Amikor keresztül-kasuljártam az Usszuri-szigetet aszerint, ahogyan a híreket kaptam ujonnan fölfedezett szén- és aranylelőhelyekről, keskeny erdei úton a Bikin-folyó és kis mellékfolyóinak útját követtem. A Bikin, amely a Szikhota-Alin nyugati lejtőjén ered, átszeli a Sinku és Tzi-fa-kao hegyláncokat és az Usszuriba ömlik.
Szenet itt nem lehetett találni, de a Bikin kis mellékfolyóinak ágyába némi aranyat szórt a kegyes Természet. Arról szó sincs, hogy Klondyke lenne itt, de a meggazdagodásra éhes kalandoroknak egész tömege mégis sokat remélt a végtelen taigán keresztülkanyargó Bikin-mellékfolyók aranyától.
Csaknem naponta prospektoroknak, az egyik helyről szünet nélkül a másikra vándorló aranykeresőknek a nyomára akadtam. Ezek a nyomok kőtömbök voltak és kőrakások, amelyek robbantásból származtak, mély lyukak, árkok és csatornák a víz levezetésére és ama helyek szárazzátételére, amelyeken aranyat sejtettek. De azok, akik ittjártuknak e bizonyítékait hátrahagyták, már régen eltávoztak, uj aranykeresők jöttek utánuk, egyedül vagy kis csapatokban, amelyek a legkülönbözőbb emberekből, volt köztük nem egy bűnös multú, állottak össze. Miután sikerült a rendőrség és a bányafelügyelőség figyelmét elkerülniök, nyáron és ősszel átkutatták a folyam ágyát; mellig vízben állva, aranyat mostak a homokból, hogy talán csak annyira tegyenek szert, amennyivel eltengethetik az életüket a következő nyárig, amikor újra megkezdhetik ugyanazt a munkát. Ezek az emberek a földbe ásták lakásukat és nem volt más kívánságuk, csak az, hogy valami aranyat találjanak és hogy nyugtuk legyen a rendőrségtől. Ha az erdőben véletlenül találkozott velük az ember, sohasem vallották be azonnal, mi járatban vannak, hanem mindig azt mondták, hogy vadászok vagy halászok. Attól függött, hogy mely helyen találkoztak velük. Állításuk igazolására mindig tudtak nehány mókus- vagy görénybőrt mutatni, vagy szárított halat, amit a gunyhóik mellett fölakasztottak.
De más emberek is rejtőzködtek a sűrűségben, kis szertekóborló, rendesen két-három főnyi rablócsapatok. Ezek az aranyásókra vadásztak és sikeres támadás után maguknak kellett vigyázniok, mert az elért eredmény viszont más rablóknak adott kedvet az ő üldözésükre. Abban az évben, amikor ebben az országban utazgattam, egy Félszemű-nek nevezett rabló volt a taiga minden lakosának, törvényesnek és törvénytelennek, a réme, mert nagyon értett a meglepő támadáshoz és engesztelhetetlen volt áldozataival szemben; minden parányi aranyukat, az utolsó ingüket elvette, megkínozta azokat, akik nem akarták elárulni zsákmányuk rejtekhelyét és végül mindannyinak elvágta a gégéjét. Öt cinkostársának, hozzája hasonló ördögöknek, a következő utasítást adta:
– Mindenkit öljetek meg, hogy senki se lehessen bosszuló és áruló.
De akkor, amikor a legutolsó vasuti állomást elhagytam és beléptem az ukrán telepesek szétszórt falvaival teli taigába, még semmit sem tudtam róla.
Világosan emlékszem megérkezésemre egy júliusi nap déli óráiban a Bikin bal partján egyik kis telepre. Tíz ház volt az egész. Egy lélek sem mutatkozott az utcán, amikor két főnyi szerény védőcsapatommal keresztüllovagoltam a telepen. Asszonyok, akik itt-ott kikandikáltak az ablakon, rögtön megint eltűntek; még gyereket sem lehetett az utcán látni. Egy jobb és tisztább külsejű ház előtt megállottam és bekopogtam. Sokáig semmi választ nem kaptam, végül azonban hallottam, hogy valaki az udvarra szolgáló ajtót bezárta, ott láncra vert egy kutyát és érthetetlen szavakat mormogott.
– Hát itt valamennyien megbolondultatok, ti ördögi fajzat? kiáltotta a házbeliek lassúságán bosszankodva kozákjaim egyike. Hogyan merészeltek ebben a hőségben egy tudóst megvárakoztatni?
Ez, úgylátszik, használt, mert egy pillanat mulva megjelent egy öregasszony és ajtót nyitott. Betessékelt bennünket és ezt mondta:
– Bocsánatot kérek uram, de mi félünk. Az a hír járja, hogy Félszemű itt van valahol a közelben és meg akar bennünket támadni, hogy váltságdíjat erőszakoljon ki. A férfiaink talán lebirják, de még akkor is dolgunk akad majd a rendőrséggel, kihallgatást és bírósági vizsgálatot rendelnek el és arra kényszerítik embereinket, hogy ebben a meleg és sok munkát adó időben menjenek be a városba. Jobb, ha nem bocsátunk be senkit.
Kozákjaim hangosan nevettek.
– Ejha, micsoda bölcseség szorult beléd, mondta az öregebbik, egy nagy sovány ember heves, ideges mozdulattal. Hát a halálodig be akarsz zárkózni a házadba?
– Majd később beszélünk, felelte nevetve az öregasszony és a teával kezdett foglalatoskodni. Üljenek le és tegyék magukat kényelembe. Rögtön teát főzök és forró halragut hozok.
Félig fekve kényelmesen elhelyezkedtünk a padon, mert kifárasztott a hőség és a küzdelem az usszurii moszkitókkal, amelyek mintha megesküdtek volna valami védőszentnek, hogy kiszívják minden csöpp vérünket. Még vezetőim is, akik pedig hozzászoktak e kegyetlen erdei csapáshoz, olyan veszettül káromkodtak, hogy szégyenkezve még a lovak is elfordultak.
Teáztunk, alaposan hozzáláttunk a friss kalugából, a tokkal rokon halfajtából készült raguhoz, azután kissé pihenni akartunk.
– Én nem alszom, mondta az öreg vezető. Megakarom ismerni ezeket a bolondos parasztokat. Talán kitudhatok tőlük valamit az ön részére az aranyról és a szénről.
– Hát öreganyám, ugye van munkája a férfinépségnek a taigában?
– Hát van, volt a felelet. Fát vágnak, vadásznak és fenyőtobozt gyüjtenek.
– No, amint látom, nem éltek éppen rosszul, nevetett vidáman. Jól megy a sorotok, ugye?
– Hála Istennek igen, felelte és alázatosan keresztet vetett, a föld jó, kenyerünk van elég és még eladásra is jut búza Kabarovszkban és Nikolajevszkben. Elegendő marhánk van, a férfiak cobolyra és nyestre vadásznak és vodkát, dohányt, puskaport meg gyujtót szereznek a goldáknak,4) akik arannyal és szőrmével fizetnek. A goldáknak mi vagyunk a legközelebbi szomszédjaik és áruik legnagyobb részét megvásároljuk vagy pedig bizományba vesszük; az árut azután a vasúthoz és a városba visszük. Egymaga Sovienko ötszáz cobolybőrt vett tőlük és Kabarovszkban eladta.
Bizonyos lelkes megelégedéssel beszélt, amit a jólét és a biztos kereset teremt meg.
– Ejnye, de finoman éltek itt, mondta a kozákom.
A másik hangosan nevetve mondta:
– Olyan boldogok vagytok és mégis, mint valami börtönbe, bezárkóztok a házatokba.
– Csak most, Félszemű miatt, mondta az öregasszony, aki elmosogatta a tányérokat.
Kevéssel e beszélgetés után elaludtam. Amikor fölébredtem, vezetőim már útrakészen voltak. Kifizettem háziasszonyunkat és tovább mentünk.
Nehány óra mulva, mely idő alatt megint a moszkitó és a kozákoktól gnunak nevezett óriási légy zsákmánya voltunk, az út mellett keréknyomot láttunk és félkilométerrel tovább aranykeresők gunyhóját fedeztük föl. Odalovagolva, hármukat vodkaivás közben és már nagyon részegen találtuk.
Az első üdvözlés után a prospektorok alaposan érdeklődtek, hogy kik vagyunk; miután erről megbizonyosodtak, azonnal megnyugodtak.
Megtekintettem munkahelyüket az aranytartalmú homokban és ünnepiesen megigértem, hogy a hatóságnak nem árulok el semmit. Azután a moszkitók és a gnúk nagy örömére folytattuk utunkat.
– Ezeket a fickókat alighanem az a szerencse érte, hogy valami kiadósat találtak, jegyezte meg az idősebbik kozák; ez nem történik meg gyakran ezzel a napról-napra élő koldusbandával.
Éjjelre egy szakadékban szálltunk meg, amelyet köves talajon hangos zúgással átfolyó víz szelt át. Vacsora után tetőtől-talpig alaposan beburkolództam bő vászonköpenyembe és a puha falevélágyon, melyet a kozákok készítettek nekem, csakhamar elaludtam. Valamikor éjjel, szinte álomban, zajt hallottam, nehány lépést és lóprüszkölést, de mert ott voltak a vezetők, nekem meg nem volt semmim, ami tolvajnak csábító lehetett volna, kivéve puskámat és revolveremet, amelyek a köpeny alatt mellettem feküdtek, a másik oldalamra fordultam és tovább aludtam.
A nap már magasan állott az égen, amikor fölébredtem. A kozákok a tűznél ültek és teáztak. Amikor látták, hogy ébren vagyok, odajöttek hozzám és jelentették, hogy két málhásló megszökött és nem tudtak rájuk akadni. Valószínűleg visszafutottak azoknak a házaknak az irányában, melyek mellett tegnap ellovagoltunk.
– Mindjárt elindulunk és megkeressük a lovakat, mondta az öregebb kozák és odament fölnyergelt lovához, amely mint megállapítottam, tele volt habbal, mintha valami megerőltető út után lett volna.
A kozákok ellovagoltak és én sokáig, körülbelül este hét óráig vártam őket. Szidtam őket is, meg a lovakat is, mint a bokrot. Végre hét óra felé több ló dobogását és emberi hangokat hallottam. Nehány perc mulva egy csapat lovas bukkant elő az erdőből és belovagolt a szakadékba. Amikor közelebb jöttek, sapkájukról és ruhájukról rendőröknek ismertem föl őket. Vezetőjük rám fogta a fegyverét és ezt kiáltotta:
– Meg ne mozduljon, különben lövünk!
Sehogysem tudtam megérteni, mit jelentsen ez: rendőrök, akik megtámadnak egy tudományos kutatót! Ez még Oroszországban is meglehetősen szokatlan dolog. Ezt feleltem:
– Rendben van, nem mozdulok.
Odajöttek és irataimat kérték. Mivel ezek rendben voltak és rajtuk volt a kormányzó aláírása, egyszerre megváltozott a magatartásuk és leszálltak a lóról. Letelepedtek tábortüzem mellé és a csapat vezetője láthatólag zavartan kérdezte:
– Bocsánatot kérek uram, de hogyan van az, hogy ön összeköttetésben van Félszeművel?
– Kivel? kérdeztem.
– A rablóval, a legveszedelmesebb rablóval, Félszeművel.
– Ha ez a neve, akkor bizonyára csak félszeme van, már pedig én ilyen embert nem ismerek, feleltem határozottan.
– Tagadja tehát a vádat? Kérdezte meglepetéssel a rendőr.
– Természetesen, felelém.
– Hozzátok ide azokat az embereket és mutassátok meg ennek az úrnak Félszeműt!
Hosszú, sovány vezetőm állott előttem és mögüle buta félelemmel a másiknak az arca kandikált elő. A bámulattól elállt a szavam.
Vezetőmnek, akinek azonosságát nem lehetett kétségbevonnom, valóban csak félszeme volt. Vörös, könnytől agyoncsípett bal szemüregére tehetetlenül borult rá a szemhéj, meg az egészséges és ép jobb szem jókedvűen és huncutul nézett rám. Kézi bilincsét csörgetve üdvözölt és azt mondta:
– Bocsánatot kérek a kellemetlenségért, amit önnek okoztam.
A rendőr elvezette. Azután el kellett mondanom a rendőröknek, hogyan szerződtettem ezt a két embert a faluban az állomáson. Amint látszott, éppen nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket testőrségtől kíván meg az ember.
A csapat vezetője elmondta, hogy Félszemű és társa megtámadta az aranyásókat az erdőben, valamennyit meggyilkolta és öt font aranyat rabolt el tőlük; azután visszatért hozzám. Később azzal az ürügygyel, hogy megkeresik a megszökött lovakat, visszamentek abba a faluba, ahol a nagyon is őszinte öregasszony házában voltunk megszállva. Itt egyenesen a gazdag Sovienko paraszt házába mentek és azzal fenyegetődzve, hogy megkínozzák és megölik, minden pénzét elvették. Éppen amikor Sovienko átadta volt a pénzt, betoppantak a rendőrök és lefogták a rablókat. Félszeműnek a külseje ekkor már megfelelt a nevének, mert harcra fölkészülve, műszemét kivette és zsebre vágta. Ez a műszem teljesen fölismerhetetlenné tette a rablót abban a községben, ahol mindenki rettegett Félszeműtől.
Meg kell azonban említenem, hogy Félszemű egészen kellemes, jómodorú ember volt. De nagyon sok kellemetlenséget szerzett nekem, mert utamat a rendőrségtől részemre fogadott ukrán paraszttal voltam kénytelen folytatni, aki ostoba volt és lusta, állandóan eltévedt és együgyüségében még az öreg tölgyektől is félt, amelyekben hite szerint, zöld erdei ördögök laktak. Naponta többször is leitta magát és ilyenkor egészen elment az esze, hülye módjára egyre csak nevetett. És mindennek a tetejébe Sas volt a neve!
A Bikin folyó körül az egész őserdői élet az aranyat uralja. Legendákat beszélnek mesésen gazdag aranykeresőkről, akik benn a hegységben dolgoznak és csodálatos aranyfövenytelepekről a mély és ragadós folyók ágyában, aminő a Khor és az Iman; és szájról-szájra adják a híreket, amelyek az erdőkben történő borzalmas gonosztettekről és az aranykeresők rettenetes kalandjairól szólnak.
A «sárga ördög ércéért», ahogyan a koreaiak az aranyat nevezik, az usszuri taigában ijesztő és véres bűnök, de hősies bátorságra és hajthatatlan akaraterőre valló tettek is történnek; de végezetül csaknem mindig a sárga ördög diadalmaskodik és bűnre csábítja, romlásba dönti az aranytól elcsábított embereket.
Ebben a végtelen őserdőben, ahol csak ritkán található fehér ember, sok kínai és koreai megtalálja lakását és megélhetésének lehetőségét. Ők az igazi birtokosai ennek az át nem kutatott erdőterületnek, alaposan ismerik, minden évben új csapást vágnak benne és egyre mélyebbre nyomulnak be az erdőbe, amely csak folyóktól megszakítva, egészen az északi tundrákig terjed. De a délről jövő e betolakodókon kívül régi bennszülött lakosság is van itt, kihalóban levő lakósság, amely azonban az erdőterület jogos tulajdonosának tekinti magát: a goldák mongol nomád törzse. Ma is éppen úgy élnek, mint évszázadokkal ezelőtt; nagy vadat és kis vadat fogdosnak csapdában, sőt jávorszarvast és őzet puszta kézzel is, néha, a villamosság és a gőzerő mai napjaiban, hosszú íjat is használnak kő- vagy csontvégű nyíllal. A civilizációnak a goldákhoz hatolt egyetlen vívmánya az alkohol és a puskapor.
Régen, a mongol Jüan dinasztiából származó hatalmas kínai császárok idején, a goldák a mennyei birodalomnak magában zárt alkotórésze voltak. A birodalom legészakibb védői voltak a tunguzok ellen. Később a Dzsingisz Khan és Tamerlán államában történt hatalmas változások idején a goldák egymásután a koreaiak, a tunguzok és a japánok uralma alá jutottak és végül amikor Oroszország a Csöndes Oceán partjáig és végig a mandzsuországi és a koreai határ mentén megszállta a távoli keletet, a cár alattvalói lettek,
Lelkiismeretesen beszolgáltattak minden adót, amit állatbőrrel fizettek meg. Igaz, hogy nem voltak egészen biztosak abban, hogy mely államhoz tartoztak, mert fizettek adót az orosz adóigazgatásnak, de időről-időre kínai hivatalnokok is fölkeresték őket, akik lopva jöttek hozzájuk a tengerpartról; ezeknek is adtak coboly-, menyét- és mókusbőrt a kínai kincstár számára. Az orosz kereskedők irtózatosan kizsákmányolták őket és az alkoholtól, ettől az orosz kultúrbajnokoktól bevitt fizető eszköztől megmérgezve, lassanként kihaltak.
Tragikomikus esemény történt 1905-ben. Egy vállalkozó szellemű kalandor kereste föl a goldákat és cobolybőröket gyüjtött mint adót az angol adóügyi igazgatás számára. Az agyafúrt «angol» a goldák szerencséjére egy orosz hivatalnokkal találkozott, aki elfogta és megmentette a sok cobolybőrt. Ez az orosz hivatalnok zsebébe vándorolt, sőt voltak, akik azt állították, hogy a zsákmányt megosztotta az «angollal», akit futni hagyott.
A goldák kitűnő vadászok és nagyszerű lövők, nagyon kitartók és csodásan bátrak; minden kíséret nélkül egymagukban mennek tigris- és medvevadászatra. Nyáron csakúgy mint télen bebarangolják az egész taigát az Amurtól a Bikinig, sőt az Imanig. De valami régi hagyományhoz híven, délfelé nem mennek tovább; mert a tizennegyedik században egy kínai császár parancsot adott ki, amely megtiltotta az északi barbároknak, hogy a koreai határhoz és a mandzsuk területéhez közeledjenek. Attól tartott ugyanis, hogy a barbárok esetleg egyesülnek a harcias mandzsukkal, velük együtt megtámadják Kínát és így veszedelembe sodorhatják a dinasztiát, amely az uralkodásban Dzsingisz Khan dinasztiáját váltotta föl.
A goldákkal az Imperator-öböl felé utaztamban találkoztam. A cár kormánya ugyanis csatornát tervezett, amely onnan kiindulva az Amurt a tengerrel kötötte volna össze és így rövidebb és kényelmesebb utat biztosított volna ehhez a rengeteg folyamhoz, mint aminőt természetes torkolata nyújtott homokzátonyaival és más akadályaival. Két asszisztenssel és három vezetővel utaztam ezeken az erdőkön át és sokszor besüppedtünk a mocsaras hegyi szakadékokban.
Egy este, amikor éjjeli pihenőre meg akartunk állni, közelünkben egy dombon tűzfényt vettünk észre, amely vörösbe vonta a szomszédos tölgyek és szilfák koronáját.
– Ezek bizonyára goldák, mondta az egyik vezető.
A tűz felé lovagoltunk és csakhamar nagy hegyi rétre jutottunk, amelyen az izzó farakás körül legalább húsz férfi ült körben. Bő bőrnadrág és bőrkabát volt rajtuk, a fejükön pedig süvegféle ugyanabból az anyagból. Szótlanul ültek, pipáztak és szemük mozdulatlanul a tűzre meredt.
Néhány lépéssel odább a fák alatt magas bennszülött állott rongyokból készült ruhában, amely tarka ringy-ronggyal és szalagokkal még külön föl volt díszítve. Nyírfahéjból készült takaró ékesítette a fejét. Egyre lehajolgatott és ismét fölemelkedett, miközben egy hosszú bőrszíjat húzogatott, amelynek felső vége eltűnt egy vén görcsös tölgy sötét lombozatában. Alaposan szemügyre vettem a fa korongját és egyszerre csak fölfedeztem, hogy a fejdísszel ékes magas ember fölakasztott egy másikat, akinek sötét teste, ide-odahimbálódzva és forogva lassan fölemelkedett a fa szétterpeszkedő ágazatába. Rögtön oda akartam ugrani, hogy megmentsem az áldozatot, de vezetőim egyike, aki már hosszabb idő óta élt az Amur-kerületben, mosolyogva visszatartott:
– Ne izguljon! A goldák egy halottjukat akasztják föl. Ők így temetnek!
Így is volt. Éppen egy golda eltemetésének szertartásába pottyantunk bele. Ez a golda agyonitta magát. Kiderült, hogy ilyen alkalomkor a holttestet két darab nyírfakéregbe burkolják, amelyet egy nagy törzsről fejtenek le. Ezt a primitív koporsót bőrszíjjal csavarják körül és valamelyik tölgyfa legfölsőbb ágai közt fölakasztják.
Később gyakran láttam ilyen függő koporsót, amelyben szirtifecskék és sarki baglyok (Nictea nivea) fészkeltek.
Amikor a nyírkoporsó, alulról a tűz fényétől megvilágítva, erősen megkötözve ott függött a fán, a körbe belépett a saman, leült és egy öreg bennszülöttől egy darab húst és egy kehely pálinkát vett át. Csak amikor ez elkészült az evéssel, keltek föl a goldák és jöttek át hozzánk. Üdvözöltek bennünket, megkérdezték, mi járatban vagyunk és meghívtak, hogy üljünk le velük a tűz mellé.
Kíváncsian figyeltem komoly, sohasem mosolygó, okos arcukat. Vajjon arckifejezésük atavisztikus örökség volt-e vagy pedig az alkoholizmusnak volt-e az eredménye, nem tudtam eldönteni; azt azonban gyakran megfigyeltem, hogy az iszákos emberek többnyire nagyon komolyak és nincs sok kedvük a tréfálkozásra és a nevetésre.
A saman, amikor már magasan állott a hold, megint munkához látott, mert a temetés szertartásának négy része volt. Az első rész volt a koporsó elkészítése és a halott fölfüggesztése a «temető» valamelyik fáján. A többi rész szövevényesebb és nehezebb volt. A második részben az itt fekvő vagy inkább függő többi halott szellemeihez imádkoztak és arra kérték, fogadják kegyesen új társukat; a harmadik részben figyelmeztették az elhunyt szellemét, hogy maradjon érintkezésben családjával és barátaival; a szertartás vége volt az ünnep legkellemesebb része: izana-nak nevezett lakoma.
A saman fölemelkedett helyéről és hivatalos ruházatának a fölcseréléséhez fogott. Letette a tarka rongyokat és sárga meg vörös szalagokat és helyükre zsinórdarabokat, bőrszíjat és láncot tett, amelyekre amulettek voltak ráerősítve, továbbá különféle növények sajátságos alakú gyökerét, tarka követ, embercsontdarabokat, medvefogat és más titokzatos, csodaerejű holmit. Fejére szarvasbőrből készült széles kalapot tett. Ekkor azután dobot és csontból készült fuvolát fogott. A hátára zsákot vett, amelyben mindenféle ajándék volt, mint pálinkás üvegek, dohánycsomagocskák, pipák, só és szárított borsó.
Ekkor sajátságos némajáték kezdődött. A magas fáktól körülvett tisztáson tűz lobogott és fény meg árnyék váltakozása űzte játékát a lombozatban. A gyanús külsejű, magukban elmélyedt emberek hallgatag köre élesen és feketén vált el az égő tűz fényétől. A tűztől valamennyinek az arca vörös volt. Messzibb hátrafelé, különös mozdulatokkal ide-odasurrant a samannak csak egyik oldalról megvilágított alakja. Fejét magasra tartva föl s alá járt. Időnként átható hangon ezt kiáltotta: «Jin! Jin!» és ezt a kiáltást egyes dobütéssel kísérte.
Vezetőim megmagyarázták, hogy a saman ezen a módon a halottak mindenikét fölhívta, hogy figyeljen reá. Még egyszer alaposan szemügyre vettem a közelünkben levő fákat és észrevettem, hogy részben fiatal ágaktól és lombozattól elfödve, még több koporsó függött ott mindenfelé.
A saman negyvenszer ütött a dobra és mindannyiszor ismételte a kiáltást. Azután egy pillanatig hallgatott. Majd olyan helyet választott, ahonnan valamennyi halott hallhatta és rekedt torokhangon hosszú beszédbe kezdett, amelyet helyenként dobolással és fütyüléssel szakított félbe.
– Jin sumgu tamaz! – kiáltotta ünnepiesen, ami azt jelenti, hogy az elköltözötteknek lelkei megérkeztek az ajándékok átvételére.
A saman kihúzta a dugót az egyik pálinkásüvegből, amellyel félkört írva le, a drága italból egy keveset a fűre öntött. Azután maga húzott jó nagyot, még egy keveset a földre öntött és újra ivott. Ezt hatszor megismételte. Megfigyeltem, hogy a samanunk nagyon ravasz és ügyes kókler volt, mert a halottakkal szemben meglehetősen szűkkeblű, maga iránt ellenben annál bőkezőbb volt. Sejtettem, hogy ezen az éjjelen bizonyára nem csupán a halottak lelkei fognak lerészegedni. A pálinka után a dohányra került a sor, amit a saman becsületesen megosztott a halottakkal. Még egy nagy porció sót is a szájába dugott, ellenben a pipákat és borsót nem osztotta szét.
Ezt az áldozati ceremóniát a saman rituális tánca követte.
Igazán gyakorlott táncos volt. Ügyesen nagyot ugrott a levegőbe és eközben a lábával és a kezével igen gyors mozdulatokat végzett, amelyek nem voltak bizonyos báj híján; dobja gyors ritmusának ütemét kitáncolta és féllábon olyan gyorsan forgott körbe, hogy alig lehetett az arcát látni. Sokáig táncolt és mivel eközben nagyon melege lett, a tánc megszakítása nélkül egymásután letette amulettjeit, kalapját és felsőruháját, úgy hogy végül derekáig meztelen volt. De még mindig tovább táncolt, sovány kezét és meztelen karját kígyó- és hullámvonalban mozgatva. Végre abbahagyta, szép lassan, mint valami jól megolajozott gép; miután ruháját és többi cókmókját fölszedte, átjött a goldákhoz és tudtukra adta, hogy a halottak kegyesen fogadták adományaikat és ezért szívesen látják körükben az új lelket.
A varázsló, miután kevés teát ivott és kissé lehűlt, felöltözködött, jókorát húzott a pálinkás csészéből, amely általános használatra szolgált, kevés sült húst evett, azután újra munkához látott.
Ezúttal nem vett magára díszt. Két kis deszkát vett elő, amelyek közt selyempapiros vékonyságú nyírfakéregréteg volt és lassan odament az új koporsó helyéhez, ott megállott szótlanul, mintha mélyen elgondolkoznék, ha ugyan nem részeg elfogultság volt ez, majd a szúnyog zümmögéséhez hasonló gyönge hang hallatszott. A hang mintha messziről jött volna, valójában azonban a vékony deszkák adták, amelyeket a saman a szájához emelt.
A hang mindjobban erősödött, míg végül folytonos mély basszushangú ordítás lett belőle, amely a sűrű fűtől egészen a tölgyek csúcsáig az egész erdőt betöltötte és elkábította az ember fülét, érzését és eszét; olykor úgy érezte az ember, mintha ez a hang szét akarná repeszteni a koponyáját. Kétségtelen, hogy a saman csupán ezzel a két vékony deszkácskával és egy kevés fakéreggel meg tudta bolondítani az embert. Az ordítás végre gyöngült és ismét alig hallható hangokba olvadt át. Ugyanakkor előrehaladt a saman a fák árnyékában, amelynek homályában kicsiny foszforeszkáló lángocskák voltak láthatók.
A goldák tiszteletteljes borzalommal sugdolódzni kezdtek és ijedten bámultak a sűrű homályba.
Mi volt ez? A kóklereskedő saman által megteremtett szuggeszció volt ez vagy pedig valamiféle foszforeszkáló tárgyat, például rothadó tölgydarabkákat vagy széthulló gomba porát dobta a levegőbe, avagy a János-bogárhoz hasonló világító rovarokat röptetett, aminők Usszuriföldön tömegével vannak?
A saman, amikor a kis lángocskák megjelentek, valamit kihirdetett, ami a halott már teljesen lerészegedett rokonait lecsillapította és vigasztalta, az ünnepség intézőit pedig arra késztette, hogy vezetőim nagy örömére, a tálakat és csészéket újra megtöltsék pálinkával.
– Gazdag, előkelő temetés! – súgták nekem és a kezüket dörzsölgették.
A varázsló visszatérvén a tűzhöz a helyére, ünnepies lakoma, vagyis inkább tivornya kezdődött, amelyben résztvettek a vezetőim. Az emberek szinte úsztak a pálinkában, elestek és ismét fölszedelődzködtek, csakhogy újra igyanak. Keveset ettek, egyikük-másikuk olykor egy falat sült vagy főtt húst vagy kevés halat nyelt el. Amikor néhány óra mulva kiégett a tűz, a goldák szerteheverve, a részegek álmát aludták, motyogva és nyugtalanul ide-odahánykolódtak. Vezetőimnek, jóllehet már teljesen részegek voltak, még mindig a pálinkás hordóknál volt dolguk.
Aggodalommal gondoltam a reggeli lovaglásra, de aggodalmam alaptalannak bizonyult. A vezetők napkeltekor útnak indultak; kissé sápadtak voltak ugyan, de mint máskor, most is gyorsan és ügyesen teljesítették kötelességüket. A goldák mintha eltűntek volna a föld színéről; már jóval hajnalhasadás előtt elhagyták temetőjüket nyírfakoporsóival, amelyek ide-odahintáztak a szélben.
Néhány hónappal későbben ismét találkoztam a taigában ugyanama goldák egynémelyikével, akiknek undorító tivornyája a temetésen meglehetősen kellemetlen emléket hagyott hátra; de meg kellett változtatnom az ítéletemet, amikor az életért folytatott heves küzdelmüket láttam. Három férfi volt, mindhárom vadász, régi puskával és övükben késsel és fejszével. Ruházatuk fölkeltette a figyelmemet. Nadrágjuk és csizmájuk egy-egy darab szarvasbőrből készült, szőrivel kifelé; rövidszőrű prémmel voltak beszegve. Egészen különleges inget viseltek, aminő sehol másutt nem található, tehát érdemes a leírásra. Dupla szarvasbőrből készült, a belső bőr szőrös oldala befelé, a külsőé kifelé volt. A két bőr közé csigaalakban összetekert szarvasidegek voltak hálószerűen befonva, úgy hogy izoláló légpárna támadt, a legjobb védelem a hideg ellen. A sipka, amely nem csupán a fejet födte, hanem álarcul is szolgált, a gallérral és a keztyű a kabátujjal volt szorosan összekötve. Téli vadászataimon én is ilyen inget viseltem és habozás nélkül bevallhatom, hogy kemény hideg ellen nincs ennél jobb ruházat. Az az utazó, akit ilyen ruha véd, a sarki fagyban és szélben egész kényelmesen elfekhet a puszta havon.
Este találkoztam össze ezekkel a goldákkal; vadászat után, amelyen elejtettek néhány szarvast, a tűznél ültek. Másnap reggel napfeltekor az egyik golda megint vadászni ment. Bámulatomban fölkiáltottam, amikor fölszerelését láttam, mert csupasz testére csak vékony nadrágot és egy fiatal szarvas cserzett bőréből készült inget vett föl, hozzája az amerikai indiánusok mokasszinjának mintájára készült alacsony bundás cipőt. Azután magára csatolt egy pár rövid, széles lábszánkót, amelyek olyanok voltak, hogy mozgékonyságát az erdőben és a bokrozatban nem befolyásolták.
Követtem őt, mert munka közben akartam látni. Nem messze táborhelyünktől szemtanuja is voltam egy érdekes vadászjelenetnek. A fiatal golda friss nyomra talált és egy szarvast üldözött. Hihetetlen gyorsasággal rohant át az alacsony bokrozaton és mintha a szarvast még gyorsabb futásra akarta volna tüzelni, egyre kiáltozott és füttyentett neki. Olyan gyorsan futott, hogy sohasem vesztette szem elől a zsákmányát, amelyet mindjobban ahhoz a mély, hóval teli szakadékhoz szorított, amelynek szélén álltam. Amikor a hajszolt állat odaért a szakadékhoz, belesülyedt a mély hóba és bármennyire erőlködött is, hogy lehetőleg gyorsan jusson át a szakadékon és kapaszkodhassék föl a túlsó lejtőn, csak lassan haladt előre. A golda nem sokkal később érkezett a szakadékhoz, mint a szarvas. Pompás si-ugrással csakhamar elül volt az állatnál, amelyet gyorsan megkötözött, mire kényelmesen kimászhatott a szakadékból és társait segítségül hívhatta.
A fiatal vadász futása oly gyors és biztos volt, minden mozdulatában annyi volt az erő és a kecsesség, hogy őszinte sajnálkozás fogott el, amikor visszaemlékeztem az éjjeli orgiára abban az erdőben, amelyben a koporsók a tölgyek ágain himbálództak.
Az usszuri őserdőnek rengeteg a gazdagsága. Természeti kincsei közé tartozik sok drága prémállat, arany, drágakő, ginseng, kitűnő halak és minden fajtájú vad. Érthető tehát, hogy e kincseket kereső és életfenntartásukra törekvő emberek keresztül-kasul járják ezt az erdőterületet és természetes az is, hogy ezeket az embereket viszont nyomon követik mások, akik a kényelmesebb oldaláról fogják meg a dolgot és erkölcstelenek. Ezek az úgynevezett «tigrisemberek». Beszéltem már Félszeműről, a rablóbandákról és más gonosztevőkről, aki bebarangolják az erdőt és emberekre vadásznak meg vagyonukra, amit ezek nagy fáradsággal a földből, a vízből és az erdőből birkóztak ki maguknak.
Tigrisemberek – ezzel a poétikus névvel illetik az erdő e konkvisztádorait a Vula-Ho kínai vadászai, akiket gyakran fölkeresnek a gonosztevők, bárha a tigrisemberek nagyobbára maguk is kínaiak.
Az ilyen kétes és kalandor egyének természetesen vonzódnak egymáshoz és bandákba állnak, amelyek valahogyan fegyvert szereznek, azután kaland és zsákmányolás után járnak. Tevékenységük nemcsak Kínára terjed, hanem a mandzsuországi orosz bérterületeket, Korea északi részét és Usszuri- és Amurföld egyes részeit is meglátogatják.
A maguk hajlandóságából sohasem végeznek becsületes munkát, legföljebb ha gombát tenyésztenek és gyüjtenek; rendszerint azonban rablókká lesznek, készek minden bűntettre, ha hasznot húzhatnak belőle.
A gomba tenyésztése és gyüjtése ezen a vidéken egészen különleges kereset. A kidőlt vagy kivágott tölgyön fehér vagy sárga gomba nő. Ezeket a kínaiak összegyüjtik, megszárítják és eladják kínai inyenceknek, akik mint a legjobb kínai csemegék egyikéért, nagy pénzt adnak érte. De ez a gomba átka az usszuri erdőnek, mert a kínai tigrisemberek és a hozzájuk hasonlók a Khor, Daobi-Ho és Vula-Ho folyóknál egész erdőket döntöttek ki, csak azért, hogy a kivágott fák révén gombához jussanak. Ezek az agyonvert óriások ott hevernek és az ország gazdasági életének hasznot nem hajtva elkorhadnak, mert négy vagy öt év mulva a törzseken már gomba sem nő és értéktelenek.
A Szukhan-folyó erdővidékén vadászva vezetőmmel, egy katonával, magános fang-tzehoz érkeztem. Amikor váratlanul betoppantunk, hat jól öltözött kínai ugrott föl, aki a kangon hevert; de vezetőm, aki tapasztalt ember volt, fegyverét rájuk fogva ezt kiáltotta:
– Föl a kézzel!
Engedelmeskedtek, mintha a saját vezérük parancsolta volna. A katonám arra kért, hogy a fegyveremmel tartsam őket sakkban és odament egy oszlophoz, amelyen hat fegyver függött; kivette belőlük a patront, összekötözte egymással a fegyverszíjakat, azután kínai-orosz tájszóláson, a Mandzsuországban kialakult különös kevert nyelven, így szólt a kínaiakhoz:
– Tudjuk, hogy hunghutzok vagytok. Utánunk kozákok jönnek és akkor «pu shan kao» lesz nektek. De mi nem akarunk titeket bántani. Csak a fegyvereiteket vesszük el és két lovat; a fegyvereket majd elrejtjük a Szukhan-folyó gázlójánál és a kozákoknak, ha találkozunk velük, azt fogjuk mondani, hogy nem láttunk gyanús embert. Ti aztán, mihelyt eltávoztunk, elpárologhattok a szél minden irányába. Tung te mo (megértettétek)?
– Tung te (megértettük)! – felelték egyöntetűen.
– Shang kao (jól van)! – mondta méltóságteljesen a kópé, fogta a fegyvereket és összekötözte.
Lövésre készen, háttal mentünk ki az ajtón, amelyet bezártunk és egy vastag gerendával eltorlaszoltuk; azután két lovat kiválasztottunk és ellovagoltunk.
Egy hét mulva a katona eladta zsákmányát valakinek, aki régi fegyvert gyüjtött, mert a valódi hunghutz-fegyvert nagyon keresik. Miután megkötötte a jó üzletet, félszemével sokatjelentően hunyorgatva, ezt kérdezte tőlem:
– Kérem uram, mondja meg, kik voltak ebben a fangtzeban tulajdonképpen a hunghutzok, azok a piszkos nanzák (a kínaiak szokott orosz megjelölése) vagy ön és én?
– Csakis te – feleltem nevetve – mert te jó üzleti hasznot préseltél ki azokból a fickókból és mint igazi hunghutzvezér nem is osztottad meg velem a zsákmányodat.
– Tudtam, hogy nem fogadná el a részét. De bocsánat, uram, hiszen ön a hunghutz lovon lovagolt Vladivosztokba – mondta ravasz vigyorgással.
– A hadsereg rendelkezésére bocsátottam – torkoltam le.
– Ez az ön dolga – felelte. – Mi szegény katonák nem lehetünk ilyen bőkezűek. Mi elvesszük és eladjuk, amit az Isten a kezünkbe juttat.
Tudományos kutatásomnak nagyon érdekes helye volt az úgynevezett Fekete Katlan. Ez a neve egy völgynek a Szukhan és Tou Tao Kou folyók közt. A természet mérnöki és vegyészi tevékenységének hatalmas és bölcs munkája, rengeteg barnaszén vagy lignit van itt.
A barnaszén, aránylag fiatalabb formáció, éppen olyan, mint a Muravieff-Amurszki félszigeten mindenütt található szén, azaz csak fűtésre alkalmas. A Szukhan-völgyben a természet nagyravaszul maga vezette a föld hőségét ehhez a szénhez, amely így félig megkokszosodott. Oroszországnak tehát a Fekete Katlanban nemcsak jó fűtőanyaga, azaz barnaszene van, hanem van olyan szene is, amely jó kokszot ad metallurgiai célokra, sőt van antracitja is, amely ott képződött, ahol a nagy hőfok a legerősebb volt. Laboratóriumának e katlanában ilyen módon sok millió különböző fajtájú szenet állított elő a természet.
A Szukhan-széntelep kiadós bevételi forrása az országnak és iparára nézve nagy a fontossága, mert ezen a helyen kívül már csak Szakhalin-szigetről szerezhető kokszszén, ahol jó dokkok és megfelelő szállítóeszközök hiánya megnehezíti a kiaknázást.
A Szukhan-völgyben másik forrása a jólétnek a nagyon termékeny fekete föld. Mivel ez nagyon hasonlít a kievi és poltavai kormányzóságok földjéhez, a pétervári kormány nagy bevándorlótömeget telepített itt le, amely a völgyben csakhamar fölvirágoztatta a földmívelést és meggazdagodott; a coboly- és szarvasvadászat csak növelte a nép gazdagságát.
A Szukhan-kerület, csakúgy, mint a Tou Tao Kou folyó völgye, amelynek mellékfolyóiban arany lelhető, nagyon csábító vidék tőkepénzeseknek. Elsőknek kínai aranykeresőket csalogattak oda, akik a leggazdagabb aranylelőhelyeket kezdetleges módon megdolgozták és szarvasra vadásztak. Ezen a vidéken akadtunk össze azzal a hunghutz bandával, amelyet ravasz katonám oly előkelő természetességgel kirabolt.
Az egyik faluban, nem messze az egyik üzemben levő aranybányától, egy jóravaló öreg kozákkal ismerkedtem meg. Kangutoff volt a neve. Ha szabad időm volt, együtt mentünk vadászni a Szukhan-völgybe, amely bővében volt a vadnak.
A mérnökök, amikor megtudták, hogy Kangutoffal járok vadászni, nevettek és ezt mondták:
– Kangutoff, a részeg tigris? Kitűnő vadász és úgy ismeri az egész taigát, mint a zsebét.
Mivel éppen indulásra készen voltam, nem engedte már az időm, hogy e különös csúfnév felől kérdezősködjem.
Kangutoffal különböző vadászkirándulást tettem, vadásztunk fácánra éppen úgy, mint vaddisznóra, a parasztok kukoricaföldjének rémére. A búza- és babföldeken, a koaliang vagy kínai cukornád és sójabab-ültetvényeken, de a fűzzel és magas fűvel benőtt folyópartokon is tömegével riasztottuk föl a fácánt. Kutyám, egy finom fajtájú gordonszetter, délben olyan fáradt volt a szünetlen munkától, hogy ebéd után lefeküdt, szűkölve nyalogatta az éles fűtől összevagdalt lábait és nem akart fölkelni. De ha végre mégis elhatározta magát arra, hogy kövessen, mihelyt behatoltam a bokrok közé, egyszerre elfelejtette minden szenvedését; a fácánok erős szaga újra föllobbantotta vadászlelkesedését. Gyakran megesett, hogy míg a kutya pompás tartással egy madarat állott, jobbról és balról szárnycsapkodással és ijedt kiáltással más madarak röpültek föl. A meglepett kutya ilyenkor többnyire szorosan a földre lapult és nem merte a fejét megmozdítani; a helyén maradt és a maga egyetlen madarát figyelte, csak remegő orrcimpái árulták el, mily pokoli szenvedést kell belsejében kiállania.
Szukhan és Tou Tao Kou mezőinek és sűrűségeinek fácánjai bizonyára még sokáig megemlegettek, mert két héten át húsz családot láttam el szakadatlanul ezzel a vaddal, magam pedig annyira jóllaktam ezzel az ízletes fehér madárral, hogy később Keleten már alig nyúltam hozzá, hacsak nem vladivosztoki módra, azaz pezsgővel volt elkészítve. De fölteszem, hogy pezsgőben megfőzve, nagyon ízletes lehet még egy öreg gumicső is, hiszen a levét megihatja az ember, a gumit pedig átengedheti a szakácsnak, amint én tettem a fácánhússal.
Mivel ilyen körülmények közt a fácánvadászat könnyű és egyhangú, hamar ráuntam és valami izgatóbb sportra vágytam. A vaddisznóvadászattól reméltem ezt, amely a Szukhan-völgy bokrai közt és csaknem embermagasságú füvében nincs minden veszedelem híján. E rengetegekben nappal makkon hízlalják magukat a disznók, éjjel pedig fölkeresik a farmerek földjeit és rettenetesen összeturkálják.
Kangutoff elvitt a Aksiejevka-vidékre, ahol a vaddisznók nyaranta tartózkodnak. Henel-puskámat vittem magammal célzó messzilátóval és dumdum-töltéseket.
Kangutoff vaddisznókalandokkal mulattatott, amelyek éppenséggel nem voltak biztatók. Elbeszélte például, hogy a vaddisznó föltépte a vadász hasát vagy agyarával végighasította a combját. A kínszenvedésekről szóló e beszámolójának áradatát ezzel a kérdéssel szakítottam félbe:
– Beszéld el, miért neveznek részeg tigrisnek?
Mosolygott és egykedvűen ide-odalóbálta a fejét.
– Ostoba pletyka, nem érdemes, hogy megismételjem.
– De csak beszéld el, kérlek – unszoltam.
– Ha az emberrel történik valami – kezdte haragosan – mindjárt csúfnevet akasztanak a nyakába. De ha minden áron akarja, jól van, hát elmondom. Vladivosztokból eljött a kormányzó a Szukhan-bánya meglátogatására. Visszafelé kocsin hajtatott a vasúti állomásra és én mint őrség mellette lovagoltam. Az állomáson egy tízrubeles aranyat adott a kormányzó. Ön uram bizonyára megérti, hogy ilyen körülmények közt egészséges, tisztességes ember kis szórakozást enged meg magának.
Én is megtettem és este a vasút mentén lovagoltam hazafelé. A fejem mint a dézsa, a fülem zúgott, mintha tüzérségi harc kellős közepén lettem volna. Részeg voltam, rettenetesen részeg és a nyeregben úgy himbálództam, mint a hajó. A lovam hirtelen megvadult és az útról beleugrott a sűrűbe. Engem letett egy rakás magas, puha fűre, én meg jobbnak találtam, hogy aludjak, semhogy a lovam után fussak. Már napnyugta után volt és eltűnt a félhomály. Napkeltekor ébredtem föl és fölemeltem a fejemet, amely fájt és nehéz volt, mintha ólommal lett volna tele. Tovább akartam aludni, de nem tudtam. Mikor fölkeltem, hogy körülnézzek, hol vagyok hát tulajdonképpen, égnek állott a hajam. A sínek közt egy tigris állott; a farkával az oldalát csapkodva, engem figyelt. Nem volt vesztegetni való időm; fegyveremet lekaptam a vállamról, céloztam, lőttem és gyorsan elrejtőztem a bokrok közt. Egy pillanat mulva óvatosan kémlelődni kezdtem; a tigris még mindig ott állt a sínek közt és felém nézett. Abban a meggyőződésben, hogy eltévesztettem, mert hát annyira részeg voltam, újra rálőttem. Nagyon pontosan céloztam, tele aggodalommal, hogy a vodka megzavarta szemem látását. Hosszabb idő mulva megint kitekintettem, de ijedtemben visszaroskadtam a bokorba, mert a tigris még mindig ott volt és az útra tekintett. Megint lőttem és megint elbújtam. Ekkor talán egy órahosszáig feküdtem ott és azt gondoltam, jobban tenné a tigris, ha elmenne, hiszen az én részeg szememmel és még részegebb kezemmel úgysem árthatok neki.
Jó idő mulva újra kikukucskáltam, de a sínen nem láttam semmit. Még néhány percig vártam, azután a fegyveremmel a kezemben a bokrok közül a sínek felé másztam, ahol egymás mellett fekve három tigrist találtam. Részegségemben mindhármat, egy nőstényt és két hímet, agyonlőttem. Ezért neveznek részeg tigrisnek. A bőrüket hatszáz rubelért eladtam Vladivosztokban és a kormányzó, amikor megtudta a kalandomat, még külön huszonöt rubel jutalmat küldött nekem. És erre, uram, ismét megengedtem magamnak kis szórakozást és részeg lettem, ijesztően részeg – de ezúttal tigris nélkül. Most hát magam vagyok tigris, sőt ami még rosszabb, részeg tigris vagyok. Ostoba fecsegés, hülye pletyka; mulatnak rajtam!
A részeg tigris végre elvezetett a vadászatra kiválasztott helyre. Kis falu volt ez, néhány gazdag parasztnak öt nagy házával. Ezek a parasztok együttvéve körülbelül száz kínai munkást foglalkoztattak földjükön. Sok búzát termeltek, de nem adták el, hanem tiltott módon «holdvilág»-ot készítettek belőle, amit aztán a környékbeli községekben adtak el. A párolóberendezés, amely nagyon kezdetleges volt, az erdő sűrűjében volt elrejtve, ahol mindjárt kéznél volt a tüzelőszer és ahol könnyebben el lehetett kerülni a kormányzóság fölügyelőinek figyelmét. Az alkoholegyedárúság ugyanis a kormányzóságé volt és teljes jövedelmének a felét az általános bűnös hajlam kihasználása szolgáltatta. Természetes, hogy a kormány megbüntette a magánkonkurrenseket, mint aminők a kis falu lakói is voltak, akik nagyon barátságosan fogadták az én részeg tigrisemet, valószínűleg azért, mert legjobb üzletfeleik közé tartozott. Szeretetreméltó vendéglátással fogadtak bennünket és a nap és az éjszaka minden órájában, mindannyiszor más különös magyarázattal főként vodkát kínálgattak nekünk. Az iszákos falu közelében vadásztunk és minden elejtett vagy csak megsebesített vaddisznó alkalmat adott új, az öreg kozáknak rendkívül kapóra jött tivornyázásra.
A vadászás, mint már említettem, sűrű bokrok közt és magas fűben folyt. Csatlakozott hozzánk néhány paraszt és Kangutoff meg én, egymástól ötven-hatvan lépésnyi távolságban rendszerint előre mentünk a sűrűségbe, hogy megkeressük a vadat. Nyáron nagyon erős a szaga a vaddisznónak, úgy hogy helyét igen könnyen ki lehet tudni. Mégis gyakran megtörténik, hogy a vaddisznó egyszerre csak kirohan a sűrűből anélkül, hogy előbb szagával elárulta volna ottlétét; ilyenkor nagyon kellett vigyázni, mert a vén vaddisznó gyakran megtámadja az embert, amely igazság, mint ezen az első vadászaton megtudtam, az orosz vaddisznóról is áll.
Éppen áthaladtunk volt egy mocsaras erdei réten, amelynek a füvét kiégették és ismét behatoltunk a sűrűségbe. Már néhány lépés után megütötte az orromat a vaddisznó kellemetlen szaga. Ugyanabban a pillanatban már egy vadkan, mint valami szikladarab, felém rohant lefelé a hegylejtőn. Nekiment a nyírfatörzsnek, amely mögött födözéket kerestem és eközben gyökerestül kitépett egy nagy bokrot. Agyarával föltépte a törzset és mint a fergeteg, dühös röfögéssel elvágtatott mellettem. Berontott a tisztásra, ahol utólérte a dumdum-golyóm, amely hátáról lepattanva, a füle mögött találta és a fejét csontok romhalmazává változtatta.
Egy fára akasztottuk föl, hogy a ragadozók ellen biztosítsuk és később parasztokkal elhozattuk. Azután folytattuk a vadászást és napnyugtáig jártuk a vadont; addig én még egy vaddisznót terítettem le, Kangutoff pedig hármat. Ez a vadászat szembetűnően bebizonyította, mily kitűnő, tapasztalt vadász volt a kozák. Bámulatos tökéletességgel és pontossággal lőtt. Abban a pillanatban, amikor a disznót észrevette, már lőtt is és golyója ritkán tévesztett célt. Véres nyomok mutatták, hogy az elejtett három disznón kívül még öt másikat megsebesített, amelyek közül egyet másnap az út mellett arrajáró parasztok meg is találtak.
Vadászkirándulásaink egyikén egy fang-tzehoz érkeztünk, amely sűrű erdőben mély szakadékban épült. Egy öreg kínait találtam ott, aki barátságosan fogadott bennünket, de mégis mintha nyugtalanította volna a jelenlétünk, mert folyton a szoba egyik sarkába tekintgetett, ahol kis szekrény állott. Teáztunk és beszélgettünk a kínaival, aki, amikor távozni akartunk, a következő elbeszéléssel tartóztatott bennünket:
– A mult ősszel egy kínai jött a házamba. Ki volt, nem tudom. A fang-tzemba jött, hogy itt töltse az éjjelt és megbetegedett. Egy ideig nálam maradt és mert pénze nem volt, eltávozásakor egy rézlapot adott nekem a következő szavakkal: «Ez többet ér, mint az arany, mert egy nagy népvezér és csodatévő sírjáról való». Nem nézné meg azt a rézlapot?
Nem kérettem magamat kétszer. Kinyitotta a szekrényt, amelyből vörös kendőt vett ki. A kendőt szétbontotta és egy körülbelül tíz hüvelyk hosszú és öt hüvelyk széles érclapot vett ki belőle, amelyet a kezembe adott. Bevésett jelek borították, amelyekről nem tudtam megmondani, mit jelentenek; azzal a hullámvonalú díszítéssel voltak átszőve, amely jellemző úgy Mongolországra, mint Tibetre és meglátszott még a fekete emailnak a nyoma, amely e bevéséseket eredetileg kitöltötte. Az egyik oldalán sarokvasalás maradványa látszott, amiből arra következtettem, hogy a lap szekrényajtónak vagy ládafödélnek a része volt. Az egyik sarkából valami éles szerszámmal kicsiny, szintén néhány jellel ellátott rész ki volt vágva. Ezt a részt a kínai szintén kezembe adta.
– Adjon huszonöt rubelt és odaadom érte a lapot – mondta olyan mosollyal, mintha bocsánatot kért volna.
Megvettem a különös jószágot. Később Vladivosztokban egy gazdag kínai kereskedő, amikor meglátta, azt mondta nekem, hogy ez ördögűző jelekkel ellátott rézlap, aminő mongol szerzetesek koporsójában található. Amikor megtudta, mit adtam érte, azonnal kifizette nekem a dupláját és megengedte, hogy megtartsam azt a kis részt, amelyet gondosan megőriztem. Visszatérvén Pétervárra, fityegőt csináltattam belőle az óraláncomra és amikor egyszer az akadémikus Radloffal, egy ismert orientalistával találkoztam, megmutattam neki a különös jelekkel ellátott kis darab rezet és elmondtam, hogyan jutottam hozzája. Nagyon érdeklődött iránta és elvitte magával, hogy megfejtse a jelek értelmét. Néhány nap mulva azt telefonozta nekem, hogy régi tibeti fölírásról van szó, amely így kezdődik:
«A nagy harcosnak, aki…»
A fölírás többi része azon a lapon volt, amelyet a kínaiaknak eladtam.
Radloff azt mondta nekem, hogy a lap aranyból van. Az aranyműves, akinek erre megvizsgálás végett átadtam az órafityegőt, rájött arra, hogy arany és platina keverékéből van. Nagyon későn tudtam meg, hogy a kínai engem körülbelül két font arannyal és platinával rászedett, a tudományt pedig páratlanul érdekes archeológiai lelettől fosztotta meg.
Akkoriban még nem nagyon búsított a mennyei birodalom e fiának ravasz, lelkiismeretlen csalása; de most, miután a sors és szerencsétlen időviszonyaink Koen-luntól a Szayan-hegyekig és Dzsungáriától a Csöndes-óceánig lökdöstek mindenfelé – tehát éppen azokon a vidékeken, ahol az aranyból és platinából készült lapon megemlített «nagy harcos» alighanem uralkodott – nem tudom magamnak megbocsátani régebbi fölületességemet.
E kis töredék hatása alatt belső szemem pompás képeket lát régen elmúlt időkből, amikor Ázsiában Dzsingisz Temukhir utódai uralkodtak, aki pásztor volt Kerulenból és akinek lángesze rengeteg nagy, egészen a Volgáig terjedő birodalmat teremtett.
A nagymogul mely utódjára vonatkozott a platina fölirata? Talán a nagy Kublai sírjáról lopta el egy kínai hunghutznak vagy zsákmányoló kereskedőnek sírgyalázó keze vagy Erdeni Dzuban Goondjur-Khan dombjáról, akinek lengyel nő volt a felesége; avagy Tamerlannak, a bénának kőből való síroszlopairól, sőt talán a legutolsó Dzsingisz-ivadéknak, a fönséges Baber szultánnak arabs mecsetjéből.
Erre a kérdésre bizonyára sohasem kapok feleletet, mert ennek az ismeretlen hősnek sírlapjából a kínaiak kétségtelenül már régen gyűrűt és fülbevalót készítettek a «si-fa» számára.
Rasdolnaya városka és állomása a vladivosztok–nikolszk–usszuriszki vasút mentén van. Az elsők egyike volt ama falvak közt, amelyek e vidék betelepítése idején megnőttek és meggazdagodtak, mert több olyan országút kereszteződésénél épült, amely a mandzsuországi és a koreai határtól, nyugaton a Hanka-tótól és az Usszuri, Daobi-Ho, Vula-Ho és Bikin mentén az északi taigából jön errefelé. Vadásznak, mindenféle cég ügynökének, kínainak, koreainak, csavargónak és mindenkinek, akinek az erdő ad keresetet és megélhetést, Vladivosztokba haladtában érintenie kellett Rasdolnayat. Itt azután mindenféle veszedelem leselkedett rájuk. Minden fajtájú kereskedők összevásárolták tőlük – árúért vagy gyakran hamis pénzért is – az aranyat, szarvasagancsot, csodatévő gyökeret, prémet és gombát. A legkülönbözőbb vállalkozók leselkedtek itt az erdei emberekre, mint vendéglők, szállók, játékbarlangok és ópiumbarlangok tulajdonosai, de rablók is és mindazok a sötét exisztenciák, amelyek Vladivosztok utcáin csak éjjel bukkannak föl; mohón mustrálgatták a bőr- vagy vászonzsákokat, a káka- vagy nádkosarakat, amelyek az erdőben szerzett jószágot tartalmazták. Mindez a kincs vladivosztoki útján átment a helység lakosainak a kezén és hogy e közvetítők kezébe jusson, arra minden eszköz jó volt, még a csalás és gyilkosság is. Ez a közvetítő kereskedelem segítette elő a helység kedvező fejlődését.
Már amikor először láttam a várost, jól épített kőházakkal, templomokkal, a kormányzóság néhány hivatalos épületével, iskolákkal és annak a pompás dragonyosezrednek kaszárnyájával büszkélkedett, amelynek parancsnoka Volkoff ezredes volt, az ismert sportférfiú és volt gárdatiszt, aki személyes barátja volt II. Miklósnak. A város vadászklubjában az ezredes bemutatott két úrnak, a Kudiakoff testvéreknek, akik a távoli Kelet legkiválóbb személyiségei közé tartoztak.
Eredetileg egyszerű orosz parasztok voltak, akik éppen amikor megkezdődött az Usszuri-vidék gyarmatosítása, a maguk szakállára jöttek ide. Az északi Uralból származtak, tehát zord éghajlathoz voltak hozzászokva, emellett kitünő vadászok, akik minden erdőt és minden sivatagot ismertek azokon a tundrákon, amelyek Jekaterinburg és a Kara-folyónak az északi Jegestengerbe való betorkolása közt terülnek el. Az első két évben, amit Primorszkban töltöttek, bejárták az egész országot, bebarangolták a koreai határon levő Hubtu-folyótól egészen az okhocski-tenger partjáig, eközben eljutottak nyugatnak a Hanka-tóig és Szungakha-folyóig, keletnek pedig gyakran a Csöndes-óceán partjáig.
Ezeken a földerítő utakon alaposan megismerték az országot és kincseit, továbbá értékes nyelvismeretet szereztek, amire a kínaiakkal, koreaiakkal és goldákkal, valamint az orocsonokkal és tunguzokkal érintkezve, tettek szert; mert ama két év alatt állandóan a bennszülöttek közt éltek. Az orosz embernek az a tehetsége, hogy könnyen megtanulja az idegen nyelveket és az a képessége, hogy nagyon korlátolt szókinccsel is boldogulni tud, megkönnyítette nekik azt, hogy barátságos viszonyba lépjenek a bennszülöttekkel.
Találkozásunk idején már gazdag kereskedők voltak és a város első polgárai közé tartoztak; amikor elbeszéléseiket és élettörténetük hősi eposzát hallottam, amely tele harccal és kalanddal itt játszódott le a Pacifik-parton és amit az ország régi lakói, Potorotzchinoff és Valden urak mondtak el nekem, nagy kedvem támadt, hogy e vasemberek történetét leírjam.
A Kudiakoff testvérek sokáig vadászéletet folytattak, mókust, cobolyt, nyestet, hermelint és menyétet lőttek és a bőrt csakis annak adták el, aki tömegben vásárolta össze. Ugyanekkor kereskedést folytattak a taiga lakóival, akiknek prémért puskaport és patront, fegyvert, dohányt és teát adtak. A vállalkozó szellemű testvérek ezen hamar megvagyonosodtak, anélkül, hogy fölkeltették volna a bennszülöttek gyűlöletét, mert Kudiakoffék nem zsákmányolták ki őket és elvből nem adtak el nekik pálinkát, ezt a biztos halált osztó mérget. Már akkor, amikor a Kudiakoffok még egyszerű vadászok voltak, ritkább lett a kegyetlen erőszakoskodás a «fehér hattyúkkal» szemben, mert a koreaiak fáradságosan megszerzett vagyonukkal a Kudiakoffok védelme alá helyezkedtek, akiknek kíséretét a koreai határig jól megfizették. A tapasztalt urali vadászok az erdei utak mellett levő kozák leshelyeket ügyesen el tudták kerülni és ha mégis összeakadtak az útonállókkal, bátorságukkal és ügyességükkel mindig sikerrel tudták megoltalmazni fehérruhás védettjeiket. Nevüket ismerték egész Moreában és Északkína nagy részében és az okos testvérek ezt jól ki is tudták használni, úgy hogy mindig a legjobb ginsenggyökeret és szarvasagancsot kapták és sokat abból az aranyból is, amit a keletiek az erdőben találtak. Mivel nagyon tudták értékelni a drága ginsenggyökérrel való kereskedés becsét, rábírták erdei klienseiket, hogy élő ginsengnövénnyel lássák el őket; ezzel azután egy hegyi szakadékban megvetették az első ginsengtelepítés alapját, amely 1907-ig állott fönn és nagy nyereséghez juttatta őket.
A Kudiakoff testvérek pénzt, szerszámot és élelmiszert adtak kölcsönbe az erdő csavargóinak, hogy segítsék őket az aranykeresésben és ezen sohasem vesztettek; mert ezek az emberek, akiknek származásáról senki sem tudott semmit és akiket a rendőrség üldözött, sohasem csalták meg hitelezőiket, hanem így vagy úgy, de megfizették az adósságot: arannyal vagy prémmel avagy úgy, hogy dolgoztak a testvérek javára.
A Kudiakoffok működésének főterülete a Rasdolnaya és a Szukhan-folyó közt elterülő vidék volt, ahol sok volt a tigris és párduc, ami lehetetlenné tette a telepeseknek a marhatartást. A testvérek egyetlen nyáron tizenhat tigrist és öt párducot lőttek le és teljesen megszabadították a vidéket ezektől a fenevadaktól, egyszersmind jó üzletet is csináltak, mert a tigris bőrét Vladivosztokban, szívét és máját az erdőben a kínaiaknak adták el, akik, mint a koreai varázslók is, a «macska» e szerveit talizmánul használják ragadozó állatok és halálos betegségek ellen. Bizony, nem volt könnyű ez a siker; mindkét testvér legalább kétszer a tigris karmai közt volt és talpa irtózatos nyomokat hagyott a mellükön és a karjukon. Ez azonban nem vette el a bátorságukat és a vadászok meg a csavargók körében a «tigrisölő» melléknevet szerezték meg maguknak.
Az öregebbik testvér egyszer elmondta nekem a következőt:
– Mint már tudja, én körülbelül száz tigrist ejtettem el és e vadászatokon sok mindent láttam és átéltem. Testvérem és én azt a megfigyelést tettük, hogy a tigris hamar észreveszi, ha üldözik és hogy ki akarja tudni, miféle ember az, aki a nyomában van. Ha a vadász tapasztalatlan, nem olyan hivatásos vadász, mint a testvérem és én, a tigris rendesen futni hagyja vagy elrejtőzik a bokorban vagy sziklák mögött. De olyan emberrel, akinek tigrisvér szárad a lelkén, másként bánik el. Mihelyt a tigris ilyen embert sejt, visszájára fordítja a dolgot és ő kezdi meg a vadászatot az emberre; emellett olyan helyen iparkodik őt megtámadni, ahol a vadász akadályozva van a lövésben, azaz sűrű bokrok vagy sűrűn álló fatörzsek közt avagy magas fűvel benőtt hegyi szakadékban.
– Mi például azóta, hogy a harmadik tigrisünket ejtettük el, szemben sohasem tudtunk többé tigrist leteríteni, hanem mindig nagy kanyarodást kellett tennünk hátrafelé, mert a tigris állandóan hátulról támadott. Gyorsan meg kellett fordulnunk és gyorsan kellett lőnünk, abban a pillanatban, amikor a tigris ugrott vagy futott avagy amikor ugrásra készen a földre lapult. Kedvezőtlen állásból mindig bizonytalan és nagyon kockázatos az ilyen hirtelen lövés, mert ha a golyó nem öli meg azonnal a fenevadat, akkor többnyire elkerülhetetlen a katasztrófa. Ilyenkor a bestia rárohan a vadászra, aki már csak a késben és fejszében bízhatik. Mi ismerjük ennek a harcnak a veszedelmét, mert gyakran kellett e fegyverre támaszkodnunk. A tigris még akkor sem támadja meg az embert azonnal, ha éhes és táplálékot keres, kivéve ha az éhség kétségbeesésbe kergette; de még ilyenkor is csak ritkán támadja meg a fehér embert, hanem gyakrabban a keletit. Ha az élelmet kereső tigrispár egy fehér emberrel, egy kinaival és egy kutyával találkozik, akkor először a kutyát támadja meg, azután a kinait és csak utána a fehéret.
– A tigris nem szereti az európai húst, tette hozzá Kudiakoff tréfálkozva. Úgy látszik, nem izletes, mert alkohollal van átitatva! Megesett, hogy a tigris, miután halálosan megsebesített egy orosz embert, otthagyta és eltávozott, de kinainak a csontját mindig úgy lerágja, mintha csirke lenne.
Kudiakoff ez állításának helyességét bebizonyította nehány hónappal későbben egy esemény, amely a karbin–vladivosztoki vasút mentén, Udini állomás közelében játszódott le. Akkoriban nagy faszéntelepet építettem ott, amelynek az volt a célja, hogy az orosz-japán háború alatt ellássa az orosz hadsereget. Védelmül a hunghutzok ellen néhány orosz katonánk volt, akiknek egyike lelkes vadász volt és állandóan vadhússal és más zsákmánnyal látott el bennünket. Egy reggel nagyon korán indult vadászatra, de nem jött vissza az erdőből; csak másnap vettük észre, hogy nincs otthon és segítő csapatot küldtünk ki a fölkutatására. A bokrok közt találtunk rá szétzúzott koponyával és tigriskaromtól széttépett aggyal; minden tagját kificamította és összeroncsolta a fenevad, amely nyilván úgy játszott vele, mint a macska az egérrel.
A vadászok elmondták, hogy a tigris, ha az embert megtámadja, először talpa ütésével elbódítja, azután rettenetes karmaival minden idegét széttépi és minden csontját összetöri. Mikor az ember már egészen tehetetlen, a tigris szétmorzsolja a koponyáját és lassú, kínos halálnak teszi ki; később azután visszatér és fölfalja.
Vladivosztokban megtudtam a Kudiakoff testvérek gazdagságának igazi eredetét. A testvérek, miután nehány évig az Usszuri-területen tartózkodtak, észak felé utaztak és egy egész éven át az Imperator öbölnek a partján maradtak, nem messze az Amur betorkolásától a Tatár-szorosba. Ott a goldák és orocsonok nomád vadásztörzseivel cserekereskedést folytattak és ugyanekkor kemény munkával két nagy tengerálló vitorláshajót építettek. Eleinte az volt a tervük, hogy megkerülik Szakhalin szigetét és a sziget keleti partján a Nyist-öbölben kötnek ki, amelynek közelében volt a Nutoro-vidék, ahol bennszülött vadászok állítása szerint gazdag petroleumtelepeknek kell lenniök. A Keletázsiai Lloyd Kleie nevű német mérnöke húsz évvel később talált is ott petroleumot és társaságot alapított a kiaknázására.
Amikor elszánt legénységükkel tengerre szálltak, nagy vihar kapta el Kudiakoffékat, amely elverte őket nyugatra, úgy hogy az okhocski tenger egy ismeretlen szigetén voltak kénytelenek kikötni, amely, mint kiderült, a Shantar-csoport legdélibb része volt. A vakmerő tengerészek látták, hogy ott csakúgy nyüzsög a sok cet és a partokat fókanyájak lepik el. Mindkét állatfajra egyszerre kezdtek vadászni és nemsokára nagy gyakorlatra és ügyességre tettek szert. Sőt harcba elegyedtek a japán vadorzókkal is, akik a fókákat a fönntartásukra vonatkozó törvények semmibevételével kiméletlenül legyilkolták; eközben nem egy japán golyóval kellett a derék úttörőknek és legényeiknek szembeszállaniok.
A testvérek körülbelül két évig folytatták ezt a tevékenységet. Összeköttetésbe léptek ott a bennszülöttekkel, vadászokkal és iramszarvaspásztorokkal, sok szőrmét, halzsírt és rozmárfogat halmoztak össze és amikor megtudták, hogy mindezt el lehet adni Petropavlovszkban és Kamcsatkán Markovoban, észak felé vitorláztak és ott árujuk számára új eladóhelyet rendeztek be.
Kudiakoff elbeszélése szerint már éppen úgy határoztak, hogy Kamcsatkán telepednek le és a Shantar-szigeteken és az okhocski-tengeren vadászgatni fognak, amikor a Parancsnok-szigetekről hallottak, amelyek a Behring-tengerben vannak éppen keletre Kamcsatkától. Azt a hírt kapták, hogy ott él a legkisebb és legfinomabb fókafajta, amelynek értékes bőrét angol és amerikai piacokon nagyon keresik.
– Elhatároztuk, hogy fölkeressük e szigeteket és vadászni fogunk ezekre a fókákra, amelyek a kamcsatkai bennszülöttek és kereskedők állítása szerint tömegével élnek ott. De elmondták nekünk azt is, hogy e szigetek közelében mindig el kell készülve lennünk a találkozásra kis japán, sőt kanadai vitorlásokkal, amelyek üldözik a fókavadászokat. A leggondosabban fölkészültünk az útra és még egy kis ágyút is vittünk magunkkal, amelyet Markovoban vásároltunk.
– Kedvező körülmények közt békességben vitorláztunk kiszemelt utunkon, amikor utolért egy orosz hadihajó, amely a szigetekre iparkodott, hogy elkergesse a japán tengeri rablókat, akik ott falut építettek maguknak. Mivel a hajó nekünk sem volt éppen a legmegfelelőbb társaság, elhatároztuk, hogy künn maradunk a tengeren, ahol azután tíz napig cirkáltunk; de nem haszon nélkül, mert egy bálnarajba jutottunk bele. A tengeri szörnyetegek közül kettőt megöltünk és egy sziget szikláira vonszoltuk ki; ott kiolvasztottuk a zsirjukat meg a halcsontot és éppen hogy elkészültünk a munkánkkal, észrevettük a szemhatáron a hazatérő hadihajó füstjét.
– Most azután továbbkalandoztunk a Parancsnok-szigetekhez, ahol egy délnek fekvő nagy öbölbe hajóztunk, de ott nem találtunk mást, csak egy éppen kivonuló heringrajt. Gazdag készletet fogtunk el ebből a rajból, besóztuk, azután a sziget mentén folytattuk utunkat egy kisebb öbölig, ahol olyan látvány tárult a szemem elé, melyet sohasem fogok elfelejteni. Sok ezer fóka sütkérezett a napon; annyian voltak, hogy egy talpalatnyi földet is alig lehetett látni. Egy részük aludt és olyan volt, mint valami feszesre kitömött zsák; mások játszadoztak és nehézkesen totyogtak ide-oda. Egy magas homokzátonyon öregebb állatok csoportja heverészett körben. Amikor leeresztettük a vasmacskát és kis csónakokon a parthoz közeledtünk, a szétszórtan heverő egyes állatok figyelmesen vizsgálgattak bennünket, azután esetlen mozdulatokkal a nyájhoz iparkodtak.
– Nehéz bunkókkal és evezőkkel fölfegyverkezve előrenyomultunk. A védtelen állatok közt rettenetes pusztítást végeztünk. Hosszan elnyújtott, panaszos kiáltással terült el egyik állat a másik után, csak elvétve ágaskodott föl az uszonyán egy-egy öregebb állat, a fogát mutogatta és haragos, rövid ugatással próbált bennünket megijeszteni. Ez volt ezeknek a békés, tehetetlen állatoknak egyetlen tiltakozása. A legnagyobbakat kikeresve, körülbelül száz darabot öltünk meg közülük; hogy ezeket kikutathassuk, fölmásztunk a homokdombra és ott valamennyi öreg állattal végeztünk. Ez nagy hibának bizonyult, mert ezzel a nagy nyáj, amelyben ezerötszáznál is több állat volt, közénk és a tenger közé került. Csak későn vettük ezt észre és már csak azt láthattuk, hogy az állatok egész tömege a tengerhez csoszogott és eltűnt a vízben. Később megtanultuk, hogy a tapasztalt vadászok valamennyi fókát a sziget közepe felé terelik és naponta bizonyos számút ölnek meg mindaddig, mig valamennyivel végeztek. A mi nyájunknak nagyon kapóra jött tudatlanságunk és nem is láttuk többé, pedig több napot töltöttünk el gazdag zsákmányunk megnyúzásával és várakozással.
– Amikor a déli part mentén még tovább haladtunk keletnek, még egy valamivel kisebb nyájra akadtunk, amely még nyolcvanöt bőrrel gazdagított bennünket. Miután ezt is beraktuk a hajónkra, mindjárt délfelé tartottunk, Petropavlovszkot jobbról hagytuk és egyenesen a Tatár-szoros Szakhalin-oldalán levő Dué kikötőjének tartottunk; rövid pihenés után tovább haladtunk dél felé Vladivosztokba. Erőfeszítésünkért és a kiállott veszedelmekért bőségesen kárpótolt bennünket a tekintélyes nyereség, amelyre itt szert tettünk. A következő évben ismét nagyon eredményes utat tettünk a Parancsnok-szigetekre; ezúttal német kereskedőknek adtuk el a zsákmányunkat, akik nagyon drágán fizették meg, hogy így az amerikai versennyel szemben maguknak biztosítsák a bőrt.
– Sajnos ez volt az utolsó utunk a Behring-tengerre, – fejezte be Kudiakoff az elbeszélését. Egy évvel később a kormány, hogy a fókákat az idegen és az orosz vadászokkal szemben megvédje, fölfegyverzett őrséget küldött oda. Ez időtől kezdve ott csak vadorzással lehetett valamihez hozzájutni, ezt pedig elvből egyikünk sem teszi.
– Mi lett a vitorlásaikból? kérdeztem, mert Kudiakoffék tengeri kalandjainak minden részlete és derék legénységüknek a sorsa is élénken érdekelt.
– Egy darabig még használtuk, volt a felelet, mert üzemünket a következőképpen rendeztük be: Egyikünk minden évben otthon vezette az üzletet; vadászexpediciókat szervezett cobolyra, medvére, tigrisre, menyétre, mókusra, jávorszarvasra és szarvasra; ginsenget és aranyat vásárolt, erdőt irtott és előkészítette a földet búza, bab és köles számára; olajmalmokat rendezett be sojababolaj sajtolására; új házakat épített; fát szállított a vasútnak; új szén-, arany- és más érctelepeket kutatott föl és ezeket eladta. A másik bejárta az okhocski-tengert, ahol a Shantar-szigetek közelében bálnára vadászott és halzsírt meg halcsontot gyüjtött; lazacot meg heringet fogott és ezt az értékes árút eladta Vladivosztokban, ahol nagyon keresték, de sőt Sanghájban is, ahová többször elvitorláztunk; itt viszont kinai teával, tussza- vagy ponzséselyemmel és angol gyapjúszövettel raktuk meg a hajónkat. Testvérem egy nyáron, amikor ismét a Behring-tengerre utazott, sok borostyánt és szürke ambrát talált, amit a hullámok vetettek partra; aranysárga színű valódi borostyán nagy tömegét hozta magával, amit a kinaiak a legjobban megfizetnek és nemcsak női ékszert, hanem szerencsét hozó és hosszú életet adó amulettet is készítenek belőle. A szürke ambrának erős, kellemes szaga van. Növényi olajban és alkoholban oldódik és ezért Ninában illatszer készítésére használják. Az ára aranyban akkora, amekkora az áru súlya.