár igaz ez, akár nem, mindig igaz, hű férje volt, mint ez is igaz, hű neje.

Mulatságaik egyszerüek voltak, a lehető legszelidebbek a világon: szerény társas-tánczmulatságok, tiz-tizenkét párral az egész, melyeken a király kiállt, s három teljes órát tánczolt egy folytában, egy nótára, becsülettel. E gyönyörűséges testgyakorlat után aztán lefeküdtek – üres hassal (az udvari népek morgolódtak is eleget e vacsorátlanság miatt!) – s más nap reggel korán keltek, este pedig – elhiszem – megint tánczoltak, vagy pedig a királyné hárfázott, – Haydn mondá, hogy nagyon szépen tudott, – avagy a király olvasott föl neki egy czikket a „Spectator“-ból, vagy lehet Ogden prédikácziói közül egyet. Oh Arkádia! milyen élet lehetett az! Azelőtt vasárnap elfogadási nap szokott lenni az udvarnál, de az ifju király ezt a szokást is megszüntette, a mint hogy megszüntette amaz istentelen kártyázásokat is, melyeket emliténk. Nem mintha ellensége lett volna György az ártatlan mulatságoknak, vagy legalább, a melyeket ő ártatlanoknak tartott, – nem biz’ a; pártfogolta ő a müvészeteket – a maga módja szerint; barátságos és kegyes volt kitűntetett müvészei iránt s becsülte hivatásukat. Egyszer az is eszébe jutott, hogy az irodalom és tudomány jelesei számára Minerva-rendet alapítson; az új rend lovagjai mindjárt a Bath-rend lovagjai után következtek volna és szalma-szín szalagot s tizenhat-hegyü csillagot viseltek volna. Hanem a tudós urak közt olyan veszekedés támadt, midőn a rendbe fölveendő egyének kérdése került szóba, hogy az egész tervvel fölhagyott és Minerva meg csillaga soha sem szállt le közénk.

Azt sem akarta megengedni, hogy Szent Pál templomát kifessék, mert pápistásnak tartotta, – mig ma a lehető legesetlenebb pogány-szobrok ékitik ez épületet. Az még szerencse, hogy legalább a festményektől megkimélték templomunkat, mert a festő és rajzmüvészet a mult évszáz végén szomoru egy tökéletlen fokon állott s szemeinknek bizony sokkal nyugodalmasabb, hogy – mikor a papról elfordítjuk – fehérre meszelt falakon pihentessük meg, mint Opie szurok szinü vásznain, vagy Fuscli piszkos-sárga szörnyetegein.

És mégis van egy nap az esztendőben, egy nap, midőn az öreg György is szerette teljes szivével e templom fölkeresését, a melyen, azt hiszem, Szent Pál egyháza nyujtja a világ legnagyobbszerü látványát: akkor, midőn az ötezer árva gyermek, a rózsa-piros arczu, édes, csengő hangú ötezer gyermek zengi benne a himnust, hogy az ember szive megreszket a boldogságtól, hálától! Száz meg száz nagy dolgot láttam már világ-életemben; láttam koronázást, párisi díszünnepélyeket, kristály-palota megnyitást, pápai kápolnákat, hosszú reverendás kárdinálisokból álló proczessiókat és pohos diskantok rikácsoló karait – de higyjétek el, nincs az egész keresztyénségben olyan látvány, mint az árva gyermekek napja. Non Angli, sed Angeli! Mikor az ember meglátja az ártatlanság e gyönyörü csoportját, mikor meghallja az első hangok zendülését: bizony, mintha kérubok dallanának!

Az egyházi zenének mindig nagy barátja volt a király, s e részen nem csak jó kritikus, hanem maga is igen jártas müvész volt. Sok minden vidor és megindító történetkét lehet arról hallani, hogy viselte magát az ő kedvéért rendezett hangversenyeken. Mikor már szeme is, lelke is elvesztette látását: egyszer ő választotta meg a vallásos hangversenyre a darabokat, s a választott zene és szöveg, mindkettő „Samson Agonistes“-ből volt, tele vonatkozásokkal vakságára, rabságára és szerencsétlenségére. Midőn a királyi kápolnában a kar énekelt: hangjegytekercsével verte az ütemet; ha az előtte ülő apród fészkelődött vagy nem figyelt: a tekercs hamar lecsapott a fiatal barázda-billegető hajporos fejére. A szinházat is szerette mindenek felett. Utána aztán a püspökök és papok is csak eljárogattak, mert nem tarták szégyennek, hogy megjelenjenek ott, hol ez a jó ember is megjelent. Mondják, hogy Shakespeareből s egyátalán a tragédiákból nem sokat csinált, hanem a bohózatokat, a ballettet: azt már szerette. Különösen mikor a bohócz répát vagy egy szál kolbászt nyelt el: olyan oldal-szakadtából hahotázott, hogy a mellette ülő szeretetreméltó kis herczegasszony a fülébe szokta sugni: „Kegyelmes uram! térjen magához!“ De ő csak tovább röhögött és pedig a lehető legközönségesebb bohózatokon is, mindaddig, mig csak egy szikra volt még szegénynek az eszéből.

A király fiatalkori egyszerü életében sok van, a mi engem rendkivül megindít. Valamig csak anyja élt – tizenkét egész esztendeig azután, hogy hárfa-játszó kis feleségét elvette – mindig csak nagy, esetlen, félénk kamasz volt, szigoru anyja tutorsága alatt. Eszes, unalomvágyó, kegyetlen egy asszony kellett hogy ez legyen. Háztáját pusztán, a világtól elzárva tartotta, gyanakodva mindenkire, a ki csak gyermekeihez közeledett. Midőn egyszer a fiatal Gloucester herczeg zárkozott és szomoru volt, durván kérdezte tőle, hogy mi az oka hallgatagságának? „Gondolkodom“, felelt a szegény gyermek. „Gondolkodol, fiu! de hát miről?“ „Arról gondolkodom, hogy ha valaha fiam lesz, én nem teszem oly boldogtalanná, mint anyám engem.“ A többi fiu mind vad volt, Györgyöt kivéve. György és Sarolta minden este kötelességöknek tartották, hogy a király anyjánál Carlton-houseban tisztelegjenek. A vén asszonynak torok-baja volt, abban is halt meg, de azért egész végeig bekocsizta az utczákat, hogy lássák, hogy még él. Halála előtt való este még beszélt ez a nyakas asszony, szokása szerint fiával és menyével, avval lefeküdt s reggel halva lelték ágyában. „György! légy igazi király!“ e szavakat harsogta mindig fia füleibe, – és egy király törte magát, hogy igénytelen, kimért, lágyszivü, bigot ember váljék belőle.

Megtette a mit tehetett, dolgozott, mint isten tudnia adta; a mi erényt ismert: igyekezett is hogy gyakorolja; minden tudományt, a minek csak ura tudott lenni: törekedett is, hogy megszerezze. Igy például teljes életében térképet rajzolt és nagy gonddal s igyekezettel tanulmányozta a földrajzot. Tudta egész nemességének minden családi körülményeit és összeköttetéseit – s igy szép kis történetekről lehetett tudomása. Tudta könyv nélkül az egész hadjegyzéket; a hajtókákat, a gombok számát pontosan, minden peczket, paszománt, minden háromszögü kalap szabását, czopfot és kamáslit, a mi csak sergében előfordult. Ismerte az egyetemek személyzetét, tudta, hogy melyik doktor ur hajlik az unitária vallás felé s melyik az egyház igazi hive. Tudta saját és nagyapja udvarának illem-paragrafusait, pontról pontra; kis ujjában volt, hogy kell fogadni a minisztereket, hogy az állam-titkárokat, hogy a követeket, hogy a kérelmezőket, az előszobában levő legalázatosabb apródot s a legközönségesebb lovász-inast vagy kuktát, – s egy hajszálnyit sem vétett soha. A királyi hivatásnak ezt a részét meg tudta tanulni, s meg is tanulta; de ha arra az oldalára gondolunk, mely majdnem isteni, s egy halandó ember által kell betöltetnie, – egy halandó által, ki a gondolatok ellenőrzési jogát követeli magának, ki a vallásnak akar irányt adni, ki millió magához hasonlótól kivánja a feltétlen engedelmességet, ki ha sértve érzi magát, vagy veszekedni van kedve: háboruba viszi őket s megparancsolja nekiek: „ily módon kereskedjetek; igy gondolkozzatok; ezek a szomszédok legyenek szövetségeseitek, a kiket, ha kell, segíttek, – ezek pedig ellenségeitek, kiket, ha parancsolom, agyonüttök; ilyen módon imádjátok az istent!“ – ha, mondom, hivatásának erre az oldalára gondolunk, lehet-e csodálkoznunk, hogy egy ilyen ember, mint György, vállalván magára e hivatalt: bűnhödés, megaláztatás szállt nemzet és uralkodó fejére egyaránt?!

És mégis van bátorságában valami nagyszerü. Ama küzdelem, melyet a király főuraival folytatott, még történetirójára vár, ki majd helyesebb, igazabb itélettel beszéli el György uralkodását, mint azok a hójagfejü farkcsóválók, kik közvetlen utána irtak. Ő volt az, ki – hátát a nép fedezvén – Amerikával a harczot folytatá; ő volt az – a néppel egyetértve – ki a római katolikusok igazát megtagadta – ő volt, ki e két kérdésben leverte a patricziusokat. Megvesztegetett, fenyegetett, ha kellett: tettette magát; alattomos kitartást, boszuálló elhatározottságot tanusitott, olyat, hogy a ki jellemét ismeri: bámulnia kell. Bátorságát soha sem lehetett legyőzni. Northot lába alá töpörte, meghajtotta az ifjabb Pitt merev nyakát, – megtörhetlen jellemét még betegsége sem tudta legyőzni. Mihelyt tudalma visszatért, folytatta terve kivitelét, melyet csak akkor hagyott félbe, ha okossága elhagyta; mihelyt kezei kiszabadultak a kényszer-ingből, fölvették a tollat és dolgoztak tovább a terven, mely lelke elborultának perczeig foglalkodtatá.

Azt tartom, hogy a világ zsarnokainak kilencz tizedrésze erősen meg volt győződve, hogy nekik van igazuk. E kényelmes előfelvétből kiindulva az algiri dey egy szép reggel húsz embert nyakaztatott le; Pater Dominico egy sereg zsidót perzseltetett meg a legkatolikusabb király jelenlétében és a salamankai és toledói érsekek Amen-t mondtak rá. Protestánsokat sütöttek meg, Smithfielden jezsuitákat agyaltak és négyeltek fel, Salemben boszorkákat égettek meg, s mind ezt tisztességes emberek tevék, azon szent hitben, hogy a mit tettek, a legigazabb joggal tették. És épen igy az amerikaiak is megengedhetik az öreg Györgynek, noha gyűlölte őket, s ők meggyőzték őt, hogy megvoltak neki a tisztességes okai, a miért el akarta őket nyomni. Lord North életrajzi vázlataihoz lord Broughamtól a király sajátkezü jegyzeteiből egy függeléket toldott, melyek sajátságos pillantásokat hagynak ő felsége nézeteibe vetnünk. „A jelen kor“, jegyzi meg a király, „szükségképivé teszi mind azok összeműködését, kik elejét akarják venni a fejetlenségnek. Nincs más vágyam, csak hogy boldognak lássam országomat, s épen azért mindazokat, kik nincsenek szivből az én pártomon, rosz alattvalóknak s nem kevésbbé rosz embereknek kell tartanom.“ Ilyen formán következtet ő. „Én csak jót akarok, s igy a ki nincs velem egy véleményen: áruló és gazember.“ Ne feledjük, hogy hivatását isteni küldetésnek tartotta; ne feledjük, hogy felfogása ép oly lusta volt, mint neveltetése tökéletlen; hogy az ég egyazon végzetes akarata tett koronát fejére, mely őt családja iránt gyöngéddé, életében tisztává, bátorrá és becsületessé, s mely őt szűkkeblüvé, makacscsá tette, s mely gyakran megfosztá eszétől. Népének atyja volt, s lázongó gyermekeit ostorral kelle engedelmességre kényszeritnie. Ő véde volt a protestáns vallásnak, s akaratos fejét előbb százszor a tőkére tette volna, mintsem hogy csak egy nyomnyi részük lett volna a katolikusoknak Anglia kormányzásában. S nem hinnétek, hogy elegen vannak a tisztességes bigotok minden országban, kik az állambölcseség ily nemében tökéletesen egyetértenek a királylyal? A felől semmi kétség, hogy az amerikai háboru népszerü volt Angliában. Ama feliratra, mely a gyarmatokkal szemben erőhatalmat kiván alkalmaztatni, 1775-ben igy álltak a szavazatok: az alsó-házban 304 mellette, 105 ellene; a felső-házban 101 mellette, 29 ellene szavazott. Népszerü? – épen ily népszerü volt Francziaországban a nantesi ediktum visszavétele, népszerü a Bertalan-éji vérfürdő és kiválóképen népszerü Spanyolországban az inkviziczió.

Hanem hát a háborúk és forradalmak a politikus buzája. E hosszan tartó uralkodás nagy eseményeit, ama nagy államférfiakat és szónokokat, kik azokat dicsőiték, – eszem ágában sincs, hogy egy rövid óra könnyü fecsegésinek tárgyává tegyem. Mi csak térjünk vissza alantabb járó tárgyunkhoz, az udvari pletykákhoz. Amoda át ül a mi kis királynénk egy csomó termetes fiu és szép lány közepett, kikkel az ő hű Györgyét megajándékozá. E lányok története – a mint a kis Burney kisasszony lerajzolta őket – valami kedves. Mindnyája csinos volt – a kisasszony szépeknek mondja; mindnyája nagyon barátságos, szeretetteljes, nőies és igazán kegyes volt mindenkihez, valaki csak – ur avagy szegény – szolgálatot tett nekik. Mindeniknek meg volt egyben-másban a maga ügyessége; az egyik rajzolt, a másik zongorázott, mindenik szörnyü szorgalommal dolgozott, s egész szoba-bútorzatokat készitettek – ezek a csinos kis mosolygó Penelopék – munkás kis tűikkel. Ha a nyolczvan év előtti társadalmat akarjuk magunknak lefesteni: képzelnünk kell százezer csoport nőt, nagy magas fejkötőkben, jól befűzött derekakkal, terjedelmes szoknyákban, nekifeküdve a varrásnak, mig egyik a sok közül, vagy tán egy kitüntetett, hosszú czopfos lovag regényt olvas fel a többinek. Vess például egy pillantást amaz olneyi falusi lakba, s nézd meg Unwin asszonyt, vagy lady Hesketht, e magas miveltségü hölgyeket, e jámbor istenfélő nőket és Cowper Vilmost, a finom elménczet, e reszkető pietistát, e túlmivelt lovagot, a mint épen „Jonathan Wild“-et olvassa a hölgyeknek! Mily változás szokásainkban, múlatságainkban azóta!

György király háztartása az angol háztartások példányképe volt. Pontos volt; jótékony volt; szánakozó volt; egyszerü volt, kimért volt – hanem aztán oly egyhangu és unalmas is kellett hogy legyen, hogy a hátam borsodzik belé, ha csak rá is gondolok. Nem csuda aztán, hogy a herczegek, mihelyt csak tehették, szabadulni igyekeztek ez unalmas házi erények öléből. Kiszabott órája volt a felkelésnek, kocsizásnak, ebédnek. Holnap épen úgy ment, mint tegnap. Minden este ugyanazon perczben csókolta meg a király lánya piros arczát, a herczegnő anyja kezét s Thielke asszony ugyanazon perczben hozta a király hálósapkáját. Mindig ugyanazon órában költötték el vékony ebédjöket s fecsegtek a thea mellett a lovászmesterek és szolgálattevő komornák. A király mindig ugyanazon órában játszta trik-trakját vagy hallgatta hangversenyét, mig a lovászmesterek majd halálra ásitozták magokat az előszobában, – vagy a király családjával sétált a windsori kert oldalasán, kézenfogva vezetvén kedvenczét, a kis Amelie herczegasszonyt, és a jóságos nép körültolongta őket, – és az etoni tanulók átdugták piros-pozsgás pofájokat a nagyok hóna alatt, – és a hangverseny végeztével a király soha sem mulasztotta el, hogy levegye orjási háromszögü kalapját, köszöntvén zenekarát s mondván: „Köszönöm, urak!“

Nyugodalmasabb háztartást, minden költőiség nélkül szűkölködőbb életet képzelni sem lehet, mint ez a kewi vagy windsori. Esett vagy nap sütött: a király órákig elkocsikázott minden nap; betolta piros képét a körülbe fekvő kunyhók ajtaján s mutogatta nagy lapátos kalapját és windsor-egyenruháját gazdaembereknek, kanász-gyerekeknek, almagombóczot készitő vén asszonyoknak, egy szóval, minden rendü és rangu embereknek, urnak és szegénynek, számnélküli adomákra nyújtván alkalmat. Hanem ezek az adomák nem igen emelik a király méltóságát. Mikor Harun Al-Rasid álruhában meglátogatja egyik alattvalóját, ez biztos lehet felőle, hogy fordul számára valami a kalifa bőkezüségéből. Az öreg György azonban nem igen tanusitott valami királyi adakozó szellemet. Nagy néha ejtett egy-egy aranyat, de bizony néha kaparászott zsebében s hát – nem volt nála pénz. Egyik-másik embertől száz dolgot is kérdett, hogy hányból áll családja, hogy milyen a zabja meg babja, hogy mennyi haszonbért fizet? – s avval tovább lovagolt. Egyetlen egyszer Alfréd királyt adta, s egy kunyhóban kellemes meglepetést okozott16). Midőn a vén asszony hazament, az asztalon egy papirban pénzt talált s kivül ez volt ráirva a királyi rajzónnal: „Öt arany egy szamárra.“ Nem volt valami nagy bőkezüség, de mégis szivesség volt, méltó Györgyhöz, a falusi gazdához. Egyszer a király és királyné együtt sétáltokban egy kis fiuval találkoztak – mindig nagyon szerették a gyerekeket ezek a jó lelkek – s meglapogatták a kis szőke fejecskét. „Ki fiacskája vagy te?“ kérdé a windsor-egyenruha. „Atyám a király kenyerét eszi“, felelt a gyermek. „Akkor hát térdelj le“, mondá a király, „s csókold meg a királyné kezét.“ De a király kenyerét evő kis hajtása nem akart. „Nem“, mondá, „nem térdelek le, mert ha letérdelek: elpiszkolom új nadrágomat.“ A takarékos király szerette volna megölelni s abban a nyomban lovaggá ütni. György bámulói könyveket irnak tele ilyen történetekkel. Egy reggel, mikor még senki sem kelt föl, a király Gloucesterben sétált, Málit, a szolgálót, ki épen a küszöböt súrolta, félretolta, felment a lépcsőn s felkeltette javában hortyogó lovászmestereit s avval lesétált a hidhoz, hova ezalatt tiz-tizenkét ficzkó gyülekezett. „Mit, hát ez már az új gloucesteri hid?“ kérdé kegyes uralkodónk; azok pedig feleltek: „igen felség.“ „No hát akkor, fiaim, kiáltsunk egy éljent!“ S miután e szellemi elégtételt megszerezte volna nekik: hazament és reggelizett. Atyáink nagy gyönyörüséggel olvasák ez egyszerü históriákat, jóizüen kaczagva e vékonyka viczczeken, szeretve ez öreg embert, ki minden kunyhóba beüté orrát, ki csak közönséges pecsenyével és zöldséggel élt, ki minden ti franczia csecsebecséiteket lenézte, ki testestől lelkestől igaz angol ember volt. Talán láttátok hires képét Gilraytől (abban a régi parókában, csunya, vacskos, vén windsor-egyenruhájában) Brobdingnay királyaként, a mint egy kis Gullivert vizsgálgat, egyik kezében e kis törpét, másikban pedig egy szinházi látcsövet tartván, melylyel azt nézegeti. Atyáink ugyanis szerették Györgyöt úgy tüntetni föl, mint a nagy királyok előképét – a kis Gulliver pedig a nagy Napoleon volt. Akkor büszkék voltunk előitéleteinkre; nagyzottunk és dicsekedtünk képtelen henczegéssel; ellenségeinkkel szemben a kicsinylés meg gúny rémitő igazságtalanságával léptünk föl, harczoltunk ellene minden lehető fegyverrel: nemessel és nemtelennel egyaránt. Nem volt az a hazugság, melyet el ne hittünk volna, sem oly bűnvád, melyben dühös előitéletünk kétkedett volna. Egy időben azon jártattam eszemet, hogy összegyűjtsem azokat a hazugságokat, melyeket a háboru alatt a francziák rólunk irtak, mi pedig róluk. A népszerü hazudozásnak sajátságos emlék-oszlopa lett volna az!

Ő felségeik nagyon leereszkedő potentátok valának s az udvari krónikás alig győzi feljegyezni a sok látogatást, melyekkel alattvalóikat, előkélőt és szegényt, megtisztelének; hogy kiknél ebédeltek, hogy ki nagy falusi lakában háltak meg, hogy ki szegényebb házikójában ittak theát s ettek vajaskenyeret nagy kegyességgel. Sok előkelő rémitő összegekig költekezett, hogy uralkodóját megvendégelje. A király és királyné pedig különös kegyének jeléül a nemesek gyerekeit néha keresztviz alá tartotta. Látom, hogy 1786-ban Salisbury asszony, 1802-ben pedig Chesterfield asszony részesült e nagy kitüntetésben. Az „Udvari hirek“ rovata elbeszéli, hogy fogadta ő ladysége a felségeket diszágyában, „mely fehér atlaszszal bevonva, csipkék árjában uszott; a himzett paplan, szintén fehér atlaszból, aranynyal szegélyezve, az ágy pedig piros atlaszba bevonva, fehérrel bélelve díszelgett.“ A gyermeket előbb a dajka adta át Bath marquisenak, a főápolónőnek; ekkor a marquise a királynénak kézbesitette a babát; ekkor a királynő tovább adta a kis ártatlant a norwichi püspöknek, a szolgáló lelkésznek. Mikor aztán a szertartásnak vége volt, a gróf féltérdre ereszkedve átnyújtott ő felségének, a királynénak, egy csésze húslevet, egy nagy arany tálczán, mely ismét piros bársony párnán nyugodott. Hogy aztán a király-imádás e megható térdhajtó szertartásainál szerencsétlenségek is fordultak elő, természetes. Melcombe lord, – köznéven Dodington Bubb – igen kövér, poczakos ember volt, s egykor igen pompás udvari díszöltözetben le kellett térdelnie – beszéli Cumberland – de oly kövér, oly becsatolt-gombolt volt, hogy nem birt megint fölkelni. – „Térdre, uram, térdre!“ kiáltá az udvarmester ő lordsága egy polgármesternek, kinek szónoklatot kelle felolvasnia, de felállva kezdé meg szónoklatát. „Térdre, uram, térdre!“ kiáltozá ő lordsága kétségbeesett rémülettel. „Nem lehet!“ mondá a polgármester, hátraszólva, „nem látja, hogy az egyik lábom fából van?“

Burney pompás „naplójában és levelezésében“ tövéről-hegyéről le van irva a jó öreg György király s a jó öreg Károlina királyné házi köre és udvari élete. A király mindennap hatkor kelt föl s nyolczig a maga kedve után járt. Hogy hálószobájában szőnyeg legyen, azt tartá, elpuhitja az embert. Kevéssel nyolcz előtt aztán a királyné s a királyi család mindig készen várt reá s ekkor a kastélybeli királyi kápolnába mentek mindnyájan. A folyosókon tűz nem volt, s a kápolnát is nagyon takarékosan világitották ki. A herczeg-asszonyok, nevelőnők és lovászmesterek morgolódtak és – meghűtötték magukat. Lett legyen azonban hideg vagy meleg: nekik mindig meg kellett jelenniök s lett légyen eső vagy száraz, setét avagy világos: a vaskos öreg György mindig megállta helyét s rámondta a káplán szavára az Amen-t.

A királyné is minden oldalról jellemezve van Burneynél. Igen értelmes, erkölcsös egy asszony volt; nagyon büszke delhölgy az államügyekben, de annál egyszerübb a közönséges életben; azokhoz az időkhöz mérve sokat olvasott s a könyvek megitélésében igen éleselmü; kurtán szóló, de nem igaztalan, átalában nem barátságtalan alattvalóihoz, de meggyőzhetlen az illem felőli nézeteiben, s szörnyü boszús, ha a szolgálatában álló népség beteg talált lenni. Burney kisasszonynak nagyon koldus fizetést adott s szegény fejét majd hogy halálra nem kínozta. De azért erősen meg volt a felől győződve, hogy Burney kisasszonyt a legnagyobb kegyben részesiti, holott pedig szabadságától, a világtól, a mulatságtól fosztá meg s majd holtra kényszergette az únalommal, e rémitő udvarhoz lánczolván. Hanem a királynénak nem volt rémitő ez udvar. Ha ő lett volna itt a cseléd az urnő helyett: bizalma soh’ sem tört volna meg, soha egy gombostűnek sem vétette volna el hogy hol a helye s egy perczig sem feledkezett volna meg kötelességéről. Ő maga nem volt gyönge s igy nem is tudott azoknak soha megbocsátani, kik azok voltak. Életében az irigység sem találhatott volna makulát s a szegény bűnösöket oly szivéből gyűlölte, mint az erényeseket nagyon sokszor. Borzasztó megpróbáltatásokon és öntapasztalatokon kellett átmennie, nem csak gyermekei részéről, hanem férje részéről is, ama végteleneknek tetsző napokban, melyekről már senki sem tudhat semmit; ama napokban, midőn a király még nem volt egészen őrült, miről soha sem nyugvó nyelve őrültséget, dühöt és üldözést dadogott: neki pedig mosolyognia, tisztelettel hallgatnia kellett e kiállhatatlan kínok közepett. A királyné minden kötelességét állhatatosan betöltötte s megvárta, hogy más is betöltse az övéit épen úgy. Egy állam-keresztelés alkalmával a gyermeket tartó hölgy elfáradt, elhalványodott s a walesi herczegné kérte, hogy hadd ülhessen le szegény. „Csak hadd álljon!“ mondá a királyné, lefricskázva a burnótot ruhája újjáról. Ő állva maradt volna, a milyen állhatatos volt és hogyha addig kellett volna is azt a gyereket tartania, mig a szakála megnőtt volna. – „Immár hetven esztendős vagyok“, mondá a királyné egy hordszékét megállitó tömeg garabonczásnak, „ötven évig voltam Anglia királynéja s még senki illetlenül nem bánt velem.“ Szegény rettenthetlen, szigoru, ki nem békülő királyné! Nem csodálom, hogy fiai megugrottak tőle.

A Györgyöt és nejét körülvevő nagy család minden tagja közt, ugy hiszem, a legcsinosabb az atya beczéje, Amelie herczegasszony. Szépsége, szeretetreméltosága, kora halála s a rendkivüli szenvedélyes gyöngédség, melylyel atyja szereté: megnyerik számára az ember szivét. A királyét is ő nyeré meg minden gyermeke közül leginkább, mig fiai közt York herczeget szerette legjobban. Burney egy nagyon szomoru történetet beszél a weymouthi szegény öreg emberről és hogy mily erősen óhajtá, hogy kedvencz fia nála legyen. A király háza nem volt elég nagy, hogy a herczeget is befogadhassa s ezért a király épen a magáé mellett roppant költséggel épittetett számára egy hordozható házat, csak hogy az ő kedves Friczikéje közelében lehessen. Mig a fiu ott ült: nem is eresztette el karját, mással nem is ereszkedett szóba s az előtt sem beszélt – jó darab ideig – másról. De az oly igen régen várt herczeg egyetlen éjjel maradt ott. Más nap már dolga volt Londonban, a mint mondá. Az öreg király udvarának unalmassága kétségbe ejté Yorkot s III. György többi vaskos fiát is. Különben a mi azt nézi, ezek is kétségbeejték a lovászmestereket és udvarhölgyeket s hangos beszédeikkel és darabos modorukkal elrémitették ez illemteljes kis házi kört. Azt meg kell adni, hogy valami nagy boldogságára nem igen voltak a királynak ezek az ő fiai.

Hanem a szép kis Amelie, az már kedvencze volt s ez a kis lány, a mint fecsegve és mosolyogva pihen az öreg atya ölelő karjai közt: igazán kedves csak rágondolni is. Burney könyvében egy családi kép van lerajzolva, melyet nagyon kőszivü embernek kell lennie, a ki ne szeressen. A királyi család egyik délutáni sétáját irta le Windsorban. „Igazán kedves egy séta volt ez“, irja Burney kisasszony. „A kis herczegasszony – csak most töltötte be a három esztendőt – piros alju musszlin szoknyácskában, arczácskájához simuló fejkötőben, fehér keztyüvel és legyezővel, egyedül ment elől; arcza ragyogott a boldogság miatt, hogy ily fényben jelenhetett meg, s tovahaladtában ide-odaforgott, hogy mindenkit láthasson, mert minden sétáló a fal mellé állott, hogy a királyi családnak – mihelyt odaér – helyet adhasson. Utána a király és királyné következtek, magok is egész boldogan a kis becze boldogságán. A walesi herczegné Waldegrave Erzsébet asszonyra támaszkodva, Auguszta herczegasszony Ancaster herczegnő karján és Erzsébet herczegasszony Bertir Sarolta asszonytól vezetve következtek aztán sorban.“ „Itt a hivatal a rang előtt járja“, jegyzi meg Burney asszony, hogy megmagyarázza a megfoghatlant, hogy t. i. Waldegrave asszony, egy komorna, egy herczegasszony előtt hogy mehetett! „Bude tábornok, Montague herczeg és Price őrnagy, mint lovászmester, képezék a menet utócsapatját.“ Mintha látná az ember! A zenekar régi dallamait fújja; a nap fényesen ragyog e boldog, loyalis környezet fölött, megvilágitván az agg várfokokat, a terebélyes szilfákat, a rózsapiros tájat és csillogó zöld pázsitot. A királyi zászló meglobog ott túl a nagy tornyon, mig a vén György tovahalad, nyomában családja, előtte a gyönyörü gyermek, ki ártatlan mosolyával édesgeti a bámuló sokaságot.

„A király Delany asszony láttára azonnal megállt, hogy beszélgessen vele. A királyné, a kis herczegasszony és a többiek is természetesen, mind megálltak. Jó darab ideig társalogtak az áldott öreg asszonynyal, miközben a király egyszer vagy kétszer hozzám is szólott. Tekintetem találkozott a királynééval, s mintha egy kis meglepetést olvastam volna ki szeméből, épen nem boszankodást azonban, hogy én is részt veszek a társalgásban. A kis herczegasszony mindjárt Delany asszonyhoz szaladt, mert igen szereti s úgy bánik vele, mint egy kis angyal. Azután meg a kiváncsiság és megemlékezés tekintetével Delany asszony mögé került, hogy engem is láthasson. „Félek“, mondám susogva, lehajolva hozzá, „királyi felséged nem is emlékszik már reám“. Felelete egy angyali mosoly volt s avval hozzám hajlott, összeszedvén ajkait, hogy megcsókoljon.“

A herczegasszony maga is próbált verseket irni, s a neki tulajdonitott panaszos sorok közt van egynehány csinos, melyek sokkal meginditóbbak, mint sok jobb költemény.