A Szirahoz visszatérvén, néhány napot it-kuli tanulmányaink földolgozásával töltöttünk el. Azután Zaleski professzorral nekiindultunk a síkságnak; egy gazdag tatár, Jusszuf Spirin, rengeteg ménesek tulajdonosa meghívott bennünket, hogy látogassuk meg.
Nomád, egyszerű, műveletlen ember volt, de az ottani fölfogás szerint mesésen gazdag. Családjával sátrakban lakott, amelyekkel aszerint, amint méneseinek legeltetése kívánta, Szira, It-Kul és a Shunet-tó egész vidékén táborhelyről táborhelyre vándorolt.
Meghívásának szavai kegyesen jelezték, hogy tudós emberek látogatása nagyon megtisztelő ránézve.
Jó kocsit küldött értünk, amelybe három nagy, nemes ló volt befogva. Alim, egy élénk, fiatal, vonzó külsejű tatár volt a kocsis. Helyeinket elfoglalván, körülnézett, a bakon kiegyenesedett és néhány vad kiáltással hosszú, font bőrostorral végigvert a lovakon. Úgy éreztük, mintha testünk alól kirántották volna a kocsit és ugyancsak meg kellett kapaszkodnunk, hogy ki ne essünk. A lovak teljes vágtatással indultak neki és rohantak át a pusztaságon. Kormányzójuk kiáltásai meg éles ostorcsapásai a legnagyobb sebességre biztatták őket. Így tizenhárom mértföldet tettünk meg egy óra alatt.
Célunkhoz érkezve, néhány sátrat vettünk észre sötétszürke nyeregposztóból, közelükben marhák és juhok legelésztek, amelyek házi szükségletre voltak rendelve, míg az igazi nyájakat messzire, a Kizill-Kayalánc mögé hajtották legelőre.
A szemhatáron négyszögletes, alacsony agyagfalakkal körülvett, fenyőgerendákból összerótt épületeket különböztethettünk meg, úgynevezett aulákat vagy házakat, amelyekben a téli hónapokat töltik el a tatárok.
Spirin legöregebb fiával, Mahmettel, a sátra előtt, amelynek ott jurta a neve, üdvözölt bennünket. Alázatos üdvözlő és áldó szavakkal a próféta nevében fölszólított bennünket, hogy lépjünk be. A jurta belseje pompás volt. A padlót vastagon födte a nyeregposztó és bokharai meg szardai nők avatott kezével kötött értékes szőnyegek feküdtek mindenfelé. Puha selyemfüggönyök elrejtették a jurta oldalfalait és menyezetét és óriási selyempárnák és vánkosok pihenésre hivogattak. Az így elfödött oldalfalak mentén köröskörül nagy ládák és kis szekrények álltak, amelyek berakott türkizzel, lapiszlazulival és malachittal voltak díszítve és ezüst volt a lakatjuk meg veretjük. Állványokon ón-, réz- és ezüstedények, tálak és kancsók csillogtak és a bejárattal szemben ezüst keretben koránidézet függött, míg mellette a seik-ül-izlámnak, a mohamedánok legfőbb papi méltóságának képe pompázott.
Két, ezüsttel gazdagon díszített szekrény közt festőállványféle állott tele puskával, pisztollyal, karddal, szuronnyal és jatagánnal, azaz rövid karddal, amelyek közül néhány egyenes volt, mint a tőr, mások görbék, mint a kasza és a sarló.
– Hiszen egész arzenálja van itt önnek – mondta a professzor.
– Igen – bólintott az öreg tatár – viharos időket élünk és védenünk kell magunkat és jószágunkat. Most súlyos, fekete napokat élünk.
Ezek a «fekete» napok szemlátomást nagy gondot okoztak neki, mert miután kényelmes ülőhelyet adott nekünk a párnákon, beszélni kezdett arról, ami a pusztában történik. Az orosz kormány mindig kihasználta az uralma alatt élő törzsek gyűlöletét és viszályát és Chulyma-Minuszinszk síkságával sem tett kivételt. Erre a vidékre, amely évszázadokon át az abakantatároké volt, a hatóságok ukrán telepeseket küldtek, lusta, iszákos, könnyelmű parasztokat, akik szénát kezdtek gyüjteni a tatárok földjén, elrabolták lovaikat, asszonyaikat meggyalázták, sőt magukat a tatárokat meggyilkolták. A bennszülöttek hasztalanul tettek panaszt a kormánynál, amely azonban nemcsak hogy nem tett semmit a baj megszüntetésére, hanem az ukránokat egyenesen fölbátorította a túlkapásokra. A tatárok fölháborodva fegyvert fogtak és a puszta vad harcnak, kegyetlen vérbosszúnak és az ilyen háborúskodással együttjáró mindenféle bűntettnek lett a helye. A törvénnyel nem törődött senki; mindenki az életét és a vagyonát védte, úgy hogy szembeszállt az elzüllött ukránok önkényes visszaéléseivel. A puszta magas füve nem egy holttestet födött el, amelyet azután a szél kiszárított és mint port szétszórt a szenvedéssel teli síkon.
Spirin nagyon bőkezű gazdának bizonyult. Hat felesége volt, a legidősebb ötven évesnél nem volt fiatalabb és a legifjabb tizenhat éves fiatal leány volt, hajlékony mint a fűzfaág és szeme, mint az őzé, nagy és szelid. Mindezek az asszonyok a második jurtában tevékenykedtek, ahol a konyha volt. Amikor ebédhez ültünk, ismeretlen ételeket tálaltak elénk, amelyek közül az egyik ízletesebb a másiknál: forró sultát, a juhmell egy kövér darabját, szénen sütve; tzchihertyt, kis csirkéből és tojásból készült mártást; shashykot juhhúsból, áfonyaszerű, kissé savanykás, száraz bogyóval; shashlykot juhveséből; azut, magyar gulyásfélét, szintén juhveséből; tamalikot, azaz lepényt gombával és bogyókkal; édes sajtot juhtejből; befőttet rebarbarából, szőlőből, fügéből és datolyából. Mindezt kumisszal, az elmaradhatatlan pusztai itallal öblítettük le, de burgundival is és pezsgővel, amit külön a mi látogatásunkra hozattak a városból. A lakoma után sok-sok pohár teát ittunk, amihez mindenféle befőtt gyümölcsöt, gyümölcsízt, mézet és más édességet kínáltak és angol kétszersültet óndobozból.
A teázás a lakoma ceremóniás része. Rendesen sokáig tart és kifárasztja az embert. De Spirin gondoskodott arról, hogy a lakoma e része alatt se unatkozzunk. Feleségeinek megparancsolta, hogy néhány szőnyeget, párnát és alacsony asztalokat hozzanak a jurta elé és bennünket fölszólított, hogy menjünk ki a szabadba.
– Bemutatom legjobb lovaimat – mondá és tapsolt.
A kocsisunk, Alim és házigazdánk fia, Mahmet, azonnal nyeregbe pattantak és elvágtattak az aulák felé. Negyedóra mulva visszatértek mintegy ötven pompás csődört terelve maguk előtt, amelyek közül néhány hollófekete volt, a többi szürke és fakó. Élénken ügetve közeledtek és a pusztai szél meglobogtatta sörényüket és pompás farkukat. A lovak nagyokat prüszköltek, egymást harapták és rugdosták; fényes, vérben úszó szemük mintha tüzet okádott volna és mintha a reszkető orrlyukakból is tűz áramlott volna ki.
– Ezek vad fiatal csődörök, amelyek nem ismerik a nyerget és ember keze még nem érintette meg őket. Nemesvérűek, Chum-Bazlikban nőttek föl, ahol legjobb a fű. A pusztánkon ezek a legnemesebb állatok, erősek, mint a medve, egészségesek mint a hiúz és gyorsak mint a sólyom. Gonoszindulatúak és vakmerőek, fölveszik a harcot a farkassal és a medvével, páratlan harci paripák. Lovasrohamban fogaikkal és patáikkal küzdenek lovasaikért. A turkománok argamakjai, azok a paripák, amelyek ütközetben démonok módjára küzdenek és a harc után végigvágtatnak a csatatéren, hogy az elesett ellenség fejét szétmorzsolják, vad tulajdonságaikat ennek a lótörzsnek köszönhetik.
Spirin tatár nyelven odakiáltott valamit a két fiatalembernek, akik hirtelen vadul kiáltozni kezdtek. A lovak ugyanebben a pillanatban minden irányban szétrebbentek, teli aggodalommal kutatgatva mindenfelé egyre messzebbre rohantak. Pompásan lovagolva követték őket a tatárok. Kézbe fogták az arkánt, a bennszülöttek lasszóját és mindegyre gyorsabban vágtatva, megcsóválták a fejük fölött. Csodálatos verseny kezdődött. A vad csődörök, mert nem volt semmi terhük, eleinte jól maguk mögött hagyták a tatárok nyergeslovait; ezek azonban, hozzászokva a hosszú és kitartó üldözéshez, győzték az egyenletes iramot és amikor a csődörök a vad vágtatásban már kissé kifáradva, alig észrevehetően meglassították a tempót, fokozatosan közeledtek hozzájuk. A lovasok nagyon ügyesen mindjobban irányították a csődörök mozdulatait és arra kényszerítették őket, hogy egyre szűkebb körben keringjenek.
Amikor végre a lovak ismét egy csomóba voltak összeszorítva, a tatárok fölemelkedtek nyergükben, hosszan kibocsátották az eddig összetekert lasszót és a ménes ismét szétrebbent. A lovasok követték és látni lehetett, hogy két csődör, egy fekete és egy fakó, megváltoztatja futását. Egy ideig fölágaskodtak és mindenfelé rugdalództak, azután mintha villám sujtotta volna őket, elterültek a földön. Az öreg Spirin nevetett:
– Az arkán fojtogatja őket.
A két lovas ekkor kiugrott a nyeregből. Óvatosan közeledtek a vadul kapálódzó csődörökhöz és a lasszót még jobban kifeszítették. Amikor már eléggé összeszorították az állatok gégéjét, ügyesen megtámadták őket és békóba verték lábaikat. A csődörök a fojtogató gégehuroktól megszabadulván, egy pillanattal később ismét fölugrottak és el akartak menekülni. De hamar észrevették, hogy békóban van a lábuk és néhány görcsösen rángatódzó szabaduló kísérlet után megadták magukat és csöndesen álltak. A férfiak fölkantározták őket és levették a béklyót lábukról. Bár a csődörök rugdalództak és ágaskodtak, mégis csak egy pillanatig tartott, hogy a lovasok ismét lovaikon ültek; a nyeregben mélyen lehajolva, száron vezették a pompás, vad teremtményeket, amelyeket eddig emberi kéz nem érintett.
A csődörök hátrahajtott füllel és fogvicsorgatva nemsokára a jurta előtt álltak. Két nyerget hoztak és míg Alim a fekete csődört a kantárszáron fogta, Mahmet fölnyergelte. Rendkívüli harcot láttunk ember és állat közt. A csődör hajlékony teste csaknem állandóan a levegőben volt. Ágaskodott és nagyokat ugrott, úgy hogy patái olykor az emberek feje fölött voltak; csak egy pillanatig állott egyszerre mind a négy lábán, hogy a következő pillanatban ismét nagyot ugorjék. A dühtől és félelemtől megvadulva nyerített és prüszkölt. De az izmos Alim erősen tartotta a kantárszáron és nem engedett. A cserezetlen bőrszíj erős volt mint az acél és a zabla úgy belevágódott a ló gyönge szájába, hogy amikor prüszkölt és a fejét rázogatta, vörös hab röpült szerteszét. Mahmet eközben éppen olyan mozgékony volt, mint a ló és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor a hevedert egy-egy lyukkal szorosabbra húzhatta. Amikor ezzel elkészült, a kengyelt erősítette meg. Ezután Alim egy bika erejével arra kényszerítette a csődört, hogy a fejét végignyújtsa a földön és Mahmet villámgyorsan a nyeregben termett, tatármódra mélyen lehajolva és térdét a rövidszíjú kengyelben derékszögben fölhúzva. Nagyot kiáltott és ostorával végigvágott a csődörön.
A szilaj állat egy másodpercig mozdulatlan volt, mint a szikla, csak szeméből villámlott harag; azután nagyot ágaskodott, mintha hátra akart volna dőlni. Magasra emelkedett, lezuhant, kirúgott, mindezt szünetlen őrült gyorsasággal, hogy azt hihette az ember, nincs lovas, aki élve kerül ki ebből a harcból. De a tatár az egész idő alatt lehajolva ott guggolt a nyeregben, mintha össze lett volna nőve az alatta erőlködő állattal.
A csődör látván, hogy lovasát nem vetheti le, nekiiramodott és árkon-bokron át mint a nyíl a pusztába röpült. Láttam, hogy Mahmet lazán és magasan tartotta a kantárszárat, csak könnyen mozgatta, míg puha csizmájával a ló oldalát verdeste és néha az ostorral végigvágott rajta. Azt is láttam, hogyan dolgozott az állat csodálatosan izmos teste és hosszan elnyúló alacsony röpte mennyire kinyújtotta karcsú erős tagjait. Mahmet, mintha valami kísérteten lovagolt volna, nem tudtam észrevenni, hogy a ló patája a földet érintette volna.
Bár a kantárszár az egész idő alatt lazán maradt, Mahmet óriási körben mégis visszahozta a lovat a jurta elé. Hab csurgott le a véknyáról és még mindig vérző szájából. Két kisebb körlovaglás után olyasvalami történt, aminek láttára bámulatomban fölkiáltottam: a tatár, jóllehet e vad Bükefaloszon ült, nyugodtan lehajolt az egyik oldalra, eleresztette a kantárszárat, elővette a pipáját, nyugodtan megtömte és rágyújtott. Azután kiegyenesedett a nyeregben és egyenesen a sátor felé jött. A csődör keze és combja minden mozdulatának engedelmeskedett; reszketett, de már le volt győzve.
– Ez igazán hihetetlen! mondám és csodálattal néztem föl Mahmetre, aki megelégedetten mosolyogva és pipázva ült a nyeregben és lovának habos nyakát veregette.
– Ez semmi, nevetett Spirin. Ez a vad ló egyszerűen rájött arra, hogy ha nem engedelmeskedik, Mahmetnek az oldalát átszorító combja összeroppanthatja a bordáját.
Amikor megnéztem Mahmet combját – görbe volt és erős, mint egy vén tölgy gyökere – bizony nem látszott lehetetlennek, hogy össze birná törni egy lónak a csontját.
Spirin kocsisa, Alim még nehezebb mutatványokkal szolgált. Mint fiatal gazdája, vad csődörét annak minden viharos tiltakozása ellenére ő is megnyergelte. De mivel ez az állat állandóan ágaskodott, nem húzhatta meg elég szorosan a hevedert; mert amíg súlyával még a kengyelre nehezedett és a másik oldalon még nem volt kengyelben, a nyereg lecsúszott a ló oldalára és ledobta Alimot. A ló elvágtatott és még az öreg Spirin is fölkiáltott ijedtében.
Bal lábával még mindig a kengyelben, Alimot a ló végighurcolta a földön. Arcával lefelé, többször, amikor a ló köveken ugrott át, halálos veszedelemben volt. De látását és testének erejét csodálatos módon kihasználva, ellökte magát a kezével, amellyel előbb a fejét védte a földön való hurcolás ellen és így még a legveszedelmesebb köveken is átugratott.
Még a leesés okozta első ijedelem hatása alatt álltunk, amikor még hihetetlenebb dolog történt: Alim megfordult, jobb lábát nekifeszítette az állat vékonyának és bal kezével elkapta a kantárszárat; lába szét volt terpesztve és teste csaknem vízszintesen állott el a rohanó csődör oldalától. Mindez villámgyorsan történt és a paripa már szinte eltűnt szemünk elől a pusztán, de még tisztán láthattuk, hogy Alim terpeszállásban a kantárral dolgozott, azután ismét leereszkedett csaknem a földig a ló hasa alá, ahol mintha a vágtató ló valamelyik lábát iparkodott volna elkapni. Nehány próbálkozás és erőfeszítés után sikerült neki hurkot vetni a ló egyik mellső lábára, azután ismét nekifeszítette magát a ló oldalának és a csődör lábát a has irányában kifelé magasra húzta. Eleinte három lábon ugrált tovább a ló, azután hirtelen térdre rogyott. Alim azonnal kiszabadult a kengyelből és mint a vadmacska a ló nyakán termett. Azután hurokkal fojtogatta. Mikor a ló már nem védekezett, Alim egyik kezével kifeszítette a fojtogató szíjat, míg a másikkal a hevedert kezdte szorosabbra csatolni. Egy másodperc mulva nyeregben volt, meglazította a gégehurkot és kiszabadította a ló lábát. E rövid, de drasztikus élmény után a csődör nem ellenkezett többé. Alázatosan kocogott vissza a jurtához, megadva magát engedelmeskedett lovasának, aki bár keze tele volt sebbel és össze volt verve, nevetett és hízelegve szólítgatta a lovát:
– At, at, jakze at! Toor! (Ló, ló, jó ló! Csöndes!)
Ez a látvány gazdagon kárpótolt bennünket szenvedésünkért, mert Spirin dús lakomája nehéz ételeivel nagy megpróbáltatás volt nekünk. Sokáig nem felejtettük el és később valahányszor tatár lakomán vettünk részt, mindig óvatosak voltunk. Nagyrabecsült professzorommal még heves vitába is keveredtem e lakoma miatt:
– Az azu csapta el a gyomrunkat, – mondta keserűen.
– Nem, én azt hiszem, hogy abból a kövér sultából ettünk sokat, vetettem ellene.
– Egyáltalán nem, felelte a professzor, a sulta zsirja könnyen emészthető; de az azu gyökereivel, növényeivel és szárított bogyóival egyszerűen méreg volt.
De én állhatatosan megmaradtam meggyőződésem mellett, mig a professzor tovább is a sultát védelmezte és az azut támadta hevesen. Mivel nem tudtunk megegyezni, ő máskor az azut vetette meg, én pedig nem törődtem a sultával.
Amikor Spirinnel együtt voltunk, nem sejthettük, hogy a családot, amelynek körében időztünk, az a nagy szerencsétlenség fenyegeti, amely két nappal később reá tört.
Nehány nappal a tatároknál tett látogatásunk után egy geológiai föladat elvégzésére a pusztába küldött a professzor. Kénereket kellett keresnem, amelyekkel megmagyarázható a Szira-tó vize magnéziumszulfátjának eredete. Végig kutattam a tavaszi áradásokkal kimosott szakadékokat és hasadásokat és éppen a pusztán vizsgálgattam át a kiszáradt folyómedrek meredek partjait, amikor hirtelen láttam, hogy nagy hollósereg és nehány hatalmas keselyű kering valami fölött, amit eleinte elhullott lónak vagy elhullott ökörnek tartottam. De amikor egyik közeli dombról alaposabban szemügyre vettem a dolgot, azt láttam, hogy a kérdéses valami emberi holttest lehet.
Amikor odaérkeztem, elállt a szívem verése, mert az ott heverő halottakban két vakmerő nagyszerű lovast ismertem föl, Mahmetet, Spirin fiát és derék segítőjét Alimot. Ők, akik két nappal előbb még fényes sikert arattak, széttépett arccal és fejszével szétzúzott koponyával feküdtek itt. Köröskörül küzdelemnek semmi nyomát sem találtam.
Hak, aki velem volt, alaposan megvizsgálta a holttesteket és az ilyen halottak alapos ismeretével megjegyezte:
– Ezeknek a tatároknak a fejét baltafokával zúzták szét, azután tisztára gyűlöletből megcsonkították az arcukat.
Az irtózatos leletről rögtön értesítettük a rendőrséget és az öreg Spirint. Vérzett a szívünk, amikor tatár vendéglátó házigazdánknak megvittük a hírt borzasztó veszteségéről és láttuk szerencsétlenségét és vad kétségbeesését. Mindjárt megkezdődött a bírói vizsgálat, mert véletlenül egy arra följogosított bíró volt a környéken; azért jött, hogy a szírai gyógyfürdőt használja. Néhány nap mulva azután megtudtuk, hogy mi történt a puszta ama helyén, ahol a két tatár vére kifolyt.
E dráma megértéséhez ismernünk kell e síkságok életének némely részletét. A tatárok minden birtokukból legtöbbre becsülik kancáikat, mert rendszerint jellegzetes, értékes tulajdonságokkal rendelkező lófajtákat tenyésztenek. Altai vidékén nagyon keresettek voltak az abakan-lovak, mert ezekkel nem csak föntartották, de sőt jelentékenyen meg is javították a bennszülött lovak már sülyedő minőségét. A növekedő kereslet következtében az ukrán telepesek közt levő lókötők szemet vetettek ezekre a lovakra, ellopták azokat és Altaiban eladták. De ez nem volt könnyű feladat, mert a tatár csikósok, akik a kancákat őrizték, éberek voltak és bátrak és mert föl voltak fegyverezve, nem féltek a rablókkal való összeütközéstől. A ménesekre azonkívül a csődörök is ügyeltek, ezek a vad és félelmet nem ismerő állatok, amelyek a csavargó idegeneket megtámadják fogukkal és patájukkal
Spirin kancáival is így történt;; nem régen észrevették, hogy nehány csődör, amely a ménesben volt és egész csapat anyakancára vigyázott, elhagyta a ménest, amely azután messzire elfutott a pusztába. Egyszer sikerült ilyen megszökött ménest utolérni és a táborhoz visszahozni. A csikósok a ménes közelében sok patkónyomot vettek észre, ami kétségtelenül olyan lovasoktól származott, akik a tatárok közeledtére eltüntek. Az elfutott csődörök teste csupa seb volt, amikor rájuk akadtak, amiből kiderült, hogy mielőtt kancáikat elhagyták, valami ellenséggel küzdöttek.
Az egész dolog titokzatos talány volt. Bár a tatárok nagyon járatosak voltak ilyen dolgokban, mégsem tudtak a pusztán senkit sem kinyomozni és csak találgattak. A vizsgálóbíró azonban megtalálta a titok kulcsát. Megvizsgálta a megsebesült csődöröket és az ismét befogott ménest, valamint a megpatkolt lovak nyomát és azt az utat, amelyen a megszökött ménes haladt. Erre azután az egész kerület rendőrségének megparancsolta, keressék meg egy nagy, patkolatlan, hasított patájú, pej csődörnek a gazdáját.
Nehány nap mulva Sziratól harmincöt mérföldnyire levő egyik helység rendőre egy ukrán parasztot állított elő, aki éppen ilyen lónak volt a gazdája. A csődört azonban nem hozta magával, mert a paraszt állítása szerint elfutott és keresik. Jóllehet a bíró hosszú fogsággal fenyegette meg, ha nem vall őszintén, a paraszt állhatatosan ártatlanságát hangoztatta. Erre a bíró megparancsolta, hogy a rendőrség főhadiszállásán vegyék őrizetbe. Amikor már ott volt, odament hozzája maga a bíró és így szólt hozzá:
– Látom, hogy ravasz fickó vagy, de ismertem én ravaszabbakat is, mert Turkesztánban lótolvajokat hajszoltam, bátor turkománokat és harcias perzsákat fogtam el. Ilyen dologban senki sem tud engem rászedni. Ezt ne felejtsd el és jól figyelj arra, amit mondani fogok. Neked egy óriási, gonosz pej csődöröd van, a melyiknek bal hátsó lábán meg van hasadva a pata. A farka fehér. Okos is, mert megtanulta tőled a lopás mesterségét. Mert ez a te mesterséged, barátocskám. Ha kikerested a tatár kancádat, éjjel odaviszed hozzája, a te pej bestiádat. Összeverekszik a tatár csődörrel és le is győzi, mert nagyobb és erősebb. A csikósok nem törődnek a küzdők lármájával és nyerítésével, de ha utána néznek is, mindent rendben találnak és tovább alszanak. De nem aludnának tovább, ha te előző nap oda nem lopódzkodtál volna táborhelyükhöz és álomport nem tettél volna élelmiszeres zacskójukba. Ha azután a pej csődör legyőzte ellenfelét, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban arra a helyre tereli valamennyi kancát, ahol te leskelődsz rájuk más semmirekelőkkel. A lovakat azután elhajtod az Altai felé, míg cinkostársaid eltüntetik a nyomokat úgy, hogy ugyanazon az úton patkolt lovaikon végiglovagolnak. Ez az egész fogás, mert a többi már nagyon egyszerűen megy nálad. Az Altai tatárjainak és parasztjainak eladod a lovakat, visszatérsz a faludba, vodkára és sörre költöd a pénzt és ha elfogyott, új gaztettet eszelsz ki. De ezúttal valami megzavarta a csínyedet, mert közvetetlenül azután, hogy a csikósok üldözésre indultak, te visszajöttél a táborukhoz és valamit keresve kerülgetted. Mit kerestél itt a pusztán?
A paraszt, halványan és reszketve félelmében amiatt, amit ez a varázsló vagy bíróba bújt ördög elmondott, hallgatva és tágra meresztett szemmel ült előtte. A bíró folytatta:
– Látod, hogy mindent tudok. Azt is tudom, miért jöttél a táborhelyhez. Egyiktek elvesztette az álomporos zacskót. Te nem találtad meg gaztettednek ezt az elárulóját, mert részeg voltál. De megtaláltam én. Itt van ni!
A bíró e szavakkal a zsebéből kis zacskót vett elő, amelyben, mint nekem később elmagyarázta, szétdörzsölt belladonnabogyókból és ópiumból készült por volt. A paraszt térdre hullott és kegyelemért könyörögve megnevezte azokat a parasztokat, akik a ménest az Altaiba elhajtották. A bíró a legrövidebb úton, azaz távirón elrendelte üldözésüket. A rablókat elfogták és Spirin visszakapta lovait. Ez eset óta Mahmet és Alim a ménes közelében maradt és gondosan figyelte a csikósokat. A legutóbbi napok egyikén azután a bebörtönözött parasztok rokonai elfogták a két tatárt és kegyetlenül meggyilkolták. A tetteseket azonban nem tudták fölfedezni.
Amikor megkérdeztem a bírótól, hogyan jutott e talány megfejtéséhez, ezt felelte:
– A keleti népek körében folytatott sok évi bírói tevékenységem alapján ismerem a lótolvajok fogásait. Ennek a tragédiának egynémely sajátossága mindjárt megadta a helyes nyomot. Még csak egészen meg kellett bizonyosodnom a dologról. Amikor a megsebesült csődöröket megvizsgáltam, a szájukban nehány vörös lószőrt és lófarkból való nehány hosszú fehér szőrt találtam. Spirin méneseiben ilyen ló nem volt. A küzdelem helyének közelében világosan láttam a támadó patájának a nyomát és ezért nagyságát illetőleg semmi kétségem nem volt. Az álomporos zacskót akkor találtam meg, amikor a csikósok táborhelyét vizsgáltam át. Nem értettem, miként történhetett az, hogy nem vették észre az idegen csődört és az orruk előtt engedték elterelni a tenyészállatokat. Először azt hittem, hogy buzától vagy arrakától3) lerészegedtek, de tivornyának nem találtam a nyomát. Azután fölfedeztem a homokban a kis zacskót. A tatárok valamelyike, úgy látszik, rálépett és így benyomta a földbe. A rablók ezért nem tudták megtalálni. Ami pedig Spirin fiának és cselédjének meggyilkolását illeti, ez nem szokatlan esemény ezen a vidéken, ahol a bennszülött tatárok és az oroszok közt a vérbosszú uralkodik.
A bírónak kétségtelenül nagy tapasztalata és bátor kombináló képessége volt, különben nem bogozhatta volna ki ily gyorsan az egész tényállást. Amikor azonban Mahmet idős anyjának és feleségének könnyeit láttam, arra a megrendítő valóságra ébredtem, hogy semmi törvény és semmi pör nem kelti többé életre a csinos, fiatal tatárt, aki oly kitünően értett atyja ménesei vad paripáinak megszelidítéséhez és legyőzéséhez.
Ezekkel a gondolatokkal néztem a tatárokat, akik az elköltözötteket odavitték a kis dombhoz, ahol már várt rájuk a sír. Tekintetem ekkor önkéntelenül egy fiatal, még egészen gyermek tatár nőre esett. Vágyakozó, leírhatatlan kétségbeeséssel, könnycsepp nélkül, sóhaj nélkül nézte a még halálában is csinos, hatalmas Alim arcát. Az jutott az eszembe, hogy a fiatal leány szívében bizonyára ez az óriás és atléta lobbantotta lángra a pusztai szerelem tüzét és hogy a bosszuló igazságosság ítéletét talán ennek a gyászoló gyermeknek gyönge és szép kezével hajtatja végre, aki jól ismeri a vérbosszú törvényeit.
Legyőzvén a pusztai tragédián érzett első megbénító ijedelmünket, ismét munkánkhoz láttunk. Az élet élet: megsiratja halottait és fölkeresi sírjukat, de tovább járja a harcnak, a nehéz fáradozásnak, az anyagi és szellemi vágyakozásnak útját.
Néhány nap mulva tanulmányútra indultam a Shunet-tóra, amely ismert arról, hogy nagyon sós és vastagon van benne fekete, erősen kénhidrogén szagú iszaplerakodás. Kis kétfogatún utaztam. Hak kísért, aki mert úgy bántam vele, mint egyenjogú emberrel, nagyon készséges szolgám volt.
Hat órai út után észrevettük, hogy a prerifű kevésbbé volt dús, majd hogy a föld már csak kúszó fűvel volt benőve, amelynek puha szára olyan vörös volt, mintha vérrel lett volna tele. Saliernia volt, sóval telített talajhoz különösen alkalmazkodó fűfajta. Végre ez is eltünt és csak az úgynevezett solanchak, az egészen fekete, zuzmaraszerűen sókristállyal födött pusztaság volt előttünk.
E halott pusztaság közelében először akadtam a bennszülött nomádok sírjaira. Adrianoff, az ismert orosz etnológus és archeológus, akit a szovjetkormány 1920-ban megölt, bebizonyította, hogy ezek az ouigurok sírjai, akik Dzsingisz-Khan elől menekülve itt nomádéletet folytattak.
Ezek a sírok valamikor meglehetősen magasak voltak, de idők folyamán jóval alacsonyabbak lettek. Rendesen négy-hat kő, devonhomokkőből való tábla vagy oszlopszerű neolit vette körül, amit néha igen nagy távolságból hoztak oda. Éppen ilyen homokkövet láttam a Tuba-folyónál és a Tuba és Abakan, a Jenisszei két mellékfolyója közt elterülő síkságon. Ezek a sírkövek vagy dolmenek hosszú sorban gyakran a szemhatárig követik egymást.
Nehány kövön még fölírás volt látható. Rúnák voltak. Az emberiség e legrégibb abc-jét nem csak az emberi hangnál messzibbérő érintkezésül használták úgy, hogy jeleit táblácskákra vagy fakéregcsíkokra vésték, hanem sírföliratoknál azt a célt is szolgálta, hogy az egyes ember életén túlmenően a jövő nemzedékeknek nehány szót mondjon. Ekkor csak egy futó pillantást vethettem ezekre a dolmenekre és monolitokra. Alaposabban csak egy későbbi utamon ismertem meg őket, amelyet a sírkővidéken át egész törzsek és népek ez óriási, világtörténeti sírján át tettem, amely népek titkos vonzóerőtől Keletre csábítva, Közép-ázsia tágas síkságain keresztül Európa meghódítására és a keresztény civilizáció szétrombolására vándoroltak.
Végül elérkeztünk a Shunet-tóhoz; fekete, bűzös, sófoltokkal teljesen befödött sár körítette és a teli napfényben úgy fénylett, hogy ha odanéztünk, belefájdult a szemünk.
A parton és a tó fölületén egyetlen madarat sem lehetett látni. A tó halott volt, de szépségben halt meg, mert fölületén mint a gyémánt sókristályok csillogtak, amelyek nagy csomókba álltak össze, hogy azután lesülyedjenek a fenékre és ott vastag réteget alkossanak, amely lassanként kitöltötte az eltünő tó medencéjét.
A rosz szagú pocsolyában a tó felé gázoltunk, hogy vegyi vizsgálatunk számára vízpróbát vegyünk belőle és megmérjük melegségét. Mikor egészen közel voltunk a vízhez, meglepetve láttuk, hogy körülbelül lábnyi szélességben valami korallvörös tömeg keretezi be. Nem tudtam, mi lehet ez, lehajoltam és azt a fölfedezést tettem, hogy a vörös tömeg számtalan kis lényből állott össze, amelyek már elhaltak és rothadásnak indultak. Ezek okozták a levegőt köröskörül megfertőző kellemetlen, egészségtelen szagot, több ilyen vörös micsodát üvegbe gyüjtöttem és vizet töltöttem bele. Erre az üvegben egyszerre csak kicsiny vörös, öt milliméternél nem hosszabb rákokat láttam nagy gyorsasággal úszkálni, de ezek oly gyöngék és mulandók voltak, hogy nehány perc mulva már végük volt. Biológiai vizsgálatunk később kiderítette, hogy ezek a Shunet-tó utolsó élő lényei és Artemia salina a nevük. Közülük még csak a beggiatoa-bacillusok élnek itt, amelyek a tóban minden más életet kiölnek, de egyszersmind előkészítik a maguk kihalását is.
Hakot a tó mélyének megvizsgálására küldtem. Levetköződött, bement a vízbe és amikor már jó messze volt a parttól, visszakiáltott:
– Mintha üvegen járnék!
Ez kíváncsivá tett. Levetköződtem és követtem őt.
Megállapítottam, hogy a Shunet feneke kemény volt és síma, mint a kristály vagy márvány és hogy sóból volt, amely évszázadok folyamán a nap és szél behatása következtében a tó fölszínéről vált ki. A réteg nagyfokú konyhasó volt 99·89 százalék tiszta tartalommal. Mivel nagyon melegen sütött a nap, elhatároztuk, hogy kutató munkánk után megfürdünk, de a tó seholsem volt három lábnál mélyebb. A fürdés itt egyáltalán nem volt könnyű dolog. Ha megpróbáltuk az alámerülést, a víz, mintha jól eldugaszolt üres palackok lettünk volna, visszalökött bennünket. Úszó kísérleteink meglehetősen komikusok voltak, mert a víz fölszínén úsztunk, mintha a szoba padlóján feküdtünk volna. Csakhogy ez a padló nem volt éppen szilárd, hanem mintha valami nagyon rugós szerkezet egyik oldalunkról a másikra gördített volna bennünket, majd a hátunkon, majd a hasunkon feküdtünk.
– Micsoda ördöngősség ez? – kérdezte Hak hangos nevetéssel. – Ez botrány! A legrosszabb, amit emberről mondani lehet az, hogy: ostoba, mint a dugó. És itt igazán úgy érzem magamat, mint a dugó, amelyik ide-oda ugrál a vízen. Mit gondol? Az eszünk is eldugaszolódott már?
Haknak teljesen igaza volt, mert a testünk a Shunet vizében éppen úgy járt, mint a dugó a közönséges vízben.
A fürdéssel nem volt szerencsénk, de helyette nagyon érdekes fölfedezést tettünk. Észrevettük, hogy a part felől valami felénk közeledik. Csakhamar fölismertem, hogy rengeteg tarantula-pók, amely hosszú, szőrös lábaival végighaladt a folyón, anélkül hogy áttörte volna a fölszínét. Mivel azonban a súlyának kissé mégis engedett, a pók nagyon óvatosan haladt. Tapogatóját fenyegetődzve előrenyújtotta és magasra emelte a fejét, készen arra, hogy erős mérgével támadjon vagy védekezzék. Meglehetősen a közelemben haladt el és olyan hatást tett, mint egy hadihajó, amely ágyúival fölkészülve a harcra, fenyegetődzik:
– Figyelmeztetem! Ne avatkozzék olyan dologba, amihez semmi köze.
Bizonyos hódolatos tisztelettel tekintettünk ez óriási állat után, amint lassan a túlsó part felé távozott.
Amikor végre kimentünk a vízből, egyszerre nagyot kiáltoztunk fájdalmunkban, mert mintha ezernyi tűvel szúrkáltak volna bennünket. Ezt a fájdalmat a víz nagyfokú sótartalma okozta. Nehány nap mulva tetőtől talpig sókristályok vékony rétege födött bennünket, amely lehullott, ha tagjainkat meghajlítottuk vagy gyorsan mozogtunk.
– Éppen olyan színezete van a dolognak, – nevetett Hak, – mintha valaki ki tudja mennyi ablakot tört volna rajtunk össze.
A tréfás Haknak megint igaza volt. Végezetül a szilánkok mind lehullottak rólunk és a sótól izgatott bőr olyan fájón vörös maradt, mintha leforrázták volna. Csak nehány nap mulva szabadultunk meg a kellemetlen és kínzó fájdalomtól.
Két napot töltöttem el Hakkal a Shunet partján és ez idő alatt a legkülönbözőbb vizsgálatokat végeztem a vízen, a són és az iszapon, beggiatoákat fogdostam és vörös, fürge rákot és növényt meg rovart gyüjtöttem.
A tarantuláról, amelynek földi lyukaitól pettyes volt a szomszédság, nehány érdekes fölfedezést tettem. Ezek a lyukak köralakúak és két hosszu, ellentétes irányba szolgáló folyosójuk van. Ezek közül a hosszabbik a pók igazi hajléka, míg a rövidebbik várul szolgál, amelyből a pók áldozatait megtámadja és magát, valamint otthonát betolakodók ellen védelmezi, különösen egy vastag, barna, keményhéjú ganajtúró ellen, amely bűzös, bódító nedvet választ ki mirigyeiből. Ezek a bogarak üldözik a tarantulákat és fölfalják őket. A tarantula, hogy magát megvédje, erős pókhálóból drótsövényt készít, amely behálózza az ellenfelet és így jelentékenyen támogatja a pókot az ellenséggel való harcában. E vár végén azonkívül van még egy kis szövedéke, amelybe a künn elfogott és a barlangba hurcolt áldozatokat viszi. Ez a pókfajta a fűben vadászik, gyors támadással ugrik áldozatára, agyonharapja vagy a lyukához cipeli, ahol mint élő húskészletet teszi el. Találtam egy barlangot, amelyben erős pókhálóból készült börtönrács mögött öt nagy hernyó volt ilyen módon elfogva.
A tarantula harapása nagyon fájdalmas, a harapás helye borzasztóan megdagad és nagy lázt okoz az egész testben. Hallottam, hogy a tarantulától megharapott emberek belehaltak a harapásba még akkor is, ha mindjárt intézkedés történt a méreg ellen.
Egészen különös, hogy a tarantula legveszedelmesebb ellensége a juh. Nem fél a harapásától, hanem nyelvét belenyújtja a pók barlangjába és megvárja, míg a vár ura győzelme tudatában fogával és szőrös lábával belekapaszkodik a meleg nyelvbe; a juh e kellemes érzést méltányolva, megelégedetten lezárja a szemét és megeszi a veszedelmes tarantulát, mint ahogyan mi egy blue pointot vagy lynnhavent fogyasztunk el; csakhogy persze ő citrom vagy torma nélkül.
Hak megbízást kapott, hogy a található legjobb és legnagyobb tarantulákat fogdossa össze. Evégből nagy üveget adtam neki dugóval. Segítőm szívesen vállalta a föladatot, aminthogy egyáltalán készségesen és jókedvűen mindent elvégzett. Ezzel összefüggésben meg akarom említeni, hogy mindhárom szökevény mindig jókedvű, szolgálatkész és szorgalmas volt.
Mialatt a Szira-tónál időztünk, csak egyszer vettem észre, hogy szomorúan gubbasztottak a szobájukban és valamit sugdolództak. Amikor szomorúságuk oka után kérdezősködtem, valamennyiük nevében Trufanoff felelt, aki akkor a mi expediciónk szakácsa volt.
– Ó, – kezdte nagyot sóhajtva, – mit mondjak uram? Tulajdonképpen könnyen ki lehet találni. Most úgy élünk, mint más ember; senki sem néz bennünket állatoknak, szörnyetegnek és az emberiség söpredékének, mert a maga fedhetetlen, tekintélyes nevével véd bennünket. De ez a valóságos, igazi élet számunkra nemsokára véget ér; ön el fog innen menni; akkor ismét vissza kell térnünk az elhagyatottságba, sziklabarlangba, földi lyukba, az erdőbe és járhatatlan mocsárba. Újra farkasok leszünk, akikre mindenki vadászik. Ismét szenvedni fogjuk az állhatatlan vándorélet éhségét, betegségét és minden gyötrelmét. Átkozott dolog ez! Így igazán nem érdemes tovább élni!
Amikor befejezte, komoran elgondolkozva lehajtotta a fejét. A másik kettő is hallgatott, de egy pillanat mulva Hak olyan hangon, aminőt tőle még nem hallottam, ezt mondta:
– Nem tehetünk róla! Bennünk élet van és élnünk kell, ha mindjárt farkasok módjára.
E szavakra Sienko fölemelte bozontos ősz fejét és ezt mormogta:
– Nekem, még le kell számolnom a tanuimmal. Nem akarok hamarább meghalni, mint ők. Élni akarok a bosszúmért, az ő fekete órájukért. De önt egyikünk sem fogja elfelejteni és sírni fogunk, ha elmegyünk öntől!
Ilyen gondolatok éltek Szira-tóbeli különös társaink fejében.
Hak fogta a poharat és elindult a tarantula-vadászatra. Láttam, hogy rövid nadrágjának zsebébe vízzel telt kis üveget dugott.
– Vizet akarsz inni? Kérdeztem meglepődve, mert tudtam, hogy Hak mindig undorodással beszélt a hideg vízről és csak vodkát meg teát szeretett inni.
– Nem, az a pókot fogja kikergetni a barlangjából, felelte. Ha vizet öntök a barlangba, a pók azonnal kijön, mert éppen olyan kevéssé szereti a vizet, mint én és akkor bekomplimentirozom az üvegbe.
Egy óra mulva visszajött. Az üveget félig megtöltötte a vadászzsákmánya, amelynek szőrös lába és teste sűrű, fekete tömeggé gomolyodott össze. Amikor az üveget letettük a földre és megfigyeltük az állatokat, éreztem, hogy az egész póktársaság rám mereszti kiváncsi és gyűlölködő szemét. Amikor már alkoholt akartam rájuk önteni, hogy gyűjteményünk számára konzerváljam őket, Hak visszafogta a kezemet és ezt mondta:
– Ne tegye, valami nagyon mulatságosat fog látni. Azután majd annyi pókot fogok önnek, amennyit akar.
– Miben töri a fejét? kérdeztem.
– Nem mondom meg, felelte nevetve, majd meglátja. Csak annyit árulok el, hogy játék, aljasság, minő az emberek játéka és aljassága.
Ismét nevetett, de nevetésében megvetés és gúny is volt. Miután így fölkeltette figyelmemet, figyelni kezdtem a pókokat. Mozdulatlan sűrű tömeg voltak; csak olykor-olykor rándult meg egy-egy láb és dühösen összehúzódott. Nehány percig tartott ez a nyugalom, akkor valahonnan az edény fenekéről, a többit szertedobálva, kiszabadította magát egy szénszurokhollófekete fickó. Fölágaskodott és fenyegetődzően kinyújtotta csápját és fejét.
A tarantula, mint a villám hirtelen megrohanta legközelebbi szomszédját és belevágta a fogát. Az áldozat nehányat céltalanul vonaglott és vége volt. A fekete pók, miután vért nyalt, mint a bolond rohant mindenfelé és a többieket megölte és megsebesítette. Vad haláltánc járta. Egyes pókot lehetetlen volt megkülönböztetni; fájdalmas vonaglással és ugrálva, sebet osztva és kapva összevissza küzdött valamennyi. A csatában az első gonosztevőt alaposan helybenhagyták és már kimult. Egyszerre csak látom, hogy a harcolók nyüzsgő tömegéből kievickélődik egy kövér vörös pók és az üveg szűk nyakába ugrik, hogy úgy mondjam beékelte magát és függve maradt, míg alatta tovább folyt az élethalál harc.
– Ez egy fiatal tarantula, mondta Hak, fiatal és ravasz, mint minden vörös.
Ez a vörös pók sokáig ott függött, addig a pillanatig, míg már csak egy súlyosan megsebesült és csak nagynehezen mozgó harcos maradt magára. A vörös pók azután leugrott erre és megadta neki a halálos döfést. Mindjárt minden lelkiismeret nélkül hozzá is fogott az elköltéséhez.
– Nos? Kérdezte Hak, hát a nagy városokban nem éppen így csinálják az emberek?
Akaratom ellenére mosolyognom kell; találó volt a hasonlat.
Hak minden további szó nélkül kinyitotta az üveget és a pókokat kiöntötte a földre. Mikor látta, hogy a vörös pók megszökik, ezt mormogta:
– Csak fuss el barátom, az életed a tied, mert bölcs vagy.
És elment új pókokat keresni. Mikor már alkonyodott, visszajött és elkészítette a teát meg a levest. Én ezalatt alkoholt öntöttem a pókokra, amelyek csaknem megtöltötték a poharat és munkanaplónkba megtettem a szükséges bejegyzéseket.
Hak a tarantulaüvegtől megihletve, vacsora közben rákezdett sok történetének egyikére:
– Egykor, az acsinszki fogházból való szökésem után Turkesztánba akartam menni; valahol a kirgiz pusztán a Balkas-tó közelében nagyon magányos helyen belebotlottam egy ember gunyhójába. Nem volt se kirgiz, se orosz. Nem sikerült kitudnom, mi volt, csak annyit tudtam, hogy rosszul beszélt oroszul és magáról nem szeretett beszélni. Nehány éjjelt nála töltöttem és ezalatt észrevettem, hogy egyszer napnyugta után elment és valami nehéz tárggyal a kabátja alatt nagysokára jött vissza. Amikor később egy éjjel ébren voltam, láttam, hogy egy fazék fölé hajolva főz valamit.
Egy napon nehány lovas jött a gunyhónkhoz. Kirgizek, szartok voltak és nehány bennszülött Turkesztánból. Föl voltak fegyverezve, ami meglepett, mert tudtam, hogy fegyverviselésért mily szigorúan büntetik az orosz hatóságok a bennszülötteket. Azt gondoltam, hogy rablók és vonzódni kezdtem hozzájuk. Amikor kitudták, hogy én fegyháztöltelék vagyok, nagyon beszédesek és őszinték lettek. Nemsokára megtudtam, hogy a bokhara-krasznovodszki úton levő megszálló tanyák tulajdonosainak a szolgái. Ezek a tanyagazdák kirabolták a kereskedőket, akik Bokharába és Khivába mentek, miután a Krasznovodszban levő orosz ügynökségeknek marhát, lovat, selymet és gyapjút adtak el. Rablásaikat különös módon végezték.
Miután a kereskedőket mindig fegyveres osztagok kísérték, a tanyásoknak más eszközökkel kellett dolgozniok és nem puszta erőszakkal. Vendégeik italába tehát az úgynevezett tarantula-bort keverték bele. Ez tarantulákból készül, amelyeket haláluk előtt földühösítenek; alkohollal a tűzre teszik és mindenféle bogyóval és fűvel sokáig főzik. A bor zöldesbarna színű és kellemetlen szagú. Nehány csöppje bármely italba öntve, csaknem azonnal elbódítja az embert. A bódultság nehány óra mulva elmúlik, de az áldozatnak tartós elmezavart, emlékezethiányt okoz, valamint zavart a beszédben és a mozgásban.
A tanya tulajdonosa a kereskedőket és kísérőiket a bódultság ideje alatt kirabolja, segítői azután messzire a pusztába hurcolják őket és ott magukra hagyják. Az áldozatok jóformán sohasem tudnak visszaemlékezni arra, hogy mi történt velük és hol voltak legutoljára. Ezzel rendesen vége is van a kalandnak, mert ha a kifosztott ember mindenre vissza is tudna emlékezni és az embereivel visszatérne, hogy megint hozzájusson elvesztett jószágához, a tanyásgazda fölfegyverzett cselédeivel gyűlnék meg a baja és föltétlenül alul maradna, mert ezek a verekedő legények üldözött gonosztevők, kalandorok és más elzüllött csőcselék közül kerülnek ki. Ilyesfajta emberek jöttek ahhoz a magányos házhoz, amelyben elrejtőztem. Bizonyára kitalálták már, hogy a ház tulajdonosa tarantulabor-készítő. Igaz, hogy gyalázatos ipart folytatott, de sok jó oldala is volt. A kirgizföld minden vidékéről, a hét folyótól betegek jöttek hozzá, akiket köszvény kínzott, némelyiknek dagadt volt a keze és a lába, mások egészen elgörbültek és járni is alig tudtak. Ez a méregborkészítő minden ellenszolgáltatás nélkül a legszívesebben kezelte őket.
Valami füves teát adott nekik borzalmas borának csekély belekeverésével, amelynek ebben az italban nem volt olyan gonosz hatása. Azután megparancsolta nekik, hogy feküdjenek a napra; nehány nap mulva csaknem meggyógyulva vagy egészen meggyógyulva ismét távoztak és szívből a leghálásabbak voltak neki. Nem adománnyal, hanem más, sajátságos de hasznos módon mutatták ki hálájukat. Mindig pontosan értesítették őt, mikor és hová indult el a rendőrség, a bíró vagy más állami tisztviselő és így titkos orvosuknak lehetővé tették, hogy vigyázhasson magára. Menedékhelyem e különlegessége teljes biztosságot nyujtott, mert ha nem szívesen látott vendégek készülődtek helyiségünk meglátogatására, bármikor mint a kámfor elpárologhattam. Csaknem félévig segítettem a gazdámnak azt a tarantulabort készíteni, amelyet a rablótanyák oly jól megfizetnek. Megtanultam, hogyan kell a pókot forró vaspálcával földühösíteni és egyáltalán a legalaposabban megismertem minden szokásukat.
– És miért hagytad ott ezt a menedéket?
Kelletlen kézmozdulattal csak úgy félvállról ezt felelte:
– Egy asszony miatt.
– Beszéld el, hogyan történt ez.
– Egészen egyszerűen. Mohó vágyódásunk valami nagy fogásra okozta mindkettőnk vesztét, a barátomét is, az enyimét is. Egy napon egészen váratlanul egy finoman öltözött hölgy jött a rablóbarlangunkba. Zárt ajtó mögött sokáig egyedül maradt a barátommal és nyilván valami nagyon fontos dolgot vitatott meg vele. Kiváncsian és nyugtalankodva hallgatódzni kezdtem.
– Tehát beleegyezik? Kérdezte a hölgy. Odaadom valamennyi gyűrűmet és még ezer rubelt, de rögtön hatnia kell.
– Ne törődjön semmivel, mormogta a barátom tört orosz nyelven. Tíz csöppet tesz a pálinkába, amit az ura a vacsora előtt megiszik, akkor az utolsó vacsorát ette meg az ura. Üssön meg a guta, ha ez nem igaz.
A hölgy elment és ezt az utolsó vacsorát mégis olyan ügyetlenül készítette el az urának, hogy a hatóságok, amelyek a halálesetet megvizsgálták, bűntettre gyanakodtak és letartóztatták a hölgyet. Kényszer alatt bevallotta, hogy kitől szerezte a mérget. Egyszerre csak egészen váratlanul nyakunkon volt a rendőrség; úgy megrohant bennünket, mint a héja a foglyot és csak amikor már megbilincselve kocsin ültünk, jött egyik páciensünk, aki figyelmeztetni akart bennünket, hogy a gunyhónktól nehány kilóméternyire rendőrök vannak. Sokáig ültünk azután fogságban és mindez csak egy asszony miatt…
Befejezte elbeszélését, pipára gyújtott, fölkelt és ezt mondta:
– Itt az alvás ideje, uram.
Ez a tarantulanap azonban mély hatással volt reám. Vastag nyeregtakarómon sokáig hánykolódtam egyik oldalamról a másikra, azon gondolkodva, hogy nem lenne éppen szép dolog, ha takaróm alatt valami barlangból egy fekete, szőrös tarantula bújnék elő és a fogát belevágná a lábamba. Ezek a gonosz, utálatos pusztai banditák egyátalán nem tetszenek nekem. Egyedül azokra nem haragudtam, amelyek az üvegemben voltak és tarantulabort csináltam belőlük, az igaz, hogy nem szép hölgy vagy utonállók, hanem zoológiai gyűjteményem számára.
Hak észrevevén, hogy még mindig ébren vagyok, álmosan kérdezte:
– Nem tud aludni uram?
– Nem, feleltem, félek ezektől a pókoktól.
Ásított és ezt felelte:
– Sohse féljen! Egyetlen tarantula sem merészkedik átlépni gyapju kosmájának (takaró) a szélét. Milliószor ki van az próbálva.
Még jó sokáig vándoroltunk Chulyma és Minuszinszk pusztáin. Fölkerestük és megvizsgáltuk a tavakat, amelyekben sok volt a sótartalom és kiaknázásukra volt is primitív berendezés. Néhány tóban, minő a Liba- és Sulcha-tó, szóda volt, másokban, amelyek a Szira-tóhoz hasonlítottak, glaubersó volt. Meglátogattuk a Julia-bányákat rézérctelepeikkel, ahol angolok megkezdték a bányászást; láttunk vas- és mangánérclerakodásokat és mindig előbbre haladtunk dél felé a minuszinszki kerület irányában, az Altai utolsó nyúlványainak területére. Amikor a Jenisszei bal partján mélyebbre jutottunk be a Chulyma-pusztába, mind gyakrabban akadtunk nagy és kis dolmenekre, sőt néha nagy tömegben találtuk őket. Ezek régebbi törzseknek, amelyeket itt valami katasztrófa ért, horodiskáit vagy tömegsírjait jelölték meg.
Ez a vidék, ahol az abakantatárok élnek nagy nyájaikkal nomádéletet, rengeteg világtörténeti köztemető, amelyet különböző hosszúságú időszakaszok váltakozása folyamán az ouigurok, szojotok, khalchamongolok, oletok, dsungarok és másféle nomád törzsek használtak, embertömegek, amelyek a népek anyjának, Ázsiának tápláló kebelén nőnek. Mindezek a törzsek általánosan ismert okoktól vándorlásra kényszerítve, lakóhelyül választották vagy átjárták ama végtelen füves területeket, amelyeken a Kizill-Kaya hegylánca és délnyugaton az Altai hegységbe átmenő nyúlványai vonulnak végig.
A hódító Dzsingisznek, a béna Tamerlannak, a rettenetes Goondjurnak és Amurszan Khannak, a nagymogul utolsó ivadékának hordái lovagoltak itt. Még előbb babyloni és ekbatanai kereskedők, valamint a Pamir északi lejtőjéről való harcos kalandorok jártak ezen az úton. Valamennyien hátrahagyták elesetteiknek és halottaiknak sírjait, akikre ezek a vörös monolitok vagy dolmenek emlékeztetnek. A régmúlt idők e sírjaiban bronzból és vasból való kardok, nyílak és fejszék, réz- és ezüstzablák és kengyelek, arany szíjcsatok és női fülbevalók találhatók, de csak ritkán azoknak a csontjai, akiket ide temettek; az idő múlásával megsemmisítette őket a természet.
A különösen sok kis dolmen fölé itt-ott elbizakodottan kinyúlik egy-egy büszke oszlop, amelyet homokkőlap koronáz. Ezek olyan síremlékek, amelyeknek eredete a vérszomjas Dzsingisz Temukhirra nyúlik vissza. A fiainak, vezéreinek és harcosainak holttesteivel borított csatamezőkön állította fel ezeket és így jelölte meg egy nagy hódítónak véres útját. És az Uraltól Pekingig és Taskendig bizonyos tekintetben még ma is mértföldjelzőül szolgálnak, amelyen a térképen föl nem tüntetett pusztai távolságokat mérik. Ha például az utazó azt kérdezi a tatár pásztortól, hogy mennyire van az asuli tábor, a pásztor kis gondolkodás után így felel:
– Ötször annyira, mint amennyire a kis Dzsingisz-sír van a Kara-Dzsingisz-sírtól.
A pusztai utakat még ma is így mérik. A mongol állam véres megalapítóinak ez emlékei tehát csak mértföldmutatók egy pusztai úton.
Az utazó, aki mélyebb érzelmekre hajlamos, megérzi, hogy a régen meghalt hősök és vértanúk árnyai még mindig ott lebegnek e sírok és a pusztai fű óceánja fölött, hogy a hódítóktól lángra lobbantott tűz vörös parazsa valahol a kékesszürke égen még tovább pislákol és hogy a harci kiáltás és a gyilkos lárma rettenetes hangja még nem némult el egészen. Minden kő mintha ennek volna a története vagy hagyománya. Ennél a sírkőnél ült talán egykor elgondolkozva legfőbb személye ama khánnak, aki a nagy kurultai (haditanács) után a kínai fal vidékéről sok ezer nomádot vezetett a Dnjeper vidékére, vérrel trágyázva a földet és a folyókat és a folyamokat kiárasztva a foglyok könnyáradatával.
Bensőmben borzadva és meghatva átéltem az itt lezajlott harcokat, amelyek után sírok és mondák maradtak, harcokat, amelyek újra fölidézik a katonák kemény hangját, az áldozatok sóhaját és jajgatását. Mintha a fű elfeledett történeteket beszélt volna el nekem régen elmúlt időkről és népekről, amelyek a dolmenek alatt nyugosznak és mintha ezek a monolitok sötét makacssággal azon fáradoznának, hogy életben tartsák azoknak a hősöknek a neveit, akik annyi faj, nép és törzs ez átvonuló útján utolsó pihenőhelyüket találták meg.
Szomorúság és mély meghatottság fogott el, amikor e dolmenek és horodiskák közt elhaladtam és belsőmben megszólalt egy hang:
– Hol vagytok mindannyian, akik az Eufrát, Tarim, Kerulen partjától és a sárga folyam vízétől jöttetek; akik Kwen-lun, Pamir, Tian-shan, a nagy Khingan hegyei közt és az erdős Tannu-Olaban születtetek? Emlékeztek-e még életetek céljára és lefolyására? Nyugalmat találtatok vagy örökös kínt abban az ismeretlen világban, ahová lelketek költözött, miután a föld befogadta testeteket és emlékezetetekre és dicsőségtekre vörös kőtáblákkal és kőoszlopokkal ékesíttetett? Adjatok jelt, hogy valami tovább él belőletek, valami, ami jobb és állandóbb testeteknél, immár nyomtalanul eltünt csontotoknál!
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor az ismeretlen világtörténeti vándorok sírján levő e régi emlékköveket tanulmányoztam. Ez oszlopok és lapok túlnyomó többségének üres volt a felülete, de néhányon rúnaírást, kört, háromszöget, négyzetet, tört vonalat, nyilat és pontokat láttam rendszertelenül bevésve; olykor indiai vagy tibeti írásfélét is találtam, amely csaknem kitörlődött és nehezen volt kibetűzhető; más köveken a mongol betűk kacskaringójához hasonló bütykös írás; azután még néhány, amely asszir vagy babiloni írásjelre emlékeztetett; mindez ismeretlen, titokzatos és új történeti és etnográfiai fölfedezések lehetőségére csábító.
Amikor egy nagy, szokatlanul impozáns dolmenre akadtam, fényképfölvételt készítettem róla. Ez a Fekete-tó közelében volt, ahol két napig időztünk, hogy a meglehetősen kiterjedt sónyerő-berendezéseket tanulmányozzuk. A dolmen kis földhányással körülvett mélyedésben állt, a földhányást devonhomokkődarabok és rézércgöröngyök födték. Különösen pompás példány volt, tizenhat nagy, mintegy hat láb magas oszlop a sír körül, amelynek dombját már csak sejteni lehetett. Az északi köveken néhány gyakran megismétlődő orosz jelet vettem észre. Mély, semmitől nem zavart csönd volt a völgyben és úgy éreztem, mintha templomban volnék vagy nyílt sírnál. Különféle helyről két fölvételt készítettem a dolmenről. Éppen elraktam gépemet, amikor egy tatár pásztor érkezett lóháton.
Megkérdezte, mit csinálok, szomorúan rázogatta a fejét és leült mellém, lovát pedig kicsapta legelni.
A dolmenek nem érdekelték, de elmondta, hogy közelünkben halad el a Bagadír vagy nagy harcos útja. Megkértem, hogy mutassa meg. A dolmentől néhány száz lépésnyire körülbelül öt láb mély árok szolgált a Jenisszei partjához.
A pásztor az árokra mutatott, amely a folyó mentén húzódó sziklák tetején végződött és ezt mondta:
– Jóval azelőtt, hogy a mi tatárjaink Abakanból idejöttek, az öreg Goon fejedelem vezérsége alatt néhány törzs élt itt. Goon egy ütközetben elesett. Fia a Buluk-Kult körülvevő hegyek csúcsán elégette a testét és mert ott nem talált kemény vörös követ síremlék számára, minden reggel a Jenisszei partjához jött és alkonyatig a Buluk-tóhoz vitte ezeket a vörös kőtömböket. Csaknem egy napi út volt a tóig és a kövek nagyok voltak és nehezek, nehezebbek, mint két bika. Goon fia olyan Bagadír volt, hogy e rettenetes teherrel is úgy futott, mint egy megriadt őzbak és hatalmas lábával a puha pusztai talajon és a sziklán is ő járta ki ezt a Bagadír-utat.
Az ország más vidékein már többször beszéltek nekem utakról, amelyek állítólag tatár óriásoktól származtak és e mondák hőse mindig az a fiú volt, aki messziről követ hord atyja sírjához. A bennszülöttek költészetének ez, úgy látszik, állandó tárgya, amely rávilágít a tiszteletre és szeretetre, amivel a fiú apjának adósa. De ezek a történetek csak a Jenisszei-, Tuba-, Amyl- és Abakan-kerületekben járták, tovább délen és keleten nem lehetett hallani.
Ugyanaz este előhívtam a dolmenfölvétel negatívját. De mennyire meglepett, hogy semmit sem találtam a lemezen! Meg voltak világítva, de kép nélkül. Másnap reggel ismét elmentem a dolmenhez, hogy még egyszer szerencsét próbáljak, miután előbb egészen frissen kibontott skatulyából vett új Lumière-lemezekkel töltöttem meg a gépet. Az előhíváskor megint nem találtam semmit a lemezeken. Mivel ezek újak voltak és jók, a gépem pedig más tárgyaknál kifogástalanul dolgozott, az elhibázott fölvétel okát a gépen kívül kellett keresnem. Egyedül arra a lehetőségre gondolhattam, mint magyarázatra, hogy talán abban a völgyben, ahol a dolmenek álltak, a sugárinterferenciának ritka, de lehetséges jelensége lép föl, úgy hogy az elölt fényhullámok nem voltak behatással a lemezekre. Ez a föltételes magyarázat útját vágta minden más kutatgatásnak és arra bírt, hogy ne pazaroljak több lemezt ezekre a dolmenekre.
Később, amikor újra fölkerestem a Fekete-tó e komor vidékét, hogy a tómedence különböző részein kikutassam az ásvány- és szódaforrásokat, valamint a rézérctelepeket, néhány tatár lovassal találkoztam, akik közt egy muezzin vagy pap is volt. Jó ideig egymás társaságában lovagoltunk és azalatt a tatárok más vidékek életéről kérdezősködtek, én pedig az ő életük iránt érdeklődve ellenkérdéseket adtam föl nekik.
A muezzin vagy mullah, aki valamivel képzettebb volt, mint a többi, többféle történeti eseményt mondott el, főként a mongoloknak európai hadjárata idejéből és a többi közt olyan történetet is, amelyet eddig soha nem hallottam.
Amikor Dzsingisz Khan áthaladván Amylon, Kemchiken és Abakanon, a mi síkságunkra jött, mondta a mullah, itt a vitéz ouigurok laktak. Akkor már csak maradványai voltak egy valamikor nagy népnek, amely Ázsia egy nagy részén uralkodott és megalapította a világtörténelem legnagyobb nomád birodalmát. Amikor ez szétzüllött, az ouigurok maradványai átkeltek a Sayan és az Altai hegyláncain és ezeken a pusztákon találtak menedéket khánjaik alatt, akik a nagy ouigur uralkodók utódai voltak. Később, amikor Dzsingisz hordái elárasztották e síkságokat, mindenkit meggyilkoltak, akik nem engedelmeskedtek nekik és megölték marháikat és lovaikat is, itt Abuk, a legutolsó ouigur khán uralkodott.
Ez a khán két lovast küldött Dzsingiszhez azzal a kéréssel, hogy a nagy hadvezér, ha átvonul az ő pusztáin, ne bántsa a lakosságot. Dzsingisz az egyik hírvívőt, mert Abuk egyik fia volt, megölte, a másikat pedig gazdag ajándékkal megvesztegette, vigye Abuknak azt a hírt, hogy Dzsingisz a csapataival a Jenisszei jobb partján fog elhaladni. Ez a hírthozó, aki a khán egyik legmeghittebb szolgája volt, biztosságba ringatta urát és visszatartotta attól, hogy védelmi intézkedést tegyen. Dzsingisz seregei éjnek idején megrohanták és könnyű győzelmet arattak. Abukot elfogták és megölték. Amikor a vesztőhelyre ment, ezt mondta:
– Mindent és mindenkit gyűlölök! Jaj annak, aki elvesz valamit arról a helyről, ahol meghalok. Meg fogom magamat rajta bosszulni. Lelkem őszi ködként ottmarad e hely fölött!
– Ezt mondta Abuk Khan – folytatta a mullah. – Dzsingisz harcosaival és kincseivel, mint mindent elpusztító tűz, tovább rohant az útján. Az életben maradt ouigurok vörös kőtömbökkel rakták körül azt a helyet, ahol uralkodójukat megölték és a kőre rávésték gyűlöletet hirdető szavait és örök átkát. Emberek jöttek egyszer ide, akik a föliratos köveket el akarták vinni; de az egyiket agyonrúgta a ló, egy másik csónakúton a vízbe fúlt. Tatárjaink beleélték magukat abba a gondolatba, hogy Abuk sírjába halotti ajándékként sok kincset ástak el és ezt meg akarták szerezni. De amikor ásni kezdtek, köd ereszkedett és elrejtette a földet szemük elől; ásóik csak kövekbe ütköztek, amelyek szikrát hánytak és port terjesztettek. Három ember megvakult, a negyedik halálát lelte akkor, amikor a sziklás úton a folyó felé igyekezett. Néhány évvel ezelőtt egy orosz festő le akarta festeni Abuk Khan sírját, de végre is rémülten menekült, mert háromszor jött ide, de sohasem láthatta a köveket, mert a földből fölszálló sűrű felhők elfödték.
– Mutasd meg nekem ezt a sírt – kértem – mert misztikus helyek iránt mindig érdeklődtem és most is érdeklődöm, ha mindjárt egészen természetes is a titok oka.
– Úgyis ellovagolunk a sír mellett – felelte a mullah – mert a Fekete-tó mellett akarunk pihenni, ahol egy kunánk (barátunk), orosz ember, van.
Folytattuk utunkat és különféle elbeszélésekkel töltöttük az időt. Az élen lovagoló egyik tatár végre hátrafordult a nyergében és ezt kiáltotta:
– Abuk Khan sírja!
Meglepetésemben fölkiáltottam: az a dolmen volt, amelyet nem tudtam lefényképezni.
– Ejnye – gondoltam – csak nem tartotta az öreg Abuk a kezét Zeisz-lencsém elé?
Újraéledt kíváncsiságtól hajtva elhatároztam, hogy új kísérletet teszek. Éjjel új lemezeket helyeztem el és rendbe hoztam a gépemet, miközben mindent a legaprólékosabban megvizsgáltam. Azután ugyanazzal az érzéssel vártam a reggelt, mint amellyel érdekes és rendkívüli vadászatot szoktam várni.
Másnap reggel kilenc órakor megint a dolmennél voltam. A nap tiszta volt és világos. A vörös monolitok mintha vörösen ízzó acélrudak lettek volna. Megkerültem a dolment, három helyet választottam ki és két pillanatfölvételt és húsz másodpercnyi megvilágítással egy időfölvételt csináltam. Azután türelmetlenül meg kellett várnom az estét, hogy előhívhassam a titokzatos fényképeket, amelyeket «minden és mindenki gyűlölőjének» sírján készítettem.
Délben visszatért a professzor és a vacsora után a Jenisszei-part közelében levő egyik nagy faluba tartottunk, ahonnan csónakon délnek akartunk utazni, hogy megvizsgáljunk néhány sótelepet, amelyben állítólag salétrom volt.
Gyorsan haladt a kocsink a puszta kemény földjén, egy másik a munkásokkal és a podgyásszal követte. Egyik falu közelében egy dolmen alól kutya ugrott ki. A lovak megijedtek, jobbra rántották a kocsit, azután hirtelen megfordultak és eközben mindketten kiestünk a kocsiból. Egy kőrakásra zuhantam, bal karom, amely azóta is vékonyabb és gyöngébb, mint a jobb, kirándult és kisebesedett. Egyúttal összezúzódott a fényképezőkészülékem, hogy a Zeisz-lencsének és a lemezkazettáknak csak töredékeit tudtam összeszedni.
Amikor összeverve és bal karomban szúró fájdalommal fölkeltem, nem tudtam elnyomni ezt a fölkiáltást:
– Az ördög égessen meg a pokolban, Abuk, ostoba gyűlöletedért!
A professzor, akinek a szemüvege elveszett, az órája meg összetört, nagymeglepetve átkozódásom jelentése iránt érdeklődött. Mikor elmondtam neki Abuk történetét és vele való fényképészeti viszályomat, mosolyogva így szólt:
– No, ez valóban csodálatos összetalálkozása a körülményeknek. Ez az Abuk is mindenesetre alattomos individuum!
Én azonban összevert, bántalmazott és kedvetlen voltam és sohasem fogom elfelejteni ezt az átkozott átkozódó ouigurt.
Az öreg Dzsingisznek bizonyára megvolt az oka Abuk megölésére, de szerződést kellett volna vele aláiratnia, hogy halála után nem fog mint bandita tevékenykedni.
Egész nyáron, késő őszig, az Abakan-hegység és a szibériai vasút közt a pusztát jártuk. Fölkerestük a Jenisszei balpartját, ahol az abakantatárok élik nomád életüket. Keverék törzs ez, azoknak a különböző mongol népeknek maradványából, amelyek átvándoroltak a pusztán és közülük sokan ottragadtak. Az abakantatárok elzárkóznak a civilizáció elől és mai kulturájuk is még a tizenharmadik-tizennegyedik századból, tehát abból az időből való, amely tartós behatással volt egész Ázsia szociális és állami viszonyaira. Itt főként a Dzsingisz- vagy az úgynevezett pusztai törvény uralkodik a Korán parancsaival keverve és a jelenkor sem változtatott rajta és nem is befolyásolta.
A családi életnek a nomád, harcos törzseket jellemző formája van, amely törzsek az asszonyt csak kedvtöltés tárgyának tekintik. Igazában nem becsülik, mert a nomád harcos, aki reggel valami harcban eleshetik, nem óhajt tartós házi bilincset, ha az asszony az övé és azt akarja, hogy holnap sajnálkozás nélkül elhagyhassa és ne kelljen többé vele törődnie; ha menekülnie kell az ellenség elől, akkor agyon is szúrja a késével, nehogy üldözőinek kezébe kerüljön. Ha békésebb a nomád férfi élete, akkor csak dolgozó állatnak tekinti az asszonyt. Arra kényszeríti, hogy napkeltétől késő éjjelig dolgozzék és semmiféle lelki hajlandóságot és tiszteletet nem mutat iránta. Az igazi szeretet és megbecsülés e hiánya az asszonyt mindig csak szolgálóvá és rabnővé teszi. Csak valami véletlen szabadíthatja meg a sorsától.
A tatár ismerőseinek leányai közül szemel ki magának feleséget, de keleti szokás szerint házasuló szándékát sohasem mondja meg a leánynak, sőt nem is beszél vele. Ajándékokat küldözget a lány apjának, akinek azután ezt mondja a kérő:
– Holnap hajnalban a kunakom barna lovon körüllovagolja a jurtádat és a földre dobja a csomós szíjat.
– Mondjad meg a kunakodnak – feleli a leány apja vagy bátyja – hogy tolvaj és hogy eltalálja a golyóm, ha hajnalban még egyszer közeledik táborunkhoz.
E régóta szokásos párbeszéd után a kérő a maga és barátja nevében ajándékot ad át. A fiatal tatár bejelentéséhez híven körüllovagolja a jurtát és eközben elejti a szíjat, amelyre csomó van kötve. Napnyugta előtt a szülők összekötözik a leány kezét és fátyollal letakarva magára hagyják a leányt a pusztában. Napnyugtakor odalovagol a fiatal tatár, nyergébe emeli a leányt és szülei jurtája felé lovagol. A szertartás e részénél nagyon óvatosnak és ügyesnek kell lennie és teljesen uralkodnia kell a lován.
A táborhoz érkezve, az apa vagy a legidősebb fitestvér figyelmeztető kiáltást hallat és rálő a rablóra, úgy hogy pontosan szemben a ló fejét veszi célba. Ha a lovas nem hallja meg a kiáltást vagy pedig rögtön vissza nem rántja a lovát, lelőhetik. Ez nem is olyan ritka dolog, persze más okokból. Ha a leány apja öreg és fia nincsen, valamelyik cselédjét bízza meg azzal, hogy a vőlegényre lőjjön. Igen ám, csakhogy a cseléd akárhányszor szerelmes a gazdája lányába és reméli, hogy a pusztának szabad fia lesz, ha feleségül veheti. Ha ezt a reménységét veszni látja, nem szemben, hanem oldalt veszi a célt és nem kiált figyelmeztetően. Odafut a leányhoz, föloldja a kezén a köteléket és ősi szerelem szavait suttogja a fülébe, ama szerelemét, amely zabolátlan, mint a puszta természete.
Ha a vőlegénynek sikerül választottját a maga táborába elvinnie, akkor ott leteszi és míg maga a nyeregben marad, a leányt szíjon elvezeti a sátra körül; azután átvágja a csomót és a leányt bevezeti új otthonába. Ezzel tulajdonképpen véget ért a szertartás. Másnap a fiatal pár elküldi a leány szüleinek a kalymot, azaz a házassági ajándékot, ami a szülőkkel történt előzetes megállapodásnak megfelelően marha, pénz vagy más ajándék lehet.
Az ilyen házasságok, amelyeknél tekintettel vannak a férfi kívánságaira, a nőt pedig sorsára bízzák anélkül, hogy csak egy szót is szólhatna ellene, okozzák a pusztai élet sok tragédiáját. E szerencsétlen rabszolgává alacsonyított tatár asszonyok öngyilkosságáról már beszéltem. Vannak azonban más tragédiák is. Akkor születnek meg, amikor a szerelem vörös virága kihajt az asszony szívében és amikor ezzel a szerelemmel együtt életre kél a féltékenység is, vadul és kíméletlenül, mint aminő a fű, homok és csupasz hegyek ez óceánja borzalmas hideg téli viharaival.
Itt az asszonyok ismerik a titkot, hogyan kell mérget készíteni a bürök magvából vagy a titokzatos, nagyon keresett és drága gazam növény gyökeréből. Hogy megfizethessék az árát, az asszonyok arra is képesek, hogy a ménesekből kilopják a legjobb lovakat. A samanok (varázsló orvosok) segítségére vannak a megcsalódott asszonyoknak és a füvek gyógyító és mérgező tulajdonságainak ismerete alapján szerelmi italt és talizmánt vagy biztosan ható mérget készítenek az új asszony, a vetélytársnő vagy a férj úr számára.