Ez a bizonyos szóváltás szeptember vége felé történt. Lewishamék már hat hónapja voltak házasok és már csaknem az összes rózsás árnyalatok eltünedezni látszottak. Pénzügyi helyzetük a válságosról a nagyon szegényesre változott; Lewisham munkát talált. Egy magoló katonatiszt, névszerint Vigours kapitány támaszt keresett mathematikai és mértani tanulmányaihoz és más egyebekhez, a mit sandhursti tudománynak3) nevezett. Óránként teljes két shillinget fizetett Lewishamnak a nagyon változatos tárgyakban való oktatásért. Azonfelül egy alsóbb mathematikai osztály volt megszervezés alatt Walham Greenben, hol Lewishamnak alkalom igérkezett, hogy megmutassa tehetségét. Heti ötven shilling vagy valamivel több valószinű volt, de esetleg még többet is lehetett remélni. Arról volt tehát szó, hogy átvergődjenek azon az időn, míg Vigours volt az egyetlen jövedelmük. Ez alatt azonban Ethel blúzainak a frissesége eltünedezett, Lewisham pedig mind gyakrabban beszélt czipőjének a javításáról, melynek a talpa kilyukadt.

A czivódás kicsinységen kezdődött, de végre általánosságokká fajult. Lewishamnak a napja egy előző esti szóváltás hatása alatt rossz hangulatban kezdődött s a felmerült kis inczidensnek tulajdonképen semmi köze sem volt a tapasztalt összekülönbözéshez, mely indulataikat érdemén felül felforralta. Mikor kilépett a két szoba közötti ajtón, egy levelet látott heverni az asztalon a reggelihez tartozó különféle tárgyak között s Ethel magatartása olyan volt, mintha gyors kézmozdulata szakadt volna félbe s a levél az ő kezéből esett volna e pillanatban az asztalra. Tekintetük találkozott és Ethel elvörösödött. Lewisham leült és felemelte a levelet, talán némileg félszegül. A levél Heydinger Alicetól jött. Habozva félig zsebretette, de azután rászánta magát, hogy felbontsa. A levél bőséges anyagot nyujtott az olvasásra és ő végigolvasta. Egészben meglehetős ostobának találta a levelet, de ennek a véleményének nem adott kifejezést. Mikor elolvasta, gondosan eltette a zsebébe.

Ennek az esetnek sem volt semmi köze a czivódáshoz. A reggelit már befejezték, mikor a czivódás megkezdődött. Lewisham délelőttje szabad volt s idejét a sandhursti tudományra vonatkozó egyes jegyzeteknek átnézésével akarta eltölteni. Szerencsétlenségre jegyzetfüzetének a keresése összeütközésbe hozta őt Ethel regényeinek a halmazával.

– Mindenütt ezek a füzetek hevernek, – tört ki, miután egy ideig hevesen tett-vett. – Néha kissé rendbe is szedhetnéd őket.

– Eléggé rendben voltak, míg szét nem dobáltad őket, – vágott vissza Ethel.

– Átkozott szemét! csak arra való, hogy tűzre hányják, – jelentette ki Lewisham általánosságban és egyet haragosan a sarokba hajított.

– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – mondta Ethel Lewishamnak egy kísérletére czélozva, mely megjelenés helyett szomorú véget ért. Ennek az emlékezete mindig felingerelte Lewishamot.

– Mit mondasz? – kérdezte élesen.

– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – ismételte Ethel, kissé húzódozva.

– Ezt nem akarod elfelejteni!

– Te emlékeztettél rá.

Lewisham ellenségesen nézett egy pillanatig Ethelre.

– Akárhogyan is, átkozott szemétdomb lett belőlük. Nincs egy rendes szöglet a szobában. Soha sincsen egy kis rend.

– Mindig ugyanezt szoktad mondani.

– Hát van egy rendes hely?

– Igenis, van.

– Hol?

Ethel úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. De az ördög egy időre hatalmába ejtette Lewishamot. Méltatlanul sebző módon megjegyezte:

– Pedig semmi egyéb dolgod sincs, minthogy ezeket a szemeteket elrakjad.

Ethel megfordult.

– Ha elraknám őket, – az „elrakom“ szót különös nyomatékkal hangsúlyozta, – csak azt mondanád, hogy elrejtettem őket. Mi hasznom volna, ha megkísérelném, hogy a kedvedre járjak?

A gonoszság ösztöne dolgozott Lewishamban:

– Bizonyára semmi.

Ethel arczát pír öntötte el és szemében könny csillogott. Hirtelen abbahagyta azonban a védekezést és kibökte, a mi már régen lappangott közöttük. Hangja szenvedélyesre változott.

– Semmit sem tudok a kedvedre tenni, mióta az a Heydinger kisasszony kezdett irogatni neked.

Csend lett, űr támadt közöttük. Valami meglepetés ejtette hatalmába mindkettőjüket. Eddig olyan hallgatag megállapodás-féle volt, hogy Ethel nem vett tudomást Heydinger Alice létezéséről. Lewishamban mintha valami felvillant volna.

– Honnan tudod! – kezdte, de ráeszmélt, hogy ebben az irányban nem haladhat. A természetes embernek az útjára tért, felhorkanással jelezte vad haragját s hangja kiabálóra vált. – Esztelen vagy! – kiáltotta haragosan tiltakozva. – Ilyen ostobaságot mondani! Mintha valaha is megpróbáltad volna, hogy a kedvemben járj! Mintha nem lett volna arra ezer alkalmad!

Megállt, hirtelen megérezve szavainak nagy igazságtalanságát. Visszatért arra a pontra, a hol kezdte:

– Honnan tudod, hogy Heydinger kisasszony…?

Ethel hangja áttört a könnyeken.

– Talán nem kellett volna tudnom? – kérdezte.

– De honnan tudod?

– Azt hiszed talán, hogy nem tartozik rám? Azt hiszed talán, hogy kőből vagyok?

– Azt hiszed… azt gondolod?

– Igenis, azt gondolom.

Pillanatnyilag Lewisham elképedt erre a kimenetelre, melyet Ethel felfedett előtte. Valami mindent összezúzó erejű bizonyítékon, valami meggyőző érven gondolkozott, melylyel semmivé teheti ezt az új felfedezést, de nem akart megjönni. Úgy érezte, hogy mindenfelől sarokba van szorítva. Feltörő, eszeveszett harag lett úrrá rajta.

– Féltékenység! – kiáltotta. – Féltékenység! Mintha bizony… Nem kaphatok én olyan tárgyú leveleket, melyeket te nem értesz meg, melyeket te nem akarsz megérteni? Ha mondtam volna, hogy olvasd el őket, nem tetted volna meg… Azért van, mert…

– Mert sohasem adtál alkalmat, hogy megértsem őket.

– Nem adtam alkalmat?

– Nem!

– Hogyan?… Eleinte mindent megpróbáltam. Szoczializmust, vallást… minden ilyen dolgot… De te nem érdeklődtél… nem akartál érdeklődni irántuk. Még azt sem akartad, hogy én foglalkozzam ezekkel a dolgokkal, hogy én törődjem velük! Semmi czélja sem volt, hogy magyarázatokba bocsájtkozzam. Te csak egy módon törődtél velem és semmi egyébbel, a mi rám tartozott, nem törődtél! Most pedig, hogy egy barátom…

– Barátod!

– Igen, barátom!

– Miért rejted el a leveleidet?!

– Mert te úgy se értenéd meg, a mivel foglalkoznak… De minek is magyarázom. Nem szükséges! Féltékeny vagy, ez a vége mindennek!

– Ki nem volna féltékeny az én helyemben?

Lewisham úgy nézett Ethelre, mintha nem tudná megérteni a kérdést. Az ügy nehéz volt, kellemetlenül nehéz. Szemügyre vette a szobát, hogy más tárgyra térhessen át. Az Ethel regényei alól kiásott jegyzet-füzet az asztalon hevert és eszébe juttatta neki a megrontott órák bosszuságát. Hirtelen általános dolgokra tért át. Erősen gesztikulált.

– Így nem mehet tovább! – kiáltotta. – Így nem mehet tovább! Hogy dolgozzam? Hogy kezdhetek így akármit!

Három lépést tett és a szoba közepén megállt.

– Így nem maradhat… így nem mehet tovább! Perpatvar… czivódás… egyenetlenség. Ma például!… Dolgozni akartam, át akartam nézni a jegyzeteimet! A helyett te veszekedést kezdesz…

A durva igazságtalanságra Ethel szinte felsikított:

– Nem én kezdtem a veszekedést!…

Az egyetlen válasz erre a kiabálás lehetett és Lewisham kiabált.

– Te kezdted a veszekedést! – ismételte. – Te csináltad az egész zenebonát! Te veszekedtél velem… féltékenységből!… Hogy dolgozhassam én így? Hogy maradhassak meg egy ilyen házban? Megyek. Vedd tudomásul, hogy megyek. Kensingtonba megyek és a könyvtárban dolgozom!

Egyszerre elfulladt a szava és Ethel sem jutott szóhoz. Lewisham körülnézett, hogy a tetőpontot mivel jelezze. Rögtöni cselekvés szükségességét érezte. A kis asztalon Huxley Vertebrata-ját pillantotta meg. Felkapta a könyvet, ívben meglóbálta és dühösen belevágta az üres kandallóba.

Egy másodperczig úgy tett, mintha egy újabb röpíteni való tárgyat keresne. A fiókos szekrényben megpillantotta a kalapját, megragadta és tragikus képpel kirohant a szobából.

A félig nyitott ajtóban habozott, azután teljesen felszakította és hevesen bevágta maga mögött. Úgy érezte, hogy ez a világ előtt igazolja haragjának a jogosságát s e hitben száguldott az utczára.

Utjának irányával nem is törődve csatangolt a munkába siető emberektől nyüzsgő utczákon s azután inkább csak szokásból irányította lépteit a Brompton Road felé, a hol belekeveredett a reggeli forgalomnak kelet felé irányuló áradatába. Egy ideig, leszámítva a feltörő kételynek egy árnyalatát lelkének a hátterében, kizárólag és tisztán a harag uralkodott rajta. Miért is vette ő feleségül Ethelt? – volt a kérdés, melyen rágódott. Miért volt úgy megírva a sors könyvében, hogy feleségül vegye őt? Mindenesetre azonban már kimondta az elhatározó szót. Tovább nem tűri ezt a helyzetet! Ennek az állapotnak véget kell érni. A megsemmisítő dolgokon elmélkedett, melyeket Ethelnek fog mondani, mikor elhatározását végrehajtja. Kegyetlen jelenetek rajzolódtak le előtte. Ilyen módon fogja félreérthetetlenül megmutatni, hogy tovább nem hajlandó tűrni. Óvatosan kerülte azonban a kérdés felvetését, hogy tulajdonképen mit nem hajlandó eltűrni.

Micsoda végzet volt az, mely egymáshoz kapcsolta őket? Környezetének minősége bizonyos mértékig hozzáillett gondolatainak a természetéhez. A képzőművészeti múzeumnak redőnyös vasban bővelkedő, szétterpeszkedő épülettömbje, a csonkának látszó oratorium, melyek ferdén állanak az utczára, hasonló váddal látszottak illetni a sorsukat. De micsoda végzet volt az, mely vele így bánt, olyan nagyszerű kilátások után?

Egyszerre azon vette észre magát, hogy gondolatai magukkal ragadták őt, a múzeum épületén túl. Haragosan fordult vissza és belépett a forgókorlátba. Bement a múzeum épületébe és a régi vasipar csarnoka alatt az egyetemi könyvtárnak vette az útját. Az üres asztalsorok és a pihenő könyveknek az állványai menedékhelynek tüntek fel…

Reggel ez volt Lewisham állapota. Már jókor délelőtt azonban haragjának a hevessége és szenvedélyes meggyőződése Ethel méltatlansága fölött, elpárolgott. Bánatos kifejezéssel meredt egy halom nem is érintett geologiai szakmunka fölé. Emlékezetében önmagát lármásnak, követelődzőnek és méltánytalannak látta. Mi is történhetett tulajdonképen vele?

Két órakor, mikor útban volt Vigourshoz, már éles önvád volt a lelkiállapota. Hogy miként történt ez a változás, szavakban nehéz elmondani, mert a gondolatok finomabbak, mint a szavak és az érzések még bizonytalanabbak, mint e gondolatok. Csak egy volt bizonyos, hogy egy visszaemlékezés ejtette a hatalmába.

A visszaemlékezés messziről jött, a könyvtár nyitott üvegtetején keresztül. Először nem érzékelte fel az emléket, csak az akadályt, mely másfelé tereli a figyelmét. Tenyerével rácsapott az előtte fekvő könyvnek nyitott lapjára.

– Az ördög vigye el ezt az átkozott kintornát, – mormogta magában. Egyidejüleg türelmetlenül pattant fel és befogta a kezével a fülét. Azután ellökte magától a könyveket, felugrott és végigment a könyvtár-termen. A verkliszó hirtelen elhallgatott és hangja elveszett a tágas terem csendjében.

Lewisham egy ablakmélyedésben állva becsapott egy könyvet és visszatért a helyére.

Váratlanul rajtakapta magát, hogy halk hangon dudol és megint a czivakodásra gondol, melyről már azt hitte, hogy sikerült kiűzni az elméjéből.

Vajjon mi történhetett vele? Az a különös érzése volt, mintha valami felszabadult és belopódzott volna az agyába. Mintegy válasz gyanánt egy whortleyi látomás, egy szokatlanul élénk látomás merült fel előtte. Látta a holdfényt és a domboldalat, a kis városka megvilágítva és barátságosan terült el alatta s a képhez zene, egy fájdalmasan érzelmes melódia kapcsolódott. Maga sem tudta, hogy miért, de a zene olyan volt, mintha kintornából jött volna, pedig tudta, hogy zenekartól származott és rejtelmes, elhúzott szavakkal párosult:

Ez a melódia nemcsak rajzszerű élességgel rögzítette meg a képet, hanem megmagyarázhatatlan meghatottságnak egész felhőjét is vonta maga után, mely egészen rabul ejtette egy pillanatra, mielőtt elpárolgott volna.

Visszaemlékezett mindenre! Ő jött le azon a domboldalon és vele volt Ethel…

Csakugyan szerette ő valamikor így Ethelt?

– Bah! – mondta hirtelen és a könyvébe merült.

De a melódia és az emlék megragadt és nem hagyta el a tejből és kalácsból álló, sovány déli étkezés alatt sem, reggel ugyanis azt határozta, hogy a déli étkezésre nem megy haza – és útközben Vigourshoz is állandóan foglalkoztatta. Lehet az is, hogy a kalácsból és tejből álló ebéd önmagában is lágyabb gondolatokat ébreszt az emberben. Sajátságos ellentmondás, végtelenül kínos zavar jelentkezett nála.

– Dehát akkor, – kérdezte önmagától, – hogy juthattunk idáig?

Alapjában véve ez a házasság legfontosabb kérdéseinek egyike.

A reggeli viharos kedélyállapotot úgyszólván tudományos nyugalom váltotta fel. Nemsokára férfiasan nézett a kérdésnek a szemébe. Nem lehetett kétségbevonni, hogy czivakodtak. Az utóbbi időben nem egyszer, hanem többizben czivakodtak. Igazi czivakodás volt, szemben állottak egymással, sértették és keresték, hogy miként sérthetik, miként sebezhetik meg egymást. Megkísérlette, hogy visszaemlékezzék a dolgok lefolyására, hogy ő mit mondott és hogy Ethel mit válaszolt. Ez azonban nem sikerült neki. A kifejezéseket és kapcsolataikat elfelejtette. Az egész nem mint eseményeknek egymásba kapcsolódása, hanem mint össze nem függő egyes szavaknak és kijelentéseknek a tömege rögződött meg az emlékezetében. Mindegyik szó és kijelentés durva, maradandó és összefüggéstelen volt, mint egy sírfelirat. Az egész jelenésből csak egy kép emelkedett ki: Ethelnek a képe, égő arczczal és könnyektől ragyogó szemekkel.

Lewish am figyelmét egy pillanatra egy keresztutczának a forgalma foglalta le. A tulsó oldalon az éles ellentét indította töprengésre, mely viszonyuk megváltozásában jelentkezett. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy Ethelt vádolja meg és hogy maga előtt igazolja, hogy a változásért csak őt lehet hibáztatni. Ethel kezdett czivódni vele, Ethel czivódott tudatosan, mert féltékeny volt. Féltékeny volt Heydinger Alicera, mert ostoba volt. Ezúttal azonban ezek a vádak úgy szertefoszlottak, mint a széltől hajszolt füst. De a holdfényben hazatérő két kis alaknak a képe nem foszlott szét. A Kensington High Street összeszűkülésénél teljesen letett a vádaskodásról. A kensingtoni városház épülete előtt még tovább jutott egy lépéssel. Mindezek szerint nem lehetséges-e, hogy inkább ő volna az, a kit elsősorban hibáztatni kell?

Nyomban az az érzése támadt, mintha ennek tudatában lett volna az egész idő alatt.

Mikor már megtette ezt a lépést, a többi önmagától jött. Nem is tett száz lépést és belső küzdelme véget ért s teljes mértékben elmerült a megbánás örvényében. Mindazok a drámai és erőszakos dolgok, mindazok az elevenen durva dolgok, a melyeket száján kiejtett, már nem élettelen sírfeliratok, hanem vádlóan lángoló betük formájában jelentkeztek. Megkísérlette elképzelni, hogy nem mondta ezeket és emlékezete csalfa játékot űzött vele, megkísérlette meggyőzni magát, hogy esetleg mondott ugyan valami hasonlót, de sokkal kevésbbé sértő formában. Ugyanilyen hiábavaló erőlködéssel kísérlette meg a saját sebeinek a lekicsinylését. Az egész próbálkozás csak arra volt jó, hogy egész nagyságában felismerje, hogy hova zuhant.

Újra felidézett mindent és mindent meglátott. Ujra látta Ethelt fehéren a napfényes fasorban, látta Ethelt fehéren a holdfényben, mielőtt elváltak volna egymástól a Frobisherék háza előtt, látta Ethelt a mint kijött Lagune lakásából és üdvözölte őt esti sétájuk előtt, látta Ethelt közvetlenül esküvőjük után, a mint kilépett az ajtón annak a ragyogásnak a fényében, a melylyel ő vette őt körül. Azután megjelent előtte Ethel felhevülten, zilált hajjal, könnytől ázott arczczal, a homályos, barátságtalan kis szobában. Mindez annak a kintornának a hangjától… Onnan egészen idáig! Hogy volt lehetséges, hogy azt a ragyogó hajnalt ilyen barátságtalan nap követte? Mi ment végbe tulajdonképen? Ő és Ethel ugyanaz a két személy voltak, a kik oly ragyogva jelentek meg felujult emlékezetében: ő és Ethel voltak, kik oly elkeseredetten élték át a nyomoruságnak utolsó nehány hetét.

Keserű hangulata sóhajtásban jutott kifejezésre. Ethelben ezuttal inkább csak saját sorsának osztályosát látta közös szerencsétlenségükben…

– Mennyire eltévesztettük a dolgunkat! – volt az új motivuma. – Mennyire eltévesztettük!

Megértette most, hogy mi a szerelem, megértette, hogy régebbi és parancsolóbb valami az észszerűségnél. Megértette most, hogy szereti Ethelt s úgy érezte, hogy az iménti haragja, ellenségeskedése és elítélése valami külső behatás alatt lett rosszá a lelkében. Szinte hitetlenül gondolta végig a gyengédségnek hosszú eltünedezését, mely az első együtt töltött gyönyörűséges napokat követte, a szeretet csökkenését, az első ingerlékenység jelentkezését és az estéket, melyeket eszeveszett munkában töltött, ellenállva, hogy tudomást vegyen Ethel jelenlétéről. „Nem lehet mindig szerelmeskedni,“ – mondotta ő és széthúzódtak egymástól. Utána számtalan apróság, melyekben nem volt türelmes és nem volt méltányos. Megsebezte Ethelt nyerseségével, barátságtalan kritikájával és mindenekfelett ostoba titkolózásával Heydinger Alice levelei körül. De miért is rejtette el azokat a leveleket előle? mintha bizony lett volna valami titkolni való bennük! Mi volt bennük titkolni való? Vajjon miféle ellentét származhatott volna belőlük? De ezek az apróságok szerelmüket a valamikor értékesnek tekintett tárgyhoz tették hasonlatossá, mely a durva kézben összehorzsolódott, letöredezett és beszennyeződött és a teljes pusztulásnak nézett elébe. Ethelnek a magatartása vele szemben megváltozott, örvény tátongott közöttük, melyet talán sohasem sikerül már neki áthidalni.

– Nem, ennek nem szabad megtörténni! – mondotta. – Ennek nem szabad megtörténni!

De hogy térjen vissza a régi viszonyra? hogyan felejtesse el mindazt, a mit mondott és mindazt, a mit cselekedett?

Van-e még visszatérés számukra?

Egy pillanatra egy új lehetőséggel került szembe. Feltéve, hogy nincs számukra visszatérés!… Feltéve, hogy megtörtént a végzetes lépés!… Feltéve, hogy mikor becsapta maga után az ajtót, az bezárult és bezárult előtte örökre!

– Meg kell lenni! – mondta magában Lewisham. – Meg kell lenni.

Világosan átérezte, hogy ez nem olyan ügy, a melyet érvelésszerű védőbeszédekkel el lehetne intézni. Előlről kell neki kezdeni, vissza kell térni az érzelemhez, el kell taszítani magától a mindennapiságnak rájuk nehezedő bajait és szűkölködéseit, melyek elpusztították életüknek melegét és szinét. De hogyan? Hogyan?

Ujból szerelemmel kell közelíteni Ethelhez. De hogyan kezdje… hogyan mutassa neki a változást? Áldatlan egyezkedések és kibékülések már azelőtt is történtek közöttük. De ez más eset volt. Igyekezett kitalálni valamit, a mit mondhat Ethelnek, valami bevezetést, a mivel hozzá fordulhat. De minden, a mit kigondolt, hideg és kemény volt, vagy szánalmas és hozzájuk nem méltó, vagy pedig szinészi és ostoba. Feltéve, hogy az ajtót zárva találja…! Ha már minden elkésett! Minden irányban nyers dolgok sebző emlékébe ütközött. Megvillant előtte, hogy mennyire meg kellett változni neki Ethel szemében és tűrhetetlennek érezte a helyzetét. Egyszersmind azonban megbizonyosodott benne, hogy egész szívével szereti Ethelt.

Egyszerre egy virágos bolt kirakata volt előtte, közepén egy pompázó rózsacsokor.

Tekintetét megragadták a rózsák, mielőtt még a gondolatát megragadták volna. Nézte a rózsákat, a fehér, szűziesen fehér rózsákat, a sárga, halvány és sötétvörös rózsákat, a hús és gyöngy szinének gazdag árnyalatait, az illatozó színek és a látható illatok tömegét s középütt egy mély vörös szinfoltot. Olyan volt, mintha ez lett volna érzésének az igazi szine. Visszafordult a kirakathoz és belebámult. Nagyon szép volt, kétségtelenül, de mi volt igazában, a mi őt úgy vonzotta? Azután úgy jött rá, mintha magától értetődnék, hogy mi a teendője. Ezt akarta. Ez volt az érv, a melynek hatni kellett, annál is inkább, mert ez elüzte volna azt az érzést, hogy valamelyikük az önmegtartóztatás kellemetlen érdemét követeli magának, a mi az állandó feszültség egyik oka volt közöttük. A rózsákat Ethel teljesen váratlanul kapja meg s bizonyára új szerelemre lobban tőlük.

Ő csak azután, a rózsák után tér majd haza…

A komor aggodalom egyszerre elpárolgott a lelkéből, megint gazdag szinekben látta pompázni a világot. Ragyogóan és tisztán látta a jelenetet, melyre vágyott, látta, hogy Ethel megint nem kesereg és könnyezik, hanem boldog, mint valamikor, mikor mindig boldognak látszott.

Valami gyengédtelen intő hang szólalt meg benne, de nyomban elhallgatott. Tudta, hogy egy sovereign van a zsebében. Belépett a virágos boltba.

Egy fekete ruhába öltözött tekintélyes fiatal hölgygyel találta magát szemben, de erre az üzletre semmiféle formulája nem volt készenlétben. Sohasem vett még azelőtt rózsát. Ihletet keresve tekintett körül. A rózsákra mutatott.

– Ezeket a rózsákat szeretném, – mondotta…

A felváltott sovereignből néhány apró ezüst pénzdarab maradt a kezében. Meghagyta, hogy a rózsákat, rendesen becsomagolva, Ethelnek küldjék el; külön kifejezett utasítására a virágok hat óráig voltak elszállítandók.

– Hat óráig, – ismételte Lewisham nagyon komolyan.

– Tudjuk, – mondta a feketeruhás fiatal hölgy olyformán, mintha nem tudott volna egy mosolyt elfojtani. – Mi már hozzá vagyunk szokva a virágok küldéséhez.