Mi akar lenni mindenki? Felelőtlen. Ez a franciák története éppen egy század óta és ez lesz a történetük végnélkül, ha csak ez a könyv meg nem javítja őket, amire számítok, de nem nagyon. Felelőtlenek akarnak lenni. Ezen célzattal valósítják meg jogi eszméiket. Ezen szempont szerint rendezik be és gyakorolják összes foglalkozásaikat; ezen elv által vezérelt társadalmi életet élnek.
Azon uralomnak, amely 1789-et követte, összes jogi rendszereit és szabályait azon általános eszme vezérelte, hogy aki ítélkezik, felelőtlen legyen és semmi szemrehányás se érhesse. Valóban: 1-ször is a bíró egyáltalában nem a méltányosság, de a törvény szerint ítélkezik; másként mondva, ő nem bíró, de írnok; olyan ember, aki egy eset alkalmából törvényt lát, amely már eleve gondoskodott ezen esetről és amely arra alkalmazható; olyan ember, aki valamely esetet a törvényhez alkalmaz, olyan aki kijelenti, hogy a törvény határozottan alkalmazható ezen esetre, «fedi» ezen esetet – miként a németek mondanák – aki ennek folytán ítéletet hoz.
Következésképpen teljesen felelőtlen; a törvény és nem ő hozza az ítéletet; az ítélet a törvényből ered – hogy így mondjuk – automatikus módon. Kit vádolhat ezért a sértett? A bírót bizonyára nem; a törvényt annyira, amennyire akarja; a bíró ellen fordulni lehetetlen; a bíró szigorúan felelőtlen. Talán jobban szeretnétek – mondhatnák erre – hogy a bíró a méltányosság alapján önkényesen ítélkezzék. No, szép lenne! Egyáltalában nem tudjátok, hogy a szavoyard-ok, újra egyesülvén a francia birodalommal, azt kérték első kegyképpen Franciaország királyától, hogy ezentúl ne ítéljenek felettük a méltányosság, hanem törvény alapján, legyen az akármilyen s nagyon meg lesznek elégedve, feltéve, hogy az ítélet alapja nem a mindig teljesen méltánytalan méltányosság lesz. Vajjon inkább lennétek-e Magnaud elnök tanítványai, aki körülbelül 1890-től 1900-ig igen hírhedtté vált, sőt még fanatikusokat is szerzett doktrinája és a törvény ellen való ítélkezési szabálya által s azáltal, hogy mindannyiszor helyettesítette a bíróval a törvényt, valahányszor a bíró, vagyis ő a törvényt rossznak ítélte? Vagy ellentétben vagytok-e Montesquieu következő alapelveivel: «Minél inkább közeledik a kormányzat a köztársasághoz, annál inkább határozottabbá lesz az ítélkezés módja. A lace dæmon köztársaságnak az volt egyik hibája, hogy az ephorok önkényesen ítélkeztek, bár voltak őket irányító törvények; Rómában az első konzulok úgy ítélkeztek, mint az ephorok; ámde észrevették ennek a helytelenségét és határozott törvényeket hoztak. A despotikus államokban egyáltalában nincs törvény; a bíró magamagának a szabálya. A monarchikus államokban van törvény és ahol az határozott, a bíró követi azt, ahol pedig nem határozott, felkeresi annak szellemét. A köztársasági kormányzatoknál olyan természetű az alkotmány, hogy a bírók a törvény betűit követik. Egyáltalában nincs olyan polgár, aki ellen valamely törvény magyarázható volna, midőn javairól, becsületéről vagy életéről van szó.»
Semmiképpen sem gondolok arra vagy óhajtom azt, hogy a bíró méltányosság alapján ítélkezzék és nagyon jónak találom, ha határozott törvény szerint ítélkezik. Csupán megjegyzem, hogy minden dolognak megvan a maga rossz oldala és ha a törvény szövege szerint való ítélkezésnek páratlan előnyei vannak, és egyedül jó ha a szóhoz ragaszkodom, a törvény szövege szerint való ítélkezésnek is megvan az a hátránya, hogy az összes erkölcsi felelősségtől megfosztja a bírákat. Lehetővé teszi nekik azt, hogy megértsék vagy meg ne értsék a törvényt, hogy vagy jól alkalmazzák vagy ne alkalmazzák jól a törvényt arra az esetre, a mely szóban forgott, vagy azt az esetet, amely szóban forgott a törvényhez, vagy hogy ne vegyék kellőképpen figyelembe a formákat; ámde csak ezeket engedi meg nekik. Egyszóval az értelmi felelősséget hagyja meg számukra; minden erkölcsi felelősségtől megfosztja őket és ez talán akadálya egy nagy jónak, ami jó nagy hátrány.
A régi uralom alatt a törvények annyira komplikáltak és annyira zűrzavarosak voltak, hogy a bíráknak teljesen a törvényre támaszkodva s maguknak azzal hízelegve, hogy csupán a törvényekre támaszkodnak, miként Montesquieu mondotta: «nem volt csupán csak szemük» s akik nagyon bőségesen ítélkeztek a méltányosság szerint. Ebből az következett, hogy igen nagy volt az erkölcsi felelősségük. Olyanok voltak, amilyenek még az angol bírák. Az angol törvény nem egyéb jogtudománynál, precedensek gyüjteményénél. Ezen egymással ellentétben álló precedensek körében – miként elgondolható – az angol bíró előtt felette tágas szabad tér nyílik a magyarázásra, elméletek és tantételek felállítására és befolyásolva a precedensek által, de mégis szabadon mozogva anélkül, hogy bármi indokból szolgaivá lenne: azt a törvényt, amelyet elődei az általuk hátrahagyott precedensek által alkottak, törvényszerűleg forgalomba hozza az általa szerkesztett ítélet által, amelyet ismét mint precedenst ő hagy maga után hátra. Alapjában véve az angol bírák törvényhozók voltak s minthogy azok voltak, bár részlegesen, de elég nagy mértékben, a mostani angol bíró is ilyen igyekszik lenni.
Eléggé hasonlít a római prætorhoz, jóllehet egyáltalán nem gondolok arra, hogy azonosítsam vele. A római prætor nem csupán olyan ember volt, aki jogot szolgáltatott, hanem olyan, aki jogot alkotott. Elfoglalva tisztségét, egy fajtáját a törvényhozói manifesztumnak tette közzé, edictum praetoris, melyben kijelentette azon általános jogelveket, amelyeket követni szándékozott. Ekként fokozatosan egy egész jogrendszert, t. i. a praetori jogot alkották meg, amelyet Rómában Augustus idejéig és a következő idő alatt Papinianusig sokkal inkább tanultak, mint a törvényhozók törvényeit és amely egész biztosan azon igazi jog volt, amelyből későbben az összes kodifikált római jog kiindult.
Nem szükséges mondanom, hogy az ekként alkotott jog a leginkább élő jog, az az élő jog, melyet lassankint az esetek és az emberi ész alkottak, alkalmazkodva az esetekhez, megvilágosítva a megelőző analóg esetek által, nem származván valamely törvényhozó igen gyakran nagyon apriorisztikus ilyen vagy olyan ideájából.
Annyi bizonyos, hogy a római prætorok törvényhozó-bírák voltak, olyan bírák, akik jogot szolgáltattak és jogot alkottak, akikkel nem lehet az angol bírákat egyenlősíteni.
Az ilyen bírákat rendkívül nagy felelősség terheli s ők érzik is a rendkívüli nagy felelősséget s az igazságszolgáltatás kötelessége és a bírói méltóság körében magának ezen felelősségnek állandó érzülete által tartatnak fenn. Érzik, hogy méltányosság alapján ítélkeznek, melyet egy igen széleskörű, messzeterjedő, igen tiszteletreméltó, igen jelentős jogtudomány ismerete világít meg, amelyet ismerniök kell s amelyet tényleg ismernek is, amelytől tanácsot kérnek, amelyet fontolóra vesznek és tiszteletben tartanak; azonban érzik, hogy jelentős részük van a méltányosságban is, vagyis az igazságban, azon igazságban, amely hozzá fog járulni ahhoz, hogy a nekik kedves ország számára jogot alkosson és kétféleképpen hagyománykövetők és ennek így is kell lennie s annak terhe alatt ilyenek, hogy máskülönben csak félig volnának hagyománykövetők; hagyománykövetők visszafelé mindazon hagyomány folytán, amely hozzájuk jutott és tradicionisták előre és a jövő számára az általuk megalapított hagyomány folytán.
Igenis, mind ennek nagyon erősen ki kell fejlesztenie és meg kell erősítenie bennük a felelősség mélységes érzetét.
Ilyenek voltak a római prætorok, ilyenek az angol bírák, ilyenek a francia régi uralom birái.
Még ma is ezt mondta nekem egy igen kiváló bíró:
A törvények oly számosak, egymással annyira ellentmondásban levők és dacára látható szigorúságuknak, olyannyira hajlíthatók, hogy mindig ítélkezhetünk a méltányosság alapján.
– És így tesznek?
– Soha, mert a méltányosság alapján ítélkezve, felelősséget vesz magára az ember, amit senki sem akar tenni.
– Helyes!
– Talán.
A felelősségtől való ezen irtózást jól látjuk Beccaria híres tételében. A törvény szavain nyugvó ítélet mellett foglal ebben állást, olyan bíró mellett, aki az ítélete alá bocsátott ténynek és a törvény szövegének, amelyre hivatkozik, egyszerű összefoglalása mellett ítélkezik és olyan bíró mellett, akinek «csak szemei vannak «. Jó, bizonyos; nem mondok ellent. De nézzük csak, hogy mennyire fél a törvény szelleme szerint való ítélkezéstől és hogy mindenekfelett miért fél attól: «Semmi sem veszélyesebb, mint ezen általánosan elterjedt alapelv: «tanácsot kell kérni a törvény szellemétől»; ezen elv elfogadása annyi, mint az összes gátak lerombolása és a törvényeknek a vélemények áradatába való dobása. Minden ember a maga módja szerint formál nézetet: valamely törvény szelleme tehát a bíró jó vagy rossz logikájának, a dolog könnyű vagy nehéz megemésztésének, a vádlott gyengeségének, a bíró szenvedélyei hevességének, a sértettel való viszonylatainak, végül mindazon apró okoknak eredménye, amelyek megváltoztatják a jelenségeket és eltorzítják az ember tárgyilagosságát. Elfogadva ezen elvet, látnánk a polgár felfogásának megváltoztatását, midőn egyik bíróságtól a másik elé járul, a szerencsétlenek élete pedig bírájuk helytelen okoskodása vagy rossz kedélyállapota könyörületétől függne. Azt látnánk, hogy ugyanazon bűntényeket, ugyanazon törvényszékek, különböző időben különbözőképpen bocsátják meg, mert ahelyett, hogy meghallgatnák a törvények állandó és megváltoztathatlan szavát, átengedik magukat az önkényes magyarázatok csalfa állhatatlanságának». Mi sem jogosabb és ismétlem, hogy előnyt adok a törvény passziv alkalmazásának, a méltányosságon nyugvó ítélet, sőt még a törvény szelleme szerint hozott ítélet felett is. De még azt is jól figyeljük meg, hogy mitől fél Beccaria: a bírónak a perben való intervenciójától. Azt akarja, hogy a bíró ne legyen más, mint lajstromozó gép, de ne legyen okoskodó ember, ne legyen olyan, aki emészt, akinek szenvedélyei vannak, aki barátkozik, aki véleményt változtat; jó, rendben van; és ne legyen olyan sem, aki megérzi az árnyalatokat, amelyek egyik és a másik bűntény között vannak, s amelyek a törvény szövege szerint azonosak, de nem egészen azonosak az igazság szempontjából; s hogy ne mérlegelje azon kisebb-nagyobb veszedelmeket, melyek a társadalmat veszélyeztetik és ne legyen egyéb, mint valamely esetre vonatkozó törvényszöveghez gépiesen alkalmazkodó ember.
Miért? A vádlott érdekében, feleli Beccaria mondása. Lehetséges, de még inkább a bíró érdekében, aki ekként fel van szabadítva és meg van könnyítve az ítélkezés nagy terhétől. Mit akarnak? Felelőtlenek akarnak lenni.
Csatoljuk ehhez még azt is, amiről észreveszi az olvasó, hogy ismétlésbe esem, de amiről azt vélem, hogy soha sem ismételhetem eléggé azt, vajjon hogyan rendeltetnek ki Franciaországban a bírák? a fejedelem által. Ki fizeti őket? a fejedelem. Ki intézi el kedvezőleg az előmenetelt vagy ki hagyja örökre őket a legalsóbb állásokban? a fejedelem. Tehát «a fejedelem ténye», vagyis a kormány akarata uralkodik felettük, ők pedig a kormány akarata szerint ítélkeznek, kivéve azon ügyeket, ahol a kormány nincs érdekelve és csupán egy szó használatos Franciaországban: a kormány ítélkezik felettünk.
Nem így volt a régi uralom alatt, minthogy a bírák tulajdonosai voltak hivatalaiknak, következésképpen függetlenek, mert nehezen van más eszköze annak, hogy a bíró független legyen, mint az, hogy tulajdonosa legyen hivatalának. A hivatalok megvásárolhatósága volt a bíróság függetlensége. Tudjuk, hogy Montesquieu miként védelmezte ezt és miként támadta meg Voltaire Montesquieut e pontra nézve. Montesquieu ezt mondta: «A hivatalok elárúsíthatósága jó a monarchikus államokban, mert mintegy családi mesterséggé teszi azt, amit nem akartak elvállalni az erény alapján…»
Voltaire ezt írja: «Az igazságszolgáltatás isteni hivatása, az emberek vagyonáról és életéről való rendelkezés családi mesterség legyen!»
Amire ezt válaszolom: nem ez a legfőbb indoka Montesquieu véleményének, de ezen indok távol áll attól, hogy lebecsülhető és vállvonogatással elintézhető legyen. Itt egész egyszerűen arisztokratikus eszmével állunk szemben, amelyre nézve Voltaire a nyakas despotista, soha sem értett meg semmit. Montesquieu ezt akarja mondani: az elárúsíthatóság ítélőbírói hivatalt ad egy családnak; ime, az atyáról fiúra átszálló bíróság. Az egész arisztokrácia ezen nyugszik. A római szenátoroknál, a velencei szenátoroknál azon isteni hivatás, hogy őrködjenek az állam érdekei felett, családi mesterség és ez határozottan azért van így, mert jól van betöltve. Nem csudálkoztok azon, hogy az isteni foglalkozás, mely szerint a csatamezőn kettévágja valaki az embert, családi mesterség? Mégis ez nem más dolog a francia nemesség körében és elég ragyogó módon van betöltve. Itt nincs más dolog és mindez benne foglaltatik Montesquieu beszédében, ami a világon a legtermészetesebb az előtt a valaki előtt, aki tudja, hogy mi az arisztokrácia.
«Ezen megvásárolhatóság az állami néposztályokat sokkal állandóbbakká teszi – folytatja Montesquieu, – Suidas nagyon helyesen mondja, hogy Anastasius a császárságból az arisztokráciának egy faját alkotta meg, eladván az összes bírói hivatalokat.» Voltaire nem emeli ki ezen sorokat határozottan azért, mert ezek Montesquieu összes gondolatait tartalmazzák és ezen gondolatokban az foglaltatik, amibe Voltaire nem képes belehelyezkedni.
Állami rendek az ő számára nem léteznek és nem szabad létezniök, nem szabad itt lenni, csak abszolut hatalmú királynak és egyenlő alattvalóknak. Következésképpen mellőzi mondani, hogy az, ami állami rendet kreált s ami az abszolutizmus képzelgéseinek féke, Montesquieu szerint jó dolog, Voltaire szerint pedig gyűlöletes dolog és miután Voltaire nem hozza fel ezen jelentős szöveget, ez kétségtelenül azért történik, mert így szól magában: «Helyes. Ez a Montesquieu arisztokratikus vesszőparipája; nem is szükséges erre figyelmet fordítani. Gyerünk tovább.»
És sokkal könnyebb volt azt mellőzni, mint magát a kérdés alapját vitatni, amely fennforog, t. i. hogy jó-e vagy rossz az arisztokratikus uralom.
Montesquieu annak beismerésével folytatja, hogy Platon nem képes elviselni a hivatalok ezen elárúsíthatását, azt állítván, hogy ez annyi volna, mintha valakinek a hajójában kormányossá tennék a leggazdagabbat; de megjegyzi, hogy Platon a köztársaság polgáráról és ő, Montesquieu, a monarchia alattvalójáról beszél. «Tehát midőn a monarchiában a hivatalok nem adatnak el nyilvános szabály folytán, mégis az udvaroncok szegénysége és kapzsisága fogja azokat elárúsítani s a véletlen fogja szolgáltatni a jobb választásokat és nem a fejedelem.»
Montesquieu itt helyes úton jár: választani kell a hivatalok megvásárolhatósága és a bírák megvásárolhatósága közt. Ha a bíró tulajdonosa hivatalának, nem vásárolható meg többé; ha a hivatalt adták neki, megvásárolható lesz. Először is, hogy megszerezze azt, gyakran lesz kényszerítve annak megvételére, nem a tulajdonostól, minthogy ilyen nem lesz, hanem a minisztertől, aki azzal rendelkezik, vagy azon emberektől, akik a miniszterre befolyással bírnak; azután hogy megtartsa ezen hivatalt, vagy hogy egy fokkal szebbet és jövedelmezőbbet szerezzen magának, mindig rendelkezésére fog állani azoknak, akik neki a hivatalt adták és isteni mestersége a szolga mestersége lesz. Választani kell a hivatalok vásárolhatósága és a bíróságok megvásárolhatósága (vagy ami ugyanaz a dolog: szolgasága) között.
Voltaire, úgylátszik, nagyon kitérően felel, miként ezt mindig teszi is, mivel a kérdés magvát szem elől téveszti, vagy mivel az abba való elmélyedés meg nem felel könnyed természetének. «Miért legyen Franciaország az egyedüli monarchia az egész világon, amely be legyen szennyezve az állam törvényeibe átment ezen szégyene által a hivatalok megvásárolhatóságának? Miért nem hozták be korábban, mint tizenegy száz év múlva ezen rendkívüli visszaélést? Elég jól tudjuk, hogy ezt a szörnyszülöttet egy király szegénysége és pazarlása szűlte és némely polgár hiúsága, akiknek atyjuk pénzt halmozott össze. Mindig ostromolták ezen visszaélést tehetetlen lármával, minthogy pótolni kellett volna a hivatalok vételárát. Ezerszer többet ért volna eladni az összes zárdák kincseit és az összes templomok ezüstneműit – mondja egy bölcs jogtudós – mint eladni az igazságszolgáltatást. Midőn első Ferenc elvette szent Márton ezüst sisakrostélyát, senkivel szemben sem követett el igaztalanságot; szent Márton egyáltalában nem panaszkodott, igen jól nélkülözte sisakrostélyát. De nyilvánosan eladni a bírói állást és megesketni a bírót, hogy ő azt nem vásárolta, ez szentségtörő ostobaság volt, egyike divatos szokásainknak! Mellőzve a rossz tréfákat, ezen szövegben csupán ez foglaltatik: az igazságszolgáltatás elárúsítása szörnyűség. Tehát pontosan az, amit Montesquieu mondott, t. i. az, hogy az igazságszolgáltatás jogának megvétele egyedüli eszköze annak, hogy az ne adassék el; mert ha te veszed meg, azeladás jogát, te vagy annak tulajdonosa és semmi okod sem lesz többé arra, hogy eladd ítéleteidet és egyáltalában nem is adod el azokat; ellenben, ha nem vagy tulajdonosa hivatalodnak, szünet nélkül vásárolod azáltal, hogy olyan ítéleteket hozol, aminőket óhajtaz, aki neked a hivatalt adta; szünet nélkül megvásárolod, ítéletekkel fizetvén meg azt. Vagy a hivatalok elárúsíthatósága, vagy a bírák megvásárolhatósága,»
Voltaire oly kevéssé érti a kérdést, hogy a jogszolgáltatás eladásának hívja azt, ami határozottan megakadályozza, hogy az ítéletek eladassanak.
Ami az ő igen jogos megjegyzését illeti, hogy a francia monarchia az egyetlen volt Európában, ahol a bíróság hivatalának tulajdonosa volt, az nem szörnyűség, az felsőbbrendűség. Ráillik erre a mondás, hogy Európában egyedül a francia bíróság volt külön rendje az államnak. Minden más országban a bíróság hivatalnokok testülete volt, a milyenek a vámszedők. Nem ítélkezik, a kormány ítélkezik általa. Ezen országokban nincs elkülönítés a végrehajtó hatalom és a bírói hatalom közt; tehát (legalább az 1789. évi 16-ik cikkben foglalt kijelentése után az emberi jogoknak: Déclaration des droits de l’homme) despotizmus van. De éppen Voltaire részére a despotizmus a helyes. És kétségtelenül ez választja őt el Montesquieutől, aki előtt a despotizmus szörnyűség és aki a bíróság függetlenségében a despotizmusnak egy fékét látván, bármiféle történeti eredete legyen is ezen függetlenségnek, ki van elégítve, ha a bíróság független.
És ha megbotránkozással mondanátok neki, hogy csak Franciaországban az, képes volna azt felelni, hogy ez azért van, mert Franciaország Európának nem az utolsó, de az első országa.
– Az utolsó! – kiáltana fel Voltaire, – mert ez azon ország, ahol a despotizmus leginkább meg van gátolva.
– Az első! – felelné Montesquieu – minthogy ez azon ország, ahol a legkevesebb despotizmus van.
Midőn a vitatkozás visszatérítette mindkét vitatkozót egész pontosan az eszmék kiindulási pontjához, akkor megszünik; ez az egyedüli eredmény.
Ugyanezen kérdéshez még hozzákapcsol némely dolgot Montesquieu, amire Voltaire semmit sem válaszol: «Végre is a gazdagság által való felemelkedés módszere az ipart inspirálja és fenntartja, amire a kormánynak (a monarchiának) nagy szüksége van. Spanyol tunyaság: itt az összes hivatalokat adományozzák».
Ez magyarázatra szorul, mert rosszul van megírva; Montesquieu ezt akarja mondani: egy atya szorgalmas és vagyont szerez, hogy vagyont igyekezett szerezni, ez azért történt, hogy fiának egy igazságszolgáltatási hivatalt szerezzen és hogy fia ily módon a társadalmi hierarchiában emelkedjék. Ime, a szorgalomnak egy szép ösztönzője. Azon országokban, ahol nem jut el az ember ekként egyik osztályból egy magasabb osztályba, nem dolgoznak, intrikálnak. Spanyol lustaság, itt a hivatalokat adományozzák; ezentúl nem dolgoznak, hogy megvásárolják azokat, kérik azokat.
És miként azokkal szokott megtörténni, kik összes ideáik felett egyszerre rendelkeznek, Montesquieu az összes uralmak általános eszméit itt adja meg. A világ legnagyobb országai azok, amelyekben egy a hagyományokhoz igen ragaszkodó, de mindig nyitva tartott arisztokrácia van, amelyet állandóan megújít az alsó néposztályokból származó aktiv és energikus rész beözönlése. Tehát Franciaországban három arisztokrácia van: a legelzártabb nemesség, egyébiránt nyitva tartva, minthogy a király képes nemességet kreálni és kreálja is azt; a teljesen nyitva tartott papság, minthogy nem örökösödés, de kooptáció által egészíti ki magát, vagyis a választásos örökösödés egy faja által; a magisztratura, amely félig örökletes, félig megvásárolható olyan emberek által, akik munkával pénzt szereztek. Ez a három arisztokratikus rend alkot egy olyan arisztokratikus együttességet, amely igen nyitva tartott lévén, alkotja az előkelőket. Nincs Franciaországnál értelmesebben és szerencsésebben alkotott arisztokratikus ország.
Ime, amire Voltaire nem felelt, minthogy attól kezdve, amikor arisztokratikus doktrináról volt szó, többé semmit sem értett meg. De jól látjuk Montesquieu a hivatalok eladhatására vonatkozó összes ideáinak együttességét.
Mirabeaunak ezt kellett mondania későbben: «Az államban nem szabad másoknak lenni, mint koldúsoknak, tolvajoknak és államilag díjazottaknak». Ez a tiszta szocialista doktrina; ez kizárja a tulajdonost és a független munkást; nem lesz itt több tulajdonos, mert nincs bérmunkás, sem tolvaj, sem koldús; nem lesz többé független munkás; lesznek ugyan munkások, de ezek az állam díjazottjai lesznek. Ez az a doktrina, amelyre Montesquieu már előbb ezt feleli: «Valóban! nekem, aki nem vagyok szocialista, nekem, aki nem akarok olyan kormányt, amely mindent tesz, amely mindent képes tenni és amelytől minden függ, nekem, aki szabad akaratok által korlátolt és elgátolt kormányt akarok: független munkások kellenek, akik tulajdonra törekednek, akik azt elérve, elérik általa az általuk megszerzett és nem az állam által adományozott s attól független munkaköröket. Példának okáért ilyen a szorgalom és a munka által megszerzett bíróság. Az én nagy társadalmi hatalmú bíróságaim nem lesznek sem koldúsok, sem tolvajok, sem díjazottak. Érdekemben fekszik, hogy ne legyenek díjazottak, mert ha díjazottak volnának: koldúsok lennének. Koldúsok is képesek helyesen ítélkezni, de az olyan perekben, ahol a kormány egyes emberrel áll összeütközésben, a kormány segélyezettei talán nem teljes részrehajlatlansággal ítélkeznének.»
Montesquieunek ezen eszméit a Törvény Szelleme közzététele után három évvel majdnem eredetibb módon és határozottabb erővel, mint maga Montesquieu, tartotta fenn egy fiatalember, Angliviel de La Beaumelle, akinek kalandos és nagyon rendellenes élet jutott osztályrészül, de aki huszonöt évével sokat ígért. Mes Pensées (Gondolataim) című első munkájában ezt mondja La Beaumelle: «A hivatalok elárúsíthatósága miatt minden jó francia zúgolódott. A fejedelmek kapzsisága és az idők kényszere hozták be s ugyanezen okok tartották meg és tartották fenn azt. Fájdalom, hogy ez nem a politika érdeme és dicsősége, ez remekműve volna. Csodálatos dolog, hogy létezhetett egy nemzet, amelynél a bíráskodás joga vevőre talált és ahol az ítéletek nem eladók, ahol a hivatal szorgalomra buzdít (Montesquieu szövege ismét szóba kerül) és ahol a hivatalok nincsenek lealacsonyítva (és nem is lehetnek, minthogy a hatalom nem önkénykedhetik felettük). A bírósági hivatalok ezen elárúsíthatósága Franciaország állami rendjének legfőbb java».
A forradalom a bíróságot a központi hatalomhoz csatolta, vagyis megszűntette az államnak ezen osztályát, miként megszűntette a két központot, t. i. akként, hogy elhatározta, miszerint jövőben az legyen a végrehajtó hatalom, amely ítélkezik. Ez nagy haladás volt, ha a despotizmusra vonatkozik, amint hiszem is, de visszafejlődés volt, ha a szabadság volt a cél.
Tehát visszatérve a felelősség ezen kérdésére, amelytől semmiképpen sem távolodtunk el – miként az olvasó látni fogja – a felelősség szempontjából mit tett az új uralom? Az egyik felelősséghez hozzácsatolt egy másikat. A régi uralom bírái kevésbbé voltak fedezve, mint az újak, mert igaz, hogy a törvény szerint ítéltek, de kevésbbé szigorúan, mint az új uralom bírái, miként kimutattuk. A létező kormány bírái teljesen fedezve vannak a törvény által, amely határozottabb, kevésbbé sokféle, kevésbbé alkalmas a magyarázatra; nekik egyszerűen a jogot kell kijelenteniök, a jog felelős. Tehát ezen felelőtlenséghez hozzákapcsolódik az, hogy mivel ők az ítélkező hatalom s midőn a kormány meghagyja nekik, hogy mily módon ítélkezzenek, azon mód szerint tartoznak ítélkezni és nem ők, de a kormány a felelős. Idézni szokták azon magasállású bírót, aki a parlamenti bizottság előtt egy, a törvénnyel teljesen ellentétes eljárási művelet iránt kérdeztetvén meg, ezt felelte: «a fejedelem dolga». Szigorúan elítélte a közvélemény. Miért? Nem tett egyebet, mint felmentette magát egy felelősségtől, amelyet visszahelyezett oda, ahol az a kormányrendszer szerint van. Mondhatta: «a kormánytól rendeletet kaptunk és engedelmeskedtünk ezen rendeletnek». Ez árulás? miben? Állami rend vagyunk-e mi? egyáltalában nem. Közvetítő testület vagyunk-e a fejedelem és a nép között, miként Montesquieu mondta? egyáltalában nem. Maga az ítélkező nép vagyunk-e, mint az athéni heliasták? egyáltalában nem. A szenátorok és lovagok delegáltjai vagyunk-e miként ez megszakítás nélkül volt Rómában, következésképpen egy állami rend képviselői vagyunk-e? semmiképpen. A nép által megválasztott prætorok vagyunk-e, miként ez még Rómában volt? semmiképpen. Minket a kormány nevez ki, fizet, léptet elő, avagy otthagy a pálya kezdetén; mi a kormány igazságügyi tisztjei vagyunk; nem vagyunk egyebek, mint eszközök; midőn a kormány maga akar ítélkezni s ehhez nyilvánvalólag joga van, ettől kezdve nincs más teendő, mint hallgatni. Ezt tettük. Azon tény által, amely bennünket azzá tett, amik vagyunk, teljesen felelőtlennek érezzük magunkat. Franciaországban, az első uralkodóház idején, ha a prévôt (bírósági előljáró) valakit felhívott a megjelenésre és ha az nem jött el, elment hozzá és ezt mondta neki: «hivattalak téged és te nem tartottad méltónak eljönni. Indokold ezen lebecsülést» és megverekedtek. Ime, olyan emberek, akik rettenetesen felelősöknek érezték magukat. Gondoljátok, hogy nekünk is hasonlóképpen kellene cselekednünk, mikor a kormány parancsol és rendeleteit nem tartjuk kellemeseknek? És mily jogon? Mi nem mondhatjuk neki: «Ki tett téged fejedelemmé?» De ő mondhatja nekünk: «Ki tett meg téged bíróvá?» Mi függő helyzetű delegált hatalom vagyunk örökös lehetősége mellett hatalmunk visszavételének az által, aki azt nekünk nyújtotta. Végeredményben függésben vagyunk, következésképpen felelőtlenek vagyunk, ami által nem vagyunk elvarázsolva, minthogy nem rendelkezünk a középkor prévôts-jainak becsületérzésével».
Még egy másik példája a felelőtlenség azon érzelmének, amellyel a francia bírák határozottan rendelkeznek attól kezdve, midőn olyan ügyről van szó, melybe a politika bele van keverve. A francia püspököknek 1910-ben a hívekhez intézett egy «levele» nem tanácsolja sok indokból a világi iskolákat, a többek között azért, mert olyan világi iskolák vannak, ahol a kis fiúk és leányok együtt vannak éppen úgy az osztályban és a tanulás alatt, mint a szünórák alatt. A néptanítók társasága ezen levél aláírója, Mgr. Luçon bíboros ellen pert indított. Első folyamodásban az ügy a néptanítók javára intéztetett el; megfelebbezték; a felebbviteli törvényszék, t. i. a párisi törvényszék, 1911 január 14-én újból elítélte Luçon bíborost. Indokainak egyike ez: «tekintettel, hogy azok (a püspökök levelében foglalt vádak) különösen a vegyes iskolákra (écoles mixtes) vonatkoznak, hogy a különnemű gyermekek együtt tartása ott meg van engedve, továbbá tekintve, hogy felebbező (Luçon bíboros) egyáltalában nem tudja, hogy úgy az osztályban, valamint a szünórák alatt a fiatal fiúk és leányok egymástól el vannak különítve és hogy egyetlen iskola sincs megépítve és elfogadva ezen feltétel teljesítése nélkül…»
Ezen indoknak a szövege által: «továbbá minthogy nem tudja», a párisi törvényszék valósággal hazugsággal vádolta meg Mgr. Luçon bíborost és mint hazugot ítélte el.
A La Croix hirlap vizsgálatot ejtett meg közvetlenül (1911 januárban), hogy megtudja, voltak-e valóban olyan vegyes világi iskolák, ahol a különnemű gyermekek együtt lehettek. Nem talált, csupán kétszázat, amelyeket részletesen megnevez.
Különös részletezés: éppen azon községekben, ahol a különnemű gyermekek együtt voltak, a dolog ekként történt: a tanító magához vette a nagy fiúkat és a nagy leányokat, a tanítóné pedig a kis fiúkat és kis leányokat, tehát megtörtént az elkülönítés, de úgy, mintha arra törekedtek volna, hogy a kohabitációt a lehető legveszélyesebbé tegyék. Bizonyos, hogy ez az abszurditás minden rossz szándék nélkül való volt, de végre is megtörtént.
A kohabitáció mindenesetre fennforgott és Mgr. Luçon nem hazudott, a párisi törvényszék pedig hibásan jelentette ki őt hazugnak. Mielőtt ily könnyen hazugnak jelentette ki Mgr. Luçont, mit kellett volna tennie a párisi törvényszéknek? Vizsgálatot kellett volna foganatosítania, olyan vizsgálatot, mint aminőt a La Croix újság ejtett meg időközben. Miért nem foganatosította ezen vizsgálatot? Miért elégedett meg, miként ítéletének a szövege határozottan megjelöli, az iskolaépületek terveivel, amelyeket vele a közoktatásügyi miniszter közölt, mintha ezen tervek, valamit bizonyítanának azon eljárásra nézve, amit az azok alapján épített iskolaépületekben gyakorolnak; mintha a háznak egyik része feltartatván a tanítónénak, a másik része pedig a tanítónak, a tanító nem vehetné magához a maga házrészébe az összes nagy gyermekeket nemük megkülönböztetése nélkül, a tanítóné pedig az összes kis gyermekeket nemükre való tekintet nélkül; ami valóban gyakran így is történt? Végre is miért nem foganatosított a párisi törvényszék vizsgálatot és miért jelentette ki oly könnyedén Luçon bíborost hazugnak?
Azért, mert midőn politikai ügyről van szó, a francia bíróság nem érzi magát többé függetlennek. Szerinte ezen ügyben a kormánynak kell ítélkeznie és ő nem lehet más, mint a kormány hallócsöve. Úgy tetszik nekem, hogy ezen eljárási módot a maga lényegében mutatjuk be s ebből tényleg mindenki láthatja a törvényszék eljárását. Itt ténykérdés forog fenn, tehát vizsgálatot kell foganatosítani; a törvényszék egyáltalában nem tette azt, de minthogy politikai ügyről van szó, a kormányra tartozónak tekinti az ügyet és ezt mondja: «a kormány beszél» és tanácsot kér a közoktatásügytől. A közoktatásügy ezt feleli: «legendák, mesék, hitrege; itt vannak az iskolaépületek tervei; látják, miszerint anyagilag lehetetlen, hogy itt a két külön nem kohabitációja lehessen.» Világos, feleli a törvényszék. Miért mondja, hogy «világos», miért nem teszi fel a kérdést ekként: dacára a terveknek, nincs-e meg valósággal valahol az elméletileg lehetetlen kohabitáció? Azért, mert helyette a kormány ítélkezett; nem gondoskodott saját szemeivel való értesülésről; ítélkezett; ez politikai ügy volt, a kormányra volt tekintettel és az ítélet a kormány véleménye, óhajtása, velleitása vagy tendenciája volt; nem volt más feladata, mint megszerkeszteni azt. Mgr. Luçon hazudott, mert a kormány óhajtani látszott, hogy kijelentessék, miszerint Mgr. Luçon hazug volt. A bíróság felelőtlensége a XIX. és XX. század bírósága előtt minden politikai ügyben jogi elvként látszik fennforogni.
De más is van – vagy éppen annyi – ugyanezen ügynél. Mgr. Luçon védelméül előterjesztette Hannotin mesternek, az államtanács és a semmitőszék ügyvédének véleményét és ugyanezen véleménye Hannotin mesternek az, amelyre 1911. jan. 4-iki ítélete támaszkodik a párisi törvényszéknek, hogy elítélje Mgr. Luçont. És hogy rátámaszkodjék erre, idézi azt és ime, a mód, amely szerint rátámaszkodik és amely szerint azt idézi: «Megfontolva… hogy a nevében (Mgr. Luçon nevében) felmutatott vélemény különben is kijelenti, hogy a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak egymástól különítve; és hogy ekként az ügyiratnak maga ezen töredéke által a vád (mely a püspökök levelében foglaltatik, a különnemű gyermekeknek a vegyes iskolákban való együttartására nézve) helytelennek és jogtalannak ismertetik el…» De hát mondta ezt a véleményében Hannotin mester? Mondta, hogy a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól? Ha mondta, akkor különös módszere lett volna arra, hogy védelmezze Mgr. Luçont; különös módszere lett volna arra, hogy védőbeszédet tartson mellette, mit tett volna, ha vádat akart volna emelni? De végre is lehetséges, hogy mondta, néha az igazság ereje vádoló nyilatkozatot adat ki attól, aki védelmezni akar és igazoló nyilatkozatot attól, aki vádolni akar; lehetséges, hogy mondta, de végre is mondta-e? Én Istenem! határozottan az ellenkezőt mondta. Ezt mondta: «Amit a pásztorlevél szem előtt tartott, az nem a tanyai iskola volt, ahol a tanító vagy tanítóné egyszerre tanítja az egymástól gondosan különválasztott leányokat és fiúkat, de azon iskola, ahol szándékosan, rendszeresen… van a két nem együtt tartva». Ime, ezt mondta Hannotin mester; a pontosság lelkiismeretességével és igazságosságból is mellőzte a szegény kis tanyai iskolákat, ahol akár egy tanító, akár egy tanítóné, hat kis fiúból és négy kis leányból állván az osztály s egymaga lévén, majdnem kényszerítve van feltartani s képes is feltartani akár az osztályban, akár a szünórán az elkülönítést s tényleg fel is tartja azt; azon igen számos iskolára célzott, – miként a La Croix vizsgálata bebizonyította – ahol szándékosan, rendszeresen (miért? kényelmi szempontból) a tanító és tanítóné – ketten lévén – a különneműeket együtt tartják, magához vévén a tanítóné a nagyon fiatal kis fiúkat és kis leányokat, a tanító pedig az előrehaladottabb korú kis fiúkat és kis leányokat.
Hát mit tesz a törvényszék? Elkülöníti a mondatnak azon tagját, ahol Hannotin mester megteszi az engedményt, amit tennie kellett és nem veszi számba a mondat azon tagját, ahol a kritika van és azt konkludálja, hogy elismerte Hannotin mester, miszerint az iskolákban a nemek szigorúan el vannak különítve egymástól; és kinyilatkoztatja, hogy elismerte, miszerint a nemek minden iskolában szigorúan el vannak különítve egymástól.
Jegyezzük még meg, hogy ahhoz, miszerint ekként konkludáljon és ekként nyilatkozzék, kényszerítve volt megváltoztatni a macskaköröm közé tett szöveget, nemcsak az idézetet csonkítván meg, de egymásután meg is változtatván azt. Mert miként idéz? «a tanyai iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól», az, amit a pásztorlevél szem előtt tartott, nem a tanyai iskola, ahol egy tanító tanítja egyszerre az egymástól gondosan elkülönített leányokat és fiúkat, de azon iskola, ahol…» az ellenkezőnek van helye. Oly módon, hogy egy kifejezést, mely magábanvéve azt jelenti, hogy vannak kifogástalan iskolák és hogy vannak igen megróhatók, egy olyan kifejezéssel helyettesít, amely azt állítja, hogy minden iskola kifogástalan.
Ime, a szöveg elszigetelése által, majd még azonfelül a szöveg megváltoztatása által, melyet már elszigetelvén eltorzítottak odajutnak, hogy valakivel nemet mondatnak, aki igent mondott. Vannak esetek, amelyek sajnos sokszor előfordulnak és amelyeknél fájlalom hogy nem lehetek Pascal.
Hát némelyek efelett méltatlankodnak és azt kiáltják, hogy a francia bíráknak nincs erkölcsi érzékük. Ez tökéletes és teljes tévedés. Annyi erkölcsi érzékkel bírnak, mint bárki, de sajátos fogalmuk van a bíróságról. Úgy tekintik a bíróságot, mint a kormány szervét, mint annak egy részét. A kormány nevezi ki, fizeti a bíróságot, részét képezi annak; ő az ítélkező kormány. Tehát mindazon ügyekben, amelyekben a kormány nincs érdekelve, igazságosan és jogászilag ítélkezik: de mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve, a kormány véleménye szerint ítélkezik és amiként azt előre kikérte, megkapta vagy feltételezte; az ilyen ügyben nem ítélhet saját maga és nem ítélhet a maga feje szerint; egyenesen a hatalom ítél, egyszerű szócsőnek használván a bíróságot.
Ellenvethetik, hogy ez azt jelenti, hogy a kormány csak akkor bíráskodik, midőn bíró is, ügyfél is. Hát persze. Midőn nem ügyfél, bocsáthat más bírákat a maga helyére, de ha ügyfél, ő maga ítélkezik, mert mások nem adnának talán neki igazat, ami meg nem engedhető. Mit jelent ez? Én, bíróság, aki részét képezem a kormánynak, nem engedem meg, hogy a kormánynak ne legyen mindig igaza, mert a kormány én vagyok. Nem lehet tőlem azt követelni, hogy saját magamat ítéljem el.
– De ebből az következik, hogy mindazon ügyben, ahol egy egyén vagy egyének csoportja áll szemben az állammal, már eleve az van elítélve.
– Világos.
– Nem volna jobb, ha ez másként volna?
– Talán, de hogy ez másképpen lehessen, az kellene, hogy egy hatalom létezzék az állam és az egyén között s éppen ez nincs. Amit szerveztek, az a bírói és a végrehajtó hatalom zűrzavara. Ám legyen, igen jól ítélkezik mindazon ügyekben, amelyek nem érintik, de mindazon ügyekben, amelyek érintik, a maga érdekében ítélkezik. És mi össze lévén zavarva vele, ő lévén mi, tisztán és egyszerűen felkérjük, hogy a mi helyünkön ítélkezzék, hogy ne vessék szemünkre – ami kis újságírók gyermekjátéka lenne – indokaink sajátosságát, amidőn politikai ügyről van szó.
Attól kezdve, midőn olyan ügyekről van szó, ahol a kormány van érdekelve, hát értsétek meg, mi nem vagyunk többé bírák, mi a király emberei vagyunk, a fejedelem emberei, mi ítélkező kormány, vagyis magát védelmező kormány vagyunk és indokaink éppen olyanok, mint a minisztérium politikáját védelmező és annak részét képező tárcanélküli miniszter beszédei, akinek bizonyára nem fogják szemére hányni hibás következtetéseit, álokoskodásait, megcsonkított idézeteit, szövegferdítéseit és inverzióit.
Ime, ez igen jó okoskodás, de hát mi ez? Ez a bírói felelősségnek a bírák válláról a kormány vállára való igen kényelmes áttétele legalább is mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve. Ime, egy felelősség, amely legalább e pontra nézve nyeresége a modern biróságnak, szemben a régi uralom bíróságával. Jegyezze meg az olvasó, ha visszaemlékezik arra, amit fentebb mondtunk, hogy ez legalább is két felelősséget hoz létre. Tehát a bírói hatalomra nézve két felelőtlenséget: a törvény szigorú alkalmazása okából az automatikus jogszolgáltatás okából való felelőtlenséget és a függőség okából való felelőtlenséget az autonómia hiánya miatt, a központi hatalom mellett.
Amint el kellett következnie, be is következett, hogy ezen két felelőtlenség egymásfölébe helyezkedik s egyik a másikhoz csatlakozik. Megtörténik az is, hogy összeütközésbe jutnak egymással. A felelőtlenségek összeütközése, nem a kötelességek, de a kötelességek hiányának összeütközése, ami különös dolog. Ezt tökéletesen így lehetett látni. 1906. év júliusában a semmítőtörvényszéknek kellett egyszernél többször ítélkeznie Dreyfus kapitány ügyében. Ha azt a második haditanács által tévesen elítéltnek találja, a törvény szerint nem tehetett egyebet, mint visszautalja egy harmadik haditanács elé. Van ugyan egy cikk (a büntetőperes eljárásról szóló törvénykönyv 445. cikke), amely visszautalás nélkül engedi meg a megsemmisítést, amely azonban nem alkalmazható, midőn még életben levő elítéltről van szó és csak azon esetre, ahol az ügyből többé semmi sem áll fenn, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető. Például ha azzal vádoltattam volna, hogy megöltem Pált és ezért elítéltettem volna és ha időközben bebizonyult volna, hogy Pál öngyilkos lett, nincs többé semmi rám nézve vagy bárkire nézve, ami bűntettnek vagy vétségnek minősíthető volna. De ezen cikk nem alkalmazható a Dreyfus-ügyre, mert az, hogy Dreyfus ártatlan, lehetséges volt, de hogy 1894-ben az árulás ténye fennforgott legyen, az sem vitás nem volt, sem vitatva nem volt és fennállott; másrészről Dreyfus életben lévén, a 445. cikk által megjelölt kifogás nem forgott fenn.
És mindezen indokok miatt a semmítőtörvényszék törvényesen nem tehetett mást, minthogy Dreyfust egy harmadik haditanácshoz utalja. Ugyanezt mondta Manau államügyész az első felülvizsgálat folyamán, jóllehet kedvező érzülettel volt Dreyfus iránt: «Ahhoz, hogy lehetséges legyen Dreyfus ártatlanságát kijelenteni, először nekünk (közvádlónak), azután önöknek (bíráknak), (nekünk hic et nunc) az kellene, hogy Dreyfus meghalt legyen… A törvény erre nézve semmi kétséget sem hagy fenn. Elegendő azt ismerni és hogy megismerjük, olvasni».
A semmítőtörvényszék tehát nem tehetett mást, mint meg nem semmisíteni az ítéletet vagy visszautalással megsemmisíteni.
Ámde a kormány már megelégelte ezt a végnélkül való ügyet, sőt nem is volt szüksége arra, hogy ezt a semmítőtörvényszéknek megmondja; a semmítőtörvényszék ezt éppen úgy tudta, mint mindenki.
Tehát látjátok a két felelőtlenség összeütközését? Ha a törvényszék a törvényhez alkalmazkodik: felelőtlen; «Fedve vagyok a törvény által; támadjátok meg a törvényt, amit határoztam, azért mosom a kezeimet, mert a törvény határoz és nem én».
– Ha a törvényszék engedelmeskednék a kormánynak vagy a kormány óhajtásának nem engedelmeskedik a törvénynek, éppen úgy felelőtlen: «A kormány ágense vagyok, mosom a kezeimet azért, amit határoztam; ő ítélkezik az én számmal, nem én».
– De elforgatja a törvényt, ami éppen oly kevéssé van megengedve neki, mint neked, minthogy az senkinek sincs megengedve.
– Lehet, de mondjátok ezt neki, ne nekem.
A törvényszék tehát nagyon kényelmes helyzetben volt… Dehogy volt, mert ebben a különös összeütközésben, ha mindenfelé felelőtlen volt is, mégis legalább az alakszerűségben kellett megnyugtatnia a közönséget, a törvényt és a fejedelmet; mert ámbár a bíróság az új rendszerben nem egyéb, mint a fejedelem ágense, kell, hogy a törvény szerint, a törvény szövege szerint ítélkezzék.
Azután visszautalás nélkül akarván az ítéletet megsemmisíteni, ámbár a törvény szerint nem semmisíthette meg, csak visszautalással, mégis hogy visszautalás nélkül semmisítse meg, kitalálta, hogy rátámaszkodjék magára azon szövegre, amellyel a törvény azt megtiltotta. Ahelyett, hogy idézte volna a 445. cikket, amely ez: «Ha az ítélet megsemmisítése egy életben levő elítéltre nézve nem enged többé semmit fennforogni, amelyet bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni», ezt hitelesíti: «Ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennforogni, amely az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás sem fog kimondatni». Látjátok a különbségeket. Először is az ítélet szövegében ez van: «Az elítélt terhére», ehelyett: «Egy élő elítéltre nézve», ami nem mindenben ugyanaz a dolog.
Az élő szó kihagyásával az ítélet szerkesztője kétségtelenül el akarta fordítani az olvasó figyelmét azon ideától, hogy Dreyfus meghalt, mert szüksége volt erre azért, hogy lehetséges legyen a megsemmisítés visszautalás nélkül.
A «vádlottra nézve» kifejezésnek a vádlott terhére való megváltoztatása által az ítélet szerkesztője ki akarta kerülni ezen kevéssé franciás fordulatot, «bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni az elítéltre nézve» («étre qualifié crime au delit a l’égard de»), azon fordulatot, amelyhez az új szöveg kritikai módszere vezette, hogy mindenekfelett jól meg akarta jelölni azt, hogy véleménye szerint semmi sem maradt fenn Dreyfus-ra terhelőleg.
A szöveg ily hűtlen visszaadása még a könnyebb fajtából való. A legsúlyosabb és a leglényegesebb az, ami abban állott, hogy ezen szavakat: «az elítéltre nézve», ezen szavak után helyezi el: «nem enged semmit fennforogni, amit lehetne», ahelyett, hogy elől hagyta volna, miként az a törvény szövegében van. Ez egy ú. n. invertatur, miként nyomdász-nyelven mondják. Hát egy invertatur néha semmit sem változtathat meg a mondat értelmében, mint például ebben: «szűrdolmány» és «dolmányszűr»,1 de minden tekintetben meg is változtathatja azt és ez történik itt.
Ha ebben a mondatban: «ha az ítélet megsemmisítése egy élő elítéltre nézve nem enged semmit sem fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető», ezen szavak: «egy el ítéltre nézve» az ítéletre vonatkoznak, akkor a mondat ezt akarja kifejezni: «Ha egy élő elítéltre vonatkozó ítéletet megsemmisítünk és nem marad fenn többé semmiféle bűntett és egyáltalában semmi, bárki terhére sem».
Ha pedig ebben: «ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit sem fennmaradni az elítéltre nézve, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető», ezen szavak: «az elítéltre nézve», a fennmaradna szóra vonatkoznak, akkor ez ezt akarja kifejezni: «Ha a vádlott általunk többé nem tekintetik bünösnek».
A két értelem száz mértföldre van egymástol, annyira, hogy a törvény szerinti szöveg megtiltja a visszautalás nélküli megsemmisítést, a törvényszék által elfogadott szöveg pedig megengedi és ez egy egyszerű inverzió által van így. Ez a szavakkal való bűvészkedés diadala; a semmítőtörvényszék 1906 júliusi tagjai páratlan szemfényvesztők lettek volna.
Ezen pont felett vita volt. Charpentier Armand (1911 márciusi Annales de la Jeunesse Laique) írja: «Hogy a semmítőtörvényszék bíráit hibával lehessen vádolni, a l’Action Française2 nekik tulajdonítja az általuk elforgatva gyártott szöveget. Ime, amelyet nevetséges beszédmódján a l’Action Française «Talisman»-nak nevez: