„Valék gondatlan, fiatal,
 Járta mosoly, táncz, tréfa, dal,
 Intett az életteljnek kedve.
 Bánat, gond, kín lőn elfeledve,
 S hivém az élv e szép óráiban:
 Csak érettem van minden a mi van!
„De jött a próba ideje:
 Testem gyötré láz hidege;
 A kedv, a vigság eltünének,
 Nem kelle már se táncz, sem ének,
 S milyen szomorú volna – gondolám –
 Ha értem lenne, a mi van csupán!“

És e szegény ártatlan teremtés idehagyott mindent, a mi van – de a bánat terhe alatt leroskadt király már azelőtt olyan állapotban volt, hogy a körülte levő hivatalnokok kényszeritve voltak, hogy felügyelőket rendeljenek mellé s 1810 novemberétől kezdve III. György immár nem volt többé király. Ország, világ tudja betegségének történetét s az egész történet sem képes szomorúbb alakot fölmutatni, mint ezét a szeme és esze világától megfosztott öreg emberét, ki nagy palotája termeit összebarangolja, képzelt parliamentekhez szónokol, álmodott seregek felett szemlét tart és kisérteties kihallgatásokat osztogat. Láttam ez időben levett arczképét; ott függ lányának, a hessen-homburgi őrgrófnénak egyik termében – windsori könyvek és bútorok s száz meg száz édes emlék közepett, a herczegasszony angol hazájából. A szegény agg király biborban van levéve, hófehér szakálla mellére omlik, melyen hires rendének csillaga még most is ott ragyog, hiában! Szegény, nem csak vak volt, végre egészen meg is süketült. Minden fényt, minden értelmet, az emberi szó minden hangját, az isten földjének minden gyönyörét: mind, mind elveszité! Néha volt még egy-egy világos pillanatja. A királyné egyszer ilyenkor akarta látni s bement hozzá: ott ült a zongora előtt, dicséneket zengve s maga kisérve magát. Midőn a dalt elvégezé: letérdelt és fönhangon könyörgött a királynéért, aztán egész családjáért, a nemzetért s végre önmagáért, hogy legyen hozzá kegyelmes az isten, s fordítsa el róla lesujtó nyomorát és ha nem: hogy adja neki a türelemnek lelkét, hogy tovább is hordozhassa. Ekkor könyűkbe tört ki és elméje megint elborult.

Micsoda papnak kell e históriából erkölcsi tanulságot huzni? micsoda szavakkal lehet elbeszélni, mint épen a legegyszerübbekkel? Rémitőbb, hogysem könyűket fakaszthatna! Ily nyomor gondolata az alázat poráig ver le az emberek és királyok királya előtt, a császárságok és köztársaságok legfelsőbb uralkodója előtt, élet és halál, szerencse és győzelem kifürkészhetlen osztója előtt! „Oh testvérek“, szólék azokhoz, kik először hallának engem Amerikában, „oh testvérek! kik egyazon édes anyanyelvet beszélitek – oh bajtársak! kik immár nem vagytok ellenségek, nyujtsuk egymásnak megilletődve jobbjainkat e királyi hulla fölött, hüvelybe téve a kardot! Mélyen alant fekszik ő, ki előtt egykor a legbüszkébbek térdre borultak, s ki mélyebbre volt lesujtva, mint a legszegényebb. Meghalt ő, kiért milliók hiába könyörögtek. Trónusától letaszítva, kiméletlen kezektől ide-oda hányatva; gyermekeivel örökös harczban; agg korának vigaszától időtlen megrabolva – ott csüng a mi Learünk kiszenvedt lánya megdermedt ajkain és fölkiállt: „Cordelia, Cordelia várj egy keveset!“

„Ne gyötörd lelkét. Hagyd, menjen. Nem barátja
 Ki e konok világnak kinpadán
 Tovább is nyújtóztatja.“17)

Szt! némuljatok el harcz és visszavonás ez ünnepélyes sir fölött! Harsonák! gyász-indulót harsogtassatok! és te, setét függöny, omolj alá e látványosság büszkesége, kínja, iszonyu tragédiája fölé!