Az óriás Jenisszei mindíg kiváló, különös szerepet játszott képzeletem birodalmában. Egy másik könyvben1) megírtam, hogy ez az irtózatos, zöldesen és sötétkéken csillámló folyam, amelynek tiszta, hideg vize Szayan, Aradan, Ulan-Taiga és Tannu-Ola csúcsainak hótakarójából ered, ellenállhatatlan erővel hatalmasan nekirugaszkodva, miként töri át a vastag jégtömböket, amelyek alá örökre el akarta temetni a tél; leírtam, mennyire megfogott ennek az élménynek szépsége és rettenetessége és hogyan kergetett el végre onnan az undor, az undor ama kegyetlen emberi szenvedés förtelmes terhétől, amelyet a folyam, mint az év első zsákmányát urának, a tengernek kincstára számára észak felé cipelt.
Amikor ezt 1920-ban láttam, – akkor kezdődött menekülésem Szovjetszibériából Urianhaion, Mongolországon, Tibet egy részén és Kínán át Pekingbe – vad gyűlölet lobbant lángra a szívemben és ajkamról egyik átok a másik után röppent el. Kultúra, civilizáció, kereszténység, huszadik század! – és itt a Jenisszei mellett korunk e kigúnyolása, ez a förtelem, amely annyira távol van minden kultúrális vívmányunktól, mint ennek a folyamnak árja az Amazonétól.
Egészen más volt első, sokkal előbb történt találkozásom a Jenisszeiel. Ez a rettenetes, politikai viharokkal teli élet akkor még nem fehérítette meg a hajamat; fiatal voltam és rendületlenül bíztam az emberiség haladásában, a tudomány és az erkölcsi érzés hatalmában.
1899-ben történt. A pétervári egyetemen folytatott tanulmányaim befejezése előtt álltam; ez év februárjában tüntetést rendeztek a diákok az orosz kormány bizonyos rendelkezései ellen és a rendőrség szigorú elnyomó intézkedései ellen szóló tiltakozásul nem vettek részt a vizsgálatokon; az egyetemen nem jelent meg senki. Egy ismert tudós, vegyész és geologus, Zaleski Szaniszló tanár a kormány megbízásából éppen akkor tanulmányútra készült, hogy Chulyma-Minuszinszk pusztáinak sós és más ásványos tavait átkutassa. Szívesen fogadtam a nekem fölajánlott asszisztensi állást és elhagytam Pétervárt, hogy megkezdjem első utamat Szibiriába.
Vonaton Krasznojarszkba jutottunk és innen kis gőzösön délnek, a Jenisszeien fölfelé haladtunk Bateni előhegységéhez, ahol kikötöttünk, hogy kis kocsin, amelynek piesztierszki a neve és három erős pusztai ló húzza, folytassuk az utazást.
Ennek az előhegységnek a közelében a Jenisszei partvidéke síkság, amely nyugat felé fokozatosan emelkedik, hogy végül Kizill-Kaya előhegységeibe és szirtjeibe menjen át, amelyek devon homokkő és agyagpala rétegeiből alakulnak.
A hatalmas Bateni-szikla meredeken és hirtelenül emelkedik ki a Jenisszeiből és mellső falát óriási mélységbe bocsájtja le a folyó víztükre alá. A szikla ötven-hatvan lábnyi magas, fekete agyagpala alkotja és sűrű bokrozat meg nyírfák födik. Szűk ösvény kigyózik a kikötőhelytől a csúcsig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik. Magas, kövér füvel borított síkság terjed nyugat felé és kiterjedt legelővel szolgál tatárlovak és juhok nyájainak. Távolabb a szemhatáron Kizill-Kaya mérsékelten magas szikláinak éles körvonalai tűnnek föl. Itt-ott pásztortűz és a nomád táborok fekete jurtái láthatók, amelyekben fekete vad abakantatárok laknak. A Jenisszei széles, szigetekkel tarkított szalagja keletnek huzódik, míg a túloldalon, a folyó jobb partján orosz gyarmatosok megművelt földjei és falvai vehetők észre, akik az orosz kormány útmutatásával és segítségével e termékeny földeket előbbi tatár tulajdonosaiktól vették el, akiket a bal partra űztek, ahol mindmáig folytatják nomád életüket. A Bateni-szikla csúcsán, amely óriási oszlopként nyúlik ki a folyamból, mindig lehet találkozni messziről jött tatár zarándokokkal. Láthatók itt mindig mongolok Altaiból vagy Északturkesztán hétfolyamországából, valamint benszülöttek Pamirból.
Ennek a magában álló sziklának megvan a története. Mikor Batyi-Khan áthaladt hordáival Chulyma síkságain, foglyul ejtette a benszülötteket, hogy katonákat csináljon belőlük és elvette lovaikat és marháikat. Aziuk, a tatár fejedelmek egyike ennek a rablásnak gátat akart vetni. Különféle törzsekből nagy tatár csapatot hozott össze, megtámadta Batyi-Khan utóvédjét és visszahódította az elrabolt lovakat és marhákat.
A dühöngő Khan a lázadók ellen küldte Hubilai nevű vezérét, aki Aziuk csapatait szétkergette és tovább harcolva, magát a vezért híveinek egy kisebb csapatával együtt egészen a Bateni esúcsáig üldözte. A legyőzöttek itt sokáig ellenálltak, de végre lebírta őket az éhség. Ám inkább a Jenisszeibe ugrottak, semhogy szégyenszemre megadják magukat és így a vad folyam rohanó vízében pusztultak el. Aziuk halála után már nem mert senkisem szembe szállni a győztes mongolok rablásával. A tatárok hálásan megőrizték Aziuk emlékét és mint muelint vagy szentet tisztelik. Júliusban keresi föl a legtöbb zarándok a Batenit; a bátor, szerencsétlen fejedelemnek áldozati ajándékul ételt, kést, sőt fegyvert is dobnak a szikláról a folyóba.
A Bateni szomszédságában levő síkság teljesen elhagyott, mert a tatárok kerülik ezt a vidéket, félvén a találkozástól az orosz hivatalnokokkal, akik rendszerint megzsarolják őket. Elhagyott azért is, mert a tatárok nem akarnak orosz telepesekkel találkozni, akiket mint az ő régi területüknek elrablóit gyűlölnek. A Chulyma-síkság e részén széles, jól gondozott országút visz át. Acsinszk vasúti állomást köti össze a négyszázhúsz mértföldnyire levő Minuszinszk várossal, amely az Abakan folyónak a Jenisszeibe torkolásánál van.
A síkságot kitünő takarmányt adó magas, sűrű fű borítja. A napfényben itt-ott, mintha óriási tükör lenne, sós- vagy édesvízű tó csillog. A sós tavakat fekete sűrű iszap és sár széles szalagja köríti, amiből kénhidrogén, rothadó fa és föloszló elhullott állatok kellemetlen szaga terjed. Az édesvízű tavakat káka és nád veszi körül. Valahányszor véletlenül e tavak közelébe jutottunk, mindig újra meglepődve láttuk az ott élő viziszárnyasok nagy tömegét. Vadlúd és vadkacsa, minden fajtájú sirály és gém, de hattyú, flamingó és pelikán is nagy csapatokban kapott szárnyra és éles kiáltozással a levegőben maradt, míg végre a sok madár megint leereszkedett a tó tükrére vagy eltünt a sűrű nádasban.
Könnyü, 16-os kaliberü Lepage-sörétpuska volt akkor velem. Régi, egyátalán nem ijesztő fegyver, de még ezzel is vérfürdőt rendeztem e madarak közt és egy kínai kócsaggal meg egy indiai flamingóval gazdagítottam gyűjteményünket. Egész sereg vadászható madárra akadtunk nem csupán a tavakon, hanem a síkság sűrű fűvében is, ahol a nyirfajd – Tetraogallus campestris Amman – fészkel. Tatár neve sztrepat, amit az orosz nyelv is átvett. A síkságon lovagolva gyakran láttam nagy szürke madarakat fölröpülni buvóhelyeikről. Ezek rövid röpülés után ismét eltüntek a fűben és az alpesi rózsa, az itt nyáron közönséges Rhododendron flavus, szétszort bokrai közt. E madarak elejtése nem volt nehéz, mert közel engedtek bennünket magukhoz, röptük lassú és rendszerint egyenes vonalú volt, úgy hogy könnyü céllal szolgáltak.
A nagy Szira-Kul tó – ez Keserü-tót jelent – Bateni és Kizill-Kaya hegylánca közt elterülő erdőtlen völgyben terpeszkedik. Tojásalakú. Körülbelül hét mértföld hosszú és három mértföld széles. Északi végén nádas van egy kis édesvízű folyó torkolata körül, amely itt beleömlik a tóba. A tó ásványos, keserűsós víznek a rezervoárja, amely jó gyógyfürdőnek és emésztési zavar esetén gyógyító hatású. A keleti parton szerény gyógy- és fürdőberendezéssel ellátott falu van.
A megérkezésünket követő napon hozzáláttunk a munkánkhoz. Kicsiny, nagyon könnyű csónakot találtunk, amelyre ráraktuk különböző műszereinket: mélységmérőt és készüléket talajpróba fölhozására, készüléket, amellyel meg lehet állapítani különböző mélységek hőmérsékletét és egy műszert bizonyos vegyi vizsgálatok számára.
Éppen távozni akartunk a parttól, amikor a faluban lakó vagy a szomszédságban táborozó tatárok nagy csapatai figyelni kezdtek bennünket és rosszalólag a fejüket csóválták.
– Ennek nem lesz jó vége, – mormogták tiszteletteljes félelemtől tompított hangon, – a tó szent és megbosszúlja magát ezeken a vakmerő embereken.
Meglepett bennünket, hogy szentnek mondták a tavat, mert a tatárok muzulmánok és az izlám követőinek rendszerint nincs ilyen hagyományuk. Elmondták nekünk, hogy a Szira-Kult már évszázadok óta szentnek tekintik és hogy ez a hit azoktól a törzsektől maradt rájuk, amelyek azelőtt itt laktak, de immár minden nyom nélkül eltüntek.
Úgy látszott, hogy a tó bosszújáról szóló baljóslat nem válik be, mert munkánk a Sziran sikeresen haladt előre. Sajátságosan érdekes munka volt. Mélységmérésünk kiderítette, hogy a tó feneke tölcséralakú és hogy legmélyebb helye közel van a déli parthoz, amely nagyon meredek. Ott 3200 lábnyi mélységre akadtunk. De ennek a helynek átmérője nem volt több mint ötven láb és másutt a mélység nem volt nagyobb száz-százhúsz lábnál. De mekkorát bámultunk, amikor megismételt méréskor ezt a helyet, amelyet pedig nagyon pontosan megállapítottunk, nem tudtuk többé megtalálni. Ellenben ezer méterrel távolabb északra 3160 lábnyi mélységet találtunk. Ebből azt következtettük, hogy a Szira feneke mozgékony és valamiféle hatalmas erratikus változásnak van alávetve, amelyet valószínűleg a mélység tektonikus ereje idéz elő.
Amikor a tó fenekéről iszappróbát vettünk – fekete volt és hideg, sohasem volt 34·6 Fahrenheit foknál nagyobb hőmérsékletű és kénhidrogén szagú volt – sajátságos jelenséget figyeltünk meg. A sűrű iszapból, miután egy ideig a szabad levegőn feküdt, halványsárga színű mozgékony, fűalakú képződmények nőttek ki, amelyek azonban csakhamar nyomtalanul ismét eltüntek. Mintha valamiféle az iszapban élő lények csápjaikat nyújtották volna ki és ismét visszahúzták volna. És valóban így is volt. Beggiatoa-bacillusokkal, a tengerek és tavak halálának előhírnökeivel volt dolgunk. Akkor jelentkeznek, ha bizonyos sók szétbomolnak és kénhidrogént alkotnak, ami ebben a vízmedencében megöl minden életet.
Kutatásunk további folyamán bizonyos mélységben rengeteg hálózatot találtunk, amelyet sok ilyen egymásba fonódó telep alkotott és a tenger fenekéről egyre följebb és följebb emelkedve, minden életet elpusztított. A tó ezért teljesen ki is volt halva, kivéve a vízréteget ama szövedék fölött, ahol még a hammarusznak mondott kisfajtájú rák élt, amely hasonlít a közönséges ollótlan rákhoz, de sokkal kisebb. Ez a rák nem hosszabb egy centiméternél, de éppen olyan fürge és szemtelen, mint rokona a tengerben. De eljön az idő, amikor a beggiatoák által teremtett kénhidrogén tömege meg fogja ölni a tó előbbi állatvilágának ez utolsó képviselőit is és ha majd a bacillusokat magukat is megmérgezi a saját végzetes gázuk, tökéletes lesz a tó halála.
Később Verigo professzorral megvizsgáltam Odessza mellett a Limanokat és a Fekete-tenger bizonyos részeit. Itt az elhalásnak ugyanaz a folyamata játszódott le; hosszabb vagy rövidebb idő alatt éppen így teljesen tönkre fogja tenni az életet a Fekete-tengerben. A halak ezt észreveszik és lassankint elhagyják a tengert, mert mélyéban azokat a mérgezett vízrétegeket találják, amelyek fokozatosan közelednek a fölszínhez.
Szomorú és kegyetlen halála ez nagy vízmedencéknek, amelyek kénhidrogénszagú holt sósvíz rezervoárjává változnak. Palesztinában a Holt-tenger ilyen rezervoár már régóta és Ázsia végtelen síkjain sok hasonló vízmedence van szétszórva.
A hammarusz nagyon különös állat. A Szira-tóban közel a víz fölületéhez sok ezer ilyen rák nyüzsög és dühösen megtámadja a fürdőzőt, kemény, páncélos fejével nekirohan és utána rögtön ismét eltünik. Amikor kenyér- és parafadarabkákat dobtunk a vízbe, láttuk, hogy e kis állatok egész raja körülveszi, minden irányban ide-odavonszolja és gyorsan elnyeli.
Tavi kutató utainkon gyakran kikötöttünk az északi parton, ahol a kis édesvizű ér betorkollik és káka meg nád nő. Nagy fekete kacsafajta csalogatott oda bennünket, melynek turpan vagy kormorán a neve. Ennek a madárnak bizonyára más tó volt az otthona, de úgy látszik, valami oka lehetett az idejövetelre. Talán azért jött ide a turpan, hogy kúrát végezzen, mert a Szira keserű sósvize emésztési zavar esetén kitünő hatású. Lelőttünk néhányat, de meg is bántuk, mert a húsuk nyúlós és halzsíros volt.
Egyszer amikor itt teáztunk a parton, gyönge zörejt hallottunk. Hátratekintve a fűben egy fejet pillantottunk meg, amely rögtön ismét eltünt. Odamentünk és egy kis, csinos tatár lánykára bukkantunk, aki ott elbújt és közeledtünkre sírva fakadt. Sokáig nem tudtuk megnyugtatni. Végre az is sikerült és a leány eljött velünk a tüzünkhöz. Ott míg teát ivott és cukrot szopogatott, szomorú történetet beszélt el, amely sajnos, Mongolország kivételével egész Ázsiára jellemző. Bár még csak tizennégy éves volt, szülei már feleségül adták egy gazdag, de meglehetősen idős tatárhoz, akinek rajta kívül még hat felesége volt. Mivel az ő családja szegény volt és minden befolyás nélkül, a többi feleség lenézte és kegyetlenül bánt vele. Sokszor megharapták, kitépték a haját, csinos arcát összecsípdesték és összekarmolták. Hangosan zokogott, amikor szerencsétlen házasságáról beszélt.
– Miért jöttél ide?
– Megszöktem férjem táborából, hogy soha többé vissza ne menjek.
– És mi a szándékod?
– Ide jöttem, hogy a Sziraba öljem magamat! – kiáltotta heves kétségbeséssel. – Annak az asszonynak, akivel rosszul bántak, Allah megbocsát, ha ebbe a tóba öli magát. A hozzám hasonlóan megkínzott teremtéseknek egész halom csontja itt van a mélységben.
Akkoriban fiatalok voltunk és nagyon fogékonyak érzelmi behatások iránt. Ezért most erősen megváltozott érzelmekkel néztük a Szira lomha sóshullámait, amely különös kriptájában rejtegette azoknak a védtelen, megbántott asszonyoknak a csontjait, akik az ő csöndes vizében kerestek feledést és örök békét. De nem sokáig elmélkedhettünk, mert hirtelenül három lovas érkezett, akik nagyon bizalmatlanul mustrálgattak bennünket, azután megparancsolták a fiatal asszonynak, hogy üljön föl a magukkal hozott lóra és térjen vissza a férjéhez. A tatár asszony könnyben úszva teljesítette a parancsot, amelyet ura és mestere küldött és nyeregbe szállt. A tatárok egyike korbácsával vadul rávágott az asszony lovára, amely fölágaskodott, azután az egész lovascsapat vágtatni kezdett és hamarosan eltünt szemünk elől a pusztaságban.
Ennek az eseménynek a benyomásától sokáig nem tudtunk szabadulni és még hetek mulva is, ha künn voltunk a tón, önkéntelenül szertenézelődtünk attól félve, hogy elénk kerül a szegény kis tatárnő holtteste. De sohasem láttuk többé és sohasem tudtuk meg, jobbra fordult-e a sorsa vagy olyan maradt-e, aminő volt, tele szenvedéssel, üldöztetéssel, szidalommal és bántalmazással.
Közben a tó fölkészült a mi megbosszulásunkra. Egy napon, amikor a déli parttól vagy hatvan lábnyira a csónakunkban dolgozgattunk, hirtelen éreztük, hogy hajócskánk hevesen himbálózni kezd. Körülnéztünk. A parti sziklák felől nagy, széles hullámok jöttek felénk és északnyugatnak siettek. Egészen sajátságos jelenség volt ez, mert az ég felhőtlen volt és szél sem volt érezhető. A tó mégis háborgott, hullámok csapódtak egyik parttól a másikig, egyre magasabbra ágaskodtak, durva erővel ide-oda lökdösték könnyű csónakunkat és sűrű habbal árasztottak el, amely félig betemette a hajót. Ez néhányszor annyira oldalra dölt, hogy veszedelmesen sok víz áramlott beléje.
– Ennek a fele se tréfa – mondta a társam, – lehetetlen tovább dolgoznunk. Vissza kell térnünk a parthoz.
Igazat adtam neki, de a Sziranak más volt a véleménye. Bár mindketten erős, gyakorlott evezősök voltunk és minden erőnkkel dolgoztunk – mégsem tudtunk eljutni a parthoz. E sűrű sósvíz nagy hullámai egyre jobban a tó közepe felé kergettek bennünket. A hullámok egymásután belecsaptak a csónakba, amely megtelt vízzel. Már térdünkig ért a víz, karjaink elfáradtak az evezésben és jóllehet minden erőnket megfeszítettük, azt kellett látnunk, hogy hasztalan minden erőlködésünk: a hullámok egyre messzebb vittek bennünket a parttól.
Elhatároztuk tehát, hogy a Szira kegyelmére bízzuk magunkat – számolva azzal a lehetőséggel, hogy a hullámok kisodorhatnak bennünket a déli partra – és minden figyelmünket a víz kimerítésére fordítottuk, hogy el ne sülyedjen a csónak. Hogy szükség esetén készen legyünk, mentőövet vettünk föl. Egymást fölváltva, szinte megvadulva merítgettük ki a vizet a rendelkezésünkre álló egyetlen merőedénnyel. Nem egyszer magas hullám söpört végig csónakunkon és csaknem lesodort bennünket.
Helyzetünk fölkeltette a falu népének figyelmét. Néhány férfi azonnal beszállt egy nagy csónakba, amely a fürdőzők rendelkezésére használatlanul a parton feküdt. De mert csak egy pár evezőjük volt, csak lassan közeledhettek felénk és az egyik evező eltörése nemsokára visszafordulásra kényszerítette őket, ami csak nagynehezen sikerült nekik. Eközben a hullámok az átellenes part felé kergettek bennünket. Pillanatról-pillanatra tisztábban láthattuk a Kizill-Kaya vörös szikláit. Csakhamar fölbukkant az előttük elterülő alacsony part, amelyet alpesi rózsa, fűz és nőszirom nőtt be. A hullámverés lassanként alább hagyott. Megint evezni kezdtünk és hamarosan partra értünk.
Eleddig még nem voltunk a Kizill-Kaya lábánál. Ez a hegy világosvörös színével és szikláit meg mély szakadékait födő sűrű cserjefáival már régóta vonzott bennünket. Azt reméltük, hogy itt nagyobb vadat találunk, mint a Szira túlsó oldalán levő végtelen, egyhangú síkságon. Várakozásunkban nem csalódtunk; sőt, mint később látni fogjuk, itt olyan vadra is akadtunk, aminőre éppenséggel nem számítottunk.
A csónakot kihúztuk a partra és kissé kipihenvén magunkat a bosszúra vágyó Szira hullámaival folytatott fárasztó küzdelmünk után, elindultunk Kizill-Kaya irányába, amely fokozatosan a magasba nőve, mint valami vörös fal nyúlik ki a partvidékből. A part és a lejtő alacsony, de nagyon sűrű nádasán és bokrozatán át törtünk magunknak utat. Amikor behatoltunk a bokrok közé, hangos szárnysurrogással és átható vijjogással mindenütt foglyok röpültek föl. Mivel nem volt nálunk fegyver, nem is érte őket baj.
Az egyik madár csaknem a lábam előtt kapott szárnyra és hangos perlekedéssel a legközelebbi bokorba bújt. Világos, hogy fészkének a közelben kellett lennie. Keresni kezdtük és pár lépésnyire hamar meg is találtuk a nőszirom közt. Szorosan összebújva, tizenkét szürke, hátán és oldalán vörösesen pettyegetett apró teremtés ült a fészekben és fénylő, ijedt szemmel követte minden mozdulatunkat. A kövi, mezei vagy vörös fogoly (Perdrix rubra) fiókái voltak, amely madár rendesen magasan fekvő, száraz vidékeken tanyázik.
Mihelyt közeledtünk, mint száraz levél a szélben, szétfutottak minden irányba. De láttuk, hogy szorosan a földhöz lapulva, a fűben elrejtőzni iparkodtak. Üldözésükhöz fogtunk és csakhamar együtt volt az egész fészekalja. A csónakba vittük őket, ahol egy üres petroleumtartóban száraz fűből készítettünk nekik fészket. Úgy terveztük, hogy majd otthon szabadon bocsájtjuk őket, hadd lássuk, vajjon ott a tyúk és a kis csirkék társaságában fölveszik-e a háziállat szokásait.
Kísérletünk eredménye, ha nem is volt kiadós, mégis tanulságos volt. A foglyok készségesen követték a tyúkot, a csirkékkel együtt a szárnya alá bújtak és nagyon határozottan és sikeresen veszekedtek az élelemért a fiatal tyúkokkal, amelyek pedig nagyobbak voltak, mint ők. Szelid rokonaiknál gyorsabbak, erősebbek és bátrabbak voltak. Még jobban meglepett bennünket az, hogy valahányszor a kis foglyok valamelyike harcba keveredett, a többi mind rögtön segítségére sietett. A tyúk egész családja nehány napig meglehetős békességben ott élt az udvarunkon, amelyet magas deszkakerítés vett körül. Az állatok játszottak, civakodtak, élelmet kerestek és főként nagy zajt ütöttek.
Két hét mulva hirtelen nyomtalanul eltünt két fogoly. Másnap ismét hiányzott három. Gondosan kutatni kezdtünk, de nem találtunk se élő, se elhullott foglyot. Mivel a csirkék közül egy sem hiányzott, nem gondolhattuk, hogy a foglyok valami négylábú vagy szárnyas rabló zsákmányává lettek. Később megint kettő tünt el. Mivel vasárnap volt és elég időnk jutott ilyen dologra, lesbe álltunk. Nemsokára észrevettük, hogy két madár a kerítéshez futott; ott két deszka közt nagyon energikusan lyukat kapartak a homokba és az így támadt nyíláson át kibújtak a szabadba. A következő napon hasonló módon a még ott maradt foglyok is hűtlenül elhagyták nevelőanyjukat és a vendégszerető udvart és a tyúkot a saját költésével magára hagyták. Egy öreg szibiriai vadász, akinek elmondtam ezt a történetet, így nyilatkozott:
– Foglyot vagy fajdot lehetetlen háziállattá megtenni. A fogságban mindig a szabaduláson mesterkednek. Az erdőnek vagy a síkságnak egy szélfuvalma, valamelyik szabad fajtatársuknak egy kiáltása elég, hogy még ha halálos veszedelemmel jár is, utat és módot találjanak a szabadulásra. Nagy dolog uram a szabadság, csak az ember nem tudja ezt megérteni.
De térjünk vissza elbeszélésemhez. Miután kis foglyainkat a csónakban biztosságba helyeztük, hozzáfogtunk a Kizill-Kaya megmászásához. E hegység tömege kemény, vörös devonhomokkő, amelyen nehány helyen megkeményedett agyagér fut át. A hegytörzs közepén széles terraszokra jutottunk, ahol ezeknek az ereknek felületén világos hullámnyomokat találtunk, aminthogy a terraszok homlokoldalán levő mélyebb lyukak és szakadékok is tisztán elárulták, hogy ezeken a falakon egykor egy nagy tómedence vize rágódott. Mivel a minuszinszki síkság fölülete egy korábbi geológiai korszakban a középázsiai tengernek a feneke volt, amely eltünése után az Uraltól Chinganig és Kwenlunig számtalan kősótavat hagyott hátra, nem lehet kétséges, hogy sok évezreddel ezelőtt egy ideig itt volt a hátráló tengernek a nyugati partja. Ezt sok megkövesült kagyló és különösen a nagy mennyiségben szertefekvő belemnit is bizonyítja. Szóval: a haldokló Szira-tótól egészen a Kizill-Kaya hegységig a nagy sírt láttuk, amelybe a természet egy óriási tengert temetett el.
Szél, eső és fagy adták meg a hegylánc hegyes csúcsainak alakjukat, szétrombolták a kemény homokkövet és porrá meg homokká változtatták, amely egyre jobban befödi a tengernek és régen elmúlt korszakoknak a nyomát. A csúcson mély barlangokat és hasadékokat találtunk, amelyeket az őszi széltől a Gobi sivatagról átfújt futóhomok rágott ki.
Amikor e barlangok egyikéhez közeledtünk, meglepetésünkre vékony füstoszlopot láttunk belőle fölszállni. Kiváncsian figyeltük, amikor hirtelen három mezitlábos és rongyokba burkolt fickó bukkant elő. Elfutottak a nyugati lejtő felé. Amikor a csúcs közelébe értek, egyikük megfordult és ránk lőtt.
Nagyon nagy volt a távolság, a golyó tehát nem találhatott el bennünket; mivel ezenfelül revolverrel lőttek, a golyó valószínűleg egyáltalán nem érhetett el hozzánk. Régóta ismertem Szibiriát és volt már nem egy ilyen kalandom; tudtam tehát, kivel van dolgom. Kétségtelenül megszökött rabok voltak valamely orosz fogházból, sőt talán Szakhalinról, ahová a legsúlyosabb gonosztevőket küldik az orosz bíróságok. Ezért mindjárt odakiáltottam nekik, hogy nem vagyunk se rendőrök, se hivatalnokok és eszünk ágában sincs, hogy terhükre legyünk.
Visszafordultak és közeledtek felénk, persze habozva, bizalmatlankodva és nagyóvatosan. De levették a sipkát és nagyon tisztelettudók voltak, bár fegyvert vagy hivatalos jellegünk valamiféle jelét kutatva, nyugtalan tekintettel mértek végig bennünket. Amikor végre megmondtuk nekik, hogy tudományos kutatást végzünk a tón és elbeszéltük mai élményünket, megnyugodtak és vendégszeretőn meghívtak a barlangjukba.
Meglehetősen tágas és mély sziklalakás volt; nagy kőtömbök, amelyek a hegylánc csúcsáról gurultak le, elrejtették a bejárást. Új ismerőseink meglehetősen kényelmesen rendezkedtek itt be. A leghátsó szögletben száraz fűből puha ágy volt. Kőből tűzhelyet készítettek, amelynek tüzén füstös üstben tea gőzölgött, míg a fal hasadékaiba kiszáradt fekete kenyérrel és teával teli zacskók voltak elrejtve. Az egyik sarokban hátizsákokat és fejszéket vettünk észre, nélkülözhetetlen fölszerelését a szibiriai csavargónak, aki a fogságból vagy számüzetése helyéről megszökött és az észak tundráin, hegyeken és a taiganak nevezett őserdőn át vándorol és végül átkel az Uralon, aki télen úgy mint nyáron, esőben, hőségben és a legkegyetlenebb hidegben egyre megy mindig ama cél felé, hogy visszajusson Európába. Ez a kóborló szökevény a zsákjában magával viszi egész, nagyon szerény, de jól összeválogatott vagyonát. A fejszével megszerzi tüzifáját és szükség esetén, vadászaton vagy harcba keveredve a rendőrséggel és kozák őrjáratokkal, fegyverül is használja. A szibiriai csavargó művésziesen tudja használni a fejszéjét. Hihetetlen gyorsasággal röpíti át a levegőn és találja el vele a medve vagy akár az ember koponyáját, aki talán erdei rejtekében fenyegeti.
Új barátaink már két év óta voltak ezen a veszedelmes és fárasztó vándorúton. Érdekes alakok voltak. Egyikük, akit Hak néven szólítottak, télen megszökött Szakhalinról, a tatár út jegén át, amely ezt a szigetet elválasztja a szárazföldtől. Mint várható volt, Hakot buzgón üldözték, mert hirhedt gonosztevő volt, aki egyetlenegy esetben, amikor egy póstahivatalt támadott meg, körülbelül tizenöt embert ölt meg. Zsákjában külön téli gúnyát cipelt magával, egy fehér medvebőrt. Mihelyt már messziről észrevett valakit, aki üldözte, ugyanabban a pillanatban lefeküdt a hóra és magát is, jószágát is beterítette a fehét köpennyel. Ilyen módon összeolvadt a nagy fehér vadonnal és az északi szél, amely elfütyült fölötte és hó- meg jégfelhőket kergetett az okhocski tenger felől, csakhamar betemette őt hóval.
A másik szökevény, aki Sienko névre hallgatott, gyujtogatott és az egyik amuri börtönből szökött meg. Átvándorolt egész Szibirián egy Moszkva mellett levő kis helységig, csak azért, hogy ott végezzen azokkal a tanukkal, akiknek vallomása alapján elítélték. Hakkal ellentétben, aki udvarias volt, szerette a társaságot és mindig tréfálkozott, de gondosan elkerült minden idegen tekintetet, Sienko mogorva volt és hallgatag, gyülöletet sugárzó szeme valósággal belefúródott minden más ember szemébe.
Trutanoff, a kizill-kayai barlang harmadik lakója, hármuk közt a legkülönösebb alak volt. Kicsiny, vékonydongájú ember hosszú, őszülő hajjal és átható fekete, nyugtalan tekintettel, aki mindig mozgott, akár ült, akár állt, mindig fecsegett, de sohasem hallgatott társainak beszédére. Szüntelenül ki-bejárt és olyan volt, mint valami aggodalmasan mindenfelé kutatgató kutya. Magáról sohasem beszélt és ha azt kérdezték, miért került börtönbe és honnan szökött meg, csak ezt felelte:
– Abból a börtönből, ahová jogtalanul vetettek.
E felelet után szótlanul kiosont a barlangból.
– Szegény fickó! – mondták társai vigyorogva.
Nehány nap mulva Hak elmondta, hogy még ifjú korában valami jelentéktelen lopás miatt került fogságba. Mert nagyon hazavágyódott a családjához, szökni próbált és ezért meghosszabbították a fogságát és Szibiriába száműzték. Nehány év múlva megszökött szibiriai börtönéből és amikor újra elfogták, megölte egyik üldözőjét. Ezért tizenöt évi kényszermunkára ítélték, de még azután is többször megszökött. Amikor én találkoztam vele, tizedik menekülő útján volt.
A szökevények, miután jobban összeismerkedtek velünk, arra kértek bennünket, fogadjuk őket föl tavi munkánkhoz segítőknek és eszközöljük ki a falu egyetlen rendőrénél, hogy a faluban lakhassanak. Természetesen arra is megkértek bennünket, hogy a hatóságoknak ne áruljuk el homályos múltjukat, hanem csak azt mondjuk, hogy olyan emberek, akik elvesztették okirataikat. Szibiriában közismert dolog, hogy a szökevények magánemberrel szemben őszinték. Minden szökevény egészen őszintén beszél mindenkivel, akinek nincs közhivatala, mert a parasztok és a polgárok segítik ezeket a szökevényeket, elrejtik őket a rendőrség elől és a küszöbre ételt tesznek még ama csavargók számára is, akik a találkozást a fölsőbbség képviselőivel kerülendők, csak éjjel vándorolnak.
Miért ily barátságosak a szibiriaiak a szökevényekkel szemben? Ennek kettős oka van: az egyik, a praktikus, az a kívánság, hogy barátjukká tegyék a vad és gyakran veszedelmesen brutális csavargót, akit mint valami vadállatot űznek és hajszolnak; a másik, erkölcsi ok, az, hogy a szibiriaiak mindig tudták, hogy a cár bíróságai azokat, akiket politikai véleményük miatt ítélnek el vagy más ártatlanokat gyakran Szibiriába száműznek, ahol a bíróságoktól és hatóságoktól elfeledve vagy megszöknek vagy pedig elmebaj és korai halál vár rájuk.
Így tehát megtudtuk Hak, Sienko és Trufanoff életének történetét és mert szükségünk volt, munkásokra, megigértük közbenjárásunkat. Óhajuk, hála Zaleski tanár tekintélyének és befolyásának, valóban teljesült.
Ez eseménydús napnak végén elcsöndesültek a hullámok és a tó síma lett, mint a tükör. Elbúcsúztunk tehát különös új ismerőseinktől és visszatértünk a faluba, ahol aggodalommal és türelmetlenül vártak bennünket.
A professzor megtiltotta, hogy máskor is a könnyű csónakon menjünk ki a tóra és elrendelte, hogy helyette azt a nagy csónakot használjuk, amelyen a falusiak oly sikertelenül kísérelték meg megmentésünket. Ennek a csónaknak két evezője és kormánya volt, tehát három ember kellett a hajtásához. Ezt a jó alkalmat használtuk föl a szökevények ügyének elintézésére és már másnap Hak, Sienko és Trufanoff buzgólkodtak az evezőkkel, míg mi méréseket végeztünk, iszapot és vízpróbát vettünk a tóból, hammaruszt fogdostunk, amit formalinoldattal teli üvegben konzerváltunk.
Munkásaink nem egy hosszú, borzongató történetet beszéltek el a szibiriai börtönök lakóinak életéről és sorsáról, de a legborzalmasabbat egy este Trufanoff beszélte el.
– Ez mind semmi, – kiáltotta, amikor Sienko valami ijesztő históriát mondott el valamelyik szökevény kalandjairól. Majd elmondom, hogy velem mi történt és mi tett ilyen ősz és félbolond ronccsá.
Öten elhatároztuk, hogy megszökünk Akatouiból. Érintkezésbe léptünk a fogházunk szomszédságában lakó ismerőseinkkel, akik megigérték, hogy hátizsákot, fejszét és teás üstöt adnak nekünk. De gyalázatos balsiker üldözött bennünket. Amikor a börtönablak vasrácsán át már kifűrészeltük magunknak az utat, átmásztunk a falon és elértünk a faluba, megtudtuk, hogy barátainkat letartóztatták és börtönbe vetették. Nem volt tehát semmink, amire a meneküléshez és a kóborláshoz szükségünk lett volna és nagyon gondosan el kellett rejtőznünk a közeli erdőben, mert ha a faluban maradunk, a rendőrség nagyon könnyen fölfedezhetett volna bennünket. Ámbár beláttuk, hogy őrült vállalkozásba fogunk, minden fölszerelés nélkül mégis megkezdtük utunkat. Már ősz utója volt, fáztunk és éheztünk és betegség kezdett bennünket kínozni.
Végre több kínos hónap után egészen elgyöngültünk az éhségtől, úgy hogy a halált láttuk magunk előtt. Mivel lakatlan erdővidéken vitt át az utunk, sehonnan sem várhattunk segítséget. Az országúton nem mehettünk; tudtuk, hogy ott biztosan elcsípnek a hatóságok. Éhezve és fagyoskodva az erdőben botorkáltunk tehát tovább. Végre egy este bandánk egyik tagja végigvágódott a földön és nem kelt föl többé. Amikor reggel félálomból és félmerevségből fölébredtünk – más éjjeli nyugalmat nem ismertünk – láttuk, hogy meghalt.
Úgy emlékszem erre a reggelre, mintha csak tegnap lett volna. Ijesztő, ocsmány gondolatom támadt és azonnal el is oszlott: ez itt halott; ez már nem tehet semmit és nem is akar tenni – és ugyanez a sors vár ránk is. De ő megmenthet bennünket. Nem kell más hozzá, mint a bátorság, hogy emberhúst együnk, ennek az embernek a húsát, aki tegnap még velünk beszélt, velünk szenvedett és akinek szívében szintén pislákolt még a reménység parányi sugara. Csak némi bátorság kell és elhatározottság és egyidőre minden jobbra fordul; azután meg lesz – ahogyan Isten akarja. Jöhet valami, ami megment bennünket!
Nemsokára ismét fölbukkant ez a gondolat, egyre határozottabban tért vissza, makacsságával lassanként kifárasztott. Ugyanezt a gondolatot olvastam társaim tekintetében…
Nehány napig küzdöttünk vele és éhségünkkel; végre anélkül, hogy beszéltünk volna róla és előzetes tárgyalás nélkül kiástuk a hóból társunk holttestét és fölosztottuk magunk közt, mintha csak ökör vagy juh lett volna. Most már nem éheztünk, de nem tudtunk többé egymás szemébe nézni és komor szótlansággal botorkáltunk tovább. Nem éreztünk lelkiismeretfurdalást, sem megbánást. Csak mogorva érzéketlenség volt bennünk, tompa harag az egész emberiség és minmagunk ellen.
Trufanoff abbahagyta a beszédet és sokáig szótlanul szívta cigarettáját, amelyet rongyos ujságpapirból csinált magának. Amikor végigszívta és a csutkáját a tóba hajította, így folytatta:
– A szibiriai tél hosszú, átkozottul hosszú és kegyetlen mostoha anya!
Megint megéheztünk és olyan gyöngék voltunk, hogy a mély, fárasztó hóban nem tudtunk már előre jutni; az éhség és a hideg következtében szinte megfagyott a vér ereinkben és zöld meg vörös karikákat hányt a szemünk… Mint kalapács, úgy dobogott a szívünk, hogy hirtelen legmélyebb csöndbe, teljes merevségbe sülyedjen… De már megmérgezett lelkünk dolgozott és mindegyikünknek valami titokban ezt suttogta: légy erős és várj!
Jusszuf, az öreg tatár és én – mi éltük túl a többieket. Két pajtásunk ugyanegy napon halt meg és ekkor egyszerű volt a dolog. Egyik kövérebb és meglehetősen nagy volt; a másik kicsiny és sovány. Sorsot vetettünk, a nagyobbik nekem jutott. Megint volt miből élnünk és kitarthattunk tavaszig, amikor folytatni akartuk megszakított vándorlásunkat.
Még volt valami készletem, amikor egy napon Jusszuf elém állva ezt mondta:
– Osztozkodjunk, éhes vagyok.
– Nem osztozkodom, mert akkor holnap én is éhezni fogok, felelém.
Szó nélkül távozott. Elhatároztam, hogy utolsó készletemmel takarékoskodni fogok és csak akkor fogyasztom el, ha Jusszuf…
De még az éjjel rájöttem, hogy minden reményem dugába dőlhet. Még virradat előtt gyönge zajra fölébredtem. Némi nehézséggel kinyitottam a szememet, azután hirtelen talpra ugrottam, mert Jusszufot láttam felém közeledni, aki övének végére erősített nagy követ forgatott.
Azonnal tisztában voltam azzal, hogy ezzel a rettenetes fegyverrel, amelyet mi csavargók a régi rablónyelven «ládának» nevezünk, míg aludtam, be akarta törni a koponyámat. Jusszuf eleinte nem vette észre, hogy fölébredtem, fölkészültem védekezésre és jobban is voltam fölfegyverkezve, mert késem volt. Most csalódásában fölordított és elsompolygott.
Ettől a pillanattól kezdve rettenetes kínokat kellett elszenvednem. Jusszuf állandóan üldözött, éjjel odalopódzkodott hozzám, a bokrok közt és sziklák mögött leskelődött rám. Nagy, súlyos köveket dobott utánam és lefelé a hegy lejtőjén óriási sziklatömböket és kőzuhatagot zúdított rám. Egy pillanatig sem volt nyugtom vagy békességem. Állandóan a legnagyobb aggodalomban éltem; dühtől forrt a vérem, a fogam vacogott. Végre véres, kétségbeesett és végérvényes dologra határoztam el magam.
Reggel, hogy erőhöz jussak, megettem húskészletemet és egy csonttal a kezemben a tatár felé fordultam, aki bizonyos távolságban követett. Amikor meglátta a csontot, veszett örömkiáltással nekem rohant. Észrevettem, hogy eközben elejtette a nehéz, görcsös buzogányt, amelyet ellenem irányuló fegyverül mindig magával cipelt. Amikor hozzám ért, kirántottam a kabátomból a késemet és beleszúrtam ebbe az ijesztő kísértetbe, aki annyi idő óta gyötört. Borzalmas örömet éreztem, mikor éreztem, hogy a kés valami puhába hatolt bele és valami forrót éreztem a kezemen végigfolyni. Jól céloztam, meg sem moccant többé. Reszketés rázta meg fejétől a talpáig – és mindennek vége volt.
Szörnyű tettem megmentett, életem biztosítva volt, de ez átkozott reggel óta Jusszuf árnyéka nem hagyott el többé. Nem tudok aludni, mert attól félek, hogy rám rohan és megfojt. Ha a házamban vagyok vagy valami barlangban, egyre ki kell mennem, hogy megbizonyosodjam, nincs-e nyomomban a tatár. Az erdőben bánt a félelem, hogy valamelyik fenyőről ugrik le rám. A pusztában a fűben és minden kő mögött keresem az árnyékát. Megőszültem, elvesztettem józan eszemet, semmi sem segít rajtam. Jusszuf irtózatos, kegyetlen bosszút áll. Fölfaltam őt utolsó porcikájáig, de most ő falja föl a lelkemet és az eszemet, mint ahogyan a féreg falja föl apránként az almát.
Csak a vodka segít valamennyire, feledtet mindent. Urak, nincs kis vodkátok a szegény Trufanoff számára, aki kitárta előttetek a lelkét?
Mélyen megrendülve és megborzongva ez irtózatos vallomástól, hallgattunk; de a többiek ismét fecsegni kezdtek és az emberevő őszinteségén fölbuzdulva, újabb ijesztő és undorító kalandokat beszéltek el megszökött fegyencekről és csavargókról, akik annyi ravaszsággal és energiával mentik az életüket, amelynek nincs értéke Oroszország szociális piacán, ahol a kormány megfontolt kegyetlenséggel vad állatokká tette a huszadik század embereit, kannibalizmusra és ijesztő gaztettekre kényszerítette őket és gonoszindulatú elégedetlenek hordáit teremtette meg, akik azután a bolsevizmus véres napjaiban bosszút állottak.
Hak és Sienko tapasztalt gonosztevő volt; az a szenvedés és üldözés, amelyet a fogságban el kellett tűrniök, az emberi társadalom esküdt ellenségeivé tette őket. Már többször megszöktek a fogságból és általában úgy ismerték őket, mint «madarakat», ami a fegyházi nyelven azokat az embereket jelenti, akik sohasem szokják meg a büntetőtelep egyhangú életét. A fegyházigazgatóság, amelynek ezek az emberek állandó gondot és nyugtalanságot okoztak, mindig meglehetősen kegyetlenül bánt velök. Minden katona föl volt hatalmazva arra, hogy üldözés közben megölhesse a megszökött rabot és mindenikért, akit elfogott vagy megölt, pénzjutalmat kapott. Szibiriában a kozákok, különösen a jakutkozákok közt egész kaszt volt, amely külön hivatásának tartotta a megszökött fegyencek üldözését. Ezek a kozákok elfogták vagy megölték őket és ezért fejenként tíz rubelt kaptak.
Az ismét kézrekerített fegyencet az igazgatóság mindörökre megbélyegezte. Hak megmutatta nekünk e jelet, testének e rettenetes forradásait. Körök voltak ezek és háromszögek, amit tüzes vassal sütöttek rá a mellére és a vállára; némelyik olyan mélyen bele volt égetve, hogy látni lehetett a csaknem csupasz bordákat. Sienkonak más jele volt, orrlyuka volt fölhasítva és át volt szúrva a füle. Minden orosznak, aki így megjegyzett emberrel találkozott, joga volt arra, hogy megölje, egészen egyre ment, vajjon azért öli-e meg, mert támogatni akarja az igazságszolgáltatást, vagy idegeinek erős izgatása kívánta-e ezt meg avagy csak egyszerűen a puskáját akarja kipróbálni; mert az így megjegyzett fegyenceket a bíróságok élethosszig elítélt raboknak tekintették, akik törvényen kívül állnak.
A három szökevény, akivel együtt dolgoztunk és a Szira-tón kóboroltunk, éppen ilyen szerencsétlen kiközösített ember volt. De nagyon udvarias, szolgálatkész és finom érzékű volt mindhárom. Talán éppen túlerős érzékenységük és rendellenes izgékonyságuk volt véres erőszakoskodásuknak az oka és az igazságszolgáltatás tévedett, amikor nem gyógyító- vagy javítóintézetben helyezte el őket, hanem börtönbe vetette és katorgára kárhoztatta fegyenctelepeken és bányákban való kényszermunkára, ami aláás és kipusztít minden erkölcsi érzést.
Hármuk közt a legjobb érzésű, akivel legkönnyebben lehetett boldogulni, Hak volt. Mert mindig jókedvű volt és szívesen dolgozott, hálás az emberi veleérzés minden jele iránt, a tón végzett munkában pótolhatatlan erő volt. Mint egykori matróz ismerte és szerette a vizet, ez volt az igazi eleme; úgy úszott mint a hal és a csónakban egészen otthon érezte magát.
Amikor egyszer az a balsors ért bennünket, hogy elvesztettük mélységmérőnket, Hak mindjárt föltalálta magát. Nehéz kővel a kezében lemerült a tó fenekére, amely azon a helyen huszonhat lábnyi mély volt, kiszabadította a zsinórt, amely egy kőtömb alá szorult és a nehéz készüléket ismét fölhozta.
Kitünő turpanvadász is volt. Ezt az éber madarat természetesen lehetetlen volt csónakon belopni, mert mindig eliramodott, még mielőtt lövésre lehetett volna kapni. Egyik vasárnap azonban több turpánt ejtett zsákmányul részünkre. Kíváncsi voltam és eléggé bíztam is benne, hogy vele menjek, amikor csupán egy vászonzsákkal fölszerelve, kievezett a tóra. Az északi parton, egy kis vízér torkolatánál Hak egészen levetkőződött, vastag csomó nádat tépett ki és körben úgy erősítette a nyakára, hogy a fejéből nem látszott ki semmi. Nehány marék fűvel, amit kérésére a fejebúbján szétteregettem, csak fokozta a hatást és azután kezében a zsákkal, bement a vízbe. Nemsokára a mély vízbe jutott és kinyújtózkodva vagy lábalva úszott.
A kis nádbokor lassan egy turpán csoporthoz közeledett, amely eleinte bizalmatlankodva tovább úszott az előremozgó micsoda elől, de a turpánok végre mégis úszó növénycsomónak tekintették, nem törődtek többé vele és figyelmüket élelmükre fordították. E közben a bokor az egyik turpán közelébe jutott. Ez éppen feléje csipkedett, de a következő pillanatban a madár fölkiáltott és eltünt a víz alatt. A többi turpán meglepetve nézett körül, de mert nem vett észre semmi veszedelmet, ismét megnyugodott. Néhány perc mulva egy második és egy harmadik madár is éppen úgy eltünt, mint az első. Akkor azután a nádcsomó a partnak tartott és nemsokára látható volt Hak, amint mesterien szelte a vizet és gyorsan a parti nádas felé úszott. A következő pillanatban a parton volt a három madárral együtt, amelyeket a lábuknál kapott el és beledugott a zsákba, ahol megfulladtak.
– Még ma meg kell őket nyúznunk, mert meleg van és a madarak hamar rohadásnak indulnak, akkor pedig kárba veszett minden ügyességed és fáradozásod, mondám. Kár, hogy nincs késünk, mindjárt hozzáfoghatnánk!
– Kés? – kérdezte Hak. – Adhatok én kést.
E szavakkal meztelen csípőjéhez nyúlt és éppen azon a helyen, ahol a has átmegy a csípőbe, lehajlított egy kis bőrráncot. Kis nyílást láttam, amelyből Hak, két ujjal belenyúlva, hosszú, vékony kést vett ki, amelynek élét szépen fényezett, fahüvely védte és még egy parányi reszelőt. Ennek a gonosztevőnek zseb volt a saját bőrében!
– Mi régi fegyencek csaknem mindannyian alávetjük magunkat ennek az operációnak, – mondta Hak sokat jelentő mosollyal. – Ez elkerülhetetlen! Hogy kiszabadulhasson az ember a fogságból, át kell reszelni a rácsrudakat és néha még a bilincset is. Fegyverre van szükségünk a bennünket üldöző őrökkel és katonákkal való harcban. Ezért mindig velünk van ez a «toll», ez a kés; vékony és éles, mint a borotva és könnyen le lehet vele szúrni az embert.
E szavakkal Hak megkezdte a turpánok megnyúzását és ezt a föladatot, úgy látszott, ugyanazzal az ügyességgel végezte, mint amellyel embert gyilkolt volna vagy fegyházőreit szúrta volna le.
Hak ügyessége az úszásban nagyon érdekes fölfedezést tett lehetővé a tó déli részén. Egyik napon egy értékes termométer, amellyel a különböző mélységek hőfokát mértük, eloldódzott a zsinórjáról és lesülyedt a mélybe. Hak azonnal levetköződött és beugrott a vízbe. Többszörös mély alámerülés után sápadtan és ijedten jött vissza a csónakhoz. Ez nagyon meglepett bennünket, mert azt hittük, hogy Hak nem ijed meg a világon semmitől. Miután végre bemászott a csónakba, megnyugodott és hozzákezdett kalandja elbeszéléséhez:
– Amikor az imént alámerültem, egyszerre különös sötétség vett körül. Éreztem, hogy közel vagyok a fenékhez, de semmit sem tudtam megkülönböztetni. Nem tudtam megmagyarázni, hogy ez mit jelent. De szemem csakhamar megszokta a félhomályt és láttam, hogy mintha két magas szikla közt lettem volna. Amikor közelebb mentem, teljesen szögletes lyukat vettem észre. Egyszerre csak azt láttam, hogy ajtó volt ez vagy ablak és hogy ezek a kövek falnak voltak a részei. Az ablakon át fölismerhettem a szemben levő falakat és egy várnak részeit… és azután…
Iszonyodás fogta el, arca még halványabb lett.
– De hát mit láttál? – nógattuk.
– Emberi csontvázat láttam. Közel állott a falhoz és ide-oda himbálta magát, mintha egyik lábáról a másikra ugrált volna…
– Bizonyos vagy benne, hogy igazán láttad ezt?
– Olyan világosan láttam, mint ahogyan önt látom, – mondta levegő után kapkodva. – Megesküszöm a lelkem üdvösségére.
Egy ideig naponta lementünk erre a helyre és megkíséreltük, hogy szemünkkel behatoljunk a Szira komor, titokzatos mélyébe, de a tó sűrű vizében nem tudtunk semmit sem fölfedezni.
Később azonban egy tatár kereskedőtől megtudtuk, hogy az a legenda járja a Szira-tóról, hogy egy nap alatt keletkezett. Ez a kereskedő egy öreg vak és csaknem süket tatár asszonyt kerített elő a számunkra, aki egy ezüstrubelért ezt beszélte el nekünk:
– Azon a helyen, amelyet most a Keserű-tó2) borít, valamikor az ouigur-tatárok egyik városa volt, akik Közép-Ázsia nagy részén uralkodtak. A városban volt egy templom, amelyben nehéz, szent jelekkel borított kő alatt amaz uralkodók utolsójának a holtteste pihent. A nagy Dzsingiszkhán valamennyi férfit megölte, hogy kipusztítsa az ouigurokat a földről. Ekkor darabokra tört a kő az ouigurok utolsó khánjának sírján és megjelent a khán szelleme és így szólt:
– Ouigurok anyái, asszonyai és leányai! Sírjátok a gyűlölet és az átok könnyűit, mert eljött népetek utolsó napja!
Az ouigur asszonyok engedelmeskedtek e parancsnak és Dzsingisz harcosai, akik vidámságot, éneket és táncot várva ezektől az asszonyoktól, akik karcsúak és hajlékonyak voltak, mint a nád, feleségül vették őket, csak könnyben úszva látták őket és csak átkozódást hallottak tőlük; erre vad haragjukban minden asszonyt meggyilkoltak. De ezeknek a holttestei is tovább sírtak és könnyeik akkora áradattá dagadtak, hogy a völgy, amelyben a város épült, megtelt keserű vízzel és eltünt benne a város. Most eltemetik Szira-Kul hullámai, a Szira-Kulé, amelynek fölszínét néha vihar korbácsolja, ha lenn a mélyében az egykor hatalmas és bátor ouigurok utolsó ura gyűlölettől megmérgezve, dühöngeni kezd.
Ez a monda jellegzetes ázsiai legenda, de kétségtelenül fiatalabb, mint ama város romjai, amelyeket a derék Hak a Szira fenekén látott.
Martianoff kiváló orosz utazó jelentései megemlítik, hogy a Szira fenekén tatárok házak és falak romjait látták. Mint már említettem, a Szira-völgy tektonikus átváltozó processzusok behatása alatt áll és a tó feneke hirtelen emelkedéseknek és sülyedéseknek van alávetve. Egyáltalán nem lehetetlen tehát, hogy ilyen emelkedés után nehány tatár ház és a part egy része eltünt a vízben. A tatárok az elsülyedt házak maradványait láthatták a vízben és azután mesemondóik közt lassanként képződött ez a legenda, mert az ázsiaiak szeretik a romantikus, titokzatos mesét és a szürke mindennapi élet gondjai után szükségük van rá a pihenés óráiban.
– És az emberi csontváz, amely ide-odahimbálódzott a vízben? – kérdeztük egymást.
Erre a kérdésre közvetetlen választ kaptunk, amikor visszaemlékeztünk a csinos tatár nő szomorú elbeszélésére azokról a szerencsétlen rabszolga asszonyokról, akik idejönnek a Szira partjára és mélyében szabadulást keresnek az élet elviselhetetlen bilincseitől. Talán e szerencsétlenek egyikének holttestét sodorták a Szira hullámai az elsülyedt város romjai közé, ahol lábánál fogva e helyzetben fogva tartva, mint csontváz ott van már sok, sok év óta, a haldokló tó mélyében, ahol a baggiatoák az utolsó életformákkal küzdenek és nem tudják, hogy már ők is halálra vannak ítélve.
Nekünk európaiaknak mindez olyan érthetőnek, olyan egyszerűnek, olyan lehetségesnek látszik. De Ázsia tágas vadonjában, amelyet ennek a világrésznek gyermekes elfogulatlansága és babonasága vesz körül, romantikusan, titokzatosan és megrendítően hat.
Mint a nyugati part, ahonnan a Kizill-tömb emelkedik ki, a Szira-tó keleti partja is hegyvidék. Mérsékelten magas, buja fűvel benőtt fensík jellege van, amely a Szira völgyét elválasztja egy másik tónak, az Édes-tónak a völgyétől. E fensík legmagasabb részén belemnitek, azaz megkövesedett tintahalak és megkövesedett kagylók egész sereg lelőhelyére akadtunk, amelyek jellemzők erre a geológiai rétegre nézve, amelyben gyakran különböző nagyságú szénerek is találhatók. A kagylómegkövesülések főként ammonitok.
A fensík mögött rengeteg síkság terül el, amelyet a messzi távolban fenyőerdővel födött hegyek határolnak. Ez a pusztaság három oldalról köríti az Édes-tót, amely a Keserű-tónál valamivel nagyobb.
Egy napon a tómedence tulajdonságainak megvizsgálása végett kutató útra indultunk a tóra. Valahányszor áthaladtunk a lapályon, Szira és It-Kul közt, mindannyiszor meglepődve láttuk és bámultuk a sok virágot, amely világító színfoltokkal ékesíti a mező zöld alapját.
Fehér és sárga óriási nagyságú vad liliomok körülbelül hat hüvelyknyi virágkehellyel emelkedtek a fű fölé és édes, mámorító illatuk megtöltötte a levegőt. Nehány lépéssel odébb mozdulatlanul, mint a viaszgyertya, úgynevezett éjjeli vagy pusztai violák állottak. Ennek a virágnak egyetlen szára van, amelyen ötven-nyolcvan fehér viasszerű virág ül. Alakjával az orchideára emlékeztet és éppen olyan kegyetlen is, mint ez, mert csalóka kelyhében számtalan kis rovar leli halálát. Ezeknek a virágoknak rendkívül erős, határozottan mérgező az illatuk, amely napnyugta után erősödik és éjfél körül a legerősebb. Néha nagy erdei réteken jártunk, amelyeken csak egyetlenegy éjjeli viola nőtt egymagában, ahol azonban éjjel finom, de átható illatától terhes volt messzi környéken az egész levegő. Ebből a növényből parfümöt próbáltunk desztillálni és mandulaolajjal esszenciát készítettünk. Fél liter alkoholra elegendő volt esszenciánknak tíz csöppje, hogy az alkoholnak nagyon finom és tartós jó szagot adjon. De zárt helyen igazi méreg ilyen virágbokréta. Borzasztó főfájás bizonyította ezt, amely két teljes napon át kínzott, főfájás, amelyet szívdobogás és féloldali idegbénulás jelensége kísért. Kétségtelen, hogy az éjjeli viola a virágban rendszerint meglevő eterikus olajokon kívül bizonyos mérges anyaggal is rendelkezik, például kéksavval, amelynek keserűmandula szaga illatában néha világosan megérezhető.
Még egy másik tény is bizonyította az éjjeli viola mérges jellegét. Ebben a látszólag ártatlan virágban, mint már említettem, van valami a ragadozó állat természetéből, elnyeli a rovarokat, amelyek belsejébe hatolnak. Az az ideg, amely működésbe hozza a virágkorona zárókészülékét, nagyon mélyen van a szűk, keskeny kehelyben. A kis rovarok, amelyek a virágra rászállnak, először a kehely széle közelében levő mézet eszik meg és innen még kényelmesen szabadulhatnának, ha a violából nem áramlanék ki a mérges, bódító illat, úgy hogy a rovar elveszti tisztánlátását és tájékozódó képességét és a helyett, hogy visszamenne a bejárathoz, mindig mélyebbre csalogattatja magát a méregbarlangba, míg végre a végzetes idegközponttal kerül össze. A viola viráglevelei ebben a pillanatban becsukódnak és a kehely jószagú koporsója lesz a mohó rovarnak, amelyet a falánk és bosszúra szomjas viaszvirág lassanként fölszív. Azt is megfigyeltük, hogy a méhek, amelyek e virág közelébe jutottak, bármennyire csalogatta is őket távolról az illata, nem szálltak rá.
A fűben vörös alpesi liliomok, fekete foltokkal és sávokkal, is megfészkelték magukat. Itt sarana a nevük. Virágleveleik a föld felé irányzott csigaalakba vannak csavarodva; illatuk nincs. Ezt a liliomfajtát kínai inyencek nagyra becsülik, míg itt Chulyma és Minuszinszk sivatagain nem tudnak vele mit kezdeni. A sarananak hosszas, fehér hagymája van, amely körülbelül diónagyságú és két félhagymából tevődik össze. A hagyma lisztes, mint a nemes gesztenye és édeskés ízű. A kínaiak, akik Urianhaiból és Mongolországból viszik haza ezt a növényt, a hagymát megfőzik, méz és gyömbér édes mártásával leöntik és legelőkelőbb ünnepi lakomákon, mint kiváló csemegét tálalják föl.
Sárga, fehér és biborvörös japán érisz nyolc-tizenkét hüvelyk hosszú virággal tömegével van itt. Bokorszerűen együttállva pompásan elütnek a síkság zöld szőnyegétől. Finom ibolyaillatuk van, amely különösen a gyökerükben átható. Megszárítva és porrá őrölve évekig megőrzik az illatot. Nem csak Ázsiában használják sűrűn, hanem mint orrisgyökeret a nyugati világ kereskedelmében is jól ismerik. Az ázsiai nők ilyen porral megtöltött kis zacskókat hordanak a ruhájukban és a port a hajukba szórják, míg a férfiak burnótos üvegecskékbe teszik vagy pipadohányukba keverik.
Egy nedves szakadékban a saponifera fajtájához tartozó növény kék virágaira akadtunk. Ennek a növénynek nagyon édes a szára és a gyökere. A pusztaság csemegéje és a tatár táborok körül egész gyerekrajok átkutatják utánuk a vidéket.
Az It-Kul környékén kitünően tenyészik a spárga különféle fajtája. Mint Rozycki E. mérnök elmondta, itt tavasszal megélhet az ember spárgából, mert nehány itt előforduló fajtának a legpompásabb íze van.
Az It-Kul medencéjét még egy másik hasznos növény is tanyájául választotta. A brassica, amelynek Kínában zebet a neve. Gyökere erősen mósusz-szagú és a kereskedelemben, mint «növényi mósuszt» ismerik. Illatszer készül belőle, amelyet gazdag kínai családok sűrűn használnak és nagyon drágán megfizetnek. Az abakantatárok nagyon jól ismerik a zebet aromatikus tulajdonságait és éppen úgy használják, mint az orrisgyökeret.
Eddig ennek a legbujább növényzetű vidéknek csak legérdekesebb növénytípusairól beszéltem és nem szóltam még semmit egész sereg gyógyszer- és méregnövényről, amelyet a tatárok, különösen a mohamedán orvosok, jósok és varázslók gondosan összegyüjtenek. Jól ismerik az ipekakuanhát, a baldriánt, a tárnicsot, a sztrichnint, kinint és nadragulyát. Nem nyílt alkalmam a benszülött orvosok tudományának kipróbálására, de különféle drámáról hallottam, amelyben nagy szerepet játszott a sztrichnin és az ópium és azzal végződött, hogy a pusztában új kőjelek bukkantak föl, pusztai lakósok utolsó nyugvóhelyének emlékkövei, akiket a tatár varázsló avatott keze ringatott örök álomba.
Különös és jellemző a vidékre, hogy a havasi gyopár, ez a tipikus alpesi növény itt nagy bőségben található. Ez úgy magyarázható meg, hogy Szira és It-Kul közt meglehetősen magasan van a síkság és éghajlata megfelel a főalpesi éghajlatnak. Mindenütt találtunk alpesi legelőket dús és kövér fűvel, amelyben ott találtuk a havasi gyopárt, ezt a nagy, el nem hervadó virágot, amely mintha fehér bársonyból vágták volna ki.
Magának az Édes-tónak is alpesi jellege van. Meredek sziklák hirtelenül szakadnak bele, sziklák, amelyeknek lábánál föltünt nekünk a nagy mélység, a kis hőmérséklet, a víz szokatlan tisztasága és vastag rétege a megkövesedett faágaknak, amelyek a hegyről csúsztak le nagyon régen a tó fenekére. Mindez sok európai alpesi tóra emlékeztetett bennünket és hasonlókra Urianhaiban, aminőket Mr. Douglas Carruthers «Unknown Mongolia» című könyvében írt le és én «Állatok, emberek és istenek» könyvemben megírtam.
Különböző ásványt is találtunk a hegyekben, amelyek az It-Kult környezik, vasat, mangánt és rézlerakodást, valamint szenet. Ami geológiai tulajdonságait illeti, ez a tó hasonlít a Szirahoz, ahol túlnyomó a mangán és vasérctelep.
Hogy az It-Kulon kutató utat tehessünk, nem volt csónakunk, mert partjai teljesen lakatlanok. Néha tatár lovak jönnek ide itatóba, ami bizonyára ritka esemény, mert ezen a vidéken bőségben van víz. A part mentén haladva észrevettük, hogy a tóban hemzsegnek a halak, aminek oka kétségtelenül az, hogy édes vizének nagyon gazdag mikroszkopikus flórája és faunája van, valamint mindenféle fajtájú vizinövény és féreg megél benne. Állandóan nagy halakat láttunk a vízből kicsapódni, amelyek a kisebbek ivadékaira vadásztak.
Mivel több napig itt akartunk maradni, Sienkot visszaküldtük, hogy horogbotot és más halászó szerszámot, köztük mesterséges csalétket és sok zsinórt hozzon. Még ugyanaz este halászva ott ültünk az északi part nádasában, kegyetlenül összeszurkálva a moszkitóktól és falánk legyektől, de ezt a meglehetősen érezhető entomologikus megfenyítése szívesen elviseltük, mint fizetséget azért a nagyszerű érzésért, amely a halászt elfogja, ha az úszó meg-megrándul és a horogvessző meghajlik. Néhány óra alatt körülbelül hatvan pontyot és sügért fogtunk, egynéhány közülük tizenöt fontot nyomott.
Sienko és Hak, akik gyermekkoruk óta gyakorolták a halászást és ebben a mesterségben különösen vándorlásaik alatt nagy ügyességre és találékonyságra tettek szert, mindjárt az első napon gazdag zsákmányt húztak ki a tóból, a többi közt egy körülbelül hatvan fontnyi óriási csukát, amelyik vizinövények nagy botanikus kertjét cipelte összevisszaságban a hátán.
Egy napon, amikor a tó körül vándoroltunk s közben partjain fölkerestük a hegyeket és a sziklákat, véletlenül találkoztunk a jól ismert, de egészen orosszá lett Peacock dr. angol vadásszal, akit a vadászás Szibéria sok félreeső zugába vitt el. A táborunkba kísért bennünket és velünk együtt több sikeres és élvezetes süketfajd-, nyírfajd- és szarvasvadászaton vett részt a bennünket övező magaslatokon, amelyeknek pompás szálerdői gazdag gyepjükkel sokszor élénken emlékeztetnek valami angol parkra.
A legtöbb vadra azonban a tónál akadtunk. Itt a nádasban vízimadarak fészkeltek: ludak és kacsák, különféle fajtájú sirályok és gémek. A fiatalok már jó nagyok voltak, de még nem tudtak repülni, bár már június közepén voltunk. Valahányszor a tóhoz közeledtünk, fiatal libákat és kacsákat láttunk rajta úszkálni. Halálra ijedten minden irányba szétrebbentek és a fűben meg a nád közt kerestek búvóhelyet. Az öreg ludakat és kacsákat sokáig nem tudtuk fölverni. Peacock elbeszélése szerint szibériai vadászok gyakran megfigyelték, hogy a gunár és a gácsér a tojót elhagyja arra az időre, míg a fiókákat fölneveli. Ha a fiatalok szárnyra kapnak és eléggé önállóak, hogy anyjukat elhagyhatják, a hímek visszatérnek. De kivétel is van, amikor a hímek megosztják a fölnevelés terhét, amennyiben élelemről gondoskodnak és a fészket védelmezik. Az öreg Peacock nagyon szeretett volna néhány ilyen hű és türelmes férjet elejteni és nagyon bízott, hogy ráakadunk ilyenekre. Reménye nem teljesült, mert a bokrok közt és a sűrűben fölvertünk ugyan néhány öreg gunárt, de olyan messzi voltak, hogy bár erős szárnycsapásaikat hallottuk, golyóink nem árthattak nekik.
– Szétválva kell vadásznunk – indítványozta Peacock – mert akkor mindenikünknek lehet némi kilátása sikerre azokkal a madarakkal szemben, amelyeket a többiek vertek föl.
Szétválás után eleinte semmit sem találtam a nádak és füzek sűrűjében, amelyben portyáztam. De magas, éles fű közt hirtelen meglehetősen széles homokterületre bukkantam, amelyen büszkén több öreg gunár sétálgatott. Hosszút fütyültem, hogy fölzavarjam őket, mert ama bántó rendreutasítás óta, amelyet tizenkétéves koromban egy vadásztársaság előtt az apámtól kaptam, sohasem lőttem ülő madárra. A gunárok széles, hatalmas szárnyaikat kiterjesztve és csaknem merőlegesen fölszállva, egyszerre csak menekülni kezdtek. Lövésemre egyikük lassan és meglehetős ellenkezéssel ismét leröpült és lábon iparkodott a nádasba, magával vonszolva szétzúzott fél szárnyát. Siettem, hogy elvágjam az útját, de mihelyt lábammal a homokot érintettem, éreztem, hogy belesüppedek. A vadászláz tovább kergetett, de már néhány lépés után mintha megnyílt volna alattam a föld. Lábam alatt nem volt szilárd talaj és egyre mélyebbre sülyedtem. Már fél testem belesülyedt az engedő homokba, amely egy pillanat alatt elfödte töltényövemet. Kétségbeesett erőfeszítésem a szabadulásra még mélyebbre sülyesztett. Kétségtelenül mély futóhomokba rohantam bele. Mivel Peacock doktort a fű és a sás mögött nem tudtam fölfedezni, mindenfelé nézdelődzve kiáltozni kezdtem, ahogyan csak a torkomon kifért.
A homok eközben mind mélyebbre szívott magába; csak pár perc még és egészen elnyelt volna és betemetett volna minden nyomot is, úgy, hogy a holttestemet sem találhatta volna meg senki. E gondolatra égnek állt minden hajamszála és a veszedelem nyomása alatt villámgyorsan dolgozni kezdett az eszem. Mit tegyek, hogyan menthetem meg az életemet, hogyan hallhatná meg a doktor segélykiáltásomat?
Visszaemlékezve olyan emberek elbeszélésére, akik hasonló helyzetben voltak, magamhoz húztam a fegyveremet, amelyet a küzdelemben elejtettem volt, magam előtt a homok fölületére fektettem és a mellemmel rátámaszkodtam, hogy tartsa a testemet addig, amíg karommal és lábammal kivackolódom. De ez nehéz föladat volt, mert a puska súlyom alatt lesüppedt és kénytelen voltam nagyon óvatosan kiszabadítani és előlről kezdeni a mesterkedést.
Még néhány percnyi küzdelem után végre egészen hosszamban elnyúlva, szétterpesztett karral és lábbal a fölszínen feküdtem. Mivel így súlyomat aránylag nagy területen osztottam szét, föntarthattam magamat. Magamat kissé kifújva, a hasamon óvatosan a nádas felé kúsztam, amely végérvényesen megváltott a csalóka homokcsapdától, ha mindjárt tetőtől talpig elfödött a falánk nedves homok.
Száraz, forró napsütéses helyet kerestem magamnak és levetettem a ruhámat. Mialatt megszáradására vártam, megtisztítottam öreg Lepageomat, amely tele volt homokkal. Egy óra hosszáig tartott, míg elindulhattam Peacock dr. fölkeresésére, aki valahol jóval messzebb volt, mint ameddig a hangom elért. Amikor ezt észrevettem, egyszerre megbizonyosodtam arról, hogy menthetetlenül elpusztultam volna, ha nem lett volna velem másik társam, hű Lepage-fegyverem.
A doktor egész sereg libát és kacsát lőtt, míg nekem üres vadásztáskával kellett táborunkhoz visszatérnem. Amikor azonban meghallotta a kalandomat, nagyon elkomolyodott és ezt mondta:
– Tudja-e, hogy sokkal értékesebb zsákmányra tett szert, mint aminő a liba meg a kacsa, arra a biztos tudatra, hogy bízhat a hidegvérűségében, amellyel kitartott és amellyel ezt mondta magának: aggódom, az igaz, de összefüggően kell gondolkodnom!
Bár teljesen méltányoltam a bókját, mégis eltartott egészen a vacsoráig, hogy ismét rendes, nyugodt lett az állapotom. Most azonban mocsaras vidéken mindig ilyen helyek lehetőségére gondolok. Sűrű, vágó mocsaras fűben inkább vízben és iszapban gázolok, semhogy ilyen csábító, de alattomos homokfoltra lépjek.