Twiss mulatságos „Eldon életé“-ben olvassuk, hogyan jutott York herczeg halálakor az öreg korlátnok az elköltözött királyfi egy hajfürtjének birtokába, – és hogy oly lelkiismeretes volt a reliquia ugyanazonságának (autenticitasának) kérdésében, hogy neje, Eldon Böske, saját szobájába hivatta a „Hamlet“ fodrászbolt segédjét, hogy a fürtöt külön tincsekre oszsza, melyeket aztán az Eldon család minden tagja viselt. – Azt is tudjuk jól, hogy midőn IV. György Edinburghba ment: egy nála érőt erőbb férfi szállt a királyi hajó fedélzetére, hogy a királyt Scotia részéről üdvözölje és hogy e férfi fölkapva egy poharat, melyből ő felsége ivott, felfogadta, hogy szent ereklyéül őrzi meg örökre családja számára; evvel aztán zsebre dugta a nagybecsü poharat – haza érve pedig ráült s szerencsésen összetörte. Feltéve, hogy a derék megye-biró zsákmánya most is épen ott állna Abbotsfordon: ugyan nem olyan szánakozásforma mosolylyal tekintenénk-e rá? Feltéve, hogy a jó protestáns herczeg egy amolyan hajtincse lenne eladó Christie-éknél: quot libras e duce summo invenies? ugyan hány fontot kapnál a felséges herczeg után? – Madame Tussand18) megszerezte György király koronázási öltönyeit – ugyan van-e most csak egy teremtett lélek is, a ki megcsókolná azoknak a lomoknak szegélyét? A király már harmincz éve aluszik – ugyan nem bámul-e közületek egyik másik, a ki emlékszik rá, hogy egykor hódolva, bámulva éljenzétek?!

Eleinte ugy tetszett, hogy nem sok bajomba fog kerülni arczképét lerajzolnom. Ott van kabátja, rendcsillaga, parókája és alóla kivigyorgó ábrázatja. Itt mindjárt ez asztal mellett le tudnám egy palatáblára egy kőplajbásszal ugy rajzolni, hogy akárki ráismerhetne. És mégis, miután az ember köteteket végig olvasott róla, miután végig kisérte régi folyó-iratokban és lapokban, miután itt egy bálban, ott egy nagy ebéden, amott a lóversenyen s igy tovább látta volna: az ember csak azon veszi észre magát, hogy nem kapott semmit, épen semmit, csak egy kabátot, egy parókát és egy alóla kivigyorgó ábrázatot, semmit, csak nagy festett képet. Atyja, nagyatyja: férfiak valának. Mindenki tudja, milyenek voltak, mire valának képesek az adott viszonyok közt; hogyha kellett, úgy harczoltak, úgy kiállták a sarat, a mint jó katonákhoz illett. Voltak barátjaik, kiket – a maguk módja szerint – szerettek; voltak ellenségeik, kiket szivökből gyűlöltek; és hogy megvoltak mindeniknek szenvedélyeik, tetteik, meg egyéniségük. A György után következő tengerész-király férfi volt; York herczeg férfi volt, vaskos, termetes, lármás, élénk, káromkodó, vitéz. De ez a György, ugyan mi volt ez? Végig tekintem egész életét s egyebet sem látok, mint hajlongást, vigyorgást. Azt is megpróbálom s részekre szedem, s egyéb sem marad a kezemben, mint selyem harisnyák, katona-folt, füző-váll, egy bojtos prémes kabát, egy érdem-csillag és kék rend-szalag, egy csodamód illatszeres zsebkendő, Trufitt egyik legszebb gesztenye-barna, olajtól gőzölgő parókája, egy sor ál-fog és egy rémitő nagy fekete nyakkendő, alsó mellények, még több alsó mellény és aztán – egyéb semmi. Nincs az a gondolat, melyet valaha tisztán kifejezett volna. Adtak ki iratokat az ő nevében – de azokat más irta neki – küldtek magány-leveleket, de azokat is más irta helyette. Ő odairta a lap aljára nagy kövér betükkel: „György P“-(rinceps) vagy „György R“-(ex), s abban a szép hitben volt, hogy az egész levelet ő irta. Egy könyvárus-segéd, egy szegény iró, egy szóval egy ember elvégezte e munkát, kijavitotta a helyesirási hibákat, kisimitgatta a hányt-vetett mondatokat és megtámogatta innen is túl is a tántorgó irka-firkát. Kellett volna rajta valami egyéninek lenni: a tánczmesteren, a kit utánzott – nem, a kit fölülmúlt – a fodrászon, a ki fölfodoritotta haját, a szabón, ki ruháit varta: volt is, – de Györgyön a föld hátán semmi valódit sem tud az ember felfedezni. A külső fele – a felől már bizonyos vagyok – csupa töltelék és szabó-munka; talán van valami belül? de ugyan mi? Jelleméig sehogy sem képes az ember elhatolni, annyi már kétségtelen. Hát ugyan a jövő embereinek nem lesz semmi jobb dolguk, mint hogy ezt a régi királyi múmiát kibongyolgassák és magyarázgassák? Megvallom: volt idő, midőn azt hivém, hogy derék egy hajtás lesz üzőbe vennem, nyakon csipnem, leteritnem. De most már igazán röstelem, hogy felüljek, jó kutyákat uszitsak rá, szabad térre kapjak s aztán ezt a szerencsétlen vadat vegyem üzőbe!

1762-ki augustus 12-én a braunschweigi ház Anglia trónjára jutásának negyvenhetedik évforduló-napján London valamennyi harangja üdvözölve zúgott, hirdetve, hogy III. Györgynek fiu örököse született. A király öt nap mulva „indittatva érzé magát“, hogy egy nagy pecsétes nyilt-parancsot bocsásson ki, melyben Ő királyi Felségét, Nagy-Britannia herczegét Braunschweig-Lüneburg választó-fejedelmévé, Cornwall és Rothsay herczegévé, Carrick grófjává, Renfrew bárójává, a szigetek lordjává, Scótia főkormányzójává, Wales herczegévé és Chester grófjává nevezé ki.

E nagy férfiú születése után boldog-boldogtalan sietett nyakrafőre, hogy láthassa ezt a lelkem kedves gyermeket, – és Sz. Jakab palotájában, aranyozott porczellán rácsozat mögött, a három fejedelmi strucz-tollal ékitett bölcsőben ott volt a királyi gyermek közszemlére kitéve, hogy gyönyörködtesse a hű alattvalók szemeit. A lábához rakott hódolatnyilvánitások közt egyik legelső volt, a mint olvasom, „egy sajátságos indus ij és nyilak, melyeket a herczegnek, atyja new-yorki hű alattvalói küldtek.“ Örömest is játszott az eféle semmiségekkel, s egy öreg államférfi, nagy szónok és elméncz – még nagyatyja és szüleatyja idejéből – nem is fáradt belé, hogy őt efélékkel mulattassa, mert – szivén feküdvén, hogy hajlott korában is számitson az udvarnál – sokat játszott a kis herczeggel. Mikor ő felsége utána lőtt játék-ijával: tette magát, hogy meghalt s leesett, s megint felkelt s megint leesett, ismét és ismét meghalva – a gyermek roppant gyönyörüségére. Igy hizelegtek neki már bölcsőjétől kezdve, s mielőtt kis lába még lépni tudott volna: államférfiak és udvaronczok törték magukat, hogy megcsókolhassák.

Van egy szép képe ennek a kiralyi kis gyereknek, – a mint piros-pozsgás kis fejecskéjét anyja ölébe hajtva aluszik; az anyja pedig vissza van fordulva s egyik ujját ajkán tartja, mintha kérné a körülálló udvaronczokat, hogy respektálják a baba álmát. Ettől a naptól óta haláláig – hatvannyolcz esztendő alatt – azt tartom, többször vették le ő magasságát, mint akárki más teremtett lelket, a ki csak valaha élt és meghalt, mindenféle egyenruhában és minden lehető udvari öltözetben: hosszu szőke hajjal, beporozva, czopffal és a nélkül, – minden elképzelhető kalapban, – dragonyos egyenruhában, windsor-egyenruhában, – tábornagyi ruhában, – scót szoknyácskában és koczkás nyakbavetőben, tőrrel és széles késsel (sajátságos egy alak!), – bojtos frakkban, prémes gallérral, szűk nadrágban és selyem harisnyákban, – mindenféle szinü parókában: szőkében, barnában, feketében, – és végre hires koronázási öltönyeiben, melyek képmásába annyira beleszeretett, hogy Európa minden udvarához s minden angol követséghez küldött egy példányt belőle s még ezen kivül számtalan klubnak, városháznak és személyes ismerősének. Emlékszem jól, hogy fiatal koromban nem volt az a vendéglői ebéblő, hol arczképe ne lett volna meg.

A herczeg gyermekkoráról életrajzi adatokat özönnel beszélnek. Mondják, hogy bámulatos gyorsasággal tanult meg minden nyelvet, ót ugy mint újat; hogy gyönyörüen lovagolt, elragadólag énekelt s igen ügyesen játszta a kis bőgőt. Hogy maga is szép volt, mindenki láthatta, a kinek szeme volt a látásra. Bátorsága is volt, s egyszer, midőn atyjával összeszólalkozott, berontott a királyi terembe s felkiáltott: „Éljen Wilkes, éljen a szabadság!“ Annyi esze volt, hogy valamennyi nevelője csak volt, mind zavarba hozta, sőt az egyiket – Bruce lordot – ki egy görög verset nem szépen hangsulyozva idézett: abban a nyomban kiigazitotta. Bruce lord e megaláztatás után nem maradhatott többé nevelő, hivataláról lemondott s hogy gyöngéd érzelmét kiengeszteljék, azonnal kinevezték earlnek! Soha életemben ilyen csodálatos eredetü előléptetést nem láttam! Bruce lord earllé lett egy vers-mértani botlás miatt, Nelson pedig báróvá a nilusi győzedelemért!

Nagy összegek kedvelői összeszámitották a milliókat meg milliókat, melyeknek ez az egyetlen herczeg ragyogó létének folytában nyakára hágott. 50000, 70000, 100000, 120000 font évi jövedelmén felül: a parliamentben még három inditványnak lehet nyomára jőni; kifizették 160000 meg 650000 fontnyi adósságait, ezeken kivül pedig még titokzatos külföldi kölcsönöket vett föl, melyeknek bevételét is zsebrerakta. S ugyan mit csinált evvel a sok pénzzel? Ugyan mért kellett ezt nekie megkapnia? Ha egy gyár-város, vagy egy népes vidéki kerület, vagy egy ötezer főnyi sereg lett volna: akkor sem került volna többe. De ő kopogó fejére, ki se nem dolgozott, se nem font, se nem küzdött – ugyan hát mit tehetett egy teremtett lélek, hogy igy beczéztették?

1784-ben huszonegy éves korában Carlton palotát kapta, melyet a nemzet annyi fényüzéssel szerelt föl, a mennyi csak belefért. A zsebei tömve voltak aranynyal: ő azt mondta, hogy nem elég; szórta ki az ablakon: csak a takarók a hátára, a kabátok 10000 fontjába kerültek évenkint. És a nemzet adott neki még több pénzt, még többet és még is többet, annyit, hogy azt a számot ki sem lehet mondani. Olyan szép egy herczeg volt, hogy csupa gyönyörüség volt csak reá nézni is, s mindjárt első világba léptekor Florizel herczegnek nevezték el. Hogy a föld kerekségén nem volt több oly szép herczeg: sok férfi, s fájdalom! sok nő is elismerte.

Magam is azt hiszem, hogy nagyon kecsesnek kellett lennie; modorának bájáról annyi bizonyitékunk van, hogy nagy elegáncziáját és hatalmas hóditó voltát el kell ismernünk. Ő és a franczia király testvére, Artois grófja, egy elragadó fiatal herczeg, ki a legpompásabban tánczolt a kifeszitett kötelen – (egy szegény, öreg, összeesett, számüzött király, ki György király utódjának vendégszeretetéhez folyamodott, s egy darabig Stuart Mária palotájában lakott) – ők ketten osztoztak ifjuságukban Európa első lovagjának czimén. Mi angolok természetesen a mi lovagunknak adtuk az elsőséget. György haláláig alig is vonta valaki kétségbe ez elismerés helyes voltát, vagy ha igen: lázadónak, árulónak nevezte mindenki. Csak a napokban is olvasgatám North Kristóf gyönyörü „Noctes“-ének új kiadását. A hűséges scót atyafi mind csupa nagy kezdő-betükkel iszik A KIRÁLY egészségére; azt hinné az ember, hogy ő volt az első hős, bölcs, államférfi, emberek és királyok példányképe. Scott Walter volt, kivel a fennebb emlitettem pohár-törési szerencsétlenség történt. Ő volt a király scót előharczosa, ő toborzotta fel Scótiát számára, ő hozta divatba a loyalitást s dühösen szabdalkozott széles kardjával a herczeg ellenei közt. A braunschweigiaknak olyan védőjük nem volt, mint ez a két Jakab-párti követ: az öreg Johnson Samu, a lichfieldi kereskedő fia és Scott Walter, az edinburghi ügyvédé.

Természet és körülmények a mit csak tehettek, mindent megtettek, hogy a herczeget örvénybe sodorják. Az apa udvarának rémitő unalmassága, izetlen mulatságai, badar foglalatosságai, megőrjitő taposó malom volta, az egy huron pendülés kétségbeejtő józansága: egy sokkal kevesbbé hevesvérü herczegből is élvhajhász fityfirityet csináltak volna. A mint a herczegek csak egy kicsit birták szárnyukat, azonnal mind kirepültek az unalom e kastélyából, hol az öreg György király székelt, könyveit vezette s Händeljén törte fejét, az öreg Sarolta királyné pedig burnótos szelenczéjét kopogatta himző rámája mellett. A bátor, nyakas fiakból nagyobb részt komoly férfiak váltak, miután kijárták a bolondját, s hűséges alattvalói lettek apjoknak és testvéreiknek, s a nép is szivelhette őket, mert ez nagy készségesen megbocsátja a fiatalkori kikapiságot, valahol csak bátorságot és jóakaró természetességet lát.

A gyermek a férfi atyja. Herczegünk világba való léptét oly tettel jelölte meg, mely későbbi életéhez egészen méltó volt. Egy új czipőcsatot talált fel. Hosszusága egy hüvelyk, szélessége öt hüvelyk volt. „Majdnem az egész lábfejet elboritotta ugy, hogy mindkét oldalt érte a földet.“ Nagyszerü találmány! ép oly kecses és hasznos, mint maga a herczeg, kinek lábán ragyogott. Meg van irva, hogy midőn először jelent meg udvari bálban: „kabátja halvány vörös selyemből volt, fehér hajtókára, mellénye fehér selyem, tarkára kihimezve, teleaggatva franczia csillengekkel. Kalapját két sor aczél gyöngy – számszerént ötezer – ékitette, szintén aczél gombbal és csattal tüzve fel ujdonat-uj katonai modorban.“ Oh te Florizel! Vagy talán triviálisak e részletek? Igen, de: életének fontos eseményei ezek voltak. Életirói azt mondják, hogy midőn mint walesi herczeg amaz uj nagyszerü palotában kezdé meg háztartását: sebtiben azon jártatta eszét, hogy majd ő hogy felkarolja az irodalmat, tudományokat, művészeteket; hogy majd ő milyen irói társaságokat gyűjt maga köré és mily egyleteket alapit a csillagászat, földrajz és füvészet emelésére. Csillagászat, földrajz, füvészet? Majd bizony! Franczia tánczosnők, franczia szakácsok, lovászok, bohóczok, liferánsok, szabók, ököl-vivók, vivó-mesterek, porczelán-, ékszer- és csecsebecs-árusok – ezek voltak a neki való pajtások. Eleinte adta, hogy milyen nagy barátságban él Burke-kal, Pitt-tel, Sheridan-nel. De hát, ugyan hogy állhatták volna meg a kaczagást ilyen férfiak, egy ilyen ficzkó, egy ilyen káposzta-lével töltött fej láttára? Fox beszélhetett vele a koczka-játékról, Sheridan a borról, – de ezeken kivül ugyan mi érdekelhette volna közösen a szellem ez embereit és Carlton-housei kikent-fent fiatal gazdájukat? Ez a szélhajtó lett volna olyan embereknek, mint Burke és Fox, vezetőjük?! Ennek az embernek érhettek volna valamit nézetei az alkotmányról, az indiai törvényjavaslatról, a katolikusok egyenjoguságáról – s egyátalán akár miféle kérdésről, mely fontosabb volt egy mellény-gombnál, vagy egy fogolymadár-mártásnál?! A herczeg és a whigvezetők közti barátság lehetetlen volt. Képmutatás volt az egész, ha ezek adták, hogy tekintetbe veszik; s igy ha ő megtörte a köztük levő üres szerződést: ugyan ki hibáztathatja érette? Természetes szövetségesei divat-uracsok és tányérnyalók voltak. Egy szakácscsal vagy egy szabóval tudott beszélni, de a ki egy ilyen tunya, tétlen, közönyös, bolond, szörnyükép hiú, javithatlan könnyelmü teremtést egy sorba akar nagy államférfiakkal állitani: már az mégis igen nevetséges dolgot akar. Eleinte fel akarták használni, s egy darabig ment is, de meg kellett ismerniök, hogy milyen gyáva, mily végkép szivtelen és alattomos, s készen lehettek elpártolására. Legbensőbb pajtásai seregét csak is evőtársak képezék, s ezekkel is hamar jóllakott. Azután ott látjuk nagyon kevés választott élődi körében, valóságos iskolás gyerekek vagy testőrök közepett, kiknek élénksége csiklandozta képzelmét a kiélt kéjencznek. De hát nem mindegy-e, hogy kik voltak barátai? Hisz úgy is hátat forditott minden barátjának s igy nem is lehettek soha igaz barátai. Egy trón-örökösnek mindig vannak hizelgői, kalandorok tolongnak körüle, nagyravágyók mindig felhasználják – de a barátság soh’sem jut osztály-részébe.

És az asszonyok, azt tartom, azok is csak oly csalfák és önzők egy ily jellemü ember iránt való magaviseletükben, mint a férfiak. Leporello szerepét vállaljuk magunkra, e királyi Don Juan hóditásainak hosszú lisztáját terjesztvén elő s elsoroljuk neveit a választottaknak, kiknek György herczeg zsebkendőjét rendre-rendre odadobálta? Ugyan mi haszna beszélnők el, hogyan űzte, fogta, hagyta Perditát, s ki következett utánna? Ugyan mi haszna tudnók, hogy Fitz-Herbert asszonynyal a római katolikusok szertartása szerint meg is esküdött, hogy házassági szerződésüket látták is Londonban, hogy esküvői tanuik nevei ismeretesek? A bűn e neme, melyre im’ rátérünk, nem tud semmi újat, az erkölcsök semmi új oldalát feltüntetni. Kicsapongó, szivtelen, hűtelen, gyáva kéjenczek, mióta csak a világ áll, mindig voltak. Ennek az egynek már több kisértetet kellett kiállnia, mint a legnagyobb résznek – s legalább ennyit hadd emlitettünk legyen meg mentségére.

Elég nyomoruság volt boldogtalan fejének, a mi folyton mindinkább is csalogatta az ördög utján tovább, hogy a mellett, hogy szeretetreméltó volt – úgy, hogy a nőket megigézte – s a mellett, hogy trón-örökös volt – úgy, hogy az egész világ hizelgett neki: még szép hangja is volt, a mi toronyirányt a bor mellé vitte, s igy valamennyi kedves ördög csak van, mindnyája hizelgett ennek a szerencsétlen Florizelnek: a szenvedélyek, a semmit-tevés, a hiuság, a részegség, mindnyájazajosan pengetvén czimbalmát hivókául.

Turbékoló érzelgős dalait legelőször Kew-palota falai alatt hallhatjuk, a Themse holdsütte partjain, mig lord Leporello ő nagy méltósága őrt áll, nehogy valaki megzavarja a hangicsálást.

Az ebéd és vacsora utáni dalolás az napság átalánosan divatozott. Másként nem képzelhetjük az akkori Angliát, mint hogy az egész mind csupa – részint mocskos, részint ártatlan – dalokat zengedez, minek órjási mérvü szeszes ital fogyasztás volt következése.

zengé Morris egyik finom anakreoni dalában, melyre a herczeg sokszor fújta karban a visz-sort:

Hanem a herczeg e derék, jó torku pajtása is nem sokára „méltán“ felejtette a töltögetést és üritgetést, mert csakhamar belátta életmódjának káros voltát, lemondott dalról és kupáról s nagy visszavonultságban, isteni félelemmel szivében, halt meg. A mi azt illeti, a herczeg konyhája, tagadhatlan, vonzó egy konyha volt. Az elménczek el is látogattak hozzá s minden tőlük telhetőt megtettek mulattatására. Bámulatos: hogy felvillanyozódik a szellem, hogy csillognak az élczek, hogy megzamatosodik a bor, ha egy nagy férfiu ül az asztal-főn. Scott, a hűséges lovag, a király igaz alattvalója, korának legkitünőbb elbeszélője: kiapadhatlan bőkezüséggel árasztotta szét régi világi ismereteinek, szivjóságának és humorának kincshalmazát. Grattan csodálatos ékesszólásával, képzeletével és érzelmével adózott. Moore Tamás is leszállt közibök egy darab időre, s legválasztékosabb kis szerelmi dalait csicseregte el, de csakhamar méltatlankodó csiripolással röppent tova s megtámadta a herczeget csőrével, körmével. Bizony nem csoda, hogy ilyen társaságban soká tartott az ülés s a pinczemester bele is fáradt a dugók kihuzgálásába. Ne feledjük el, mi volt akkor a szokás és hogy Pitt Vilmos, miután otthon megivott egy üveg bort, elment az alsó-házba s onnan Dundas-szel Bellamy-ékhez s még egynehány kiüritésnél derekasan megtette a magáét.

Az ember herczegünk életéről végig lapozza egyik kötetet a másik után, s kap úgy egy fél tuczat törzs-históriát – bizony aligha sokkal többet – a melyik egyikben úgy meg van, mint a másikban. A herczeg jámbor volt, közönyös volt, kéjencz volt, s a szive sem volt rosz. Az egyik história – valamennyi közt bizonyára a legdicséretesebb reá nézve – az, hogy uralkodói helyettes korában nagy igyekezettel kivánta megtudni mind azt, a mit csak a halálra itélt foglyok mellett fel lehetett hozni, s nagyon a szivén feküdt, hogy – ha csak lehet – megkegyelmezzenek nekiek. Cselédeihez nagyon jó volt. Mindenik életrajzában ott van Málinak, a szolgálónak, históriája; a herczeg tudniillik valami nevetséges ujitásokat akart háztartásában tenni, s midőn e miatt a régi személyzetet elbocsátotta, az épen székeket porozó Máli keserves zokogásba tört ki, mivel olyan gazdától kell megválnia, kinek mindig volt egy jó szava minden cselédjéhez. Egy másik történet a herczeg egyik lovászáról szól, kit rajta kaptak, hogy rozsot és zabot sikkasztott el s e miatt a fő-lovászmester elbocsátotta szolgálatából; a herczeg neszét vette a Jancsi esetének, szivére beszélt nagyon szeliden, nagylelküleg visszafogadta s megigértette vele, hogy soh’sem lop többet – s Jancsi meg is tartotta szavát. Meg más kedvencz története az életrajz-iróknak, hogy a herczeg fiatal korában egy katona-tiszt elszegényedett családjáról hallott; azonnal kölcsön vett hat vagy nyolczszáz fontot, hosszu szőke haját besimította kalapja alá, s igy ismerhetlenné téve magát, elvitte a pénzt az éhező családnak. A haldokló Sheridannek is küldött pénzt, s bizonyosan többször is küldött volna, ha a halál el nem metszte volna földi utját e nagy szellemnek. Ezeken kivül még egy csomó kedves, barátságos, kegyelmes beszélgetését jegyezték fel, melyeket a vele érintkező egyénekhez intézett. Hanem aztán túlfelől husz barátját hagyta cserbe. Egy nap bizalmas, barátságos volt irányukban, más nap elment mellettök s meg sem ismerte őket. Használta, kedvelte, talán a maga módja szerint szerette is őket – s aztán ismét megvált tőlök. Hétfőn ölelte, csókolta szegény Perditát, kedden találkozott vele s rá sem nézett; szerdán a lehető legjobban volt a szerencsétlen Brummell-lel, csütörtökön elfeledte; sőt még meg is csalta egy burnót-szelenczéig, melylyel adós volt a szegény uracsnak; azután évekkel látta megint: elrongyosodva, elnyomorodva, mikor a tönkre ment divatfi ismét egy burnót-szelenczét küldött neki, tele kedvencz-burnótjával, csekély jeléül a megemlékezésnek és hódolatnak, – és a király elfogadta a burnótot, avval előrendelte lovait, elvágtatott s régi pajtására, kegyenczére, vetélytársára, ellenségére, legyőzőjére még csak ügyet sem méltóztatott vetni. Wraxall is jegyzett néhány pletykát fel róla. Midőn a gyönyörü szép, nemesszivü Devonshire herczegnő meghalt – az a kedves hölgy, kit egykor legdrágább herczegnőjének szokott nevezni, s azt mondta, hogy imádja, a mint hogy egész Anglia imádta – igy szólt: „no akkor Anglia legműveltebb nőjét veszitők el.“ „Anglia legjobb szivét veszitők el!“ mondá a nemes Fox Károly. – Egy más alkalommal, midőn három nemes ember kapott térdszalagrendet, Wraxall igy ir: „Egy magas állásu személy azt jegyezte meg, hogy soha még nem volt három ember, ki ily jellemző modorban fogadta volna el a rendjelt. A herczeg közönyösen, hidegen, faragatlan módon járult a felség elé, mint egy paraszt; B. lord hizelegve mosolyogva közeledett, mint egy udvaroncz; C. lord fesztelenül, komoly nyugodtsággal lépett föl, mint egy lovag!“ Ezek azok a históriák, melyeket a herczegről, a királyról össze lehet gyűjteni: barátság egy szolgálóhoz, nagylelküség egy lovász iránt, birálat egy meghajlásra. Hiában! jobb históriák nincsenek róla – a mi van, az mind közönséges, triviális, épen őt jellemzik.

A birodalmak és óriások nagy tusája foly. A bátrak minden nap csatákat nyernek, vesztenek. Elrongyollott, füstös zászlókat, szétzúzott sasokat facsarnak ki a hősi ellen kezéből és az ő lábaihoz rakják, – és ő ott ül trónusán és mosolyog s a vitézség diját nyújtja a diadalmasnak. Ő! – Elliston, a szinész, a „Koronázás“ czimü darabban, melyben ő vitte a főszerepet, igazi királynak szokta magát képzelni, könyükre fakadt s áldást zokogott a népre. Elhiszem, IV. Györgygyel is igy volt, s ő is annyit hallott már háborukról, annyi embert ütött lovaggá, oly roppant mennyiségü tábornagyi egyenruhát, háromszögü kalapot, kakas-tollat, bibort és paszományt viselt, hogy a végén maga is elhitte, hogy volt ő már egynéhány ütközetben s hogy a német légio rémitő rohamát Waterloonál Brock tábornok név alatt ő vezette.

Még csak harmincz éve hogy meghalt, s már kérdezgetik: hogyan türhette el e nagy társadalom? Vajjon mi most eltürnők? Mily hallgatag forradalom folyt le a jelen évszáz-negyedben! Hogy elszakitott bennünket a régi időktől és szokásoktól! Hogy megváltoztatta magokat az embereket! Látok most is közöttünk öreg urakat: műveltek, szolidok, hajuk tisztes ősz, unokáikat beczéztetik, – és rájok nézek, és elbámulok, hogy milyenek lehettek egykor! Az az ur, a régi nagy iskolából, midőn a tizedik huszár-ezredben szolgált, s a herczegnél ebédelt: úgy leitta magát minden este, hogy az asztal alá került. Egyik éjjel úgy, mint a másikon, ott ült a koczka mellett, Brookesnál vagy Raggettéknél. Ha játéktól vagy bortól fölhevülve egy kemény szót szólt szomszédjához: más nap reggel menthetlenül kiálltak egymásnak, s azon voltak, hogy egyik a másikat lelője. Ez az ur kivitte barátját, Richmondot, a „fekete ökölharczost“, Moulseybe, tartotta kabátját, orditozott, káromkodott és ujjongott örömében, mig a „fekete“ a hollandus Samu zsidót elegyebugyálta. Ennek az úrnak az is gyönyörüségre szolgált, hogy maga is levesse kabátját és jól elnyújtson egy fuvarost, egy utczai verekedésnél. Ez az úr sokszor hált a pricscsen. Ez az ur, ki a hölgyek elfogadó termében a legfinomabb, a legudvariasabb, a legméltóságosabb, ha ma köztünk ugy beszélne, a mint férfiak közt szokott fiatal korában: olyan káromkodást vinne végbe, hogy a hajunk szála is felállna belé. Nem régiben egy nagyon öreg német urral beszéltem, ki ez évszáz kezdetén seregünkben szolgált. Azóta jószágán lakott, csak néha napján találkozva egy-egy angollal, de nyelvünket – már tudniillik az ötven év előtti angol nyelvet – tökéletesen birta. Mikor ez a magas műveltségü öreg ur beszélni kezdett velem angolul, minden második szava káromkodás volt, – a mint szokta volt (Flandriában ugy káromkodtak, mint a záporeső!) York herczeggel, Valenciennes előtt, vagy Carlton-houseban, a kupa vagy a kártya mellett. Olvassátok csak Byron leveleit. A fiatal ember annyira hozzászokott a káromkodáshoz, hogy még barátságos leveleit is ezekkel fűszerezi, s ugy szólván postán káromkodik. El kell csak olvasni, hogy mit ir a cambridgei ifjuság életmódjáról, a kicsapongó professorokról, kik közül egyiknek „ugy ömlött a görög a szájából, mint egy részeg helotának,“ és kihágásai még az ifjakéit is fölülmúlták. El kell csak olvasni, hogy mit ir Matthew a gyerekes urfi háztartásáról Newsteadben, – a körben járó kaponya-kehelyről, a jelmez-intézet barát-csuháiról, melyekben hajnalig szoktak a fiatal tivornyázók ülni, oda illő dalok mellett hajtogatván a bort. „Két vagy három órakor jövünk reggelizni“, irja Matthews. „A mulatni vágyók számára vannak víkeztyűk és vítőrök is, vagy czelet lövünk pisztolylyal a csarnokban, vagy a farkast hergeljük.“ Pompás egy élet, mondhatom! A nemes fiatal házigazda maga is ir ezekről a dolgokról barátjának, Jackson János ökölharczos úrnak – Londonban.

A herczeg egész kora a szokásokról és mulatságokról mind ilyen csodálatos históriákat beszél. Wraxallnál olvashatni, hogy maga a miniszter-elnök, Pitt Vilmos is, kitől ugy félt mindenki, szintén élte világát, nem kisebb jelentésü férfiakkal, mint Thurlow lord, a főkorlátnok, és Dundas, a tengerészi kincstárnok. Wraxall beszéli, hogy e három államférfiu Addiscombeból, ebédről visszajöttében nyitva lelt egy vámsorompót s átvágtatott rajta vám nélkül. A vámszedő azt hivén, hogy utonállók: golyót küldött utánok, de biz a nem találta. Itt van a tengerészeti kincstárnok, a főkorlátnok ő méltósága és a miniszter-elnök, mindhárma kétségbevonhatlanul csinyen érve. Elden jóformán akkori Emlékirataiból megláthatod, hogy a törvénybiró csak ugy szerette a bort, mint a képviselő. Scott János már nem, ez már mindig jó gyerek volt – s habár szerette is a port-bort, mégis sokkal jobb szerette dolgát, kötelességét, illetékeit.

Ez az Eldon egy szép históriát beszél el amaz időből. Valami Fawcett nevü ügyvéd ugyanis mindig nagy ebédet szokott adni a törvényszéknek, midőn az északi megyék törvénykezési körjárata helységéig eljutott.

„Egyszer“ – beszéli Eldon lord – „hallom, hogy Lee igy szól: „Fawcett borát nem hagyhatom itt. Azt tartom, Davenport maga ebéd után azonnal haza mehetne, s átnézhetné a pör-iratokat a reggel tárgyalandó ügyre nézve.“

„Nem én“, szólt Davenport. „Egy pár pór-irat végett hagyjam itt ebédemet s boromat?! Szó sincs róla, szó sincs róla Lee; de már azt nem teszem!“

„Hát akkor mit csináljunk?“ viszonzá Lee. „Ki van itt még?“

Davenport: „Hát itt van Scott öcsém.“

Lee. „Akkor hát neki kell mennie. Scott ur, önnek azonnal haza kell mennie, tanulmányozza ez ügyet, mielőtt még este az előleges tanácskozást megtartanók.“

„Ez már aztán szomoru volt rám nézve, de csak elmentem s ott kaptam egy cumberlandi birót, egy northumberlandit s magam sem tudom még hány embert. Jó későn aztán Lee Jakab is eljött, de olyan részegen, mint a föld.“

„Ma este nem tanácskozhatom, – le kell feküdnöm“ – dadogá s avval odább állott.

Ekkor jött Davenport Tamás uram s hangosan kiáltá:

„Wordsworth ur – (azt tartom Wordsworth-ot mondott; annyit tudok, valami Cumberlandi név volt,) ma este nem tarthatunk tanácskozást; ’sz láthatja, milyen részeg Scott ur; ma lehetetlen tanácskoznunk.“

„Szegény fejem! kinek ebédem is nagyon vékonyka volt s minden borom odaveszett: én voltam olyan részeg, hogy nem lehetett tanácskoznom! No de a pörünket el is vesztők s az oka mindennek a Fawcett ügyvéd ebédje volt. Kértünk aztán uj tárgyalást s a biróság dicséretére legyen mondva: Lee Jakab és Davenport Tamás uraimék meg is fizették az első tárgyalás minden költségeit. Tudtomra ez volt az egyetlen ilyen eset, hanem biz ők még is megtették. Mondom uj tárgyalást kértünk, (ugy tetszik, az alatt a szin alatt, hogy a tanács nem volt egészen eszén) – s meg is nyertük. Midőn, azután való esztendőben, rá került a sor, az elnök felállt s igy szólott:

„Uraim! ebédelt-e tegnap valamelyik önök közül Fawcett ügyvédnél? mert ha igen: ez ügyet elhalasztom a jövő évre!“

„Orjási kaczaj tört ki. Hanem ezuttal a mienk volt a győzelem.“

Egy más alkalommal, Lancasterben, midőn az északi megyékbe a szegény Boswell volt törvénykezési körütra kiküldve: „ott leltük őkemét – mondja Scott ur – a kövezeten, részegen. Vacsoránál gyüjtöttünk egy aranyat az ő, s egy felet a segédje számára“ – (a törvénykezési gyülekezet bizonyosan népes volt és Scott urnak nem sokjába került e tréfa) – „s midőn másnap reggel felébredt: elküldtünk neki egy pör-iratot azon utasitással, hogy hivatkozzék, a mint mi nevezők – a quare adhaesit pavimento?19) aktára. A jegyzetek sem hiányoztak, bölcsen arra számitva mind, hogy elhitessék vele: mily nagy tanulmány szükséges arra, hogy a pör tárgyalását vezető elnököt meggyőzze a hivatkozás helybenhagyásának mulhatatlansága felől.“ Boswell az egész város minden ügyvédjétől összeszedte a könyveket, melyekből remélte, hogy kitehet magáért – de mind hasztalan. Hanem azért mégis inditványozta az akta kiadását és segitett magán, a hogy lehetett, a levélben levő jegyzeteket mindenképen fölhasználván. A biró majdnem kővé meredt, a hallgatóság elképpedt. A biró végre igy szólt:

„Soha hirét sem hallottam ennek az aktának – ugyan mi lehet a mi adhaeret pavimento? Talán tud valaki a jelenlevő törvénytudó urak közül fölvilágositást adni e tárgyban?“

A törvénytudók kaczagtak. Végre az egyik felszólalt:

„Elnök ur, Mr. Boswell mult éjjel adhaesit pavimento. Jó darab ideig meg sem tudtuk mozditani. A végén hazavittük, lefektettük s bizonyosan magáról és a kövezetről álmodott.“

A hamis öreg urat az ilyen tréfák vidítják föl. Midőn Lincoln püspököt eltették a Sz. Pál esperességből, beszéli, hogy tanácsot kért egy tudós barátjától, névszerint Hay Vilmostól, hogyan költöztethetne el egynehány üveg kitünő finomságu klaret-bort, melyet ott nem hagyna sokért.

„Bocsánat, méltóságos püspök ur – viszonzá Hay – hány üveggel lehet abból a borból?“

A püspök mondá, hogy hat tuczattal.

„Ha csak annyi – mondá Hay – csak hatszor kell hogy ebédre hivjon méltóságod, s a mennyi csak van, mind elszállitom magam.“

Abban az időben még voltak óriások, de ez a bor-tréfa nem oly borzasztó, mint volt az, melyet tiz évvel később a franczia forradalom hevében, egy Thelwall nevü szónok mondott egy kancsó habzó sörre. Ez lefujta a sör habját, s szólt: „igy szeretnék elbánni minden királylyal.“

Immár magosabb személyekhez értünk, kiknek tetteit megtaláljuk följegyezve a félénk kis Burney kisasszony Naplójának pironkodó lapjain, hol egy kék vérü herczeg van lerajzolva igazán királyi állapotban. Ugy látszik, hogy a fiatal herczeg hangos volta, csete-patéja, darabossága, recsegő csizmái és pattogó esküdözései egészen elrémitették a windsori gyönge idegzetü háztartást és megreszkettettek minden theás-csészét a tálczán. Egy névnap-esti bálon, midőn egyik szeretetreméltó kedves herczegasszonyt épen először vezették be a nagy világba: ugy volt elrendezve, hogy testvére, Vilmos Henrik herczeg tánczolja vele az első menuetet, s ez el is jött látogatóba ebédkor.

„Ebédnél Schwellenberg asszony ült az asztal-főn, gyönyörüen öltözködve; Goldsworthy kisasszony, Stanforth asszony, Du Luc és Stanhope urak is ott ebédeltek s mi még gyümölcsöt evénk, midőn Clarence herczeg belépett.

Épen akkor kelt volt fel a királyi asztaltól s csak arra várt, hogy fogata előállhasson, s haza mehessen és öltözködhessék a bálra. Hogy az olvasó helyes fogalmat nyerhessen magának ő királyi felsége beszédének erőteljességéről: kénytelen vagyok legyőzni bizonyos erős szavak leirása vagy is inkább sejtetése ellen felkelő ellenszenvemet, s azon vakmerőségre vállalkozom, hogy egy királyi tengerészt a maga leplezetlenségében mutassak be.

„Beléptekor természetesen mindnyájan felálltunk, a két ur széke mögé állt, a cselédek pedig kimentek a szobából. De megint leültetett mindnyájunkat, visszahivta a legényeket, hogy bort hordozzanak. – Rendkivül magas kedve volt, s a világgal, ugy látszott, nagyon meg volt elégedve. Oda ült az asztal-főre, Schwellenberg asszony mellé, s arcza ragyogott a szépségtől, vigságtól, hamisságtól s az okosság mellett a nedélyességtől.

„Ma volt először, hogy a királylyal születése napján együtt ebédeltem St. Jamesben. Ugyan ittak-e mindnyájan ő felsége egészségére?“

„Nem, királyi felség; de királyi felséged megtétethetné velünk“, viszonzá Schwellenberg asszony.

„De, ter–, meg is tétetem! Hé, te, (az inashoz), ad’sza sámpányit! még egyszer iszom a királyért, s ha mindjárt bele is halok. Biz’ úgy! már meglehetősen megtettem a magamét s meg a király is, mondhatom! Azt tartom, még soha ennyire nem gondoskodtak a királyra; jó kedvet csináltunk neki, mondhatom! Megtettünk mindent, hogy kibirja a nagy munkát, mely előtte áll s én magam is többet tettem volna, ha nem lett volna ez a bál és Mari; megigértem, hogy tánczolok Marival; józanon kell maradnom Mari végett.“

A fáradhatlan kis Burney kisasszony egy tuczat lapon végig folytatja a királyi felség társalgásának följegyzését, s „Evelina“ okos kis szerzőjéhez nem méltatlan humorral rajzolja a fiatal tengerész-herczeg felhevült állapotának folytonos fokozását; elbeszéli, hogyan ivott a herczeg mindig több, több sámpányit; hogyan hallgattatta el Schwellenberg asszony ellenvetéseit, megcsókolván az öreg hölgyet s azt mondván, hogy fogja be „pityóka vermét“ s hogyan nem maradt „józanon Mari végett“. Marinak erre az estére más tánczost kelle keresnie, mert a királyi Vilmos Henrik a lábán sem tudott megállani.

Akarjátok látni egy más királyi herczeg mulatságainak képét is? Ott van York herczeg, a chlumi köd tábornoka20), a sereg szeretett főparancsnoka, a testvér, kivel IV. György sok éjet tivornyázott át, s ki addig élte vigasságos világát, mig ki nem ütötte a halál poczakos teste alól lábait.

Pückler Muskau, a német herczeg „Leveleiben“ lerajzolt egy dáridót ő királyi felségével, ki a maga virágjában olyan hatalmas egy ivó volt, hogy „ebéd után hat üveg klaret alig okozott csak valamennyire is észrevehető változást rajta.“

„Emlékszem, – mondja Pückler – hogy egy este, igaz: éjfélt már meghaladta volt, bevitte vendégeit (ott volt az osztrák követ, gróf Meervelt, gróf Beroldingen, s magam is) szép fegyvertárába. Megpróbáltuk, hogyan tudnánk megsuhogatni egy pár török szablyát, hanem a markunk egyikünknek sem igen tudott már szoritni; e közben úgy esett, hogy a herczeg és Meervelt valami egyenes indus kardokkal megkarczolták egymást, úgy hogy vér is folyt. Erre Meervelt azt akarta megnézni, hogy vajon vág-e olyan jól ez a kard, mint egy damaskusi, s ketté akarta szelni az egyik viaszgyertyát az asztalon. A kisérlet oly roszul sült el, hogy mind a két gyertya, gyertyatartóstól, mindenestől, földre hullott és kialudt. A mig mi a sötétben tapogatózunk s keressük az ajtót: a herczeg hadsegédje nagy rémülettel kiált fel: „Istenemre herczeg! jól emlékszem hogy a kard meg van mérgezve!“

„Lehet képzelni, mily kellemes érzelmek lepték meg a sebesülteket e felkiáltásra! A későbbi vizsgálatnál szerencsére kisült, hogy klaret és nem méreg volt az ezredes felkiáltásának okozója.“

És már most van még egy ilyen bakhanália-féle történetem, melyben Clarence és York és az állam legelső személye, a nagy uralkodó-helyettes, mind szerepet visznek. A lakoma a brightoni kerti lakban folyt le, s nekem egy olyan ember beszélte el, ki maga is jelen volt az egész jelenetnél. Gilray torzképein és Fox vig pajtásai közt szerepel egy előkelő nemes, Norfolk herczeg, a maga idejében köznéven Norfolk lovász, hires asztal melletti hős-tetteiről. A királylyal nem élt jó egyetértésben, mint a többi Whig-párti sem, de mégis olyan kibékülés forma történt közöttük, s mivel Norfolk már öreg ember volt: a herczeg meghivta, hogy vacsoráljon és háljon a kerti lakban; az öreg herczeg át is jött Arundel kastélyából hires almás-szürke fogatán, melyre még most is emlékeznek Sussexben.

A walesi herczeg bámulatos elmés tervet főzött ki fejedelmi testvéreivel, hogy az öreg embert leitassák. Minden vendégnek ki volt adva, hogy koczintson az öreg herczeggel, – a mi különben oly felszólitás volt, melyet az öreg ivó nem szokott visszautasitani. Nem sok idő kellett azonban, hogy észre vegye az összeesküvést ellene; de azért csak üritette egyik poharat a másik után s nem egy vitézt ivott az asztal alá. „Európa első nemes lovagja“ végre inditványozá, hogy igyák a szilvoriumot vizes-poharakból. Az egyik királyi testvér egy nagy pohárral töltött az öreg herczegnek. Ez fölállt és kiitta egy hajtásra, s szólott: „No már most hol a kocsim, hadd megyek haza!“ A herczeg emlékeztette korábbi igéretére, hogy azon fedél alatt fog hálni, mely alatt annyi vendégszeretettel látták el. Nem – mondá – elég volt már neki az ilyen vendégszeretetből; cselt vetettek ellene, s azonnal el akarja hagyni e helyet, hogy többet soha még a küszöbét se lépje át.

Nem volt mit tenni, szólitották a kocsit s elő is állott, de ez beletelt egy fél órába s ez alatt a szilvoriumnak volt ideje, hogy megmutassa igen erős voltát az öreg embernek; a gazda nemes vágya betelt, s a herczeg szürke agg feje elkábulva hanyatlott az asztalra. De azért, midőn kocsiját jelentették, a mennyire birta, felétántorgott, belebotorkázott s mondta a kocsisnak, hogy vigye Arundelbe. De a helyett fél óráig kerülgették vele a kerti lak gyep-terét – s a szegény öreg ember azt hitte, hogy haza felé halad. Mikor más nap reggel fölébredt: a herczeg brightoni ocsmány házában lelte magát. Most is megnézheted azt az ágy-helyet hat pennyért: zene is van ott minden nap; néha még erőmüvészek és csodagyógyszerek árusai bérlik ki a lovardát, ott végezvén mutatványaikat és szemfény-vesztéseiket. A fák még ott állnak, s a kavicsos útak is ott nyúlnak el, melyek alatt s melyeken a szegény öreg bűnöst kereken hordozták. Mintha látnám a királyi herczegeket, nekipirult arczczal, a mint a csarnok oszlopainak dülöngve nézik az öreg Norfolk vereségét, hanem azt nem tudom elképzelni, hogyan hihattak nemes lovagnak embert még azután is, hogy e vereséget előidézé?

A „vidor Múzsa“ az ivástól most a játékhoz fordul, miben a mi herczegünk szintén nem maradt hátra fiatal korában. Derék egy galamb volt minden játékosnak, kik abból éltek, hogy őt kopasztották. Azt tartották, hogy Egalité Orleans nem egyszer fűzte be. Egy nemes lord, nevezzük Steyne marquisnak, azt mondják, hogy orjási összegekig fejte meg. Mindennapos volt a klubokban, hol a játék – az időtt – átalános volt, s mivel tudták, hogy becsületbeli adósságait szenteknek tartotta: mig ő ottbenn játszott, odakünn zsidók állongáltak, hogy utalványait megvegyék. A lófuttatásoknál ép oly szerencsétlen volt, mint a mily nemtelenül viselte magát – néha, isten neki, elhiszem, hogy ő is, lovásza is, Escape – a lova – is, mind ártatlanok voltak az egész dologban, mely akkora botrányt okozott.

Arthur, Almack, Bootle és White klubjai voltak azok a nóbel helyek, hova az előkelő fiatal emberek jártak. Játék folyt mindenikben, s megbukott nemesek s tönkrejutott szenátorok kopasztották a vigyázatlanokat. Selwyn „Levelei“ megmondják, hogy Carlisle, Devonshire, Coventry, Queensberry, mind kiállták a próbát. Fox Károlyt, egy szenvedélyes kártyást, még jó későn is kijátszták s vesztett két millió forintott. Gibbon beszéli, hogy egy ülőhelyében huszonkét óráig játszott, s óránként 5000 forintot veszitett21). Ez a javithatlan játékos azt mondja, hogy a világ legnagyobb gyönyöre – a nyerésen kivül – a vesztés. Mennyi órát, mennyi éjet, mennyi egészséget fecsérelt el az ördög könyve mellett! Azt is hozzá akartam tenni: mennyi lelki nyugalmat – de vesztéseit nagyon filozofus módon hordozá. Midőn egyszer az egész éjen át dühösen játszott s – egyen kivül – a világ legnagyobb gyönyörét élvezé: ott lelték a diványon, nagy nyugalommal olvasgatva Virgil egyik ecclogá-ját.

A játék azután is soká tartotta még magát, miután a vad herczeg és Fox már rég felhagytak a koczka-pohárral. A divat-uracsok folytatták. Byron, Brummell – hány nevezetes embert emlithetnék, kik annak lettek nyomorultjai! 1837-ben azonban egy hirhedett bűnvádi kereset folyt, mely jóformán véget vetett a játéknak Angliában. Egy birodalmi peert csaláson kaptak a whistben s többször vették észre, hogy végrehajtja azt a fogást, mit ugy hivnak, hogy sauter la coupe. Klub-pajtásai látták, hogy csal, de azért játsztak vele tovább. Egy balek is rajta kapta a hamis játékon s megkérdezte egy tapasztalt kozáktól, hogy mit csináljon? „Hogy mit csinálj?“ kérdé az ebül szerző Mammon, „add vissza a kölcsönt, bolond“. Minden lehetőt megtettek, hogy megmentsék. Irtak neki névtelen leveleket s figyelmeztették; de ő csak csalt tovább s végre le kelle rántani álarczát! Az napságtól fogva aztán, hogy ő lordsága gyalázata napfényre került: a játék-asztal elveszté minden varázsát. Mocskos zsidók és iparlovagok csúszkálnak még a lófuttatásokon és korcsmákban s elszéditenek még egyszer másszor egy-egy együgyü birkát a vasuti kocsikban, zsiros kártyákkal – de maga a játék immár trónjáról letaszitott istenség, imádói tönkre jutottak, oltárai porba omoltak.

Igy érte meg bukását egy más hires angol intézmény is: a gyürü, – az angol ökölharcz nemes szokása, mely ifjuságomban még majdnem virágjában volt.

A herczeg ifju korában nagy pártfogója volt e nemzeti mulatságnak, épen mint nagy nagybátja, Cumberland Culloden, ő előtte. – Midőn azonban egyszer Brightonben végig nézett egy ily viadalt, melyben a küzdők egyike nyakát szegte: évdijt rendelt a küzdő özvegyének, s felfogadta, hogy soha többé ilyen viadalnál meg nem jelenik. „Hanem azért“, olvasom a nemes irályu Egan Piercenél, (olyan szerencsés vagyok s nekem is meg van az ökölharczról irott kisebb műve) „férfias és sajátlagos angol vonásnak tartotta ezt, melynek nem szabad kipusztittatnia. Ő felsége hálószobájában mindig ott függött egy kép, a kitünőbb küzdőket tüntetve föl a ví-téren, hogy emlékeztesse korábbi hajlamára s a való bátorság támogatására; és ha királylyá léte után figyelemre méltó kérdés fordult elő: kivánságára jelentést olvastak fel neki felőle. Ez már aztán egyszer gyönyörü egy képét adja az enyhülést kereső királynak: kényelmesen beburkolózva királyi slafrokjába, méltóságán alólinak tartván, hogy maga olvasson, berendeli a miniszter-elnököt, hogy olvassa föl jelentését a viadalról: hogyan üti ki Cribb a Molyneux szemét, vagy hogyan töpöri le Randall Jakab a másikat.

A miben már az én herczegem csakugyan kitünt: a hajtás volt. Egyszer négy s fél óra alatt hajtott el Brightonből Carlton-houseba – ötvenhat (angol) mértföldet. Az akkori fiatalok mind nagy kedvelői voltak e mulatságnak. De a gyors hajtás divata elhagyá Angliát s azt tartom, átiramlott Amerikába. Hová tűntek ifjuságunk mulatságai? Most hallani sem lehet kártyázásról, haneha obskurus zsebmetszők között, – sem ökölharczról, haneha a legsöpredékebb söpredék között. Egyetlen négyfogatu robogott még London parkjaiban végig a tavaly, de e kocsikázónak is nem soká el kell tűnnie. Már a tavaly is jó öreg volt; az 1825-ki divat szerint öltözködött. Nem sok idő kell, hogy Styx partjaira kocsikázzék, hol már várakozik rá a hidas, hogy átszállitsa a már előrement lakmározók közé, kik még György királylyal vívtak, kártyáztak, ittak, kocsikáztak.

A braunschweigi ág bátorsága, hogy a család minden tagja részese volt, hogy Györgynél sem hiányzott, – ezek azok a pontok, melyekben minden angol iró egyhangulag megegyezik: és mégis, én be nem tudom látni, hogyan lehetett volna e szép tulajdon IV. Györgyben is meg? Teljes világi életében pihés dunnákba pólálgatva, tunyán, lomhán, folyton iva, éve: egészen más volt neveltetése, mint a milyenben edzett öreg ősei felnövének. Eldődei megismerkedtek nélkülözéssel, háboruval; bátran szeme közé néztek a halálnak s neki vágtatva rásütötték pisztolyaikat. Atyja legyőzte a fényüzést és erőt vett a tunyaságon. Ő ellenben az az ember volt, ki soha kísértetnek még ellent nem állott; kinek soha olyan vágya nem kelt, melyet ne táplált és ki ne elégitett volna, – s ha volt benne valami kis erély: azt is szakácsok, szabók, borbélyok, kárpitosok és tánczosnők közt forgácsolta el. Micsoda izmok ne petyhüdtek volna meg ilyen élet mellett – ilyen élet, mely soha tettre nem hevült – mely mind csak Capua volt ütközet nélkül, és czini-czini, és virág, és lakoma, és hizelgés, meg bolondság!

Midőn III. György a katolikus kérdés meg az indiai törvény-javaslat miatt sarokba szorult: kinyilatkoztatta, hogy inkább visszamegy Hannoverába, mintsem hogy akármelyikben is egy hajszálnyit is engedjen – és megtartotta volna szavát. De mielőtt visszalépett volna: el volt határozva, hogy megküzd minisztereivel és a parliamenttel – s meg is küzdött, s meg is győzte őket. És eljött az idő, mikor IV. György is sarokba szorult a katolikus követelések miatt; az előrelátó Peel e párthoz csapott át, a mogorva öreg Wellington is odahajlott – s Peel „Emlékiratai“-ban elbeszéli, hogyan tartotta magát a király. Eleinte nem engedett; Peel és Wellington benyujtották lemondásukat, s kegyelmes urok el is fogadta. Sőt abban a kegyben részesité e két nemest – mondja Peel – hogy kijöttükkor mindkettőt megcsókolta. (Képzeld az öreg vasgyúró Arthur mérges tekintetét meg sas-orrát, midőn a fejedelem megcsókolja!) De mikor eltávoztak: a király utánok küldött, megadta magát s levelet irt nekik, melyben megkérte, hogy tartsák meg hivatalukat, s megengedte, hogy csináljanak a mit tetszik. Azután Eldonnel volt ő felségének hosszu beszélgetése, melyet Eldon egész terjedelmében közöl „Emlékirataiban“. Mondott egy csomó hazugságot az uj katolikus áttértekkel való társalgásáról, egészen tévutra vezette az agg volt korlátnokot; sirt, óbégatott, nyakába borult s őt is megcsókolta. Tudjuk, Eldon köny-csatornái is nagyon könnyen megeredtek. Vajon e két forrás egymásba szakadt-e? Igazán nem tudok kevésbbé férfias, tehetetlenebb, szánalomra méltóbb magaviseletet képzelni. S ez lenne a hitnek őre! Ez a vezér egy nagy nemzet válsága közt! Ez a Györgyök bátorságának örököse!?

Hallgatóim közül kétségen kivül sokan elutaztak már abba a szép régi városba, Braunschweigba, ama derék, eszélyes, mivelt lovag, Malmesbury gróf kiséretében s Karolina herczegasszonyt elhozták epedő férjének, a walesi herczegnek. Az öreg Sarolta királyné nagyobbik fiát egyik unoka-hugával szerette volna összeházasitni, a hires Strelitzi Luizával, a későbbi porosz királynéval, ki a mult évszázban a szépség és szerencsétlenség szomoru magaslatán Mária Antóniával áll egy sorban. De III. Györgynek is volt egy unokahuga Braunschweigban s ez gazdagabb herczeg-asszony volt mint a strelitzi ő magassága – száz szónak is egy a vége: Karolina herczeg-asszonyt választották az angol trón örökösének hitestársul. Követjük Malmesbury grófot, ki őt felkeresi; minket is bemutatnak felséges atyjának és királyi anyjának; szemtanui vagyunk az agg udvar estéinek és tánczvigalmainak; bemutatnak magának a szép szőke haju, kék szemü és ingerlő vállú herczeg-asszonynak is, ez eleven, fürge, életvidor herczegnőnek, ki udvarias angol mentorának tanácsát nagyon kegyesen és barátságosan fogadja. Ha kedvünk tartja, még öltözésénél is jelen lehetünk, melyre nézve az angol udvaroncz kéri – tudja ő miért! – hogy kiváló figyelmet forditson. Milyen csodálatos egy udvar! Milyen különös, sajátságos szokások és erkölcsök szöknek itt szemünkbe! A predikátor, az erkölcstanitó szemével nézzük-e azokat és vészt kiabáljunk a leplezetlen bűnök, az önzés, a romlottság miatt, – vagy pedig csak ugy nézzük, mint szoktuk a báb-szinház báb-királyát és báb-nejét s báb-udvaronczait, kiknek összeütögeti vaskos fejüket, kiket jól elpáhol báb-királyi botjával, kiket börtönbe küld, báb-poroszlói kiséretében, mig ő maga leül báb-puddingja mellé? Komoly, szomoru, a legsajátságosabb téma akár erkölcsi, akár politikai elmélkedés alapjául; szörnyüséges, torz, nevetséges bámulatos kicsinykedéseivel, illemkedéseivel, szertartásaival, festett szégyenpirjával; komoly, mint egy prédikáczió és képtelenség, tulzás, mint a Paprika Jancsi báb-játéka!

Malmesbury elbeszéli a herczegnek, Karolina herczeg-asszony atyjának életét, kinek, épen mint harczias fiának, a francziák ellen kelle elesnie. Bemutat udvaronczainak, kedveseinek; nejének – III. György nővérének, ennek a mérges, vén herczegnőnek, ki félre vonta az angol követet s régi ocsmány történeteket beszélt el neki, régi ocsmány elköltözött népekről és időkről; ki később, midőn unoka-öcscse trónra lépett, Angliába jött, s itt egy kopottas, régi, füstös, elhagyott és izléstelen, de némi tekintetben mégis királyilag bútorzott házban lakott. És elvezet bennünket a herczeghez, hogy annak rendi szerint megkérjük tőle lánya kezét, s meghalljuk a braunschweigi ágyuk dörgését, tiszteletet és búcsut mormogva, a mint ő királyi felsége a walesi herczegné tél idején viz-utra kél, – és átkelünk az osnabrücki herczeg-primás – a mi korai időnk Yorki herczegének – területén, – és félre térünk, hogy kikerüljük a franczia forradalmiakat, kiknek rongyos seregeik elözönlik Hollandiát és Németországot és vigan tiporják szilakra a régi világot, a „ça ira“ dallama hanginál; aztán hajóra lépünk Stadenél s partra szállunk Greenwichnél, hol a herczeg-asszony hölgyei és a herczeg hölgyei várakoznak, ő királyi felsége elfogadására.

S mi következik most! Londonba érve, kiváncsian siet a vőlegény, hogy elfogadja menyasszonyát. „Midőn az első bemutatás volt“, beszéli Malmesbury, „a herczeg-asszony – a mint illik – le akart térdelni. De a herczeg barátságosan felemelte, megölelte, s hozzám fordulva szólt:

„Harris, roszul érzem magam; kérem, adjon egy pohár szilvoriumot.“

„Én pedig feleltem: Felség, nem jobb lenne egy pohár viz?

Erre türelmét veszitve, káromkodva mondá: „Nem – megyek a királynéhoz!“

Mit lehetett várni egy ilyen kezdetü házasságtól – egy ilyen vőlegénytől s ilyen menyasszonytól? Nincs szándokomban, hogy végig hurczoljam önöket e botrány-történeten, vagy hogy elkisérjem a szegény herczeg-asszonyt minden kanyargásain; báljain és tánczain, jeruzsálemi és nápolyi útjain, bolondságain, lakomáin és – könyein. A mint ügyét a történetben olvasom: én „ártatlan“-ra szavazok. Nem mondom, hogy részrehajlatlan itélet lenne ez – de ha történetét olvassa az ember: elszorúl szive e jólelkü, nemes, sokat kinzott teremtés iránti részvéttől. Ha igaztalanság történt: azt terheli az, ki gyalázatosan ellökte magától e szerencsétlen asszonyt. Bolondságai daczára szerette, pártját fogta, sajnálta őt Anglia nagy, helyesen érző népe. „Áldja meg az isten! visszatéritjük mi férjét“ – mondá egyszer egy kézműves; maga a herczeg-asszony beszélte el, sűrűn pezsgő könyek között, Bury Sarolta asszonynak. De biz’ ők nem tudták visszahozni a férjét, mert nem tudták megtisztitni önző szivét. S vajon a herczeg-asszonyé volt az egyetlen, melyet ő megtört? Önzésbe merülve, hűséges ragaszkodásra és férfias kitartó szeretetre képtelen – immár felülkerekedett az önvádon, immár hozzászokott a hitlenséghez!

Malmesbury elbeszéli a házasság kezdetének történetét: hogyan botorkázott a herczeg a kápolnába esküvőre; hogyan csuklott, mig kidadogta a hűség-eskü szavait – tudjuk, hogyan tartotta meg! – hogyan üldözte a szegény asszonyt, kivel megesküdött; hova juttatta őt; milyen sebeket ütött szivén; milyen gonoszsággal nyomorgatta; hogyan bánt lányával s milyen volt egész élete. Ő az első lovag egész Európában! Nem lehet maróbb gúny az akkori büszke angol társadalomra, mint hogy ezt a Györgyöt bámulta.

De nem – istennek legyen hála, különb emberekről is beszélhetünk, s mig szemeink utálattal fordulnak el a büszkeség, hiuság, tehetetlenség e szörny-képétől: láthatnak ez Angliában, melyről az utolsó György azt állitotta, hogy uralkodik fölötte, olyanokat is, kik valóban megérdemlik a nemes nevezetet – olyanokat, kiknek már nevük hallatára fennen dobog szivünk, s kiknek emlékét még akkor is szeretettel őrizzük, midőn ezért a királyi báb-jankóét már rég a feledékenység pókhálói boritják. Veszem a magam-fajtákat, az irodalmi férfiakat. Veszem Scott Waltert, a király hivét, kardját és paizsát, ki úgy küzdött érette, mint küzd az a vitéz fel-földi – saját elbeszélésében – gyáva vezére oldala mellett. Mily derék férfiu! Milyen hűséges lélek, mily áldozatkész a jótételben, mily szeretetreméltó ennek a derék Walternek egész élete! Vagy veszek egy más irodalmi férfiut, kinek életét még jobban bámulom, – azt a talpig egész embert, ki ötven nemes munka-éven át végzé kötelességét, ki egy nap úgy, mint más nap gyűjté a tudományt, ki egy napról másra szegényes jutalomért dolgozott, szűkös jövedelméből sok jótettre juttatott, hűséges kitartással állott meg választott hivatása mellett, és sem a nép-tetszés, sem a fejedelmi kegy el nem tántoríthaták ösvényéről; – értem Southey Robertet. Régi politikai látkörének határait nem is csak egy mértföldre hagytuk immár hátunk mögött, tiltakozunk dogmatismusa ellen, sőt már kezdjük ezt is, politikáját is elfeledni: de remélem, életét nem feledjük el soha, mivel egyszerüsége, erőteljessége, becsületessége, szeretete magasztossá teszik azt. Az Idő és Thalaba küzdelmében, azt tartom, az első – mely pedig mindent megsemmisit – szenvedte a vereséget. Kehama átka nagyon kevés olvasót rémit el ma már, de Southey magány-levelei egész halom elbeszélő költeménynyel érnek föl és fönmaradnak bizonnyal mindaddig miköztünk, mig nemes szivek lesznek, melyek a jósággal és tisztasággal, a szeretettel és egyenességgel rokonszenveznek. „Ha érzelmeid találnak az enyémekkel,“ – irja nejének – „nélküled el nem megyek Liszbonába, vagy itthon maradok s el nem válok tőled. Mert noha nem vagyok boldogtalan tőled távol, de boldog sem nélküled. Te éretted csak úgy, mint magamért s a kis Edithért bele nem egyezem a válásba; a köztem és közte való szeretetnek egy évi növekedése – ha isten életének kedvez – már magában is sokkal dicsőbb s eredményeiben sokkal becsesebb, hogy sem a magam vagy magad csekély kellemetlensége kedveért lemondjunk róla… De lesz még elég időnk, hogy erről nyugodtan beszéljünk – csak, kedves, kedves Edith, nem szabad elválnunk!

És ez egy szegény iró-féle ember volt. „Európa első emberé“-nek is volt felesége, gyermeke. Szerette-e vajon őket igy? Hű volt-e hozzájok? Feláldozta-e érettök nyúgalmát, avagy a vallás és becsület szentelt példáit megadta-e nekiek? A nagy angol pazarlót az ég nem részelteté ilyen áldásban. Peel inditványozá, hogy emeljék Southeyt báróságra s a király bele is egyezett. De a költő nemesen visszautasitá a felajánlott kitüntetést, igy szólván:

„Van 200 font évdíjam, melyet régi barátomnak, Wynn C-nek közbenjárására nyerék s ezen kivül itt van a koszorus-költőség. Ez utóbbi jövedelmével, a mennyire kifutja, azonnal 3000 fontig biztositottam életemet, mely összeg egy további biztositással az egyedüli, a mivel családomról gondoskodhatom. Egyebet mindent szorgalmam után kell magamnak megszereznem. Életem fentartásáért irva: életem fentartása az egyetlen, mit igy szerezheték; mert – valami magosabb is lebegvén szemeim előtt, és épen ezért sohasem vadászván a nép kegyét, sem csak a puszta haszonért nem irván – lehetetlen volt, hogy valamit félre is tegyek. A tavaly történt életemben először, hogy már az év kezdetén meg volt, mire folyamában szükségem volt. E körülmények meggyőzhetik önt, mily hozzám nem illő és eszélytelen lenne, ha el akarnám fogadni e kitüntetést, melyet ön rám nézve oly megtisztelő módon eszközölt ki számomra.“

Mily nemes e szegénység, urának gazdagságával hasonlitva össze! Ellenei már avval is gúnyolódtak, hogy évdijt fogadott el – de gondoljuk meg ez állam-segélyezett érdemét és szerénységét, – és azét a közpénzek másik telhetetlen gödényeét, ki 100000 fontot kapott évenként s azon felül még 650000 fontot kivánt a parliamenttől!

Collingwood Cuthbert volt amaz idők egy másik hű lovagja – és azt hiszem: mióta becsületes embereket teremtett az ég, ennél különb egy sem volt. Nem mondom, hogy ne lehetne olvasni fényesebb tettek véghezvivőiről, – de ugyan hol olvasunk a kötelesség nemesebb, feláldozóbb, szebb életéről, szelidebb, hivebb szivről, mint az övé? Azt tartom, hogy a siker ragyogásánál és a szellem csillogásánál száz és ismét százszorta magasabban áll Collingwood szelidfényü dicsőségének magasztos tisztasága. Hősiessége minden brit szivet föllángit, ha rágondolunk. Szeretete, jósága, kegyessége boldogitó érzelmek húrjait rezditik meg keblünkben. Ha az ember olvas róla és nagy bajtársáról, midőn ama győzelmekbe indulának, melyekkel neveik halhatatlan összeköttetésben állanak: hogy felpezsdül a régi jó angol vér és a régi jó angol érzelem, melyet szeretnék keresztyén becsületnek nevezni! Mily igaz emberek valának és mily nagy volt a sziv, mely keblükben dobogott!

„Mi, kedves Coll-am“, irja Nelson Collingwoodnak, „nem táplálhatunk kicsinyes féltékenykedést egymás iránt; mi csak egy nagy dolgot tarthatunk szemünk előtt: hogy találkozzunk az ellenséggel s dicsőséges békét vívjunk ki hazánk számára.“ Trafalgarnél, midőn a „Royal Sovereign“ egyedül nyomult az ellen egyesült hajó-raja közébe, lord Nelson igy szólt Blackwood kapitányhoz: „Nézze csak, hogyan viszi Collingwood, ez a derék gyerek, hajóját a tűzbe! Hogy irigylem sorsát!“ És Collingwood nemes kebelét is a hősi nagylelküségnek csak az a szivverése és ösztöne dobogtatá. Midőn a támadást inditá, igy kiáltott föl: „Mit nem adna Nelson, ha itt lehetne!“

A junius elsei ütközet után igy ir:

„Néhány napig csak kanyarogtunk, mint a nyomot-vesztett, ki azt keresi, mit nem bir megtalálni: egész a kis Sárika születése napjáig, midőn nyolcz és kilencz óra közt, a szél fuvása felölről fölfedeztük a huszonöt sorhajóból álló franczia flottát. Utána iramodtunk s mintegy öt (angol) mértföldnyire közelitettük meg. Az éj őrködéssel és a más napra való készülődéssel telt el – és az én Sárikámhoz nem egy áldást röpiték gondolatban, ha tán többször meg nem áldhatám. Virradatkor aztán közeledtünk az ellenséghez, csatasorba álltunk, katonáink sorakoztak s nyolcz óra lehetett, midőn a tengernagy jelt adott, hogy minden hajó támadja meg ellenesét és szoritsa sarokba. Akkor aztán neki! minden vitorlával s oly rohammal, hogy a leghidegebb szivnek is föl kelle hevülnie s a legrettenthetlenebb ellennek is meg kelle rettennie. A reánk eső hajó a harmadik volt a franczia tengernagy-hajótól, ugy, hogy a miénknek az ő, meg a két szomszédja tüzét kelle kiállnia, s ki is álltuk egész sortüzüket kétszer vagy háromszor, mielőtt csak egy ágyunkat is elsütöttük volna. Ekkor már közel járhatott tiz órához. Értésére adtam a tengernagynak, hogy nejeink ép ez idő tájt mennek templomba, de hogy azt hiszem: azok a hangok, melyeket mi a francziák füleibe akarunk csenditeni, túlhangoznák a templom-harangokéit.“

Ki nem lehet mondani, mily véghetlen jól esik az ember szivének, midőn egy ilyen hős ez egyszerü szavait olvassa. Itt van bátorság és győzelem – de a szeretet még ezeknél is nagyobb, magasztosabb. Itt van egy keresztyén harczos, ki a csata előtti éjet őrködéssel és a más napra való készülődéssel tölti, miközben drága otthonára gondol és áldás-gondolatokat röpit tova kis Sárikájának, „ha tán többször meg nem áldhatná“. Ki ne mondana Ament imájára? E rettenthetlen szerető sziv imája bizony áldást hozott hazájára!

Szóltunk egy derék katonáról s egy derék irórúl, mint a közelmult korszak angol lovagjának példányairól, – ne szólanánk tehát egy harmadikról is, kinek sziv-emelő történetét – meg vagyok győződve – idősebb hallgatóim közül sokan olvasák és édesen emlékeznek rá: ne szólanánk egy derék egyházi férfiuról is, megemlékezvén Heber Reginaldról, az angol férfiak egyik legjelesbikéről? A kedves költő, a kitüntető előnyöknek, szép tulajdonoknak: születésnek, elmeélnek, hirnévnek, jellem-nagyságnak, jólétnek boldog birtokosa – ez szülötte-földének, Hoderelnek, szeretett lelki-pásztora, ki „jó tanácsot adott hiveinek szorongattatásikban, segedelmet bajaikban, vigaszt megpróbáltatásaikban – gyakran saját életének veszélyeztetésével térdelvén betegágyaik mellett, biztatva, bátoritva, hol szükségét látta; békéltetve a háborúskodókat, bőkezüen segitve a szükölködőket.“

Midőn az indiai püspökséggel megkinálták: először visszautasitá; de később megfontolván (s ügyét oda terjesztvén fel, hol az ily kegyes emberek kételyeiket elő szokták adni): vissza vette tagadó válaszát s felkészült küldetésére és szeretett gyülekezete elhagyására. „Édes gyermekeim, szeressétek egymást s bocsássatok meg egymásnak“ – ezek voltak a végső szent szavak, melyeket siró nyájához intézett. És avval elvált tőlök, talán azt is tudva, hogy soha többé nem látja őket. Épen mint az előbb emlitett derekaknál: nála is szeretet és kötelesség volt az élet czélja. Boldog ő és boldogok azok, kik oly dicsőségesen maradtak hivei e kettőnek!

Nejéhez e kedves sorokat irja útjáról: