A francia ember hivatásának megválasztásánál határozottan ugyanezen irányú törekvéseket táplálja. Szenvedélye akár a maga, akár fiai, akár leányai számára, egy teljesen nyugalmas foglalkozás; és teljesen nyugalmas foglalkozás alatt olyat ért, amelynél semmit sem kockáztat, semmiért sem felelős. A francia ember minden erejével, minden vágyával azt akarja, hogy fia hivatalnok és leánya hivatalnok felesége legyen. A hivatalnok olyan ember, akinek első kötelessége, jóformán egyetlen kötelessége, hogy ne legyen akarata: «a hivatalnok két nagy erényét, a lustaságot és a pontosságot egyesíté», – mondja Gancourt. Helyes mondás ez: a hivatalnokok herék; nem követelnek tőle egyebet, mint hogy pontosan belekapcsolódjék a gépezetbe; nem követelnek tőle kezdeményezést, sem buzgóságot, sem munkát; ez mindent megzavarna, zavarba hozná az általános mozgást, felforgatást idézne elő a megállapított rendben. Végtelenül keveset dolgozni és sohasem gondolkozni önállólag; de pontos időben megjönni és beilleszkedni a gépezetbe, midőn a gép kívánja, ez minden, amit tőle kívánnak.
Ami a pontosságot és a tökéletes paszivitást illeti, – az így lehet, mondhatják nekem – de ami a munkát illeti, ennek mégis meg kell lennie, mert bizonyos mennyiségét a munkának el kell végezni.
Egyáltalában nem, felelnék én. Nyolc órában lévén a valamely hivatalban végzendő munka meghatározva és évenkint nyolczezer frankban azon összeg, ami méltányosan jár ezen hivatallal, az állam pedig jól ismervén a franciák azon mániáját, hogy bármily kevéssé van is megfizetve a hivatal, azt mégis mindig kérni fogják, ketté osztja ezen hivatalt két hivatalnok közt s egynek csak négyezer frankot ad és csak négy órai munkát követel tőle, majd idővel ezen fél-hivatal mindenikét újra kettéosztja és van négy hivatalnoka és egynek csak kétezer frankot fizet s naponkint csak kétórai munkát követel tőle, majd még újra felosztja azt és van nyolc hivatalnoka s egynek évenkint csak ezer frankot ad s naponkint csak egyórai munkát követel tőle. Most már nagyon is kényszerítve van arra, hogy itt megállapodjék. Megállapodik az általa adott fizetés miatt és egyáltalában nem az általa követelt munka miatt. A sürgető kérések száma szüntelenül növekedvén, még újabb felosztást eszközöl, hogy új hivatalokat teremtsen és hogy az új hivatalnokokat fizethesse, a közadózásból újabb erőfeszítést követel s ekként eléri azt, hogy vannak hivatalnokai, akik körülbelül ezer frankot kapnak, de akik nem teljesítenek és nem teljesíthetnek csak félórai munkát.
És a francia ember kívánságának elég van téve: nem dolgozik, keveset érdeklődik, menedékhelye van és nincs semmi akarata és semmi felelőssége. A szó teljes értelmében és egész terjedelmében vett gondnélküli mestersége van.
Mindez a francia polgárság két fő jellemvonásából ered: a kockázattól való félelemből és a tunyaságból, amelyek a felelősségtől való irtózás alakjai. A kockázattól való félelem nálunk rettenetes. Midőn valaki tőkéit valamely ipari vállalatba fekteti, amelynek hozadéka 10% lenne, két lehetőséggel három közül arra, hogy tőkéit elveszti, vagy pedig állami járadékokba helyezi azokat, ahol 3%-ot fognak azok hozni, ez mathematikailag egy és ugyanazon dolog; erkölcsileg azonban mindenben különböző, mert három közül két lehetőséggel bírni arra, hogy mindent elveszítsen, elrettenti a francia embert, mint a halál tudata és emiatt hajszálai az égnek merednek. De mégis miért? Mert kockáztatni annyi, mint rettenetes felelősséget vállalni; a francia ember felelősnek érzi magát gyermekeivel szemben azon vagyonért, melyet kockáztatna; szégyenpír öntené el ábrázatát, midőn ezt kellene mondania: «mindent elvesztettem» és rendkívül nagy elégtételt érez, midőn ezt mondja: «kevéssé gyarapítottam vagyonotokat, ámde kevéssé is kockáztattam.» Sohasem akar felelős lenni.
Ebből a kötelességnek egy faja hárul a francia emberre. Hogy az államnak hitelezzen, ez előtte hazafiasnak látszik, de hogy az iparnak hitelezzen, ez előtte az állam rászedésének látszik, mintha az államnak teljesített legnagyobb szolgálat egyáltalában nem abban állana, hogy a nemzetet iparilag és kereskedelmileg gazdaggá tegye. Tudok arról, hogy némelyek hazafiatlanságnak gondolták orosz értékpapirokkal bírni, mintha a köztünk és a különben hatalmas, sőt még a gyönge, de jövővel biró népek közötti szövetségek nem volnának eszközei annak, hogy financiális kötelékeket teremtsenek. Ámde itt kockázat van. «Arra tanít bennünket az ész, hogy dolgoznunk kell a bizonytalanért», – mondja Pascal. Az összes francia gondolkozók közül és nem csupán ezen szempontból, bizonyára Pascal az, akinek a francia észjárásra a legkevesebb befolyása volt.
A tunyaságnak a kockázattól való irtózás ezen másik alakjának, minthogy ezenfelül más forrásokból is ered, jelentékeny befolyása van a francia ember azon hajlamára, hogy «állása legyen». Ez a polgárság igen különös; áthatva az ősök iránti bámulattól, amely az ezen ország régi arisztokráciája utáni sóvárgással kapcsolatos, átvette annak minden hibáit egészen, anélkül hogy jótulajdonságai valamelyikét is átvette volna. Megveti a népet és nem gondolnátok, hogy mennyire más fajból, sőt más nemzetségből valónak tekinti magát és mivel a nép sokat dolgozik, a polgárság azt hiszi, hogy a magas rangnak jele «a nemes ember módjára élés», vagyis a semmittevés. Eszménye: a nemes ember módjára való élés. Mint hivatalnokot, akinek irodájában kell lennie tíz órától délig és két órától ötig, sohasem fogod látni tíz óra előtt az utcán, minthogy ekkor olyan embernek néznék, aki már hajnaltól kezdve keresi kenyerét és kárpótlásul végtelen gőgösen fog sétálni öttől hétig, bejárván kis városa helyeit, hogy jól feltüntesse, miként napi munkája teljesen bevégződött, három órával korábban, mint a munkásoké.
Máskülönben teljes szívéből irígyli azt, aki tőle különben kevéssé különbözik, aki éppen semmit sem csinál és akit két órától ötig kóborolni látunk. Cifrálkodva mutogatja magát minden órában, amíg azok, akiknek alkalmazásuk van, irodáikban vannak.
Ez a polgárság egészen az állam által akarja magát eltartatni, miként a régi nemesség egészen a király által akarta magát eltartatni és szinekurára vadászik, miként a Lauzun-ok5 vadásztak a tartásra, mindenik a maga, gyermekei, vői és unokaöccsei számára, ami részben gőg, részben izléstelenség, részben tunyaság.
A tunyaságnak és a gőgnek kombinálását jól látta Montesquieu: Nézzétek, – mondja – azon végtelen sok vétket, amelyek bizonyos nép gőgjéből születnek; a tunyaságot, a szegénységet, a mindennel való szakítást és a nemzetek leromlását, amire őket a véletlen és saját romlottságuk juttatta. A tunyaság a gőg eredménye…»
A tunyaság főképpen a békeszerető érzület eredménye: de az is nagyon igaz, hogy egy kevéssé a gőgé is: midőn megkülönbözteti magát a munkástól és pedig a leginkább látható jellel különböztetheti meg magát attól; úgy dolgozik, hogy ne dolgozzék; a régi köztársaságok polgárai, akik arisztokraták voltak, mélységes gyűlölettel viseltettek azok iránt, akik valamit műveltek; az annyira értelmes Aristoteles előtt is a kézműves (artisan): fél rabszolga.
«A tunyaság a gőg eredménye, a munka a hiúság kísérője.» Ez az igazság; mégis a hiúság nem lévén más, mint kisebb gőg, vagyis inkább, mint egy kis lélekben levő gőg, legtöbbször ugyanazon eredményre vezet, mint maga a gőg; a gőgös hiúság miatt nem dolgozik a francia polgárság.
«A munka a hiúság kísérője; a spanyolt a gőg arra fogja indítani, hogy ne dolgozzék, a franciát pedig a hiúság arra, hogy jobban tudjon dolgozni másoknál. Minden tunya nemzet komoly; mert azok, akik nem dolgoznak, szouveraineknek tekintik magukat azok felett, akik dolgoznak.»
Gondoljatok a francia polgárság spanyol merevségére; nagyon komoly, nem szeret nevetni, nem szereti a szellemességet, méltósággal szeret unatkozni.
«Minden tunya nemzet komoly, mivel azok, akik nem dolgoznak, azok szouveraineinek tekintik magukat, akik dolgoznak. Vizsgáljátok meg az összes népeket és azt látjátok, hogy a legtöbbnél (azt mondja a legtöbbnél, minthogy bizonyára gondolatban kiveszi Angliát) egyenlő lábon állnak a komolyság, a gőg és a tunyaság. Achem6 népei büszkék és lusták: akiknek nincs rabszolgájuk, bérelnek egyet, nehogy száz lépést tegyenek két pint rizs elhozataláért: megbecstelenítve éreznék magukat, ha azt maguk vinnék.»
Franciaország összes kis, nagy, közép városában az összes polgárok és polgárnők megbecstelenítve éreznék magukat, ha egy ökölnyi csomagot vinnének az utcán.
«Az Indiák asszonyai megalázónak hiszik magukra nézve az olvasni tanulást; ez a rabszolgák dolga, – mondják – akik dicsénekeket énekelnek a pagodákban…»
A francia fiatal polgárleányok lebecsülik azokat, akik tanulmányaikat az elemi oktatáson túl is folytatják, és pedig azért, mert ezek valamely szakmát akarnak megtanulni, tanítónők, tanárnők akarnak lenni, le akarnak hanyatlani; mégis hát honnan?
A francia polgárság még abban is hasonlít a régi nemességhez, hogy a tudatlanság kultuszát űzi. Megveti a tudóst, az írót, a művészt, akik szerinte kevés józan ésszel, a rendestől eltérő eszmékkel biró és mindent egybevetve, kevés egyensúlyt tartó emberek és mindenekfelett olyanok, akik ha végeznek is valamely dolgot, az a fajbeli és észbeli inferioritás jele; és még többnyire olyanok, akiknek nincs helyük a kormányzatban, mert a társadalmi felsőbbrendűség két ismérve: a nemes ember módjára élés és hivatali állás az államban két olyan dolog, amelyek a legtöbbször össze vannak keveredve egymással.
A francia polgárság nem olvas. Könyvkiadóink tudják; ha nem volnának iskolakönyvek a lyceumok számára, hírlapok és papirkereskedések, – három vagy négy nagy város kivételével – nem volnának a vidéken könyvkereskedések.
Franciaország tudományos, irodalmi és művészeti dicsősége iránti érdeklődés teljesen ismeretlen a francia polgárság előtt. Az államtól élni, hanyagul szolgálva azt és különben mindent lebecsülni, ez az ő állandó lélekállapota.
Nem gyanítja, hogy mennyire szocialista és hogy mennyire következetlen, midőn szemére hányja a munkásnak szocialistaságát. Vagy még inkább homályosan vet számot a dologgal, u. i. szocialista a saját érdekében, de nem akarja azt, hogy mások is szocialisták legyenek a maguk érdekében. Egy egészen polgár hivatalnok köztársasági, radikális antiklerikális ember szárnyaló mondását hallottam: «a szocialisták mind hivatalnokok, ez az ő doktrinájuk, mindnyájan hivatalnokok akarnak lenni.» Ez tökéletesen igaz; de a hangot, amellyel ezt mondta, meg kellett volna zenésíteni. A munkások hivatalnokok, a parasztok hivatalnokok! Nem sajnálatra méltó, vagy nem kacajt keltő ez! Ezen emberek hivatalnokok mint én, fizetve az állam által, mint én! Van ilyenről fogalmatok! Azt hittem, hogy marquise de la Pretintaillet7 hallom, amint mondja: «Ezek a koldusok azt követelik, hogy mind nemesek legyenek!»
A francia kispolgárság még gyermekei nevelésének módszere szerint is nyomról-nyomra hasonlít a régi nemességhez. A régi nemesség fiai számára azonnal valamely nagy urat keresett, aki azokat kegyeibe fogadhatta és előrevihette a világban; a mai polgárság fiai számára mindenekelőtt valamely főhivatalnokot keres, aki «protektor» lehet; a protekciók felkeresése összes gondja és aggodalma a francia családatyának. A régi nemesség leányai számára ott volt a kolostor; a szegény polgárság nem rendelkezik a kolostorral. De eltelve a régi nemesség összes osztálygőgjével, éppen úgy neveli leányait, mint ahogy a régi nemesség nevelte az övéit. Nem tanít nekik semmit, sem kézi, sem értelmi mesterséget. Nem lehet, hogy egy kispolgárnő elsőrendű munkásnővé legyen, sem munkafelügyelőnővé, aki tízezer frankot, sem tanárnővé, aki hatezer frankot, sem művésznővé, aki húszezer frankot keres; ez sérelmes sülyedés lenne, sőt még azt a látszatot sem szabad keltenie, hogy tanulással magát egy ilyen pályára készítse elő. Ez azt jelentené, hogy szüksége van arra, hogy nincs hozománya; a család méltósága ellenzi ezen megnyilatkozást, vagy ami ezen megnyilatkozás látszatával bírna.
A fiatal leány osztálygőgből nem tanul semmit sem, következésképpen anyagilag és erkölcsileg nagyon alatta áll a parasztleánynak. Anyagilag véve: vagy férjhez megy, vagy nem megy férjhez. Ha a hozomány elégtelensége, vagy a családot ért szerencsétlenség folytán előre nem gyüjtött hozomány elégtelensége miatt nem megy férjhez, szegény aggszűz marad, éppen úgy, mint a kolostorba küldött régi nemesség fiatal leánya és sokkal szerencsétlenebb a parasztleánynál, akinek kezeiben mindig megvan a mestersége.
Ha férjhez megy, vagy jó férje van, vagy rossz, vagy özvegységre jut. Ha jó férje van, nem szólhat semmit, hacsak azt nem, hogy kedvező esélye volt a lottérián; ha rossz férje van, kényszerülve van eltűrni, nem lévén életszükségletei megszerzésére képes lény és ijesztő módon szerencsétlen, minthogy a változtatás lehetősége és reménye nélkül szerencsétlen; ha özvegységre jut, visszaesik szülei vagy az állam terhére (mert nagyon valószínű, hogy férje hivatalnok volt) és növelni fogja azon rettenetes csoportját a kérelmezőknek, akik a hivatalos előszobák ajtóin zörgetnek.
Erkölcsileg véve: A fiatal polgárleány sokkal alantabb áll a parasztleánynál, minthogy a parasztleány szabad lény, a fiatal polgárleány pedig rabszolga.
Minthogy naponkint nem képes tíz soust keresni, a fiatal polgárleánynak nincs egyéb pályája, mint a házasság; ebből következik: majdnem kényszerítve van arra, hogy férjhez menjen ahhoz, akit családja számára kijelöl, elrémítve, vagy legalább is megfélemlítve attól, ami reá családjában vár, ha visszautasítja azt; és miként a régi nemességnél a szokások szerint kényszerítve volt a fiatal leány tizenhat éves korában a számára kijelölt férjet elfogadni s lemond később az igen törvényes kárpótlások vételéről; éppen így a fiatal polgárleány gazdasági szükségességből kénytelen eltűrni huszonöt éves korában a számára kijelölt férjet és lemond később a jogos elégtételek vételéről. Ha olyan férjjel házasodott össze, aki jól viseli magát, elviselhető sorsa van, ámbár akkor igazán elviselhető az asszony sorsa, ha olyan férfihez ment feleségül, akit szeretett; végre is körülbelül elviselhető sorsa van; mégis ezen jó férjjel szemben is teljesen függő helyzetben lévőnek érzi magát annak lehetetlensége miatt, hogy ha férje rosszá válik, elhagyhassa őt s minthogy anyagilag van hozzákötve, anélkül, hogy a legkevésbbé is abszurdum legyen, teljesen képtelen neki ezt mondani: «nem te vagy az úr», midőn ő azt mondja: «én vagyok az úr.» Rabszolgaság.
Ha rossz férjjel házasodott össze, – némely állítólagos felszabadító rendszabály mellett, melyeket az elválás által a feleség kedvéért állapított meg az állam – azon kilátása van, hogy soha se válhasson el férjétől, minthogy az keresi a pénzt, ő pedig képtelen pénzt keresni; és nincs olyan törvényszöveg, amely érvényesülne ez ellen és megengedné az asszonynak a szabad eltávozást, midőn a táplálkozás szükségessége miatt maradásra van kényszerülve. Rabszolgaság.
Végül ha özvegy lesz, a rabszolgaság állapotából a nyilvános koldusok állapotába kerül, ami igazság szerint előléptetés, mert ez a magánkoldusok állapotából, a nyilvános koldusok állapotába való menetel; de ha az államtól vagy a községtől segélyeket kér és kénytelen elviselni a durva visszautasításokat és ezt hallani: «dolgozzék», majd erre válaszolni: «hiszen jól tudja ön, hogy nem értek semmihez, hiszen polgárnő vagyok»; – ez rendkívül kemény dolog. Rabszolgaság.
Osztálygőgből és hogy leányaik általában ne úgy tegyenek mint a munkásnők, vagy ne is keltsék annak látszatát, a polgárok leányaikat nagyon alábbra helyezik a munkásnőknél; szolgaság állapotában tartják.
Az elfogultság, érzékenység és dicsőség említése mellett az a legnagyobb személyes bántalom, – és itt nagy vigyázatot kérünk – amivel Franciaország egy polgára illethető, ha ezt mondják neki: «Leányát valamely mesterségre kellene tanítatnia.»
– Valamely mesterségre? Szabónőségre? – kinek néz ön engem?
– Valamely kevésbbé nyereséges szakra, tanítónőnek, tanárnőnek.
– Tanulónak? – kinek néz ön engem?
Ekként vitázol vele (ez velem nem szokott megtörténni, mert nem vagyok elég ostoba ahhoz, hogy egy polgárnak ezt mondjam).
Hát van 35,000 frankja, amit leányának hozományul adhat. De méltósága ellenáll annak, hogy leánya értelmileg a munkásnő vagy a tanítónő rangjára emelkedjék. Jobban szereti, hogy leánya dolog nélkül maradjon. Igen, még csak nem is szolgáló.
Elakartam helyezni egy nyomorúságra jutott fiatal leányt. Hogy tanítónő legyen, erre nem lehetett gondolni; kispolgárnő volt, kétlem, hogy tudott olvasni. Munkásnőnek? Milyen munkára? Még az a, b, c-jét sem ismerte semmiféle mesterségnek. Hát akkor szolgálónak, mondtam az úrnőnek, akivel róla beszéltem: «De nem! Hát nem tudja Ön, hogy a szolgálók munkásnők? Munkásnők a konyhában, vagy a női pipere körül. Az Ön fiatal polgárnőjét úgy nevelvén fel polgárnő anyja, hogy semmihez se értsen, sem a konyhában, sem a varrás körül, nem lehet sem szabónő, sem szobaleány. A fiatal polgárleányok csupán azt tudják, hogy hibátlanul beszélik provinciájuk francia nyelvét és nem alkalmasak másra, csak gyermeknemzésre; ezen két foglalkozás közül nem jövedelmező sem az egyik, sem a másik.»
Megfordítva, egy fiatal leányt – igen szerény tanítónőt – nőül vesz egy milliomos, a milliomos öt év alatt elveri vagyonát; a nő vele marad nyomorba jutva. A férj gonosztevővé válik; elhagyja és visszatér tanítónőnek, hogy megéljen és eltartsa egyetlen gyermekét. Ezt mondá nekem: «Nem vagyok egészen sajnálatraméltó, olyan munkásnő vagyok, akit egy kiskorú fiú szépnek talál, maitresseül veszi és elhagyja, midőn megelégelte. A munkásnő számára mindig tartalékban van mestersége és ha elhagyják, nyugodtan visszatér varrógépéhez. Éppen így vagyok én. Férjem bolondságai mélyen megindítottak, a rémülettől nem aléltam el, volt mesterségem; midőn nem tudtam tovább tűrni: elhagytam kétségbeesés nélkül. Nem voltam kényszerítve erkölcsileg oly mélyen lehanyatlani, mint férjem, megtartottam varrógépemet.»
Fiát hivatalnokká tenni, leányát hivatalnokkal vagy gazdag emberrel összeházasítani, ime Franciaország polgárainak minden álma; fiából és leányából, hogy függetlenek legyenek eléggé erős és eléggé felfegyverzett lényeket nevelni, ime amiről nincs ideája vagy amitől irtózik.
Leányaira vonatkozólag – ő, aki igen erényes és igen magasra becsüli a női ártatlanságot – nem látja be, hogy erősen kockáztatja, miszerint azokból kurtizanokat nevel, miként ez elég gyakran meg is történik.
A két mód közül ez az egyik: miként a régi uralom fiatal nemes leánya, aki úgy ment férjhez, hogy meg sem kérdezték, éppen úgy a mi időnkbeli fiatal polgárleány is férjéhez menve vonzalma ellenére vagy vonzalom nélkül, igen elő van készítve arra, hogy később szeretőt tartson. Az idegeneket – dacára regényeinknek – felhívom; higyjék el, hogy ez a francia nők középszerű érzékisége okából eléggé ritka eset, de végre is nem tagadom, hogy megesik.
Egy másik, sokkal gyakoribb mód ez: a fiatal leány, akinek nem engedtek más életpályát, mint a házasságot és aki tudja, hogy nincs más életpályája csak a házasság, ha még oly bizonytalan is ez, teljes erővel ráadja magát, hogy azt elérje; dühvel flörtöl, dühvel és asszonyi fondorlatokkal törekszik egy férfit behálózni; a kurtizan mesterségét folytatja; betűszerinti értelemben szűz-kurtizan. Jegyezzük meg, hogy az a fiatal leány, aki nem flörtöl, de aki helyett anyja flörtöl (gyakori eset) és aki férjhez megy szerelem nélkül ahhoz a férfihez, akit számára toboroztak, éppen olyan szűz-kurtizan. Ime ide irányulnak a polgári ideák, hagyományok, előítéletek és erkölcsök.
Ez a kép kissé elkésve érkezett. Egy nemzedék óta, vagy kissé régebben is a szűz-kurtizanok észrevehetőleg ritkábbak. A fiatal polgárnők már kevésbé flörtölnek, sőt kevésbé engedik át magukat anyjuk értük való flörtölésének; szivesen maradnak leányok. Miért? Elvitázhatatlanul azért, mert erkölcsi színvonaluk emelkedett és mert a szűz-kurtizannő szerepe visszatetsző előttük és mert saját lelkükben él minden asszonynak azon eszményképe, hogy ahhoz menjen férjhez, akit szeret, vagy egyáltalában ne menjen férjhez. Igen helyes, de mivel egyidejűleg csupán rabszolgák lehetnek, minthogy nem képesek megkeresni életszükségleteiket, az emancipált nők érzületeivel bírnak, ámde nem tudják betölteni az emancipált nők rendeltetését. Nincs más hátra, hogy mint leányok atyjuknál maradjanak addig, míg él, a kiskorúság szomorú és áldatlan állapotában. «Ki a kiskorú? – kérdé egy gyermek. Mily korban nem kiskorú többé az ember?
– Nincs korhoz kötve, feleli atyja: midőn az ember megkeresi életfenntartási szükségleteit, többé nem kiskorú, addig, amíg meg nem keresi életfenntartási szükségleteit – kiskorú. A francia polgárság nem álmodik egyébbről, mint quasi-kiskorú, vagyis hivatalnok-fiúkról és halálukig kiskorú leányokról.
Nagyon eltávolodtam tárgyamtól? Teljesen tárgyamnál vagyok. Egy kis tunyaság, sok gőg, félreértés és különösen az alapos felelősségtől való irtózás teszi e sok rosszat. Nem végezni sokat, de mindenekfelett alárendeltségi állapotban végezni és csak olyan foglalkozásokat űzni, ahol az ember alárendeltségi állapotban cselekszik és úgy a férfiaknak, mint a nőknek csupán olyan helyzettel bírni, ahol csak alárendelt szerepben cselekszik az ember: ez a maga egészében a polgár eszményképe. A francia polgárság szenvedélyes módon nem szeret a saját dolgába beleavatkozni és vakon engedelmeskedik annak, aki elrendeli, hogy mitcselekedjék, aki azután ezért felelős és «amit teszek, nem engem illet» ezen szavakat szereti mondani és ezen gondolkozásba éli bele magát. Minden olyan foglalkozás vagy állapot amely önálló eljárást követel, nem tetszik neki, minthogy ez azt követelné tőle, hogy előrelásson, számítson, kombináljon, hogy az esélyeket pro és kontra megállapítsa és hogy befejezésül kockáztasson. Mert előrelátni, számítani, kombinálni, annyi mint szembehelyezkedni egy jövő felelősséggel, amely már annyira-amennyire előrelátható, vagyis vajjon fogok-e valaha ennek örülni, nem fogok-e egykor szemrehányást tenni magamnak, hogy ezt cselekedtem? És ez a felelősség ijesztő. A francia ember igen fél attól, hogy önmagának legyen felelős.
Ime ezért nyeli el a hivatal a francia polgárt, ezért irtózik különösen az emancipáció gondolatától és ezért irtóznak leányai is az emancipációtól.
Figyeljük meg, mily csekély számú szabad foglalkozás van Franciaországban és azok a szabad foglalkozások is lassankint nacionalizálódnak és lassanként állami foglalkozásokká alakulnak át. Nincs szabad foglalkozás, csupán a földmívelés, az ipar, az ügyvédség és az orvosi pálya. Természetesen beleértve az összes ipari munkásszakokat is. Hát… először is a szocializmus azt akarta, hogy összes foglalkozásai nacionalizálva legyenek és hogy minden ember államhivatalnok legyen és valószínűleg ez a jövő, de hagyjuk ezt. Addig is, amíg ez teljesül, megállapíthatjuk, hogy ez a tendencia általános. A nagy ipari vállalatokat az állam magához akarja csatolni és tényleg magához is kezdi kapcsolni és fogadkozik, hogy jobban lesz ellátva az ő, mint mások kezeiben. Az eredmény nem mindig bizonyítja valami fényesen, hogy igaza volna, de most nem erről van szó,
Arról van szó, vajjon a francia ember óhajtja-e, hogy a dolgok ekként alakuljanak. Bizony óhajtja, és ez igen egyszerű dolog. A vasuti munkás ezt mondja: «az államnál kevesebbet dolgozik az ember, kevesebb felelősség terheli és a politika által megy előre. Kevesebbet fog az ember dolgozni, mert az államnak politikai érdekében állván az, hogy kedvezőleg gyüjtsön össze minél több hivatal iránti kérelmet, sokszorosítani fogja a hivatalokat és változatlan szokása, nagyon ésszerű szempontja szerint, mindig három hivatalnokot helyez oda, ahol ebből egy kellene. Az államnál kevesebbet kell dolgozni, kevesebb a felelősség, minthogy az államnak az áll érdekében, hogy ne utasítsa vissza a hivatalnokokat, akik a parlamenti tagok választói, akiktől meg ő függ; az államnál a legkevesebb felelősséggel fog bírni az ember. A politika által fogunk előrehaladni, nem fognak visszautasítani; a hivatalnok jó választónak, aki igen jó hivatalnok lehet és jól is halad előre, de a jó választási agens jobban fog előre haladni, mert aki jó választási agens, rossz hivatalnok, a politika által haladunk előre.»
A vasúti munkás személyes érdeke egyébiránt egyenesen ellentétes az általános érdekkel és azzal, hogy a vasút nacionalizáltassék (kisajátítassék a nemzet által).
A szabadnak mondott foglalkozások is nacionalizálódnak. Az orvosok tömegesen arról álmodnak, hogy hivatalnokok legyenek és részben hivatalnokká is válnak. Kieszközlik, hogy menedékhelyek, kórházak, lyceumok, kollegiumok és vasútak orvosaivá legyenek (tudjuk, hogy több vasút állami). Megjegyzésre méltó és igen jellemző dolog, hogy ebben nincs semmiféle érdekük. Ha csak az nem hogy klientela nélküli orvosok legyenek, mert az állam csak kivételesen alkalmaz olyan orvost, akinek klientelája van; tehát azon orvosoknak, akik azt kérik, hogy állami orvosok legyenek, nincs ebben semmi érdekük, mert sokkal kevésbbé vannak fizetve az állam által, mint lennének az egyesek által és az az idő, amelyet az államnak szentelnek, majdnem elveszett idő, amely alatt máshol kereshettek volna pénzt. Egy vasúti társaság igazgatója ezt mondta nekem: «fokozatosan leszállítjuk a kereslet és kínálat törvényének megfelelőleg orvosaink jövedelmét, mindig találunk és pedig igen jó orvosokat; végül csak vasúti szabadjeggyel fogjuk őket fizetni és mégis fogunk kapni orvost, nem értem, de így van.»
Egy orvostól, aki felkért, hogy jelöltségét egy vasúti orvosi állásra támogassam, ezt kérdeztem: «miért törekszik erre? hiszen ez veszteség. Azon órák alatt, melyeket ön az adminisztrációra fordít, az ötszörösét fogná megkeresni annak, amit az fog önnek adni, számításon kívül hagyva, hogy ezen ily kevéssé jutalmazott órák alatt nem fog önnek alkalma lenni a hasznothajtó foglalkozásra, nem lévén otthon akkor, midőn önt keresik stb. Hasonló lenne Ön egy igen virágzó üzlettel biró olyan kiskereskedőhöz, aki raktárát naponkint hat óráig zárva tartaná s ezen idő alatt a közvetett adók valamely kis irodájába menne dolgozni. Helyes eljárás volna ez tőle? Miért ragaszkodik ön ehhez?»
Ezt felelte: «címmel és fixummal jár.» Ez nagy mondás volt. Cím és fixum, éppen ez a francia ember jelmondata. Legyen valamije, amit látogatókártyáján neve után tehet és legyen igen szabályos módon egy kissé fizetve, ez minden francia polgár kettős álma. Hogy címe legyen, ez hiúsága miatt van, hogy fixuma legyen, ez biztonságra vágyódása a kockázat és felelősségtől való rettegése miatt van és némileg még azért, hogy részben kielégítse a jövőtől való rettegését.
Nem szabad hinni azt, hogy azon szenvedélyben, melyet a tanítás monopóliumára nézve sok tanár táplál, ne volna más is, mint a kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem. Sok van ebből, természetesen ezt szívesen beismerem, a kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem főfő francia érzelmek; de a tanítás monopóliuma iránti ezen erőteljes szeretetben még más is van. Az foglaltatik benne, hogy ne egyedül ő maga tartozzék az államhoz és tartassék el az állam által, hogy egyedül csak azt tanítsa, amit az állam akar hogy tanítsanak, hanem azon vágy is, hogy minden tanár hasonló helyzetben, illetőleg az államnál legyen. Miért? Azért, mert az állami tanár, jóllehet mélységesen alázatos az állam iránt, egy kissé szégyenli magát, hogy lekötött ember, hogy olyan ember, aki csak eléggé megszorított mértékben gondolkozik szabadon, következésképpen azt óhajtja, hogy egy tanár se legyen szabadabb vagy ne is lássék szabadabbnak, mint ő. Ez az érzelem természetes. Azt mondhatnák nekem, hogy nem soknak, talán a többségnek nincs ez a természetében. Ez igaz, de ez azért van, mert ők igen intelligensek. Felfogják, hogy a szabad munkások szabadsága az állami munkások szabadságának biztosítéka. Világos! Ha csupán állami munkások vannak, akkor az állam először is úgy fizeti őket, amint akarja és olyan irányzatot táplál, amelynél fogva végül éhbért fog rájok kényszeríteni; továbbá a kézimunkásoktól fizikai erőfeszítésben, a gondolat munkásaitól pedig rabszolgaságban mindazt követelheti, amit csak akar; tiszta rabszolgaság; ezt valósítaná meg a szocialista uralom. De ha állami munkások és szabad munkások vannak, ott a szabad munka fog szabadságversenybe kerülni az állami munkával, vagyis ha az állami munkás, nagyon meg van terhelve, mindig otthagyhatja az állami munkát és szabad munkát vállalhat s minthogy ezt teheti, tényleg szabad s mert az állam tudja, hogy így tehet, arra van kényszerítve, hogy a szabadságnak egy bizonyos, sőt reális mértékével ruházza fel, nemkülönben hogy tisztességesen fizesse.
A szabad munkások szabadsága tehát szabadságot szerez a kaszárnyába zárt munkások számára.
A tanárok tehát – hogy az ő külön esetükre térjünk vissza – igen jól tudják, hogy ha igen elfogadható mértékben szabadok, az azért van, mert nincs tanítási monopólium és ekként gondolkoznak: «ha tanítási monopóliumunk volna, szépen volnánk! Ez a szouverainitás számunkra a halált jelentené».
Beléptem az állami oktatásba (igen jól lévén értesítve annak mivoltáról, minthogy atyám tanár volt) minden gond nélkül, minthogy ott szabad tanítás volt, ami egyrészről megengedte kilépnem az állami oktatásból, másrészről megengedte, hogy ne lépjek ki, határozottan biztosítván számomra tűrhető életet, mert az állam tudta, hogy eltávozásom lehetséges volt. Ha nem lett volna az államnál szabad tanítás, nem léptem volna be az állami oktatásba.
– Ennek folytán ön a szabad oktatásba lépett volna be, ha ott ilyen tanítás nem lett volna.
– Nem; semmiféle tanításra sem adtam volna magamat; más életpályát választottam volna.
– De ha minden életpálya állami lett volna?
– Szocialista uralom; más országba mentem volna, azt tartván, hogy egy tisztán szocialista uralom alatti állam lakhatatlan.
Azon tanárok tehát, akik visszautasítják az állami monopóliumot, tökéletesen a saját érdekükben okoskodnak, eltekintve az elvek és általános eszméktől.
Azonban azok, akik a monopóliumot óhajtják, először is olyan emberek – miként már mondtam – akik államiak (étatistes) vagy olyanok, akik a kereszténység iránt legyőzhetetlen ellenszenvet éreznek; továbbá olyan emberek, akik szeretik, ha a gondolkodás valamely módját erőszakolják rájuk, mivel szeretik, hogy helyettük gondolkozzanak és határozottan ebben rejlik a dolog veleje.
Mi sem érdekesebb a tanulmányozásra, mint ezen gondolkozásmód. Ez katholikus gondolkozásmód. Azon gondolkozók, akik a monopólium párthívei, ultramontán katholikusok. A katholikus ember olyan, aki kerüli a gondolkozás felelősségét. Ugyanígy ők is. A gondolkozás felelőssége igen súlyos. Nem egy szellemnek okozott már remegést. Nem a bátorságnak, de a szerénységnek kell hiányoznia ahhoz, hogy valaki egy adott pillanatban ezt gondolja: «nem fogom számbavenni nyájam gondolkozását, arra fogok törekedni, hogy saját agyammal gondolkozzam, mint ahogy saját gyomrommal emésztek». Ez nem jelent semmit és rendkívüli erőfeszítést követel. Csudálatos, hogy természetére nézve mily szerény az ember. Embereket rendel ki, hogy helyette gondolkozzanak és képtelennek ismeri el magát az önálló gondolkozásra. Az egész katholicizmus nem egyéb ennél.
Hozzáteszem, majdnem az egész protestantizmus is. A Luther gondolatai által áthatott protestánsoknak kétségtelenül vannak ilynemű formuláik: «Mindazon vallás, amelyet nem magunk alkottunk magunknak, babona, nem vallás». «Ha nem magatok alkottok magatoknak lelket, egyáltalában nem lesz lelketek.» «Aki más lelket vesz, mint amellyel bírnia kell, nem egyéb, csak test.» Midőn egy protestánstól ezt kérdeztem: «Hát mindazok, akik nem esnek herezisbe a protestantizmus ellen, nem protestánsok?», ekként felelt: «Ön tréfálni akar».
Igenis, az ultraliberális protestánsok így okoskodnak, vagy pedig erőfeszítést tesznek arra, hogy ekként okoskodjanak, de közülük a legtöbb nem egyéb, mint szabadon gondolkozó katholikus. Megvannak saját dogmáik, amelyekben azt követelik, hogy a hívő határozottan alkalmazkodjék azokhoz, erősen megkövetelik a hívőtől, hogy vegyen búcsút tőlük, ha gondolkozni akar. Az egyetlen különbség, hogy kevésbbé szigorúak. In dubiis libertas (kételyekben van a szabadság). Csakhogy a protestánsoknál egy kissé több a dubia. A katholikus szellem uralkodik az összes vallások felett és hatja át azokat, minthogy az a vallásos eszme maga; a vallásos eszme: tartózkodjál az elszigetelt gondolkozástól; vae soli putanti. (Jaj az egyedül vélekedőnek.)
Ezen vallásos, ezen katholikus eszmét birtokolják csudálatosan a monopólisták, vagyis inkább birtokban tartatnak általa. Szükséges, hogy – miként a katholikusoknak – csak egy hitük legyen. Ki fogja azt megadni? Mindenkinek a nyáj. És ki fogja megadni a nyájnak? A nyáj vezetője. A papismus (pápaság) hívei ők.
És ezen antiklerikális papizmus, miként a katholikusok pápája, amikor hatalmas, híve minden kényszerrendszabálynak és nem engedi meg a papságnak a saját, csak a maga gondolatait; ez igen egyszerű.
Mégis, miért bírnak a monopólisták ezen szellemi állapottal, amely elég gyakran minden vallásos vagy politikai gondolaton kívül esik? Egy kissé a monizmus (egységtan), egy kissé és mindenekfelett az értelmi felelősségtől való félelem miatt. Az, hogy minden egyenlő legyen, ez bizonyos szellemek előtt igen szép dolog és kielégíti külön eszthétikájukat és hogy minden egyenlő legyen, annak az a legjobb eszköze, hogy minden dolog ugyanaz a dolog legyen. Egyetlen gondolat az egész államban, ez minden elmét csodálatosan nivellál és egyenlősít és nem engedi meg a felsőbbrendű szellemek közt azon különbségeket, amelyeket oly kellemetlen szemlélni; egyetlen gondolat az egész államban, ez maga a rend, minthogy a szabálytalanságnak, következésképpen a rendellenességnek ellentéte; egyetlen gondolat az egész államban, ez az anarchia vége és az anarchia lehetetlen; nincs ennél szebb színjáték; ez a Bauce, a Bauce csodálatos perspektiva.
Nemde szinte fizikai fájdalom egy Voltairet és egy Rousseaut húsz éven keresztül és azok tanítványait még sokkal hosszabb időn át ellenkező véleményben látni? Ezen fájdalmas látványtól az emberiség megkímélhető lett volna, ha egy felsőbb értelmi tekintély által közbevetett egysége az akaratnak létezett volna, amely nem engedett volna meg eltérést. Ezen egyetlen gondolat amely a nemzet általános gondolatának összefoglalata, kétségtelenül elnyomta volna Voltairet éppen úgy, mint Rousseaut és Rousseaut éppen úgy, mint Voltairet, de egyformaságot teremtett volna és semmi sincs szebb az egyformaságnál, az egyenlőség ezen jelénél és formájánál. Ut fiat æqualitas (hogy egyenlőség legyen).
Észrevette az olvasó, hogy Montesquieu választást enged. Miben? Igen, tisztán a szabadság és az egyenlőség közt; Défense de l’esprit des lois-jában (védelme a törvények szellemének) ez foglaltatik: «Éreztettem, hogy azon indokból vagyunk szabadok a politikai államban, mert egyáltalában nem vagyunk egyenlők». És tényleg minden könyve érezteti ezt; de sohasem mondta ezt annyira kifejezetten, mint ezen sorokban. Nem lehetünk szabadok, csak az egyenlőtlenség indokából, azon eléggé jó indokból, hogy az egyenlőség minden szabadságot elnyom és nagyon is kényszerítve van annak elnyomására, hogy saját magát fenntartsa, minthogy minden szabadság amióta valaki azt gyakorolja, felsőbbrendűséget, vagy alsóbbrendűséget szűl és lerontja az egyenlőséget. Szabadság és egyenlőség tehát egymással ellentétesek (antinomikus fogalmak) és választani kell. Mi, monisták az egyenlőséget választottuk, mivel ez szebb és megteremti az egyformaságot, visszautasítjuk a szabadságot, mert ez a vonalak szabálytalanságát, következésképpen a rútat teremti meg. Ime, az értelmi monizmus.
A monopolisták elég gyakran monisták, Bauce szerelmes művészei. Gyakran még inkább a felelőtlenség szerelmesei, olyan emberek, akik visszavonulnak az értelmi felelősség elől. Semmi sem oly kegyetlen bizonyos szellemekre, mint bírni valamely gondolattal, amelytől nem szabadíthatják meg magukat és amelyet nem képesek ráhagyni valakire, aki azt nekik adta, vagy aki akként bírja azt, mint ők. Egyedül érzik magukat és maguk körül mintegy nagy csendet éreznek, amely őket megijeszti. Ezt mondja Doudan valahol: «Attól kezdve, hogy egy kissé előrehaladtunk valamely tanulmányban, elhallgat a közhelyek lármája és nagy csendben találjuk magunkat, amely a gondolkodás munkájának nagyon kedvező». Igen helyes; ámde ez a nagy csend kínos a legtöbb szellemnek. Lenyomja őket, jelezvén, hogy nem gondolkoznak közösen többé csoportjukkal, pártjukkal, nemzetükkel, vallásukkal. Az az ember, aki elhagyja vallását, hazáját vagy csupán pártját, fázik. Eltávolítottnak érzi magát a tűzhelytől, elkülönítettnek, száműzöttnek és kivándoroltnak érzi magát. Ismertem olyan embereket, akik, bár úgy találták, hogy pártjuknak nincs igaza, amikor ezt vagy azt mondja s azért mégis követték a pártot, mert elhagyva azt, szakadásra került volna a sor. Úgy látszott nekik, hogy az ember nincs arra teremtve, hogy egyedül helyesen gondolkozzék, inkább ha úgy kellett, megosztozott csoportjával a tévedés és helytelen nézetben. Kevésbbé volt nekik fájdalmas megtagadni önmagukat, mint elszakadni környezetüktől.
– De nem lelkiismeret hiányának hívjuk-e ezt?
– Nem gondolom; mert ez határozottan a lelkiismeret zavara és izgalma, amely megakadályozta azokat, akikről beszélek. Ez nem öntudathiány, inkább kettős öntudat; ez a kollektiv öntudatnak egy fajtája, amely harcban áll az egyéni öntudattal. Egyszóval ez azon gondolattól való eltávolodást jelenti, amelyért felelősek vagyunk, mivel az egyedül a mienk. Azt a gondolatot, amely másokkal közös, nem nehéz táplálni, minthogy veled együtt azt mások annyian táplálják. Ime, az értelmi felelőtlenség, sőt egy kevés erkölcsi felelőtlenség. Azok, akik visszautasítják a tanítás szabadságát és akik azt akarják, hogy a tanítás állami szakma legyen, olyan emberek, akik rendelet által, rendelet mellett, rendelet szerint és rendelet folytán akarnak gondolkozni; talán azért, mert szabadgondolkozóknak nevezik magukat.
Elismerem, hogy kitünő társas lények, de hogy Conte terminológiáját alkalmazzuk, a társadalmi statika (az egyensúlyban maradás elmélete) és nem a társadalmi dinamika (a mozgás elmélete) szerint. Ha egyedül volnánk, az állam sohasem jönne zavarba, de sohasem mozdulna meg, mert – bár a dolgot némely modern szociológus vitatta – teljesen az a nézetem, hogy azok a mozgalom szerzői, akik feltalálók. «Az állam a leghidegebb szörny az összes hideg szörnyek közt» – mondja Nietzsche; és nem akarok azzal hízelegni magamnak, hogy határozott tudományos ismeretem van arról, amit mondani akar. Talán azt akarja megértetni, hogy az állam önmagában semminemű teremtő hővel nem bír és hogy azt azon egyénektől kell kapnia, akik azzal bírnak. Lehetséges.
Egyébiránt – higyje el az olvasó – hogy midőn az állam kötelezve lesz mindenki helyett gondolkozni, nagy általános értelmi lehülésnek lesz kitéve, megfogja őrizni a régi hőnek viszonylag mindig gyengébb mennyiségét; de nem lesz többé tűzhely. Megengedem, hogy egyformaság lesz, és hogy nem fogjuk hallani többé az ellenszegülő hangok kakofoniáját, ami talán igen nagy jó.
Annyi bizonyos, hogy a felelősségtől való féle lem az indoka a hivatalnokoskodás ezen szenvedélyének, ami mindazáltal a legnyilvánvalóbb ismérve a francia jellemnek és hogy ezen hivatalnokoskodási szenvedély, azzal egyidejűleg, hogy jele a francia energiának, egyszersmind ennek egyik forrása is.