Ránéztem a halvány emberre, akinek szemében még ott szikrázott a gyűlölet és ezt mondtam:

– Vadászni voltam. Senkivel sem találkoztam és semmit nem láttam.

– Köszönöm – hangzott utánam melegen és meghatva, csaknem suttogva.

Amikor az erdei úton hazatértem, lehullottak az első esőcsöppek.

Ugyanaznap elhagytam a falut, amely Kolesznikoffnak, a vérszomjas, valamelyik kolostorból megszökött szektaszerzetesnek a hazája volt. Mögöttem maradt az idegen nő és a férje, a még mindég gyűlöletet lihegő bosszúálló. Nem gondoltam hogy ezzel a két emberrel valahol másutt újra találkozom.

Mikor a falu utolsó kerítését is elhagytam, az erdőből és a lápból miriád szellemhang hatolt felém, amely újra és újra ezt nyögte:

– Ó… ó…!

Ez azonban csak e szerencsétlen nap eseményeinek és benyomásainak viszhangja volt.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET.
Medvevadászat és saman átok.

Az ebben a faluban lezajlott események után a Katun partja mentén folytattam az utamat. Szomorú voltam; mindenféle kérdés és bizonytalan érzés kínozott.

Semmi sem tudta ezt elűzni és semmi sem tudott nekem örömet szerezni, pedig az idő gyönyörű, a természet körülöttem dús, az erdős és hegyes tájék pompás volt. Egész nap semmit nem ettem és napnyugtakor Ongudaiba érkeztem. Ez egy festői városka a folyó jobb partján. Közelében sziklalépcsőkön átfutó, a nagy Altai főláncának örök hóvidékéről jövő sok haragos hegyi folyó ömlik a Katunba. Amikor a városba érkeztem, a nap már aludni tért. Előttem déli irányban a hosszan elnyúló, hóval födött hegyláncból kiágaskodott a nap utolsó sugarának rózsaszínű fényében izzó Byelukha-csúcs.

Ongudaiban nagy volt a zaj és nagy az élénkség. Az emberek mind az utcán voltak, hogy a meleg alkonyati órákban megcsodálják a nap lenyugvását és esti díszében a festői Altai királynőjét, a Byelukhát.

Itt barnauli barátaimmal találkoztam és náluk töltöttem az éjjelt. Másnap reggel X. mérnök érkezett meg a feleségével, akinek a háza közvetetlenül a barátaim háza mellett volt. Még aznap összeismerkedtem velük és kiderítettem, hogy az a pár senki más, mint annak a tragédiának életben maradt két személye, amely azon az erdőn és mocsáron áthaladó úton játszódott le és akiknek rettenetes lelki harcát és még rettenetesebb katasztrófáját – Istenen és a természeten kívül – csak én láttam.

Ongudaiban három napig maradtam és ezt az időt Volszki mérnökkel és egy bennszülött tatárral vadászaton töltöttem el.

A városka közelében hirtelen emelkednek magasra a hegyek. Sok kedves alpesi rét van köztük, ahol gyakran találkozik az ember szarvassal és esküdt ellenségével, a medvével. A hegyláncok egyikének megmászása után ilyen rétre jutottunk, amelyet magas, kövér fű borított. Volszki messzilátójával végigvizsgálta a környéket és nemsokára odaintett engem magához. Odaérkezvén, nekem adta át a messzilátót azzal, hogy figyeljem meg az óriási rét déli határán levő havasi gyopár bokrozatot. Örömömben csaknem fölkiáltottam, mert ott hatalmas agancsú pompás szarvast pillantottam meg, amely a sűrű fűben nyugodtan legelészett. Egy másik a közelében feküdt, egy harmadiknak pedig az agancsa látszott ki a bokrok közül. Mivel a szarvasok körülbelül negyedfél kilométernyire voltak tőlünk, ha némi biztossággal akartunk rájuk lőni, közelebb kellett lopódzkodnunk. Most kezdődött a vadászat nehezebb része, mert egy magasabban levő fennsíkra kellett fölmásznunk, ott a fedezéket nyújtó bokrokhoz kellett lopakodnunk és azután sűrű füvön és cserjésen kellett átvergődnünk, miközben arcunkat és kezünket veszettül összekarmoltuk és összetéptük a ruhánkat. De a belopás sikerült: az állatok legcsekélyebb nyugtalankodást sem mutattak. Nagyon a javunkra szolgált az, hogy a szél az állatok felől fújt felénk. Meglehetősen ki voltunk merülve és nem egy karcolástól véreztünk, amikor áldozataink lőtávolságába érkeztünk és náluk már csak húsz-harminc méterrel voltunk magasabban. Megegyeztünk, hogy mindenikünk melyiket veszi célba, a bokrokon föltámasztottuk fegyvereinket és egyszerre lőttünk. Diadalmasan fölkiáltottunk: golyóink találtak, mindhárom állat elterült a földön. De egyikük egy pillanat mulva eltünt a bokorból; a bokrok mozgása elárulta az útját; világosan látni lehetett, hogy az állat olyan súlyos sebet kapott, amely nem engedte meg, hogy fölálljon, tehát csúsznia-másznia kellett. Tüskén-bokron keresztül a zsákmányunkhoz rohantunk. Két állat kimúlt, a harmadikat nem láttuk sehol. De szétdúlt bokrok és a letépett fű egész határozottan megmutatta az útat, amelyen a szarvas végigvonszolta magát. Sőt jelentékeny vérnyomot is láttunk a fűben, de egyszerre minden nyom eltünt. Meglepetve tekintettünk körül és a tatár ezt kérdezte:

– Ugyan mi történhetett? Hiszen nem párologhatott el!

Ekkor Volszki, aki tovább kutatott, fölkiáltott:

– Oda nézzetek, oda, a túlsó lejtőre!

Odanéztünk és mindent megértettünk; mert ott a lépcsőszerűen eső sziklalejtőn hátán a szarvassal egy medve loholt tovább. A szarvasokat nyilván velünk egyszerre lopta be és miután szándékában a legkészségesebben támogattuk, a legközelebbit megragadta és átvonszolta a sűrűségen, míg szabadabb helyre jutott, ahol a hátára kaphatta. Akkor azután elillant a lenn levő erdő felé.

– Ó, te ördög – szitkozódott a tatár – elloptad a zsákmányomat. No, majd meglátjuk, hogy a tiéd lesz-e vagy sem!

Mint a szél, futott a rabló után. Olyan vakmerően ugrott lefelé szikláról-sziklára, hogy az életéért aggódtunk. De a hegyek e fia erős volt, könnyű és ügyes, mint a zerge és nem esett el, de meg sem botlott egyetlenegyszer sem. Közte és a nehéz zsákmánnyal megterhelt medve közt a távolság gyorsan kisebbedett. Végre, amikor körülbelül ezernyolcszáz méternyire közeledett hozzája, megállott, célzott és lőtt, de csak azzal az eredménnyel, hogy a medve még gyorsabban futott. A tatár folytatta az üldözést és másodszor már jóval kisebb távolságból lőtt. A medve megtántorodott és elejtette a szarvast. Dühös ordítással füvet és földet tépegetett. A tatár még közelebb futott és harmadszor és utoljára lőtt.

Három szarvas és ilyen szokatlan módon zsákmányul ejtett medve – ennek a délelőttnek az eredménye nem volt rossz. A nap hátralevő része azzal telt el, hogy a legközelebbi faluba mentünk, ahol lovat meg kocsit szereztünk, hogy zsákmányunkat Ongudaiba szállítsa, ahová fényes vadászsikerünkkel nagyon megelégedve este érkeztünk ismét vissza.

Másnap reggel újra kivonultunk. Lóváltás végett fekete vagy karatatárok kis falujában megállottunk. A házban a gazdán kívül még egy kicsi, sovány, himlőhelyes tatárt találtunk. Kissé dadogott és könyörgött, hogy fizessünk neki egy rubelt és vigyük magunkkal; tud egy helyet, ahol három medve – köztük egy nagyon nagy, öreg és gonosz fickó – szokta az élelmét keresni.

Mikor megmagyaráztuk neki, hogy ő nagyon öreg és gyönge ilyen vadászatra, tiltakozott és hogy bebizonyítsa, mennyire hasznunkra tudna lenni, azt állította, hogy nagy távolságból megérzi a medve szagát. A gazda megerősítette ezt az állítását.

Mindazonáltal úgy határoztunk, hogy nem visszük magunkkal az öreg tatárt. Vigasztalásul húsz kopeket adtunk neki. Ezt megvetéssel visszautasította és dadogva dörmögte:

– Nem lesz szerencsétek… nem lesz! Én, én saman vagyok és látom és tudom, hogy medvére fogtok akadni… egyre… kettőre… háromra, igen háromra, de egyet sem fogtok elejteni. Veszteség ér titeket, nagyobb veszteség, mint egy rubel, nagyobb, mint egy rubel.

Volszki nevetett:

– Ne törődj öreg azzal, találkozom-e medvével. Eltalálom még akkor is, ha öt saman és huszonöt shaitan (ördög) bújt beléd! Értek én a lövéshez! Ide nézz!

Erre kihajolt az ablakon és célba vette a fán ülő egyik galambot. A lövés eldördült és a galamb lehullott.

De a saman nem engedett. A zsebéből bizonyos jelekkel ellátott kődarabot vett elő és megérintette vele fegyvereinket.

– Rossz vége lesz a dolognak! – mormogta és haragos dörmögéssel távozott a szobából.

A lovakat időközben befogták és egy Szurmak nevű folyó torkolatáig tovább hajtottunk. Ott erdőt találtunk, amely nem volt nagyon sűrű, de sok moszat és sok vad bogyó termett benne. Előző nap minden tapasztalt vadász azt mondta nekünk, hogy a medvék nagyon szeretnek itt tartózkodni.

Leszálltunk a kocsiról és behatoltunk az erdőbe. Már jó darabot vándoroltunk, amikor hirtelen a hegyoldalon mászkáló medvét pillantottunk meg. Amikor feléje siettünk, csúszós pocsolya, amelyen nem tudtunk átmenni, elvágta az utunkat. Az üldözést tehát abba kellett hagynunk. Miután ismét meglehetősen sokáig kóboroltunk volt az erdőben, Volszki egész csekély lőtávolságban két medvére bukkant. Lőtt, de a golyó a csőben megakadt, a puska závárzata szétrepedt és olyan súlyosan megsebesítette a fején, hogy összerogyott. Magam egyáltalán nem találkoztam medvével.

Átkozott saman! Miért is fukarkodtunk azzal az egy rubellel!

Babonássá lettem. Minden vadász babonás és ebben a tekintetben én sem vagyok kivétel. És aki nem babonás, nem is igazi vadász, mert hiába, a babona hozzátartozik a vadász öröméhez és boldogságához. Visszaesés az, legrégibb őseink gondolkodásmódjába. Az ősember legkiválóbb tulajdonsága a vadászati ügyesség volt, ez a tulajdonság szerezte meg neki a győzelmet erdei vetélytársán és emelte föléje. Az egyszerű embernek, a természet gyermekének babonásnak kell lennie. Miután ezzel a vadászattal, amelyet a saman átka tönkre tett, két napot vesztettünk, szégyenkezve és egy használhatatlanná vált fegyverrel visszatértünk Ongudaiba. Zaleski professzor levele várt itt reám, aki Barnaulba szólított.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET.
Menekülés Bibi-Ainé elől.

A professzort meglehetősen rossz kedvében találtam. Pétervárról utasították, hogy menjen a Kainszk város közelében levő Khany-tóhoz, amely az európai Oroszországból odaküldött új telepesek falvainak főrezervoárja. E rengeteg tó vízének minéműségéről csak hiányos adatai voltak a kormánynak. Más megbízások is érkeztek, amelyek a professzort útitervének megváltoztatására kényszerítették. Tulajdonképpen az Irtysz közelében levő ásványos tavakat kellett volna fölkeresnie és a Nagy- és Kiskirgizországhoz tartozó, ottlevő pusztákat kellett volna beutaznia.

Mivel kutató célunk arra kényszerített, hogy minden kis tavat megvizsgáljunk, amelyről eddig jóformán semmit sem tudtunk, vezetőre volt szükségünk. Meg voltunk győződve, hogy a mi Szulimánunknál jobb vezetőt nem találhatunk és elhatároztuk, hogy Kulundán át vesszük az utunkat és ott fölkeressük hű kirgizünket.

A táborában találtuk, Barnaul és Kulunda közt a puszta keleti szélén. Nagyon megörült, amikor bennünket meglátott és ajánlatunkat készségesen elfogadta. Csak az a hír okozott neki csalódást, hogy Kainszk városból Pétervárra utazunk vissza. Bizonyos üzleti ügyek elintézése végett néhány órai szabadságot kért és elment. Napnyugta után egy fiatal tevével jött vissza, amelyet ünnepiesen nekem, hű kunakjának ajándékozott, aki hüvelykujját megamputálta. Csak nehezen tudtam vele megértetni, hogy a sivatag e hajóján nem utazhatom a fővárosba és hogy minden lovat megvadítok Pétervárott, ha teveháton mutogatom magamat a Nevszkriproszpekten. De végre megértette.

Erre az éjszakára Kulunda faluban maradtunk. Észrevettem, hogy Szulimán megint eltünt. A házigazda, akinél kérdezősködtem, azt a fölvilágosítást adta, hogy a kirgiz a tevén eltávozott. Másnap reggel, amikor fölébredtünk, megjelent Szulimán és tudtunkra adta, hogy vár a kocsink, ládáink és zsákjaink már a helyükön vannak és amikor a kedvünk tartja, elindulhatunk. A reggeli tea után fölkerekedtünk. Szulimán egy szép lovon előre lovagolt, míg a kocsi mellett, mindig az én oldalamnál egy fiatal kirgiz lovagolt; még gyereknek látszott és igazán szép bronzszínű arca volt és sötét álmodozó szeme. Útközben észrevettem, hogy a fiú, Szulimán utasítását követve, kizárólag az én rendelkezésemre állott és csak engem szolgált ki. Nagyon gondosan és szertartásos módon öntött nekem teát és tette elém az ételt; a holmimat csomagolta, a ruhámat és a cipőmet tisztogatta és ivó- meg mosdóvizet hozott.

Amikor este megvetette az ágyamat, virágbokrétát tett melléje. Nagyon mulattatott a dolog és megkérdeztem, vajjon Szulimán parancsolta-e meg neki, hogy ilyen meghatóan figyelmes legyen irántam.

– Igen uram – felelte dallamos hangján – de örömmel végzek el mindent, hiszen én most a «hanum»-od (első feleség) vagyok.

Ugyancsak meglepődtem és mindjárt elképzeltem anyám kétségbeesését és barátaim gúnyolódását, ha «első feleségemmel» térnék haza. Nagyon kényes volt a helyzet, mert éreztem, hogy sokkal nehezebb lesz erről a «hanum»-ról lemondani, mint a tevéről.

Miután tanácsot kértem a professzortól, aki nagyon profán szemmel nézte új kalandomat, magamhoz szólítottam Szulimánt, hogy beszéljek vele. Szigorúan rászóltam:

– Hogyan értsem ennek a fiúnak a szavait?

– Miféle fiúét? – kérdezte és a vállát vonta. – Ez Bibi-Ainé, legkisebb testvérem. Én parancsoltam meg neki, hogy a hanumod legyen kunak és én neked ajándékozom, mint ahogyan egy tevét, lovat vagy kutyát ajándékoznék neked. Mától kezdve Bibi-Ainé a rabszolgád, akinek minden akaratodat teljesítenie kell. Tizenhárom éves és a legszebb valamennyi lány közt. Fogadd el és légy boldog!

Sokáig kerülgettem a dolgot, végre odalyukadtam ki, hogy ezt az ajándékot nem fogadhatom el. Láttam, hogy amikor hangot adtam a visszautasításnak, Szulimán a késéhez kapott.

– Kunak, kiáltotta szikrázó szemmel, ez az egész törzs megsértése és szégyene. Ilyesmit csak vér moshat le! Kunak, ne tedd ezt; cipeld el a leányt egy tóhoz és dobd bele, ehhez jogod van, mert a tulajdonod, de ne vesd meg, ne vesd meg, kunak!

Szulimán könyörgött, a lábamhoz borult, kezét tördelte és őrjöngött. És ezalatt az egész idő alatt a «feleségem» a lovaknak a szerszámát virággal ékesítette, ama lovakét, amelyek engem, az ő parancsolóját és férjét a sivatagon keresztül el fognak szállítani.

Egész éjjel nem aludtam. Meghánytam-vetettem, mit kellene tennem és olykor sajnáltam, hogy nincs a közelben valami mély tó. Beledobtam volna Szulimánt, a leányt pedig a falusi szatócstól vett néhány font cukorkával, mint kalymmal vagy nászajándékkal, hazaküldtem volna.

De mit tehettem? Mit kezdjek Bibi-Ainéval, ezzel a kedves, de nem szívesen fogadott ajándékkal?

Az egész idő alatt, amit tanulmánnyal a Khany-tónál töltöttünk, ez a gondolat kínzott. A tónál egyébként igen különös dolgot állapítottunk meg. A tó sós. Hal nincs benne, egyetlen hely, az északnyugati öböl vagy csücsök kivételével, ahol édes a vize és ahol csakúgy nyüzsög a sok ponty, cigányhal, csuka és sügér. A tavat sűrűn benőtte a káka és mocsár vette körül, amelyben vadkacsa és liba fészkelt. Ezek különváltak ama vándorrajoktól, amelyeknek tagjai egész Szibiriában, sőt egészen az északi Jegestenger partjáig szétoszlódtak. Gyakran mentem vadászni és a hanumom mindig velem akart menni, de ezt Bibi-Ainé nagy bánatára és Szulimán bosszúságára nem engedtem meg.

Végre egy este, amikor kacsával megrakodva tértem haza a vadászatról, ostromolni kezdett. Elvette vadásztáskámat a kacsákkal és zengzetes hangján ezt kérdezte:

– A parancsolóm még mindig haragszik Bibire?

Éreztem, hogy itt a döntő fölvilágosítás pillanata és a vér megfagyott ereimben.

– Nem haragszom rád kislány, feleltem és hogy izgatottságomat elleplezzem, nevettem.

– Nem vagyok kis lány; az apám és a bátyám hanumnak adott neked! felelte hamiskásan és megsértődve.

– Meg kell neked mondanom, hogy nem lehetsz a feleségem. A vallásom, Bibi, nem engedi meg, hogy mohamedán nőt vegyek feleségül.

– A kutyád vagyok és a rabszolganőd; úgy fogok a te Istenedhez imádkozni, ahogyan te magad imádkozol hozzája, felelte szép szemét lesütve.

Bibi-Ainé első védelmi vonalamat meghódította. Lelkem legmélyén valami ismeretlen lénytől kértem segítséget. De a sivatagban nem volt senki és a táborhelyünkig még három mértföldet kellett megtennünk.

Eközben a kedves, csinos kirgiz lány ott ment mellettem. Mély lélekzése és kitágult orrcimpái világosan elárulták izgatottságát és elhatározottságát.

– Hanumod azt kérdezi, uram, hogy tetszik-e neked? Nem vagyok szép, gyors és erős? Ó parancsolóm, talán énekkel és tánccal indíthatnám meg a szívedet? Felelj! Egy szót sem szólsz hozzám és én éjjel sírok. Nézd, a sírástól elhomályosult a szemem, különösen a bal szemem.

Lábujjhegyre állott és «homályos» szemével, különösen a ballal, amely kristálytisztán fénylett, az arcomba nézett.

Letekintettem rája és megsímogattam a haját.

– Minden rendben van, kis Bibi. A szemed fénylik mind a csillag.

– Ó! kiáltotta, a vadásztáskát a földre dobta és tapsolni kezdett, tehát a szemem tetszik, uram, neked?

Meggondolatlanul és mivel megszoktam, hogy nőnek csak kellemeset mondjak, különösen ha maga kívánja, azt feleltem:

– Ó igen, nagyon tetszik!

– Mily boldog vagyok! örvendezett Bibi és mint a bárányka, ugrándozni kezdett. Tehát elviszel magaddal a nagy városba? A hanumod leszek?

Nagy Isten! Mohammed, te próféta! Még lehetetlenebb kérdések!

Néma maradtam, de a hanumom most már teljesen megnyugtatva, váltig csacsogott. Belefáradva a nagy munkába és gondolataim eltérítésére vágyva, képzeletem hazavándorolt Pétervárra és elvitt olyan környezetbe, amely igazán elhomályosította volna az én hanumom tiszta szemét. De hirtelen reményt keltő szavak hatoltak valahonnan a fülemhez. Még jókor kitéptem magamat gondolataimból, hogy hallhassam a lány szavát:

– Ha valaki a leányt, akit hanumul ajándékoztak neki, visszautasítja, biztos halálra itéli, mert senkisem veszi el feleségül és hogy megmeneküljön törzsének gúnyolódásától és megvetésétől, meg kell magát ölnie! A férfi csak egy módon mentheti meg a leányt a szégyentől: ha úgy megy el tőle, hogy a visszautasítottnak a szeme nem láthatja abban a pillanatban, amikor a lova vagy a kocsija elindul vele. Akkor azután a leány kibontja a haját és három napig kibontva hordja. Majd kihúz belőle három hajszálat és eldobja magától abba az irányba, amerre a férfi eltűnt. Ezek a hajszálak magukkal viszik a visszaemlékezést a férfira és a hanum megint leány lesz, akinek szabadságában áll, hogy más férfihoz menjen feleségül.

Már megpillantottuk táborunk tüzét. Meggyorsítottam lépteimet, hogy további beszélgetésnek és főként új kérdésnek elejét vegyem.

– Úgy menjek el, hogy az elindulás pillanatában Bibi szeme ne láthasson meg?

Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. De hogyan valósíthatnám ezt meg? Bibi-Ainé és Szulimán éles szeme figyelni fog engem a sivatagban. Azt akartam, hogy ne érje a leányt semmi kár azért, mert nekem nem kellett. Szöknöm kell minden esetre, szöknöm kell! Nem volt más megoldás!

A gondolatból rögeszme lett. A világháború hadvezérei a nagy csaták előtt bizonyára nem tépelődtek annyit a sztratégiai kérdéseken, mint amennyit én törtem a fejemet, hogyan szökhessem el e leány mellől, aki szép volt, mint a tavasz és szabad, mint a pusztai szél – e Bibi-Ainé mellől, akit erőszakkal mint hanumomat kényszerítettek rám.

A Khany-tónál végre befejeztük a munkánkat és a végső utat tettük meg észak felé, a szibiriai vasúti vonal mellett levő Kainszkba.

Szulimán és Bibi nem tágítottak oldalam mellől és állandóan őriztek. Félreismerhetlen volt az az aggodalmuk, hogy meg akarok szökni. A professzorral nem beszélhettem a szándékomról, mert bőbeszédű és indiszkrét volt és könnyen elronthatta volna kifőzött tervemet.

Egy órával a vonat elindulása előtt érkeztünk az állomásra. Valami elfogadható ürüggyel félre vontam a professzort és arra kértem, hogy minden lehetséges megbízással állandóan foglalkoztassa Szulimánt és a leányt.

Amikor a vonat megérkezett, a lárma és a tolongás egészen megzavarta a puszta gyermekeit. Ezt a körülményt már jóelőre megfelelő számításba vettem és anélkül, hogy csunya szándékomat legkevésbbé is elárultam volna, ott maradtam Szulimánnál és testvérénél. Látszatra nyugodt voltam és megfontolt. A pályaudvar végén levő egyik bódéban Bibinek krizolitokkal kirakott ezüst karperecet vettem ajándékba és bátyjának, az én kunakomnak és sógoromnak hasonló gyűrűt.

Mindketten nagyon megörültek. A bámulat és az elragadtatás kiáltása röpült el ajkaikról, egymásnak mutogatták a pompás ajándékokat és mintha egy pillanatra megfeledkeztek volna a férjükről és sógorukról. Ez az áruló ezalatt árgusszemmel követte az óramutatót. A vonat elindulásáig már csak öt… három… két perc volt hátra.

A kirgiznek megmutattam, hogyan csillogott a kő, ha az ember a napsugár felé tartotta. Mialatt meglepődve bámulták ezt a csodát, én a tömegben elosontam, rohanva megkerültem a vonat végét és elértem egy vaggon lépcsődeszkáját, de nem ama vaggonét, amelyben a professzor ült. A lépcsőn lekuporogtam és vártam, míg a harangjel, fütty, a gép fujtatása, a vonat megrándulása és a kerekek forgása tudtomra adta, hogy itt volt az elindulás válságos pillanata. Ekkor kinyitottam az ajtót és mintha szarvast lopnék be, a kocsiba másztam, persze most én voltam az üldözött állat. Itt a harmadik osztályon óvatosan elrejtőztem az utasok és a podgyász közt, amíg az állomás legutolsó jelző árbócai, legutolsó lámpái és épületei is elvonultak a kocsi ablakai előtt. Még most sem mentem azonban be a professzor szakaszába, mert pokoli módon féltem, hogy ott láthatnám mellette a hanumom kedvesen mosolygó arcát. Csak a legközelebbi állomáson mentem el hozzája és örömmel konstatáltam, hogy a hanumom nem volt ott. A krizolitok megmentettek. Szulimán és Bibi bizonyára még akkor is a fénylő kövek bámulatába voltak elmerülve, amikor a vonat már elindult és így a hanum nem látta az arcát áruló férjének, amikor az elhagyta.

– Te kellemes, kedves Bibi-Aini, gondoltam, míg a vonat tovarobogott, te majd most kibontod a hajadat, amely szantálfától és mósusztól illatos, három szálat napnyugat felé dobsz, hogy megölj minden emlékezést reám. Ne haragudj! szép vagy, szelíd és vidám. Úgy énekelsz, mint a pacsirta és úgy táncolsz, mint a paradicsom hurija. Olyan ügyesen varrod föl a gombot és a szén tüzén olyan leveses shashlykot és olyan gyönge azut főzöl, aminőt egyetlen másik asszony sem. De a feleségemmé nem tehettelek, mert mit is kezdhettél volna egy unalmas könyvmollyal? És azonfölül mit mondott volna az anyám, aki oly szigorú, kínosan becsületes és vigyáz a tekintélyre? Isten veled kis Bibi-Ainé. Légy boldog, ha majd fekete hajadat rábíztad a szélre, amely nyugat felé fú!

Öt nap múlva Pétervárott voltam. Amikor anyám meglátta a naptól csaknem feketére sült arcomat és bütykös kezemet, nevetett és incselkedni kezdett velem:

– Már van rajtad valami tatárszerű!

Ó, gondoltam magamban, hát még akkor mit szóltál volna, kedves anyácskám, ha a szép Bibi-Ainéval kopogtattam volna nálad, akit hanumnak néztek ki a számomra?

És főként mit mondott és tett volna az én igazi hanumom, akinek nem krizolitokat, de szívemet és kezemet adtam és akire nagyon vigyázok, nehogy pompás hajkoronájából kihúzza a három jelentőségteljes szálat és rábízza a szélre, amely feledést ad.