Mint látjuk, a termelés eredménye, amely a közület valóságos jövedelmét képezi, teljesen szétoszlik azokra a fizetésekre, amelyek a munkának, földnek, tőkének, képességnek a birtokosai kezéhez az erők használata fejében folynak. A termelés különböző stádiumaiban eszközölt ilyen fizetések a termelési költségek.

E fizetésekkel fedezve kell lennie egy megállapodott termelési rendszerben a termelési szervezet fentartásának, vagyis a különböző erők jelen nagyságukban és hatékonyságukban való megtartásának. Egy fejlődő termelési rendszerben, amilyet eddig megismertünk, ezenkivül elő kell idéznünk a szervezet növekedését és javítását. Valamely megállapodott rendszernél a fizetések egész összegét, amely az erők birtokosainak pénzbeli jövedelmét képezi, használati czikkek beszerzésére fordítanák, a termelő eljárások különböző sorozatai által előállított javakra és szolgálatokra. Mihelyt megvennék e javakat és szolgálatokat, elvonnák őket a termelési rendtől és elhasználnák.

Fejlődő rendszernél az erők birtokosai jövedelmének egy része nem használati javakra, hanem új berendezésre és a termelő tőke más alakjaira fordíttatnék, amelyek megvásárlásuk után a termelési szervezetben állandóan megmaradnának és a termelő javak termelőségét növelnék.

De ha a termelési rend nagysága és hatékonysága növelendő, nemcsak a tőke nagysága és hatékonysága fokozásáról kell gondoskodni, hanem a munka és képesség megfelelő mérvű növeléséről is. Már pedig a munka és készpénz e növelése oly fogyasztási javak vételével érhető el, melyek fogyasztása előmozdítja a gazdasági termelékenységet, szemben az olyanokkal, melyek nem így hatnak; azaz produktiv kiadással érhető el, improduktiv helyett. Ha a pénzt megtakarító emberek több, vagy jobb termelő gépezetet adnak, tevékenységük csak úgy érvényesül teljesen, ha általában oly javakra költenek, amelyek nagyobb mennyiségü és jobb minőségü munkát és képességet hoznak létre.

Ezzel nem azt mondjuk, hogy minden olyan fogyasztási kiadás, mely a szórakozási vagy kényelmi kiadások közé tartozik és mely közvetlenül nem mozdítja elő a gazdasági termelékenységet, feltétlenül pazarlást jelent és kárt okoz. Mert az életnek nemcsak gazdasági czéljai vannak. De benne foglaltatik előbbi állításunkban, hogy az ily kiadással gondoskodás történjék a munka és képesség javításáról és növeléséről, úgy hogy az lépést tartson a tőkeszervezet növekedésével és javulásával. (A föld nagyobb mérvü használata, mivel új tőkebefektetéssel érik el pl. útépítéssel, nem igényli azt, hogy külön vegyük szemügyre.) Fejlődő termelési rendszerben tehát a jövedelmet háromféleképp használják fel. Egy részt a különböző erők fentartási költségeire, a másikat a fejlesztésre és a harmadikat a terméketlen kiadásokra fordítják. Minden termelő erőnek külön fentartási költsége van. Először is a munkát vegyük szemügyre. A fentartási költség jelenti az életszükségletekről való gondoskodást a különböző rangu munkásoknál és további kiadásokat a munkának a jelen termékenység szinvonalán való megtartására. Ezt rendesen megélhetési bérnek hivják és éppen csak arra elég, hogy a munkást képessé tegye és rábirja a munkára és arra, hogy elég nagyszámu családot neveljen fel ahhoz, hogy ha kidől, helyettesítető legyen. A munka különböző fajainál és minőségénél a létfentartási alap különböző. Bizonyos egyéni különbségek is vannak minden foglalkozásnál, a munkások fizikuma és egyéb körülményeik szerint. Ez a gondoskodás fel- és elhasználási alapnak vehető, és nem egyéb annál a minimumnál, amely felé való állandó tendencziát véltek fenforogni a «vasbértörvény» szerint.

Ahol a munka nagyobbfoku ügyességet és értelmet kiván meg, e puszta létfentartás jóval a fizikai lét fentartásán felül emelkedhetik és mellette gondoskodás történik a nevelésről, üdülésről és másfajta kiadásokról is, amennyiben a fizikai és szellemi erő meglevő tőkepénzének fentartására szükségesek. Az igazgatási vagy hivatásbeli képesség, még ha az életnívó bevett szerepétől el is tekintünk, létfentartó fizetésül aránylag magas bért igényelhet.

Az emberi erők létfentartó béréhez hozzáadandó a tőkéről és a földről való megfelelő gondoskodás. Itt egy fontos megkülönböztetést kell tennünk. A munka fentartásáról való gondoskodás rendesen a bér legnagyobb részét teszi. De a tőke fentartásáért való fizetés nem foglaltatik benn a kamatban, sem a föld fentartásáért való járadékban. A tőke fentartása egy törlesztési alapból történik, amelyet a berendezés elhasznált, vagy amelyet régi alakjainak stb. pótlására fordítanak. A kamat nem egyéb, mint e törlesztés eszközlésén felül történő fizetés a tőke birtokosai javára. Hasonlóképp áll a dolog a földdel; itt a földből kivont termelő erők helyettesítéséről való gondoskodás nem járadék s a bérlő köteles a föld termelő erejét fentartani és járadékot is fizetni. A gazdasági járadék épp úgy, mint a kamat, a termelő erő fentartásáról való gondoskodáson kivül és felül való fokozott fizetés.

A termelési rend fentartási költségei tehát 1. azon létfentartó bérekből és fizetésekből állanak, amelyek a munka és képesség különböző fajaiért teljesíttetnek, 2. a tőke és föld különböző fajainak fentartására szolgáló különféle fel- és elhasználási alapokból állanak. Ezek vehetők a termék első megterhelésének. Ha megfelelő gondoskodás nincs róluk, a rendszer elpusztul, szervezete felbomlik, termelő ereje csökken. Ily pusztulás előfordul néha még oly országokban is, ahol a termelés fejlettsége igen nagyfoku. Rossz bérleti rendszer mellett a gazdálkodók leronthatják a földet. A részvényesek nyomása folytán a vasút vagy vállalat nem gondoskodhatik megfelelően törlesztési és biztosítási alapról; vagy egy telefon, vagy közúti vasúti üzem, mikor arról van szó, hogy köztulajdonba menjen át, elmulaszthatja berendezését teljes hatékonyságában fentartani. Ily esetek azonban abnormálisak. Általában a termelés vezetőinek és urainak nyilvánvaló érdeke biztosítja a fentartási költségek megfizetését.

Ha az egész termék a fentartási költségekbe menne fel, nem lehetne fejlődésről szó. De ha valami fölösleg marad, miután ezekről gondoskodás történt, az egészben, vagy részben a termelési rendszer növelésére, vagy minősége javítására fordítható. Az e czélra eszközölt kiadásokat fejlődési költségeknek nevezhetjük. Ezek azokból a minimális fizetésekből állanak, amelyek a termelés megnövekedett szervezetében a kellő együttműködéshez szükséges munka-, föld-, tőke- és képességtöbblet különböző fajainak és mennyiségének termelésére való ösztönzésül teljesítendők. Mindegyik többlet megkivánja azt, hogy a már meglevő tényezők puszta fentartásának a biztosítására szükséges buzdításon felül még külön ösztönzésben is legyen része. Több, vagy jobb munka csak a létfentartási bérnél nagyobbal érhető el. A termékenység e fejlődési bére különböző úton-módon éri el az illető iparágban, vagy egész termelési rendben a munkakinálat növelését és javítását. Azzal a magasabb életszinvonallal, amelyet megenged, a munkásoknál jobb testi erőt és erkölcsöket eredményez. A jobb táplálkozás, lakás és ruházat az otthont emeli, az önérzetet, az értelmet fejleszti; nagyobb műveltségnek nyit teret, ami viszont a pénz és szabad idő helyesebb felhasználásában hozza meg gyümölcsét, valamint magasabb szükségletek keletkezésében és kielégítésében. A munkás testi és szellemi fejlődésének gazdasági jelentősége a munkaerő nagyobb mennyiségében, vagy jobb minőségében rejlik, amelyet a munkás kifejthet és amelynek kifejtésére rábirják. Talán a legfontosabb közvetlen eredmény a gyermekek gondosabb nevelése és evvel a következő nemzedék termelőképességének emelése. A magas bérek e gazdaságossága természetesen bizonyos veszteséggel is jár, egyéni, jellembeli fogyatékosságok, rossz szokások folytán, amelyek a haladás és termékenység mérvét csökkentik. De az a megszokott példa, hogy a bérek gyors emelkedése az italra való költekezés emelkedésével jár, csak múló és kivételes hatásu lehet.

Bárha a legtöbb czivilizált államban a bérek általános emelkedése nem vonja a születések emelkedését maga után, mégis a még mindig magas gyermekhalandóság csökkentésével, a dolgos, termelékeny élet meghosszabbításával, a munka nagyobb mozgékonyságának előidézésével, amelynek következtében a munkások a világ minden részéről oda tódúlnak, ahol munkájok a legtermékenyebb, a fejlődő termelési rendben a munkakinálat mennyiségét és hatékonyságát növeli. A nagyobb és jobb kinálat megteremtéséhez és fentartásához megkivánt jövedelem összege különböző iparágakban és országokban a termelési fajok viszonyai szerint változik.

De a fejlődő termelékenység e változó bérei csak szükséges fejlődési költségek. Ha bármifajta munka bére, vagy bármifajta képességek fizetése oly mértékben nő, hogy növekedését a fokozott termelékenység nem szivja fel, vagy épp kevesebb vagy rosszabb minőségü erőkifejtést eredményez, amint olykor előfordul, az ily fizetés külön lapra tartozik, amire alább még visszatérünk.

Láttuk, hogy a kamatfizetés a meglevő tőkeberendezés fentartására nem szükséges. 2) Ehhez az értéktelenedés törlesztésére szolgáló alap elegendő. De ha több és jobb berendezés, gép és más tőkeforma kellenek, amint fejlődő társadalmaknál rendesen ez az eset, szükséges lesz kamatot fizetni. Mert bárha eljöhet még az az idő, midőn elegendő számu egyén fog megtakarítást eszközölni és új termelőtőkét hozni be a rendszerbe azzal a feltétellel, hogy ha később el akarják költeni, amit megtakarítottak, azt megtehetik, és anélkül, hogy kivánhatnánk az időközbeni kamatokért kamatot, ma még ez az idő nem következett be. Uj felszerelés és más tőkejavak csak úgy szerezhetők, ha az egyéneket megfizetik azért, hogy jövedelmük egyrészét megtakarítják, ahelyett, hogy elköltsék. Az a néha hangoztatott nézet, hogy minden kamat fölösleges és helytelen fizetést jelent, mivel az új felszerelést és a többi tőkejószágot a munka hozza létre – két tévedésben is leledzik. Először is a modern termelésben a magára hagyott és szervezetlen munka magában mitsem termel és csak a közreműködő erők egyikét jelenti. Másodszor, ha gondolkozunk, belátjuk, hogy a megtakarítás a takarékosok nagyrészénél megerőltetéssel vagy áldozattal jár (majd tartózkodásnak, majd várakozásnak nevezik), ami az új tőke keletkezéséhez és működéséhez szükséges. E megerőltetést, vagy áldozatot, éppúgy, mint minden más termelő szolgálatot meg kell venni és fizetni. A szükséges fizetség a kamat. Noha bizonyos megtakarítások akkor is eszközöltetnének, ha kamat nem volna, az egész szükségelt új tőke és különböző iparágak között való megoszlása, kamat nélküli versenyen alapuló társadalomban nem volna előidézhető. 3)

A minimális kamatnak a fizetése, amelyet a növekvő termelési rendszer táplálásához szükséges új tőke szolgáltatása megkiván, szükséges fejlődési költség. Amíg a tőke fentartására szolgáló értékcsökkenés törlesztésére szolgáló alap a különböző üzemeknél különböző, nyilvánvaló, hogy 100 font sterling értékü új tőke megteremtéséhez kivánt kamatláb ugyanaz, bármely formát ölt is a tőke. És az így is van mindaddig, amíg a tőke mozgékony és szabadon választhatjuk meg azt, hogy mibe fektessük. Minden takarékos egyénnek szabadságában áll új külföldi államkölcsönbe, kanadai vasutakba, vagy az értéktőzsdén jegyzett számtalan más új részvénypapirba fektetni tőkéjét. Igy előmozdítja a hadihajók építését, vagy mozdonyokét, avagy egy új kapitalisztikus vállalkozást gépekhez, vagy más felszereléshez juttat. Az a tulajdonképpeni kamatláb, amelyet neki a szolgáltatásért fizetnek, arra törekszik, hogy mindegyik beruházásnál egyenlő legyen. Ezt az egyenlőséget leplezi az a tény, hogy az, amit közönségesen kamatnak neveznek, koczkázat elleni biztosítás is, ami pedig már nem tulajdonképpeni kamat. Ha e koczkázatért történő fizetés, mely különböző befektetéseknél igen különböző levonásba jön, a valódi kamatláb, vagyis a tőke használatáért járó fizetés, körülbelül egyenlő lesz mindazon iparágakban, amelyekbe a takarékosok szabadon fektetik tőkéjüket. A pénzügy modern fejlődésével, különösen a részvénytársasági forma elterjedésével, a termelő szervezet mind nagyobb részénél egyenlítődik ki a kamat. Az angol orvos, kereskedő, vagy mesterember, aki nehány száz megtakarított fontját befektetheti valamely délafrikai vasútépítésbe, birminghami motorgyárba, transvaali bányába, vagy valamely argentinai város villanyüzemébe és a koczkázati különbözet levonása után minden megtakarított 100 font után körülbelül 3 fontot kap mindegyiknél. E kamatminimum természetesen emelkedik, vagy esik az újabb tőkeszükséglet és a megtakarítható vagyontöbblet arányában. De bármely adott pillanatban a kamatláb éppen elégséges ahhoz, hogy a kivánt új tőke e nyitva álló vállalkozásokba való fektetését előidézze.

De nem szabad elfelejtenünk, hogy az üzleti világ nagy része az új tőke előtt nem áll nyitva. Nagyszámu kis és kisebb üzemet magánosok látnak el az egész világon a szükséges tőkével, ezek megtakarított pénzét pedig családi, vagy helybeli kölcsönök egészítik ki. A tőkének a világpiaczon kivül myriád kis helyi piacza van. E piaczokon különböző külön kamatlábak vannak a sok munkapiacz különböző munkabérének megfelelőleg.

A kamatláb emelése, éppúgy mint a munkabéré, két módon éri el a termelő erő jobb, vagy nagyobb kinálatát. Elsősorban is a meglevő felszereléseknek és egyébfajta tőkéknek a tulajdonosait azok jobb kihasználására serkenti. A gépek működését meggyorsítják, ha lehet, nappal és éjjel is dolgoztatnak, a nem használt gépeket is használatba veszik, a hitelt a legtökéletesebben kifejlesztik és a tőkével minden más módon is gazdálkodnak.

Másrészt nagyobb megtakarítást fog a kamatláb emelése előidézni, egyesek kiadásaikat csökkentik, hogy az új megtakarításokért felajánlott nagyobb fizetéshez jussanak.

Már most, hogy áll a dolog a földdel? Láttuk, hogy a termékből gondoskodni kell a föld fentartásáról, de a fentartási költség nem a járadék. Fejlődő termelési rendben több földre lesz szükség, hogy a nagyobb mennyiségü tőkével és munkával közreműködjön. A már használatba vett földet belterjesebben művelik, vagy más módon jobban használják ki, vagy még eddig nem használt föld után támad kereslet. Mindkét eljárás költségekkel jár. Hogy több földet vegyenek használatba, utakat kell építeni, irtani kell, csatornázni, bekeríteni vagy máskép tenni a földet használatra alkalmassá. A már használt földet kell belterjesebben művelni, nagyobb tőkebefektetést kell eszközölni és a föld hamaros kimerülésének elhárításáról jobban kell gondoskodni. Mindegyik esetben a velejáró költség tőkekiadás. Nem járadék. A fentartás és javítás tekintetében a föld tőke. A járadéknak nevezett fizetés más kategoriába tartozik.

Most már abban a helyzetben vagyunk, hogy a termelési rend fentartására és művelésére fordítandó kiadásokat előre megállapíthatjuk. Először is vannak a termelés különböző erőinek fentartási költségei, továbbá fel- és elhasználási alapjai.

Másodszor vannak fejlesztési költségek, melyek két módon hatnak: 1. a már használatba vett munka, föld, tőke és képesség jobb, intenzivebb használatát idézik elő, 2. újabb erőket vonnak használatba.

Ha valamely szükségszerü természeti törvénynél fogva a termékeknek épp úgy kellene feloszlaniok e különböző felhasználási módjaik között, hogy a fentartási és fejlesztési költségek teljesen felemésztenék őket, a vagyon termelésének és megoszlásának teljesen észszerü és társadalmilag megfelelő rendje volna.

Amíg tisztán fentartásról és annak termelési költségeiről van szó, hatalmas, szükségszerü törvények kényszerítik ki az azokról való lehetőleg teljes gondoskodást. Mert noha egy iparágban a munkásokat kiszipolyozhatják, oly értelemben, hogy nem fizetnek nekik létfentartási bért, ez csak ott történhetik meg, ahol vagy más forrásokból pótolják keresetüket a munkások, vagy ahol az elhasznált munkaerő helyettesíthető a várakozó vagy munkanélküli munkaerők tartalékából, akiket a köz- vagy magánjótékonyság tart életben. Eltekintve abnormális állapotoktól, melyeket a hetedik fejezetben vizsgálunk meg, a szipolyozás nem fizeti ki magát és az azt rendszeresen alkalmazó iparág nem maradhat fenn. Még nyilvánvalóbb a dolog a tőke és föld fentartási költségeinél. Ha elmulasztjuk azt, hogy az elhasználás ellen megfelelően gondoskodjunk, az üzemnek pusztulnia kell. Nem boldoguló üzemekben ez megtörténhetik, de az iparágak nem pusztulnak így el, hacsak a fogyasztók szükségleteiben és izlésében beállott változás nem teszi azokat feleslegessé. Igy majdnem automatikusan van meg a gondoskodás a termelő-szervezet fentartásáról.

Ámde a fejlesztési költségekről való megfelelő gondoskodás nincs így biztosítva. A fentartási költségek levonása után megmaradt vagyonfelesleg nem oszlik el automatikusan oly arányban a különböző termelő erők tulajdonosai között, hogy a termelés fejlődése tetőpontjához szükséges új termelő erőket előidézné. Ahelyett, hogy ily arányokban oszlanék fel, úgy oszolhatik fel a felesleg, hogy egyes erőket túlságosan, másokat pedig nem eléggé serkent, ekként megakadályozván a termelés tökéletes kifejlődését, amelyhez minden erő megfelelő arányu növekedése szükséges.

Más szóval a «felesleg» egyes részei elfecsérlődhetnek, vagy ami azonos evvel, nem termékenyen használtatnak fel. Amikor valamely termelő erő birtokosa ez erő használatáért több jutalomban részesül, mint amennyi annak teljes kihasználása előidézésére szükséges, nem termelő felesleghez jut. A legegyszerübb példa erre a földjáradék. Láttuk, hogy a földjáradék nem fentartási és nem fejlesztési költség. Fizetése nincs befolyással a termelő társadalomban használatra rendelkezésre álló földkészlettel. Természetesen való az, hogy ahol magánföldtulajdon van, különféle járadékok fizetése szükséges oly értelemben, hogy a földbirtokosok sikerrel tehessék azt a föld használatának előfeltételévé. De feleslegesek oly értelemben, ahogy a fentartási és fejlesztési költségek szükségesek: azaz bizonyos önkényes megerőltetésért vagy áldozatért történő fizetések. Fizetésük nem idéz elő termelő erőt.

A járadék általános emelkedése nem idézi elő több föld kinálatát, sem pedig annak esése nem helyez földeket használaton kivül (természetesen egy bizonyos föld használatánál, pl. buzatermelésnél a járadék emelkedése e czélra a földkinálatot növeli, de azáltal, hogy egyéb használattól von el más földterületeket.) Ha a földbirtokos nagy járadékot kaphat, annyit követel, ha csak kicsinyre tehet szert, azzal is megelégszik, amíg csak valami járadékot kap, nem tagadja meg a föld használatbaadását. Természetes, hogy oly használatba bocsátja földjét, amelyért a legnagyobb járadékot élvezi. Amig tehát a föld magántulajdonban marad, vitatható, hogy bizonyos csekély jutalmat kell fizetni a földbirtokosoknak, hogy a földjüket a legtermékenyebb módon használják. Csak ily megszorítással tarthatjuk oly értelemben szükségesnek a járadékot, mint ahogy a bérekre vagy kamatra szükség van.

De ugyanez áll a termelési rend fejlesztéséhez szükséges megtakarítást előidéző kamatláb minimumát meghaladó kamat fizetésénél. Ha az a tőkés, aki 3%-ért használatba bocsátaná tőkéjét, 6%-ot kap, e 3%-os felesleg a földjáradékkal azonos természetü. Nem termelő felesleg, semmi hasznos törekvést nem serkent és nem támogat. Elveszik, mert megkaphatják, de ha nem tudnák megkapni, még mindig volna jelen elegendő tőke. Ugyanez áll minden fizetésről, vagy bérfeleslegről, amely a képességnek vagy a munka hatékonyságának fejlesztéséhez nem szükséges.

Igy a termelés és fejlesztés költségeit meghaladó bármely termelő erő fejében teljesített fizetés improduktiv feleslegnek veendő. Háromféleképen is pusztítólag és károsan hat. Elsősorban is nem serkenti a termelést. Másodsorban elvonja a jövedelem, vagy évenkint előálló vagyon egy részét, amelyet termelőleg lehetett volna felhasználni, ha más tényezőhöz kerül. Egyes tényezők tulságos fizetésével együtt jár mások nem kellő fizetése és miután a termelés fejlődése minden tényező arányos fejlődéstől függ, a termelés fejlődésének akadályát képezi. Végül annak a tényezőnek, amelyet túlfizet, nemcsak nem fokozza a tevékenységét, hanem ellenkezőleg nyomja. Mert amiért a járadék vagy a túlmagas kamat, vagy az improduktiv felesleg bármely más formája lehetővé teszi, hogy annak élvezője szükségleteit személyes termelőtevékenység nélkül kielégítse, ezt a termelés fejlődése akadályának, a termelés nemleges befolyásának kell vennünk. Egyszerüen úgy hat, mint a tétlenség után való kereslet.

Mindaddig, amig a gazdasági rendszer a termékek rendszeres elosztásáról gondoskodik oly fizetések útján, amelyek az egyes tényezőket arra ösztönzik, hogy termelő energiájukat fentartsák, vagy növeljék, az egészséges gazdasági élet biztosítva van és különböző tényezői között teljes összhang uralkodik. Aminthogy hátrányára szolgál a munkaadónak, vagy tőkésnek az, hogy a munkától a termék oly részét vonja meg, amely a munkások és családjuk oly szinvonalu életfentartására szükséges, hogy a tőkével hatékony módon összeműködhessenek, éppúgy hátrányos a munkára az, ha a kamatot, vagy a nyereséget alább szorítja azon magasságnál, mely a tőke és az üzletvezetői képesség legteljesebb fölhasználásának felkeltéséhez szükséges. Nem csupán tartalékalap szempontjából, hanem a termelékeny (produktiv) fölösleg felhasználása szempontjából is összhangban állanak a munka, tőke és személyes képesség megfelelő érdekei. Néha ugyan állhatnak elő surlódások, sőt erős összetüzések is amiatt, hogy az egyik vagy mindkét fél képtelen a három tényező ez összhangját helyesen megérteni vagy magának megmagyarázni. A gazdasági haladást kétségtelenül gyakran késleltették felvilágosulatlan munkaadók törekvései, akik a munka hatékonysága árán igyekeztek a munkabéreket lenyomni, vagy felvilágosulatlan munkások abbeli igyekvései, hogy a munka részére oly magasabb munkabéreket, vagy rövidebb munkaidőt, vagy más javítást biztosítsanak, amelyeket az «üzleti haszon» nem bir meg. Ám amennyiben mindegyik érdekelt fél tisztán látja a gazdasági helyzetet, érdekkölcsönösség áll fenn a fentartás költségei és a feleslegek költségei tekintetében.

Egyenetlenség áll azonban elő az «improduktiv felesleg» kimerüléséből. Egyetlen iparágban sem érdeke sem a munkának, sem a tőkének, hogy a termék egy része járadék alakjában fizettessék.

Mindketten elsősorban nyernek a járadék csökkenésén, mely nyereségük még a járadék megszüntéig is fennáll, annak daczára, hogy mint látni fogjuk, egyenlőtlen helyzetben állanak a nyereség megszerzése és megtartása tekintetében. Ugyanez áll bármely másnemü improduktiv fölösleg fizetésére nézve is, pl. szokatlanul magas kamatra, vagy fizetésre, vagy díjra nézve. A megelégedés egyetlen igazi feldulója, a tőke, a munka, a föld és a képesség között való összeütközés egyetlen erős oka az improduktiv fölösleg. A termelés rendszerében állandó zavar forrását képezi, amely a gazdasági betegségeket tenyészti.

Mert ez a járadék nem egyéb, mint fölösleg és a jövedelemnek más meg nem szolgált és improduktiv elemeivel együtt a termelési erőnek nagy és növekvő tömegét képviseli, mely hasznos társadalmi czéljától eltérően használtatik fel és valósággal ártalmas czélok szolgálatában áll. E baj nagyrésze, mint láttuk, a terméknek a jövedelemre igényt formáló különböző tényezők közt helytelen módon való elosztásából ered. A járadék, vagy a tőke bizonyos fajaiból eredő túlságos jövedelem azzal jár, hogy a munka és a tőke egyéb alakjai nem megfelelően tápláltatnak a termelés növelésének czéljaira.

De van még más olyan sérelem is, némely esetben még az előbbinél súlyosabb is, amelyet az improduktiv fölösleggel való élés okoz. A termelési rendszerről bemutatott egyszerü képünkben a szokásnak megfelelően nem vontunk meggondolás alá egy tényezőt, mely a modern termelésben jelentékeny helyet foglal el, t. i. az államot. Mert bár az állam azért van, hogy más tevékenységet is végezzen mint tisztán gazdaságit, a kormányzat munkájának nagy és növekvő része a termelés védelmével és előmozdításával foglalkozik. A hadsereg, a tengerészet és a rendőrség védő tevékenysége, a büntető és polgári közigazgatás egy nagy része a magántulajdon védelmével és a nép gazdasági tevékenységével áll összefüggésben. Közvetve, vagy közvetlenül, az állami közegészségügyi kiadások, a közoktatásügy és a nép testi egészségének és erkölcsének javítását czélzó közintézmények olyanoknak tekintendők, mint amelyek hozzájárulnak a gazdasági termelőképességhez. Sok törvényhozási és közigazgatási intézkedés, akár állami az, akár önkormányzati, kifejezetten a munkaviszonyok javítását, az üzemek vezetésének szabályozását és a fogyasztó érdekeinek biztosítását tüzi ki czéljául.

Addig a mértékig, míg az állam e működése a termelés biztonságát és haladását mozdítja elő, helyesen tekintik azt a termelés olyan tényezőjének, mely a termelésben résztvevő egyének munkájával, földjével, tőkéjével és képességével együtt működik. És bár az államot nem szokás úgy tekinteni, mint amely a termelés folyamatának minden egyes fokánál ott áll és végzett munkájáért a jövedelemből részt követel, mint azt a többi tényező tulajdonosai teszik, nem kevésbbé áll az a tény, hogy az államnak is meg kell kapnia a maga részét. Az államnak szintén szüksége van a föntartás és a fejlődés költségeire, amelyeket minden jövedelem egyetlen végső forrásából, a termelés termékeiből kell megfizetni. Fejtegetéseink folyamán lesz alkalmunk azokkal a módokkal foglalkozni, amelyekkel az állam a maga részét biztosítja. E helyütt elég felismernünk, hogy ugyanazon természetes, vagy észszerü jogon jut hozzá, amelyen a termelés többi tényezői azt megkapják, azaz azon az alapon, hogy része van a termelésben és e részvételét nem biztosíthatja megfelelő módon, ha meg nem fizetik érte. Mert ha csak megfelelően nem gondoskodunk a termékekből az állam fönntartásáról és fejlesztéséről, a hiányos közszolgálat oly bizonytalanságot hoz létre és czéljának oly kevéssé felel meg, hogy meg fogja a tőke és a munka azon termelési ágakhoz való özönlését állítani, ahol szükség van rájuk, vagy meg fogja őket akadályozni abban, hogy hatékony módon működjenek össze a jószágok termelésére.

Annak az oka, amiért az állam gazdasági tevékenységéről ezt a futó megjegyzést szükséges volt megtennünk, az, hogy enélkül az improduktiv fölösleg pusztító és kárt okozó hatása nem volna a maga teljességében megérthető. Mert a fölösleg csak részben áll olyan javakból, amelyek a termelés egyéb magántényezőitől a föld tulajdonosaihoz és a tőke és képesség kedvezésben részesülő alakjaihoz vitetnek át. Más részben olyan javakból is áll, amelyeket helyesen tekintenek az államéinak, minthogy szükség van rájuk a közszolgálat kielégítő működésénél. Ha az improduktiv fölösleg a felosztott javaknak aránylag nagy részét teszi ki, kielégítetlenül maradnak úgy a magán, mint az állami termelési rendszer egyéb tényezői.

Számbavéve már most úgy a köz, mint a magán termelési tényezők igényeit és számbavéve a jövedelemeloszlás sémáját, amely által a terméket e tényezők tulajdonosai közt felosztjuk, az eredményt így összegezhetjük:

A) A fentartási költségek magukban foglalják: 1. a fentartási munkabéreket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelést jelenlegi nagyságában és hatékonyságában állandóan megtartó munkát és képességet segítsék; 2. az üzemi berendezés és egyéb állótőke kopását pótolják; 3. a föld elhasználtságát pótolják; 4. az állami közszolgáltatások fentartására szükséges gondoskodást a termelés érdekében.

B) A produktiv fölösleg magában foglalja: 1. a fejlődő hatékonyság minimális munkabéreit, amelyek a termelési rendszer nagyobbításához és javításához szükséges nagyobb mennyiségű és jobb minőségű munkára ösztönöznek; 2. azt a legcsekélyebb kamatot, amely szükséges hozzá, hogy a megnagyobbodott és megjavult munkamennyiséggel való összeműködésre szükséges új tőkét megnyerje; 3. a termelés érdekében kifejtett állami szolgáltatások megnagyobbodott és megjavult hatékonyságáról való gondoskodást.

C) Az improduktiv fölösleg áll: 1. a föld és más természetes jószágforrások gazdasági járadékaiból; 2. minden oly kamatból, mely meghaladja a B)-ben körülirt kamatlábat; 3. minden oly nyereségből, fizetésből és más jutalmakból, amelyeket a képesség vagy a munka nagyobb mértékben kap meg, mint amelyek a verseny egyenlő feltételei mellett elegendők volnának e tényező elegendő használatának megnyerésére.