Láttuk, hogy a jövedelemeloszlás valóságos folyamata azon megszámlálhatatlan pénzbeli fizetésekből áll, melyeket az elkészült árúczikkek árából különböző munkásoknak, tőkéseknek, földesuraknak és üzletvezetőknek adnak, akik az árúczikkek termelésében részt vesznek. Nemcsak a föntartási költségeket fizetik így ki, de a munka, föld, tőke és képesség használatáért fizetett árakban a termelés minden egyes fokán találunk oly fölösleg-elemeket, akár produktivakat, akár inproduktivakat, amilyeneket e tényezők birtokosai a maguk részére meg tudnak szerezni.

Ha tehát szükségesnek tartjuk azt, hogy az improduktiv fölösleg szerepét tanulmányozzuk, akkor ezt a termelési tényezők vételében és eladásában kell tanulmányoznunk. Vizsgálat tárgyává kell tennünk azokat a feltételeket, amelyek alapján munkabért, járadékot, kamatot és nyereséget lehet elérni.

Legalkalmasabb lesz, ha a föld használatáért fizetett járadékkal kezdjük. Mert a járadék nyilvánvalóan a legegyszerűbb példáját képezi az improduktiv fölöslegnek. Mihelyt az emberi gondolkodás a javak és a termelés tudománya felé fordította figyelmét, észrevette, hogy a földjáradék abban különbözik minden egyéb fizetéstől, hogy a földbirtokos semilyen személyes tevékenységet vagy áldozatot nem hoz és annak a fizetésnek a fejében, melyet nyer, semilyen személyes produktiv erőt nem fejt ki. A munkás a maga munkabéreért testének termelő erejét adja, a munkaadó elméje energiáját és idejét nyujtja haszna fejében, sőt még a tőkés is későbbre halaszt valami mai élvezetet azért, hogy előállítsa azt a tőkét, amely után kamatot kap. A földesúr az egyetlen, aki mitsem tesz azért, hogy bérbeadott birtoka után jövedelmet élvez. Mi része sem volt abban, hogy a föld arra a használatra alkalmassá legyen, amely után járadékot élvez. Igaz, hogy néha hozzájárul ahhoz, hogy földjét javítja, azzal, hogy termékenyebbé, vagy hozzáférhetőbbé teszi, vagy hogy fejét töri rajta, vagy tőkét öl bele. Ám ily esetekben még egy további jutalmat is élvez, amely bár néha bennfoglaltatik a járadékban, valójában mégsem járadék. Mert a járadék, amely nem egyéb, mint az az ár, amelyet a föld természetes tulajdonságainak, termékenységének, kedvező fekvésének a használatáért fizet, nem jelenti azt a jutalmat, amelyet a földesúr olyasmiért kap, amit végzett, sem nem jelent biztatást arra, hogy végezzen valamit, hanem egyszerűen csak ára bizonyos szolgálatoknak, amelyeket a természet azon kis része nyujt, melyet magántulajdonául biztosított. Ha tehát megtisztítjuk a járadék fogalmát azon más fizetésektől, amelyek a föld javítása czímén folynak kezéhez, látjuk, hogy a gazdasági járadék teljesen megszolgálatlan és teljesen improduktiv fölösleg. Növekvése és csökkenése mi hatással sincsen a föld mennyiségére: a földesúr egyszerűen oly sokat, vagy oly keveset vesz érte, amennyit megkapni képes. Korán és világosan felismerték azt, hogy az ily értelemben vett járadék nem egyéb fölöslegnél, mely élesen különbözik azoktól a fizetésektől, amelyek a munkásokat, tőkéseket és munkaadókat arra ösztönzik, hogy erejüket rendelkezésre bocsássák. Számos régi közgazdasági író szemében a földjáradék volt az egyetlen fölösleg. A munkások addig versenyeztek egymással munkaerejük árúbabocsátásában, mígnem az a munkabér, amelyet kaptak, el nem érte azt a legalacsonyabb összeget, amely mellett magukat föntarthatták, vagy amely mellett beleegyezhettek abba, hogy dolgozzanak. A tőkések és a munkaadók addig versenyeztek egymással, míg a kamat és a nyereség a minimumra nem törekedett leszállani. A munkának e nélkülözhetetlen «költségein» túl a tőkét és a képességet a termékből jutalmazták, ami fönmaradt, az a fölösleg a földesúrhoz vándorolt.

Ez volt az a tan, amelyet sok gondolkozó elfogadott, aki nem volt ennek az eljárásnak a méltányosságában érdekelve és aki nem vont olyan következtetést sem a dologból, ami a földesurak járadékjövedelmét ellenezte volna. Ma is sok híve van e tannak, akik a magánföldtulajdon ellen intézett támadásukat, vagy az «egyetlen adó» tanát alapítják rá. Meggyőződésük, hogy a gazdasági járadék az egyetlen fölösleg, a jövedelemnek egyetlen megszolgálatlan és improduktiv eleme, oly erős, hogy azt a hatalmat tulajdonítják a földesuraknak, hogy az emelkedő járadékokban elveszik a javak egész gyarapodását, amely javakat a modern termelési technika állít elő, azon a puszta föntartási költségen túl, amely a tőke és munka nélkülözhetetlen készletéhez szükséges. Nézetünk szerint az improduktiv fölösleg a járadék.

Már most, ha a föld mennyisége teljesen korlátozott volna és teljes monopóliumot képezne, ez a földjáradékról szóló nézet alapjában véve helyes lenne. Valamely sziget kizárólagos és egyetlen tulajdonosa képes lenne a földjáradék alakjában nemcsak a mezőgazdaságnak, hanem minden iparágnak a termékét megszerezni, a puszta munkaképességhez szükséges munkabéreken és a tőke s a képesség egyéb minimális költségein felül. Föltételeket diktálhatna egyéb termelési tényezők birtokosainak, minthogy mindegyiktől megtagadhatná a föld használatát, amely nélkül munkájuk, tőkéjük, vagy képességük hiábavaló volna. Voltak és még manapság is vannak olyan földesurak, akik némely helységben még ma is csaknem érintetlenül élveznek ilyen hatalmat. Az a földesúr, akinek egész faluja van és a kié a faluhoz tartozó környék is, falvának a lakóira olyan föltételeket erőltethet, amelyek szerint kénytelenek dolgozni és élni, megállapíthatja a munkabéreket és a lakásbéreket, a foglalkozásokat, szórakozásaikat, a lakosság vallását és politikai nézeteit. Ha valaki ellentmond neki, szabadságában áll szülőföldjét elhagynia és munkát és otthont találnia másutt, ha tud. Némely angol város nagy telektulajdonosainak hasonló hatalma van sok lakója fölött. Ha az egész város, vagy valamely lakásra, vagy kereskedelmi czélokra különösen alkalmas városrész egész területe az övé, kiuzsorázhatja a boltost, az orvost, vagy a munkást, akiknek kereskedése, gyakorlata, vagy alkalmazása megköveteli, hogy abban a városban, vagy városrészben lakjanak. A legszemlélhetőbb példát erre az a boltos nyujtja, aki a környékbeli vevőkből él. A földesúr a bolthelyiség bérleti szerződésének megújításakor egész világosan oly magasra emelheti a bérét, hogy elveheti tőle egészben vagy nagyrészben azt a nyereséget, amelyet bérlője ügyességével és szorgalmával, vagy a lakosság növekvő száma és a szomszédos népesség emelkedő szükségletei folytán keres.

De bár a földmonopóliumnak léteznek ilyen szélső esetei, azok mégis csak a kivételt képezik és nem a szabályt. A földesúri hatalom ritkán nem minősül. Ritka eset, hogy a valamely czélra alkalmas föld kinálata teljesen korlátozott lenne és különben is az egész hozzáférhető mennyiség rendszerint nem egyetlen emberé. Ámbár a devonshirei herczegé lehet egész Eastbourne fürdőhely, mégsem emelheti telkei bérét egy bizonyos magasságon felül, mert ha ezt tenné, sok lakója határozná el, hogy Bournemouth fürdőhelyen, vagy másutt telepszik meg és őket követnék a kereskedők és iparosok. A személyek, az árúk és a tüzelőanyag szállításának olcsóbbodásával az iparos kevésbbé van egy bizonyos helyhez kötve, mint annakelőtte és a mozgékonyság nagyobb lehetősége képessé teszi őt arra, hogy gyárának földet találjon. Maga az a tény, hogy kevés számú ember tulajdonában vannak valamely város legjobb telkei, még nem biztosítja részükre a monopólium hatalmát. A legtöbb olyan ember, aki üzlethelyiséget, vagy lakóházat keres, nincs egy bizonyos területhez kötve, hanem különböző telektulajdonosok üres telkei, vagy házai között választhat. Annak daczára, hogy London még mindig rohamosan nő és egész területe magántulajdonban van, ez a két tény mégsem akadályozhatta meg sok szomszédos lakótelep lakásbéreinek a közelmultban végbement nagy esését. Valamely nyomdatulajdonos czég, amely vidéken kiván nyomdaműhelyt felállítani, a mezőgazdasági czélra alkalmas föld áránál csekély összeggel magasabban vásárolhat, vagy bérelhet telket. Ezt azért teheti meg, mert minden olyan földtulajdonos, aki ily föltételek mellett visszautasítaná a nyomdász ajánlatát, jól tudná, hogy a czég máshova fordulhat és találhat alkalmas telket. Az a tény tehát, hogy egy város vagy ország egész földterületét aránylag kevés egyén birja tulajdonul, nem teszi őket képessé arra, hogy a földjáradékot annyira emeljék, hogy az az egész ipari fölösleget föleméssze.

A földjáradék léte és összege nem a föld egyedárúsági helyzetétől, hanem ritkaságától függ. Mindenfajta üzemhez lényeges kellék valamekkora földterület. A bérlő, a bányatársaság, a sörfőzde, a szövőgyár, az árúház, a füszeres, az ügyvéd kénytelen valamekkora földterület használatát megvásárolni. Igy a földbér minden üzemben ott szerepel mint kiadás. Mindenkinek szüksége van továbbá egy darabka földre lakása czéljára, és így kénytelen jövedelme egy részét lakásbérre elfizetni. Már most világosan meg kell értenünk, hogy amit ezekben az esetekben megvásárolnak és megfizetnek a föld bére alakjában az nem egyéb, mint a földnek egy bizonyos faja vagy használata. Amire szükségük van, az vagy megművelhető föld, legelő, kereskedelmi kertészetre alkalmas föld, külvárosi telek, vagy lakóház, bolt, árúház, vagy iroda czéljára szükséges telek a város belsejében. Már most, bár minden fajtájú üzemnek szüksége van valamekkora földterületre, egészen világos, hogy a föld egyik üzemben sokkal jelentékenyebb szerepet játszik mint a másikban. A mezőgazdaságban és a bányászatban döntő jelentőségű tényező: a szabadfoglalkozásokban és a nagykereskedői-, vagy pénzüzem némely ágaiban aránylag csekélyebb a szerepe. Már most azok az üzemek, amelyeknek nagyon kevés földre van szükségük és amelyekre nézve nem elsőrangú jelentőségű kérdés, hogy hol fekszik éppen az a telek, szemmelláthatólag kedvező föltételek mellett vásárolhatják meg a föld használatát. Mert föld iránt való keresletük csekély és a czéljaikra alkalmas telkekben való kinálat nagy. Erős hadállásból köthetik tehát meg a földtulajdonossal szerződésüket, mert kényszeríthetik őket arra, hogy versenyezzenek egymással és ezáltal a bérösszegét lenyomják. A másik oldalon, azok az üzemek, amelyeknek sok földre van szükségük, vagy amelyek egy különleges minőségű és fekvésű földterületet követelnek, drágán kénytelenek érte megfizetni, mert a szükségletüket képező földnem után való keresletük nagy a hozzáférhető kinálathoz arányítva. Irországban a földbíróságok ideje előtt a farmok bérei türhetetlen magasságig emelkedtek, mert az ország növekvő népessége kénytelen volt születési helye szomszédságában megélhetést keresni és az eléggé termékeny föld meghatározott mennyiségéért egymás ellen versenyezni. A bányatársaságoknak rendszerint alkut kell kötniök a szenet vagy vasat tartalmazó igen korlátozott kinálatú föld tulajdonosával, vagy csekély számú egymással versenyző tulajdonossal, mert eredményes működésükhöz nagy területre van szükségük. Már láttuk, hogy miért képes a gyáros, nem lévén egy meghatározott ponthoz kötve, új gyára czéljaira olcsó telket találni, míg a helységbeli boltost szerződése megújításakor minden esetben kiuzsorázhatják.

Az egyes különböző esetekben a különbség a föld ritkaságának nyomásából ered. Az a tény, hogy a föld mennyisége Angliában korlátozva van és az a további tény, hogy minden egyes város központjától alkalmas távolságra fekvő földterület mennyisége még inkább korlátozva van, megfosztja a földesurakat attól a hatalomtól, hogy annyit kérjenek a föld használatáért a legtöbb czélra, amennyit tetszik. Ámbár bizonyos helyeken bizonyos czélra szolgáló föld ritkaságából előálló nyomás (pl. a Bond Street-en üzletek czéljára, a cityben pénzintézetek helyiségei czéljára, némely város vagy falu határában kertek czéljára) a földesúrnak óriási gazdasági hatalmat nyujthat, mégis a legtöbb üzleti czélra vagy lakások czéljaira egész elfogadható áron lehet telket találni, minthogy az alkalmas föld valóságos kínálata, bár korlátozott, aránylag mégis nagy a kereslethez képest. Az a tény, hogy valamely rendkivül nagy nyereségre dolgozó biztosító-társaságnak új fióküzlete részére telekre van szüksége, nem teszi a telektulajdonost képessé arra, hogy magasabb árat követeljen, mint amekkorát egy közönséges boltostól vagy más üzletembertől követelhetne ugyanazért a telekért. Mert ha mi különös előny sem fűződik az illető telekhez, a biztosítótársaság nagy mennyiségű egymással versenyző földterület kinálatából választhat és csak a napi vásári árat kell megfizetnie.

A föld használatának bérét tehát közvetlenül nem a föld használhatósága, hanem ritkasága szabja meg és ez a ritkaság a hely és a czél különbözősége szerint tér el egymástól. Lehet egy bizonyos földterület nagyon használható és még sem nyujt járadékot. Ilyen az eset egy ujonnan felfedezett földterületnél, amely bővében van a termékeny és hozzáférhető földnek, de csekély a népessége. Ily helyütt csak kérni kell jó földet vagy holdankint valami egészen csekély összeget fizetni. Természetes tevékenysége nem teszi képessé a tulajdonosra nézve, hogy névleges árnál vagy bérnél többhöz juthasson, mindaddig, amíg bőven van még olyan föld, amely nem áll művelés alatt. Csak akkor, amidőn a mezőgazdasággal foglalkozó népesség a kövér földön már sűrűn kezd élni, úgy hogy a földnek ez a fajtája már nem marad üresen, nyújt a föld jó árat vagy járadékot. Ha egy termékeny völgyben, mely több ember tulajdona volt, húsz farmer részére volt hely és mindegyikük előnyös helyet birhatott, ha csak 19 telepes volna, a bér éppen csak névleges lenne, mert a földkinálat felülmúlná a keresletet és azáltal, hogy mindegyik telepes versenyre hivhatná a tulajdonosokat egymással, lenyomhatná a bért. De mihelyt 21 olyan telepes lenne, aki farmot keres, mindnyájuk bérleti összege holdankint tekintélyes összegre emelkednék. Amíg 19 telepes volt, bővében volt a föld, de kevés volt a munka; 21 telepes mellett bővében van a munka és ritka a föld. A föld ritkaságának a megjelenésével érkezik meg a föld jó ára, vagy bére. Ha növekszik a ritkaság, fölmegy az eladó vagy bérbeadó föld ára. A termékenység, a természet hozzájárulása a mezőgazdaság produktiv tevékenységéhez ugyanaz marad, a bér emelkedése teljesen az intenzivebb ritkaság következménye, azaz annak a ténynek a következménye, hogy a több egyénnek van a föld használatára szüksége.

Már most, legalább czivilizált országokban, a földet többféle czélra lehet használni. Még mint mezőgazdasági czélra szolgáló földet használhatjuk legelőnek vagy szántóföldnek vagy talán gyümölcstermesztésre. Ha városhoz fekszik közel, más használata is lehetséges, például kerti czélra, vagy külvárosi háztelkek czéljára. Ha tehát a földnek e különféle használatát abban a sorrendben vesszük szemügyre, amint azt itt megemlítettük, legelő, szántóföld, gyümölcsös, kert, külvárosi telek, világos, hogy ez a sorrend egy emelkedő bérlépcsőt mutat. Egy hektárnyi olyan föld, amely mindezekre a czélokra használható, általában a legalacsonyabb bért mint legelő hozná be, a legmagasabbat, mint külvárosi telek; a többi czélokra fordított használata ekkép szélső bérösszeg között különböző béreket hozna. Már most miért legalacsonyabb hektáronként a legelő bére és miért a legmagasabb a telek bére? Nem azért, mert a ház vagy kert czéljára szolgáló föld használata a maga belső értékét tekintve magasabb, mint az állattenyésztésre szolgáló használata. A béreknek ez a változó fokozata nem a használhatóság alapján határozódik, hanem a ritkaság változó fokozata szerint, amelyet jelentenek és kifejeznek. Egy hektárnyi külvárosi telek azért nyújt magas bért, mert a város mellett megszerezhető hektárak száma szigorúan korlátozva van és a külvárosi népesség növekszik. Itt tehát a kinálatban van a ritkaság.

Egy hold legelő csak kis járadékot hoz, mert rendszerint elegendő mennyiségben áll rendelkezésre föld erre a czélra. Ha valamilyen módszerrel mérsékelni tudjuk a környékbeli föld ritkaságát, olyformán, hogy olcsó és gyors forgalmat létesítünk, mely nem túlnagy távolságban nagy mennyiségét nyitja meg az épp oly jó, lakásra alkalmas területnek, a közeli környékbeli fekvőségek értéke hanyatlani fog. Tiltsuk meg külföldi szarvasmarha behozatalát és az angol legelőföldek járadéka egyszerre emelkedni fog, annálfogva, hogy ritkasági értékhez jutottak. Igy tehát, bár a föld által nyujtott haszon, vagy szolgáltatás az, amit a járadékkal megvásárlunk, mégis a különböző fajta föld ritkasága az, ami megszabja a járadék magasságát.

A szaporodó népesség fokozódó szükségletei valamely országban ilyenformán a föld különböző hasznainak különböző árait és járadékait teszik lehetővé, tekintetbe véve persze a készleteknek mindezen különböző szükségletek kielégítéséhez mért arányát. Ilyenformán, ha a földet a maga egészében vesszük, egy átlag-hold legelő mondjuk 10 shillinget hoz, egy hold búzaföld 20 shillinget, egy hold komlóföld 30 shillinget, míg agyagföld, veteményes kertek, környékbeli telkek rendszerint átlag-holdanként magasabb árakon fognak kelni. Ezek az árak úgy tekinthetők, mint különböző czélokra szolgáló telkek használatáért fizetett piaczi árak. Persze ezeknek a piaczi áraknak változatos tömegével találkozunk az ország különböző részeiben. Igy például minden környéknek meglesz a maga kialakult ára, amelyen jó, építésre alkalmas telket az illető időpontban vásárolni lehet.

Ezek a helyi, vagy más természetü különbségek mindannyian a ritkaság különböző fokának kérdései, azon nyomás szerint, melyet a népességnek a rendelkezésre álló földdel szemben mutatkozó szükséglete gyakorol. Általában minthogy a föld valamely határozott használhatóságának, veteményes kert, vagy építés czéljaira való alkalmasságának árát ilyen tényezők szabják meg, a tényleg birtokba vehető föld különböző holdjai természetszerüleg magasabb vagy alacsonyabb járadékot hajtanak azon összeg magasságához képest, amelyet használhatóságuk képvisel.

Ha pl. a ritkaság 20 shillingnyi értéket ad holdanként a közönséges búzaföldnek, akkor az a búzaföld, mely a közönségesnél jobb, természetesen aránylagosan magasabb járadékot hajt, rosszabb búzaföld aránylagosan alacsonyabbat. És ugyanez lesz az eset minden más rendeltetésü föld járadékánál is. Amit a járadék megvásárol és megfizet, az nem más, mint a földnek ugyanolyfokú használhatósága; akár búzatermő, gyümölcstermő földről, avagy fekvőségről legyen is szó. Ha az egyik hold ezen használhatóságnak nagyobb összegét adja, mint egy másik, akkor természetesen annak járadéka is magasabb lesz, épp úgy, mint ahogy az ügyes munkás darabbérből eredő hetibérei magasabbak az ügyetlenénél.

A közgazdaságtan sok megtévesztést tett lehetővé azáltal, hogy «járadéktörvénnyé» próbálta emelni azon magától értetődő tényeket, hogy a termékenyebb hold föld magasabb járadékot hoz, mint a kevésbbé termékeny és hogy ha a legkevésbbé termelőképes hold semmiféle vagy csak névleges járadékot hoz, akkor az a hold, amely 10 vagy 20 százalékkal termelőképesebb, ennek a magasabb termelékenységnek egészét járadékban fogja kifejezésre juttatni.

A tény az, hogy egyáltalán nincs járadéktörvény, hanem csupán bizonyos számtani igazságnak alkalmazása a földárakra, mely igazságok aztán minden tárgy elárusításánál egyaránt érvényben vannak. Azért vásárolunk használati tárgyakat, mert valami hasznosat tartalmaznak, olyasvalamit, amire szükségünk van és minél többet tartalmaznak abból, aminek a kedvéért vásároljuk őket, annál többet fizetünk értük. Ha egy hold búzaföld kétszer oly alkalmas a búzatermelésre, mint egy másik, kétszer annyit fogunk érte fizetni; ha tizszer oly jó, tizszer annyit. 4)

A búzaföldnél, az amit vásárolunk, nem más, mint a földnek az a tulajdonsága, hogy bizonyos mennyiségü búza létrehozására képes, amely értékben meghaladja a termelés költségeit. Ha ez a «többlet» csupán névleges érték, akkor az ár vagy járadék, mely nekünk jut, szintén csak névleges lesz: ha a fölösleg nagy, a járadék is ennek megfelelőleg nagy lesz. Ha pedig a föld művelésére szükséges munka és tőke «önköltségen» szerezhető meg, akkor a föld használatának ára, a járadék egyforma nagy lesz az egész többlettel.

Egyszerüen kifejezve annyit jelent ez, hogy ahol munka és tőke nagy mennyiségben van, a föld pedig kevés, a termék egésze, amely ezen utóbbi tényezők együttműködése után jár, a földesúr kezébe kerül. Más szóval a járadék, azaz a föld ritkasági ára csak következménye annak, amit «a természet takarékosságának» neveztek, vagyis annak a ténynek, hogy sok helyen és sok ipari czél számára csak korlátozott mértékben van termékeny és megfelelő földmennyiség.

Az «improduktiv fölösleg» jelentékeny része járadék formájában a földbirtokoshoz kerül, – éppen ennek a ritkaságnak eredményeként. De az a hit, hogy a fölösleg ezen eleme mindig és mindenütt jelentkezik, mivel a természet abszolút határt szab a föld mennyiségének, nem indokolható.

A földhasználat készlete nem szabható meg. Az a puszta tény, hogy a földfelülethez semmit sem lehet hozzá tenni és hogy a tengertől nem lehet jelentékeny mennyiségü szárazföldet elvonni, nem jelent semmit. Mert ami bennünket érdekel, az azon használható földek mennyisége, melyek gazdasági czélokra fordíthatók. Az erre a czélra szolgáló földkészlet pedig korántsem megszabott. Igy például Anglia, földkészlete tekintetében nincsen csupán saját kisszámú holdjaira utalva. Ipari élete és tápláléka czéljaira az egész világra számíthat. A világ pedig – legalább is termékeny földterületek tekintetében – mindinkább terjeszkedik. Minden új vasút Nyugat-Kanadában, minden csatornázási tökéletesítés Egyiptomban vagy Ausztráliában, új földterületeket jelent Nagybritannia és az egész világ gazdasági készlete szempontjából. Ezenfelül a földmívelés technikájában meghonosított minden javítás, amint az mind nagyobb mértékben tért hódít az egész czivilizált világban, bár mitsem ad a művelhető földek területéhez, lényegesen növeli a termelőerő mennyiségét, ami épp annyit jelent, mint a föld mennyiségének szaporítása. A modern természettudomány a földmívelésre való alkalmazásában világosan mutatja, mily óriási módon lehet a föld termelőképességét növelni, a munka egyidejü aránylagos fokozása nélkül. Ez pedig egyenlő értékü új, termékeny földterületek megnyitásával. A föld belső értékeit tekintve, a bányák felfedezésének és kiaknázásának tökéletesített módszerei, melyek lehetővé teszik szénnek és fémeknek szerzését és napvilágra juttatását, rendkivüli módon szaporítják a rendelkezésünkre álló készleteket. Ha pedig a földnek termékenységétől és kincseitől felszinének építés és más foglalkozások útján történő hasznosítása felé fordulunk, nem kell azt hinnünk, hogy az az értékemelkedés, mely a fokozódó telekértékemelkedésben jut kifejezésre, határtalan és szükségszerü. Az olcsóbb, gyorsabb és kényelmesebb forgalmi viszonyok óriási módon növelik az ily czélokra hasznosítható föld mennyiségét és így csökkentik ritkasági értékét. Az a hatás, melyet az olcsó villamos vasuti és motorszolgálat hivatva van a városi telekárak olcsóbbá tétele tekintetében létrehozni, igen jelentékeny.

Ha a népesség szaporodása lépést tartana ezekkel a tökéletesítésekkel, avagy ha a népesség, bár lassúbb tempóban szaporodva, az életformákat fejlesztené, a fogyasztást növelné és így nagyobb követelményeket támasztana a földdel szemben, nagyobbmérvü táplálék, lakás- és egyéb anyagi szükségleteinek fokozódása által, a föld ritkasága kétségtelenül arra képesítené a földbirtokosokat, hogy a járadékban a fölöslegnek egy nagyobb arányát biztosítsák maguknak. Eddig azonban, legalább is a czivilizált világban éppen az ellenkező tendenczia érvényesül: elenyészően csekély népességszaporulat, karöltve a rendelkezésre álló föld fokozódó mennyiségével. Nagybritanniában, jóllehet a városi élet fejlődése a környékbeli fekvőségeknek nagy értékemelkedéséhez vezetett, a földnek a vagyonfölöslegben való teljes részesedése mondhatni fokozatosan csökkent az utolsó évszázad folyamán; persze nem abszolut módon, csak viszonylag. Ámbár pontos számbeli megállapítások lehetetlenek, nagy mértékben valószinü, hogy Nagybritannia nemzeti jövedelme jelentékenyen nagyobb arányokban növekedett, mint a járadékok összessége.

Ha a föld ritkasága járadékot létesít, valamely másik termelési tényező ritkasága: a tőkéé, a munkáé, vagy valamely jártasságé, hasonló eredménnyel jár. Csak egy különbség van. Tekintve, hogy a földbirtokos semmiféle olyan áldozatot nem hoz, amely ellenszolgáltatást igényelne, a járadék egésze ritkasági érték. Azonban, mint láttuk, a munka, az üzleti képesség és a tőke oly befektetések, melyek a terméktől elvárják fentartásuk és növekvésük költségeinek megtérítését is. Csak az, amit mindezeken felül szerez, felel meg a járadéknak. Ámde, ha ezen többi tényező bármelyik tulajdonosa abba a helyzetbe juthatna, amelyet a földbirtokosok foglalnak el, amikor járadékot húznak, vagyis, ha ezek is képesek arra, hogy tényezőjüket ritkává tegyék, hasonló fölöslegre tehetnek szert.

Annálfogva, hogy a tőkések rendszerint versenyeznek egymással, gyakori az a föltevés, hogy az a kamat, melyet ők nyernek, nem tartalmazhat fölösleget, vagy ritkasági értéket. Közismertek azok a leírások, melyek arról szólnak, miképp folynak a megtakarítások a beruházások különböző csatornáin keresztül az ipari szervezetbe és hogy töltik meg szabad áramlásuknál fogva az összes utakat a tőke felhasználásának lehetőségével, olyannyira, hogy végül minden kamat egy bizonyos alacsony átlagra kényszerül, melynek minimuma éppen elegendő arra, hogy a megtakarításokat eszközlő közönséget a megtakarítás tényére rábirják. Ezekben a leirásokban azonban két olyan feltevés van, mely számos tőkefelhasználási lehetőség szempontjából hibás. Az első feltevés az, hogy minden tőke szabadon folyhatik minden vállalatba, keresve a legbusásabb beruházást. A másik az, hogy az ipar egyetlen ágában sem válhatik a tőke oly ritkává, mint válhatik a föld és munka. Az első feltevés hibás voltát minden üzletember megerősítheti. A nagy mértékben jövedelmező iparágak minden országban körülsánczolhatók kivülről jövő benyomulók ellen, úgy hogy csak az itt alkalmazott kedvezményes tőke érheti el magas osztalékait. Ha ilyen üzletek czéljaira, vagy pedig azok kiterjesztése érdekében több tőke szükséges, csak már benlévő részvényesek vagy más előnyben részesített személyek képesek az invesztálás alkalmával élni: ha pedig a nagyközönségtől kell a tőkét beszerezni, azt a piaczi áron veszik, kölcsönzik és azok, akik a kölcsönt adják, nem osztoznak a társaság nagy jövedelmeiben. Jól elhelyezkedett tőkések nem bocsátanak külső embereket a tűzhöz, vagyis nem részeltetik őket abban a magas nyereségben, melyet tőkéjük «megkeresni» segíthetne nekik.

A modern gazdasági élet minden fejlődött ágában vannak egyes üzemek, amelyek tőkéjüknek magas jutalmát nyerik el: néha egyesülés útján vagy üzleti szervezkedés által egész iparágak is ilyen helyzetbe juthatnak. A közönséges tőkebefektető vagy nem képes megtakarított pénzét ily iparágakba fektetni, vagy már meglevő részvényeket kell oly feltételek mellett vásárolnia, amelyek csak minimális nyereséget nyujtanak számára, bár az eladó a jövendő anticzipált nagy nyereségeit is betudja az árba. A nagy gyárakban, a hasznothajtó bányavidékeken, egyes szárazföldi vagy tengeri szállítási üzleti ágakban, a félig közszolgálatnak tekinthető üzemekben, némely szétosztó ipari- vagy kereskedelmi üzletágban, a banküzletben, a biztosítási- és pénzüzletben jól elhelyezett tőkék nagy tömegei találhatók, amelyek eredeti, vagy mostani tulajdonosaiknak a szabad versenybeli kamatlábnál sokkal magasabb kamatot hoznak. Későbbi vizsgálataink meg fognak ismertetni bennünket azon előnyök természetével, amelyeket az ily tőkék élveznek. E helyütt elegendő, ha arról a fontos tényről megemlékezünk, hogy léteznek. A tőke minden tulajdonosa között nincs meg a versenynek az a tökéletes szabadsága, amely minden kamatot lehozna egy közös minimum szinvonalára. Nagy tömegü tőkék emelkedtek fel a kamatláb különböző magasabb vonalaiig. Még azt sem állíthatjuk e magasabb jövedelmekről, hogy szerencsés viszonyok vagy ipari fellendülések idejében találhatók csak fel. Noha minden osztalék hullámzásnak van alávetve, ezek az erős, védett üzemek kevésbbé szenvednek ily hullámzástól, mint a többiek és normális, átlagos jövedelmük hosszú időn át bizonyítja azt, hogy megvan az a hatalmuk, hogy «fölösleget» jövedelmezzenek.

A modern üzleti világ egyszerü tényei azt mutatják, hogy a tőke éppúgy képes az improduktiv feleslegből részt nyerni, mint a föld. Ugyanazon az úton is nyeri el, azaz a ritkaság által. Ámde míg a föld természetes ritkaság útján jut fölösleghez, addig a tőke ezt úgy éri el, hogy ritkává teszi magát, azaz mesterségesen visszatartja a szabad tőke beözönlését a gazdasági élet bizonyos csatornáiba. Ezek a visszatartó, korlátozó intézkedések, akár a nyersanyagok vagy természeti erő, vagy fekvés előnyeinek a biztosításában állanak, akár vámvédelemben, vagy állami segélyezésben, akár üzleti megegyezésben, vagy egyesülésben (pl. kartellek vagy trösztök) nyilatkoznak, mind akadályát jelentik a tőke valamely üzembe szabadon való belépésének, mely üzem így a korlátolt kinálatért ritkasági kamatlábat biztosíthat. Gondolja-e valaki például, hogy ha bármely társulat nyithatna Angliában olyan banküzletet, mely valóban egyenlő föltételek mellett versenyezhetne a már meglevő bankokkal, a befizetett tőke jövedelme ebben az üzletágban ugyanannyi volna, mint ma? Ha a tőkét kedvező helyzetbe hozzuk, úgy, hogy a szabad versenytől el legyen zárva, a fölösleget épp úgy táplálja és felnöveszti, mint a föld. Az a tény, hogy az egész járadék «improduktiv fölösleg», míg a kamatnak egyrésze megszolgált jövedelmet képez, ne térítsen el bennünket annak a fölismerésétől, hogy a fölösleg e két faja azonos. Mindkettejük meg nem szolgált jövedelmet jelent, amely csak azért áll elő, mert a föld természetesen létrejövő, vagy a tőke mesterségesen előidézett ritkasága e ritka tényezők tulajdonosát abba a helyzetbe juttatja, hogy azt az egész termék-fölösleget magának tartsa meg, amely nagyobb számmal található (tehát nem ritka) tényezők puszta, termelési költségeinek levonása után megmarad.

Ha a «járadék» kifejezést alkalmazzuk a termelési tényezők ritkasága fejében történő fizetések minden alakjára, akkor ez a kamat-fölösleg szintén járadékot képez. De ugyanez az a jutalom is, amelyet néha az üzleti ügyesség, vagy a munka a maga képességeihez mért munkabéren felül magának biztosítani tud. Nem ismeretlenek az olyan esetek, midőn egyes munkáscsoportok a ritkaság előnyét élvezik a termelés többi tényezőjéhez képest és ezáltal képessé válnak a munka napi keresletét felülmuló munkabér-járadék elérésére. Ily esetek új országokban fordulnak elő, ahol bővében a termékeny szüz talaj és ahova a tőke könnyebben özönlik, mint a munkáskéz. Jól szervezett iparágakban a szakszervezetek némelykor képesek voltak egy időre ilyen ritkasági béreket elérni olyan városokban, amelyekben a tőke bővében volt. Ám ezeket az eseteket kivételeseknek kell tekintenünk, mihelyt a munkapiacz viszonyainak teljesebb elemzése áll előttünk. Csak az emberi termelő erő magasabb alakjai, amelyeket az «ügyesség» elnevezéssel jelöltünk meg, képesek rendes körülmények között ily ritkasági fizetéseket elérni. A földjáradékhoz és a tőkejáradékhoz hozzákapcsolhatjuk még ezt az «üzleti ügyesség járadékát» is. Már most sokan, akik megengedik, hogy a földjáradék meg nem szolgált jövedelmet képez és akik elismerik, hogy a tőke gyakran túlmagas osztalékban részesül, hajlandók azon a nézeten fennakadni, hogy az üzleti ügyesség jutalmának bármely része is helyesen volna ez alá a megjelölés alá vonható. Ez részben annak a ténynek a következménye, hogy míg a földbirtokos és a tőkés földje és tőkéje hozadékából tétlenül élhet, a legügyesebb ember is gyakran állandóan fárad személyesen és fogyasztja termelő erejét. Nemcsak az róla az általános hiedelem, hogy rosszul van fizetve, hanem az is, hogy káros üzleti politika a fizetésének a szűkre szabása. A feltalálók, szervezők, felügyelők, tisztviselők, ügyvédek, orvosok, művészek, mindenfajta tanult gépkezelők és szerelők személyes képességét és ügyességét oly fizetésben kell részesíteni, hogy legjobb munkaképességük kifejtésére ösztönözzük őket, mert mennél magasabbrendű a használhatóságuk minősége, annál nagyobb kár, ha elmulasztjuk azt legjobb alakjában értékesíteni. Minthogy az ilyen munka természete, amely lényegében értelmiségi, erkölcsi és művészi elemekből áll, kizárja azt, hogy reá azt a szokásos darab- és időmértéket alkalmazzuk, amely a legtöbb kézimunkás fizetésének megállapításánál szerepet játszik, mindenki úgy érzi, hogy bő jutalomban tanácsos a képességét és ügyességét részesíteni, ha helyesen kivánunk eljárni. Ahol az üzleti ügyesség olcsó megvásárlására tettek kisérletet, mint ahogy az néha a szövetkezeti mozgalomban, vagy a városi igazgatás terén előfordult, ezt a közgazdasági leczkét borzasztó következmények árán kellett megtanulniuk.

Ám annak a nehézségnek, mely azon fizetés magassága megállapításánál felmerül, mely a gazdasági képességek és ügyesség különböző fajainak az ösztönzésére és megtartására elégséges, nem szabad bennünket arra a következtetésre vezetnie, hogy az ügyesség minden pénzt megér, amit csak el tud érni, abban az értelemben, hogy nem működnék olyan jól, ha alacsonyabb fizetésben részesülne. Jelenleg Angliában az elismert elsőrangú orvosok között a nehéz műtét díját kb. 100 font sterlingre tehetjük. Egy privát beteg nem kaphatja ezt meg olcsóbban és ha van rá pénze, megéri neki, hogy e díjat meg is fizesse. Egy bizonyos értelemben tehát úgy látszik, hogy ez az a dijazás, amely a tudás és ügyesség e fajának előhivására nélkülözhetetlen. Ám nagyon könnyen meglehet, hogy Németországban ugyanaz a műtét ugyanazzal a tudással és ügyességgel végezve csak 40 fontba kerül, Svájczban pedig csak 20 fontba. Miért ennyivel olcsóbb ez más országban? Két okból. Először, mert a magasabb- és a szakoktatás szélesebbkörü lehetősége Németországban és Svájczban a természetes tehetségeket nagyobb arányban hozza felszinre. Ezen az úton az elsőrangú sebészi tehetségek kinálata növekednék. A másik oldalon azoknak a gazdag családoknak a számaránya, amelyek 100 fontot fizethetnének, kisebb Németországban és Svájczban, úgy hogy a műtétek után való tényleges kereslet ilyen árban kisebb volna, mint Angliában. Igy a nagyobb kinálat és a kisebb kereslet mellett ennek a díjnak esnie kell. Amíg tehát Angliában 100 fontot kell jelenleg ezért a műtétért fizetnem, a szélesebb körre terjedő és jobb közoktatás több elsőrendü sebészt vetne felszinre és ugyanezt az ügyességet mondjuk 20 fontért vásárolhatnám meg. Bár tehát első pillanatra úgy látszhatik, mintha 100 font volna az a dijazás, amely feltétlenül szükséges és méltányos is a természetes ügyesség valamely neméért, mégis nyilvánvaló, hogy ebből 80 font egyszerüen ritkasági járadék, amely a ritkaság fokának megfelelően emelkedik, vagy esik.

Vagy vegyük például valamely nagy angol város magasabbrangú tisztviselőit. Helytelen politikának szokták azt tartani, hogy az ily egyének 1000–1500 font sterlingnél (24,000–36,000 K-nál) alacsonyabb javadalmazásban részesüljenek képességeikért. Ámde Németországban, vagy Francziaországban legalább is épp oly megfelelő egyének mintegy félannyi fizetést húznak az ily állásokban. Ennek a jelenségnek a magyarázata kézenfekvő: egyfelől a tanulási alkalmak nagyobb egyenlősége, másfelől kevesebb alkalom arra, hogy megfelelő képességü emberek más olyan pályákra lépjenek, amelyeken nagy jövedelem-fölöslegeket gyakran lehet szerezni; ez a két körülmény e közhivatali állásokra nagyobb számban viszi oda a kellő képesítésü pályázókat. Fel szokták néha hozni azt az érvet is, hogy szükség van néhány magas fizetésü állásra csalétekül, hogy így a köz- vagy magánhivatalnoki pályákra, melyeken annyi az üres állás, a megfelelő képességü egyének kellő mennyiségben való jelentkezése biztosítva legyen. De akár hivatali fizetésekről, akár üzleti haszonról, akár szabad foglalkozások díjazásáról beszélünk, ez a szerencsejátékszerü csalogatása a munkaerőnek igen helytelen gazdálkodás. A küzdő orvosok és mérnökök alacsony, sőt gyakran éhbérszerü díjai gazdaságilag semmiképpen sem védik meg annak a nézetnek a helyességét, hogy e pályák élén néhány, igen kis számú egyén rendkivül nagy jövedelemmel rendelkezik. Semmiképp sem igazolható, hogy bármekkora is a jövedelmük a jelen viszonyok között, ez a jövedelem személyes szolgálatuk igazságos és állandó mértéke szerint alakult. Sőt valóban teljesen nyilvánvaló, hogy a mint a kedvező helyzetben levő vagy vámvédelemben részesülő tőkések bizonyos csoportjai igen nagy kamatjövedelmet élvezhetnek, úgy a szabad foglalkozású hivatalnok és üzleti pályán levő egyes ügyes emberek vagy csoportok túlmagas fizetést, díjazást, vagy hasznot húzhatnak. Ezek a fizetések ugyanolyan természetüek, mint a földjáradék; mind nem egyebek, mint a termelés egy olyan tényezője részére folyósított ritkasági fizetések, amely tényező természettől fogva, vagy mesterséges módon nem nyujtja a kellő kinálatot.

Ily magyarázat mellett világos, hogy a termékek azon fölöslege, mely a fejlődési költségek alakjában nem oszlik meg, a különböző termelési tényezők tulajdonosai között oszlik szét e tulajdonosok nyomása arányában. A termelés rendszerének különböző részeiben aztán mindig más csatornába folyik az improduktiv fölösleg. Egyik országban és egyik iparágban a föld a leghatalmasabb és legkeresettebb és a fölösleg legnagyobb része a földbérben megy el; a másik országban és másik iparágban a tőke és a személyes képesség és ügyesség kevés és a föld van aránylag bővében és így itt a kamat s a fizetés és haszon alakjában fizetik el a legtöbb fölösleget.

A fölösleg megoszlásáról szóló ez általános következtetésünket a józan ész és a köztudat is megerősíti minden olyan országban, amelyben a nemzeti vagyon növekvőben van. Annak a megfigyelésnek például, hogy olyan országban, mint amilyen Nagybritannia, a földesurak azok a főörökösök, akik a földjáradék alakjában minden vagyonfölösleget a magukévá tesznek, ellentmond a tények egyszerü tanusága. Még a «gazdasági járadék» legtágabb értelmezése mellett sem becsülhetjük e jövedelem-fölösleget a nemzeti jövedelem kb. 15 százalékánál többre, a valóságot jobban megközelítő számítás szerint pedig csak 10 százalékot szabad felvennünk. Kétségtelen, hogy igen sok vagyonos család él fényüzésben és semmittevés közt más jövedelemből, mint amit a földjáradék nyujt. Sőt valóban nagy okunk van azt hinni, hogy a brit nemzeti jövedelemnek az a része, mely osztalékokból és üzleti haszonból ered, az elmult század folyamán sokkal gyorsabban növekedett, mint a földjáradék. És bár ez osztalékokból és haszonból sokat számíthatunk be, ha helyesen kivánunk eljárni, a modern ipari és kereskedelmi életben a növekvő tőke és szervező erő fentartási és fejlődési költségeire, nem lehet kérdéses, hogy e jövedelem nagyrésze meg nem szolgált, vagy «ritkasági» kereset, amely nem jár élvezői részéről mi megfelelő erőfeszítéssel, vagy áldozattal sem. Manap a legtöbb haladott ipari és kereskedelmi életnek örvendő országban a leggazdagabb emberek vagyonuk legfőbb részét nem a földből szerzik, hanem abból, hogy az ipar, a közlekedés, a pénzüzlet és a piaczok felett való uralkodás egyéb eszközeit a kezükben tartják.