«Balfelől dőlt betűkkel van kiírva a törvénykönyv szövegében beírt négy szó, amelyeket a semmítőtörvényszék kihagyott. Jobbfelől pedig azon szavak vannak kiírva, amelyeket a szöveg egy másik helyére tett a törvényszék.»

«Tehát a törvényszék ítéletének ez az egyetlen helye – írja Charpentier – ahol a kérdésben levő törvénycikk szövege idézve található: «Tekintve azon érvek összességét, melyek a felülvizsgálatot megelőzték következik, hogy az új tények vagy a haditanács ismeretlen ügyiratai az elítélt ártatlanságát megerősítő természettel bírnak… és hogy vizsgálatot kell az ügy alapjára nézve megejteni és alkalmazni a büntetőperrendtartást tartalmazó törvénykönyv 445. cikkének befejező szakaszát, amely szerint ha a kijelentett megsemmisítés egy élő elítéltre nézve nem enged semmit fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle visszautalás nem fog kijelentetni».

«Elegendő – mondja tovább Charpentier – a balfelől levő hasábhoz visszatérni, hogy lássuk ezen idézet aggályos pontosságát. A l’Action Française követte el a hibát, amelyet a semmítőtörvényszéknek tulajdonít.»

Tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék a törvény szövegét úgy idézte ítéletében, mint később Charpentier. De az is tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék ítéletének záradékában utal és támaszkodik ezen törvényszövegre és így idézi: «Tekintve végső elemzésben, hogy a Dreyfus ellen emelt vádból semmi sem áll fenn és a haditanács ítéletének megsemmisítése semmit sem enged fennmaradni, amit az ő terhére bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni, tekintve ennek folytán, hogy a 445. cikk alkalmazása mellett semmiféle visszautalást nem szabad kijelenteni…» Amiből nyilvánvaló, hogy a semmítőtörvényszék kétszer idézte a 445. cikk szövegét: először igen hűségesen, másodszor pedig, midőn határozata miatt rátámaszkodik, megváltoztatva. Azt mondhatnák, hogy azért, mert önmaga akarta megmutatni ezen kétféle idézés által, miként kellett volna neki ítélkeznie a törvény szerint és miként ítélt annak ellenére. És alapjában ez a véleményem és ez van a rendszeremben: a törvényszék meg akarta mutatni, hogy igen jól ismeri a törvényt, hogy előtte volt, hogy olvasta azt és hogy államérdekből ítélkezett annak ellenére. Az általam adott ezen magyarázat bizonyára a legkedvezőbb neki.

Még egy különös részlet: a Gazette des Tribunaux hozván az ítéletet, az ítélet ezen szelleméről, ezen alapelvéről, nem tudom egészen, miként kell mondani, ezt bocsátotta előre (a jogtudomány számára): «Mikor egy határozat megsemmisítése, melynek felülvizsgálása kéretett, semmit sem en ged fennmaradni, ami az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, a semmítőtörvényszék által semmiféle visszautalás kijelentése nem történhetik a büntetőtörvénykezési eljárást tartalmazó törvénykönyv 445. cikke végső szakaszának szavai szerint. Ebből következik, hogy ez az igazi szövege a 445. cikknek, amely elrejtve marad az 1906 júl. 12-iki ítélet egy szegletében s amely végeredményben a törvényben megmarad; de a megváltoztatott szöveg képezi a jogi álláspontot. Ez megnevettetheti Heraclitot.»

Annyi bizonyos, hogy a törvényszék egy olyan törvényt alkalmazott, amelyet ő maga gondolt ki. Maguk Dreyfus védői elismerik ezt, csakhogy talán indokoltan azt mondják, hogy csendet kellett teremteni és hogy a semmítőtörvényszék ekként érte el annak megvalósítását. Lehetséges. Ámbár ítélete újra életrekeltette a polemiákat, de kikerült egy harmadik új pert a haditanács előtt s talán kissé nagyon is kedvezett azon lecsendesítésnek, amely nem volt ellenére.

Csakhogy ami talán nem is volt célba véve: 1-ször függőben hagyta örök időre és az egész történet számára a Dreyfus-ügyet, ahelyett, hogy lezárta volna; 2-szor elítélte Dreyfust.

Függőben hagyta, ahelyett, hogy lezárta volna az egész történet számára a Dreyfus-ügyet. Valóban, ezt fogják mondhatni örökké: «Dreyfus-t elítélte két haditanács, másrészről felülvizsgálatra utalta a semmítőtörvényszék ítélete, majd felmentette a semmítőtörvényszék, ámde a törvény beigazolt megmásításával; a dolog legalább is egyensúlyban van; az ügy függőben marad, végnélkül lehet tárgyalni. És tényleg az a véleményem hogy végnélkül fogják tárgyalni s igen jogosan a semmítőtörvényszék utolsó ítélete s azon mód szerint, amely szerint az azt megszerkesztette.

A semmítőtörvényszék pedig utolsó ítéletével elítélte Dreyfust. Bizonyára elítélte, mert a törvény szellemével és betűivel ellentétes ítélete által egyedül azt akarta, hogy Dreyfust egyáltalában nem engedi egy harmadik haditanács elé állítani. Kijelentette egyrészről, hogy a visszautalás nélkül megsemmisítés nem történhetik meg, csak a törvény megváltoztatásával, ami tökéletes erkölcsi elítélés; másrészről pedig kijelentette, hogy bármely haditanács elé utaltassék is Dreyfus, csalhatatlanul újból elítéltetik, ami szinte elég tökéletes erkölcsi elítélés.

A törvényszék ítélete által elég világosan ezt mondja: «a törvény azt akarja, hogy Dreyfus felett még egy haditanács ítélkezzék, de mivel még minden haditanács által elítéltetett, felmentem én a törvény ellenére»; ez világos elítélés.

Annyira világos – jegyezze meg magának az olvasó – hogy Dreyfust csak két haditanács ítélte el, a semmítőtörvényszék pedig ítélete által olyanná tette, mint akinek minden lehető haditanács által el kell ítéltetnie, tehát hogy ne utaltassék bármely más haditanács elé: felmenti. Azt akarta mondani és nem is akart másként eljárni: «Kijelentem, hogy Dreyfus mindig el fog ítéltetni». Egy humorista ezt mondaná: «a semmítőtörvényszék a világon a legrosszabb szándékkal viseltetett Dreyfus iránt, mert ítéletével mindenkinek kikiabálta, hogy lehetetlenség volt Dreyfust felmenteni».

Nem így van és a törvényszéknek nem volt Dreyfus iránt rossz szándéka; de be kell ismerni, hogy ezt el lehetne hinni. Annyi azonban bizonyos, hogy erkölcsileg annyira elítélte, amennyire csak lehetett.

Ez annyira igaz, hogy – miként tudjuk – a békés emberek meg voltak elégedve az ítélettel; de a tiszta Dreyfusistáknak nagyon rosszul esett. Nagyon érezték, amit mondtam, hogy az ügy újból függővé tétetett anélkül, hogy valaha le lehessen zárni és az, hogy a felmentés csak ilyen mesterséggel és ilyen ítélettel volt lehetséges, nagyon is elég kegyetlen elítélés volt. Az 1906 júl. 12-iki ítélet jogászi bűvészkedés, sőt több, páratlan ügyetlenség.

De hát ezt a jogászi csűrés-csavarást, ezt az ügyetlenséget a semmítőtörvényszék követte el? A világért sem. A kormány követte el. A kormány volt az, amelynek 1899 júl. hónapja óta az volt szándékában, hogy Dreyfus bíróira, bárkik legyenek is azok, ráerőszakoljon egy felmentő ítéletet, ami de Gallifet hadügyminiszternek Waldeck-Rousseau-hoz, a tanács elnökéhez intézett ezen leveléből következik: Hétfő, 1899 júl. 10. «Kedves elnököm és barátom! Nagyon «nyíltnak» találta Ön (a szöveg szerint valószínűleg ezt akarja mondani: nagyon szabadon hagyva a teret) azon utasításokat, melyeket a rennesi haditanács kormánybiztosához intézni határoztam el; ezeket én igen határozottaknak (valószínűleg: nagyon szigorúaknak) találtam. Két nap óta minden figyelmemet ezen ügyre fordítottam és azon indokokból, amelyeket Önnek ezen levélben kifejtek, elhatároztam, hogy nem küldök semmiféle utasítást, ami a gyakorlattal megegyező és ami gyakoroltatott is, p. l. a Bazaine-pör esetén. Higyje meg nekem, midőn azt állítom Ön előtt, hogy ami hasznos volna a polgári rendű bírákra nézve, az ártalmas midőn a kormány bizottságairól, a haditanács elnökéről és katonai bírákról van szó… Ha mi bármiféle ügybe beleavatkozunk, meg vagyok arról győződve, hogy marasztaló ítéletet készítünk elő. Erről annyira bizonyos vagyok, hogy igen tartózkodom ebben közreműködni. A haditanács bírái, valamint a kormánybiztos közös utasítást kaptak társaiktól: «Ne vegyen számba semmiféle tanácsot, semmiféle rendeletet – mondták neki – ez a kormány által állított csapda lenne!» Mindnyájan ezen viszonyban vannak hivatalos állásukon kívül. Utasításaink nem maradnának titokban; közzétennék, magyaráznák, rossz hírbe hoznák és a kormánybiztos nem venné azt számba. Dicsőségszomjas ember, aki összes utasításainkból piédesztált fog készíteni magának, amelyeket tombolva fog lábbal tiporni. Ebben a pillanatban mi ezt nem tudjuk megváltoztatni. Nincs semmi ideám a jogtudomány szabályairól, de van egynémely ismeretem a katonatisztek különböző lélekállapotáról… Végzem, azt állítván Önnek, hogy ha beszélünk és írunk, a marasztaló ítélet biztosan bekövetkezik… Gallifet».

Ez a történeti levél erősen bizonyít a dolog állása mellett. Először bizonyítja, hogy az 1899-iki kormány nyomást akart gyakorolni nemcsak a haditanács mellett levő biztosára, ami teljesen törvényes volt, de a haditanácsra és ezen tanács bíráira is, jóllehet de Gallifet ezt mondja Waldeck-Rousseau-nak: «higyje el nekem…» közbenjárásunk ártalmas lenne «a kormánybiztosra, a haditanács elnökére, a katonai bírákra»; tehát Waldeck-Rousseaunak az volt a véleménye, közbenjárni és pedig elég erélyesen a kormánybiztosnál és magánál az elnöknél és a bíráknál is.

Ez a levél először azt bizonyítja, ami igazság szerint nem szorult bizonyításra, amit de Gallifet mondott kormánybiztosáról, azt Waldeck-Rousseaunak kellett némi keserűséggel elmondani de Gallifetről: «Én most ezt nem vagyok képes megváltoztatni».

Ez a levél továbbá azt bizonyítja, hogy dacára eltérésüknek, Waldeck-Rousseau és de Gallifet teljes egyetértésben vannak abban, hogy a kormány ezen közbenjárása azoknál, akik ítélkeznek, s hogy a fejedelem ténye «Igen hasznos lenne a polgári rendű bíráknál». Efölött semmi eltérés, semmi egyenetlenség, semmi különbség, minthogy itt nem lehetséges sem kételkedés, sem tétovázás; Waldeck-Rousseau éppen úgy meg volt győződve, mint de Gallifet és de Gallifet éppen úgy, mint Waldeck-Rousseau, hogy a polgári bírák engedelmeskedni fognak.

És jegyezze meg az olvasó, hogy ez azért van, mert Waldeck-Rousseaut – aki ügyvéd és aki járatos a polgári bíróság szokásaiban – azon gondolat ragadta magával, hogy éppen így fognak eljárni a katonai bírák is és hogy ezeket is ugyanazon módon lehet kezelni; ez azért van, mert de Gallifet, aki katona s akinek «van némi ismerete a katonatisztek lelkiállapotáról» egyáltalában nincs ugyanazon véleményen, mert azt hiszi, hogy minél inkább akarják, hogy a katonatisztek engedelmeskedjenek, annál kevésbbé fognak engedelmeskedni. De úgy az egyiknek, valamint a másiknak az a véleménye, hogy a katonai engedelmesség ezúttal a polgári bíráknál van meg.

Miért van ez? Azért, mert a tisztek és a bírák közt mintegy fajkülönbség van? Egyáltalában nem azért; ki állíthatná ezt? Egész egyszerűen azért, mert egy haditanács bírái tökéletesen függetleneknek érzik magukat, a polgári bírák pedig egyáltalában nem érzik magukat ilyeneknek. A katonatiszt, aki a haditanácsnak egyidőre bírója, akként vélekedik, amint megértette és a következő nap visszatér állásába körülbelül úgy, mint egy polgári esküdt. Azt mondom, körülbelül, minthogy ez nem minden tekintetben ugyanaz a dolog; ez a katonatiszt nagyobb veszélynek van kitéve, mint a polgári esküdt; visszaemlékezhetnek rá később, hogy részt vett egy haditanácsban, amely a kormány óhajtásaival ellenkezőleg ítélkezett és előmenetele megérezheti ezt és ha csak saját érdekétől kér tanácsot, jobban fogja tenni, ha az ösztökélések, vagyis a kormány óhajtásai szerint fog ítélkezni; de végre is nem olyan, mint a polgári bíró, akinek az a rendeltetése, hogy egész életén át bíró maradjon és nap-nap mellett érintkezésben legyen a kormánnyal. Függetlensége sokkal nagyobb; végeredményben ez középhelyet foglal el a polgári rendű bíró függetlensége, amely igen csekély és a polgári esküdt függetlensége közt, amely abszolut.

Ime, miért hasznos a kormány nyomása arra, aki ítél, ha polgári bírákról van szó és ártalmas, midőn katonai bírákról van szó, mint amilyen hasznos, ha polgári bírákról van szó.

Jegyezze meg az olvasó, hogy senkit sem támadok egyénileg. A rennes-i katonai bírák magaviselete 1899-ben helyteleníthető s a polgári bírák magaviselete 1906-ban védelmezhető. Azt lehet mondani, hogy a rennes-i katonai bírák a szenvedélyeknek engedelmeskedtek (azon elfogultságnak, hogy az előbbi bírákat meg ne hazudtolják, a katonai szolidaritás ösztönének stb.) és azt lehet mondani, hogy a polgári bírák 1906-ban engedelmeskedtek… kétségtelenül a kormánynak és engedelmeskedvén a kormánynak, nem tettek mást, mint engedelmeskedtek az államérdeknek, ami fontos dolog.

Fennmaradna megtudni, vajjon határozottan, felsőbb államérdek-e az, hogy legyen oly hatalom, amely szembehelyezkedjék azon államérdekkel, amelyet a kormány adott alkalommal szem előtt tart. Ez még megvitatható lenne. Ámde visszatérek a tárgyhoz és megfontolva az 1906-iki ítéletet egyszerűen és magában véve, amely kétségtelenül a körülményekhez alkalmazkodik, kérdem: hogyan képes egy jogszolgáltató bíróság némi tekintetben lényegileg ekként eljárni? azért, mert felelőtlennek érzi magát és mert felelőtlen akar lenni. Két felelősség közé fogva, ami nagyon ritka és eléggé különös, mindent másokra hárít. Egyrészről ítéletét a törvényre hárítja, amelyet különben képvisel: «Nem én ítélek, a törvény ítél»; másrészről személyes felelősségét, amelyet magának a törvénnyel szemben megenged, a kormányra hárítja: «Mindenki jól meg fogja érteni, hogy amikor megkerülöm a törvényt a Dreyfus-ügy megakasztása miatt: a kormány óhajtásának engedelmeskedem; vádoljátok a kormányt». De hát mi ez, miféle bíróság ez? Egy nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon felvilágosodott, sőt nagyon tehetséges bíróság, amelynél a felelősség összes gondja eltűnt.

Elődeinek egyike, a restauráció alatt ezt mondta az akkori kormánynak: «a törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít». Látjátok: «a holtak, akik beszélnek». Látjátok, miként maradt fenn ezen 1820-iki bíróságnál azon gondolkozás, amely az 1750-iki bírákat lelkesítette? A törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít? Mit akar ez jelenteni? Ezen szavak egy 1750-iki bíró szájából, az állami rend egy tagjától és aki semmi módon nem függ a központi hatalomtól, egészen természetesek és egyedül méltóságának nagyfokú érzetét bizonyítják; de egy 1820-iki bíró által kijelentve, nem egyéb elavult kifejezésnél (archaïzmusnál). Az 1820-iki bíró nem lévén egyéb, mint hivatalnok, olyan mint a préfet, nem teljesít egyebet, mint szolgálatokat. Egyébiránt kényelmére szolgál mindazon ügyekben, amelyekbe a kormány nem avatkozik, lelkiismeretesen a törvény szerint ítélni; de attól kezdve, hogy a kormány beavatkozott, már csak azért is, mert a kormány embere, nem szabad más törvénnyel és lelkiismerettel bírnia, mint maga a kormány; másként nagyon következetlen, sőt természetellenes lenne; a kormány ellen ítélkező kormányember lenne, más szavakkal: a kormány ellen ítélkező kormány, ez tiszta anarchia lenne.

A Dreyfus-ügy lezárása végett olyan ítéletet hozván a semmítőtörvényszék, amely meg nem áll, egyszerűen azon óhajtásnak engedelmeskedett, hogy ne legyen anarchia.

Következményeiben kedvező, de kissé szomorú, hogy ez a bíróságnak minden felelősségtől való felmentése tényéhez vezetett. Kétségtelenül örvendezhetett efelett, hiszen mi sem kellemesebb, mint ezt mondani: «senki – ha csak kissé nem bolond – nem vádolhat engem». Különben a dolog igen súlyos. Az a nemzet, amely felett felelőtlen emberek ítélkeznek, a kik magukat felelőtlennek tudják, felelőtleneknek mondják, akik megmutatják, hogy felelőtlenek és akiket a hatalom is felelőtlenekké akar tenni, veszélyben érezheti magát. Azt a kérdést vetheti fel, vajjon nem felette veszélyes-e az egyesekre, ha az egyesek és az állam közti minden perben – az ítélkező állam lévén a bíróság – szükségképpen az egyesek ellen ítélkezik? Azt a kérdést vetheti fel: «vajjon nem az önkényuralom-e ez?»

Nagyon valószínű, hogy ez az önkényuralom Franciaországban 1789-ben kezdett teljességhez jutni, majd a részletekben tökéletesíttetett; egyébiránt még most is tökéletesíthető. Ez a szocialista uralom dolga lesz.

Montesquieu mintegy meg volt ijedve ezen gondolattól: a kormány ítélkezik. Ezt mondá: «a despotikus államokban maga a fejedelem ítélkezhetik (és megfordítva, mindazon uralom, ahol a fejedelem maga ítélkezik, despotikus). A monarchikus államokban ezt nem teheti, mert az alkotmány volna lerombolva; a közvetítő hatalmak megsemmisítve, megszűnni látnánk az ítélet összes formalitásait (magát a törvényt, melynek alakszerűségei csupán oltalmul szolgálnak, kiforgatva); félelem fogna el mindenkit, kétségbeesés ülne ki mindenki arcára; nincs többé bizalom, becsület, szeretet, biztonság, nincs többé monarchia… ha maga ítélkeznék, ő lenne bíró és fél. De a despotizmusban éppen az fontos, hogy midőn egyes emberrel pereskedik, a fejedelem legyen ugyanazon időben fél is, bíró is; enélkül nem volna önkényuralom.» Éppen itt tartunk. Az állam a bíróságból saját magát kiegészítő szervet alkotván, despotikussá lett, amennyire csak lehetett.

Ezen helyzetet igen élénken világítja meg Raymond Poincaré egy öreg bíró emlékeihez írt ékes előszóban. Guizot ezen szavainak idézésével kezdi: «attól fogva, midőn a politika a bíróságok övezetébe behatol, az igazság elköltözik onnan». Ez nagyon is nyilvánvaló. De kérdi tovább Poincaré: «soha sem volt a bíróság sem romlatlanabb, sem lelkiismeretesebb, hogyan történik mégis, hogy részrehajlatlansága ily gyakran gyanúba vétetik?» Nem vádolja meg ezért az emberek növekedő gonoszságát, azt véli, hogy ez talán azért van, mert «az igazságszolgáltatás és a politika ritkán voltak annyira kitéve a veszélyes szerződéseknek és a gyászos zűrzavaroknak. Hajdan (a XIX. század közepe felé) a bíróság a családnak egy faját képezte, amely szigorúan el volt zárkózva, amelyet testületi, hierarchikus, majdnem papi szellem lelkesített s amelyet a világtól a megközelíthetetlenség szigetelt el. Ezen állapot bírt ugyan hibákkal; doktrinér, alakiságokhoz ragaszkodó és az új eszmékkel szemben csökönyös volt. De függetlenség és részrehajlatlanság által kiemelkedett a mindennapiságból. Egyébként nem volt teljesen mentes a politikai befolyásoktól. Igen gyakran volt ő is a hatalom kezei közt. Van Balzac-nál valahol egy vizsgálóbíró, aki Brieux és Bernéde Arthur bírák méltó előde. Camusot-nak hívják. A felesége féltékenyen gondoskodott pályafutásáról s egy bírói székről álmodván számára a seine-i törvényszéknél, gyengéden ezt suttogta neki: «cicám, innen, a törvényszék tanácselnökségéhez nem fog más kelleni, mint valamely politikai ügyben teljesített szolgálat». Ilyenfajta szolgálatokat a bíró hajdanában legalább csak a kormány sürgős felhívására teljesített. Ez sok volt, de jóformán semmi sem azon árhoz képest, amivel mainapság megelégszik. Mainapság az elgyengült végrehajtó hatalom nem meri többé érinteni a bíróságok méltóságát, midőn az a törvényhozó hatalom ösztökélésének enged. Ámde a parlament a maga egészében és részeiben azon gondolkozás felé hajol, hogy az igazságszolgáltatás az ő hódolatára van, maga a közönség pedig azon meggyőződésre jut, hogy ennek ekként kell lenni.

«Hány igazságkereső embernek, akik attól félnek, hogy pervesztesek lesznek, nincs meg a jámborságuk (de nem – az intelligenciájuk) ahhoz, hogy képviselőjükhöz forduljanak! És hány képviselő van, aki illetlen vagy kényes kéréssel mer a bíróhoz fordulni! Ezen személyes ingerenciák még kevéssbbé súlyosak, mint azon kollektiv beavatkozások, amelyekre a kamarák felhatalmazottaknak hiszik magukat; bírósági ügyekre vonatkozó interpellációk, a szószék magaslatáról követelt rendeletek, az igazságügyminiszterek számára való kemény meghagyások, vizsgáló bizottságok és mit tudom, miáltal? A politika ezer eszközt gondolt ki, hogy az igazságszolgáltatás csarnokába becsússzék és régideje, hogy a félrevezetett és elbátortalanított igazságszolgáltatás már letett az ellenállásról: nem olyan kamarák-e ezek, amelyek a közhatalom igazi letéteményesei és az előmenetel szuverén osztogatói? 1906-ban találkozott egy igazságügyminiszter, aki bírt azzal a bátor felbuzdulással, hogy egy kevés rendet állítson vissza ezen anarchiában, kiszabadítsa a bírákat a parlamenti rabszolgaságból s hogy bizonyos szilárdságot adjon személyi állapotuknak. Az általa ellenjegyzett dekrétum oly vihart keltett fel, hogy kijavítania és enyhítenie kellett azt. Ettől fogva egy bírósági főtanács felállításáról beszéltek, amely analóg azokkal, amelyek több minisztériumban működnek és feladatuk: teljesen függetlenül értékelni a hivatalok birtokosainak előmenetelét. És bizonyára nem lenne semmi lehetetlenség abban, hogy az igazságügyminiszteriumban legyen egy olyan szerv, amely hasonló a bányák vagy a hidak és műutak főtanácsához (conseil génèral), a középiskolai oktatás főfelügyelői bizottmányához, vagy az összes többi hivatáscsoportokhoz, amelyek a miniszteri választások önkényének korlátozására vannak rendelve.

Mindaz a nemzet üdvére fog szolgálni, ami a politika és jogszolgáltatás elkülönítésére és mindkettőnek az ő saját területükön való elhatárolására nézve fog tétetni. Ha a bíró nem fogja elérni felszabadítását a parlamenti gyámság alól: csakhamar vége lesz a jogszolgáltatás tekintélyének. Nem lesz többé szükség értekezéseket írni és olvasni az ítélkezés művészetéről. «A fondorkodás (intrikálás) művészete mindenre elegendő lesz». Minden megfontolásra méltó ezen világos és magvas mondás. Jegyezzétek meg itt egymástól megkülönböztetvén a rendes és rendkívüli bírósági gyakorlatot. A rendes a kormány ingerenciája az ítélet alá bocsátott ügyekre: ez a mindennapos, ez a mindennapi élet. Azon pillanattól fogva, hogy a kormány valamely ügyben érdekelve van, az végeredményben az övé, a bíróság elismeri, hogy ez az ő ügye s hogy tartozik ezt ismerni s azt megítélni.

Rendes gyakorlat még a képviselők személyes ingerenciája a bíráskodási ügyekbe és ez nagyon érdekes, minthogy újból elénk tárja – akik műveimet olvassák, tudják, mily gyakran tettem vizsgálat tárgyává ezen kérdést – ezen törvénytelen intézményt, de ami ezáltal nem kevésbbé egyike Franciaország intézményeinek: t. i. a helyi kormányok. Franciaország sokkal inkább decentralizált, mint ezt általában hiszik. Minden département a préfet és a conseil général (département-i gyűlés) által adminisztráltatik és kormányoztatik…

A préfet és a conseil général által. Egyáltalában nem, ez egy elemi iskolás növendék felelete; amit Ön mond, az csak látszat. Minden département-et Quinze-Mille-jei kormányozzák, vagyis képviselői és szenátorai, egy kevéssé inkább képviselői, minthogy a képviselők gyakrabban ledöntik a kormányt, mint ahogy azt a szenátorok teszik, de végre is szenátoraik és képviselőik.

Mielőtt tovább mennénk, még egy megkülönböztetést kell tenni. Akarod-e Saon és Marne département, hogy megközelítőleg jól kormányozzanak? Csakis ellenzéki szenátorokat és képviselőket válassz. Miért? Mert ha csak ellenzéki szenátorokat és képviselőket választasz, ezeknek nem lesz semmi befolyásuk főnökeidre, bíráidra, mérnökeidre, útbiztosaidra és közigazgatásilag, vagyis körülbelül szabályszerűleg és törvényesen lehetsz kormányozva. De ha kormánypárti szenátorokat és képviselőket választasz, ezek fognak téged kormányozni. Franciaország ily módon némileg úgy van felosztva – s ebben van analógia – miként az írottjog és a szokásjog idejében volt. Miként szokásjogi és írottjogi tartományok voltak, ma állami és parlamenti tartományok vannak. Azon tartományokat, amelyeknek parlamenti képviselete ellenzéki, a kormány kormányozza, préfet-jei lévén ágensei; azon tartományokat pedig, amelyeknek parlamenti képviselete kormánypárti, képviseletük kormányozza, amely előtt a préfet egyáltalában semmi és amelynek a préfet, nemkülönben az államügyész engedelmeskednek. Ebből következik – a politikának minden komoly dolga a legbohóbb lévén – hogy a préfet-ek semmit sem óhajtanak annyira, mint hogy ellenzéki département-be neveztessenek ki, mert itt szabad kezük van és kevésbbé szeretik, ha kormánypárti megyébe nevezik ki őket, ahol alárendeltek; ebből az is következik, hogy a francia kormány nem kormányoz reálisan, csak az ellenzéki département-ekben, amelyek, minthogy ellenzékiek, az állam megyéi és csakis nagyon pártoskodó és prekarius módon kormányoz a kormánypárti département-ekben, amelyek, minthogy kormánypártiak, a parlament megyéi.

De ne gondoljuk, hogy ezen utóbbiak a számosabbak. Valóságos helyi kormányuk van. Szenátoraik és képviselőik egy départementi komitét alkotnak, amelynek nem szabad a préfet-nek ellenmondania. A kinevezéseket ők eszközlik, rákényszerítvén a miniszterre azokat, akik a miniszter hatalma alatt állanak és rákényszerítvén a préfet-ekre azokat, akik a préfet hatalma alatt állanak; áthelyezik azon néptanítókat, akik nem választási ágensek, minthogy vétenek az egyedüli hivatás ellen, amiért kinevezték őket és azokat is, akik nem elég buzgó választási ágensek, minthogy hiányzik belőlük a buzgóság azon egyetlen ténykedésben, amelyet tőlük kívánnak; közbenjárnak a bíróságoknál azon ügyekben, amelyekben valamely pártfelük elítélhető volna, ami nagyon rossz példa volna és ami kompromittálná a köztársaságot; végre is ők kormányoznak.

Ezen igen jól szervezett és igen erős helyi kormányok, amelyeket mindössze egyedül azért alkottak, nehogy a törvény kormányozzon, minthogy a törvény kedvezhetne a köztársaság ellenségeinek, a mai rendszer legkúlönösebb jelenségeinek egyikét képezik és eszes mechanizmusuk által a történetíró figyelmét keltik fel, egyébiránt pedig a harmadik köztársaság lényeges intézményét képezik.

Megértjük, mily kitünő ürügyet talál a bíróság ezen intézményben arra, hogy minden felelősségtől felmentse magát, máskülönben pedig körülbelül azon lehetetlen helyzetben van, hogy nem képes valamely felelősséget érvényesíteni. Mert nehezebb ellenállani a helyi, mint a központi kormánynak, a helyi kormány sokkal inkább birtokában tart, sokkal inkább felügyel reád és sokkal szigorúbban elnyom. A központi kormánytól inkább meg lehet tagadni pártfelei valamelyikének felmentését bebizonyított vadászati kihágás esetén; mindent összevéve, jól tudjuk, hogy semmibe sem veszi azt, de nagyon tiszteletlen és igen veszélyes lenne a helyi kormánytól megtagadni azt.

Tegyük hozzá, hogy ha a bíróság nem engedelmeskednék a helyi kormánynak, szemben találná magát úgy a helyi kormánnyal, mint a központi kormánnyal, mert a helyi kormány tagjai mint köztársaságellenest jelentenék fel a központi kormánynak, a központi kormány pedig annyiban függ a helyi kormánytól, hogy azon parlamenti tagokból van összealkotva, akik a központi kormányt oly könnyen megdönthetik. A bilincs tökéletesen szoros, nagyon erős.

Következésképpen a francia bíróság, amennyire csak képes engedelmes – vagy ha így akarjuk – a lehető legkevésbbé engedetlen a helyi kormány iránt a parlament megyéiben és ítéleteiért önként neki engedi át a felelősséget.

És ez – miként mondtuk – a rendes, a mindennapi. A rendkívüli – miként láttuk – s amire Poincaré sem mulasztotta el célozni, azon, még pedig eléggé számos ok, amidőn a törvényhozó hatalom magához ragad egy bírósági ügyet, amely előtte rosszul kezeltnek vagy rosszul elítéltnek látszik. Példa 1910-ben a Rochette-ügy. Rochette bankár és ügyes üzletember, aki egyébiránt kevéssé vonzó, rendkívüli eredményekkel és mérhetetlen népszerűséggel bír. Megszámlálhatatlan vállalatainak részvényesei bizalommal vannak iránta. A kormány – miként mondá – részint a megtakarított kis tőkékről való gondoskodásból és ez nem lehetetlen, mert lehet, hogy a kormánynak van néha gondja a nemzet közérdekeire, ami egészen a monarchikus kormányzat, az atyáskodó kormányzat hagyománya – és éppen ezen érdekben, amelyet azon emberek iránt tanúsított, akiknek egyike sem panaszkodik, holott panaszkodnia kellene, van valami éppen oly megragadó, mint nevetséges, részint, ami pedig nem sokkal valószínűbb, de szintén valószínű, a bankároknak, az állam barátainak és Rochette ellenségeinek érdekében – elhatározta utóbbi elejtését. Nem járhatván el közvetlenül a törvényszéken, minthogy nincs panaszos, talált panaszost, feltámasztja, felfedezi és mozgásba hozza a bírósági gépezetet. A képviselő-kamara, amelynek – úgy látszik – nincs ugyanaz a gondja, mint a kormánynak a kis megtakarított tőkére, parlamenti vizsgálatot rendel el, vagyis legalább erkölcsileg magához vonja az ügyet és megteszi magát bírónak. Mit akar ez jelenteni? Azt, hogy a király «Grandes Jours»-okat rendel el. Midőn a régi uralom alatt valamely tartományban a jogszolgáltatás a sokszoros bűntettek és a bünösök elhatalmasodása miatt tehetetlen volt, a király Grandes Jours-okat rendelt el, t. i. egy teljhatalmú igazságügyi főtörvényszéket alkotott, amely határozottán őt, a királyt képviseli és amelynek joga volt mindazt tenni, amit ő maga tehetett. Éppen így a kamara, vagyis a Souverain, vagyis a fejedelem, vagyis Franciaország, megállapítván vagy megállapítani vélvén, hogy a bíróság olyan ügyben, melybe a kormány beleártja magát, mint mindig s miként ez neki elve, engedelmeskedik a kormánynak; mi több, megállapítván azt, hogy a kormány talán saját érdeke szavára és nem Franciaország érdeke szavára hallgatott: megtartja a maga Grandes Jours-jait, kijelenti, hogy ő, a főhatalom, mint souverain, önmaga fog ítélkezni. A kormány helyettesévé teszi magát, amely önmagát tette a bíróság helyettesévé; «a fejedelem ténye» fölé helyezi a saját «fejedelmi tényét», amelyet a kormány a bíróság fölé helyezett; kiveszi a kormány kezéből, amely kivette a bíró kezéből; alapjában rossznak jelenti ki a kormány önkényét, azért mert a magáéval helyettesíti azt.

Montesquieu egy éjszaka alatt megőszült volna a hatalmaknak ezen, a hatalmak még nagyobb zűrzavara által megjavított zűrzavara miatt; a megkettőzött hatalom ezen zűrzavara miatt s egy sajnálatraméltóbb heresis által kijavított első heresis miatt és azt mondta volna, hogy ez a másodrendű hatalom szerinti önkényuralom.

Mi sem igazabb; különben hát mi a teendő? Mert ha a bíróság többé semmi sem azon ügyekben, amelyekbe a politika beleártotta magát és a politikai ügyekben a kormány a bíró, logikus, hogy úgyis, mint bíró, úgyis, mint végrehajtó hatalom, számot adjon a törvényhozó hatalomnak. Én törvényhozó hatalom, elragadom tőled végrehajtó hatalom bírói hatalmadat; úgy van, de mert te végrehajtó hatalom, jogtalan támadást intéztél a bírói hatalom ellen; ami kettős jogtalan támadást jelent; igen talán, de ez olyan jogtalan támadás, amely megjavít egy másikat és olyan bitorlás, amely egy másik bitorlásnak szolgál indokul.

– Ez azonban anarchia.

– Oh, ami azt illeti, hát az; és ez még egy ok arra, hogy a bíróság magát felelőtlennek érezze és hogy végre is mosolyogjon a felelősségen. «Nagyon sok az ügy», mondja. «A fejedelem ténye», a végrehajtó hatalom részéről felettem; a «fejedelem ténye» a törvényhozó hatalom részéről, a végrehajtó hatalom felett. Én a végrehajtó hatalomtól függök, amely a törvényhozó hatalomtól függ. Számot kell adnom a kormánynak, amelynek számot kell adnia a kamarának. Mindebben csak egy dolog világos, hogy igen kis dolog vagyok és hogy semmiben sem vagyok felelős. A rendes ügyekben – kivéve egyébiránt a helyi kormányok mindennapi közbenjárását, – azt teszem, amit a törvény és az én törvénymagyarázásom szerint tenni kötelességemül vélek, azon ügyek körében pedig, ahol a kormány érdekelve van, ezt mondom a kormánynak: «mit kívánsz?», a törvényhozó hatalomnak ezt: «mit kívánsz?» és mindakettőnek: «megegyeztetek, hogy közös akaratotok teljesüljön? egyáltalában nem egyeztetek meg? tárgyaljatok, egyezzetek ki egymással és amidőn megegyeztetek, veletek leszek. Sem egyéb mondanivalóm, sem egyéb tennivalóm nincs. Így akarja ezt a reális alkotmány, amely a hivatalos alkotmány ünnepélyes homlokzata mögött kormányozza ezen országot».

Más szavakkal Franciaországban a bírói hatalom többé nem létezik, nincs Franciaországban bírói hatalom. «Ebben az anarchiában egy igazságügyi miniszter egy kevés rendet akart teremteni és ezzel parlamenti viharokat keltett fel», mondja Poincaré. Valóban, igen óhajtanám tudni, kinek jutna eszébe a két kamara valamelyikében megszorítani a két kamara hatalmát, biztosítván, bárha kis mértékben is autonómiáját, vagy csupán csak függetlenségét a bírói hatalomra nézve. A politikai, valamint a többi testületeknél is sikert érünk el, ha jogkörük kiterjesztését javasoljuk és kétségtelenül nem, ha megszorítását javasoljuk. Poincaré azt konkludálja, hogy ez a folyamat csakhamar végét fogja vetni az igazságszolgáltatás tekintélyének. Egészen az ő véleményén vagyok, kivéve, hogy nem látom egész határozottan, hogy miért használja a jövőt; azt is konkludálja, hogy az ítélkezés művészetét el fogják hagyni az intrikák művészete által. Talán igen, de mit óhajthatnának természetesen a parlamenti tagok, ha csak nem azt, hogy Franciaországban kisebb-nagyobb tökéletességgel minden az ő képmásuk szerint legyen?

Egy másik felelőtlenség, amelyet a francia bíróság megszerzett, a bűntető perekkel kapcsolatos, minden felelősségtől felszabadították magukat; a büntető perekben csak a zsüri ítélkezik. Az esküdtszék története rendkívül érdekes. Nagyon távoli antikvitásból ered. Az athéni heliasták bírósága esküdtszék volt.1) Azért akart ítélkezni, nem fontos, hogy ki volt (feltéve, hogy polgár volt), mert ítélkezni kellemes s mert ezt mondta: «ítélkezni akarok». Meg is fizették ezért egy kissé. Ítéletei közül leghíresebb az, amellyel a kissé szarkasztikus semmittevőt, akit Socrates-nek hívtak, halálra ítélte. Rómában soha sem létezett, a rómaiaknak soha sem volt teljes demokratikus érzelmük.

Az angoloknál igen régi.

Az angolok utánzásából a XVIII. század francia bölcsészei – maga Montesquieu is – teljes bátorságukkal ajánlják. Nem mulasztja el mondani – és ezt jól tartsa meg az olvasó, amiről későbben tárgyalni fogok – hogy a zsüri bíráskodása «nem lévén sem egy bizonyos rendhez, sem egy bizonyos foglalkozáshoz hozzákötve, hogy úgy mondjuk, láthatatlanná és nullává válik; a bírák egyáltalában nincsenek folytonosan szemünk előtt, a bíróságtól és nem a bírótól félünk». Hozzáteszi: «Sőt szükséges, hogy a bírák a vádlottal egy állásúak vagy vele egyenlőek legyenek, nehogy arra a gondolatra jöhessen, hogy olyan emberek kezébe jutott, akik erőszakoskodni akarnak felette».

Voltaire Angolországról írt leveleiben (lettres sur l’Angleterre) nagyon dícséri a zsürit és azt a szabadság egyik védbástyájának tekinti, el lévén már telve a parlamentek elleni azon gyűlölettől, amelyet egész életén át megtartott.

Sokkal inkább határozott ezen pontra nézve életének végén de Beaumont Illéshez (1771) intézett levelében: «… egész egyszerűen jobban szeretem az esküdtek régi módszerét, amely Angliában maradt fenn. Ezen esküdtek soha sem engedték volna kerékbe törni Calast és Riquet alatt (a touloni parlament államügyésze) kerékbe töretni tiszteletreméltó feleségét; nem törették volna kerékbe a legnevetségesebb bűnjelenségek mellett Martint, a 19 éves la Barre lovagot és d’Etallonde elnök 17 éves fiát, nem tépették volna ki ítéletileg nyelvét, nem vágatták volna le kezét, nem vetették volna testét lángok közé azért, mert a kapucinusok egy körmenete előtt nem tanúsított tiszteletet és mert a gránátosok egy silány dalát énekelte.

Ime, ez helyes; de amidőn Voltaire a Calas- és a la Barre-üggyel foglalkozott, igen szorgalmasan szerzett információkat és ez becsületére válik. Hát milyen értesülést nyert? A la Barre-ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, hogy: «Abbevilleben egy egész éven át csak a szentségtörésekről beszéltek; azt mondták, hogy egy új felekezet alakult, amely minden Krisztus-keresztet elégetett, minden ostyát a földre dobott és késsel szúrta át azokat és hogy bizonyították, miként azokból vér ömlött s voltak asszonyok, akik hitték, hogy tanúi voltak annak; és hogy felújították mindazon rágalmakat, amelyek Európa annyi városában voltak elterjedve a zsidók ellen; és tudják – teszi hozzá – mily kihágásokba viszi a szerzetesek által mindig felbátorított népességet a fanatizmus kegyetlensége».

A Calas-ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, amit 1765 március 1-ről Damilaville-hez3 írt levelében mond: «mily nagy volt meglepetésem, midőn provencei nyelven ezen rendkívüli ügyről írtam és katholikusok s protestánsok azt felelték nekem, hogy Calas bünösségében nem lehet kételkedni. Még sem hátráltam meg. Szabadságot vettem magamnak még azoknak is írni, akik a tartományt kormányozták, azoknak, akik a szomszédos tartományokban parancsnokoltak és az állam minisztereinek; mindnyájan egyértelműleg azt tanácsolták, hogy egyáltalában ne ártsam bele magamat egy ily rossz ügybe; mindenki megítélt és én tovább is kitartottam…» Egy másik levélben ezt mondja: «a nép fanatizmusa eljuthatott egészen a tájékozott bírákig (Toulouse-ba). Többen ártatlan bűnbánóknak mutatkoztak; tévedhettek…»

És aztán! Ha az abbeville-i nép őrjöngött la Barre és d’Ettalonde ellen s ha a toulouse-i és toulouse-kerületi nép, úgy a protestánsok, valamint a katholikusok őrjöngtek Calas ellen; ha a nép fanatizmusa oly nagy volt, hogy el tudott jutni a bírákig; minthogy még biztosabb, hogy sokkal hevesebben gyakorolná azt, ha nem hatolna a népből a bírákig és magában a népben maradna; tehát eléggé valószínű, hogy az abbeville-i népből választott zsüri elítélte volna La Barret és d’Etallonde-ot és hogy a toulouse-kerületi népből választott zsüri elítélte volna Calas-t; és ezután eléggé komikus ezt mondani: «a zsüri sohasem engedte volna kerékbetörni Calas-t», a logikusabb következtetés az, hogy éppen ezt tette volna; és «a zsüri sohasem égette volna meg La Barre-t», a logikusabb következtetés ez, hogy minden valószínűség szerint megtette volna.2) Az az igazság, hogy a zsürit jogosítván fel ítélethozatalra a bűntettesek pereiben, elvonták a vizsgálatot, az elmarasztalást vagy felmentést a bírák szenvedélyeitől és a vizsgálatot, elmarasztalást vagy felmentést rábízták a nép szenvedélyeire, hogy pedig a bírák és a nép szenvedélyesek, az teljesen az én véleményem; de azt hiszem, hogy a bírákból inkább kihaltak a szenvedélyek egy sokkal nagyobb műveltség, a törvény és a jogtudomány ismerete, a jogászbölcsészek olvasása és az okoskodás szokása folytán, következésképpen úgy látszik nekem, hogy kevesebb szenvedély van a bírákban és hogy szenvedélyek csak a népben vannak.

Hozzáteszem, hogy a szenvedélyek a bírákból kihaltak a felelősség érzete folytán, a zsürinek pedig nincs semmiféle felelőssége. Visszatérünk Montesquieu igen szép szavaihoz: «a zsüri bíráskodása nem függvén össze sem egy bizonyos renddel, sem egy bizonyos foglalkozással, hogy úgy mondjuk, láthatlatlanná és nullává válik. A bírák egyáltalában nincsenek folytonosan szemeink előtt és a bíróságtól félünk s nem a bíráktól». Ez nagyon eszes és mélységes mondás. De ha a zsüri láthatatlan és nulla bíróság, akkor a gonosztevők többé nem félnek a bíróságoktól s nem gyűlölik azokat, ami kellemes a bíróságoknak; csakhogy nincs többé senki sem, akit a gonosztevők gyűlölnek és akitől félnek, ez pedig veszedelmes.

Azt mondjátok, ha nem félnek a bíráktól, akik láthatatlanok, félnek a bíróságtól, amelyet nem látnak, de tudják, hogy van.

Nem tudom egészen, nem tudom, vajjon egy – hogy így mondjuk – láthatatlan és nulla bíróság nagy félelmet okoz-e. Azt hiszem, olyan félelmet okoz, mint a véletlen, mert ez a bíróság határozottan a véletlen. Vajjon az a zsüri, amelyre a bűntettes gondol, gyenge lesz-e vagy szigorú? Semmit sem tud arról; s mert nem tud arról semmit, ez megnyugtat titeket, minthogy ennek meg kell őt félemlítenie, engem pedig megijeszt, minthogy ez őt bizalommal töltheti el. Az a bűntettes, akire a bíró előtti eljárás vár, bizonyos abban, hogy el lesz ítélve, ha elfogják, az a bűntettes pedig, akire a zsüri előtti eljárás vár, bizonytalanságban van aziránt, fel lesz-e mentve vagy el lesz-e ítélve. Maga ez a bizonytalanság – úgy tetszik nekem – inkább felbátorító, mint megfélemlítő. Az a bűntettes, akire a bíró előtti eljárás vár, nem számíthat az ügyvédre, mert az ügyvéd sohasem változtatja meg a bíró véleményét; az a bűntettes ellenben, akire a zsüri előtti eljárás vár, számít az ügyvédre, aki igen gyakran megváltoztatja a legtöbb esküdt lelkiállapotát. Mindent egybevéve, a bűnvádi perek átszármaztatásával a bírákról az esküdtekre, csak a bírák és a bűntettesek vannak megelégedve, a bírák azért, mert ez őket egy súlyos felelősség alól menti fel, a bűntettesek pedig azért, mert azon – 50% – esélyhez, hogy nem esnek fogságba, az esküdtszék által való felmentés 75%-ának esélye járul. Ez megnyugtató és bizonyos mértékben felbátorító. Adva lévén, hogy 100 bűntény közül 50 ismeretlen marad s hogy a felmaradt 50 közül a bűnszerzők 50%-át nem fedezik fel s hogy a felmaradt 25% közül a bűnszerzők 75%-át felmentik, minden túlzás nélkül és éppen ellenkezőleg úgy lehet számítani, hogy midőn egy bünös bűntettet követ el, 6 ellen 94 esélye van arra, hogy meg ne bűntettessék, ami a bűntettes ipart sokkal kevésbbé teszi kockázatossá, mint a kisboltosipart, mert a kisboltosok közül 50% válik vagyonbukottá, a bűntettes-iparosoknak pedig csupán 6%-a csinál rossz üzletet.

Ez magyarázza meg a bűnözés folytonos és igen gyors emelkedését. A vallásos nevelés csökkenésével és a néptanítók istentagadó erkölcsének befolyásával kísérelték meg ezt megmagyarázni; mindez kétségtelenül közrehat és alig kételkedem abban, hogy közre is hat; mégis az a dolog alapja, hogy a mesterségek nagyobb része az eredménytelenség több esélyét szolgáltatja, mint az orgyilkosság mestersége, hogy az orgyilkosság hivatása, anélkül, hogy helyeselni kellene, teljes gondtalanságot nyújt vagy legalább egyikét a biztosabbaknak; úgy hogy a hivatalnoknak vagy az orgyilkosnak van az egyedüli gondtalan foglalkozása. Ez a kriminalitás és a hivatalnoki pálya felé vezet és elfordítja az ipartól a komoly elmék nagy számát.

Jegyezzétek meg még, hogy ezen láthatatlan és nulla bíróság – miként Mostesquieu mondja – t. i. a zsüri láthatatlannak és nullának tudja magát és hogy felelőtlenségéhez hozzácsatolja felelőtlenségének érzetét és tudatát is. A zsüri tényleg láthatatlannak és nullának érzi magát; nincs kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a megbüntetett bűnösök vagy azok barátai gyűlöletének és haragjának.

– Helyes, ez szigorúbbá teszi az esküdtbíróságot! – … és nincs kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a nem védett és nem oltalmazott tisztességes emberek méltatlankodásának és haragjának, ami szabad teret enged érzelmeinek. A zsüri a polgároknak nyolc napra ítélkezési joggal felruházott csoportja, amely először is, minthogy nincs semmiféle jogi-, sem a bűntettesre irányúló lélektani ismerete – össze-vissza ítélkezik, majd a politikai közvélemény, majd érzülete szerint és azon benyomás szerint, amit az ügyvéd vagy közvádló ékesszólása gyakorolt reá; és amely azután, annak tudatában, hogy össze-vissza ítélkezett, hajlandósággal bir arra, hogy felelősségét még majdnem a semmire szállítja le, amely oly kevéssé terheli őt s ily módon akarja a majdnem abszolut felelőtlenséget – amelyet élvez – még inkább növelni.

Nagyon ritka dolog mintegy tiz év óta, hogy az a zsüri, amely marasztaló ítéletet hozott, ne irna alá kegyelmi kérvényt, ítélete után. Mit jelent ez? Hát nem tudjátok mit cselekedtek, hát beismeritek, hogy nem tudjátok mit cselekedtek? Teljhatalmatok van. Megvan nektek engedve, hogy egy bizonyos bűntettest felmentsetek, még akkor is, ha beismerésben van, mert nem azt kérdezik tőletek: «elkövette-e ezt a vádlott»? hanem ezt: «bűnös-e a vádlott?» és mindig kimondhatjátok, – s amiben nincs semmi észellenes – hogy egy ember, aki megölte atyját és anyját nem bűnös. Megmérhetetlen és abszolut teljhatalmatok van. Hát teljhatalommal birván, marasztaló ítéletet hoztok és ugyanazon kézzel s ugyanazon negyedórában kegyelmi kérvényt irtok alá! Ez kápráztatja el egészen az elvakulásig felelőtlenségetek szenvedélyét. Marasztaló ítéletet hoztok, minthogy – bár némi ellenszenvvel viseltettek a marasztaló ítélethozatal iránt – lelkiismeretetek szerint és saját magatok lebecsülése nélkül nem tehettek másként; mégis másra akarjátok hárítani a felelősséget; végeredményben azt akarjátok, hogy más ítélkezzék ne ti, vagyis hogy más tagadja meg a kegyelmet.

A felelősségtől való írtózás, a felelőtlenség szenvedélye ez: «mindenekelőtt és mindenekfelett ne engem terheljen a felelősség» mondjátok.

Végre még két dologgal találkozunk itt, ami azonban egyremegy; először a francia embernek azon hajlamával, hogy mindig mossa a kezeit; «tettem valamit, de azon szin alatt, hogy amit tettem semmis és meg nem történt legyen».: «nem ártom bele magamat, sohasem akarom beleártani magamat, sőt midőn a törvénynél fogva ártottam bele magamat, keresek és találok egy közvetítőt, hogy ne legyek beleártva. Azután pedig azt találjuk itt nem kevésbé kifejezően – amint hiszem – hogy már egy század óta minden francia ember arra törekszik, hogy a kormány tegyen mindent.

Amint az esküdtszék, úgy példáúl a semmitőtörvényszék is örömmel mondja: «ez a fejedelem ténye», ez az utasítás, «nem vagyok részes benne»; épen így a zsüri is örül, hogy mondhatja: «nem vagyok részes benne, nincs részem ebben a bűnbocsánatban, marasztaló ítéletet hoztam, aláírtam a kegyelmi kérvényt; a kormány megkegyelmezett, ez nem az én hibám; ebben a kivégzésben nincs semmi részem; marasztaló ítéletet hoztam, igaz, aláírtam egy kegyelmi kérvényt, a kormány kegyelmet adhatott volna, nem tette, ez nem az én hibám; átszármaztattam minden hatalmamat a kormányra; mert Franciaországban jogos és mintegy alkotmányszerű, hogy mindent a kormány tegyen.»

Ebből eléggé látható, hogy a felelősség elől mindenki megfutamodik. Egy aránylag egyszerű és szorosan összefüggő törvénykönyv által felmentjük a bíróságokat azon felelősségtől, amely onnan származott, hogy törvénymagyarázatra és egy kissé a méltányosság alapján való ítélkezésre voltak kötelezve, megvannak elégedve; felmentjük őket, hogy a bűntettes felett ítélkezzenek, de megterheljük ezzel a zsürit, ami kellemes a bíráknak és előnyös a bűntetteseknek és úgy a bírák, valamint a bűntettesek meg vannak elégedve; ámde a zsüri maga – jóllehet láthatatlansága és nullitása folytán felelőtlen – nincs mindenben megelégedve ezen láthatatlan és quasi-nulla felelősséggel, amelyet átszármaztattak reá s amely alól felmenti magát s átszármaztatja a kormányra a kegyelmi kérvény által.

Ekként oly látványosságával találkozunk itt a tévelygő, minden oldalról rossz szemmel nézett, rosszúl fogadott, elűzött s úgy az egyik, valamint a másik rész előtt gyűlöletes és végül a kormányra átruházott felelősségnek, – amely különben azzal semmiképen sem törődik.

Mindez jellemző a XIX. és XX. század franciájának szellemi állapotára. Ámde ez nem minden. A bírák felelőtlenségéhez, meg a zsüri felelőtlenségéhez mintegy húsz év óta még hozzákapcsolták a bűntettesek felelőtlenségét is. Minden tisztességes ember felelőtlen akar lenni a marasztaló ítéletekért, de azt is tudni kell, hogy a bűntettesek is felelőtlenek a bűntettért. Maga a törvénykönyv már jóval előbb állította fel azon elvet – és jól jegyezze meg az olvasó ezen pontot – amelyből tökéletesen megtudjuk, hogy ki az elmebeteg: 1-ször, hogy a bűnöst kell elítélnünk. (Innen van, hogy nem ezt a kérdést teszik fel az esküdteknek: «a vádlott követte-e el a cselekményt, amiről szó van?» – hanem ezt: «bűnös-e a vádlott?») 2-szor, hogy a bolond nem bűnös.

Minden oldalról észrevették, tanulmányozván egyrészről a bűnösséget, másrészről az elmebetegséget, hogy a bűnös mindig elmebeteg, következésképpen, hogy az elmebeteg sohasem bűnös és hogy végső következtetés szerint a bűntettest sohasem szabad elítélni.

Ismételjük az elmondottakat; elemezzük a kérdést. Lehet azt mondani, hogy az elmebeteg bűnös? Bizonyára nem; ez a józan ész ellen van. A bolond beteg, aki nem tudja mit cselekszik és akinek nem számítható be amit cselekszik. Gondozni kell őt, nem bebörtönözni. Ő felelőtlen.

Ám legyen; de nincsenek fokozatok az elmebetegségben; igen valaki többé, vagy kevésbbé elmebeteg; vannak félbolondok, akik igen veszélyesek, talán inkább mint az egész bolondok, minthogy kevésbé nyilvánvaló bolondok; de végre is csak félig bolondok.

Hát igen, nincsenek negyed- meg ötödrész bolondok? Istenem hát persze, hogy vannak s ez nyilvánvaló és mivel különböző fokozatok vannak következésképen van tökéletlen felelősség, vagy korlátolt felelősség? Kétségkívűl innen származik a többé- vagy kevésbbé korlátolt felelősségnek minden rendszere és találkoztak orvosok, akik a felelősség huszadrészét állapították meg; találkozott egy (ez megtörtént), aki egy bűntettesnél 45% beszámíthatóságot talált.

Ám legyen; de mi a jele valamely bűntettesnél a teljes vagy részleges felelősségnek? Ha úgy tetszik maga a bűnössége. A jogszolgáltatás évkönyvei egészen telve vannak olyan ítéletekkel, melyek azt jelölik meg, hogy ez az egyedüli kriterium. Elítélnek egy embert azért, mert lopott egy nagy árúházban. Elítélik, bebörtönözik; büntetése elszenvedése után szabadon bocsátják. Másodszor, harmadszor, tizedszer is lop. Már ekkor többé nem ítélik el, mert ha tizedszer lop, többé nem tolvaj, de kleptomaniakus: bolond, nem bűnös többé. Ebből következik, hogy minél inkább bűntettes valaki, annál kevésbbé bűnös; a bűntettesség intenzitása minden bűntethetőséget eltöröl; az ember csak azon feltétel mellett bűnös, ha kevéssé az; a bűnösségben emelkedve, kisebbítjük a büntethetőséget, a nagy bűntettes egyáltalában nem bűnös és végelemzésben egyedül a tisztességes ember büntethető, aki hibát követett el.

Jegyezze meg az olvasó, hogy ez nagyon igaz, nagyon igaz a beszámíthatóság szabályánál, – miként a theologusok mondták. Lehet-e beszámítani vagyis szemére vetni egy embernek, – aki nagyanyjától kezdve fiunokájáig kiölte egész családját – azt amit cselekedett?

Nem, nem! nagyon is világos, hogy ez vadállat, akinek egyáltalán semmit sem lehet mondani. Egy igen tisztességes, igen okos, igen felvilágosodott embernek lehet beszámítani, lehet szemére hányni, hogy egy könnyű kihágást követett el? Bizony lehet! Ő igen bűnös, mert ismeri, látja a jót, szüntelenül látja, ha csak egyszer cselekedett is rosszat: rendkívül bűnös.

Vita tárgya volt ez Pascal és a jezsuiták közt; a jezsuiták ezt mondták: «az akinek semmi fogalma sincs Istenről, sem a vétkekről, amelyeket elkövet, nincs semmi ismerete a könyörület cselekedetei gyakorlásának kötelezettségéről, (bölcsészeti nyelven: nincs semmi ismerete a kötelességről), vagy a bűnbánatról (contrition) (lelkiismeretmardosásokról) (remords)… semmi bűnt nem követ el, ha el is mulasztja ezen cselekményeket… Hogy egy cselekedet bűnné váljék, kell hogy ez a lélekben lakozzék: a jó ismerete, hajlandóság annak tevésére, ellenállás a rossz ösztönökkel szemben, stb., ha pedig ezen dolgok nem lakoznak a lélekben egyáltalában nincs bűnösség!»

Pascal – elismerem, hogy bizonyos rátermettséggel – ezt felelte: Óh atyám! mily nagy jó van ebben az én ismerőseim számára! Kell hogy hozzád vezessem őket. Talán kevésbbé láttad azokat, akiknek – mert sohasem gondolnak Istenre – kevesebb a vétkük; a bűneik megelőzték eszüket; sohasem ismerték sem erőtlenségüket, sem azt a gyógyszert, amely őket meggyógyíthatná. Sohasem gondoltak arra, hogy óhajtsák a lélek épségét és még kevésbbé arra, hogy kérjék Istentől annak megadását; ebből következik, hogy szerinted még a keresztség ártatlanságában vannak.

Sohasem voltak kényszerítve vétkeik által; vétkük különféle gyönyörök állandó keresésében áll, amelynek folyamatát a legkisebb lelkiismeretmardosás sem szakította meg sohasem. Mindezen túlzások biztos vesztüket hitették el velem; de most atyám te arra tanítasz engem, hogy épen ezen túlzások adják meg nekik biztos üdvöket. Légy áldott atyám, aki ilymódon igazolod az embereket! Mások a lelkeknek kínos szigorúsággal való gyógyítását tanítják, mig te megmutatod, hogy akiket a legkétségbeesettebb betegeknek gondoltak, jól érzik magukat. Óh ez a boldogság útja úgy ezen – mint a másvilágon! Mindig azt gondoltam, hogy annál többet vétkezünk, minél kevesebbet gondolunk Istenre. De amint látom, ha az ember odáig jutott, hogy egyáltalán nem gondol rá, számára minden dolog erény lesz.

Senki sincs e félig vétkezők közt, aki némileg szereti az erényt. Ezek a félig vétkezők mind elkárhoznak, de a szabad – a megátalkodott bűnösöket, a befejezett, tökéletes, különbségnélküli bűnösöket a pokol nem fogadja be: megcsalták az ördögöt, amennyiben átengedték magukat a bűnnek.

Van ebben igazság; de azért mégis a jezsuitáknak van igazuk. A beszámíthatóság, a szemrehányás és egyszóval a tulajdonképeni értelemben vett büntethetőség szempontjából semmiképen sem bűnös az, akinek nincs a jóról semmi fogalma, ellenben nagyon bűnös az, akinek igen tiszta fogalma lévén a jóról cselekszi a rosszat és a félig bűnösök, vagy a részben bűnösök ezen két szélsőség közt mozognak.

Következésképen a büntethetőség szempontjából a kegyetlen bűntettes ártatlan és nagyon igaz, hogy magát a kriminalitást ismerik el felelőtlenségnek és a bűntény nagyságát, amellyel a felelőtlenséget mérik.

Ennek az a következménye, hogy soha sem bűnös valaki akkor, midőn bűntettes ugyan, de elmebeteg.

Midőn a bíróságok azt kérdezik az orvostól: «Elmebeteg-e a vádlott?» az orvosnak mindig ezt kellene felelnie: «Persze, mivel bűntettes». Ez nem mindig dühöngő őrültség; de mindig gyönge elméjüség. Valaki öl féltékenységből, vagy haragból, vagy bosszú-szomjból, mivel hülye; azután öl, hogy lopjon mivel ügyetlen, mert amit megszerez sohasem ér fel azzal amit elveszít; azután még lop anélkül hogy ölne butaságból, tekintve a nagy sülyedést szemben a csekély előnnyel. A nem kényes természetű ügyekben eljáró ember maga nem egyéb, mint korlátolt elméjű szegény ördög aki ostobán azt hiszi, hogy meggazdagodni előny s aki későn veszi észre, hogy ez mily bolondság. Minden bűnös degenerált, ez a helyes elv. A megközelíthetetlen ember csupán intelligens ember lehet.

És hol kezdődik az erény? ott midőn nem csupán gáncs nélkül valók, – de a hozzánk hasonlók iránt odaadók vagyunk; midőn nem csupán nem cselekesszük a rosszat, amihez elegendő, ha intelligensek vagyunk, de a jót cselekesszük, amire az intelligencia nem tanít.

Dehát a bűntettesek őrültek a delinquensek gyönge elméjűek és senkinek sincs egészséges agyveleje és mindenki beteg és senki sem bűnös.

Tehát mentsük fel őket mind! – Dehogy, – ítéljük el őket mind, nem mint bűnösöket, de mint akiket el kell rettenteni. Ez az elv rossz volt, a büntethetőség a theologia számára homályban marad. Az az igaz elv, hogy ne keressük sehol se a bűnösöket, de mindenütt lássuk meg a veszélyeseket mindazokban, akik a törvényt megszegik.

– És ez egyre megy s nem is volt szükség annyit beszélni, hogy a dolgokon mitse változtassunk.

– Persze; de ez nem jelenti ám ugyanazt és ez itt a fontos. A bűntethetőség a beszámíthatóság ezen elvével a bíró vagy az esküdt, – mindenekfelett a kevésbbé finom szellemmel bíró esküdt – megvan zavarva, minthogy az elv mint gyakorlati útmutató túlságosan hamis. «Bűnös-e – kiált fel az ügyvéd, ez az ember – akit maga bűntényének szörnyűsége idiótának tűntet fel; ez az ember, aki születésétől kezdve – azon cselekmény előtt, amely őt elétek vezette – nem cselekedett egyebet rendellenességeknél? nem bűnös, beteg; gondozzátok!»

– Igaz mondja az esküdt, bizonyára nem bűnös (és ez igaz). Tehát felmentem.

Ez a tehát az ostobaság; igazán az, minthogy ez az ember képtelen volt a bünösségre, hogy börtönbe kellene őt vetni.

«Bünös ez az ember, aki háromszor ítéltetett el lopásért és mégis lop? Ez mániákus. Bűntetik a mániákusokat?

– Nem bünös, mivel oly gyakran bűnös – mondja az esküdt és felmenti.

– Nem tízszeresen bünös ez az ember – mondja a közvádló – aki eddig jó, épeszű és igen értelmes ember volt, de aki csalárd tolvajságot követ el, de aki visszaél tisztessége jó hírnevével, hogy könnyebben követhesse el a bűnt.

– Igen tízszeresen bűnös – mondja az esküdt (és ez igaz) Tehát nem engedem el azt neki.

Ez a tehát nem ér semmit. Várni kell a bűntetéssel vagy szigorú bűntetéssel, hogy visszaesés álljon be. Eszerint a bünösségnek és a beszámíthatóságnak ezen hamis elv által a gyakorlatban, a megtorlás rendjében a képtelenségek gyűjteménye származik az ítéletek körében; de legalább is és mindig állandó bizonytalanság keletkezik azok gondolatkörében, akik ítélkeznek, minthogy nem tudják többé s ezért nem is lehet őket okolni, ha vajjon a nagyobb bűnöst kell-e jobban vagy kevésbbé, avagy a kevésbbé bünöst kevésbbé vagy még inkább bűntetni.

Ez azért van így, mert rossz az elv; másikra van szükség. Az ártalmasság és az elrettentés álláspontjára kell helyezkedni.

Ami az ártalmasságot illeti: nem arról van szó, vajjon bünös-e az illető vagy sem; erről nem tudunk semmit; ez bölcsészeti kérdés; vajjon felelős-e vagy felelőtlen, erről sem tudunk semmit, ez is bölcsészeti kérdés; hanem arról van szó, veszélyes-e az illető és mily mértékben. Ijesztő módon veszélyes, ha faragatlan s következésképpen, nem bünös. Nem bünös talán, de ártalmatlanná teszem, mert veszélyes. Eléggé veszélyes, ha félig faragatlan, ha félig értelmes, ártalmatlanná teszem azzal, hogy gondozom, nevelem s arra törekszem, hogy ami benne intelligens, lépésről-lépésre haladjon. Kevéssé veszélyes, ha nagyon értelmes létére ostobaságot követett el; bünösebb talán, mint egy másik, de efelett majd a bölcsészek fognak tárgyalni; én csupán megbűntetem, mert leckére van szüksége; de mindenesetre olyan emberek kezei közé adom, akik meg fogják neki mutatni pontosan, hogy intelligens létére mily képtelen módon járt el.

Ami a megfélemlítést illeti: ezek az emberek nem csupán azok, akiket elénk, az ítélkezők elébe vezetnek, de még a velük egyformák is fogékonyak a botbüntetésektől okozott félelem iránt és akik közöttük a legostobábbak, csakis ez iránt fogékonyak. A bűntetésnek olyan eszköznek kell lennie, amely megszünteti a veszélyes állapotot; mindenekfelett pedig a megfélemlítés eszközének kell lennie. Az állatok különben, amelyek sokkal inkább érzékenyek a szelidség eszközei iránt, mint az emberek, megfélemlítés által taníthatók, azon emberek pedig, akik közelednek az állatiassághoz, nagyon érzékenyek a megfélemlítés iránt s azáltal részben taníthatók. Kell, hogy a veszélyesek, az ártalmasak féljenek a büntetéstől; hogy a büntetés ne legyen szelid, ne legyen semmi indok arra, hogy attól a bünös ne féljen, hogy esetleg óhajtsa azt vagy hogy azt már eleve is bizonyos kedélyeskedéssel megkockáztassa. Az Angliában használt testi bűntetések kitünő dolgok, mert elijesztenek és aki azt elszenvedi, kiszabadulva a börtönből, többé nem fogja keresni, hogy újból kitegye magát annak és azon rosszrahajlókat, akik még nem követtek el bűntényt, a bűntetés elszenvedésének tudata nem fogja felbátorítani annak elkövetésére.

Magától értetik, hogy ezen bűntetéseknek sohasem szabad megakadályozni, hogy a szabad időközökben közre ne működjenek a bünös nevelése, jóravezetése és javításában. Minden fogháznak kórháznak kell lennie, minthogy betegekkel van dolgunk; minden fogháznak iskolának kell lennie, amely iskola az agybetegek kórháza; de nem szabad, hogy a kórház-iskola-fogház kellemes hely legyen a bűntettes számára, minthogy a helyrehozás és a javítás eszközeinek egyike főleg a megfélemlítés.

A halálbűntetést bizonyára azért ellenzik annyira, minthogy kizárja annak megfélemlítését és megjavítását, aki azt elszenvedi és nem szól mellette egyéb, mint az, hogy elrettenti azokat, akik esetleg elhatároznák ráadni magukat annak elszenvedésére. Ez, bocsánatot kérek, egy oly szó leírásáért egy ilyen kérdésnél, ami mosolyt kelthet, tökéletlen bűntetés, a doktrina szempontjából teljesen tökéletlen: három közül csak egy célja van; nem vesz mást célba, csak az általános elrettentést. Szükségesnek tartom bizonyos országokban és bizonyos időkben; olyan országokban és olyan időkben, ahol és amidőn a vallásos és erkölcsi nevelés teljes hiánya olyan figyelembe veendő társadalmi réteget teremt, ami csupa banditákból áll, olyan időkben és országokban, amidőn és ahol a szelidség, még inkább a többi vagy a más egyéb represszáliák semmissége nem hagy fenn egyéb elrettentőt a halálbűntetésnél és oly időben, midőn a bünözések kiújulása szükségessé teszi, hogy visszatérjünk az elrettentéshez.

Például Franciaországban a XX. század kezdetével öt vagy hat évig nem volt többé kivégzés és a bünözés oly villámgyors módon növekedett meg, hogy visszatértek a főbenjáró bűntetések végrehajtásához. Ezen visszatérés sokkal újabb keletű, semhogy statisztikailag megállapítható volna, vajjon összefügg-e vele a bűnözések csökkenése. Nagyon is híve vagyok a halálbűntetésnek, ha be van bizonyítva, hogy csakis ennek van hatása, de nagyon is ellenzem az olyan bűntetést, amely csupán elrettentő, amikor a többiek is azok, óhajtanám egy oly kísérlet végrehajtását, ami könnyű volna. Olyan ország, mint Anglia, ahol a börtönökben keményen bűntetnek, ahol a fogház nem egyszerű találkozóhely, függessze fel tíz évre a halálbűntetést. Ha ezen tíz év alatt a bünözés nem növekedik, ez bizonyítéka lesz annak, hogy a fogház fenyítéssel elegendő elrettentési rendszer és ekkor kell, hogy eltöröljék a halálbűntetést vagy hogy felfüggesszék. Ha a bűnözés emelkedik, ez annak lesz a bizonyítéka, hogy a fogház fenyítéssel nem elegendő és hogy a halálbűntetésnek elrettentő külön és specifikus ereje van, amelyről a legnagyobb helytelenség volna lemondani.

A bűntető doktrinában nem kell beszélni sem bűnözésről, sem felelősségről, sem beszámításról; csupán a többé vagy kevésbbé nagy társadalmi veszélyről. Vissza kell térni a szavak igazi értelméhez. Mit jelent ez: ártatlan? azt jelenti: aki nem árt. Mit jelent ez: ártalmas? azt jelenti: aki árt. Ime, a szavak közhasználatú értelme. Ami a szubtilis bölcsészet közbelépésére és a felelősség és felelőtlenség megfontolása mellett oda jutott, hogy ártatlan lett az emberek között a legártalmasabb és hogy minél ártalmasabb, annál ártatlanabb; de hagyjuk ezt és csupán az ártalmasak ellen védekezzünk; adjuk meg neki, – ha úgy tetszik – hogy nem bűnös, de akadályozzuk meg szigorúan, hogy ártalmas lehessen.

Ime, a bűntetőjogi igazság. De észre lehet venni, mennyire zavarba ejtette az esküdtek lelkét a szociális felelősséggel alattomosan összezavart erkölcsi felelősségnek feltalálása. A bünösök felelőtlensége fokozta az esküdteknél azt, hogy maguk is felelőtlenek legyenek, mivel lélekjóságból és francia szelídségből szeretnek felmentő ítéletet hozni; ujjongtak, midőn erre ürügyet találtak. Mindenik esküdt ezt mondja: «ezen lélektani felelősséghez nem nagyon értek, de amit megértek, ezen felelőtlen bűntettesekkel szemben, az az, hogy én válok azzá, ez azután szép dolog».

A bírák felelőtlensége, akik a törvény által felmenthetik magukat az ítélkezés gondjától; akik felmenthetik magukat és hiszik, hogy kötelességük is felmenteni magukat a kormány által az ítélkezés gondjától a legjelentősebb ügyekben; az esküdtek felelőtlensége, akik annak dacára, hogy nem kell indokolást adniok, felmentethetik magukat a kormány által az ítélkezés, különösen pedig a szigorú ítélkezés gondjától, a kegyelmi kérvényekkel; a bűntettesek felelőtlensége, ami igen megköveteli az esküdteknél az ítélkezéssel járó felelősség elvállalásának félelmét, ime, a különféle s azt hiszem, elég számos felelőtlenség, amelyek enerválják Franciaországban az összes igazságszolgáltatást, különösen a bűntető igazságszolgáltatást és abból olyan országot alkotnak, ahol a bűntettesek biztonsága leginkább meg van őrizve, bár szerencsétlenségre tökéletlenül.

El kell tehát törölni a zsürit és vissza kell térni a tisztségek vásárolhatásához? Bizonyára el kell törülni a zsürit, amely képtelenségének minden bizonyítékát szolgáltatta annyira, hogy mindenki úgy tekinti, mint a véletlent és mindenki, ügyvédek és közvádló, mindig ezt mondják: «a zsürinél semmit sem lehet előre tudni».

A tisztségek megvásárolhatóságának erős pártfele lennék. Bármily szörnyűnek látszik is, még mindig létezik bizonyos tisztségeknél: az ügyvivők (avoués) és közjegyzők (notaires) tisztsége megvásárolhatók és ez nem kelti fel az általános méltatlankodást, minthogy ez megvan. Hát rosszul ítélkeznének felettetek a közjegyzők vagy az ügyvivők, akiktől különben megkövetelik, hogy jogtudorok legyenek? Igen jól ítélkeznének, nagy függetlenséggel és ha nem is teljes, de legalább igen nagy és igen általános megvetésével az egyezkedésnek. Inkább alá vetnétek magatokat az préfetek vagy az alpréfetek ítéletének? Nem, pedig éppen a préfetek és az alpréfetek ítélkeznek felettetek.

De hát szigorúan véve nem lehet visszatérni a tisztségek vásárlásához. Bár mindeniknél többet ér – nem habozom ezt mondani – mást is lehet találni. Már tízszer kifejtettem – ami rövidségre ösztönöz – hogy elegendő volna arra, hogy a bíróság – miként már volt – az állam független rendjévé tétessék, például a következő eszköz: az állam fizeti a bírákat, de nem nevezi ki, nem lépteti elő őket; semmiképpen nem avatkozik bele sem kinevezésükbe, sem előléptetésükbe; ime, így függetlenek.

Ki nevezi ki és ki lépteti elő őket? a semmítőtörvényszék; Franciaország összes ítélőbíróságainál minden kinevezést és előléptetést ez eszközöl.