Lewisham nem volt egészen tisztában, hogy mi szándéka volt tulajdonképen, mikor félre akarta vezetni Lagunet s általában az egész helyzettel nem volt tisztában. Agyának logikai műveletei, érzései és képzetei valami sajátságos dobálódzó játékot űztek vele. Nagy dolgok látszottak lebegni fölötte, de ezekből tényleg csak annyi történt meg, hogy estéről-estére Ethelt hazakísérte, hogy pontosak legyünk, hetvenkilenc estén át. Novemberben és deczemberben minden este, egyetlenegyet kivéve, mikor a messze keletre2) kellett mennie, hogy felöltőt vásároljon magának, megvárta és hazakísérte őt. Minden egyes alkalommal különös, befejezetlen valami volt ez a séta, mely esténkint a bizonytalan sóvárgások tömegével kezdődött és kivétel nélkül mindig az elkedvetlenedés nyomasztó hangulatával végződött. A séta csaknem teljes pontossággal öt órakor Lagune lakása előtt kezdődött és rejtelmes sötétségben egy lesülyedt alapzatú és izléstelen műkő faragásokkal diszített házakból álló claphami mellékutcza sarkánál ért véget. Ennek az utczának végén tűnt el minden este Ethel a szürke ködben és félhomályban egy halványsárgán világító gázlámpa mögött, Lewisham pedig megvárta az eltünését, utána sóhajtott és megfordult, haza, a lakása felé.

Beszélgettek erről és arról, felületes módon a saját személyükről, körülményeikről és izlésükről, de mindig volt valami, mindig maradt valami, amit ki nem mondottak, nem közöltek egymással, ami mindennek megszüntette a valószerűségét és az őszinteségét.

Mégis abból, amit beszélgettek, Lewisham némi bizonytalan fogalmat kezdett alkotni az otthonról, ahonnan Ethel jött. Cselédet mindenesetre nem tartottak s az anya gyakran vergődött, rettegett és síránkozott az anyagi bajok közepette. Néha délután vagy este fecsegőre változott. „Anyja néha így szokott beszélni.“ A házat csak ritkán hagyta el. Chaffery mindig későn kelt fel s néha napokra eltávozott. Szűkmarkú volt, csak huszonöt shillinget adott hetenkint a háztartásra s ennek az összegnek az elégtelensége a hét végén nagyon gyakran érezhető volt. Ugy látszott, hogy anya és leánya kevéssé rokonszenveznek egymással; az özvegy nagyon könnyelmű volt s albérlőjével, Chafferyval kötött házassága nehezen felejthető szóbeszédre adott alkalmat. Annak idején Ethelt azért küldték Whortleyba, hogy megkönnyítsék a házasságot, ezzel akarván tettüket enyhíteni. Ezek azonban elmult, távolban elvesző s ködszerű dolgoknak tüntek fel a hosszú, rosszul világított külvárosi utcza legvégén, mely esténkint Ethelt elnyelte. A séta, a leányt körülvevő meleg, fény és mozgás, csengő, finom hangja, kezének érintése, ez volt a valóság.

Chafferynak és csalásainak árnyéka néha halványan, de néha feketén és bántóan borult ezekre a dolgokra. Ilyenkor Lewisham izgatott lett, szentimentális emlékei háttérbe szorultak s olyan kérdéseket vetett fel, melyek a kétkedés örvényének szélén mozogtak. „Segített-e“ Ethel valaha neki? Nem, jelentette ki a leány. Azután hozzátette, hogy mindössze odahaza „ült le“ egyszer-kétszer, hogy kiegészítse a kört. Többé azonban már nem fog segíteni. Ezt megigéri, ha szükség van igéretre. Elég rettenetes volt, ami odahaza történt a Lagune-eset fejleményei után. Az anyja mostohaapjának pártjára állt és együtt szidták őt. De hát volt rá ok, hogy őt szidalmazzák?

– Bizonyára magát nem lett volna szabad szidalmazni, – mondta Lewisham.

Lagune, mint Lewisham megtudta, három napig boldogtalan és nyughatatlan volt a seance után, véget nem érő és fárasztó monologokban merült el, melyeknek Ethel volt az egyedüli hallgatója – heti huszonegy shilling fejében. Azután rászánta magát, hogy Chafferynak alapos leczkét ad gyászos eredményű becstelenségéért. Igazában azonban Chaffery adta a leczkét. Csak ismerte volna előbb, Smithers eszén bizonyára túljárt volna egy okosabb fő, mint Lagune, harsogta túl Lagune selypítő hangját.

Chafferyről és ezekről a dolgokról Ethel nem szeretett beszélni. „Ha tudná, hogy milyen kellemes volna mindezt elfelejteni,“ – szokta mondani, – „hogy egy ideig csak mi ketten legyünk egyedül“ „Mi haszna van, ha ezeket a dolgokat firtatja?“ – szokta kérdezni, ha Lewisham nagyon szorongatta. Lewisham ugyanis néha nagyon is firtatta ezeket az ügyeket, bár hasznát csakugyan nehéz lett volna kimutatni. Így a tényleges viszonyról alkotott fogalmai hézagosak maradtak, bár a hetek egymásután teltek el.

A hatvankilencz este azonban csodálatosan változatos volt, mint arra későbbi életében visszaemlékezett. Voltak párázatos és esővel permetező esték, majd sűrű ködök gyönyörűséges, elszigetelő, szürkésfehér légi fátyolok, melyek a járdának minden yardját zárt szobává varázsolták. Mert valóban nagyszerüek voltak ezek a ködök és igazi gyönyörűség telhetett bennük, mikor két fiatal személy nem tette ki magát mások gúnyos mosolyának, ha kart karba öltve haladt gyors léptekkel s az egyik ezer bizalmaskodó, sokat jelentő dolgot merészelhetett s mindenféleképen czirógathatta és nyomogathatta a másiknak kis kezét, a mely kis kéz egyébként alaposan megfoltozott olcsó bőrkeztyübe volt bebujtatva. Ilyenkor közelebb érezték magukat ahhoz a csalóka valamihez, a mi összefűzte őket. Az utczák kereszteződésének veszedelmei, a sötétből meglepetésszerűleg kiemelkedő házak, a fuvaros kocsik, a lovak fejénél lámpával, az utczai lámpások, a közelben piszkos, füstös narancsfényű és húsz lépés távolságról az áthatlan homályban eltűnő lángjukkal pedig parancsolólag szükségessé látszottak tenni egy gyengéd fiatal hölgynek a védelmét, a ki egyébiránt már három télnek a ködén vergődött át szomorú magárahagyatottságban. Azonfelül a ködben a merész vállalkozás gyönyörűségének érzetével végig lehetett menni a csendes utczán, a hol a leány lakott, egészen házuknak a lépcsőjéig.

A ködöket rövidesen kemény fagy, csillagfényes és holdvilágos éjszakák váltották fel, mikor a lámpák kemény, sárga, drágakősorok módjára szikráztak s csillogásuk és a kirakatablakok fénye metsző és fagyos volt és még a csillagok is – sugárzás helyett ezt a kifejezést is lehetett volna használni, – hangtalanul ropogtak. Ethelnek könnyebb kabátját asztrakán-utánzattal diszített télikabát váltotta fel, kalapját pedig kerek asztrakán-sapka; szeme hideg fényben ragyogott és fölötte haját fehéres dérvirág lepte be. Mindez igen hangulatos volt, de az út volt hazáig nagyon rövid s a Chelsea és Clapham közötti távolságot meg kellett toldani, először kis kitérésekkel a mellékutczákba, majd mikor az első hópihék jelezték karácsony közeledtét, újabb kerülőkkel a King’s Roadra, sőt néha a Brompton Roadra és Sloane Streetre, ahol a kirakatok ünnepi díszszel és mindenféle szórakoztató dolgokkal voltak tele.

Ekkortájban, a legteljesebb megfontoltság körülményeinek közepette, Lewisham úr titokban huszonhárom shillinget adott ki száz fontjának maradványaiból és egy kis, gyöngyökkel kirakott aranygyűrüt vásárolt Ethel számára. Szükségét érezte, hogy az ajándékozást megfelelő szertartásszerűséggel hajtsa végre s a havas, ködbe borult Common sarkán lehúzta Ethel keztyűjét és a gyűrüt az ujjára csusztatta. Utána pedig lehajolt, hogy a hidegtől kivörösödött ujjára csókot leheljen, az egyik tintafoltos köröm közelében.

– Ostobák vagyunk, – mondta Ethel. – Ugyan mire számíthatunk?

– Várjon, – mondta Lewisham és hangja tele volt határozatlan igérettel.

Utólag gondolkozott ezen az igéreten és egy következő estén jobban a részletekbe bocsájtkozott s kifejtette Ethel előtt mindazokat a fényes lehetőségeket, melyeket el tudott képzelni egy south-kensingtoni diák számára: iskolaigazgató, tudományos szakiskola, közoktatási szakfelügyelő, magántanár, sőt még egyetemi tanár is. És azután, azután… Mindezeket pedig Ethel szivesen, de hitetlenül hallgatta s az álmodozások félelemmel vegyes gyönyörűséggel töltötték el.

A gyöngyökkel kirakott gyűrünek a felhúzása Ethel újjára mindenesetre csak üres szertartás volt, mert a gyűrüt Ethel sem Lagune házában, sem otthon nem viselhette és így egy kis fehér selyemszalagra fűzte és a nyakában hordta, „közel a szívéhez“. Lewisham ettől lüktető meleget érzett, „közel a szívéhez.“

Mikor a gyűrüt megvette, az volt a szándéka, hogy karácsonyig vár s akkor adja Ethelnek. A vágy azonban, hogy a leány örömét lássa, úrrá lett fölötte.

Karácsony szombatját a fiatalok, meg nem állapítható ravaszkodás folytán, reggeltől estig együtt töltötték. Lagune torokfájással feküdt odahaza és gépírónőjének szabadságot adott. Lehet, hogy Ethel ezt elfelejtette megmondani odahaza. A Royal College-ban már karácsonyi szünet volt s Lewisham is szabad volt. Köszönettel elhárította magától a szerelő-vállalkozó meghívását, azt mondván, hogy „dolgai“ Londonhoz kötik, noha ez a kijelentés egy vagy két font többlet-kiadást jelentett számára. Ezen a karácsony szombatján a beszámíthatatlan két fiatal személy legalább tizenhat mérföldet sétált s állandó meleg és forróság töltötte el őket. Kemény fagy volt és kevés hó, az ég szintelenül szürke, az utczai lámpák karjain jégcsapok lógtak, a járda tele volt szórva a járókelők lábnyomaival, melyeket simára tapostak a nap folyamán. A Temze, mint megállapították, csodálatosan szép volt, de csak sétájuk végén pillantották meg. Először a Brompton Roadon mentek végig…

Nem látszik feleslegesnek, hogy az olvasó a képet teljesen maga elé idézze: Lewisham a készen vett, kék szövetű és bársony galléros télikabatban, piszkos vörösesbarna keztyüben, vörös nyakkendővel és puha karimás kalappal; Ethel a kétesztendős göndör asztrakán kabátban és sapkában; arczuk kicsipve az éles levegőtől, karjuk időről-időre félősen egymásba öltve; figyelmük állandóan éber, hogy semmiféle látványosságot ne mulasszanak el. Már a Brompton Road üzletei változatosak és érdekesek voltak, de egyáltalán nem lehetett őket a Piccadillyvel összehasonlítani. A Piccadilly kirakatai úgy tele voltak drága apróságokkal, hogy ötven perczig tartott, míg végignéztek mindent, a papirosüzleteket és a hóbortos, vonzó érdekességekkel teli divatárúüzleteket. Ethelt annyira gyönyörködtették ezek a csinos hiábavalóságok, hogy Lewisham régi ellenszenve ellenére is, megfeledkezett a boltokban nyüzsgő közönség iránti szigoruságáról.

Azután a Regent Streeten elhaladtak a hamis gyémántok előtt, a kirakat előtt, ahol élő modellek mutogatják hosszú hajukat, ahol kis csirkék futkároznak a kirakat üvege mögött s így jutottak az Oxford Streetre, Holbornra, Ludgate Hillre, St. Paul’s Churchyardra, Leadenhallra s a piaczokra, ahol ebben az időben pulykák, libák, kacsák és csirkék, de főként pulykák lógnak ezrével sorjában egymás mellett.

– Valamit vennem kell magának, – mondotta Lewisham megérlelődött elhatározással.

– Nem, nem, – tiltakozott Ethel, a megszámlálhatatlan mennyiségű szárnyast nézegetve.

– De kell, – mondta Lewisham. – Jobb, ha maga választja, mintha én veszek valamit, ami nem nyeri meg a tetszését.

Lewishamnak valami bross, vagy csatt járt a fejében.

– Ne könnyelműsködjék a pénzével és különben is, már megkaptam a gyűrüt.

Lewisham tovább nógatta Ethelt.

– Ha már mindenáron költekezni akar, – mondta végre a leány, – éhes vagyok. Együnk valamit.

Tuláradó és emlékezetes öröm. Lewisham némi tájékozódás után vakmerően behatolt egy derékszögben felállított szalvétákkal diszelgő, tiszteletet parancsoló helyiségbe. Rántott szeletet ettek, – a szeleteket csontig elfogyasztották, – mellé ropogósra sült barna burgonyát s közben megittak egy fél üveg fehér bort, vagy olyasfélét, a mit Lewisham hirtelenében választott ki az étlapon. Egyikük sem ivott azelőtt bort az étkezésnél. A bor egy shillingbe és kilencz pencebe került és Capri volt a neve! Igazán nagyon jó minőségű Capri volt, kétségtelenül műbor, de melegítő hatású és fűszeres. Csodás ize Ethelt egészen rabul ejtette s másfél pohárral ivott belőle.

Azután egészen kimelegedve és elégedetten lementek a Towerig, a hol a Tower hídnak hóval fedett váza, hatalmas, lefüggő jégcsapjaival és az ívoszlopaihoz verődő jégtáblákkal az évszaknak megfelelő látványosságot mutatott. Miután megelégelték a kirakatokat és a tömeget, rászánták magukat hogy az elhagyatott Temze-parton hazafelé induljanak.

De ebben az esztendőben még a Temze is csodálatos látványul kínálkozott; mindkét partját jégpánczél szegélyezte, közepén zajlott a jég, biborvörösen verte vissza a lemenő napnak vörös fényét és szüntelenül, pihenés nélkül hömpölygött a tenger felé. Keringő sirályok raja röpködött fel s alá s közéje galambok és varjuk is keveredtek. A surreyi oldal házai sötéten, szürkén és rejtelmesen emelkedtek, a lehorgonyzott uszályok elhagyottan hallgattak s csak itt-ott árasztott egy-egy ablak meleg világosságot. A nap egyenesen a szemük előtt merült el a sötétkék láthatáron s a surreyi oldal, kevésszámú, de hamar megszaporodó sárgás fénypontot kivéve, sötét szürkeségben olvadt össze. Mikor a két szerelmes a Charing Cross híd alá ért, a kékes és halvány lámpáknak a föld és ég között lebegő köríve mögött, a parlament emelkedett előttük. Tornyán az óra olyan volt, mint a novemberi nap.

Minden tekintetben kifogástalan nap volt, egy szemernyi zavaró körülmény nélkül. Csak az volt a baja, hogy ennek is véget kellett érni.

– Isten vele, kedves Lewisham, – mondta Ethel. – Ma nagyon boldog voltam.

Lewisham arczát majdnem Ethelhez érintette.

– Isten vele, – mondta ő is, miközben megszorította a leány kezét és a szemébe nézett.

Ethel viszonozta a nézést és közelebb húzódott hozzá.

– Drágám, – suttogta lágyan és ismét hozzátette: – Isten vele!

Hirtelen Lewisham érthetetlenül követelő lett és nem akarta elengedni a leány kezét.

– Mindig ugyanaz. Boldogok vagyunk. Boldog vagyok. Azután… azután pedig maga eltünik előlem…

Olyan hallgatás következett, mintha néma kérdések váltogatták volna egymást.

– Drágám, – suttogta Ethel, – várnunk kell.

Ismét rövid szünet.

– Várnunk kell, – ismételte Lewisham, de nem folytatta. – Isten vele! – mondta azután olyan hangon, mintha eltépte volna a fonalat, mely összefűzte őket.