Aznap este hét óra lehetett, mikor Ethel hatalmas papirkosárral, melyet Lewisham számára vásárolt, belépett a szobájukba. Lewisham a kis toilett-asztalkánál ült és „írni“ szándékozott. A kilátás, a londoni kilátáshoz képest, tágas volt, – lefelé Clapham Junction irányában háztetőknek hosszú lejtője, nagy darab kék égboltozat, mely fent már sötétedett, lent pedig egészen eltűnt a háztetők és kémények kusza és zűrzavaros rengetegében, a melyből jelzőlámpák és füstfelhők, megvilágított ablaksorok fénylő sorai és utczák bizonytalan vonalai váltak ki. Ethel megmutatta a kosarat és letette Lewisham mellett. Tekintete egy elsárgult papirlapra esett, melyet Lewisham a kezében tartott.

– Mi van nálad? – kérdezte.

Lewisham elébe tartotta az írást.

– A sárga ládámban találtam… Még Whortleyből való.

Ethel átvette és időrendi beosztást látott rajta. A czíme Vázlat volt, margójára jegyzetek voltak írva és összes időpontjai hirtelen kézzel ki voltak javítva.

– Nem kár érte, megsárgult? – kérdezte Ethel.

Lewisham úgy érezte, hogy igazságtalan volna, ha ezt mondaná neki. Hirtelen felébredt rokonszenvvel nézte az írást. Egy ideig hallgattak. Egyszerre Lewisham úgy érezte, hogy Ethel a vállára teszi a kezét és föléje hajlik.

– Drágám, – suttogta Ethel, sajátságos elváltozással a hangjában. Lewishamnak az volt az érzése, hogy Ethel mondani akar valamit, a mit nehéz kimondani.

– Nos? – kérdezte Lewisham.

– Nem szomorkodol?

– Miért?

– Ezért!

– Nem!

– Nem… nem is sajnálod? – kérdezte Ethel.

– Nem… nem is sajnálom.

– Nem értem. Olyan sok minden…

– Boldog vagyok, – jelentette ki Lewisham. – Boldog.

– De a bajok… a kiadások… minden egyéb… és a te munkád?

– Igen, – mondta Lewisham. – Épen ez az.

Ethel kétkedve nézett rá. Lewisham felnézett rá, hogy vizsgálódva tekinthetett a szemébe. Lewisham karjával átfonta őt s az asszony erre majdnem önkénytelenül engedett ölelésének s lehajolva hozzá, megcsókolta.

– A mi történt, most válik véglegessé, – mondta Lewisham. – Van, a mi összeköt bennünket. Nem érzed? Azelőtt… most már egészen más. Van még valami közöttünk. Valami, a mi… a kapocs, a mi eddig hiányzott. Összeköt, összeforraszt bennünket. Ez lesz a mi életünk. Ez lesz az én munkám. Az a másik…

Az igazsággal került szembe.

– Az a másik… nem volt egyéb, csak hiúság.

Ethel arczán még mindig a kétkedésnek és a tűnődésnek egy árnyalata honolt. Hirtelen megszólalt.

– Drágám, – mondotta csupán.

– Nos?

Ethel szemöldöke összehúzódott.

– Nem, – mondta. – Nem mondhatom.

Mikor elhallgatott, Lewisham térdén talált ülőhelyet magának. Lewisham megcsókolta a kezét, de Ethel arcza komoly maradt és tekintete beleveszett a külső félhomályba.

– Tudom, hogy ostoba vagyok, – mondotta. – Nem tudom megmondani, a mit érezek.

Lewisham arra várt, hogy a felesége még többet is mondjon.

– Nem is szükséges talán, – mondta Ethel.

Lewisham úgy érezte, hogy az asszony tekintete reá nehezedik. Ő is nehéznek találta, hogy szavakba öntse, a mit érez.

– Azt hiszem, hogy értem, – mondta Lewisham, küzködve a kimondhatatlannal. A hallgatásuk hosszú volt, de mégsem volt üres. Egyszerre Ethel a hétköznapiságba siklott át. Eltávolodott Lewishamtól.

– Ha nem megyek le, anyusnak kell a vacsorát elkészíteni…

Az ajtóban megállt, úgy hogy Lewisham láthatta a félhomályban elvesző arczát. Egy pillanatig egymást fürkészték. Ethel már nem látott egyebet Lewishamból, csak sötétes körvonalat. Lewisham kitárta a karját…

Lent a lépcsőn mozgás hallatszott; Ethel összerezzent és kisietett. Lewisham a hangját hallotta:

– Anyus! Ne fáradj a vacsorával. Pihenj.

Lépteinek zaja hallatszott még, míg a konyha el nem nyelte őket. Lewisham újból a Vázlatra szegezte szemét, de e pillanatban jelentéktelen kicsiségnek tetszett.

Két kézben tartva felvette és úgy nézte, mintha más embernek volna az írása és csakugyan – más embernek volt az írása. „Általános érdekű röpiratok, liberális szellemben“, – olvasta és elmosolyodott.

Hirtelen gondolatok áradata ragadta őt magával. Magatartása kissé elernyedt, a Vázlat egy időre puszta jelkép, kiindulási pont lett, ő pedig sokáig kibámult az ablakon a sötétedő éjszakába. Sokáig ült gondolatait hajszolva, melyek félig érzések voltak, érzések, melyek formában és tartalomban meggondolásokká sűrűsödtek. A mélyedő áradat végül beszédnek az ősformáiban zajlott elő.

– Igen, – hiúság volt, – mormogta. – Gyermekes hiúság. És mégis… nekem… Kettős egyéniségem van… Kettős egyéniségem?… Közhely… Olyan álmok… olyan tehetségek, mint az enyém! Akárki másnak lehet. És mégis… Mi mindent nem akartam!

Gondolatai a szoczializmusra kalandoztak és a világ megjavításának forró vörös becsvágyára. Csodálkozott azokon a szempontokon, melyekre azon napok óta jött rá.

– Nem nekünk való… nem nekünk való. El kell vesznünk a vadonban… Egykoron… valamikor. De nem nekünk való… Azt hiszem, hogy minden a gyermek. A gyermek a jövő. Ő a jövő. Akármik vagyunk… bárki is közülünk… csak ennek vagyunk a szolgái vagy árulói…

*

– A természetes kiválasztás… így következik… Ez a boldogság útja… ennek kell lenni. Más nem lehet.

Sóhajtott.

– Legalább egy emberéletben, nem… És mégis úgy tűnik fel, mintha az élet becsapott volna… oly sokat igért és oly keveset adott!… Nem! Nem szabad így tekintenem! Nem tehetem! Nem teszem… Életczél! Önmagában is életczél… a legnagyobb életczél. Apa! Miért kivánjak többet?… És… Ethel! Nem csoda, ha felületes volt… Felületes is volt. Nem csoda, ha elégedetlen volt. Hiányos volt az élete… Mi volt a sorsa?… Mindenes volt, játékszer volt… Igen. Ez az élet. Csak ez az élet. Erre teremtettek bennünket és erre születtünk. Minden egyéb… minden más csak játék… Játék az egész!

Tekintete megint a Vázlatra esett. Kezei a papir két ellenkező szélére siklottak és – habozott. A szimbolumból ragyogóan emelkedtek fel a jól előkészített életpálya, a munkának és sikereknek elrendezett sorozata, a kitüntetések és újabb kitüntetések… Azután összeszorította az ajakát és nagyon óvatosan szakítva, kettétépte a sárga papirlapot. A féllapokat egymásra helyezte és megint kettétépte, azután újból gondosan és finoman egymásra rakta, míg a Vázlat megszámlálhatatlan kis darabra nem szakadt. Vele úgy érezte, hogy széttépi a multját is.

– Játék, – suttogta hosszú csend után. – Vége az ifjúságnak, vége az üres ábrándozás idejének…

Nagyon elcsendesedett, kezét az asztalon pihentette, tekintetét kimeresztette az ablak kékes négyszögén. A tünedező világosság homállyá tömörült és megjelent az első csillag.

Eszébe jutott, hogy még mindig kezében tartja az összetépett papirdarabokat. Kinyitotta a kezét és belehullatta őket az új papirkosárba, melyet Ethel vett neki.

Két kis szelet a kosár mellé esett. Lehajolt, felvette és gondosan társaikhoz dobta őket.