A nagy Szakhalin-sziget a szibériai part mentén, a La Perouse-csatornától egészen az Amur-torkolatáig terjed. Az ázsiai szárazföldtől a negyven-nyolcvan mértföld széles Tatár-szoros választja el.
Odesszából évenként kétszer vagy háromszor egészen különös fajtájú orosz hajók szoktak Szakhalin nyugati partjához menni. A hajón egyetlen utas sem volt látható, csak egy sötét lobogó, amelyen néhány betű volt, lengett az árboc csúcsán. Ha valaki valahol, talán Kolombóban vagy Sanghájban fölszállhatott volna e titokzatos hajók valamelyikére, megdöbbentette volna a csörömpölő lánczörgés és a hajó belsejéből hallatszó folytonos zajkavarodás, amely mintha valami óriási méhkas zümmögése lett volna. Csakhogy itt nem voltak szabad lények a méhek, amelyek oda röpülhettek, ahová akartak, hanem kezükön és lábukon megbilincselt emberek, gyakran négyesével-ötösével egy hosszú lánchoz kovácsolva, emberek, akik vasketrecben laktak és fegyverrel a kezükben a legdurvább katonák vigyáztak rájuk.
Ezek a gőzösök a leggonoszabb bűnösöket, gyilkosokat, rablókat, gyujtogatókat és visszaeső gonosztevőket szállították Odesszából Szakhalinra. A kormányzóság Odesszában összegyüjtötte a száműzetésre elítélt gonosztevőket és Szakhalinra, az életfogytig tartó fogság és a katorga, azaz kényszermunka szigetére küldte őket. Ezeknek a megbilincselt, vasketrecbe zárt férfiaknak és nőknek a tengeri útja Dante «Poklá»-nak legborzalmasabb részleteire emlékeztetett. A vihar a tengeren, a trópusokon a hőség és az északi Csendes-óceánon a hidegség, a minden képzeletet fölülmúló piszok, a folytonos kínzás, amellyel ezekkel az emberekkel bántak, mindez sok száznak közülük halálát okozta; ez az eredmény nem is volt a kormány kívánsága ellenére, mert sok költségtől és kellemetlenségtől kímélte meg.
A hajók végre befutottak a Tatár-szorosba és Dué vagy Alexandrovszk igazgatósági székhelyek valamelyikénél kötöttek ki. Lebocsátották a csónakokat és a kimerült és beteg megbilincselt utasokat nyomorúságos cókmókjukkal partra szállították.
Ebben a szorosban a tenger rendszerint nyugtalan. Ha ilyenkor a hullámok ide-odadobták a csónakokat, akárhányszor megtörtént, hogy két összeláncolt rab a vízbe esett, de senkisem törte magát valami nagyon, hogy kihalássza őket. A hullámok átáztatták, sőt el is ragadták a mindenféle ronggyal teli batyúkat és csomagokat, a csizmát, dohányt és gyujtót. A partraszállás különösen nehéz és veszedelmes volt, mert a sziklák közelében a védetlen part mentén erős volt a hullámverés. Az orosz kormány ugyanis Szakhalinon való uralmának egész ideje alatt soha egyetlen kikötőt, de sőt védett partraszállóhelyet sem épített.
A szánalomra méltó utasokat szuronyheggyel zavarták ki a szárazföldre és szuronnyal vitték őket a három állami telep valamelyikének börtöngondnoksági irodájába. Ott belajstromozták őket, beosztották az egyes börtönökbe és kijelölték mindeniknek a maga külön kényszermunkáját, amelynek folyamán gyakran kocsihoz vagy talicskához láncolták őket. Szakhalin falvai mind egyforma típusúak voltak: börtönigazgatóság, templom, kaszárnya a katonák számára, néhány kis bolt és több börtönépület. Ezekben borzalom és rettegés volt az úr, ezreknek vágyódása, bánkódása és kínszenvedése töltötte be őket, ezreké, akiket kitéptek az emberi társadalom soraiból és akiknek valóban nem volt már emberi és polgári joguk.
E telepek kivételével az egész sziget csaknem vadon volt, azért mondom, hogy «csaknem», mert volt ott néhány bánya is, amely kitünő kokszszenet adott és amelyek tanulmányozása végett kerestem föl az elkárhozottak e szigetét. A bányák mellett, amelyeket kényszermunkával termeltek ki, nyomorúságos szállások voltak a fegyencek számára. A sziget különböző részében is élt kisebbszámú telepes, de ezekről később beszélek.
A nagyon elhanyagolt és rosszul gondozott szénbányák Dué, Onor, Alexandrovszk mellett és Mgacs meg Nayasi folyóknál voltak. E kitünő szakhalini széntelepek egy részét a portsmouthi béke Japánországnak juttatta, amely nagyon jól tudja értékelni ennek a szigetnek – Karafuto a japán neve – kincseit és az ország föltárására és fejlesztésére különféle vasút- és kikötőépítést, valamint más munkát végzett.
Elbocsátott fegyenclakók, akik most mint telepesek élnek a szigeten, sokat beszéltek nekem a bányákban történő rettenetes szerencsétlenségekről. Tűz, robbanás vagy tárnabeomlás sok száz megbilincselt munkásnak oltotta ki az életét, aki gyakran oda volt láncolva a talicskához, a kocsihoz vagy a szivattyúhoz. Egész köteteket lehetne megtölteni ilyen rettenetes történetekkel, a börtönigazgatóság hanyagságának és műszaki tudatlanságának leírásával, amely sok száz kényszermunkást a pusztulásba kergetett.
Az élet- és a munkaviszonyok irtózatossága, a zord északi éghajlat emésztő hatása, a hazavágyódás és a megőrülésig fokozódó reménytelenség lázadásra vagy szökésre kényszerítette a foglyokat. Az igazgatóság mindkét esetben annak a zászlóaljnak külön e célra szánt csapatait szólította sorompóba, amelybe egész Szibériának, sőt európai Oroszországnak legelvetemültebb és legzabolátlanabb katonáit sorozták be. Ebben a gonosztevő-zászlóaljban katonai katorgaféle volt a szolgálat, mert a fegyelem és a szolgálati szabályzat olyan szigorú és kegyetlen volt, hogy a katonák gyakran öngyilkosságot követtek el. De a többség, hogy minél hamarább elkerülhessen erről az elátkozott szigetről, megtette, amit tehetett és tőle telhetőleg fölhasznált minden alkalmat, hogy a börtönigazgatóság tisztjeinek kegyét elnyerje. E katonák sakkbantartására a legjobb politika a soha nem enyhülő szigorúság volt. Minden emberi képzelőerőt fölülmúló kegyetlenség érvényesült, ha arról volt szó, hogy újra elfogott fegyenceket megbüntessenek vagy a bányákban vagy börtönökben kitört lázadást leverjék.
Azokat, akik sztrájkban vagy lázadásban voltak bűnösök és az újra elfogott szökevényeket megszaporított, keményebb munkával és megszigorított fogsággal büntették meg, de főként és mindenekelőtt megkorbácsolták őket. Gyakran már ez a megkorbácsolás a fogoly életének végét jelentette, úgy hogy utána gyakran új sírt ástak a börtön temetőjében.
Az elítéltet kiadták a megfenyítőnek. Ezek a hóhérlegények Szakhalin-szigetén egész különös, mindenkitől gyűlölt kasztot alkottak; az igazgatóság a legelvetemültebb foglyok közül választotta ki ezeket és elkülönített szállásokon helyezték el, mert a többiek annyira utálták, hogy a közös szálláson azonnal megölték volna őket.
Ezek a megfenyítők hajtottak végre minden ítéletet nemcsak a foglyokon, hanem a katonákon, sőt a hivatalnokokon is, akik kormányzósági pénz elsikkasztása miatt lettek fegyencekké. Alaposan végezték a munkájukat, mert pénzjutalmat kaptak érte és megrövidítették a maguk büntetésének idejét, amelynek kitöltése után viszonylagos szabadságot kaptak és azt a jogot, hogy saját házuk lehetett a szigeten és ott telepesekké válhattak. Meg kell azonban említenem, hogy a legutolsó húsz évben csak egyetlenegy hóhérlegény élt ezzel a joggal, míg a többi mind a börtönben maradt. Joggal féltek a többi fegyenc bosszújától, mert ezek mindenike köteles volt titkos vérbíróságuk ítéletét a megkínzók ellen végrehajtani, még akkor is, ha a megszálló maga nem is szenvedett soha a megfenyítő kezétől.
Az elítéltekre tizenöt-háromszáz ütést mértek fűzvesszővel, amelyet használat előtt tengervízben kifőztek. A tizenötödik ütésre a bőrnek meg kellett repednie és vérnek kellett folynia. Ha vér nem volt látható, akkor az ítélet végrehajtását ellenőrző hivatalnok kedvezéssel vádolta meg a megfenyítőt és őt magát ítélte el megcsapatásra. A lesújtó vessző széttépte és összeroncsolta a padon kinyújtva fekvő delikvens hátán és lábán a bőrt és a húst. Ha elájult, a kórházba vitték, ahol nagylelkűen kissé begyógyulni engedték sebeit. Ha a kiszabott ütéseket még nem kapta meg, akkor újabb megcsapatással tették teljessé a számot, úgy hogy gyakran halál lett a vége. Az a kegyetlenség, amellyel a foglyokat kínozták, mindenen túltett, amit a legélénkebb és legromlottabb fantázia kieszelhet. Mindez a központi kormány hatóságaitól messzire történt; ezekhez csak határozatlan hírek jutottak el, amelyek nem keltettek különösebb figyelmet.
Csak akkor történtek bizonyos reformok, amikor Haase dr. ismert orosz emberbarát fölkereste Szakhalin-szigetén az onori büntetőtelepet és később néhány nyilvános előadást tartott, majd ujságokban és folyóiratokban cikkeket írt róla; így például a csaknem harminc font súlyú Akatoui-bilincset könnyebbel cserélték föl, amelyet az újító tiszteletére Haase-bilincsnek neveztek el.
De a fűzfavessző továbbra is ott suhogott a levegőben és továbbra is szétmarcangolta az átkozott sziget jogfosztott lakóinak testét. Végre, amikor Dorosevics orosz író meglátogatta a fegyenctelepeket és megírta «Szakhalin» című könyvét, kissé törődni kezdtek a szánalomraméltó szigetlakók életével és sorsával és a vesszőcsapások számára nézve néhány jelentéktelen változtatást, a büntetés fokozataiban pedig bizonyos enyhítést teremtettek.
Ez a rendszer megmaradt az orosz-japán háborúig. Mivel 1905-ben attól félt az orosz kormány, hogy a japánok elfoglalhatnák a szigetet és a fegyencekből veszedelmes bosszuló zászlóaljakat alakíthatnának, hogy rászabadítsák a szárazföldre, valamennyi fegyencet a nikolajevszki és vladivosztoki börtönökbe szállíttatta. De azokat az embereket, akik átmentek a szakhalini poklon, az élők e temetőjének falai és kerítései a háború első hónapjaiban nem tudták visszatartani. Csaknem mindannyi megszökött, rablóbandába állott össze és portyázó útra indult a Lena, Bodaibo, Zeya és Kerbi aranybányáihoz és Amurföldre, amely oly gazdag őserdőben, ismeretlen hegyszorosban és alattomos mocsárban.
Sokan e rablók közül elpusztultak, az őket üldöző kozákok agyonlőtték vagy fölkötötték. De sokan át is mentették életüket Lvov herceg és Kerenszki orosz forradalmi kormányának idejébe, amikor amnesztiát kapott mindenki, akit a cár bíróságai elítéltek. Ezek az emberek aztán, akiknek lelkéből a cár börtönei az emberi érzés legutolsó maradékát is kiölték, a városokba jöttek és ott mint a ragadozó állatok – és igazán ezek is voltak – lesbe állottak. Vártak, míg fáradság nélkül hozzájutottak zsákmányukhoz. Csakhamar megjött az idejük, fényes alkalom kínálkozott nekik. A bolsevikok, amikor Oroszországban magukhoz ragadták az uralmat, ezt a népséget, félig emberek, félig bestiák, bízták meg véres ítéleteik végrehajtásával és a forradalmi törvényszékek, a politikai vizsgáló bizottságok és a mindenható cseka élére tették őket. És akiknek testét szétkorbácsolta és ronggyá tépte a sós vessző, mohón kaptak az alkalmon, hogy a cári kormány és társaság képviselőin megboszulják magukat.
A petrográdi kommunista kormány megújította a cár politikáját. Behunyta mindkét szemét olyan kegyetlenkedésekkel szemben, amelyek csak abban különböztek a régi uraloméitól, hogy most már nem néhány ezer gonosztevőnek és közveszedelmes elfajult embernek a vére folyt, hanem a hárommilliós intelligencia embereinek, sok tanárnak, szervezőnek, írónak, művésznek és a két legutolsó háború hőseinek vére. Mivel ezek valamennyien nyiltan vagy titokban a kultúrellenes bolsevik rendszert bírálgatták és ezért ártalmasoknak és veszedelmeseknek tüntek föl Oroszország új kommunista cárjainak szemében, Szakhalin véres padjainak és vesszőinek életben maradt áldozatai százszor véresebb módon alkalmazták az intelligenciával szemben azt a javító rendszert, amelyet Dué, Alexandrovszk és Onor börtöneiben ismertek meg.
A világtörténelemben sok minden megismétlődik, minden bűn megtalálja a bíráját és megkapja a büntetését.
Ez így volt és így van Oroszországban is.
Geológiai és vegyi vizsgálatok céljából egyik nyáron az Alint hajón Szakhalinra mentem. Podgyászommal egy kis csónakra tettek és némi nehézséggel partra szállottam Dué városkánál, ahol az ottani orvosok fogadtak. Mint a város legműveltebb embereit, őket utasította a kormány arra, hogy vegyenek védő szárnyaik alá.
Az egyik orvos házában szálltam meg. Ebéd közben megjelent egy katona és a betegállomásra vitte az orvost, aki félóra múlva visszatért, bocsánatot kért eltávozásáért és nyugodtan folytatta az ebédelést. Feleségének kérdezősködésére egy korty pálinka és egy falat étel közt, a lelki fölindulás legcsekélyebb jele nélkül ezt mondta:
– Egy öreg fegyencet agyonkorbácsoltak és a halál igazolása végett hívtak.
A fölháborodástól remegtem, amikor hallottam, hogy egy művelt ember ilyen nyugodtan beszél egy tehetetlen rab meggyilkolásáról, aki semmi jogvédelemben nem részesült. Ez olyan rettenetesen hatott reám, hogy egész valóm föllázadt ama gondolat ellen, hogy ilyen emberrel egy födél alatt éljek. Bár a japán tengeren és a Tatár-csatornán ugyancsak sokat hánykódtam és nagyon rámfért volna néhány napi pihenés és kényelem, mégis elhatároztam, hogy azonnal eltávozom.
Már másnapra két teherkocsiról gondoskodtam jó kormányzósági lovakkal és három olyan segédről, aminővel kevés utazó dicsekedhetik: gyilkos volt mindhárom, aki csak nem régen követte el bűnét. Kettő mint kocsis szerepelt, a harmadiknak pedig rólam és podgyászomról kellett gondoskodnia.
Ez az ember egy kis georgiai férfi volt. Fürge, mint a kígyó, az arca fekete és sötét, benne két nagy szürke, tüzes, sohasem hunyorgató, hanem a vadállatéhoz hasonlóan mindig figyelő szem ült. Karandashvili volt a neve és ismert rablóvezér volt, aki állami postaállomásokat és postakocsikat rabolt ki rendszeresen. Később, a bolsevik időben, Oroszország különböző vidékein nagyon ismerték a nevét, mint ama vörös bandák kegyetlen és elszánt vezéréét, amelyeket a szovjetkormány Kolcsak admirális és Belov, meg Grisin tábornokok seregeivel szemben használt föl. Nem vagyok benne egészen biztos, vajjon egyazon Karandashviliről volt-e szó, az a leírás azonban, amelyet a vörös Karandashvili személyéről és eljárásáról kaptam, mindenesetre teljesen ráillett arra az emberre, aki mint szakhalini fegyenc segédem és oltalmazóm volt a száműzöttek szigetén. Elutazásom után is jó szívvel gondoltam reá, mert becsületes volt, szolgálatkész, udvarias és Szakhalin vadonjaiban tett utaimon nagyon jó hasznát vettem.
A sziget kellő közepén végighaladó országúton jártam. Országutat mondok, mert teljesen megérdemelte ezt a nevet. A kormány foglyok munkájával északról délre az erdőn keresztül utat vágott, amely tizenöt láb széles szalag volt. A mocsárvidéken levő kis folyóereken fahíd és jó kavicsos út meg dorongfatöltés vitt keresztül.
Erre az útra sűrűn küldött az igazgatóság katonákat, akik megszökött fegyenceket üldöztek. Az üldözők rendszerint az északnyugati partnak vették az útjukat, ahonnan az itt nagyon megszűkülő tengerrészen át könnyebben lehetett átjutni a szárazföldre. Mivel a katonák az országutat használták, rendesen abban a pillanatban utólérhették és lesből megtámadhatták a szökevényeket, amikor ezek a sziget elhagyását megkísérelték.
A szökevények rendesen a kis Pogibi faluba iparkodtak, amely azon a helyen van, ahol a tenger nem sokkal szélesebb, mint húsz mértföld. A szökevény, ha egyszer a szárazföldre jutott, könnyen elrejtőzhetett az Amur-terület sűrű taigáiban és lassan folytathatta az útját Nikolajevszk városba, ahol a külvárosokban lakó mindenféle kalandor elemek szívesen adtak szállást ezeknek a sötét és véres multtal terhelt idegeneknek, sőt a maguk dolgainak előmozdítására is fölhasználták őket. Pogibi falu lakosai közt sokan voltak, akik valamikor Nikolajevszk külvárosaiban laktak és itt halászattal meg csempészéssel és azzal tengették életüket, hogy jó pénzért megknönyítették a szakhalini fegyenceknek a szökést. A szökevények rendesen úgy fizettek pártfogóiknak, hogy ezek ellenségeit vagy versenytársait megölték és kirabolták, a szigetről a szárazföldre az ő javukra árút szállítottak át vagy veszedelmes kirándulásra vállalkoztak a sziget belsejébe vagy a Türelem-öbölben levő Fókaszigetekre, ahol fókákat ejtettek el, amelyeknek bőre azután a szárazföldön került vásárra.
A kormányzósági országút egyenesen Pogibibe szolgált, ahová Karandashvili parancsnoksága alatt az én teherkocsijaim iparkodtak.
Dué és Pogibi közt néhány jólfizető aranytelepre bukkantam, ahol telepesek kis folyók ágyában dolgoztak. Aranyat mostak, amely nem volt ugyan nagyértékű, de rendesen nagy területeket födött be. Úgy láttam, hogy ezt az aranyban szegény homokot nem ajánlatos kéziüzemmel megdolgozni, ellenben kitünő eredményt lehetne elérni kotrógéppel és exkavátorral. A telepesek mindazonáltal szorgalmasan dolgoztak és egész tisztességes tömegű aranyat mostak ki, amit kizárólag a fogházigazgatóságnak kellett beszállítaniok, amely a nem tisztított aranyporért a különben érvényes ár felét fizette nekik.
Pompás erdők borították a mérsékelten magas hegyláncokat, amelyek északról délre vonulnak el a szigeten. Helyenként még teljesen szűz volt az erdő; a keleti part felé, amely egészen lakatlan, még jobban elvadult. Amikor ezen az országúton haladtunk, még a kocsimról is sok nagy és kis vadállatot láttam. Mókusok ugrándoztak a cédrusok és fenyők koronájában, akárhányszor görény és róka futott át előttünk az úton és éjjel gyakran hallottam farkasok rövid ugatását. Egyszer, amikor éppen vízéren mentem keresztül, néhány sűrű bokor közt egy jávorszarvas lapátját pillantottam meg. Nagyon meglepett, hogy az állat nem mozdult meg még akkor sem, amikor kiáltoztunk és fütyültünk és a kocsisomtól megkérdeztem, mi lehet ennek az oka.
– Szakhalint nyaranta rettenetes csapás sujtja szúró bogarak, szúnyogok és moszkitók alakjában, amelyek elevenen fölfalják a marhát. A borjú és csikó, ha nem takarják be pokróccal vagy valami lepellel, e rovarok szúrása következtében kevéssel a születése után elhull. A vad négylábúak is irtózatosan szenvednek, mert a legyek lyukat fúrnak a bőrükbe és a lyukba rakják petéiket, amelyek lárvákká fejlődnek és szinte a megdühödésig kínozzák az állatokat. Ezek tehát elrejtőznek a sűrűben, ahol kevesebb a légy és a bogár és ritkán távoznak az erdőből.
Ezt a magyarázatot kaptam a kocsisomtól. A komolyság, amellyel beszélt, mutatta, mekkora csapás ezek a rovarok. Napnyugta után a magam bőrén éreztem, hogy mennyire komolyan kell venni ezt a bajt, ezúttal azonban a kocsis elbeszélése ellenére sem tudtam ellenállni annak a vadászvágyamnak, hogy a jávorszarvassal szerencsét próbáljak. Leszálltam a kocsiról és a folyócska meredek partjánál elbújtam. Karandashvilit és az egyik kocsist kiküldtem, hogy a másik oldalról hajtsák a jávorszarvast. Már rövid várakozás után hallottam a hajtók lármáját, amit nyomon követett letörő ágak és a köves folyóban való dobogás zaja. Lövésre készen, roppant kíváncsian fölnyújtottam a fejemet a födözéken túl. Ott állott a szarvas, csak vagy száz méternyire tőlem és mozgékony hosszú fülével óvatosan kémlelődött. Amikor fölemeltem a fegyveremet és céloztam, az állat hirtelen meglátott, egy pillanatig vizsgálgatott, azután leszegezve nagyszarvú fejét, támadásra indult. Golyóm félúton leterítette. Néhány pillanat múlva megjelentek a banditáim, fölvagdalták az állatot és agancsát valamint kitünő comb- és bordarészeit kifejtették.
– Nagyszerű! – örvendezett a georgiai, aki mindig kész volt, hogy valamiért lelkesedjék. – Pompás, friss vadpecsenyénk lesz ebből. És most uram, nézze meg a bőrét.
Amikor fölemelte és előttem kifeszítette, láttam, hogy lyukas mint a szita, mintha csak őztöltéssel lőtt volna valaki az állatra.
– Ez csupa régi lyuk, amit a legyek és bogarak lárvái csináltak – magyarázta a kocsisom.
Északnak tartó további utunkon többször lőttem az erdő szárnyas vadjaira, fajdtyúkra, nyírfajdra, császármadárra és fehér fogolyra. Mindenütt nagy számmal találtam ezeket a madarakat és egyáltalán nem voltak ijedősek.
Ősszel Alexandrovszk közelében tanuja voltam egy vadászatnak, amely egy kitömött madár segítségével folyt nyírfajdra. A vadászásnak ez a módja meglehetősen otthonos Szibériában. Ismerősömnek, Orloff mérnöknek, sötét posztóból készült madara volt, amelynek két összesodort papirosból csőrt készítettek és hogy hímnek lássék, a fejét két vörös csíkkal látták el. A csalogató madarat, amikor teljesen föl volt szerelve, hosszú póznára tették és a póznát egy nyírfa csúcsában megerősítették. A vadászok számára ágakból kis takaró készült és két katona lóháton elindult az erdőbe, hogy fölriassza a nyírfajdokat, amelyek reggel magasan fönn ülnek a fákon.
A fölriasztott madarak, amikor menekülő útjukon azt látták, hogy a kakas nyugodtan ül a mi nyírfánk tetején, körülröpdösték a csalogató madarat és szépen egymásután leszálltak a szomszédos fákra, ahol élénken civakodtak egymással a helyért. Mikor már valamennyi ült, Orloff megkezdte az öldöklést. A legalacsonyabb ágakon ülő madarakon kezdve, egyiket a másik után lelőtte, mert a nyírfajd olyan ostoba állat, hogy alájuk állhat az ember és mielőtt elröpülnének, egész fáravalót lelőhet.
Amikor Karandashvilivel utaztam, ívás végett éppen akkor vonultak a folyókon fölfelé az utolsó halrajok. Kísérőm azt mondta, hogy a halak most már kevesebben vannak, az én európai szememnek azonban nem így tünt föl a dolog, mert láttam, hogy a víz ellen vonuló halak úszonyait és hátát kiszorította a vízből az alattuk úszó halak tömege. Vastag, görbe cédrusággal kiszedtünk magunknak néhány példányt; többször jó eredménnyel lőttem is, mert minden lövésem után több darab, a megrázkodtatástól elbódulva, hasával fölfelé úszott a víz fölszínén, úgy hogy Karandashvili rúddal kikormányozhatta őket a partra.
De nem mi voltunk az egyedüli vadászok, mert a parton, mint valami sötét szikla, egy óriási barna medve ült és rengeteg talpával időről-időre halat fogott ki magának. Különös volt az ízlése: a halnak csak a fejét ette meg, a többi részét átengedte a körülötte keringő ragadozó madaraknak.
Mindezek a halak ugyanegy fajtához tartoztak. Keták voltak vagy keletázsiai kutyalazacok és súlyuk egészen huszonöt fontig ment. Tokot ebben az időszakban csak nagyon ritkán láttam, mert a lazacok előtt ívnak.
A sziget középső részén találkoztam az ajnóknak, Szakhalin és az északi japán szigetek őslakóinak első telepeivel. Vékony dongájú emberek, föltünően keskeny lábbal és sűrű szőrrel a fejükön, arcukon és mellükön. Ámbár az ajnók rendszerint vadászok és halászok, néhányan a sziget belsejében mégis házat építettek és földművelésre meg marhatenyésztésre adták magukat.
Az ajnó vadászok a kisebb állatokat csapdával és hurokkal, a nagyobbakat kihegyezett oszlopokkal ellátott veremben fogják.
A sziget legészakibb partvidékén, az Erzsébet-fok közelében, nagy faháncsból és fókabőrből készült csónakokon űzik az ajnók a tengeri halászatot; messzire kimennek az okhocski tengerre, amely sohasem fagy be. Kitünő és tapasztalt szigonyosok és szigonnyal fókát, rozmárt, sőt bálnát is fognak.
A nyílt tengeren elejtett fóka és rozmár azonnal lesülyed és így a vadász számára elvész. Az ajnók, hogy ennek elejét vegyék, a szigonyt hosszú nyélre erősítik, amely összekötözött erős botokból készül és fantasztikusan hosszú lándzsafélét alkot. Az ajnó ezzel fölszerelve, odalopódzik csónakjával a jégmezőkön heverő fókákhoz meg rozmárokhoz és a szigonyt, amelyet a lebukó állat magával visz a mélységbe, a hosszú nyéllel és a rája erősített kötéllel együtt röpíti ki. Az állat bizonyos idő múlva már nem tud ellenállni a nyél úszóerejének, amely ismét fölhúzza a fölszínre, ahol azután az ajnó végez vele.
Az ajnónál jobb halászt el sem lehet képzelni. Azt hihetné az ember, hogy fekete, titokzatos szeme be tud hatolni a tenger mélyébe és meglátja a halrajokat, amelyek ott különféle irányban úszkálnak. Egyszer kimentem velük a csónakjukon az okhocski tengerre és ekkor legjobb alkalmam nyílt megcsodálni, milyen ügyesen halásznak. Úgy ismerik a tengert, mint a zsebüket és nyilván semmi sem téveszti meg őket; a legkisebb jel, például a víz színe, az úszkáló hinár, kis tengeri állatok, sőt a hullám alakja is nyitott könyv az ajnónak. A bálnarajokat követve messze eltávolodnak a parttól és nem ritkán az amúgyis zord okhocski tengert fölkereső rettenetes viharok áldozataivá lesznek. Szakhalinnak nem egy szökevénye biztos menedéket talált az ajnók csónakjában és nekik dolgozva, megtette az utat a Shantar-szigetekig; onnan azután különböző, de mindig kalandos úton eljutott a szárazföldre, hogy a városok embertengerében, mint az esőcsöpp az óceánban, elmerüljön. A békés, vendégszerető és mindig jókedvű ajnók egyszersmind bátrak is és kitünően bírják a fáradalmat és a kemény megpróbáltatást, amit a tengeren és ezen az utálatos szigeten az élet reájuk rak.
Ezeknek az embereknek nincs kenyerük, hanem mint Északkelet-Szibéria valamennyi bennszülöttje, yonkolát vagy szárított halat esznek helyette. Ez a fő élelmiszer heringből és szkomberből készül, amely halak kétszer évenként rengeteg rajokban vándorolnak át az okhocski tengeren. Nemcsak az embereknek rendes eledele, hanem a vadászkutyáké is, amelyeket az ajnók a téli közlekedésre használnak.
Az ajnók főtömegeikben pogányok, samaniszták; varázslóik és orvosaik mellén ugyanazokat a mágikus jeleket vagy mentramokat láttam, amelyekkel később északi Tibetben találkoztam.
Nagyon érdekes jelenséget figyelhettem meg, amikor egyszer Erzsébet-foknál meglátogattam egyik táborukat. Kamcsatka déli csúcsának és a kuruli szigetcsoport irányából nagy területen – szélesebb volt fél angol mértföldnél és néhány mértföld hosszú – döglött halat hozott a víz Erzsébet-fok felé. Minden fajtájú madarak egész felhői kísérték az élettelen rajt. Az élelmezésnek ezt az alkalmát fölhasználó fókák, sőt kisebb bálnák nyájai követték. A halakat megvizsgálva azt találtam, hogy penészszerű fehér üledék födte őket; különösen a kopoltyúk voltak vele tele. Ez a penész sokban hasonlított azokhoz a foltokhoz és vonalakhoz, amelyek a difteritiszes betegek gégéjében láthatók. Nagyon valószínű volt az is, hogy a járványos megbetegedés kiinduló helye a kopoltyú, amely véraláfutásos volt és teljesen befödte az üledék.
Egy öreg halász elmondta nekem, hogy ezt a jelenséget már régóta ismerik az okhocski tengeren, de az utóbbi években ritkábban jelentkezett. Azt is elmondta, hogy a samánok az idén emberáldozatot akarnak bemutatni a gonosz szellemnek, amely az északi tenger hinárjában lakik. Az ajnóknak maguk közül ki kell válogatniok egy fiatal embert és egy fiatal leányt, akiket ajándékokkal ellátva egy nagy csónakon kivisznek a nyílt tengerre. Onnan azután egy kis vitorláson észak felé kell utazniok, hogy megkeressék azt a helyet, melyet a samánok a gonosz tengeri szellem lakóhelyéül jelöltek meg.
– Ha megtalálják – mondta az öreg halász – a szellemnek áldozzák az ajándékokat és ezért jó szelet fog nekik adni, amely visszahozza őket szülőszigetjükre.
Így az öreg ajnó. Az én meggyőződésem azonban ez volt: mielőtt a fiatal pár megtalálja a tengeri szellemet, elnyelik az északi Csendes-óceán hullámai a csónakkal és a fókabőrből készült vitorlával együtt.
Szakhalin északi részében fölkerestem néhány telepet, ahol elbocsátott fegyencek laktak, akiknek megengedték, hogy a maguk házában élhessenek.
A legészakibb telep Liszakoff tanyája volt. A főépület jól épített gerendaház volt cédrusfából, nagy ablakokkal. Köröskörül magas cölöpkerítés védte. Három szoba, konyha és tágas pitvar volt benne. Amikor odaérkeztünk, a háziúr láncra verte ugató és üvöltő kutyáit és gondosan megint elreteszelte a kaput. Zömök, szélesvállú paraszt volt hosszú, jól ápolt, már őszbevegyülő szakállal, rövid hajjal és sovány, aszkéta arccal. Sohasem nézett a szemembe és szelid hangon beszélt, ami komor külsejével nem volt egészen összhangban. Nagyon rendes, tiszta szobába vezetett, amelyben egy ágy, egy asztal fehér fából, több szék és egy széles, medvebőrrel leterített pad volt. Nagyon udvarias volt, vendégszerető és bemutatta a családját. Felesége nagy sovány asszony volt, símára fésült, középen elválasztott hajjal, bizonytalan színű hideg, éber szemmel és feltünően friss piros szájjal, amelynek ajkai keményen összeszorultak. Ha nevetett, látni lehetett nagy, fehér, szabályos fogait. Ennek a házaspárnak volt egy lángvöröshajú hétéves fia, akit Miskának hívtak; élénk és mozgékony gyerek volt vidor kék szemmel.
Mivel a szomszédos lápokat és tavakat kellett petroleumnyom után átkutatnom, néhány napig ezeknek az embereknek a házában maradtam; Duéban a hatóság ugyanis azt jelentette nekem, hogy itt petroleumot lehet találni. Alkalmam nyílt tehát e különös házaspár életének megfigyelésére.
Elsőnek mindjárt megérkezésünkkor föltünt nekem, hogy a háziúr sohasem vált meg a fejszéjétől, amelyet állandóan az övében hordott. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Karandashvili és mindkét kocsis gyűlöletet sugárzó szemmel nézett Liszakoffra és néha sokatjelentő pillantást váltottak egymással. Egy napon, amikor az én georgiai emberemmel az erdőben jártam, Liszakoffra tereltem a beszédet. Karandashvili egyideig kitérő feleletet adott, de amikor látta, hogy ilyen könnyen nem szabadul tőlem, szemöldökét összehúzva és sajátságos gyűlölködő hangon a következő rendkívüli történetet beszélte el:
– Liszakoff régi fegyenc. Többször megszökött a szigetről; háromszáz vesszőcsapást kapott és bélyeget sütöttek rá. A kényszermunkásélet borzasztóan nyomta, úgy hogy sokáig lázadozott ellene. Végre megadta magát. Ezt rosszul, aljasul, gyalázatosan tette.
– De hát mit csinált? – kérdeztem.
Karandashvili ökölbe szorítva a kezét és a fogát csikorgatva, ezt felelte:
– Botozó lett belőle! A fegyencek halálra ítélték őt. Egyszer megtámadták; eltörték néhány bordáját és a kezét. Sikerült azonban elmenekülnie és akkor a gondnokság a többi fenyítő szállására utalta őt. Az igaz, hogy köztük még mindig Liszakoff volt a legjobb. Sohasem kísérelte meg, hogy kelleténél jobban büntesse meg az elítélteket, sőt gyakran megpróbálta az öreg és gyönge foglyok kímélését. Ezért a jószívűségeért többször őt magát korbácsoltatta meg az igazgatóság.
– De miért gyűlölítek annyira? – kérdeztem újra – Jól láttam, milyen tekintettel mértétek végig.
– A halálos ítélet még mindig Liszakoff feje fölött lóg. Persze, hogy gyűlöljük, mert nagy szégyen fegyencre, ha botozó lesz. Liszakoff csak azért volt könyörületes, mert félt. De ez nem menti meg, előbb-utóbb eléri a végzete. Azért is telepedett meg itt ebben az elhagyott kuckóban, mert ennyire ritkán jönnek ki a fegyencek.
Keményen a szemébe néztem Karandashvilinek, aki azonnal lehúnyta a szemét. Ez a kis mozdulat olyan beszédes volt, hogy elhatároztam, hogy a leggondosabban ügyelni fogok a banditáimra.
Ebben a házban más körülmény is fölkeltette a figyelmemet. Liszakoff és a felesége, aki mögött szintén volt büntetés, még pedig tíz év méregkeverésért, sohasem beszélgettek egymással. Néha egy-két szót mondtak, azután ismét szótlanok lettek és elgondolkodók, a férfi sohasem tekintett föl, az asszony pedig mindig csak előre nézett állatiasan éber és félénk szemével, amely mintha mindenkit át akart volna szúrni.
Nagyon is sok volt a borzalom, ami ezeknek az embereknek az életében történt. Sokkal inkább fölőrölték és bemocskolták őket sok évi kínjaik, semhogy egyik a másiknak kitárhatta volna a lelkét, amely tele volt szentségtelen gondolatokkal. Úgy élték napjaikat, hogy aggodalmasan kerülték az emlékezés sötét kamaráját és a jövőre nézve nem volt semmi reményük. Mit is remélhetett a jövőtől ez a két lény, aki a fölsőbbség parancsára házasodott össze és nem volt szabad elhagynia a szigetet?
Igaz, hogy volt egy fiúk, akinek számára tulajdonképpen jobb jövőt remélhettek volna. De még ezt is megtagadta tőlük a sors, mert a kontinensen nem látták szívesen a volt börtönlakók gyermekeit; az emberiség söpredékének tekintették, olyan kaszt tagjának, amely örökre meg volt bélyegezve. A szülők tehát tudták, hogy a Szakhalin-szigetén szabadságban született ennek a polgárnak is az lesz a végzete, hogy a számkivetés és kínzás átokkal megvert szigetének vad, elfajult életébe sodródik és előbb-utóbb börtönfalak közé kerül.
Amikor este asztalnál ültünk, hirtelen kinyílt az ajtó és egy férfi vagy helyesebben: egy férfi-kísértet lépett be. Rongyok burkolták, sebek és daganatok födték, meztelen lába össze volt zúzva-törve, szeme lázban égett és elárulta, hogy már régóta nem záródott le álomra. Belépett, az ajtónál megállott és rekedt hangon nyögte:
– Szaryn5)… vizet!
A háziúr és a többi férfi fölugrott. Csaknem valamennyi ezt kérdezte:
– A nyomodban vannak?
– Noszoff hadnagy – suttogta a szökevény. – Már itt vannak a közelben.
Sokáig csönd volt. Akkor azután Liszakoff odalépett hozzája és fejét a rendesnél még jobban lehorgasztva, ezt mondta:
– Gyere velem!
Kimentek. Liszakoff körülbelül egy óra mulva jött vissza. Tele volt iszappal és ruhája több helyen elszakadt, mintha sűrű tövises bokron dolgozta volna magát keresztül.
– Már? – kérdezte Karandashvili.
Liszakoff szótlanul bólintott és odaült az asztalhoz. Néhány perc mulva lódobogást hallottunk, majd hatalmas ütéseket a kapun, miktől megborzadtunk. Parancsoló hang hallatszott:
– Nyissátok ki! Nyissátok ki!
A háziúr az ajtó felé ment, de a felesége visszatartotta és aggodalmaskodó hangon így szólt:
– Öltözködjél át és rejtsd el jól a ruhát. Majd én kinyitom a kaput.
Mindketten kimentek. Kisvártatva nehéz csizmájukban bejöttek a katonák, akiket egy alacsony, vöröshajú, szeplős tiszt, Noszoff vezetett. Megállott, keményen végignézett rajtunk és selypítve kérdezte:
– Hol van Liszakoff?
Embereim szótlanok maradtak, egész magatartásuk elárulta az alantasnak aggodalmát.
Nekem kellett helyettük felelnem:
– Egy pillanatra kiment, de mindjárt megint itt lesz.
– Kicsoda maga? – rivallt rám Noszoff és tetőtől-talpig végigmért.
– És maga kicsoda? – adtam vissza a kölcsönt. – Tiszti jelvénye van, de úgy beszél velem, mint egy ripők paraszt. Biztosan lopta ezt a válljelvényt, hogy maga iránt tiszteletre és udvariasságra kényszerítse az embereket.
Egészen kijött a sodrából és lehorgasztotta a fejét; szemében az ebben az országban otthonos félelem leskelődött. Köszönt és bemutatkozott:
– Noszoff hadnagy Pogibi helyőrségből.
A kölcsönös bemutatkozást irataim megmutatásával egészítettem ki, amelyeket a főkormányzó és más befolyásos férfiak írtak alá.
Most már egészen alázatos volt, de csak ideig-óráig; mert miután teát ivott «arraká»-val, amit magával hozott, megint ripőkösködni és szemtelenkedni kezdett. A fegyencekről csak mint kutyákról és csatornatöltelékről emlékezett meg és az egyik kocsist, aki nagyon közel ment hozzá, megütötte. Odavoltam a meglepetéstől, amikor láttam, hogy ez a vékonydongájú emberke egyetlen ütéssel a földre terítette nagy kocsisomat, aki pedig erős volt, mint a tölgy.
– Valamennyinek a kezét bilincsbe verni! – adta ki a parancsot Noszoff.
A parancsot hamar teljesítették és kivéve engem, egy pillanat alatt mindenki meg volt bilincselve, még a kis Miska is, akit úgy látszott, mulattatott a lánc csörgése, mert állandóan rázogatta kis öklét.
– Csönd, pimasz! – ordított rá Noszoff és nagyot rúgott rajta.
Az én segédeim még jobban lehorgasztották fejüket, míg a szülők gyűlölettel pillantottak a brutális tisztre.
– Kutassátok át az egész házat! – volt Noszoff következő parancsa.
A katonák egyike néhány pillanat mulva behozta Liszakoff ruháját és csizmáját, amit a fészerben talált meg.
– Volt itt valaki? – kérdezte a tiszt Liszakofftól.
– Nem volt – felelte.
Noszoff sokatmondóan mosolygott és rám nézett. Úgy látszik, hogy engem akar vallatni, de mégis meggondolta a dolgot és talán nem is akart ilyen egyenesen a dologra térni.
– Te láttál valakit? – fordult a háziasszonyhoz. – Hát te, hát te, hát te?
Egymást érték a kérdések, de a felelet mindig ugyanaz volt:
– Nem.
A fegyencek egyike sem árulta el a szökevényt, akit Liszakoff elrejtett, még a kis Miska is nem-et csipogott és tagadólag rázta vörös fejét.
– Nagyon jól van – vigyorgott Noszoff. – Vigyétek ezt a kis fickót és az ostorral verjetek rá ötvenet.
Hasztalan vetettem magamat közbe; a tiszt igazolta magát azzal, hogy elővett egy könyvecskét, a helyőrség szolgálati szabályzatát. Benne voltak a szökevények, elrejtőik és segítőik számára kiszabott büntetések.
Amikor a katonák megragadták Miskát és az udvarra cipelték, szülei elsápadtak és az anya arcát ideggörcs torzította el. Mihelyt behallatszott a gyermek kétségbeesett jajgatása, Liszakoff komor szemével a tisztre nézett és ezt sziszegte:
– Ne verje meg, hadnagy úr! Ne verje a gyereket! Mindent megmondok.
Az anya zokogása és a többiek lánccsörgése kísérte az apa elsuttogott szavait.
– Hé! – ordította a tiszt. – Elég!
Amikor a katonák behozták a szobába a síró és jajgató Miskát, kimentem és lelki fölindultságomban céltalanul csatangoltam; nem akartam jelen lenni a kihallgatáson és azt sem akartam, hogy tanuként kihallgassanak.
Amikor visszatértem, Liszakoff lázasan az ágyban feküdt; kiáltozott, nyögött és átkozódott. Vastag ostorral százötvenet vágtak rá, hátát borzalmasan összetépték és sok vért vesztett. Az én embereim ötven-ötven ütést kaptak és képtelenek voltak velem tovább utazni. Liszakoff feleségét, mint a megszökött Vlasenko megérkezésének szemtanúját a tiszt magával vitte. Vlasenkot a katonák a háztól nem egészen egy mértföldnyire egy mocsár bokrában találták meg. A halálra rémült kis Miska a szoba egyik sötét sarkában szívettépően sírt és nem mert a lázában félrebeszélő apjához közeledni.
Több napig gondoztam házigazdámnak és embereimnek a sebeit, de végre mégis útra kellett kelnem nélkülök, nem észak felé, hanem vissza Pogibibe, hogy új segédet és más fuvarosokat szerezzek.
Pogibibe érkeztemkor a helyőrség parancsnoka, egy kapitány fogadott. Elmondtam neki a legutóbbi eseményeket és leírtam Noszoff ripőkségét és kegyetlenségét is. A kapitány komolyan hallgatott végig és határozott hangon ezt felelte:
– Nekünk szigorú utasításunk van arra nézve, hogyan kell a fegyencekkel bánnunk és azon nem változtathatunk. Ön különben nem ismeri ezeket az embereket; ezek állatok, amiről nemsokára meg fog győződni.
A Liszakoff-esetben való közvetítő kísérletemnek meglehetősen kellemetlen következménye volt magamra nézve, amennyiben Pogibiben a hatóságok gondoskodtak, hogy utam folytatására ne kaphassak embert. Hírvívőt kellett küldenem Duéba a fegyházgondnokság főnökéhez, aki azután határozottan megparancsolta a kapitánynak, hogy legyen a segítségemre. Mindez eltartott körülbelül egy hétig. Ezt az időt arra használtam föl, hogy ennek az, akkor egész Szakhalinban legészakibb telepnek a lakóit tanulmányozzam. A lakók volt fegyencek, akik kitöltötték büntetésüket vagy akiknek a cár megkegyelmezett és a szárazföldről átjött minden elképzelhető elem. Ezek az utóbbiak mozgalmas és titokzatos multú kalandorok voltak. Kis vitorlásokon az okhocski tengerben levő Szent Jona-szigetre rándultak ki, ahol halat fogtak és tengeri halakra meg bálnákra vadásztak. Csempészéssel, tiltott pálinkafőzéssel és a bennszülöttekkel folytatott cserekereskedéssel is foglalkoztak és ezenfölűl üzletszerűleg átsegítették a szökevényeket Szakhalinról a szárazföldre. Találkoztam itt orosszal, örménnyel, georgiaival, tatárral és törökkel. Ez a nemzetközi banda mint gonoszindulatú kelevény, mint utálatos parazita élősködött azokon a szerencsétleneken, akik a könny, a kín és az üldöztetés elátkozott szigetén laktak.
Pogibiben időzésem ötödik napján fölkeresett Liszakoff felesége. Tekintete most még merevebb és kétségbeesettebb volt, ajkát még elkeseredettebben szorította össze és arca fehér volt, mint a kréta. A fegyencek szokása szerint jó ideig szótlanul ült, a gondolatait rendezte és meghányta-vetette mondanivalóját. Végre megszólalt:
– Vallomásom után megengedték, hogy visszatérjek a házamba. Egy ismerős kereskedő lovat és kocsit kölcsönzött. Félúton Pogibi és a mi házunk közt az ön embereivel találkoztam; egyikük az erdőbe menekült, a többi felém jött. Amikor ön után kérdezősködtem és azt hallottam, hogy már Pogibiben van, balsejtelem fogott el. Lovamat gyorsabb haladásra ösztökéltem és fiatal este volt, amikor hazaérkeztem.
Nagy sóhaj szállt ki a kebléből és ökölre szorult a keze.
– Birtokunkat a tűztől teljesen elpusztítva találtam és mindjárt azt gondoltam, hogy Karandahsvili végrehajtotta az ítéletet az uram, a volt botozó ellen. A romokat átkutatva, ráakadtam az uram holttestére; átvágták a gégéjét és szétzúzták a koponyáját. A kicsit nem tudtam megtalálni. Azután künn kezdtem keresni és végre rátaláltam a mocsár közelében egy bokorban. Halva volt, fejsze hasította szét a fejét. Úgy látszik, elmenekült, de a rablók féltek, hogy tanuskodni fog ellenük és meggyilkolták. Mindenünk elégett, még a kutyák is ott vesztek a láncukon. Uram, mit tegyek most?
– Tégy jelentést a bíróságnál azok ellen a személyek ellen, akik gyanusak előtted. Rám számíthatsz. Mindent el fogok mondani, ami föltünőt láttam ezeken az embereken. Szólni fogok az érdekedben a főkormányzónak is.
A szegény asszony, aki lemondással és hidegvérrel beszélte el borzalmas szerencsétlenségét, sokáig szótlanul ült a szobámban. Mivel nem kaptam választ, megkérdeztem:
– Nos, mikor látsz hozzá a dologhoz?
Fölemelte a fejét; az arcán olyan kétségbeesés és sötét boszúszomj ült, aminőt még sohasem láttam. Egy pillanat mulva akadozva, megható hangon beszélni kezdett:
– A kormányzó nem tudja visszaadni a fiamat; már késő… Mit törődöm a vagyonnal és szabadsággal? A vér vért kíván… Ne gondoljon rólam rosszat uram, ha majd később hall rólam valamit… Amióta elbocsátottak a börtönből, békén voltam, semmi rosszat nem tettem. Lelkem békéjét azzal akartam megtalálni, hogy szerényen elvégeztem a munkámat abban a reményben, hogy így fejezhetem be kínnal teli életemet… De más volt megírva a sors könyvében… más…
Mélyen meghajolt előttem és köszönettel elfogadta a pénzt, amit neki adtam; azután szótlanul és látszatra nyugodtan, de belsejében tele ijesztő elhatározottsággal, távozott.
Ugyanaz este volt fuvarosaim egyikét valami lebujban szublimáttal megmérgezték és másnap Karandashvili csaknem életét vesztette a következő módon. Barátai házába maydanra (kártyaestére) ment. Késő éjjelig játszottak és ekkor hirtelen az ablakon keresztül rálőttek Karandashvilire, akit csaknem megöltek. Az őrjárat két gyanus személyt, aki közvetetlen közelben rejtőzködött, elfogott, a meggyilkolt Liszakoff özvegyét és egy görög kiskereskedőt, aki a kétségbeesett asszony bosszújának végrehajtására hozzásegítette a méreghez és fegyverhez.
A szerencsétlen anyát természetesen keményen megbüntették és ezzel bizonyára végérvényesen megpecsételték tragikus sorsát, mert többé valószínűleg nem sikerült neki megint kijutnia a falak közül, amelyeket előbb egyszer elhagyott, hogy új szabad életet kezdjen. Mi lett a sorsa, nem tudom, de azt tudom, hogy a Szakhalin-szigetén érvényes orosz törvények új gonosztetteknek voltak az okozói és gyakran még borzalmasabbaknak, mint azok, amelyeket megbüntetni iparkodtak. Liszakoff felesége e törvényeknek volt az áldozata; azok ellenben, akik ezeket a törvényeket hozták és alkalmazták, később vagyonukkal és életükkel kellett hogy megfizessenek a bolsevik bosszúlóknak.
A Pogibiben történt tragikus események után és miután új segédeket és friss élelmiszert szereztem, a keleti part felé indultam, mert ennek közelében voltak azok a petróleumtelepek, amelyekről hírt kaptam.
Először északkeleti irányban átdolgoztam magamat egy erdővidéken, amelyen néhány alacsony hegylánc vonult át. Az okhocski tengeren, amelybe a Tim, Nutovo- és Poata-Szyn folyók ömlenek, két öblöt, Nyisket és Nabilt kerestem föl. Ezeknek az öblöknek a közelében mocsaras vidéken rátaláltam néhány helyre, ahol a petróleum áthatolt a fölötte levő rétegeken és kis tavakat alkotott. Ezek idővel részben elpárologtak. Medencéikben ekkor már csak az úgynevezett kir vagy megsűrűsödött oxydált kerosen volt. Már ötszáz lábnyinál csekélyebb mélységben palaagyagra akad az ember olaj nyomával. A petróleum vegyi összetételére és fizikai alkatára nézve hasonlít a kaukázusi olajhoz, mindenesetre harminc százalék tiszta petróleum van benne. Ezek a petróleumtelepek ugyanabba a geológiai korszakba tartoznak, mint a sziget széntelepei. A Nyisk-öböltől különféle nagyságú földalatti rezervoár egész sora terjed messze délre és még a Róka-szigeten is, a Patientia-öbölben, a mélyebb geológiai rétegekben petróleum nyoma található.
A sziget keleti partja hivatalosan nem lakott rész. A bennszülötteknek néhány kis telepét, Pilngit és Unnut, találtam ott, továbbá kanadai és japán csempészek egy-két raktárát. Ezek a betolakodók, mivel félnek, hogy a kormányzósági hajók, amelyek időnként szemleutat tesznek a sziget körül, fölfedezik őket, a csónakjaikat kihúzzák a partra, befödik szénával, az árbocot pedig ágakkal tűzdelik meg, hogy fának lássék.
Ezek az idegenek cserekereskedést űznek a bennszülöttekkel; prémért, aranyért, halcsontért és halzsírért dohányt, gyujtót, tűt, gyapotárút, ópiumot, pálinkát és játékkártyát adnak nekik és így elterjesztik köztük az iszákosságot és a kártyázást. Az idegen kereskedők a Tim és Nutovo folyókból édesvízi gyöngyöt is szednek, édesvízi rákot – a létező legnagyobb fajta, néha húsz hüvelyknyi hosszú – és ollótlan rákot, amit a napon megszárítanak és durva lisztté őrölnek. Az északi vidékeken ebből a lisztből tészta készül és kenyérszerű sütemény, amely nagyon tápláló és nagyon ellenálló minden klimatikus változással szemben.
A bennszülött ajnókon kívül itt Usszuriból és Amurból való goldákat, orocsonokat és manegrikat is találtam; ezek télen átkelnek a Tatár-szoroson és átszelik az egész szigetet, hogy a keleti parton tábort üssenek. Mint ezek a mongol nomádok, a szárazföld állatai, jávorszarvasok, szarvasok és tigrisek is megteszik az utat a jégen át. Ezek a vadállatok, amelyek elkerülik a nyugati part sűrűbb népességű részeit, kelet felé átvergődnek egészen az okhocski tengerig, hogy ott táplálékot keressenek és néha állandóan ott is maradnak.
A tigris nagy csapás az ajnóra nézve. Nemcsak a marháját és a jármos kutyáját rabolja el, hanem sokszor magukat a bennszülötteket is megtámadja és a csak íjjal és dárdával fölfegyverzett őslakókat egész telepek megszüntetésére kényszeríti. Az ajnók a goldáknak és orocsonoknak megengedik, hogy az ő területükön tábort üssenek és ott éljenek; ezért semmi fizetést nem kívánnak, nem is kötnek ki semmi mást, csak azt, hogy ezek a vakmerő vadászok győzzék le a szárazföldről bevándorolt ijesztő betolakodókat. Ezek a nomád életet élő orocsonok és goldák voltak az elsők, akik hírt hoztak a szigeten előforduló petróleumról.
Jó darabra Pogibitől, ahová a petróleumhelyek megszemlélése után visszatértem, van a Mária-fok, a sziget legészakibb pontjainak egyike.
Értesülésem szerint ennek az előhegységnek a közelében egy vadász mocsarat fedezett föl petróleum és kir határozott jeleivel. Mivel még két hetem volt az engemet hazaszállító hajó megérkezéseig, elhatároztam, hogy fölkeresem ezt a helyet. Lóháton tettem meg az utat egy vezetővel, akiről magamnak kellett gondoskodnom. Meglehetősen elkedvetlenített, hogy az orosz hatóságok csak kitérő választ adtak, valahányszor katonát kértem kísérőül. Mivel arra kényszerültem, hogy Pogibiben magánvezető után nézzek, végre egy halászt szerződtettem, aki félig mongol, félig orosz volt, amely típus gyakori Szibériában. A sziget és a szomszédos tenger nyitott könyv volt neki és halászva meg fókára vadászva gyakran elkerült messzire északra, például a Jónás-szigetig és az Erzsébet-fokig. Nagyon kedvére volt, amikor megmondtam neki, hogy Mária-fok és Erzsébet-fok vidékét akarom bejárni; nagyon szerény bért kért, ezzel szemben azonban engedelmet arra, hogy két málháslovat vihessen magával.
Beleegyeztem és másnap hajnalhasadtakor egy ritkán használt, fűvel és bokorral benőtt erdei úton útnak indultunk.
Gusztoff hallgatag ember volt. Az egymáshoz kötözött lovakat száron vezetve előre lovagolt és sohasem nézett vissza, bár meglehetősen messze mögötte lovagoltam. Gyakran leszálltam a lóról és vadásztam, mert ott sok a császármadár és a fehér fogoly. Egyszer huszonnégy óra hosszáig időztem egy kis tónál, ahol nagyon sok volt a víziszárnyas. Nagyon változatos volt a fajtájuk, ami könnyen megmagyarázható azzal, hogy közel volt a tenger és a tó bővében volt a halnak, ami állandóan fölvetődött a nyílt vizen és a kákás területen.
Itt láttam először vándorló halat. Az első tótól csak háromszáz méternyire egy kisebb tó, tulajdonképpen inkább fűvel és kákával benőtt pocsolya volt. Azt a benyomást tette reám, mintha élő halnak megőrzésére szolgáló mesterséges medence lenne, mert a tócsa fölszíne sohasem volt nyugodt, hanem egész halrajok állandó mozgásban tartották. Esti szürkületkor a tó és a pocsolya közt csavarogtam, amikor egyszerre valamit mozogni láttam a fűben. Hogy az állatot vagy madarat fölriasszam, nagyot kiáltottam, de ennek semmi hatása nem volt. Erre gondosan átkutattam a füvet és nagy meglepetésemre egy csukát fedeztem föl, amely a harmatáztatta füvön a pocsolya felé vergődött, ahová nyilván a táplálék gazdagsága csábította. Ugyanaz este napnyugta után még egy másik csukát is láttam, amely viszont a nagyobb tóhoz tért vissza; ez annyira jóllakott, hogy a legutolsó halat már nem tudta lenyelni, a farka még kilógott a szájából. Az ilyen halvándorlásról már olvastam egyet-mást és most itt, Szakhalinon a magam szemével láttam, hogy ez a rendkívüli jelenség valóban előfordul.
Kevéssel azután, hogy ezt a tavat elhagytuk, az erdőben egy lovasemberrel találkoztunk. A legjobb férfikorban levő, tagbaszakadt ember volt; az arca, amelyet sűrű szőke szakáll körített, visszataszító. Amikor közelünkbe érkezett, az úton keresztbe állította a lovát, hogy elzárja továbbhaladásunkat. Vezetőm előre vágtatott és szemével rám utalva, beszélni kezdett az idegennel, aki erre, hogy kis karavánunk tovább mehessen, oldalt a bokorba terelte a lovát. Amikor elhaladtam előtte, mellém lovagolt, nagyon udvariasan köszönt és megszólított:
– Bizonyára különösnek találja a mi szigetünket.
Nyíltan és őszintén megmondtam neki véleményemet a szigetről és lakóiról.
– Igen – mondá – ha ez a sziget más kézben volna, nem az oroszéban, bizonyára a leggazdagabb gyarmatok egyike lenne. Van itt minden: szén, petróleum, vas, arany, hal, értékes prém, fóka és bálna. Igazi paradicsom! De itt csak a fegyencekre vigyáznak és azokat etetik; a sziget természeti gazdagságával nem törődik a hatóság, sőt e szörnyetegek lélekzetével és holttestével megfertőzi a levegőt és a földet.
– Nem valami nagyon szereted a fegyházlakókat – feleltem meglepetve, mert szentül meg voltam győződve, hogy az elbocsátott fegyencek sorából kikerült telepes áll előttem.
– Ismerni kell őket, mint ahogyan én ismerem… fekete, gyalázatos lelküknek elvetemültségét – felelte ökölre szorított kézzel. – Ostoba a kormány, mert életben hagyja ezeket az elállatiasodott embereket. A nyugat, az okosabb; villamos székre ülteti őket és így megszabadítja az emberi társadalmat veszedelmes és fertőző jelenlétüktől.
– Nem hiszed, hogy a Szakhalin-fegyencek is megjavulhatnak? – kérdeztem.
– Uram – felelte nyersen – hogyan lehessen megjavítani azt az embert, aki, mielőtt idekerült, már többször ült börtönben és mindannyiszor valami átkozott gaztettért? Csak külsőleg emberek, de valójában lélek, isteni szikra nélkül levő teremtmények. Láttam ezt ezeknek a bestiáknak a gyermekein és unokáin, akiket lelketlen emberek nemzettek, tehát maguknak sincs lelkük; éppen ezért a legelső kísértéskor ők is gonosztevők lettek, sőt elvetemültségre fölülmúlták a szüleiket.
Mély meggyőződéssel és nagyon izgatottan beszélt, én meg azon törtem a fejemet, hogy ugyan kivel kerültem össze. Rendkívüli olvasottsággal és jó megfigyelőképességgel sokat gondolkodott Szakhalin jelentőségéről és szerencsétlen és ijesztő lakóiról. De ettől még nem lettem okosabb. Hát egyenesen megkérdeztem.
– Látom, hogy ön csak nem régen jött ide! – szólt nevetve – különben már hallotta volna a híremet. Én Bolotoff András vagyok.
Mivel a név nem mondott nekem sokat, tovább kérdezősködtem: mióta van már Szakhalinon, honnan és miért jött ide stb. Azt felelte, hogy körülbelül hét év óta van itt és a tomszki kerületből jött. Azután egy pillanatig gondolkodott és folytatta:
– Vallásos küldetéssel jöttem ide, mert éreztem, hogy ezeknek az embereknek szükségük van valamire, ami lelkiismeretfurdalásukat enyhítené és belsejükben elhallgattatná gonosztetteik viszhangját. Vallásos könyvet, bibliát, szentképet és keresztet adtam el és templomépítésre pénzt gyüjtöttem.
– És volt sikered?
Hallgatott és arca elkomorult.
– Kitünő sikerem volt! – nevetett föl gúnyosan. – Látja ősz hajamat? Keresztény misszióm sikerének ez a bizonyítéka.
– Nem értem.
– Persze – fakadt ki – nehéz is azt megérteni, nagyon nehéz!
Dohányt kínált a pipámba, gyujtót adott és folytatta:
– Ha megengedi, egy darabig együtt lovagolok önnel.
– Kérem – feleltem.
Bolotoff mellettem lovagolt és pipázott. Amikor végigszívta, kiverte belőle a hamút, a pipát beledugta a csizmaszárába és beszélni kezdett:
– Nagy szerencsétlenség hozott ide erre az átkozott földre, akkora szerencsétlenség, hogy szóval ki sem fejezhető. Véres könnyet sír a lelkem, ha róla beszélek! Otthon feleségem volt, akit szerettem. Meghalt és egy tízéves fiút hagyott hátra, okos, szelid és jó fiút. Haldokló feleségemnek esküvel fogadtam, hogy a fiút megvédem minden baj ellen és derék embert faragok belőle. Azt gondoltam, hogy az Isten bűneim büntetéseül szólította magához a feleségemet és elhatároztam, hogy jámbor cselekedetekkel fogom jóvátenni bűneimet. Teljesen vallásos eszméimnek kezdtem élni és szentképet meg könyvet adtam el, hogy pénzt szerezzek templomépítésre. Egész Szibériát bejártam a fiammal, aki a reménytelenül komor és istenverte falvakban csodálatosan olvasta föl a bibés a liát gyermeki ártatlanság meggyőződésével beszélt Istenről, a teremtőről és Krisztusról, a világ megváltójáról. Végül elhatároztam, hogy abbahagyom a vándoréletet és megtelepszem valahol, ahol a fiam iskolába járhat. Az volt a tervem, hogy vallásos tevékenységemet, amelyet Miklós, Szilveszter és Makáriász püspökök annyira méltányoltak és segítettek, Szakhalin-szigeten való látogatással fejezem be, hogy itt azokért a szegény fegyencekért tegyek valamit, akik örökre elvesztették szabadságukat és emberi jogaikat. Mint rendesen, most is velem volt a fiam. Voltak itt emberek, akik úgy látszott, figyelemmel és őszintén hallgatták a szentírás szavait, amelyeket a fiam tele keresztény buzgalommal oly vonzóan olvasott föl. Hány fegyencnek a gyermekét tanította meg az olvasásra és írásra!
Egy idő múlva mindazt a pénzt, amit gyüjtöttem, el akartam küldeni Szibériába Makariász püspöknek. Onorban voltunk és én megbetegedtem, tehát a pénzzel a fiamat kellett elküldenem Duéba, a postára. Elment, de nem jött többé vissza. Egy teljes hónapig kerestem. Végre megtaláltam az erdőben; a koponyáját fejszével szétzúzták. A pénzzel együtt, amit annyi fáradsággal templom számára gyüjtöttem, még a ruháját és a cipőjét is elrabolták. Sokáig kutattam a gyilkosokat, míg végre megtaláltam őket. Azok az emberek voltak, akik gyakran hallgatták fiamnak fölolvasását a szentírásból, ugyanazok az emberek!
Abbahagyta; nagyokat lélekzett és arcának minden vonása gyűlöletet sugárzott.
– Most már értem, miért vagy olyan rossz véleménnyel a sziget lakóiról – jegyeztem meg és szánakozva néztem a szerencsétlen apára. – De miért maradsz továbbra is itt?
– Hát azt hiszi, hogy e tett után nyugodtan tudtam volna élni, én, aki feleségemnek megfogadtam a halálos ágyánál, hogy vigyázni fogok a fiúnkra és aki ezt az igéretemet nem váltottam be?
Bár elnyomott, de rettenetes szenvedélyesség csengett ki szavaiból. Nem tudtam semmit sem mondani és hallgattam, míg ő lázas izgalommal újra beszélni kezdett:
– Fölfedeztem a gyilkosokat. Koska, Szokol, Szelivanoff, Dormidontoff és Grenics volt. Mikor megtudták, hogy a nyomukban vagyok, Onorból Pogibi felé szöktek. A hatóság üldözte őket, de eredménytelenül. Én azonban végre valamennyit elcsiptem és a fejszémmel egyiket a másik után agyonvertem. A börtönök söpredéke, az elbocsátott fegyencek erre halálra ítéltek engem és ezt tudtomra is adták. Azt feleltem, hogy megölök minden egyes embert, akivel közülök találkozom és Isten a tanúm, hogy a szavamat be is váltottam. Ekkor az onori börtönből elbocsátott és megszökött fegyencek űzőbe vettek. Többször a kezük közé estem, kétszer háton szúrtak, eltörték a bordámat, de a sebeimet halálukkal kellett megfizetniök. Nem, senki az onori börtönből nem menekülhet előlem! A hatóság tudja, hogy másféle fegyencet nem üldözök; de ha Onorból szökik meg valaki, értesítenek és bosszúló kezem mindig eléri. Egy sem menekülhet előlem, nem, egy sem!
Bolotoff András így végezte bosszúló munkáját. Juravszki ezredes, a duéi büntető-zászlóalj parancsnoka később elmondta nekem, hogy Bolotoff vadászatból élve, a sziget minden vidékén csatangol és csak hírül kell adni, hogy Onorból megszökött egy fegyenc, Bolotoff azonnal előkerül; ilyenkor a fegyencről megszerez minden lehetséges adatot, mire hirtelen megint eltünik. Ebben az esetben a hatóság nem is küldött senkit a szökevény üldözésére, mert tudta, hogy a «bosszúálló» úgyis elcsípi. A szökevény elfogásáért járó állami jutalmat teljes egészében templomépítésre adta és arra, hogy imádkozzanak meghalt fia lelkiüdvéért.
Sokáig nem tudtam attól a szorongató hatástól, szabadulni, amelyet Bolotoff elbeszélése tett reám. Tudtam, hogy a bosszúállás vágya rossz tanácsadó, de egyszersmind át tudtam érezni a haragot, a kétségbeesést és a gyűlöletet, amely ezt az embert eltöltötte. Búcsúzáskor kezet fogtam vele és ezt mondtam:
– Adjon Isten a szívének a nyugalmat!
Bolotoff jámborúl keresztet vetett és ezt susogta:
– Én is csak ezért az egyért imádkozom, de soha, soha nem találom meg a nyugalmamat.
*
Különösen hangzik, de sok év múlva még egyszer találkoztam a «bosszúálló»-val. 1920 januárjában volt, amikor a bolsevikok elől menekülve, Tomszkból minden áron vissza akartam jutni Krasznojarszkba. Érintenem kellett Bogotol falut, amelynek közelében egy hirhedt bandavezérnek a főhadiszállása volt, aki innen nemcsak közönséges utasokat üldözött rablással és gyilkossággal, hanem éppen így bolsevik biztosokat, hivatalnokokat és katonákat is. Mindenki kerülte ezt a vidéket és inkább a nagy országúton utazott északra, mint a vonat mentén. Mivel én már beletörődtem abba, hogy így vagy úgy elpusztulok, a vasúti vonaltól balra eső csaknem teljesen kihalt úton haladtam. Ezt az útat kétfelől vonatok szakadatlan lánca zárta el, amelyeket Kolcsak admirális seregei hagytak cserben és csak három hónappal később vitték el a bolsevikok. Bogotoltól nyugatra egy kis állomáson megállottam, hogy pihenjek és valamit egyek, mert fáradt voltam, éhes és átfagytam. Csak egy kis hivatalnokot találtam itt és néhány munkást, nem szólva arról a magános egyénről, aki az egyik sarokban ült és amikor beléptem, hirtelen fölugrott, de mindjárt megint leült és nagy szőrmegallérjába dugta az arcát. Csak hosszú fehér szakállát láttam és éppen ilyen haját, amely nagy gyapjú-papakhája alól bozontosan kilógott.
A hivatalnok és a munkások, amikor arra kértem őket, hogy adjanak el nekem valami ennivalót, ridegen elutasítottak és egyáltalán nem akartak velem szóba állni. Mivel könnyű szánon utaztam, amely elé két elgyöngült ló volt fogva, elhagytam az állomásépületet, hogy szemügyre vegyem a lovakat és megállapítsam, el tudnak-e még cipelni tizenkét mértföldnyire, a legközelebbi állomásig, ahol talán jobban fogadnak. De a lovak, nagy bajomra, teljesen ki voltak merülve, szomorúan lehorgasztott fővel álltak és reszkettek a fáradtságtól.
Ekkor nagyot nyikorgott az állomási épület ajtaja. Megfordultam és az ajtóban báránybőrsüveggel és nagy szőrgalléros rövid báránybőrbekecsben szélesvállú, fehérhajú, parasztot láttam állni, aki alaposan figyelt engem; végre megdörzsölte a szemét és így szólt:
– Tehát nincs mit ennie?
– Nincs – feleltem – nem is tudom, mit csináljak, mert ezek a lovak már nem tudnak elvinni a legközelebbi állomásig. Talán megmondhatja, hol kaphatok kis kenyeret és valami zabot vagy szénát a lovaknak?
Halkan nevetett és ezt felelte:
– Nehezen fog menni a dolog, mert itt mindent elloptak, először Kolcsak katonái és utánuk a bolsevikok. De ha ekkora bajban van, majd én megvendégelem.
Tapsolt. Az erdőből, amelyet az állomástól csak a vasút választott el, egy lovasember bukkant elő. Az öreg a sínen át magához szólította, valamit súgott neki és engem fölszólított, menjek be vele az állomási épületbe. Néhány pillanat múlva visszajött a lovasember és zsákot hozott magával, amelyből egy üveg vodkát, poharat, kenyeret, tojást és kis sonkát vett ki és mindent letett az asztalra.
– Egyen! – mondta hozzám fordulva az öreg ember. – Te meg Alexis fogd ki a lovakat és etesd meg őket. Ez az utas ismerősöm. Hallod?
Nem sokat teketóriáztam és ettem, ahogyan egészséges ember, akinek tiszta a lelkiismerete, semmitől sem fél, de nem is vár semmit, enni tud.
– Nem fél ezen a vidéken utazni? kérdezte az öreg és elfojtott nevetéssel fölhúzta a vállát.
– Kitől és mitől féljek? Pénzem nincs és senkit nem bántottam. És ha meg kell halnom, azzal sem törődöm, elég volt ebből az életből! Gondolja meg: egész életemben dolgoztam, mint az ökör; semmit nem örököltem, senkit meg nem raboltam, mindent a kezemnek és a fejemnek köszönhetek; a bolsevikok mégis azt akarják velem elhitetni, hogy a nép kizsákmányolója vagyok, burzsi, vámpir, aki kiszívta a munkások vérét! Ezek az ostoba állapotok utálattal töltenek el és nem bánnám, ha megszabadulnék tőlük.
Az öreg hangosan fölnevetett és így szólt:
– Igen, a bolsevikok ostobák és el vannak átkozva, hogy ilyen ostobaságokat csináljanak, amelyek romlásba döntik őket. De itt könnyen veszedelembe juthatott volna, mert Bolotoff szabadcsapatai bizonytalanná teszik Bogotol környékét. Bizonyára hallott arról, hogy Kusznecsk városában mindenkit megölt?
Annak a rettenetes vérfürdőnek a híre, amelyet egy vörös bandavezér rendezett Kusznecskben, mint a futótűz végigszaladt egész Szibérián és Bolotoff neve minden szívet rémülettel töltött el. Mert Kusznecskben Pervoff és Szadoff mérnököknek és másoknak a fejét karóra tűzték és nyilvános helyen kiállították, asszonyokat a legkegyetlenebbül megkínoztak, az intelligenciát megölték és minden iskolát, kórházat és templomot fölgyujtottak.
– Hallottam róla – feleltem – de nincs más választásom. Ezen az úton megyek és talán ez a végem. Elérem-e célomat? Nem tudom. De minek törjem ezen a fejemet? Elég hamar megtudok mindent.
Ismeretlen vendéglátóm megint nevetett, mulatott azon, hogy mennyire nem törődöm az élettel és a halállal. De azután megint elkomolyodott és hozzám hajolva ezt kérdezte:
– Volt valaha Szakhalin-szigeten?
– Voltam, beutaztam az egész szigetet. De az már régen volt.
Az öreg fölkelt és felém nyújtotta a kezét:
– Emlékszik-e Bolotoffra, Bolotoff Andrásra, a bosszúállóra, akivel a Pogibiből a Mária-fokhoz szolgáló úton találkozott?